MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ------BAJKÓ, Bálint A német császárság afrikai gyarmatosításának kudarca / The failure of the African colonization of the German Empire Eredeti közlés /Original publication: szakdolgozat, 2011, Pázmány Péter Tudományegyetem, 85 old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.002.641 Dátum/Date: 2017. november / november 21. filename: BAJKObalint_2011_NemetCsaszGyarm Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document BAJKÓ, Bálint: A német császárság afrikai gyarmatosításának kudarca / The failure of the African colonization of the German Empire, AHU MATT, 1– 87. old., No. 000.002.641, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Kulcsszavak/Key words magyar Afrika-kutatás, az afrikai német gyarmatosítás sikertelensége, történelmi elemzés African studies in Hungary, the failure of the German colonialism in Africa, historical analysis ------

AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- 2 Bajkó Bálint

DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African- Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet

A Német Császárság afrikai gyarmatosításának kudarca

Témavezető: Dr. Forgó András, egyetemi adjunktus A szakdolgozat készítője: Bajkó Bálint, Történelem – Német nyelv és irodalom

Piliscsaba, 2011.04.15. Tartalomjegyzék 1. Bevezetés 5 2. A gyarmatosításról általában 6 2.1. A nagy földrajzi felfedezések 6 2.2. Az imperializmus 6 2.3. Kolonializmus 7 2.4. Gyarmatbirodalmak 8 2.5. „Scramble for Africa” 8 3. A gyarmati hatalommá válás útján 10 3.1. A korai, gyarmatszerzésre tett kísérletek 10 3.2. Német felfedezők Afrikában 11 3.3. A gyarmati expanziót propagáló publicisták és érveik 12 3.4. Gyarmati egyesületek 15 3.5. A keresztény misszió szerepe 15 3.6. Kereskedők és bankárok 17 4. Gyarmatszerzés 19 4.1. Bismarck és a gyarmatok 19 4.1.1. Az elutasítás okai 19 4.1.2. Bismarck pálfordulása 20 4.1.3. Bismarck elképzelése a német gyarmatokról 21 4.2. Az első területek megszerzése 22 4.2.1. A Szamoa-előterjesztés 22 4.2.2. A nyugat-afrikai védnökségek 22 4.2.3. A berlini Kongó konferencia 24 4.2.4. Kelet-Afrika – Carl Peters konkvisztádori szerepe 25 4.3. A Helgoland-Zanzibár szerződés 28 5. A gyarmatok igazgatása 30 5.1 A közvetlen igazgatás bukása 31 5.2. A gyarmatok jogi helyzete 31 5.3. Az igazgatás központi szervei 31 5.4. Az igazgatás helyi szervei 32 5.5. Az „indirect rule” 32 5.6. A Schutztruppe 33 6. Az 1890 és 1914 közötti események 35

2 6.1. II. Vilmos és a „Weltpolitik” 35 6.2. A parlamenti pártok és a gyarmatosítás 35 6.3. A gyarmatok fejlődése 36 6.3.1. Togo 37 6.3.2. Kamerun 39 6.3.3. Német Délnyugat-Afrika 40 6.3.4. Német Kelet-Afrika 42 6.4. Botrányok és kritika 43 6.4.1. Botrányok a gyarmatokon 43 6.4.2. A gyarmatosítás kritikusai 43 6.5. A nagy felkelések 45 6.5.1. A hererók és namák lázadása Német Délnyugat-Afrikában 46 6.5.2. A maji-maji-felkelés Német Kelet-Afrikában 48 6.6. Dernburg reformkísérlete 50 7. Az afrikai gyarmatbirodalom bővítésének terve 51 7.1. A búr köztársaságok kérdése 51 7.2. A portugál gyarmatok esetleges felosztása 52 7.3. A marokkói kérdés 52 8. Az első világháború 54 8.1. A gyarmati törekvések szerepe a háború kitörésében 54 8.2. Az Európán kívüli hadszínterek 55 8.3. Gyarmati hadicélok 56 8.3.1. Az antant tervei 56 8.3.2. A német tervek 56 8.4. A gyarmati hadseregek, a gyarmati háborúról alkotott elképzelések 57 8.5. Hadi események 59 8.5.1. Az Afrikán kívüli gyarmatok gyors eleste 59 8.5.2. Togo elfoglalása 59 8.5.3. Harci cselekmények Német Délnyugat-Afrikában 60 8.5.4. Kamerun elfoglalása 61 8.5.5. Lettow-Vorbeck háborúja Német Kelet-Afrikában 62 8.6. Békeszerződés, a mandátumrendszer létrehozása 65 8.7. Utóélet 66 9. Összegzés 67

3 10. Bibliográfia 69 10.1. Forráskiadványok 71 10.2. Internetes forráskiadványok 71 10.3.Felhasznált források 72 10.4.Szekundér irodalom 72 11. Mellékletek 73 11.1. Intézmények, Társaságok 73 11.2. Fehér lakosok száma a német gyarmatokon 75 11.3. A gyarmatok részesedése a német külkereskedelemből 75 11.4. Gyarmatbirodalmak a háború előtt 75 11.5. Gyarmati tisztviselők 76 11.6. Zászlók 78 11.7. Térképek 79 11.8. Képek 80 12. Nyilatkozat 84

4 1. Bevezetés Dolgozatom célja a Német Császárság afrikai gyarmatosításának bemutatása, és ezen keresztül azon tézis bizonyítása, miszerint ez a vállalkozás súlyos kudarc volt a birodalom számára. Bár egyes német államok, mint ahogy arról röviden szólni fogok, már korábban is kísérletet tettek a gyarmati küzdelembe való bekapcsolódásra, de komoly lehetőségei ezen a téren csak az 1871-ben létrejövő Német Császárságnak voltak. A korábbi kereskedelmi és missziós kapcsolatokra épülő formális gyarmatszerzés 1884-ben indult meg. A németek gyarmatokat szereztek Kínában, a csendes-óceáni szigetvilágban és Afrikában, és ez által a világ harmadik számú gyarmati hatalmává váltak, Nagy-Britannia és Franciaország után. Dolgozatom, néhány említésszerű kitekintéstől eltekintve, az afrikai kontinensre koncentrál, mivel a megszerzett területek súlypontja itt feküdt. Az egykori afrikai német gyarmatok a mai Kamerun, Tanzánia, Ruanda, Burundi, Togo és Namíbia (eltekintve a Cethal-öböltől) területét fedik le, illetve kis részben a mai Ghána, Nigéria, Mozambik, Csád, Közép-Afrikai Köztársaság, Gabon és a Kongói Köztársaság területét alkotják. Dolgozatomat egy általános, a gyarmatosítás lényegét röviden összefoglaló bevezetővel kezdem, majd a korábbi német kísérleteket vázolom, ezután a fentebb említett afrikai területek megszerzését, igazgatását, fejlődését és elvesztését kívánom vázolni, és azokon keresztül kísérlem meg bemutatni, hogyan hiúsultak meg a németek gyarmati ábrándjai. Kiindulási alapként azokat a célokat vettem, amelyeket maguk a német imperializmus elindítói, propagandisták, publicisták, politikusok és befektetők fogalmaztak meg. A nagyra törő gazdasági, kül- és belpolitikai, demográfiai és ideológiai elképzelések véleményem szerint nem teljesültek. Ezt a feltételezést kívánom bebizonyítani, illetve ennek okait és körülményeit fogom az alábbiakban felvázolni. A téma a német és angol nyelvű szakirodalomban jól feldolgozott. Természetesen elsősorban a német kutatók érdeklődésének áll homlokterében. Számos kiemelkedő történész foglalkozott már a német gyarmatosítással, mint például Hans-Henning Gerlach, Winfried Speitkamp, Horst Drechsler, Willibald Gutsche, Helmuth Stoecker vagy Wolfgang Mommsen. A legújabb, az eddigi eredményeket a tudomány jelen állásán összefoglaló monográfiák Horst Gründer nevéhez köthetők, de számos fiatal kutató dolgozik a témában még meglévő fehér foltok eltűntetésén. Mivel a téma magyar viszonylatban alig ismert, és csak igen kevés publikáció foglalkozik vele, úgy gondolom, érdemes és legitim foglalkoznom vele.

5 2. A gyarmatosításról általában 2.1. A nagy földrajzi felfedezések A nagy földrajzi felfedezések során a technikai fölényben lévő európaiak más kontinensekre hajóztak, fokozatosan megismerve az eddig ismeretlen világokat. Az Európán kívüli világ felfedezését a portugál és spanyol zászló alatt hajózó kalandorok kezdték meg a XV. században, de hamarosan más nemzetek is csatlakoztak hozzájuk (hollandok, angolok, franciák).1 A felfedezéseket elsősorban gazdasági okok motiválták. A felfedezők új útvonalat kerestek a távol-keleti kereskedelem bonyolítására (mivel azt az oszmán expanzió elzárta), illetve gazdag, vagy gazdagnak hitt új területek kincseit akarták megszerezni (fűszerek, arany, fekete rabszolgák). Az európaiak így a legtöbb területen megelégedtek a part menti kolóniák létrehozásával, amelyek biztosították kereskedelmi érdekeiket, többnyire a helyi elit közvetítésével.2 2.2. Az imperializmus Az ipari forradalom, a rabszolgaság felszámolása, a földrajzi felfedezéseket támogató társaságok és a missziós tevékenység végül a fehér foltok eltűnését eredményezték a világtérképen.3 Az 1875 és 1914 közötti időszakot Eric Hobsbawm a birodalmak korának nevezi, mivel az iparilag fejlett országok (USA, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Japán, Oroszország, Olaszország, Belgium) néhány évtized alatt leigázták a világ még feudális viszonyok között élő társadalmait, hatalmas birodalmakat hozva így létre Afrikában, a Csendes-óceánon és Ázsiában.4 Ezt a tendenciát az imperializmus kifejezéssel illették, ami kezdetben csak a britek birodalomépítő tevékenységére vonatkozott, de az 1890-es évektől általánosabb értelemben is használták. 5 A kortársak pragmatikus (népességfelesleg levezetése, nyersanyagforrások és felvevőpiacok szerzése, szociális feszültségek levezetése) és ideológiai érvekkel (szociáldarwinizmus és keresztény missziós tudat) teremtették meg a terjeszkedés legitimitását.6 A gyarmati versenyfutás ilyen mértékű, hírtelen fokozódására az utókor számos különböző magyarázatot talált, melyek nem mentesek a szélsőséges magyarázatoktól sem. A marxista- leninista irányzat például az imperializmust, mint a kapitalizmus következő szakaszát fogta

1 Salgó-Balogh 1980, 10. o. 2 Salgó-Balogh 1980, 11. o. 3 Salgó-Balogh 1980, 41-42. o. 4 Hobsbawm 2004, 62. o. 5 Hobsbawm 2004, 65. o. 6 Gründer 2004, 27-32. o.

6 fel. 7 Számos magyarázat létezik a gyarmati terjeszkedés hírtelen fokozódására, melyek minden bizonnyal párhuzamosan, nem egymást kizárva mutatnak rá a gyarmati terjeszkedés hirtelen élénkülésének okaira. Ezek az elméletek a második ipari forradalom okozta nyersanyagéhség, a tőkeexport, a protekcionizmus, a későn jövő hatalmak által okozott fenyegetettség8, a presztízs szerepe, a keresztény missziós tevékenység, a demográfiai robbanás következtében fellépő szociális feszültségek9, a tőkefelhalmozás által előidézett túltermelési válság10, a brit meggazdagodás példájának követése, a rabszolgaság felszámolása miatti gazdasági átalakulás, a bennszülött népek közvetítő kereskedelmének kiiktatása vagy a kialakuló technikai fölény fokozódása révén magyarázzák a jelenséget.11 2.3. Kolonializmus Andreas Eckert a kolonializmust egyfajta korai globalizációként definiálja, amely a nagy földrajzi felfedezések következtében az európai és az azon kívüli világ között jött létre, de európai hegemóniával. Jürgen Osterhammel a kapcsolatok aszimmetrikus voltát hangsúlyozza, minek során az európaiak kultúrájukat az idegen népekre erőltették, és saját érdekeik szolgálatába állították azokat. Tetteiket felsőbbrendűséget igazoló ideológiák kidolgozásával igyekeztek legitimálni.12 Az újkori kolonializmus kezdőpontjának az olyan utazásokat tekinthetjük, mint Kolumbusz (1492) vagy Vasco de Gama útjai (1498), illetve a tordesillasi szerződés (1494) megkötése, amely a világ első gyarmati felosztását jelentette. A dekolonizáció nem köthető egy időponthoz vagy eseményhez, de fontos állomásai voltak az USA felszabadulása (1776 – függetlenségi nyilatkozat), Latin-Amerika szabadságharcai (1800-as évek eleje), vagy a fehér telepes gyarmatok széleskörű autonómiához jutása (Kanada - 1867, Ausztrália - 1901, Új- Zéland – 1907, Újfundland – 1907, Dél-Afrika - 1910).13 Az ázsiai, afrikai és karibi gyarmatbirodalmak csak a második világháború után bomlottak fel, de a felszabadult területek reményei nem váltak be, továbbra is függő, kiszolgáltatott helyzetben vannak. A korábbi gyarmattartók és egykori gyarmataik között fennálló, gazdasági

7 Hobsbawm 2004, 66. o. 8 Hobsbawm 2004, 68-72. o. 9 Hobsbawm 2004, 74-76. o. 10 Salgó-Balogh 1980, 45. o. 11 Fage 2004, 273-277. o. 12 Eckert 2006, 2-3. o. 13 Eckert 2006, 5-6. o.

7 és politikai eszközökkel fenntartott aszimmetrikus viszonyt nevezzük posztkolonializmusnak.14 2.4. Gyarmatbirodalmak Mindezen folyamatok és események hatására a századfordulóra hatalmas gyarmatbirodalmak jöttek létre, felosztva a világ korábban „szabad területeit”. Nagy-Britannia 9,3 millió négyzetmérföld és 309 millió lakos felett rendelkezett, Franciaország 3,7 millió négyzetmérfölddel és 56,4 millió lakossal, míg Németország: 1 millió négyzetmérfölddel és 14,7 millió lakossal bírt. Utóbbi jelentős hátránya ellenére is a harmadik legnagyobb gyarmati területtel rendelkezett.15 2.5. „Scramble for Africa” A terjeszkedés különösen a XIX. század derekán még alig ismert Afrikában volt igen intenzív, mivel itt voltak nagy, szabad területek.16 Az 1870-es évektől Afrika felosztásáért folytatott harcot nevezzük scramble for Africa-nak (tülekedés Afrikáért).17 Sokan, sokféle kiváltó okkal magyarázzák az Afrika iránti érdeklődés hírtele megnövekedését. Ilyen lehetséges magyarázatok az egyiptomi angol terjeszkedés (összefüggésben a szuezi csatorna megépítésével),18 a dél-afrikai gyémánt- és aranylelőhelyek felfedezése, a Kongó-medence nyersanyaggazdagságának felfedezése19, a Jules Ferry-féle francia expanzió, a nyugat-afrikai brit-francia-német versenyfutás, vagy a britek aggodalma az Indiába vezető út miatt, de ezek közül nincs általánosan elfogadott magyarázat.20 A század második felére Afrikában kialakulóban voltak a különböző nagyhatalmak érdekszférái, amelyek a szabad területek elfogyása után az összeütközés veszélyével fenyegetett. A britek Dél-Afrika, a Niger-delta, Kelet-Afrika és a Nílus völgyének térségében voltak érdekeltek. A franciák Madagaszkáron, a Maghreb országokban, illetve Szenegálban rendelkeztek területekkel, és innen terjeszkedtek tovább a Niger irányába. Mellettük megjelentek az egységes nemzetállamokat létrehozó olaszok és németek érdekei is. Előbbiek Kelet- (Szomália, Eritrea) és Észak- (Líbia), míg utóbbiak Nyugat- (Togó, Kamerun, a mai Namíbia) és Kelet-Afrika (a mai Tanzánia) térségében szereztek érdekeltségeket. Az érdekek ütközésére először a Kongó-medencéjében, majd később a Nílus völgyében került sor.21

14 Eckert 2006, 7. o. 15 Németh 2009, 69. o. 16 Szabó 2006, 133. o. 17 Szabó 2006, 118. o. 18 Salgó-Balogh 1980, 40. o. 19 Salgó-Balogh 1980, 57-58. o. 20 Szabó 2006, 130. o. 21 Diószegi 1997, 180-181. o.

8 Az Afrikában érdekelt két legjelentősebb hatalom óriási, összefüggő gyarmati terület megszerzésén dolgozott. A britek célja, melyet Cecil Rhodes dél-afrikai politikus és bányatulajdonos fogalmazott meg, Kairó-Fokváros tengely megszerzése volt. Az így megszerzett terület egyszersmind az Indiába vezető utat is biztosította volna. A franciák célja a Dakar-Obock tengely megszerzése volt. Emellett persze kisebb hatalmaknak is megvoltak a maguk törekvései (portugálok, olaszok, II. Lipót belga király), melyek azonban a nagyobb hatalmak függvényei maradtak. Ilyen körülmények között kapcsolódtak be a németek az afrikai gyarmatosításba. A németek is megfogalmazták a maguk céljait, melyek egy összefüggő közép-afrikai gyarmat megszervezését célozták, és elsősorban a brit koncepcióval voltak összeegyeztethetetlenek.22

22 Salgó-Balogh 1980, 59-60. o.

9 3. A gyarmati hatalommá válás útján 3.1. A korai, gyarmatszerzésre tett kísérletek A németek sokáig kimaradtak az Európán kívüli világ felé irányuló kereskedelmi és politikai terjeszkedésből. Ennek oka abban keresendő, hogy egységes Németország híján nem volt olyan politikai erő, amely egy ilyen expanzióhoz kellő anyagi hátteret biztosíthatott volna. Ennek ellenére már a XIX. század előtt is voltak gyarmatszerzésre irányuló próbálkozások, melyeket részben más hatalmak alvállalkozóiként, részben önállóan igyekeztek sikerre vinni. Ezek egyike sem hozott tartós eredményt.23 Az első ilyen kísérlet a Welser kereskedőházhoz fűződik, amely a 16. században, a spanyolok amerikai terjeszkedéséből vette ki rövid időre részét. A 17. században Jakob von Kurland herceg rövid ideig birtokolta Tobagót és Gambia partját, így próbálva meg bekapcsolódni az Európa, Afrika és Amerika közti kereskedelembe. Nem sokkal később Friedrich von Hanau gróf is próbálkozott, aki a hollandokkal kötött szerződést a mai Francia Guyana partjainak megszerzéséről, de azokat ténylegesen birtokba venni nem tudta. A leginkább emlékezetes kísérlet a brandenburgi választófejedelem, Frigyes Vilmos nevéhez kötődik. Frigyes a hollandoktól bérelt hajók révén 1683-ban gyarmatot alapított a mai Ghána területén (Groß- Friedrichsburg néven), majd megszerezte Arguin szigetét, és a mai Mauritánia vele szemben lévő partszakaszát. A Karib-térségben St. Thomas és Tobago szigetét vette birtokba. A vállalkozás azonban meghaladta a fejedelemség anyagi lehetőségeit, így valamivel több mint 30 év után feladták a megszerzett területeket, amelyek holland, dán és francia kézre kerültek.24 Az egységből később kimaradó, de részben a német kultúrkörhöz tartozó Ausztriában is sor került hasonló rövid életű próbálkozásra, amely a 18. században a Delagoa-öböl (a mai Maputo-öböl, Mozambikban) és a Nikobár-szigetek rövid birtoklásához vezetett.25 A gyarmatszerzés kérdése legközelebb a 19. század derekán, az egység kérdésével párhuzamosan jelent meg a köztudatban. A kivándorlás és a gyarmatszerzés iránt érdeklődő publicisták számos területtel kapcsolatban felvetették az expanzió lehetőségét. Így került szóba Texas, Mexikó vagy Brazília.26 Az 1860-as években a porosz külpolitika érdeklődést mutatott Sziám, Kína, Japán és Formoza iránt is, majd a franciák legyőzése után felmerült, hogy Elzász és Lotaringia helyett inkább gyarmati területek elszakítása révén gazdagítsák a birodalmat. Konkrét ötletként Kokinkína

23 Gründer 1999, 9. o. 24 Gründer 1999, 11-12. o. 25 Gründer 2004, 15. o. 26 Gründer 2004, 18. o.

10 (Saigon központtal) megszerzése merült fel, ám a gyarmati ügyekben oly szkeptikus Bismarck hamar elvetette ezt a lehetőséget.27 1848 után számos német városban (Frankfurt, Lipcse, Drezda, Darmstadt, Wiesbaden, Hanau, Hamburg, Karlsruhe, Mainz és Stuttgart) a kitelepülést koordináló szövetségek alakultak. Az úgynevezett Colonisations-Verein-ek (gyarmatosító egyesületek) feladata a kitelepülni kívánó polgárok segítése volt, azzal a nem titkolt céllal, hogy az így létrejött nyelvi- kulturális sziget később az egységesülő Németország gyarmata lehessen.28 3.2. Német felfedezők Afrikában A XVIII. század végétől a tudományos körökben egyre nagyobb érdeklődés övezte az addig alig ismert kontinenst, Afrikát. A korábbi évszázadok során az európaiak megelégedtek a part menti telepek fenntartásával, mivel a belső területek az éghajlat és a betegségek miatt veszélyesek voltak, illetve a helyi államok közvetítő kereskedelme miatt. A század végére ez megváltozott. 1788-ban alapította Londonban Sir Joseph Banks a Brit Afrika Társaságot, (African Association, teljes nevén The Association for Promoting the Discovery of the Interior Parts of Africa), melyet más országokban is hasonló szervezetek követtek.29 Németországban 1878-ban alakult meg a Német Afrika Társaság (Afrikanische Gesellschaft in Deutschland), melynek célja az Afrika felfedezésére irányuló expedíciók támogatása volt.30 Az első jelentős utazó Afrika belső területein a skót Mungo Park volt, még a 18. század végén, akit a 19. században számos, főleg brit és francia felfedező követett, mint René Caillié, David Livingstone, John Hanning Speke, Richard Francis Burton, Samuel Baker31, Henry Morton Stanley vagy Pierre Savorgnan de Brazza.32 Sok német felfedező is részt vett a fehér foltok eltűntetésében, de nem feltétlenül német szolgálatban. Ilyen német utazó volt Heinrich Barth, Georg Schweinfurth, Curt von Francois, Heinrich von Wissmann,33 Gerhard Rohlfs, Gustav Nachtigal, Eduard Flegel, Eugen Zintgraff, Carl Peters, Hermann von Wissmann, Eduard Schnitzer (Emin Pascha) vagy Adolf Graf von Götzen. Míg eleinte inkább a tudományos érdeklődés hajtotta, motiválta az ilyen utakat, addig később már a katonai, politikai vagy gazdasági behatolás. Míg Barth vagy Schweinfurth a tudományos érdeklődés miatt kelt útra, addig a Rohlfs és Nachtigal már hazájuk

27 Gründer 2004, 21. o. 28 Gründer 2004, 19. o. 29 Davidson 1991, 281-282. o. 30 Gründer 1999, 65. o. 31 Davidson 1991, 281-282. o. 32 Majoros 2005, 63-64. o. 33 Gründer 2004, 39. o.

11 terjeszkedésének szolgálatában álltak, később pedig az olyan „felfedezőket”, mint Carl Peters, már csak a bennszülöttek munkaerejének igába hajtása foglalkoztatta.34 Ezek a felfedezők sok szempontból előkészítették a gyarmati terjeszkedést. Rohlfs észak- afrikai utazásai után már a császár küldötteként utazott Abesszíniába, majd főkonzul lett Zanzibáron. 35 Gustav Nachtigal a Nílus és a Niger vidékén tett utazásai után a császár megbízottjaként gondoskodott az első német gyarmatok hivatalos birtokbavételéről, az ő nevéhez fűződött a német lobogó Togoban és Kamerunban történő kitűzése.36 3.3. A gyarmati expanziót propagáló publicisták és érveik A német publicisták az 1871-es birodalomalapítás után kezdték egyre hangosabban követelni a gyarmati expanziót, mivel ekkor olyan erejű hatalom jött létre, amely már képes volt ilyen vállalkozások sikeres végrehajtására. A gyarmatokért folytatott sajtópropaganda legfontosabb alakjai Friedrich Fabri, Wilhelm Hübbe-Schleiden és Ernst von Weber voltak. Követeléseiket azokra a kereskedelmi érdekekre építették, amelyek a Hanza-városok és Afrika, Kína és a Csendes-óceán egyes részei között az 1840-es évek óta kialakulóban voltak.37 A gyarmatok mellett kardoskodók érvei nem sokban különböztek a más országokban már bevett érvektől. A kivándorló németeket saját gyarmatokra kívánták irányítani, hogy azok ne vesszenek el a gazdaság számára, az alsóbb rétegek számára kínálkozó új lehetőség révén a szociális feszültséget kívánták csökkenteni (ezt nevezték szociális imperializmusnak, illetve a szociális kérdés exportjának, melyet a brit Cecil Rhodes is propagált), a gazdaság számára új nyersanyagforrásokat és felvevőpiacokat kívántak teremteni, érveltek a birodalom presztízsének növelésével, illetve a civilizáció kiterjesztésének kötelességével (missziós tudat).38 A birodalom lakossága rohamosan növekedett, különösen a század végére. Míg 1880-ban 45 millióan laktak a birodalomban, addig 1900-ra már 56 millióan. Mivel a gazdaság nem tudott ennyi embernek munkát adni, évről évre egyre többen döntöttek a kivándorlás mellett. A legtöbben Amerikába mentek, azon belül a kivándorlók körében igen népszerű, a korlátlan lehetőségek hazájának tartott USA-ba. Az összes német kivándorló 95 %-a az Egyesült Államokat választotta új hazájának. Az így elvándoroltak munkája ezután a célország gazdaságának növekedéséhez járult hozzá, és elveszett a német gazdaság számára. A gyarmatszerzés révén a kivándorlókat a saját területek felé kívánták irányítani, ahol sorsuk

34 Gründer-Graichen 2005, 46-56. o. 35 http://www.deutsche-biographie.de/sfz26681.html - 2011.03.19. 36 http://www.deutsche-biographie.de/sfz67736.html - 2011.03.19. 37 Ullmann 1995, 80. o. 38 Gründer 2004, 26-32. o.

12 nem a néhány generáción belül bekövetkező asszimiláció, és ahol munkájukkal a német érdekeket szolgálják, és nem a konkurenciát gazdagítják.39 Németország egyes részein a század második felében gyors iparosítás ment végbe. Az ország agrárjellegű államból ipari nagyhatalommá alakult, és így új nyersanyagforrásokra és felvevőpiacokra volt szüksége. Ennek biztosítására a saját gyarmatok szerzését tartották a legbiztosabb módszernek, hiszen onnan nem szoríthatja ki másik hatalom a német érdekeket. Az iparosítással összefüggésben alakultak ki a munkásság széles rétegei, komoly társadalmi feszültségeket generálva. Sokan úgy gondolták, hogy a tengerentúlon kínálkozó új lehetőségek csökkentik majd ezeket a feszültségeket is.40 Egyes kutatók a gyarmati versenyfutás történetének szempontjából nagyon fontos faktornak tartják a nemzetállamok presztízsének kérdését. A német imperializmus kialakulásában is szerepet játszott az az igény, hogy saját gyarmatok révén a britekkel és a franciákkal azonos presztízsű birodalmat hozzanak létre. Különösen az egység megteremtése után, a politikusok és publicisták újabb generációja követelte, hogy Németország ne csak európai, de világhatalom is legyen. Az ilyen követelések frazeológiája mindig a brit példára utalt. Így vált népszerűvé Wilhelm Hübbe-Schleiden „deutsches Indien in Afrika” (német Indiát Afrikában) mottója, vagy az „ein deutsches Hongkong“ (német Hongkongot) jelszó.41 Ekkoriban alakult ki Európa szerte egy, a korábbi keresztény térítéshez képest minőségileg más kulturális missziós tudat. Az európaiak civilizálatlan, a fejlődés alsóbb fokán álló népeknek tekintették a bennszülötteket, akiket kötelességük civilizálni. Ebben a kérdésben az európaiak egymás kultúráját sem tekintették egyenrangúnak. A németek saját kultúrájukat előbbre tartották a francia vagy brit kultúránál, és annak terjesztését egyenesen kötelességnek tekintették. Emanuel Geibel 1861-ben írt sora a német kultúrmisszió mottójává vált: „am deutschen Wesen soll die Welt genesen“ (a német lélek gyógyítja meg a világot). Az ilyen érvelés kevés pragmatikus következménnyel bírt, célja inkább a fehérek tengerentúli expanziójának ideológiai megokolása volt.42 Bár már a 16. századi portugál jezsuiták is civilizálni kívánták az amerikai őslakosokat, de ők a kereszténységre való megtérésre fektették a hangsúlyt. Az európaiság és az Európán kívüliség közti radikális különbségtétel a 19. század terméke, mikor az európai civilizáció vívmányai olyan technikai előnyt biztosítottak, melyet aztán az ideológia területére is

39 Gründer 2004, 26-27. o. 40 Gründer 2004, 28-29. o. 41 Gründer 2004, 30. o. 42 Gründer 2004, 32. o.

13 átültettek.43 Ennek az aszimmetrikus, a fehér embert a többi ember fölé helyező, paternalista civilizáló szerepében bemutató szemléletnek a leginkább ismert megnyilvánulása Rudyard Kipling 1899-ben született verse, A fehér ember terhe (The White Man’s Burden), amely a fehérek nemes feladatának tekinti a világ többi népének civilizálását.44 A német gyarmati propaganda atyjának Friedrich Fabrit tekintik. Fabri először a későbbi Német Délnyugat-Afrikában volt misszionárius, majd hazatérve Németországba politikusként és publicistaként a kivándorlás és a gyarmatszerzés kérdéseivel foglalkozott. 1879-ben megjelent, Szüksége van-e Németországnak gyarmatokra? című (Bedarf Deutschland der Colonien?) írása a gyarmati propaganda klasszikus műve lett. Fabri leginkább a kivándorlás és a szociális imperializmus kérdéseivel érvelt.45 Fabri írásának végén a következő konklúzióra jut: „Ha a Német birodalom hosszú távon meg akarja őrizni és alapozni visszanyert hatalmát, akkor azt egy kultúrmissziónak kell felfognia, és nem habozhat tovább kolonizátori kötelességének teljesítésével.”46 Fabri tehát a gyarmati terjeszkedés kérdését az egész birodalom szempontjából létkérdésnek tekinti, mely a bukás vagy a nagyhatalmak sorában való fennmaradás kérdésében dönt. Szintén 1879-ben jelent meg Wilhelm Hübbe-Schleiden Ethiopien című írása. Hübbe- Schleiden brémai diplomata és jogász volt, aki publicistaként a gyarmati expanziót támogatta. Írásában főleg gazdasági érveket sorakoztatott fel, úgy gondolta, hogy a német ipar és kereskedelem hosszú távon nem fejlődhet saját gyarmatok nélkül.47 Ernst von Weber, egy szászországi földbirtokos, a szociális feszültségek megoldását látta a tengerentúli területek szerzésében.48 A publicisták által megfogalmazott érvek, melyeket később egyesületek, kereskedők, bankárok és politikusok tűztek zászlajukra, és amelyek nevében végül sor került a németek gyarmattartó nemzetek sorába való belépésére, a német imperializmus sikerességének fontos értékmérője. Az első világháború után végleg elveszett gyarmatok mérlegre tételekor érdemes az előzetesen megfogalmazott elvárások mentén megvizsgálni, hogy mi teljesült azokból, és mi maradt illúzió.

43 Osterhammel 2007, 45-46. o. 44 Gründer-Graichen 2005, 262-263. o. 45 Gründer 2004, 34. o. 46 http://germanhistorydocs.ghi-dc.org/sub_document.cfm?document_id=1867 – 2011.02.20., a szöveg eredeti nyelven: „Will das neue Deutsche Reich seine wiedergewonnene Machtstellung auf längere Zeiten begründen und bewahren, so wird es dieselbe als eine Cultur-Mission zu erfassen und dann nicht länger zu zögern haben, auch seinen colonisatorischen Beruf aufs Neue zu betätigen.” – a szerző fordítása 47 Gründer 2004, 36. o. 48 Gründer-Graichen 2005, 80. o.

14 3.4. Gyarmati egyesületek Az érdekelt publicisták, befektetők és politikusok egyesületeket hoztak létre, hogy érveiket minél szélesebb körben terjeszthessék, és céljaik eléréséért lobbizhassanak. 1879-ben Friedrich Fabri a nehézipar számos képviselőjével megalapította a Nyugatnémet Export és Gyarmati Egyesületet (Westdeutscher Verein für Kolonisation und Export). 1882-ben az Afrika-utazó és propagandista Freiherr Hermann von Maltzan, a parlamenti képviselő Fürst Hermann zu Hohenlohe-Langenburg, az iparmágnás Freiherr von Stumm-Halberg, a bankár Guido Henckel von Donnersmark és a frankfurti polgármester, Johannes Miquel létrehozták a Német Gyarmati Egyesületet (Deutscher Kolonialverein). Az egyesület célja a gyarmatosításért való lobbizás volt, főleg a felsőbb körökben.49 1884-ben jött létre a Társaság a Német Gyarmatosításért (Gesellschaft für Deutsche Kolonisation). Ennek kulcsfigurája a Carl Peters volt, a Német Kelet-Afrika (Deutsch- Ostafrika) későbbi alapítója, aki szélsőségesen rasszista szemléletéről és botrányiról hírsült el. Carl Jühlke jogász, és Kammerherr Felix Graf Behr-Bandelin földbirtokos szintén részt vettek a társaság munkájában. A társaság tagjai inkább az alsó középosztályból, a vidéki értelmiség köreiből kerültek ki.50 A társaság 1885-ben kiadott manifesztumában a következő célokat tűzte ki maga elé: „1. Tőke szerzése a gyarmatosításhoz. 2. Megfelelő területek felkutatása és megszerzése. 3. A német kivándorlók gyarmatokra való irányítása.”51 Az ő céljuk tehát már nem a lobbi, hanem a tényleges gyarmatszerzés volt. Ezen szervezetek 1887-ben történt egyesülése révén jött létre a Német Gyarmati Társaság (Deutsche Kolonialgesellschaft), amely csaknem 15.000 tagjával a gyarmati mozgalom elsőszámú szervezője volt. 1888-tól rendszeres újságot is megjelentettek (Deutsche Kolonialzeitung).52 Német Gyarmati Társaság 1887-es manifesztumában a következő célokat fogalmazta meg: „1. A nemzeti munka gyarmatosítás felé fordítása, és a gyarmatosítás szükségességének terjesztése. 2. A gyarmati kérdések gyakorlati megoldásának elősegítése. 3. Német-nemzeti gyarmati vállalkozások támogatása. 4. A német kivándorlás kérdésének megfelelő megoldása. 5. Az anyaország és a külföldön élő németek gazdasági kapcsolatainak megtartása és erősítése. 6. Minden, a nevezett kérdésekkel kapcsolatos kezdeményezés középpontjának

49 Gründer 2004, 41. o. 50 Gründer 2004, 42. o. 51 http://germanhistorydocs.ghi-dc.org/sub_document.cfm?document_id=667 – 2011.03.20., a szöveg eredetiben: „1. Beschaffung eines entsprechenden Kolonisationskapitals. 2. Auffindung und Erwerbung geeigneter Kolonisationsdistrikte. 3. Hinlenkung der deutschen Auswanderung in diese Gebiete.” – a szerző fordítása 52 Gründer 2004, 42-43. o.

15 alkotása.”53 Az így létrejött szervezet tehát már minden, a gyarmatosítás és a kivándorlás kéréskörében felmerülő problémát kezelni kívánt, sőt, az ilyen kérdések egyetlen legitim fórumának tekintette magát. A Nagy-Britanniával kötött, 1890-es Helgoland-Zanzibár szerződés okozta elégedetlenség következtében jött létre 1891-ben az Általános Német Szövetség (Allgemeiner Deutscher Verband, 1894-től Alldeutscher Verband, vagyis Össznémet Szövetség), melynek szintén fontos célja volt a gyarmati terjeszkedés propagálása.54 3.5. A keresztény misszió szerepe A felfedezők és publicisták mellett a keresztény misszionáriusok is aktív szerepet vállaltak a gyarmati terjeszkedésben. Bár elsősorban a bennszülöttek megtérítésén dolgoztak, de sokan tudományos érdeklődést is mutattak a helyiek kultúrája és nyelve iránt. A nyelvet és kultúrát megismerő misszionáriusok könnyebben a bennszülöttek bizalmába férkőztek, amit nem csak a missziónálás céljaira használhattak fel, hanem a gazdasági-politikai behatolás előkészítésére is. „Először jön a misszionárius, aztán egy konzul, aztán jön a hadsereg”55. Ezt a híressé vált mondatot Ceteswayo zulu törzsfőnöknek tulajdonítják. A bennszülöttek szemszögéből alig volt különbség a különböző minőségben érkező európaiak között, hiszen hosszú távon mind a gyarmatosítást szolgálták.56 Nem csak a keresztény hittérítők munkája jelentett komoly segítséget a gyarmatosítóknak, hanem fordítva is. A térítő munka könnyebben ment a meghódított, pacifikált területeken, így természetes együttműködés alakult ki misszionáriusok és katonák között. A későbbi Német Délnyugat-Afrika (Deutsch-Südwestafrika) területén már 1842 óta dolgozott a Német Rajnai Missziós Társaság (Deutsche Rheinische Missionsgesellschaft), főleg a herero törzsek körében. Az Északnémet Misszió (Norddeutscher Mission) 1847 óta térített az ewe-k földjén, a későbbi Togo területén. 57 Kamerun területén a szintén nagyrészt németek dominálta Bázeli Missziós Társaság (Basler Missionsgesellschaft) teremtette meg a jó kapcsolatokat a part közelében élő duala törzsekkel. További fontos német missziós társaságok voltak a Berlini

53 http://germanhistorydocs.ghi-dc.org/sub_document.cfm?document_id=668 – 2011.03.20., „1. Die nationale Arbeit der deutschen Kolonisation zuzuwenden und die Erkenntnis der Notwendigkeit derselben in immer weitere Kreise zu tragen; 2. die praktische Lösung kolonialer Fragen zu fördern; 3. deutsch-nationale Kolonisationsunternehmungen anzuregen und zu unterstützen; 4. auf die geeignete Lösung der mit der deutschen Auswanderung zusammenhängenden Fragen hinzuwirken; 5. den wirtschaftlichen und geistigen Zusammenhang der Deutschen im Auslande mit dem Vaterlande zu erhalten und zu kräftigen; 6. für alle auf diese Ziele gerichteten, in unserem Vaterlande getrennt auftretenden Bestrebungen einen Mittelpunkt zu bilden.” – a szerző fordítása 54 Ullmann 1995, 155-156. o. 55 Gründer-Graichen 2005, 59. o., az idézet németül: „Erst ein Missionar, dann ein Konsul, und dann kommt die Armee” – a szerző fordítása 56 Gründer-Graichen 2005, 59. o. 57 Gründer 1999, 94. o.

16 (Berliner Mission), Lipcsei (Leipziger Mission), Kelet-Afrikai (Ost-Afrikanische Mission) és a Német Missziós Benedek Rend (Deutsche Missionsbenediktiner).58 Misszió és gyarmatosítás összejátszásának legjobb példája Délnyugat-Afrika esete. A Rajnai Missziós Társaság munkatársai, különösen Carl Hugo Hahn, döntően segítették a kereskedők befolyáshoz jutását. A tolmácsként tevékenykedő misszionáriusok segítették Adolf Lüderitz kereskedő embereit a nama és herero törzsekkel kötendő szerződések megvalósításában, amelyek később a terület birtokbavételéhez jogalapul szolgálhattak. A legjelentősebb gyarmati propagandista, Friedrich Fabri is itt tevékenykedett, majd hazatérve a terület annektálásáért lobbizott.59 A vállalkozás sikerében döntő szerepe volt Hahn-nak, aki több kudarc ellenére is keresztülvitte a misszió ügyét, és elkészítette a hererók nyelvének első szótárát és nyelvtanát.60 A missziók tényleges célja a térítés volt, így a missziós iskolák tananyagát is főleg a Biblia ismerete képezte. Emellett azonban a német nyelv oktatása is fontos volt, amely révén a bennszülöttek könnyebben voltak a gyarmatosítók szolgálatában hasznosíthatóak. A magasabb képzettség nem vált hozzáférhetővé, hiszen a saját értelmiség kitermelése nem állt a gyarmatosító hatalom érdekében, sőt, inkább veszélyforrásnak tekintették. A missziók mottója, vagyis „a lelkek gyarmatosítása” („Kolonisierung der Seelen”) jól mutatja a frazeológiában is megjelenő párhuzamot hittérítés és gyarmati expanzió között.61 3.6. Kereskedők és bankárok Az 1860-as évek óta egyre több német kereskedő szerzett érdekeltségeket Afrikában. A befektetők főleg a Hanza-városokból érkeztek (Hamburg, Bréma, Lübeck), és szesz, lőszer és fegyverek exportálása révén szereztek részesedést az afrikai piacon. A nyugat-afrikai partokon, a Rabszolga-partnak nevezett szakaszon (a mai Libéria és Gabon között) a Woermann és a Jantzen & Thormälen cégek szereztek részesedést.62 A későbbi Német Délnyugat-Afrika területén F. A. Hasenclever és Adolf Lüderitz próbálták megvetni a lábukat. Lüderitz szerződéseket kötött a helyi törzsfőnökökkel, majd beadványokkal igyekezett elérni, hogy a birodalom védelem alá vegye szerzeményeit.63 A kereskedők féltek, hogy egy idegen nagyhatalom kereskedői kiszoríthatják őket, ha nem kapnak támogatást a birodalomtól. Adolf Woermann a hamburgi kereskedelmi kamara és a

58 Gründer-Graichen 2005, 60-64. o. 59 Gründer-Graichen, 2005, 60-61. o. 60 http://www.deutsche-biographie.de/sfz25414.html - 2011.03.19. 61 Barth 2005, 218. o. 62 Gründer-Graichen 2004, 44. o. 63 Mommsen 1993, 515. o.

17 Reichstag meggyőzésével is próbálkozott. Beadványaik azonban egyelőre elbuktak Bismarck elutasító magatartásán.64 A hasonló vállalkozások a banki szektor érdeklődését is felkeltették. Az első ilyen befektető a berlini Diszkontó Társaság (Disconto-Gesellschaft) volt, élén Adolph Hansemann-nal. Hansemann Bismarck közeli munkatársain keresztül próbált hatni a kancellárra. Gerson von Bleichröders (Bismarck bankára) és Heinrich von Kusserow (a külügyi államtitkárság referense) révén ez később sikerült is neki.65

64 Gründer 2004, 45. o. 65 Mommsen 1993, 509. o.

18 4. Gyarmatszerzés 4.1. Bismarck és a gyarmatok Az 1871-es birodalomalapítás és a Hanza-városok kereskedőinek kiépített érdekeltségei révén látszólag minden feltétel adott volt hozzá, hogy a Német Császárság bekapcsolódjon a gyarmati küzdelembe. Erre azonban mégis majd másfél évtizedet kellett várni. Ennek oka maga Otto von Bismarck kancellár volt, aki élesen ellenezte az ilyen típusú vállalkozásokat. Mikor 1871-ben, a franciák legyőzése után felmerült, hogy Elzász-Lotaringia helyett Kokinkínát szerezzék meg, Bismarck a következőképpen reagált: „Ó! Ó! Kokinkína! Ez aztán nagy falat lenne nekünk, de még nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy a gyarmatok luxusát megengedhessük magunknak.” 66 Szintén 1871-ben, egy másik alkalommal így nyilatkozott: „Egyáltalán nem akarok gyarmatokat. Azok csak utánpótlás állomásoknak jók, Ez a gyarmati ügy olyan lenne nekünk, mint a lengyel nemeseknek a cobolyprém, akiknek nincsen alatta ingük.”67 4.1.1. Az elutasítás okai Bismarck gyarmatszerzéssel kapcsolatos ellenérzéseinek négy fontos oka volt. Egyrészt a gyarmatokat az adófizetők pénzéből kellett volna fenntartani, mivel azok, legalábbis az első évtizedekben, rendre deficitesek. Másodszor hiányzott az erős flotta, amely megvédelmezhette volna azokat. Harmadszor a gyarmatok szerzése szükségszerűen konfliktusokhoz vezettek volna más hatalmakkal, így Nagy-Britanniával és Franciaországgal. Utóbbival így is rossz volt a viszony, de a britekkel Bismarck eleinte jó kapcsolatok kialakítására törekedett. Végül a kancellár úgy gondolta, hogy a kérdés a közvéleményben sem elég népszerű ahhoz, hogy lépnie kellene az ügyben.68 A kancellár úgy látta, a német gyarmati expanzió nem lenne időszerű, az ország éppen elnyerte az egységét, a további terjeszkedéssel erején felüli vállalkozásba kezdene, magára haragítaná a többi érdekelt hatalmat, és háború esetén nem tudná megvédeni tengeren túli területeit. Ennek szellemében Bismarck 1873-ban biztosította Lord Russel brit követet, hogy Németország nem tervez további expanziót, sem flottaépítést.69

66 Gründer 2004, 51. o., az idézet eredetiben: „O! O! Cochinchina! Das ist aber ein sehr fetter Brocken für uns; wir sind aber noch nicht reich genug, um uns den Luxus von Kolonien leisten zu können.” – a szerző fordítása 67 Gründer 2004, 22. o., az idézet eredetiben: „Ich will auch gar keine Kolonien. Die sind bloß zu Versorgungsposten gut (…) diese Kolonialgeschichte wäre für uns genauso wir der seidne Zobelpelz in polnischen Adelsfamilien, die keine Hemden haben.” – a szerző fordítása 68 Pakenham 1992, 203-204. o. 69 http://www.germanhistorydocs.ghi-dc.org/sub_image.cfm?image_id=1853&language=german – 2011.03.23.

19 4.1.2. Bismarck pálfordulása Bismarck generációjának teljesítménye az egység létrehozásában, és a többi hatalommal való elfogadtatásban rejlett. A kancellár azon dolgozott, hogy szövevényes szövetségi politikával elszigetelje a franciákat, és biztosítsa Németország stabil, békés fejlődését. Utódai új célokat tűztek maguk elé, nem értették Bismarck külpolitikáját, inkább saját eredmények elérésére törekedtek, akár a konfrontáció árán is.70 A német gyarmati vállalkozás azonban meglepő módon még Bismarck idején megkezdődött. Az 1884-1885-ös évek fordulatot hoztak Bismarck felfogásában, de legalábbis gyakorlati politikájában. A fordulat élességéről, tartósságáról és okairól nincs egységesen elfogadott kép, sokan, sokféleképpen értelmezik azt. Valószínű, hogy nem egy adott körülmény, hanem több különböző ok együttes felmerülése miatt döntött úgy, hogy bekapcsolódik a gyarmati versenyfutásba. A pálfordulás lehetséges okai között a közelgő választások miatti népszerű lépést, a társadalmi nyomás csökkentésére irányuló próbálkozást, a kedvező külpolitikai helyzetet, a brit ellenes fordulatot vagy a finánctőke lobbiját szokták leggyakrabban említeni.71 A közhangulat időközben a gyarmatszerzés oldalára állt, így a közelgő választások, mint a fordulat oka, nem teljesen valószínűtlen. Ezt támasztja alá Bismarck 1884 szeptemberében tett kijelentése is: „Az egész gyarmati ügy egy svindli, de szükség van rá a választások miatt”.72 Fontos szerepet játszhattak a Bismarck környezetében lobbizó befektetők is, mint Adolph von Hansemann, aki Heinrich von Kusserow révén igyekezett befolyást szerezni, aki a külügyi államtitkárságon volt referens. Afrika és a Csendes-óceán térségében egyre több német kereskedő és bankár rendelkezett érdekeltséggel, és a fenyegető brit, francia és portugál megegyezés veszélyeztette érdekeiket, így minden befolyásukat latba vetették a kancellár meggyőzésére.73 Sokan a kedvező külpolitikai helyzetnek is jelentősséget tulajdonítanak, hiszen a briteket lekötötte Szudán, Egyiptom és Afganisztán, így könnyebben elismerték a német szerzeményeket. Ráadásul gyarmati kérdésekben a franciákhoz való közeledés elterelte azok figyelmét a reváns kérdéséről. Ez utóbbi elgondolás Jules Ferry bukásával köddé vált. A brit ellenes orientációt tovább erősíti, hogy III. Frigyes küszöbön álló trónra lépése, és közismert angol barátsága, amely liberális, vagy akár parlamentáris fordulattal fenyegetett, szükségessé

70 Németh 2009, 54. o. 71 Gründer-Graichen 2005, 90. o. 72 Gründer 2004, 58. o., az idézet németül: „Die ganze Kolonialgeschichte ist ja Schwindel, aber wir brauchen sie für die Wahlen” – a szerző fordítása 73 Gründer 2004, 52. o.

20 tette az angol vonal ejtését. Más kérdés, hogy III. Frigyes végül csak egy hónapig volt császár. Megint más kutatók éppen a britekkel való megegyezés szándékát látták a háttérben. Az afrikai gyarmatok szerzése, majd azok tárgyalási alapként való felhasználása könnyítette volna a britekkel való tárgyalásokat. Ezt támasztja alá a Helgoland-Zanzibár szerződés esete is.74 Bismarck 1889. január 26-án, a Reichstagban elmondott beszéde árulkodik arról, milyen megfontolások játszhattak szerepet a kancellár véleményének megváltozásában: „Gondolnom kell az eljövendő évtizedekre, honfitársaim jövőjére; fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy vajon húsz vagy harminc év múlva nem vetik-e majd eme félős kancellár szemére, hogy nem volt bátorsága a birodalmat olyan birtokkal felruházni, amely az idő múlásával értékessé vált”75 4.1.3. Bismarck elképzelése a német gyarmatokról Bismarck, ha bele is ment a gyarmatosításba, azt nem a birodalom közvetlen irányításával képzelte el. A britek mintájára, az államtól független, de annak védelmét élvező társaságok (chartered companies) révén kívánta megvalósítani. 1885-ben erről így nyilatkozott a Reichstagban: „A célom a kereskedő társaságok kormányzása, amelyek felett a birodalom és a császár védelme és felügyelete csak őrködik.”76 Bismarck így kívánta elkerülni, hogy a gyarmatok jelentős kiadásokat jelentsenek a birodalom költségvetésének. Hogy a területszerzések jellegét hangsúlyozza, a gyarmatok (Kolonien) helyett védnökségi területek (Schutzgebiete) kifejezést használta, bár a területek tényleges jogi helyzete ezt később nem igazolta. A Bismarck által megálmodott laissez faire rendszer a legtöbb gyarmaton vagy eleve megbukott a kereskedők ellenállásán, vagy később, a bennszülöttek vártnál hevesebb ellenállása miatt volt szükség a birodalom közvetlen beavatkozására. A kancellár hamar ki is ábrándult a gyarmatosításból, és szabadult is volna tőlük, de ezt az ország presztízse ekkor már nem tette lehetővé.77 Szállóigévé vált 1888-as mondata, melyet Eugen Wolf Afrika-kutatónak mondott, mikor az pénzt kért az Emin Pasa megmentését célzó német expedícióra, amely nem titkoltan a további terjeszkedést szolgálta

74 Gründer 2004, 53-56. o. 75 Szabó 2006, 127. o. 76 Gründer 2004, 59. o., az idézet eredeti nyelven: „Mein Ziel ist die Regierung kaufmännischer Gesellschaften, über denen nur die Aufsicht und der Schutz des Reiches und des Kaisers zu schweben hat.” – a szerző fordítása 77 Gründer 2004, 59. o.

21 volna: „Az ön Afrika térképe nagyon szép, de az én Afrika térképem itt Európában van. Itt van Oroszország, és itt van Franciaország, és mi középen vagyunk, ez az én Afrika térképem.”78 4.2. Az első területek megszerzése 4.2.1. A Szamoa-előterjesztés Az első eset, amikor Bismarck támogatta a határozottabb állami szerepvállalást egy német cég érdekében, bár a formális gyarmatszerzést nem, 1879-ben történt. Miután a német és amerikai cégek megegyeztek Szamoa közös kiaknázásában, a német vállalat, a Német Kereskedelmi és Ültetvényes Társaság (Deutsche Handels- und Plantagegesellschaft), a csőd szélére sodródott (nem a tengerentúli vállalkozása miatt). A cég csődje a szamoai lehetőségek brit átvételét jelentette volna. A vállalkozás hátterében a hamburgi Godefroy kereskedőház és a Diszkontó Társaság állt. Utóbbi társaság elnöke, Adolph von Hansemann, megkérte ismerősét, Heinrich von Kusserowot, Bismarck munkatársát illetve Gerson von Bleichröderst, Bismarck magánbankárát, hogy járjanak közbe a kancellárnál a vállalat megmentéséért. Bismarck az ügy mellé állt, így 1880-ban a Reichstag elé került az előterjesztés, miszerint állami pénzből, állami garanciával létre kell hozni a Német Tengeri Kereskedelmi Társaságot (Deutsche Seehandelsgesellschaft). A javaslatot 128-112 arányban leszavazták, főleg a balliberális párt ellenállása miatt, mivel nem akartak állami pénzből magántársaságokat finanszírozni. A társaság végül állami beavatkozás nélkül is megmenekült ugyan, de az eset jól mutatja, hogy a kancellár álláspontja a tengerentúli érdekeltségek ügyében már ekkor sokat változott a 70-es évek elejéhez képest.79 4.2.2. A nyugat-afrikai védnökségek Miután az említett Hanza-kereskedők érdekeltségeket szereztek a nyugat-afrikai partokon, azokat a helyi törzsekkel kötött szerződések révén akarták biztosítani. Ezeket a szerződéseket ugyan nem ismerte el a nemzetközi jog, de azok gyakran mégis az expanzió ürügyéül szolgáltak. A szerződések, melyeket többnyire írástudatlan, a földtulajdonlás európai formáit nem is értő törzsi vezetők írták alá (illetve tettek ikszet aláírás helyett), a helyiek átverésére épültek. Így volt ez a későbbi Német Délnyugat-Afrika esetében is. 1883 májusában a brémai kereskedő, Adolf Lüderitz megbízottja, Heinrich Vogelsang és Joseph Fredericks nama kapitány Bethániában szerződést kötöttek, melynek értelmében 100 Fontért és 200 puskáért megszerezték Angra Pequenát (a mai Lüderitz-öböl). Lüderitz kihasználta az angol (1,6 km) és a német mérföld (7,4 km) közti különbséget, és erről a tolmácsoló misszionárius is

78 Gründer-Graichen 2005, 93. o., az idézet németül: „Ihre Karte von Afrika ist ja sehr schön, Aber meine Karte von Afrika liegt hier in Europa. Hier liegt Russland, und hier liegt Frankreich, und wir sind in der Mitte, das ist meine Karte von Afrika” – a szerző fordítása 79 Mommsen 1993, 509. o.

22 hallgatott. A namák kapitánya így akaratlanul nagy területet adott el. Még ugyan abban az évben, egy újabb szerződés révén 500 Fontért és 60 puskáért Lüderitz megvette az Oranje- folyó és a 26. szélességi fok közti területet, 30 mérföld mélyen. Ennek köszönhetően megszerezte az egész Angola és Fokföld közti területet (200.000 lakossal), kivéve az 1878 óta brit kézen lévő Cethal-öblöt (Walvis Bay, Wahlfischbucht).80 Lüderitz számos beadványban kérte az általa szerzett terület birodalmi védelem alá helyezését, mivel tartott tőle, hogy a brit-dél-afrikai konkurencia kiszorítja. Bismarck végül 1884. április 24-én utasította a londoni német követet, hogy jelentse be a terület német védelem alá helyezését. Ez jelentette a formális német gyarmatosítás kezdetét.81 Nyugat-Afrikában, a Rabszolga-part térségében a hamburgi Adolph Woermann szorgalmazta a területszerzést. A Woermann cég volt a világ akkor legnagyobb magánkézben lévő hajótársaságának tulajdonosa, és emellett szeszesitalokat, fegyvert és lőszert exportált Afrikába, illetve egzotikus növényeket importált Németországba. A vállalatot még Carl Woermann, Adolph Woermann apja tette naggyá. A Woermann cég mellett a Jantzen & Thormälen és a Wölber & Brohm cég is érdekelt volt a térségben. 82 1882. június 28-án a britek és a franciák megkötötték a Sierra Leone egyezményt, amelyben a térségben azonos kereskedelmi jogokat biztosítottak egymás gyarmatain. Az egyezmény 1883 márciusában lett nyilvános. A német kereskedők ebben a terület francia-brit felosztásának első lépését látták, és tartottak tőle, hogy ez az ő kiszorításukhoz vezet. Adolph Woermann meggyőzte a hamburgi kereskedelmi kamarát, hogy nyújtsanak be kérvényt a kancellárhoz az ügyben. Ez volt az úgynevezett Woermann memorandum (Woermann-Denkschrift - 1883.07.06.). Bismarck elhatározta magát a nyugat-afrikai német érdekek védelme mellett, és 1884. május 19-én megbízta Gustav Nachtigal Afrika-kutatót, hogy birodalmi megbízottként gondoskodjon a területek megszerzéséről.83 Nachtigal a Möwe cirkáló fedélzetén indult útnak, 1884. július 5-én annektálta Bagida, 6-án pedig Lomé területét, az Mlapa királlyal kötött szerződések által, megalapozva a későbbi Togo gyarmatot. 1884. július 14. a Woermann cég érdekében annektálta Kamerunt, a Bell és Akwa duala klánokra támaszkodva, akik a német fennhatóságot preferálták az angollal szemben. A britek időközben szintén szemet vetettek Kamerunra, és Hewitt konzult küldték

80 Gründer-Graichen 2005, 52. o. 81 Gründer 1999, 67. o. 82 Gründer-Graichen 2005, 74-75. o. 83 Gründer-Graichen 2005, 75. o.

23 annak megszerzésére. Nachtigal azonban megelőzte, mire a brit újságok a the too late consul (a túl-késő-konzul) ragadványnévvel látták el Hewitt-ot.84 Nachtigal utasításai között a Niger-delta és Gabon közti terület megszerzése, illetve Lüderitz területeinek megerősítése is szerepelt. A brit, francia és német érdekeltségek elhatárolására a berlini Kongó konferencia alatt és után, kétoldalú szerződések révén került sor. Ezek következtében alakultak ki 1890-ig Togo, Kamerun, Német Délkelet-Afrika és Német Délnyugat-Afrika a háborúig fennálló határai. Bár a határokat későbbi szerződések még pontosították, jelentős gyarapodást csak Új-Kamerun (Neu-Kamerun) 1911-es megszerzése hozott.85 4.2.3. A berlini Kongó konferencia A berlini Kongó konferencia összehívása a császárság gyarmati aktivitásának fontos mérföldköve. Bár maga a konferencia ilyen szempontból nem hozott komoly eredményt, de a háttérben zajló bilaterális tárgyalások eredményezték az új német szerzemények nemzetközi elfogadását. Összehívásának közvetlen oka az 1884. február 26-án kötött angol-portugál egyezmény a Kongó-medencéről, mely német francia protesztet váltott ki. A konferencia 1884. november 15-én, a birodalmi kancellár palotájában, a Wilhelmstraße 77-ben, Bismarck elnökletével (ő maga csak a megnyitót tartotta) nyitották meg.86 Paul Graf von Hatzfeld államtitkár, Klemens August Busch államtitkár-helyettes és Heinrich von Kusserow követségi tanácsos alkották a német küldöttséget. 87 A konferenciára a következő országokat hívták meg: Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Osztrák- Magyar Monarchia, Olaszország, Oroszország, Belgium, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Dánia, Svédország, Törökország és az USA. A konferencia idejére francia-német érdekközösség jött létre, közösen akarták megakadályozni a Kongó-medencében, illetve a Kongó-torkolatában fenyegető brit előretörést, amelyet indirekt módon, a portugálok révén kívántak megvalósítani. Ennek hatására született az a kompromisszum, amely a Kongó-medence legnagyobb részét a II. Leopold belga király által létrehozott Kongói Nemzetközi Társaság (Association Internationale du Congo) kezére adta, de ezt nem a konferencia mondta ki. A fontos döntések, melyek miatt az utókor a konferenciára, mint Afrika felosztására emlékszik vissza, valójában nem a konferencián, csak az alatt születtek.88

84 Gründer 1999, 94-95. o. 85 Gründer-Graichen 2005, 75. o. 86 Gründer-Graichen 2005, 93. o. 87 Gründer-Graichen 2005, 94. o. 88 Szabó 2002, 86-89. o.

24 Az 1885. február 26-án aláírt főakta a következő pontokat tartalmazta: 1. szabad kereskedelem a Kongó-medence térségében, utazók, misszionáriusok, bennszülöttek védelme, 1878-as párizsi postai konvenció kiterjesztése, vallásszabadság 2. rabszolga-kereskedelem üldözése az egyezményes medencében (a mai két Kongó, Ruanda, Burundi és Angola, Mozambik, Tanzánia, Kenya, Uganda és Szomália egyes részei) 3. az egyezményes medence semlegessége háborúban 4. szabad hajózás a Kongón és mellékfolyóin 5. szabad hajózás a Nigeren és mellékfolyóin 6. az afrikai partvidéken az új foglalásokhoz hatékony katonai- és közigazgatás kell89 A számos papíron maradt, tényleges következmény nélküli rendelkezés ellenére a konferencia mégis Afrika felosztásának felgyorsulásához vezetett, hiszen megszületett az effektív megszállás elve, és a háttérben zajló tárgyalások az érdekszférák elkülönüléséhez vezettek, ami a következő években folytatódott. A konferencia kapcsán használta a Times először a scramble for Africa kifejezést.90 4.2.4. Kelet-Afrika – Carl Peters konkvisztádori szerepe Kelet-Afrikában (Zanzibár szigetén) is volt német kereskedelmi érdekeltség, de az O’Swald & Co. és a Hansing & Co. cégek nem kértek birodalmi beavatkozást, és Bismarck nem is szándékozott itt ilyen vállalkozásba kezdeni. Zanzibár szigetén Gerhard Rohlfs Afrika kutató látta el a konzuli teendőket, de feladata a kereskedelmi érdekek képviseletére korlátozódott.91 Az 1884-ben létre jött Társaság a Német Gyarmatosításért tevékenységének nyomán azonban mégis német gyarmati terület alakult ki. Ennek kulcsfigurája Carl Peters volt, Német Kelet- Afrika későbbi alapítója. Peters Carl Jühlke jogász, és Kammerherr Felix Graf Behr-Bandelin földbirtokos társaságában Kelet-Afrikába utazott, hogy a bennszülöttekkel kötendő szerződések révén területeket szerezzen a birodalomnak.92 Peters egy darabig Londonban élt, ahol a brit imperializmus lelkes híve lett. Németországba visszatérve hasonló szellemű társaival társaságot alapított, melynek deklarált célja a tényleges gyarmatszerzés volt. Németországot brit mintára akarta gyarmati hatalommá tenni.93

89 Szabó 2002, 87-88. o. 90 Gründer-Graichen 2005, 95-96. o. 91 Gründer 2004, 85. o. 92 Gründer 2004, 42. o. 93 http://www.deutsche-biographie.de/sfz94886.html - 2011.03.25.

25 Ennek kapcsán megkereste Bismarckot, aki azonban elutasította kezdeményezését. Miután társaival Kelet-Afrikába utaztak, Rohlfs konzul is közölte velük, hogy a birodalom semmilyen gyarmatszerző tevékenységet nem támogat. Peters nem zavartatta magát, és szerény csapatával megindult Usambara környékére, ahol 1884. november 23. és december 17. között 12 szerződést kötöttek helyi törzsfőnökökkel, és ezzel 140.000 km2-es területre formált igényt.94 Peters 1885. február 5-én visszatért Berlinbe, hogy császári védnökséget szerezzen. Közben tartott az Afrika-konferencia, és Bismarck az előzetes elutasítás ellenére most mégis megragadta az alkalmat (a britek helyzete továbbra is kényes volt), és február 17-én elismerte Peters szerzeményeit, ez azonban csak 27-én, a konferencia lezárásának másnapján lett nyilvános. A britek mindeddig a zanzibári szultán révén, informálisan érvényesítették befolyásukat a térségben, hiszen a szultán birodalma nem csak Zanzibár szigetére, hanem a kelet-afrikai partok jelentős részére kiterjedt. A német expedíció hírére Dr. John Kirk, a zanzibári brit konzul és Lloyd Matthews tábornok, a szultán csapatait vezető brit tábornok is a formális gyarmatosításon kezdtek munkálkodni, nehogy a németek kiszorítsák őket a stratégiailag fontos térségből.95 Maga a zanzibári szultán is tiltakozott az érdekeltségi körébe tartozó területek német birtokbavétele ellen. Ennek következtében augusztus 7.-én 5 német csatahajó futott be Zanzibár kikötőjébe, fedélzetükön a szultán húgával és annak 12 éves, egy német kereskedőtől született fiával, akit a szultán helyére akartak ültetni, ha az nem visszakozik. A szultán erre hamar vissza is vonta tiltakozását, és elfogadta a németek feltételeit. 96 A megszerzett terület igazgatását Peters társasága vállalta, amelyet 1885. április 2-án Német Kelet-Afrikai Társaság (Deutsch Ostafrikanische Gesellschaft) néven szerveztek újjá.97 Közben, 1885 júliusában Peters visszatért Kelet-Afrikába, hogy további területeket szerezzen. Északon Wituig, délen a Rifuji-folyóig tervezte kibővíteni a német védnökséget. Ekkor már az angol Matthews tábornok is expedíciót szervezett a térségbe, és mivel Bismarck nem kívánt Peters ambíciói miatt komoly konfliktust a britekkel, így végleg megvonta támogatását tőle.98 1886. október 29-én és november 1-jén német-brit szerződésekben a határolták el a két hatalom érdekszféráit. A határ a Viktória-tó és a tengerpart között, a Kilimandzsárón keresztül

94 Richter 2000, http://fhi.rg.mpg.de/articles/0001richter.htm - 2011.03.25. 95 Richter 2000, http://fhi.rg.mpg.de/articles/0001richter.htm - 2011.03.25. 96 Pakenham 1992, 293-294. o. 97 Richter 2000, http://fhi.rg.mpg.de/articles/0001richter.htm - 2011.03.25. 98 Pakenham 1992, 293. o.

26 futott. A német területek déli határa a Nyassza-tó volt, míg a nyugati határ nyitva maradt. Megegyeztek Zanzibár szuverenitásáról, de a parti sáv egy részét a németek vehették bérbe. Erről a németeknek a szultánnal kellett megegyezniük, de a britek támogatásukról biztosították őket, ami igencsak beszűkítette Zanazibár mozgásterét. A bérleti szerződés aláírására így is csak 1888-ban került sor. A szerződés nem rendezte Uganda, Witu és Szomália kérdését.99 A mai Kenya területén fekvő witui szultanátus formailag Zantibárhoz tartozott, de német segítséggel igyekezett függetlenedni attól. A szultán már 1867-ben porosz protektorátust kért, de nem kapott választ. 1878/79-ben a Clemens és Gustav Denhardt végzett itt kutatásokat, majd hazatérve létrehozták a Tana Társaságot (Tana-Gesellschaft), amely 1885 áprilisában szerződést kötött a szultánnal, és birodalmi védlevelet szerezett. 1887-től Német Witu Társaság (Deutsche Witu-Gesellschaft) néven működött, de gazdaságtalanul, így 1890-ben beolvasztották a Német Kelet-Afrikai Társaságba.100 Az így kialakult status quo nem állt fenn sokáig. A Német Kelet-Afrikai Társaság képviselői visszaéltek helyzetükkel, önkényes adókkal sanyargatták az afrikaiakat, mire a partszakasz arab-bantu származású, szuahéli nyelvet beszélő kereskedő rétege fellázadt, és elűzte a németeket. A felkelés 1888. augusztus 15-én, Pangani városában tört ki, ahol Emil Zelewski képviselő különösen sok visszaélést követet el. Bagamoyo és Dar-es-Salaam kivételével minden városból elűzték a német képviselőket. A felkelésen a társaság önerejéből nem tudott volna úrrá lenni, így a birodalomnak kellett beavatkozni. Hermann von Wissmann századost bízták meg a felkelés leverésével, aki 1889. december 17-én elfogta és kivégezte Abushiri-t, a felkelés vezetőjét. Az utolsó felkelőket 1890 során verték le, majd 1891-től a területet közvetlen igazgatás alá vonták. A kereskedelmi társaságok rendszere addigra minden afrikai gyarmaton megbukott. Az 1886-ban, a britekkel kötött szerződés révén kialakult helyzetet nem állították vissza, hanem a Helgoland-Zanzibár szerződés révén új, egész Afrika szempontjából fontos kompromisszumot kötöttek a britekkel, ami az I. világháborúig meghatározta a német területek határait, eltekintve Új-Kamerun 1911-es megszerzésétől.101 1886-ban már világossá vált, hogy Bismarck nem kíván további területeket szerezni Kelet- Afrikában, hanem a britekkel való megegyezést keresi. Peters azonban most sem nyugodott ebbe bele. Mikor a Mahdista-felkelés miatt megszakad a kapcsolat Emin pasával, a Szudán déli tartományát igazgató német származású helytartójával, a belga szolgálatban álló Stanley

99 Richter 2000, http://fhi.rg.mpg.de/articles/0001richter.htm - 2011.03.25. 100 Gründer 2004, 88.o. 101 Richter 2000, http://fhi.rg.mpg.de/articles/0001richter.htm - 2011.03.25.

27 és a brit Mackinnon mellett Peters is a keresésére indult, azzal a szándékkal, hogy az expedíciót a német területek gyarapítására használja fel. Petersnek sikerült is 1890. február 27-én szerződést kötnie Buganda kabakájával (uralkodójával) Mwangával, melyben az német védelmet kért riválisaival szemben. A szerződést azonban soha nem sikerült érvényesíteni, mivel a birodalom a britek javára való lemondás mellett döntött.102 4.3. A Helgoland-Zanzibár szerződés Nagy-Britannia és Németország 1890. július 1-jén kötötték meg a Helgoland-Zanzibár egyezményt. A szerződést még Bismarck készítette elő, de már Caprivi alatt írták alá. A közvélemény tévesen Helgoland és Zanzibár szigeteinek cseréjeként ismeri (némely felületes szakirodalom is), de valójában nem erről volt szó. A britek valóban átadták a napóleoni háborúk óta birtokolt Helgolandot, és a németek lemondtak róla, hogy a jövőben igényt támasszanak Zanzibár és Pemba szigeteire, és elismerték azok brit érdekszférába tartozását (tehát ők nem adták át, hiszen sosem volt az övék). A szerződés valójában mérföldkő az afrikai német gyarmatok szempontjából, mert ebben állapították meg a brit-német gyarmati határokat, és ismerték el egymás szerzeményeit.103 A szerződés a következő pontokat tartalmazta: 1. A kelet-afrikai határok tisztázása 2. Witu átadása 3. Délnyugat-afrikai határok megállapítása 4. Togo és Kamerun határainak megállapítása 5. Szabad kereskedelem a Csád-tavon 6. Bizonyos határok később pontosítandóak (pl.: Nigéria és Kamerun határa a Csád-tónál) 7. Beavatkozás tilalma a másik érdekszférájában 8. Az egyezményes Kongó-medence mint szabd kereskedelmi övezet megerősítése 9. Egymás állampolgárai által kötött kereskedelmi szerződések elismerése 10. Szabad missziónálás 11. Nagy-Britannia beleegyezik Zanzibár szárazföldi birtokainak német megvásárlásába 12. Helgoland átadása104 A szerződés két legfontosabb következménye tehát a kelet-afrikai egységes német gyarmat létrejötte, a zanzibári szultán területeinek megvásárlása által (4 millió márkáért)105 , és a Becsuánaföld és Német Délnyugat-Afrika közti határ megállapítása, melynek során a németek

102 Pakenham 1992, 334. o. 103 Gründer 2004, 88-89. o. 104 http://germanhistorydocs.ghi-dc.org/sub_document.cfm?document_id=782 – 2011.03.25. 105 Gründer 2004, 88-89. o.

28 kaptak egy sávot a Zambézihez. A területet a kancellár után Caprivi-sávnak (Caprivi-Zipfel) nevezték el. Ennek jelentősége a folyami hajózásban rejlett volna, de a háborúig már nem sikerült pacifikálni a területet.106

106 Gründer 2004, 82. o.

29 5. A gyarmatok igazgatása 5.1 A közvetlen igazgatás bukása Bismarck eredeti elképzelése szerint a gyarmatokat az angol chartered companies mintájára létrehozott kereskedelmi társaságok kormányozták volna. 1885. április 30-án Német Délkelet- Afrika igazgatására a Német Délkelet-Afrikai Gyarmati Társaságot (Kolonialgesellschaft für Deutsch Südwest-Afrika). A társaság megvette a csődbe ment Lüderitz területeit, és hozzálátott a gyarmat szervezéséhez. Ez kezdetben elég szerény tempóban zajlott, Dr. Heinrich Göring kormányzó (aki egyébként Hermann Göring apja volt), és maroknyi emberének nem volt tényleges hatalma az őslakosok fölött. Mikor 1888-ban a hererók fellázadtak, látva, hogy nem kapnak valódi támogatást a namákkal szemben, a német tisztviselők kénytelenek voltak a brit területre (a Cethal-öbölbe) menekülni. Ezzel szükségessé vált a birodalom aktívabb beavatkozása, így 1889-re az indirekt kormányzás koncepciója megbukott.107 1884 októberében létrehozták a Nyugat-Afrikai Szindikátust (Westafrika-Syndikat) a megszerzett területek igazgatására, Bismarck kezdeményezésére, részben saját tőkéjéből, Adolph Woermann elnökletével. Az érdekelt kereskedők azonban nem voltak hajlandóak átvenni az igazgatás költségeit és felelősségét, így már 1885-ben a birodalomnak kellett átvenni Kamerun és Togo igazgatását.108 Német Kelet-Afrikában a Carl Peters és társai által létrehozott Társaság a Német Gyarmatosításért kész volt átvenni a megszerzett, illetve a zanzibári szultántól bérbe vett területek igazgatását. 1885 februárjában a társaságot ebből a célból átalakították, és Német Kelet-Afrikai Társaság néven szervezték újjá. Az újjászervezés után az eredeti tagság, élén Carl Petersszel elvesztette befolyását, és tőkeerős kereskedők egy csoportja, Carl von der Heydt-tel az élen, vette át az irányítást. Bismarck tervezte egy Kelet-Afrikai Szindikátus (Ostafrika-Syndikat) létrehozását (a társaság és a Zanzibáron érdekelt cégek révén), de ez nem sikerült. Az 1888-1889-ben kitört arab lázadás azonban világossá tette, hogy a területek igazgatása meghaladja a társaság lehetőségeit, így a felkelés leverésére küldött Hermann von Wissmann sikeres beavatkozása után, 1891-ben az igazgatás közvetlenül a birodalom feladata lett. A magántársaságok rendszere tehát az afrikai gyarmatokon igen hamar megbukott, és csupán Német Új-Guineában (Deutsch-Neuguinea) tudott egy ideig hatékonyan működni.109

107 Gründer 2004, 81. o. 108 Gründer 2004, 84. o. 109 Gründer 2004, 87. o.

30 5.2. A gyarmatok jogi helyzete Miután a gyarmatok közvetett, kereskedelmi társaságokon keresztül történő igazgatásának bismarcki koncepciója hamar megbukott, a gyarmatok igazgatása központi igazgatás alá került, élükre pedig császári tisztviselők kerültek. 1886. április 17-én törvényt hoztak a védnökségi területek jogi helyzetéről („A német védnökségi területek jogi helyzetét érintő 1886. április 17-i törvény, az eddigi kiegészítő rendeletek mellett”).110 A törvény kimondta, hogy a területek fölött a császár gyakorol szuverenitást, a birodalom nevében. 111 Mivel azonban a gyarmatok költségvetésének kiegészítését a Reichstag szavazta meg, így annak mégis volt beleszólása a tengerentúli területek ügyeibe. A legtöbb gyarmati terület mindvégig deficites volt, így ennek a kérdésnek gyakran volt jelentősége.112 A gyarmatok jogi helyzete ellentmondásos volt, nem képezték a birodalom részét, tehát nem számított belföldnek, így azok területén nem voltak érvényesek a birodalom törvényei, azokat néha mégis alkalmazták.113 A gyarmatokat érintő törvényeket a Német Gyarmati Közlönyben (Deutsches Kolonialblatt) adták közre, és nem a Birodalmi Közlönyben (Reichsgesetzblatt). A terület nem volt vámbelföld, de alkalmazták a legnagyobb kedvezmény elvét. A jogi helyzet tehát ellentmondásos volt, a gyakorlatban a területek államjogilag külföldnek, nemzetközi jogilag belföldnek számítottak. Hivatalosan, Bismarck miatt Schutzgebiet-nek nevezték őket, de nem protektorátusok, hanem gyarmatok voltak. A bennszülöttek nem voltak állampolgárok, csak alattvalók, míg más külföldiek (főleg britek és búrok) a birodalom tagjainak számítottak.114 5.3. Az igazgatás központi szervei A gyarmatok központi igazgatása többször is megváltozott. 1884 és 1890 között a Külügyi Államtitkárság (Auswärtiges Amt) Tengerentúli Érdekek Részlegéhez (Abteilung für überseeische Interessen) tartozott. 1890 és 1907 között a Külügyi Államtitkárság Gyarmati Részlege (Kolonialabteilung des Außwärtigen Amtes) néven szervezték át. 1907-től önálló államtitkárságot hoztak létre a gyarmatok központi igazgatására (Reichskolonialamt - Birodalmi Gyarmati Államtitkárság). A háború után, 1919-ben szervezték meg a minisztériumi szintű igazgatást (Reichskolonialministerium), csakhogy addigra már nem voltak gyarmatok, amiket igazgatni lehetett volna, így a szerv inkább azok visszaszerzésének

110 http://de.wikisource.org/wiki/Gesetz,_betreffend_die_Rechtsverh%C3%A4ltnisse_der_deutschen_ Schutzgebiete – 22.03.2011., a törvény megnevezése németül: „Gesetz, betreffend die Rechtsverhältnisse der Deutschen Schutzgebiete vom 17. April 1886 nebst den bisherigen ergänzenden Verordnungen“, röviden „Schutzgebietsgesetz” – a szerző fordítása 111 Richter 2000 - http://fhi.rg.mpg.de/articles/0001richter.htm - 22.03.2011. 112 Speitkamp 2005, 42. o. 113 Speitkamp 2005, 43. o. 114 Speitkamp 2005, 44. o.

31 kérdésével foglalkozott. Emellett 1890 és 1908 között működött a Gyarmati Tanács (Kolonialrat). A tanács tagjai a mindenkori központi irányítás (tehát például a részlegvezető, vagy később az államtitkár) mellett az érdekelt kereskedők, bankárok, publicisták vagy a missziók vezetői voltak. A szerv nem töltött be fontos szerepet, csak tanácsadói jogkörrel bírt, így leginkább a lobbizás színtere volt. 1910 és 1913 között működött a Kolonialgerichtshof, amelyet a gyarmati területeken fennálló jogesetek fellebbviteli szervének szántak, de az idő rövidsége és a paradox jogi helyzet miatt nem volt tényleges jelentősége. Mindezen szervek igazgatták az afrikai és a csendes-óceáni gyarmatokat, de a kínai Kiaocsou-t nem, az mindvégig a Haditengerészet (Reichsmarineamt) alatt maradt.115 5.4. Az igazgatás helyi szervei Az egyes gyarmatok élére kormányzót (Gouverneur) neveztek ki (az első években Reichskommissar – birodalmi megbízott, felügyelő, majd Landeshauptmann – tartományfőnök néven, de azonos funkcióban). Ők közvetlenül a gyarmati államtitkárságnak (és elődeinek) voltak alárendelve, de széleskörű hatalommal bírtak. Az egész közigazgatási rendszer sajátos jellemzője, hogy a helyi tisztviselők nagy szabadsággal rendelkeztek, gyakran kiskirályokként éltek, vagy inkább éltek vissza hatalmukkal. Ez a körülmény számos botrányhoz vezetett. A kormányzó mellett állt az álltaluk kinevezett kormányzó (Gouvernementsrat), mely a helyi kereskedők és ültetvényesek köreiből állt össze, de hatásköre a tanácsadásra korlátozódott. A kormányzó alatt a kerületi tisztviselők (Bezirksamtmann) dolgoztak, akik egy-egy kerületet (Bezirk) igazgattak. Ezek tovább bomlottak körzetekre (Distrikt), élén a körzeti megbízottal (Distriktchef). A pacifikálatlan területen továbbra is megmaradt a katonai igazgatás.116 A telepesek követelésére 1909-ben Délnyugat-Afrikában bevezették a korlátozott önrendelkezést. Egyes városok korlátozott önkormányzatot kaptak, illetve létrehozták az Országos Tanácsot (Landesrat) is. 1911-től a városi önigazgatás bevezetésével próbálkoztak Kelet-Afrikában is, de ez a kísérlet hamar megbukott.117 5.5. Az „indirect rule” Ahol nem sikerült a gyarmatosítóknak elég erős önálló igazgatást kiépíteni, ott indirekt eszközökkel oldották meg a terület pacifikálását. Főleg olyan területekről volt szó, ahová nem sikerült igazán katonailag behatolni, tehát tulajdonképpen csak névleg tartoztak a birodalomhoz. Ilyen terület volt Délnyugat-Afrika északi része, melyet az ovambók laktak.

115 Speitkamp 2005, 45. o. 116 Speitkamp 2005, 46-47. o. 117 Speitkamp 2005, 52. o.

32 Az ovambók gyakorlatilag a német gyarmati rendszer végéig teljesen zavartalanul, függetlenül éltek. Hasonló volt a helyzet Kamerun és Togo északi részén, illetve Kelet-Afrika nyugati részén, ahol Urundi és Ruanda királyságai (a mai Burundi és Ruanda területe) gyakorlatilag teljes függetlenségben maradhattak. Ilyenkor a gyarmatosító állam minimális helyőrséget, és egy referenst tartott az uralkodó udvarában, akik gondoskodtak a terület lojalitásáról, és esetleg valamilyen mértékű adóztatásról.118 Egyes esetekben a törzsi vezetőkkel való kooperáció is előfordult. Így Délnyugat-Afrikában a herero és nama törzsek (a nagy felkelésekig), Togoban az ewe-k vagy Kamerunban a dualák esetében. Sajátos rendszer alakult ki Kelet-Afrikában, ahol helyi falusi vezetők, úgynevezett jumbék révén oldották meg az igazgatást, felsőbb, kerületi szinten pedig az akidák dolgoztak a németeknek. Az igazgatás ilyen típusú rendszereit, ahol a helyi vezető a rend fenntartása és az adóztatás biztosítása fejében a helyén maradhatott, főleg a britek alkalmazták, szemben a direkt alávetést preferáló francia imperializmussal. A Nigéria meghódítása során, Frederick Lugard tábornok által kifejlesztett rendszert indirect rule-nak, vagyis közvetett uralomnak nevezik. Bár ez rendszer csak részben jellemző a német gyarmatokra, de mégis jelen volt, így ezt egyfajta átmenetnek tekinthetjük a brit és a francia felfogás között. A németek akkor használták, ha nem volt más választásuk, mert önerőből nem tudtak uralmuk alá hajtani egy adott területet.119 5.6. A Schutztruppe A három nagyobb afrikai gyarmaton felállították a Schutztruppe-t (kb. védelmi csapat), amely egyfajta gyarmati véderő volt. Kelet-Afrikában már 1891-ben, az Abushiri lázadás leverése után kialakították, a felkelést leverő von Wissmann őrnagy seregeiből. Kamerunban és Délnyugat-Afrikában csak 1895-ben állították fel. Működését az 1896-ban elfogadott törvény (Schutztruppengesetz, 1896.07.07./18.) biztosította.120 Felállítását a bennszülöttek zavargásai tették szükségessé, melyek leverésében egyébként továbbra is fontos szerepet játszott a haditengerészet. Ennek megfelelően fő feladatát az 1896- os törvényben a belső védelemben határozták meg, de nem volt kétséges, hogy külső fenyegetettség esetén is be fogják vetni. A Schutztruppe a hadseregtől és a haditengerészettől független katonai szerv volt, melynek tagjait azonban az imént említett két testületből toborzott önkéntesek, illetve a bennszülöttek soraiból felfogadott zsoldosok alkották (utóbbiakat Kelet-Afrikában askariknak hívták). A feketék körében ez a szolgálat igen

118 Speitkamp 2005, 52-53. o. 119 Marx 2004, 167. o. 120 http://www.deutsche-schutzgebiete.de/deutsche-kolonien.htm - 22.03.2011.

33 népszerű volt, mivel viszonylag jól kerestek, és akár nyugdíjat is kaphattak szolgálati idejük után. A bennszülöttek csak a legénységi állomány tagjait alkothatták (Délnyugat-Afrikában csak fehérek alkották a gyarmati sereget), míg a tisztek fehérek voltak. A Schutztruppe főparancsnoka a császár volt, de felelős volt a birodalmi kancellárnak, és a gyarmatügyi államtitkárnak is, valamint saját vezérkarral bírt (Oberkommando der Schutztruppen). Az egyes gyarmatok élén ugyan a kormányzó állt, de volt külön kinevezett katonai főparancsnok is (ez a kettősség Kelet-Afrikában a háború során problémát is okozott).121

121 Bührer 2007, 108-109. o.

34 6. Az 1890 és 1914 közötti események A Német Császárság 1884 és 1919 között formális gyarmattartó hatalom volt. Az első években ez az uralom csak papíron létezett, illetve néhány tengerparti városra terjedt ki ténylegesen. 1890-ig, Bismarck továbbra is szkeptikus magatartása miatt az sem volt biztos, hogy a területeken meg is tartják, és nem használják fel cserealapnak a más hatalmakkal való egyezkedések során. 1914 után a gyarmatok hadszíntérré váltak, és nem volt rendszeres kapcsolatuk az anyaországgal, legtöbbjük hamar a katonai megszállás sorsára jutott. Ebből következik, hogy a Németország valódi gyarmatszervező munkát csak 1890 és 1914 között fejtett ki Afrikában. 6.1. II. Vilmos és a „Weltpolitik” Bismarck lemondása után az új császár, és a politikai vezetés új generációja nem elégedett meg az óvatos európai politizálással. II. Vilmos egy világhatalom császára kívánt lenni. Ennek szellemében az 1890-es években, ha jelentéktelen mértékben is, de a csendes-óceáni térségben újabb gyarmati területeket szereztek (a Kiaocsou-öböl 1897/1898-es megszerzése volt talán a legfontosabb eredmény), és a meglévő afrikai területeken hatalmuk tényleges kiterjesztéséről, illetve új területek szerzéséről ábrándoztak. Az új politika a „Weltpolitik” (”világpolitika”) vagy „Drang nach Größe” („nagyra törekvés”) néven vonult be a történelembe, míg a korszakot Vilmosi időknek nevezik.122 1897. december 6-án Bülow külügyi államtitkár, későbbi kancellár beszéde végén a következő szavakat mondta a Reichstagban, a kínai események kapcsán (1897-ben, Kínában megöltek két német misszionáriust, ez szolgáltatta a beavatkozás ürügyét): „Egy szóval, senkit nem akarunk háttérbe szorítani, de mi is követeljük a helyünket a nap alatt.”123 Az általa használt kifejezés, vagyis a német nép helyének követelése a nap alatt („Platz an der Sonne”), az aktívabb világpolitika jelszava lett, egészen a háborúig.124 6.2. A parlamenti pártok és a gyarmatosítás Egyetlen parlamenti párt álláspontja sem volt egyértelműen gyarmatpárti vagy gyarmat ellenes, illetve egységes a kérdésben, a pártok programja az idők folyamán is változott. Ezzel együtt a többnyire ötpárti Reichstagban mégis mindenkinek volt valamilyen alapvető

122 Németh 2009, 54. o. 123 http://germanhistorydocs.ghi-dc.org/sub_document.cfm?document_id=783 – 2011.03.26., az idézet németül: „Mit einem Worte: wir wollen niemand in den Schatten stellen, aber wir verlangen auch unseren Platz an der Sonne.” – a szerző fordítása 124 Németh 2009, 69. o.

35 álláspontja a kérdésben, amit persze befolyásoltak az aktuális események, mint például a nagy felkelések, vagy a gyarmati igazgatás botrányai.125 A konzervatívok, akikhez főleg a porosz junkerek tartoztak, kezdetben ellenezték a gyarmatszerzést, mivel érdekeik a mezőgazdasághoz kötötték őket. Álláspontjuk idővel változott, mivel a szesz afrikai exportja érdekeltté tette őket a megszerzett gazdasági pozíciók megtartásában, és ennek zálogát a formális gyarmatosításban látták.126 A nemzeti liberálisokat tekinthetjük a gyarmatosítást leginkább propagáló pártnak. Érveik között főleg a nemzeti presztízs és a gazdasági szempontok szerepeltek. A gyarmatok révén szerették volna a birodalmat a franciákkal és a britekkel egyenértékű hatalomként elfogadtatni, illetve az új befektetési lehetőségektől a német gazdaság versenyképességének növekedését várták.127 A centrum igen megosztott volt a kérdésben, 1907-ben ez szakadást is okozott a pártban. A missziónálás kérdése miatt pártolták a gyarmatokat, inkább azok igazgatásának mikéntjét kritizálták. Az ellenérzések főként a Bülow-blokk idején voltak erősek, amikor a konzervatív- liberális kormánypárti többséggel szembe helyezkedve kritizálták a birodalom gyarmatpolitikáját. A centrum kritikus szárnyának fő szószólója Matthias Erzberger volt.128 A legnagyobb ellenző a balliberális párt, amely a szabad verseny híve volt, szemben a formális gyarmatszerzéssel. Bár a Bülow-blokk idején kompromisszum késznek bizonyultak a kérdésben. A gyarmatszerzés idején, az 1880-as években az informális gyarmatosítást támogatták. Szerintük a birodalomnak csak a német kereskedők más hatalmak befektetőivel azonos lehetőségeit kellett volna biztosítania a tengerentúlon. Ilyen értelemben véleményük közel állt Bismarck eredeti álláspontjához.129 A szocialisták is eleinte megosztottak voltak, később a gyarmatok ellen foglaltak állást. Az imperializmust a szociális problémák exportjaként ítélték el, főleg a Bülow-blokk alatt, amely a munkásság problémáinak elkendőzését szolgálja. A kritikus szárny fő szószólója August Bebel volt, aki a Peters-botrány idején is a leghevesebben támadta a korrupt igazgatást.130 6.3. A gyarmatok fejlődése Miután az 1890-es évre kialakult a többi nagyhatalommal elfogadtatott afrikai német gyarmatbirodalom, a németek hozzáláttak a közigazgatás és a gazdaság megszervezéséhez,

125 Gründer 2004, 63. o. 126 Gründer 2004, 63-64. o. 127 Gründer 2004, 65. o. 128 Gründer 2004, 66. o. 129 Gründer 2004, 70. o. 130 Gründer 2004, 76. o.

36 hogy a megszerzett területekből végre hasznot is húzhasson a birodalom. 131 Ez azonban a befektetők visszafogott lelkesedése, illetve a belső területek érintetlensége miatt csak igen lassan mehetett végbe. A német finánctőke nagyobb érdeklődést mutatott a biztosabb bevétellel kecsegtető piacok, így az USA, Latin-Amerika vagy a Brit Birodalom országai iránt. Az afrikai kontinens belsejében lévő területeket még pacifikálni kellett, ami újabb, a franciákkal és a britekkel kötött kétoldalú szerződéseket vont maga után, amelyekben a határokat pontosították.132 A bennszülöttek kezdetben szórványos, egy-egy helyi törzsre korlátozódott ellenállása mellett megkezdődött a gazdasági fejlődés, melyet a 20. század eleji nagy felkelések törtek meg. A felkelések és a háború között egy revideált gyarmati politikával próbálkoztak kijavítani a korábbi hibákat, ennek kibontakozására azonban már nem volt idő.133 6.3.1. Togo Togo német gyarmat határai a század végére alakultak ki. 1897-ben francia-német, 1899-ben és 1901/1902-ben brit-német szerződés pontosította a terület határait. A tényleges német közigazgatás, és a gazdasági behatolás azonban csak a déli, az ewe etnikum lakta területet érintette. Az ewe-k pacifikálásában eleinte az Észak-Német Missziós társaság játszott fontos szerepet. Az északon, muzulmán vallási és kulturális hatás alatt élő népek a német gyarmati időszakban tulajdonképpen függetlenek maradtak, itt a gyarmati uralom csak névleges volt.134 Togo a német gyarmatok között mintagyarmat hírében állt (Musterkolonie-ként, azaz mintagyarmatként emlegették). Ennek oka, hogy a területen nem voltak felkelések, botrányok, illetve a költségvetés is kiegyensúlyozott volt. Az egyetlen nem deficites afrikai gyarmat volt (ilyen volt még Német Új-Guinea is, a csendes-óceáni térségben). Ez Graf Julius von Zech kormányzó érdeme volt, aki az 1905 és 1910 közötti időszakban sokat tett a terület fejlődéséért. A nagyobb ellenállás hiányában rendfenntartó erőkre sem igen volt szükség, így Togo volt az egyetlen afrikai német gyarmat, ahol nem állomásoztak a Schutztruppe egységei, csak kis számú rendőri állomány, melynek legénységét a bennszülöttek adták.135 Még 1904-ben készült el Lomé (a terület közigazgatási központja) kikötőjének modern mólója, mely lehetővé tette a nagyobb kereskedelmi hajók kikötését is. 1905-ben adták át a Lomé-Anecho vasútvonalat, melyet kókusz vonalnak is hívtak. 1907-ben a Lomé-Palime vonal (kávé és kakaó vonal) készült el, míg 1911-ben a Lomé-Atakpame vasútvonal (pamut

131 Mommsen 1995, 343. o. 132 Mommsen 1995, 349. o. 133 Mommsen 1995, 350. o. 134 Gründer 2004, 129. o. 135 Gründer-Graichen 2005, 113. o.

37 vonal). Nevüket értelemszerűen az ott leginkább szállított áruk után kapták. A 20. század elején Afrikában a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb feltétele a tengerparti kikötők és a termékeny belső területek vasúti összeköttetésének megteremtése volt.136 A viszonylagos nyugalom ellenére azért Togoban is voltak feszültségek. Ezek az alkohol import, a földkérdés és az adóztatás körül bontakoztak ki. Johann Vietor brémai kereskedő, illetve az Észak-Német Misszió képviselői támadták a nagy mennyiségű, olcsó német szeszesitalt behozó kereskedőket, mivel az alkoholizmus bomlasztani kezdte a bennszülött társadalmakat, csökkentve annak munkaképességét is. Kampányt indítottak az alkohol importjának betiltása, vagy legalább korlátozása érdekében, de ennek sikerét az Adolf Woermann vezette kereskedők lobbija megakadályozta.137 A másik központi kérdés a földkérdés volt. A Friedrich Hupfeld vezette Német Togo Társaság (Deutsche Togo-Gesellschaft) arra törekedett, hogy a bennszülöttek földjeit kisajátítva ültetvényes gazdálkodást honosíthassanak meg. Vietor, illetve a gyarmat előrelátó kormányzói azonban ezt sikerrel meggátolták, így Togoban a farmergazdálkodás maradt elterjedt. A társaság így is 40.000 km2 földet szerzett, melyet részben spekulációra használtak, a meginduló vasútépítések kapcsán. Vietor, aki humánus szemléletéről volt ismert, nem csak a bennszülöttek érdekeit védte, hanem a hagyományos termékek felvevőpiacának kialakítását pártolta, ami kereskedőként az ő érdeke is volt. Az infrastruktúra fejlesztése, és az ültetvényes gazdálkodás kérdése tette szükségessé az adók és a közmunka mértékének emelését, amelyek a szükséges munkaerő előteremtését szolgálták, hiszen a magas adók (házanként, illetve inkább kunyhónként – Hüttensteuer – szedték) kényszeríttették a bennszülötteket a bérmunka vállalására.138 Solf államtitkár Togoban tett látogatásakor az ewe törzsek képviselői petíciót adtak át, melyben jogbiztonságot, alacsonyabb adókat, kevesebb kényszermunkát, és a verés mint büntetés betiltását követelték. A beadvány nem járt semmilyen következménnyel.139 A gyarmat ugyan önellátó volt, nem szorult rá a birodalmi költségvetés kiegészítésére, de ezzel együtt csak kis szerepet játszott a német kereskedelemben. A gyarmati kereskedelem 7,8 %-át adta, és a birodalom afrikai kereskedelmének is csak 8,9 %-át. Togo fő kiviteli cikkekei a pálmaolaj és a pálmamag, mellette a kakaó, a kaucsuk, a gabona, a gyapot és a kókuszdió voltak.140

136 Gründer-Graichen 2005, 132. o. 137 Gründer 2004, 133. o. 138 Gründer 2004, 134. o. 139 Gründer 2004, 135. o. 140 Gründer 2004, 136-137. o.

38 Togo klímája, ahogy az egész Rabszolga-partnak nevezett területé, igen kellemetlen és veszélyes volt, az ide költöző fehérek 30 %-a meghalt valamilyen betegség következtében (a kortársak éppen ezért hívták a területet a fehér ember sírjának - white man’s grove). Ennek okán sosem élt sok német Togoban, a terület nem vált telepes gyarmattá. A gyarmaton egyszerre sosem élt 350-nél több fehér.141 6.3.2. Kamerun Ahogy Togoban, úgy Kamerunban is ellenséges klíma várta a gyarmatosítókat, így itt sem sok fehér lakott. A gyarmaton egyszerre sosem volt több 1.800 fehér lakosnál. Az európaiak a nagyobb gazdasági központokban laktak, így Duala, Kribi, Jaunde, Edea városaiban. Jellemző, hogy Puttkamer kormányzó székhelyét a kellemesebb klímájú Bueába helyezte át, a gyarmat közigazgatási központjából, Jaundéból.142 A fehérek befolyása itt is sokáig a part menti területekre korlátozódott. Miután a britekkel kötött szerződések révén kialakult a kameruni-nigériai határ, a katonai tisztviselők megpróbálták észak felé kiterjeszteni uralmukat. Ez a terjeszkedés sok esetben olyan expedíciók révén történt, amelyek helyi kezdeményezésre indultak, és nem tükrözték a központi igazgatás szándékait. Az ilyen vállalkozásokat nevezik subimperializmusnak, amikor nem a gyarmattartó hatalom, hanem egy gyarmat helyi vezetése terjeszkedik tovább. Ez a kormányzók és beosztottjaik nagyfokú cselekvési szabadsága révén vált lehetségessé, akik szinte királyokként viselkedtek a rájuk bízott területen. 1891-ben Eugen Zintgraff protektorátust hozott létre Bali területén, majd 1892/1893-ban Wehlan megbízott meghódította Bakoko és Mabea területét.143 A gyarmat belső területeinek pacifikálása ezzel együtt lassan haladt, valamelyik területen mindig éppen lázongások voltak, a part menti sávban élő dualák törzsének területeitől eltekintve. A dualákkal még a formális gyarmatosítás előtt létesültek jó kereskedelmi kapcsolatok, de később, mikor a németek megpróbálták kiszorítani őket a belső területek felé történő közvetítő kereskedelemből, hogy annak hasznát is megszerezzék, velük is konfliktusba kerültek. A belső területek pacifikálását az 1891-ben létrehozott rendőrség, majd az abból 1895-ben kialakított Schutztruppe próbálta sikerre vinni.144 A franciákkal 1893-ban, míg a britekkel 1894-ben kötöttek határszerződéseket. Ezek révén Kamerunhoz került Adamua és Bornu egy része, és így kijáratot szereztek a Csád-tóra. 1899 és 1902 között Hans Dominik főhadnagy a britekkel kooperálva vezetett hadjáratot a fulbe

141 Gründer-Graichen 2005, 114. o. 142 Gründer 2004, 138. o. 143 Gründer 2004, 139. o. 144 Gründer 2004, 140. o.

39 államok ellen, de azok a pacifikálás után sem igen hoztak gazdasági hasznot, mivel nem sikerült kiszorítani a térségből a hausza kereskedőket. Az északi területeket közvetlenül, a helyükön hagyott uralkodók mellé kinevezett rezidensek révén tudták csak ellenőrizni.145 Gazdasági szempontból a Kamerun-hegy termékeny lankái, és a déli területek bírtak jelentősséggel. Kamerun volt a legnagyobb kivitelt termelő gyarmat. Főleg az ezeken a területeken létrehozott ültetvényes gazdálkodás miatt. A legfontosabb termék a kaucsuk volt, amelyre nagy igény volt a világpiacon. További fontos árú volt a kakaó, a pálmaolaj, a pálmamag és az Elefántcsont.146 A gyarmat veszteséges volt ugyan, de jelentősen kevesebb összeget emésztett fel, mint Délnyugat-Afrika vagy Kelet-Afrika. Togohoz hasonlóan itt is vita alakult ki az alkohol- import és a földek felvásárlása miatt, de itt mindkét kérdés a kereskedők lobbijának teljes sikerével ért véget. 1895 után hatalmas koncessziók sajátították ki a földeket. Ebben főleg a Nyugat-Afrikai Viktória Ültetvényes Társaság (Westafrikanische Pflanzengesellschaft Viktoria), a Nyugat-Afrikai Birundi Növény Társaság (Westafrikanische Pflanzengesellschaft Birundi) és a Kamerun Ültetvényes Társaság (Kamerun-Land- und Plantagegesellschaft) játszott szerepet. Ezzel Közép-Afrika legnagyobb ültetvényes területe jött létre. A kameruni ültetvényes lobbi legnagyobb befolyású alakja a gátlástalan bennszülött-politikát folytató Julius Scharlach volt.147 Az ültetvények tönkretették a kisvállalkozókat, az adók emelése pedig bérmunkára kényszeríttette őket. Az alkohol importja tovább rombolta a társadalmat, így a gyarmaton térítő és oktató munkát végző Bázeli Misszió megpróbálta elérni, hogy korlátozzák a koncessziók terjeszkedését. 1899 után ugyan el is fogadtak néhány rendelkezést, melyek az ültetvényes társaságok hatalmát korlátozták, de a rendeletek keresztülvitelét akadályozta, hogy a kormányzó, Jesco von Puttkamer maga is érdekelt volt az ültetvényeken. 20. század elején két új társaság, az Északnyugat-Kamerun Társaság (Gesellschaft Nordwest-Kamerun) és a belga-német Dél-Kamerun Társaság (Gesellschaft Südkamerun) kapott jelentős koncessziókat a gyarmaton.148 6.3.3. Német Délnyugat-Afrika Az 1886-os, portugálokkal, és az 1890-es, britekkel kötött szerződés után kialakultak Német Délnyugat-Afrika határai, de a terület tényleges uralom alá hajtása itt is hátra volt. Az 1890- ben megszerzett Caprivi-sávot egyáltalán nem tudták integrálni, de a gyarmat északi részén

145 Gründer 2004, 141-142. o. 146 Gründer 2004, 143-144. o. 147 Gründer 2004, 145-146. o. 148 Gründer 2004, 147-148. o.

40 élő ovambók is jórészt a német uralomtól függetlenül éltek, az első szerződéseket csak 1908- ban sikerült aláirtani velük. A középső és déli részen élő herero és nama törzsek pacifikálása sem ment egyszerűen. Emellett a gyarmat területén élt még kis számú bushman (san) is.149 A németek először, még Lüderitz révén, a namákkal írtak alá szerződést, majd 1885-ben a hererókkal. Megpróbálták kihasználni a bantu hererók és a koikoin namák ellentéteit. A namák (vagy más néven hottentották, nyelvük furcsa torokhangjai miatt) a búrok elől menekülve jöttek a területre, és mivel mindkét nép szarvasmarhákat tartott, harc indult a kevés jó legelőért. Maharero, a hererók vezetője 1888-ban felmondta a védelmi szerződést, mivel nem kapott támogatást a németektől. Halála után fia, Samuel Maharero a németek segítségével győzte le a riválisait (testvéreit), így ismét elismerte a német fennhatóságot.150 Theodor Leutwein (1894-1905) kormányzó az angol gyarmati terjeszkedésből is ismert divide et impera elvet alkalmazta, rendszere egészen a herero- és nama lázadásokig fennállt. A törzsfőnökök a helyükön maradhattak, katonai szolgálattal tartoztak a németeknek, gondoskodniuk kellett területükön a rendről, kinevezésük (megerősítésük) a császár nevében történt, de cserébe járadékot kaptak. A rendszert Leutwein-rendszernek (System-Leutwein) nevezték el, a kormányzó után.151 A rendszer létrehozásához azonban először a Hendrik Witbooi vezette nama törzseket kellett legyőzni. Witbooi csapatait a Naukluft-hegységben Curt von Francois seregének sikerült végleg leverni, és békekötésre kényszeríteni. Leutwein meghagyta a Witbooi-t a helyén, és ezzel egészen 1905-ig bírta lojalitását.152 Délnyugat-Afrika lett a német gyarmatbirodalom egyetlen telepes gyarmata, minden második gyarmatra költöző német ide jött, így körülbelül 15.000 fehér jutott a 200.000 bennszülöttre. A telepesek, a bennszülöttekhez hasonlóan állattartással foglalkoztak, mivel másra a terület nem is igen volt alkalmas. Ez azonban 1908 után megváltozott, amikor gyémántot találtak a Namíb-sivatag homokjában. A gyémánt kitermelésére a Német Gyémánt Társaság (Deutsche Diamanten Gesellschaft) kapott koncessziót. A lelőhely nem volt jelentéktelen, a háború előtt a világ évi gyémántkitermelésének 20 %-a innen jött, de a németeknek már nem volt idejük kiaknázni a gazdagságot a háborúig. A gyémántkitermelés azonban kétség kívül javított az egyébként igencsak deficites költségvetésen.153

149 Gründer 2004, 111. o. 150 Gründer 2004, 112. o. 151 Gründer-Graichen 2005, 122. o. 152 Gründer 2004, 114. o. 153 Gründer-Graichen 2005, 305. o.

41 A gyarmat minél teljesebb gazdasági kiaknázása és katonai kontrollálása szempontjából fontos volt a vasúthálózat kiépítése, de az befektetők híján csak lassan haladt. A herero és nama felkelés után, katonai okokból a birodalom vette át a vasútépítést. Még korábban megépült a Swakopmund-Windhuk vonal, amely a legnagyobb kikötőt kötötte össze a közigazgatás székhelyével. A Swakopmund-Keetmanchoop-vonal a déli területek ellenőrzésére épült.154 1903 és 1906 között épült az Otavi-vonal, mely az északon talált réz kiaknázása mellett katonai célokat is szolgált. 1907-ben Tsumeb mellett találtak nagy mennyiségű rezet, melynek kiaknázása komoly összegeket mozgatott meg. 155 6.3.4. Német Kelet-Afrika 1891 után, miután megszervezték a közvetlenül a birodalomnak alárendelt igazgatást, megkezdődött a gazdasági-politikai behatolás a területre. Julius von Sodent kinevezték gyarmat első kormányzójává, de nem tudott azonnal hozzákezdeni a terület fejlesztéséhez, mivel abban az évben fellázadtak az északi részeken élő hehe törzsek. A hehék sikerrel ütöttek rajta Emil von Zelewski csapatain. A felkelőket Mkwawa vezette, aki sikeres gerilla taktikájával egészen 1898-ig kitartott. Ekkor szorongatott helyzetében öngyilkos lett, hogy ne elkerülje a fogságot.156 A felkelés leverése után szuahéli vezetőket vetettek be a helyi szintű közigazgatásban. Wissmann seregéből létrehozták a Schutztruppét, melynek helyi sajátossága az askarik bevetése volt. A belső távolabbi területeket itt is csak később sikerült elérni, és csak közvetlen igazgatás révén lehetett adóztatni, illetve ellenőrizni. A Hima-államokat, vagyis Urundit és Ruandát csak 1896-ban illetve 1899-ben sikerült elérni. A két királyság, ahogy a Viktória-tó partján lévő Bukoba is, csak közvetlen uralom révén bizonyult uralhatónak. Urundi és Ruanda területén a németek, ahogy később a belgák támaszát is, a tutszi népesség jelentette, akik a hutuk elnyomása révén gyakorolták hatalmukat.157 Az első vasútvonal építését 1893-ban kezdték magánvállalkozók, de 1899-ben a birodalomnak kellett átvennie azt. A vonal, mely Tanga-t és Moshi-t kötötte össze, csak 1912- re készült el. A közigazgatás székhelye, Dar-es-Saaalam csak 1914-ben kapott összeköttetést a Tanganyika-tó partján lévő Kigomával. A gyarmat legfontosabb terméke a gyapot volt, melynek termelésére minden eszközzel próbálták rákényszeríteni a bennszülötteket. A legtermékenyebb terület az északi részen lévő Kilimandzsáró-hegy vidéke volt, itt élt a

154 Gründer-Graichen 2005, 304-305. o. 155 Gründer 2004, 127. o. 156 Gründer-Graichen 2005, 130. o. 157 Gründer 2004, 156. o.

42 legtöbb fehér telepes is. Mindezek ellenére a Kelet-Afrika veszteséges volt, és rászorult a birodalom segítségére.158 6.4. Botrányok és kritika 6.4.1. Botrányok a gyarmatokon A német gyarmatok rövid, 30 éves története során számos botrány robbant ki, melyek aztán a közvéleményben és a politikai életben is visszhangra találtak. A legnagyobb, a köztudatban sokáig jelen lévő eset Kelet-Afrikában történt, és a hírhedtté vált Carl Peters nevéhez fűződött. A legtöbb visszaélés azonban Kamerunban történt.159 Az első botrány Ernst Wehlan bírósági ülnök 1892/1893-as tevékenysége kapcsán robbant ki. Wehlan a Bakoko törzs alávetése során gyakorolt különös kegyetlensége folytán került a figyelem középpontjába, miután egyik beosztottjának, az expedíció orvosának naplója 1904- ban nyilvánosságra került. Az orvos részletesen leírta Wehlan kegyetlenkedéseit, ami politikai felzúduláshoz vezetett. Némi huzavona után eljárás indult Wehlan ellen.160 Heinrich Leist, kameruni kancellár (a kormányzó helyettese) személye körül 1893-ban robbant ki botrány. Leist a franciáktól, Dahomey-ből vásárolt vendégmunkásokat, akiket azonban gyakorlatilag rabszolgákként tartottak, holott ez már régen tilos volt. A kegyetlen bánásmód miatt a bennszülöttek fellázadtak, elfoglalták a kormányzó palotáját, és csak szabályos ostrom után tudták őket megfékezni. Leist ellen szintén eljárás indult, de mind a két esetben enyhe ítélet született, először csak áthelyezték őket, majd az általános felháborodás miatt sikerült elérni Leist elbocsátását.161 1905-ben, miközben a másik két nagy afrikai gyarmat, Délnyugat- és Kelet-Afrika már lázongott, Kamerunban is feszült volt a helyzet. 28 duala törzsfőnök petíciót nyújtott be, melyet 1906-ban lehozott a szocialista sajtó. A dualák vezetői a kényszermunka, a drákói szigor, a házaik lerombolása, a földjeik elkobzása és a helyi tisztviselők visszaélései miatt keresett jogorvoslatot. Jesco von Puttkamer kormányzót, aki az áldatlan állapotok fő felelőse volt, végül botrányos magánélete miatt távolították el. A kormányzónak köszönhette a gyarmat új becenevét (Puttkamerun), és az abból kialakult szót, a Puttkamerei-t, ami a korrupció szinonimája lett.162 A dualák elnyomása azonban ezzel még nem ért véget. 1910-ben már a Duala városából történő kényszerkiköltöztetéssel fenyegették őket, hogy így szorítsák ki őket a közvetítő

158 Gründer 2004, 157. o. 159 Gründer-Graichen 2005, 105. o. 160 Gründer-Graichen 2005, 105. o. 161 Gründer-Graichen 2005, 106. o. 162 Gründer-Graichen 2005, 108. o.

43 kereskedelemből. A háború előestéjén már a britekkel is kapcsolatot kerestek, hogy segítségükkel javítsanak helyzetükön. Ennek következtében a németek 1914. augusztus 14-én Rudolf Duala Manga törzsfőnököt, és titkárát, Ngoso Din-t kivégezték, amivel azonban csak azt érték el, hogy a dualák a háborúban a támadó brit-francia-belga csapatokat segítették.163 A legnagyobb botrány Carl Peters nevéhez fűződött. Peters már expedíciói során is különös brutalitásról tett tanúbizonyságot, és maga is hangoztatta, hogy nem veszi emberszámba az Európán kívüli népeket. Ez azonban nem gátolta abban, hogy fekete szeretőt tartson. Miután 1890-ben megkötetett a britekkel a Kelet-Afrika határait megállapító szerződés, és így Peters további hódítási tervei, mint például az ugandai szerződéskötés érvényesítése, irreálissá váltak, a császár kitűntette őt, és kinevezte a Kilimandzsáró vidékének birodalmi megbízottjává.164 Peters egy Jagodja nevű bennszülött lánnyal élt konkubinátusban, és továbbra is szokatlan brutalitással kezelte a fekete lakosságot. A botrány akkor tört ki, mikor 1896-ben felakasztatta szeretőjét, és szolgálóját, mivel azoknak állítólag viszonyuk volt. A lány elleni további vád volt a szökés és árulás, míg Mabruk nevű szolgáját azzal is vádolta, hogy lopott a szivarjából.165 1896-ban August Bebel szocialista képviselő kezdeményezésére elbocsátották, de sosem ítélték el bűneiért. Később megvonták címét és nyugdíját is. A sajtó ekkor ragasztotta rá a Hänge Peters (kb. akasztó Peters) becenevet. Peters ezután Londonban élt. 1905-ben a császár visszaadta nyugdíját, 1914-től pedig címét is újra használhatta. A háború kitörésekor hazatért, és annak vége előtt nem sokkal halt meg. 1937-ben a nácik rehabilitálták, 1941-ben Hans Albers-szel a főszerepben brit- és zsidóellenes propagandafilmet forgattak életéről. A hitleri gondolatokhoz hasonló elvei, illetve a gyarmat alapítás sikere miatt a nácik idején ünnepelt hős lett.166 6.4.2. A gyarmatosítás kritikusai Amellett, hogy sokan eleve szkeptikusak voltak a gyarmatszerzés kérdésével kapcsolatban, a később napvilágra került visszaélések, a pacifikálás miatt szükséges emberi és anyagi áldozatok, illetve a be nem teljesült álmok hatására kialakult egy kör, mely kritikával illette a birodalom politikáját. A Reichstagban főleg két képviselő, a szocialista August Bebel, és a centrum párti Matthias Erzberger támadta rendszeresen a gyarmatok ügyét.167

163 Gründer-Graichen 2005, 109. o. 164 Koller 2007, 76. o. 165 Gründer-Graichen 2005, 287-288. o. 166 Gründer-Graichen 2005, 288-289. o. 167 Németh 2009, 77. o.

44 August Bebel volt az, aki a Kamerunban történt botrányok kapcsán leginkább felemelte a hangját, illetve neki köszönhető Peters bukása is. 1889-ben, mikor a kelet-afrikai Abushiri- lázadás kapcsán Bismarck beterjesztette javaslatát, mely a rabszolgaság elleni fellépésre hivatkozva akart pénzt megszavaztatni a felkelés leverésére, Bebel felszólalásában az egész gyarmatosítást, mint állszent nyerészkedést bírálta: „És a motiváció, megint csak az arany, az arany és az arany. Az afrikai lakosság teljes körű és lehetőleg zavartalan kifosztása érdekében megint a birodalomnak, és az adófizetőknek kell előteremteniük a milliókat, hogy a Kelet-Afrikai Társaság a birodalom forrásai révén biztosíthassa bevételeit.”168 Mathias Erzberger a nagy felkelések idején illette éles kritikával a birodalom politikáját. 1906-ban a Centrum és az SPD képviselői nem szavazták meg a délnyugat-afrikai felkelés leveréséhez szükséges, 29 millió márkás pótköltségvetést, így a Bülow kancellár kénytelen volt feloszlatni a Reichstagot. Az 1907-es választások központi témája a gyarmati ügy lett, így annak gúnyneve a hottentotta-választás (Hottentottenwahlen) lett. A Bülow kancellár által létrehozott liberális-konzervatív koalíció végül biztosította a győzelmet, de az események és a kritikusok hangja így is fordulatot idézett elő, hiszen az új gyarmati politika éppen a kritikusok által sérelmezett kérdésekben hozott változást.169 6.5. A nagy felkelések Az afrikai gyarmatokon a 90-es években a németek feladták a névleges hatalommal megelégedő politikájukat. A telepesek által létesített part közeli ültetvények megműveléséhez munkaerőre volt szükségük, így nyomást gyakoroltak a kormányzókra. Mivel a gyarmatok veszteségesek voltak, így egyébként is felmerült a kizsákmányolás mértékének fokozása, hogy a területek rentábilissá válhassanak. Ez természetesen a bennszülöttek felkeléséhez vezetett. Mivel azonban a törzsek gyakran egymással is háborúban álltak, szervezetlenek voltak, és a fehérek technikai fölénye hatalmas volt, ezek a felkelések eleinte nem jelentettek problémát. Általában egy-egy törzs valamely konkrét sérelem megtorlása végett lázadt fel, de a számbeli kisebbségben lévő gyarmatosítók modern fegyvereikkel könnyen leverték a lázongásokat.170 A telepesek hatalmaskodásai és a kizsákmányolás mértékének növelése azonban egységbe kovácsolta a törzseket, akik így már jóval komolyabb ellenállásra voltak képesek. A

168 http://germanhistorydocs.ghi-dc.org/sub_document.cfm?document_id=1870&language= german – 2011.04.01., a beszéd részlete németül: „Und das treibende Motiv ist immer, Gold, Gold und wieder nur Gold zu erwerben. Und um die Ausbeutung der afrikanischen Bevölkerung im vollen Umfange und möglichst ungestört betreiben zu können, sollen aus den Taschen des Reichs, aus den Taschen der Steuerzahler Millionen verwendet werden, soll die Ostafrikanische Gesellschaft mit den Mitteln des Reichs unterstützt werden, damit ihr das Ausbeutegeschäft gesichert wird.” – a szerző fordítása 169 Németh 2009, 77. o. 170 Mommsen 1995, 343. o.

45 bennszülöttek egyre nagyobb volumenű adóztatása, földjeik elvétele, rezervátumukba zárásuk és ültetvényeken történő dolgoztatásuk egyre csak növelte a feszültséget. Ezek az események az 1904 és 1907 közötti időszakban hatalmas, eddig nem látott méretű felkelésekhez vezettek. Kamerunban a hatalmával visszaélő kormányzó, Jesco von Puttkamer menesztése ugyan meggátolta a helyzet eszkalálódását, de Kelet- és Délnyugat-Afrikában a feszültségek felszínre törtek. Az afrikai német gyarmatok közül egyedül Togoban nem voltak nagyobb feszültségek.171 6.5.1. A hererók és namák lázadása Német Délnyugat-Afrikában 1904. január 12-én, az akkor már majd 15 éve pacifikált hererók fellázadtak a német uralom ellen. Samuel Maharero, aki hatalmát a német támogatásnak is köszönhette, és másfél évtizeden át kooperált a gyarmattartó hatalommal, háborút indított a németek elűzésére.172 Az Okahadja környéki felkelés váratlanul érte a németeket, pedig voltak előjelei. A megelőző napokban a hererók nagy összegű kölcsönöket vettek fel, és a pénzből fegyvereket vásároltak. A felkelők először a vasúti és a távíró összeköttetés megszakításáról gondoskodtak, majd megtámadtak minden fehér telepest, és megölték a férfiakat. Az első napokban 123 fehér telepest öltek meg.173 A felkelés fő oka az egyre több európai telepes érkezése volt, akik a bennszülöttekhez hasonlóan szarvasmarhatartással foglalkoztak. A fehérek elvették a jó minőségű legelőket, és egyre szűkebb határok közé szorították a hererók állatait. Ezt tetézte az 1897-es marhapestis, amely főleg a feketék állatait tizedelte meg. A németek által adott kölcsönök adósságcsapdába hajszolták a hererókat. Mikor 1903-ban a kölcsönök lejáratát egy évben maximálták, illetve megszűntették a törzsek kollektív tartozását. A helyzet igen feszült lett, mivel a rendelkezések hatására a hitelezők megpróbálták minél előbb behajtani az adósságokat.174 A feszültségeket fokozta az egyenlőtlen jogi helyzet, és a verés büntetésként való alkalmazása. Közvetlen előzményként 1903-ban egy német tiszt összetűzésbe került Samuel Mahareroval, és halálosan megfenyegette.175 A felkelők azt a pillanatot használták ki, mikor Leutwein kormányzó csapatainak zöme épp a gyarmat déli részén tartózkodott. Theodor Leutwein épp a bondelzwart-i namák lázongását igyekezett leverni, mikor értesült róla, hogy Okahandja, Omaruru, Otjimbingwe és Windhoek

171 Mommsen 1995, 344-345. o. 172 Gründer 2004, 120. o. 173 Gründer-Graichen 2005, 134-136. o. 174 Búr 2009, 216-217. o. 175 Gründer 2004, 117-118. o.

46 ostrom alatt áll. Maharero a namák vezetőjét, Hendrik Witbooi-t is csatlakozásra szólította fel, de az egyelőre a németek oldalán maradt.176 Mivel a közelben lévő tengerészeti egységek gyorsan be tudtak avatkozni, a németek helyzete stabilizálódott ugyan, de erejük nem volt elég a felkelők leverésére. Leutwein kormányzó a tárgyalásos megoldást preferálta, de Berlin ezzel nem elégedett meg. A felkelés kitörése utáni levelezés Leutwein és Maharero között jól dokumentálja, hogy a hererók miért elégelték meg a németeke uralmát. Maharero az uzsorakamatokat és hatalmaskodásokat nevezi meg kiváltó okokként.177 Leutweint leváltották, és helyére Lothar von Trotha került. Trotha már a hehék felkelése, illetve a bokszerlázadás során is „kitűntette magát”, így alkalmasnak tartották a gyors és hatékony fellépésre. 1904 júniusában, 14.000 katonával szállt partra, majd támadást indított a felkelők ellen. Trotha azt tervezte, hogy a hererókat a víztelen Kalahári-sivatagba szorítja, így törve meg azok ellenállását.178 Augusztus 11-én, a waterbergi csatában sikerült bekeríteni a hererókat, akik kitörtek ugyan, de csak az Omaheke-sivatag felé (a Kalahári-sivatag része, a mai Namíbiai és Botswana határán) tudtak menekülni. Trotha parancsot adott a vízlelőhelyek megszállására, illetve a sivatagból való kijutás megakadályozására. 179 Ekkor, október 2-án adta ki hírhedt megsemmisítési parancsát, melyben közzé tette, hogy a hereróknak el kell hagyni a gyarmatot, különben meghalnak: „A herero népnek el kell hagynia az országot. Ha ezt nem teszi, fegyverrel fogom kényszeríteni.” A parancs szerint a katonák nem ejthettek több foglyot, sőt, a nőkre és a gyerekekre is lőni kellett, bár ezt a mellékelt magyarázatban úgy finomítja, hogy a levegőbe kell csak figyelmeztető lövéseket leadni.180 Bülow, mikor értesült von Trotha eljárásáról, felemelte a szavát a parancs ellen, levelet írt a császárnak, aki intézkedett ugyan, de a hererók nagy többsége közben a sivatagban halt meg, útban Becsuánaföld felé. Közben délen kitört a namák felkelése, akik látván a hererókkal szembeni eljárást, maguk is a németek ellen fordultak.181 1905 őszén Trothát leváltották, mivel nem bírt úrrá lenni a felkelésen. Az új kormányzó von Lindequist, míg az új katonai parancsnok Dame lett. Bár maga Hendrik Witbooi 1905. október 29-én megsérült, majd meghalt, de fia, Samuel Witbooi, és más vezetők (Morenga,

176 Pakenham 1992, 608-609. o. 177 Gründer 1999, 151. o. 178 Búr 2009, 217. o. 179 Gründer 1999, 105. o. 180 Gründer 1999, 152. o., az idézet németül: „Das Volk der Herero muß jedoch das Land verlassen. Wenn das Volk dies nicht tut, so werde ich es mit dem Groot Rohr dazu zwingen.” – a szerző fordítása 181 Búr 2009, 218. o.

47 Cornelius) még egészen 1907-ig sikeresen folytatták a harcot. Sikerük titka a jobb helyismereten alapuló gerillataktika volt.182 Maharero és 5.000 embere eljutott Becsuánaföldre, ahol a britek menekültjogot adtak nekik. A németek, ahogy az angolok a búrokkal szemben, koncentrációs táborokba gyűjtötték foglyaikat, ahol áldatlan állapotok uralkodtak. A 15.000 fogságba esett herero és a 2.000 nama közel fele meghalt. A legnagyobb ilyen tábor a Lüderitz-öbölnél lévő Cápa-szigeten (Haifisch-Insel, Shark Island) volt. A felkelések összes áldozata körülbelül 65.000 herero és 10.000 nama volt, vagyis előbbiek 75, míg utóbbiak 50 %-a elpusztult.183 A felkelés következtében a németek közvetlenül is uralmuk alá tudták kényszeríteni az abban résztvevő népeket, vagyis az ovambók, a rehoboti basztardok, a berzeba-namák és a Caprivi- sáv kivételével az összes bennszülöttet. A törzsi területek kisajátítása, a kényszermunka bevezetése és a törzsi szervezet felszámolása teljessé tette a németek uralmát. A történteket sok kutató tudatos népirtásnak, genocídiumnak tekinti. Berlin és a telepesek célja nem lehetett a hererók kiirtása, hiszen az amúgy is gyéren lakott területen értékes volt a munkaerő.184 Trotha parancsa is inkább az elűzést célozta, bár a hererók többsége számára halálos ítéletnek bizonyult. Bár Berlin felülbírálta ezt a parancsot, de csak igen ráérősen. Sokan a koncentrációs táborokban, és a később bevezetett vegyes házassággal kapcsolatos tilalmakban már a nürnbergi faji törvények előszelét látták, de fontos leszögezni, hogy az ilyen típusú táborokat nem a németek találták ki, illetve más gyarmati hatalmak is brutálisan megtorolták a helyiek felkeléseit. A búrok által 1990-1994-ig fenntartott apartheid rendszere pedig a faji szegregáció iskolapéldája, nem is beszélve az USA déli államaiban praktizált megkülönböztetésről. Horst Gründer szavaival élve „Windhoekból nem vezet egyenes út Nürnbergbe”.185 6.5.1. A maji-maji-felkelés Német Kelet-Afrikában Nem sokkal a herero és nama lázadás kitörése után a kelet-afrikai gyarmaton is felkelés bontakozott ki. Német Kelet-Afrikában a bennszülötteket közmunkára vitték, hogy gyapotot termeljenek exportra. Ennek szervezői az egyes területek élén álló akidák voltak. 1905 júliusában a dolgozók egy csoportja fellázadt, és pusztítani kezdte a gyapotföldeket. A felkelést ekkor már egy ideje aktívan szervezte egy ngarambe-i sámán, Kinjiktile Ngwale. A sámánt, állítása szerint megszállta egy Hongo nevű kígyó szelleme, miáltal átváltozott, és

182 Pakenham 1992, 614. o. 183 Pakenham 1992, 615. o. 184 Gründer-Graichen 2005, 162. o., 185 Gründer-Graichen 2005, 167. o., az idézet eredetben: „Einen direkten Weg von Windhuk nach Nürnberg gibt es nicht” – a szerző fordítása

48 ezután Bokeronak hívta magát. Bokero mágikus folyadékot állított elő, mely vizet, ricinusolajat és köles magokat tartalmazott (más források szerint kukoricát, vizet és kölest186). A folyadék neve maji-maji volt (a maji víz szuahéliül). A környező törzsek vezetői Ngarambe-be jöttek, hogy kapjanak a szerből, ami állítólag hatástalanná teszi a fehérek fegyvereit.187 Az említett népek a terület legszegényebb rétegét alkották, először a délről érkező ngoni harcosok, majd az arabok, végül a németek igázták le őket. Nem voltak modern fegyvereik, így a németek nem vették komolyan az egyre terjedő maji-kultuszt. 1905 júliusában a nandete-iek elvesztették türelmüket az akidával szemben, és a földek pusztításába kezdtek.188 A déli területek nagy részét közvetve, az akidák és jumbék révén irányították, de az ő korrupt magatartásuk csak tovább növelte a feszültségeket. Miután a fellázadt törzsek elűzték a helyi vezetőket 1905. július 31.-én megtámadták Samanga tengerparti települését, erre a kormányzó, Adolf Graf von Götzen csapatokat küldött a térségbe. Kinjikitilét, a mozgalmat elindító sámánt elfogták, Mohoróba vitték és felakasztották árulás miatt, de a kultusz addigra már nagy területen elterjedt. A felkeléshez csatlakoztak a ngindo törzsek is, akik augusztus 14.-én elfogták és megöltés Spiss püspököt, Dar-es-Salaam katolikus püspökét (és ezzel az egész gyarmat katolikus egyházi vezetőjét) és kíséretét.189 Von Götzen kormányzó erősítést kért Berlintől, de csak 200 tengerészgyalogost kapott a térségben lévő hajókról. A felkelés tovább terjed északra, a pogoro és az mbunga törzsek területeire. Götzen terve szerint a fővárosból kiindulva három oszlopnak kell megtámadnia a felkelőket. Közben a helyőrségek saját körzetükben tevékenykedtek a felkelőkkel szemben.190 Von Götzen kíméletesebb volt von Trothánál, megkímélte azokat, akik letették a fegyvert, és átálltak, de a felperzselt föld taktikáját alkalmazta, amely számos áldozatot szedet. Az áldozatok számát 250.-300.000 közé teszik (Horst Gründer 75.000 és 300.000 közötti áldozatról beszél 191 ), ami tízszer annyi, mint ahányan részt vettek a felkelésben. 1906 júniusára a legtöbb felkelőt legyőzték. A felkelés jelentősségét az adja, hogy először került sor különböző, korábban ellenséges törzsek közös fellépésére. Ebben nagy szerepe volt a maji- kultusz összetartó erejének. Mivel a törzsek fellépése nem volt összehangolt, a németek viszonylag könnyen leverték a felkelést, bár egyes helyeken még 1907-ben is harcoltak. A

186 Gründer 2004, 163. o. 187 Pakenham 1992, 616. o. 188 Pakenham 1992, 617. o. 189 Pakenham 1992, 618. o. 190 Pakenham 1992, 621. o. 191 Gründer 2004, 163. o.

49 könnyű német győzelem okai között meg kell említeni, hogy az északon élő hehék nem lázadtak föl, ők már 10 évvel korábban rosszul jártak a németekkel szemben, és ebből okulva ezúttal nem támadtak a gyarmatosítókra.192 A győzelemhez csak 500 katona és 2 millió Font kellett, ami jelentősen kevesebb, mint a délnyugat-afrikai felkelések esetében (17.000 fő és 20 millió Font), de az áldozatok nagy száma miatt így is nagy volt a lázadás jelentősége.193 6.6. Dernburg reformkísérlete A történtek következtében a német politikusok, és a közvélemény kezdte megkérdőjelezni a gyarmatok értelmét. A tengerentúli birtokok nagy része eddig sem volt kifizetődő, ráadásul a felkelések leverése hatalmas összegekbe, és sok katona életébe került. Mivel az afrikai gyarmatok jelentős emberveszteségeket szenvedtek el, tovább nőtt az ültetvényeken a munkaerőhiány, tovább csökkentve a gazdasági hasznot. A gyarmatok csak jelentéktelen mértékben játszottak szerepet a német külkereskedelemben, illetve a tőkeexportban.194 A Reichstagban felmerült a gyarmatok feleslegessége, de legalábbis a gyarmatok igazgatásának átfogó reformja. Utóbbi kezdeményezés fő szószólója a centrum párti Matthias Erzberger volt. 1906-ra Bülow kancellár is felismerte a reformok sürgősségét, ezért Bernhard Dernburgot helyezte a gyarmati részleg élére, és megbízta a gyarmatok igazgatásának megreformálásával. A felkelések közvetve a Reichstag feloszlatásához, és új választások kiírásához vezetett. Az új választások előtti kampányban Dernburg átfogó reformprogramot hirdetett a gyarmatok jobb igazgatására.195 Az 1907-ben létrehozott önálló gyarmati államtitkárság élére is Dernburg került. Az új államtitkár megpróbálta megakadályozni a rövid távú kizsákmányolás folytatását, és a hosszú távú befektetésekre kívánta fektetetni a hangsúlyt. A reformok példaképéül a Wilhelm Solf kormányzó által sikeresen irányított Szamoa szolgált. Dernburg mottója a gyarmatok lakosságának védelme volt, mivel a nyersanyagok mellett az ő munkaerejük jelenti a területek valódi értékét. Emellett felszólította a német befektetőket a nagyobb szerepvállalásra, és a birodalom is többet fektetett be, főleg az infrastruktúra, vagyis a vasút fejlesztésébe. Az I. világháborúig hátra lévő hét év alatt azonban már nem sikerült komoly eredményeket elérni.196

192 Gründer 2004, 161. o. 193 Pakenham 1992, 622. o. 194 Mommsen 1995, 348. o. 195 Mommsen 1995, 348. o. 196 Mommsen 1995, 349. o.

50 7. A gyarmatbirodalom bővítésének terve A német tervek az afrikai területek bővítését, illetve az elszórt területek hatalmas német közép-afrikai gyarmattá történő egyesítését célozták. A brit mintára megteremtendő „deutsches Indien in Afrika” (német Indiát Afrikában) mottóját Wilhelm Hübbe-Schleiden propagandista ültette be a köztudatba, de később számos publicista támogatta, mint Carl Peters, vagy Emin Pasa, majd a birodalom hivatalos programjába is bekerült. Ennek egyik oka volt a britek észak-dél irányú terjeszkedésének megakadályozása is (Fokföld-Kairó tengely).197 A háború alatt, a hadicélok megfogalmazásakor is egy összefüggő, hatalmas német Közép- Afrika megteremtésében gondolkodtak. Ekkor született meg a Mitteleuropa-Plan analógiájára a Mittel-Afrika-Plan.198 7.1. A búr köztársaságok kérdése A terv megvalósítása főleg a kisebb gyarmati hatalmak, Belgium (illetve ekkor még II. Leopold magángyarmata) és Portugália gyarmatainak megszerzésével számolt, de a francia területek megszerzése is felmerült. A német érdeklődés a búr területek kapcsán is folyamatosan adott volt.199 A britek által szorongatott búr köztársaságok valamilyen formában történő megszerzését már Adolf Lüderitz, Német Délnyugat-Afrika alapítója is szorgalmazta. A térségben talált arany és gyémántlelőhelyek a század végére növelték a kérdés jelentősségét. A németek a Portugália és Nagy-Britannia között vitatott hovatartozású Delagoa-öböl (ma Maputo-öböl) megszerzése által akartak hasznot húzni a köztársaságok természeti kincseiből, a Pretoriába épített vasút révén. Később, a búr területek megszerzése után Délnyugat-Afrika és a Delagoa-öböl között összefüggő gyarmat jöhetett volna létre.200 A németek a búrokat támogatták a britekkel szemben, hogy így szerezhessenek protektorátusi hatalmat felettük. A gyanakvó Krueger, Transvaal elnöke, azonban átlátta ezt, és óvatosan kezelte a kérdést. A brit-német viszony 1896 elején vált igazán feszültté, mikor a búrok sikerrel álltak ellen Cecil Rhodes elhibázott támadásának (Jameson-rajtaütés, Jameson-raid), mire a Német Császár táviratban gratulált Kruegernek:201

197 Gründer 2004, 102. o. 198 Gründer 2004, 104. o. 199 Gründer 2004, 103-105. o. 200 Gründer 2004, 103. o. 201 Gründer 1999, 176. o.

51 „Fogadja őszinte gratulációmat azon alkalomból, hogy népének idegen hatalomra való támaszkodás nélkül, saját erejéből sikerült a békét megzavaró fegyveres hordáknak ellenállni, és az ország békéjét és függetlenségét helyreállítani.”202 Az eset komoly diplomáciai feszültséget okozott Nagy-Britannia és Németország között, de nem hozott kézzelfogható eredményt a német tervek szempontjából. Éppen ezért a német külpolitika feladta a búrok további támogatását, és inkább megegyezésre törekedett a britekkel, a portugálok kárára.203 7.2. A portugál gyarmatok esetleges felosztása Ebben a kérdésben két, a britekkel kötött szerződés kecsegtetett reménnyel (ezek 1898-ben, illetve 1913-ben köttettek), melyek Portugália csődbemenetele (ez folyamatosan napirenden volt) esetén rendelkezett volna Mozambik és Angola (illetve Kelet-Timor) felosztásáról. Az 1898-as szerződés szerint a németek kapták volna Mozambik északi, illetve Angola déli részét, míg az 1913-as szerződés már majdnem egész Angolát a németek kezére adta volna. 1913- ban ugyanakkor Belga Kongó esetleges felosztásáról is tárgyaltak, de nem született konkrét megállapodás. Az 1913-as szerződés brit ratifikálására már egyébként sem került sor. Ezeknek az egyezményeknek kevés tényleges alapjuk volt, céljuk inkább az angolokkal való kiegyezés, illetve a békés gazdasági behatolás biztosítása volt. Az 1898-as szerződés egyértelműen a búr kérdés kapcsán fennálló nézeteltérés lezárása volt. A szerződés tényleges kivitelezését Portugália csődbemenetele esetén kérdésessé tette volna az egy évre rá kötött Windsor-szerződés, melyben a britek garantálták a portugál gyarmatok sértetlenségét.204 7.3. A marokkói kérdés Szintén a közép-afrikai terjeszkedés céljából gyakorolt nyomást Németország Franciaországra a marokkói kérdésben, bár sokan Nyugat-Marokkó megszerzését is támogatták volna (Theobald Fischer, az Össznémet Szövetség részéről és Joachim Graf von Pfeil, a Német Gyarmati Társaság részéről). A hivatalos tervek (Kiderlen-Wächter külügyi államtitkár volt ezek szellemi atyja) a közép-afrikai területszerzésre törekedtek.205 Az 1904-es entente cordiale után, mikor is a franciák és a britek félretették gyarmati ellentéteiket, a németek nehéz helyzetbe kerültek, és a franciák marokkói terveinek megvétózása révén próbáltak kompenzációhoz jutni. Az első, 1905-ös marokkói válságot

202 Gründer 1999, 176. o., a szöveg eredetiben: „Ich spreche Ihnen Meinen aufrichtigen Glückwunsch aus, daß es Ihnen, ohne an die Hülfe befreundeter Mächte zu appellieren, mit Ihrem Volke gelungen ist, in eigener Tatkraft gegenüber den bewaffneten Scharen, welche als Friedensstörer in Ihr Land eingebrochen sind, den Frieden wieder herzustellen und die Unabhängigkeit des Landes gegen Angriffe von außen zu wahren.” – a szerző fordítása 203 Gründer 1999, 176. o. 204 Gründer 2004, 105. o. 205 Gründer 1999, 177-178. o.

52 követő algecirasi konferencia súlyos diplomáciai vereséget hozott, és a második, 1911-es válság kimenetele is csak kétes sikerként értékelhető.206 Az 1911-es Marokkó-Kongó szerződés révén ugyan megkapták a 295.000 km2 nagyságú Új- Kamerunt, egy 12.000 km2-es – az alakja miatt kacsacsőrnek (Entenschnabel) nevezett – terület átadásáért, és a franciák Marokkó feletti protektorátusának elfogadásáért cserébe), de ez igen csekély eredmény volt a német imperialisták ekkorra már igencsak megnőtt étvágyához mérten. Ráadásul a terület gazdaságilag értéktelen volt, és a háború miatt nem is maradt idő tényleges kiaknázására.207

206 Gründer 1999, 177-178. o. 207 Gründer 2004, 101. o.

53 8. Az első világháború 8.1. A gyarmati törekvések szerepe a háború kitörésében A 19. század végén a föld legnagyobb, és legértékesebb területeit három hatalom, Nagy- Britannia, Franciaország és Oroszország (mivel terjeszkedése saját hátországát, és nem a tengerentúlt érintette, általában nem tekintik gyarmattartó országnak) tartotta uralma alatt. A századfordulóig a verseny a szabad területek felosztásáért folyt, de azok elfogyása után az újrafelosztás került terítékre.208 Míg a britek (észak-déli, Fokföld-Kairó) és a franciák (kelet- nyugati, Dakar-Obock) afrikai terjeszkedése még a felosztást célozta, a németek nagy közép- afrikai gyarmat kialakítására való törekvése (Mittelafrika-Plan) már az újrafelosztást célozta.209 Mivel a terjeszkedés már csak más hatalmak rovására történhetett, a gyarmati terjeszkedést is az első világháború kitöréséhez vezető okok egyikének tekinthetjük, amely komoly feszültséget generált a „régi” birodalmak (Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország) és az újonnan érkezett, dinamikusan fejlődő hatalmak között (Japán, USA, Németország).210 Bár a háború végül nem a gyarmatokon keletkezet konfliktusok egyike miatt tört ki (bár ez többször majdnem bekövetkezett, például a marokkói válságok, vagy korábban, a fashodai válság kapcsán), azok fontos szerepet játszottak a korszak diplomáciai eseményeiben.211 A kompromisszumra nem hajlandó, rugalmatlan német külpolitika veszélyes diplomáciai elszigeteltséghez vezetett, miközben más hatalmak félretették nézeteltéréseiket. 1892/93-ben a francia-orosz katonai konvenció, 1904-ben a brit-francia antant, 1907-ben az orosz-brit szerződés megkötése szűkítette a németek mozgásterét.212 Franciaországgal Elzász-Lotaringia, Oroszországgal Ausztria Magyarország, Nagy- Britanniával pedig a flottaépítés kérdése miatt nem voltak hajlandók kiegyezni. A britek 1909-től próbáltak kiegyezni a németekkel, de a Kiderlen-Wächter vezette külpolitika rugalmatlannak bizonyult. Utoljára az 1912-es Haldane-misszióval lett volna lehetőségük megállapodni, de a britek nem ígérhettek semlegességet a franciákkal, illetve oroszokkal szembeni kötelezettségeik miatt. A flottaépítés ügye szorosan összefüggött a gyarmati expanzió kérdésével, hiszen azt főleg a tengerentúli területek védelme legitimálta.213 Tirpitz, a német flotta admirálisa úgy gondolta, a britek úgy sem merik vállalni a konfliktust, hiszen csak pirroszi győzelmet arathatnának a német flotta felett, így gyarmataik védelme

208 Salgó-Balogh 1980, 146. o. 209 Salgó-Balogh 1980, 59-60. o. 210 Salgó-Balogh 1980, 146. o. 211 Salgó-Balogh 1980, 264. o. 212 Németh 2009, 78. o. 213 Diószegi 1997, 213-226. o.

54 nem lenne biztosítva egy harmadik hatalommal szemben. Ez volt az úgynevezett rizikógondolat (Risikogedanke), mellyel a briteket sakkban akarták tartani.214 Az afrikai német gyarmatok bővítésének terve tovább rontotta a két szövetségi rendszer közötti viszonyt, ami a két marokkói válság során csúcsosodott ki.215 A német gyarmati törekvések tehát nem vezettek háborúhoz, de ellehetetlenítették a britekkel való megegyezést, megmerevítve ezzel a két szövetségi rendszert, amely a szarajevói merénylet után mintegy automatizmusként sodorta háborúba annak tagjait.216 8.2. Az Európán kívüli hadszínterek Az első világháború legfontosabb katonai eseményei ugyan mindvégig Európában zajlottak, és a konfliktus elsősorban európai központú birodalmak háborúja volt, mégis méltán nevezi az utókor világháborúnak. A harcoló seregekben több millió nem Európai katona harcolt, úgymint a brit domíniumok (Dél-Afrika, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland) és gyarmatok (főleg indiaiak, de fekete afrikaiak is) katonái, a francia gyarmatokról besorozott katonák (Nyugat- és Észak-Afrika, főleg szenegáliak és algériaiak), a németek, belgák és portugálok bennszülött zsoldosai, a japánok vagy az USA katonái.217 A harcok területileg sem korlátozódtak Európára, harcok dúltak mindhárom óceánon, az Oszmán birodalomban (Sínai-félsziget, Mezopotámia, Arab-félsziget, Palesztina, Szíria és Libanon), és nem utolsó sorban a gyarmatokon is.218 A háború során elsősorban a német gyarmatok váltak hadszíntérré, hiszen a központi hatalmak közül egyedül Németország rendelkezett gyarmatokkal. Mivel Németország viszonylag kevés, szétszórtan elhelyezkedő, ezáltal nehezen védhető, és nem túl értékes gyarmattal rendelkezett, melyek csak szerény védelmi erőkkel rendelkeztek, így azok a háború során defenzív harcokra kényszerültek.219 Az 1884-85-ös Berlini Kongó-konferencia hiába tartalmazta a szerződő felek azon szándékát, miszerint Európai konfliktus esetén a gyarmatok semlegességét tárgyalásos úton kell biztosítani (hogy a fehérek gyarmati szupremáciáját ne csorbítsa a bennszülöttek szeme láttára végbemenő öldöklés), az imperialista érdekek erősebbnek bizonyultak. Mikor 1914. augusztus 5-én, Londonban a Birodalmi Védelmi Tanács (Committee of Imperial Defence) a

214 Németh 2005, 291. o. 215 Németh 2009, 88-89. o. 216 Salgó-Balogh 1980, 264. o. 217 Burgdorff-Wiegrefe 2004, 198-202. o. 218 Burgdorff-Wiegrefe 2004, 205-207. o. 219 Bührer 2007, 109. o.

55 német gyarmatok megtámadása mellett döntött, eldőlt, hogy azok az Európában dúló háború mellékfrontjává válnak.220 Ott, ahol a németek ellenállása erősebb volt (kevés ilyen hely volt), erejükből futotta az ellentámadásra, vagy legalábbis a szomszéd területekre való betörésre is. Így vált a háború során hadszíntérré Angola, Észak-Rhodesia (ma Zambia), Brit Kelet-Afrika (ma Kenya), Uganda és Mozambik (vagy Portugál Kelet-Afrika) is.221 8.3. Gyarmati hadicélok 8.3.1. Az antant tervei Az érdekelt hatalmak már a háború előtt terveket szőttek gyarmatbirodalmaik bővítéséről. A két szövetségi rendszer kialakulása után, mivel a központi hatalmak közül csak Németország rendelkezett gyarmatokkal, a britek és a franciák joggal remélhették, hogy háború esetén feloszthatják egymás között a német gyarmatokat. Az antant oldalán hadba lépő több más országot is ez a lehetőség motivált (Portugália, Japán), illetve a németek által lerohant Belgium is bízott a Kongó-medencében elhelyezkedő hatalmas gyarmata további bővítésében. A későbbi győztesek még a háború során megegyeztek a megszállt területek felosztásáról, és azt a békekötés után a mandátumrendszer révén keresztül is vitték (francia-brit és brit-japán egyezmények révén). A megegyezések értelmében Togót és Kamerunt a britek és a franciák oszthatták fel egymás közt, Német Kelet-Afrikát a belgák, a britek és a portugálok oszthatták fel, Német Délnyugat-Afrikát a Dél-Afrikai Unió kapta, míg a csendes-óceáni térségben Japán, Nagy-Britannia, Ausztrália és Új-Zéland osztozkodott.222 8.3.2. A német tervek A háború kitörése után a Solf gyarmati államtitkár fogalmazta meg a német gyarmati hadicélokat, amelyek bekerültek a kancellár szeptemberi programjába: Angola, Észak- Mozambik, Katanga (Belga Kongó déli része), Francia Egyenlítői Afrika a Csád-tóig és Dahomey megszerzése, valamint Togo bővítése Timbuktuig. 1916-ban már Solf már Nigéria megszerzését is felvetette, hogy így az egész terület egy tömböt alkosson.223 Ennél a tervnél lényegesen radikálisabb, nem hivatalos követelések is megjelentek a sajtóban, főleg az Össznémet Szövetség és a Német Gyarmati Társaság részéről.224 Az 1916-es a békepuhatolózás enyhített a terveken, felmerült a távol-keleti területek feladása, és a terjeszkedés portugál és belga területre korlátozása, néhány fontos tengerészeti bázis

220 Burgdorff-Wiegrefe 2004, 200. o. 221 Burgdorff-Wiegrefe 2004, 201. o. 222 Salgó-Balogh 1980 264. o. 223 Gründer 2004, 213. o. 224 Gründer 2004, 214. o.

56 megszerzése mellett. Solf 1917-es beszédében már Észak-kongó és Német Délnyugat-Afrika feladása is felmerült.225 Az összefüggő német Közép-Afrika kialakítására törekvő tervek neve ekkor lett, a Mitteleuropa-Plan analógiájára, Mittel-Afrika-Plan.226 A különböző hatalmak gyarmati terveinek közös sajátja, hogy a háborút mindenki Európában akarta megnyerni, így az Európán kívüli hadszínterek mindenkor másodlagosak maradtak, az ott vívott harcok tétje inkább csak az igény későbbi benyújtása, illetve a birtokolt területekre való igény fenntartása volt.227 8.4. A gyarmati hadseregek, a gyarmati háborúról alkotott elképzelések Franciaország és Nagy-Britannia, akik jelentősen nagyobb és kedvezőbb gyarmati területtel rendelkeztek, melyeken sokkal több lakos élt, mint a német területeken, sokkal jobban fel voltak készülve a gyarmati konfliktus megvívására. A britek tengeri fölénye lehetetlenné tette a német utánpótlás gyarmatokra való eljutását, és a domíniumokról és kolóniákról besorozott nagy számú fehér és bennszülött katona fölénye egy pillanatig sem volt kérdéses.228 Ezzel természetesen a németek is tisztában voltak. Bismarck egyik fő érve a gyarmati küzdelembe való belépés ellen éppen ez a tény volt, hogy előre látta, háború esetén a gyarmatok védhetetlenek: „Amíg én vagyok a kancellár, nem fogunk gyarmati politikát folytatni. A flottánk nem bevethető… és nem szabad, hogy sebezhető pontjaink legyenek a föld messzi pontjain, amelyek a franciák zsákmányává válnak, ha kitör a háború.”229 A gyarmati politikába történő bekapcsolódás után viszont el kellett gondolkozni azok védelmén egy esetleges háború idején. Togoban és a csendes-óceáni gyarmatokon a belső rend fenntartását mindvégig kis létszámú, részben a helyi lakosság köreiből verbuvált rendőrség végezte. Ezeken a területeken a más európai hatalom által történő külső támadás elleni védekezésre nem is lehetett gondolni. A már említett, a három nagyobb afrikai gyarmaton felállított Schutztruppe feladata ugyan a belső rend fenntartása volt, de világos volt, hogy külső fenyegetés esetén is az ő feladatuk lesz az ellenfél feltartóztatása.230 Kiaocsou igazgatása a tengerészeti államtitkárság alá tartozott, így Tsingtao erődjének védelmét is tengerészek és tengerészgyalogosok biztosították. Tsingtao erődje volt a német gyarmatokon az egyetlen komoly, modern katonai létesítmény.231

225 Gründer 2004, 215. o. 226 Gründer 2004, 104. o. 227 Salgó-Balogh 1980, 264. o. 228 Böhrer 2007, 109. o. 229 Gründer 2004, 51. o., az idézet németül: „So lange ich Reichkanzler bin, treiben wir keine Kolonialpolitik. Wir haben eine Flotte, die nicht fahren kann (…) und wir dürfen keine verwundbaren Punkte in fernen Weltteilen haben, die den Franzosen als Beute zufallen, sobald es losgeht” – a szerző fordítása 230 Bührer 2007, 108-109. o. 231 Gründer-Graichen 2005, 331. o.

57 Miután 1890-ben Caprivi kancellár Bismarck örökébe lépett, Eduard von Liebert tábornokot küldte Kelet-Afrikába, hogy vizsgálja meg a gyarmat védhetőségének kérdését. Von Liebert jelentésében a gyarmatokat védhetetlennek nevezte egy esetlegesen a britekkel vívandó háború esetén. Ekkor született meg a gyarmatok Európában való védelmének gondolata, melynek tengerészeti vonatkozását később Alfred von Tirpitz tengerészeti államtitkár olyannyira propagálta. Az elgondolás szerint háború esetén a flotta elhagyná a gyarmatok kikötőit, és az északi tengeren ütközne meg a brit flottával, elvonva és legyengítve azt, míg a szárazföldi erők a Schlieffen-terv (1905) szellemében megnyernék a háborút az európai frontokon, a győzelem által szabad utat engedve a gyarmati követeléseknek.232 1897-ben az idő közben Német Kelet-Afrika kormányzójává előlépett von Liebert tábornokot már úgy nyilatkozott a gyarmatok védelméről, hogy mivel a partok a tengerészet nélkül védhetetlenek, azokat fel kell adni, és a belső területeken kell gerillaharcot folytatni a túlerőben lévő támadókkal szemben, ezáltal minél több katonát lekötve az európai győzelemig.233 A nagy felkelések alatt (a hererók és namák lázadása, a maji-maji felkelés) a gyarmatok katonai erővel történő pacifikálása került előtérbe, de a háborút közvetlenül megelőző időszakban ismét terítékre került a külső ellenséggel szembeni védelem kérdése.234 Ennek szellemében 1913-ban rendeletet hoztak a fehér telepesek gyarmati seregben letöltendő kötelező katonai szolgálatáról.235 A háborúban fontos szerepet kapott az „információs front”, az antant nemcsak a német utánpótlást, hanem a Berlin és a gyarmatok közti információáramlást is meg akarta gátolni. 1911-re a németek már viszonylag sok (40.000 km) tenger alatti telegram kábelt fektettek le (ezzel világviszonylatban a negyedik helyen álltak), de ezeket háború esetén könnyen meg lehetett szakítani.236 Ennek a problémának a kiküszöbölésére fejlesztették ki a kor technikai szintjéhez viszonyítva hatalmas előrelépést jelentő vezeték nélküli telegram technikáját. 1911-re elkészült a naueni (Berlin mellett) és a kaminai (Togo) nagy hatótávolságú rádióállomás, amely a Földközi tengeren állomásozó, „Bosnien” nevű, külön erre a célra átalakított hajó segítségével lehetővé tette az 5.000 km-es táv áthidalását, biztosítva az Afrikai gyarmatok és Berlin Közötti kommunikációt. A többi gyarmaton hasonló állomások létesültek, így Kamina tovább adhatta

232 Bührer 2007, 106-107. o. 233 Bührer 2007, 108. o. 234 Bührer 2007, 109. o. 235 Gründer 2004, 331. o. 236 Gründer-Graichen 2005, 312. o.

58 a Berlinből érkező információkat. A háborús feszültség kialakulásakor a franciák igyekeztek zavarni a Kamina és Nauen közötti kapcsolatot. 1914 augusztusa folyamán főleg a nyílt vízen lévő német hajók miatt bizonyult hasznosnak ez a technika, hiszen időben értesülve a háborús veszélyről semleges kikötőkbe mehettek. Togo elfoglalása és Kamina elpusztulása után azonban ez a lehetőség megszűnt. A legtöbb fronton a brit flotta először a rádióállomást kezdte lőni, hogy a gyarmatot elszakítsa a külvilágtól. Jól mutatta az állomások értékét, hogy a német csapatok az ellenfél közeledtével rendre felrobbantotta azokat, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére.237 8.5. Hadi események 8.5.1. Az Afrikán kívüli gyarmatok gyors eleste A Csendes-óceáni fronton a németek által birtokolt szigetek hamar a jelentős túlerőben lévő japán, brit, ausztrál és új-zélandi csapatok kezére kerültek. Szeptember közepére az utolsó ellenálló német katonák is megadták magukat. A kikötőkből a háború kitörésekor kifutó csatahajók még egy darabig sikerrel okoztak fejtörést a brit hajóknak.238 A németek által Kínában birtokolt terület, a Kiaocsou-öböl, központjában Tsingtao városával, nem a gyarmatügyi, hanem a tengerészeti államtitkárság igazgatása alá tartozott. Tirpitz államtitkár igen komoly összegeket fordított a város melletti modern kikötő és erőd kiépítésébe, létrehozva ezzel a német gyarmatok egyetlen korszerű bázisát. Ennek köszönhetően az erőd több mint két hónapig kitartott a japán túlerővel szemben, de a sikeres védekezésre nem volt valódi esély.239 8.5.2. Togo elfoglalása Togoban nem állomásozott katonaság, csupán kis létszámú rendőrség: 550 rendőr, 7 tiszt alá beosztva. A háború kitörésérő való értesülés után, a bennszülöttek közül történő besorolás révén a létszámot 1.500-ra duzzasztották fel, de a rendelkezésre álló fegyverzet elavult volt, és túl kevés a megnövekedett létszámhoz viszonyítva.240 A togói csapatokat von Doering őrnagy, a helyettes kormányzó irányította. Doering a Kongó- akta szellemiségére hivatkozva megpróbálta elérni, hogy a gyarmatot semleges területként kezeljék, de a brit-francia vezetés ignorálta törekvését. Togo mielőbbi elfoglalása kiemelt jelentőséggel bírt, mivel a Kamina és Nauen közötti kapcsolat megszakítása révén az Afrikai német területeket tejesen el lehetett vágni Berlintől.241

237 Gründer-Graichen 2005, 313. o. 238 Gerlach-Birken 2001, 82. o. 239 Gründer-Graichen 2005, 331. o. 240 Gründer-Graichen 2005, 335. o. 241 Gründer-Graichen 2005, 333-334. o.

59 Augusztus 5-én a gyarmat kormányzója háborús állapotot hirdetett. 6-án a britek megszállták Lomét, majd 7-én a franciák Anecho-t és Porto Seguro-t vették birtokba. Ennek hatására a kormányzó helyettes a gyarmat belseje felé vonult vissza csapataival. 22-én a németek hősies utóvédharcot folytattak Chra-nál (Atakpame közelében), de folytatni kényszerültek az észak felé történő visszavonulást.242 24-én Kamina-ba értek, majd 26-án, a közelgő antant csapatok túlerejét látva felrobbantották a rádióállomást, hogy az ne kerülhessen az ellenség kezére. Augusztus 27-én Doering kormányzó helyettes aláírta a feltétel nélküli megadást. 18-án a togói német lakosságot Dahomey-be internálták, ahonnan csak 1915 júliusában szabadultak.243 8.5.3. Harci cselekmények Német Délnyugat-Afrikában Német Délnyugat-Afrikát közvetlenül veszélyeztette a szomszédos brit domínium, a Dél- Afrikai Unió, mely Afrika legmodernebb hadseregével rendelkezett. Mozgósítás esetén Dél- Afrika 120.000 fős, modern fegyverekkel (flotta, repülők, tüzérség, logisztika) felszerelt sereget volt képes kiállítani. Ezzel szemben a Schutztruppe létszáma elenyésző volt, mely Délkelet-Afrikában, telepes gyarmatról lévén szó (itt élt a német gyarmatok fehér lakosságának csaknem fele, kb. 15.000 fő), csak fehérekből állt: 2.500 katona, 2.500 tartalékos, 700 rendőr, 30 tábori ágyú, 4 tábori tarack, 22 hegyi löveg.244 A kilátástalannak tűnő helyzet ellenére mégis itt volt a legtöbb ok az optimizmusra. A Kongó- aktában lefektetett semlegességi elvről hamar kiderült, hogy a gyakorlatban nem fog érvényesülni. Ezután a német gyarmatok népessége már csak a gyors európai győzelemben bízhatott. Délnyugat-Afrikában azonban a szomszédos brit domínium belső megosztottságában is bízhattak, hiszen az angol-búr háború alig több mint egy évtizede ért véget.245 A búrok szeptember 15-én levélben követelték a hadműveletek leállítását, majd felkelés tört ki Oranje Szabadállam területén (Maritz-felkelés), melyet a németek fegyverrel, lőszerrel és élelemmel támogattak. A felkelés 40.000 dél-afrikai katonát kötött le, megakasztva ezzel a németekkel szembeni előrenyomulást. A felkelés azonban megosztotta a búrokat, akik közül sokan inkább a németek kárára, brit zászló alatt történő terjeszkedést támogatta, mint az angolok elleni ismételt háborút (Smuts és Botha tábornokok). Az utolsó felkelők 1915. január

242 Gerlach-Birken 2000, 55. o. 243 Gerlach-Birken 2000, 56. o. 244 Gründer-Graichen 2005, 345. o. 245 Gründer-Graichen 2005, 346. o.

60 30-án adták meg magukat Német Délnyugat-Afrika határában, miután többször kénytelenek voltak német területre kitérve folytatni a felkelést.246 A hivatalos hadüzenet csak 9-én érkezett meg. Válaszul 10-én a németek megszállták a Cethal-öblöt, amely brit enklávéként ékelődött a német területek közé. A 13-án Ramansdrift- nál megkezdődő, gyors előrenyomulás miatt a Schutztruppe parancsnokságát Windhoek-ból Kalkfontein-Süd-be tették át.247 Szeptemberben a flotta is támadásba lendült, 18-án megszállták a Lüderitz-öblöt, 23-a és 24-e között, iletve 30-án Swakopmundot lőtték a brit cirkálók. 26-án a németek komoly sikerre akasztotta meg a szárazföldi csapatok előrenyomulását: a sandfontein-i csatába von Heyderbreck őrnagy, a Schutztruppe parancsnoka 15 tisztet és 200 katonát ejtett fogságba. November 9-én Heyderbreck őrnagy megsérült, és 12-ére meg is halt, így a német csapatok elveszítették parancsnokukat, utóda Franke főhadnagy lett.248 Októberben a németek a portugálokkal is konfliktusba kerültek, annak ellenére, hogy a két ország közt még nem állt be a hadiállapot. A portugál agresszióra reagálva december 18-án a németek, több kisebb erőddel együtt, bevették Fort Naulila-t, így rövid időre Angola déli sávja is hadszíntérré vált.249 A búr felkelés novemberi veresége után a dél-afrikaiak nagyobb erőkkel tudtak fellépni a németek ellen. December 25-én a partra szálló csapatok visszafoglalták a Cethal-öblöt. 1915. február 11-én Louise Botha tábornok vette át az offenzíva irányítását (Jan Smuts-tól). Seitz kormányzó április 5-én a közelgő ellenséges csapatok elől Grootfonteinbe tette át a székhelyét, majd 12-én Botha csapatai elfoglalták Windhoek-öt.250 21-én a német csapatok Kalkfeld és Waterberg közt gyülekeztek, ahol sikertelen tárgyalásokra került sor Botha és Seitz között. 26-án a német csapatok maradéka az Otavi vasút 514. kilométerkövénél beásta magát. Július 1-jén 800 német és 8.000 dél-afrikai csapott össze, minek következtében a németeknek menekülniük kellett. 9-én, belátva az ellenfél túlerejét, és mivel nem volt tovább hova kitérni (az északra vezető vasút félkész volt), az Otavi vasút 500. kilométernél Franke, Seitz és Botha aláírták a fegyverszünetet.251 8.5.4. Kamerun elfoglalása A kameruni helyzet már a háború kitörése előtt is igen feszült volt, mivel a német ültetvényesek és kereskedők a part menti, termékeny területeken élő, és a közvetítő

246 Gründer-Graichen 2005, 346. o. 247 Gerlach 1995, 60. o. 248 Gerlach 1995, 60. o. 249 Gerlach 1995, 60. o. 250 Gerlach 1995, 61. o. 251 Gerlach 1995, 63. o.

61 kereskedelemben fontos szerepet játszó dualákat megpróbálta kiszorítani, amit azok nem tűrtek szó nélkül. A háború kitörése után hazaárulás vádjával, gyorsított eljárásban ítélték halálra, és végezték ki egyik vezetőjüket, Rudolf Manga Bell-t. Ez az atrocitás a támadók oldalára állították a dualákat, akik így helyismeretükkel a támadó brit, francia és belga seregek csapatokat segítették.252 A Zimmermann őrnagy vezette védelem 1.460 fehér és 6.500 bennszülött katonából állt, míg a támadók 19.000 főt tudtak felvonultatni. 253 Augusztus 7-én került sor az első harci cselekményekre a keleti határnál (Singa-Bangui), brit-fancia erők támadása következtében. A franciák ekkor még sikertelenül támadnak északról (Schari), sőt, 25-26-án a britek észak-kelet felől jövő támadását is sikerült kivédeni Nassanakang mellett. 28-án már a belga seregek is beavatkoztak.254 A hónap végén a brit tengerészet is támadásba lendült, így a németek a gyarmat belsejébe voltak kénytelenek visszavonulni. 26-27-én britek lövették Dualát, majd partra szálltak és bevették a várost (a rádióállomást a védők korábban felrobbantották). Novemberben a britek a tenger felől bevették Victoria és Buea városát. Ezután a szárazföldi csapatok is sikerrel nyomultak előre. Október 8-án a britek még sikertelenül támadtak Jabassi ellen, de 14-én mégis bevették a várost. A franciák még október 26-án elfoglalták Edea-t és a Sanga-vidéket. Az 1915-ös év során ugyan még kitartott a németek ellenállása, de Garua (június 10.), Ngaundere (június 27.) és Banjo (október 24.) eleste után már csak Mora (északon) és Jaundé tartotta magát.255 1915. december 29-én a maradék német csapatok átmenekültek Rio Muni-ba (ma Egyenlítői Guinea), spanyol területre (450 német, 5.000 afrikai és 40.000 hordár). Az északon, Morában körülzárt sereg november 18-án kapitulált. Ezzel Kamerun teljes egészében az antant kezére került.256 8.5.5. Lettow-Vorbeck háborúja Német Kelet-Afrikában Német Kelet-Afrikában Paul von Lettow-Vorbeck főhadnagy vezette a német védekezést. Az általa alkalmazott gerilla taktika olyan sikeresnek bizonyult, hogy a német védők itt nem csak, hogy komoly ellenállást fejtettek ki az antant csapatai ellen, de a háború végéig kitartva Lettow-Vorbeck volt az utolsó német tábornok, aki letette a fegyvert. Lettow-Vorbeck tapasztalt katona volt, harcolt a bokszer-lázadás alatt, a herero felkelés során, majd 1913-ban

252 Gründer-Graichen 2005, 343. o. 253 Gründer-Graichen 2005, 342. o. 254 Gerlach-Birken 2000, 66. o. 255 Gerlach-Birken 2000, 66. o. 256 Gründer-Graichen 2005, 344. o.

62 előbb Kamerun, majd a Kelet-Afrika katonai parancsnokává nevezték ki. Célja minél több ellenséges egység lekötése volt, ezzel is hozzájárulva az áhított európai győzelemhez. A gyarmat kormányzója, Heinrich Schnee a partok feladását, és valamely jól védhető terület minél hosszabb ideig történő tartását gondolta üdvözítő stratégiának, így a két vezető folyamatos konfliktusban volt egymással, a tanga-i brit támadástól kezdve, de különösen a gyarmat elhagyása, és a gerilla módszerek alkalmazása kapcsán.257 A német védelem létszáma 1915-ben érte el a legnagyobb csapatlétszámot: 3.000 európai és 11.000 askari, míg az ellenfél átlagosan 50.000 emberrel rendelkezett. A Lettow-Vorbeck tábornok fehérek és feketék szeparációját részben feladó módszere erősítette a morált és a kontrollt, megteremtve ezzel a sikerek alapját.258 Az askarik háború során mutatott hűsége a weimari köztársaság idején a németek gyarmati kegyetlenkedéseinek cáfolására szolgált. Ennek oka a viszonylag jó fizetség, a nyugdíj lehetősége, és a ranglétrán való előrelépés volt. A gyarmatok visszaszerzésért folytatott propaganda némileg eltorzította a valóságot, a fegyelem fenntartásában a verésnek is komoly szerepe volt, sőt, 1916-ban már rendszeres volt a dezertálás.259 Keleten Lettow-Vorbeck, nyugaton (a nagy tavak vidékén) Wahle tábornok irányította a védelmet (Kigoma központtal). 8-án a britek már lövették Dar-es-Salaamot, és elfogták a Nyassza-tavon a lévő, Hermann von Wissmann nevű német gőzöst. 15-én sor került az első német támadásra is, Taveta (Brit Kelet-Afrika) ellen léptek fel sikerrel.260 Szeptemberben német támadások történtek Uganda (Tsavo), Észak-Rhodesia (Abercorn) és Belga Kongó (Kiwu-tó) ellen. A korábbi elképzeléseknek megfelelően (háború esetén a haditengerészetnek nem feladata a gyarmatok kikötőinek védelme) a német hajók elhagyták a kikötőket, de a Königsberg cirkáló ezt már nem tudta megtenni. Később, Dar-es-Salaam kikötőjét elhagyva, sikeresen segítette a britek elleni harcot. Szeptember 20-án elsüllyesztette a Pegasus brit cirkálót Zanzibár előtt. Bár egy korábbi egyezség alapján Tanga és Dar-es-Salaam semleges városok voltak, a britek ezt a megállapodást novemberben felmondták, és megkísérelték megszállni Tangát. Ez volt a háború elő nagy ütközete, ahol Lettow-Vorbeck érvényesítette akaratát Schnee kormányzóval szemben, és sikerével megalapozta későbbi hírnevét. November 2-án két angol cirkáló jelent meg Tanga előtt. Lettow-Vorbeck Usambara-ból helyezte át 1.000 emberét, akik a jelentős

257 Gründer-Graichen 2005, 351-353. o. 258 Gründer-Graichen 2005, 351-352. o. 259 Gründer-Graichen 2005, 356-357. o. 260 Gerlach-Birken 1999, 59. o.

63 túlerő ellenére (10.000 indiai katona261), a 4-e és 7-e között zajló csatában megakadályozták, hogy a britek megszállják a várost.262 1915. január 18-án a brit csapatok sikertelen támadást hajtottak végre északon, a part mentén (Jassini), amely a szárazföldi támadások hosszabb szünetelését eredményezte. Március 1-jén a Rubens segédhajó áttörte az angol blokádot, és sikeresen jutatott el fegyvert, lőszert és ellátmányt a német csapatoknak, jelentősen javítva ezzel a védők felszereltségén. Július 11-én a Rufiji-folyó deltájában a brit cirkálók bekerítették a Königsberg cirkálót, amelynek kapitánya, Max Loof a hajó elsüllyesztése mellett döntött.263 A 1915 januárjában a németek helyzete stabil volt, uralmuk alatt volt az egész gyarmat, sőt, még az ugandai vasút (a szuezi csatorna után a brit birodalom második legfontosabb közlekedési útvonala) elleni rajtaütésekre is futotta erejükből, amelynek védelme így újabb 20-30.000 katonát kötött le.264 1916 márciusa és szeptembere között a gyarmat nagy része az ellenség kezére került. 100.000 fős sereg támadt Lettow-Vorbeck csapataira (angolok, dél-afrikaiak, portugálok, belgák), élükön Jan Smuts búr tábornokkal. A nagyobb erőkoncentráció Délnyugat-Afrika elesése miatt vált lehetségessé, de ekkor léptek be a háborúba a portugálok is. A belgák nyugatról nyomultak be, a brit fősereg északról, a másik része délről támadt.265 Március 15-én a Marie segédhajó áttörte a blokádot, és hadianyagot juttatott el a védekező német csapatokhoz. A brit flotta a szárazföldi előrenyomulással párhuzamosan a tenger felől lendült támadásba, ennek következtében Pangani (06.23.) és Sadani (08.01.) is elesett. Augusztus 1-jén az angolok elérték a központi vasútvonalat, és tovább nyomultak dél felé, így 25-én a kormányzó és a főparancsnok Morongóból Kisakiba tette át székhelyét (korábban Dar-es-Salaamban volt), másnap a britek elfoglalták Morongo-t, szeptember 4-én pedig bevették Dar-es-Salaamot is.266 1917 novemberében a Schutztruppe kénytelen volt elhagyni Német Kelet-Afrikát, és áttörni a portugál kézen lévő, de gyengén védett Mozambikba. A britek ennek hatására a területet protektorátussá nyilvánították, mivel biztosak voltak Lettow-Vorbeck csapatainak küszöbön álló vereségében.267

261 Gründer-Graichen 2005, 349-350. o. 262 Gerlach-Birken 1999, 59. o. 263 Gerlach-Birken 1999, 60. o. 264 Gründer-Graichen 2005, 355. o. 265 Gerlach-Birken 1999, 61. o. 266 Gerlach-Birken 1999, 61. o. 267 Gerlach-Birken 1999, 61. o.

64 Ennek megfelelően a búr Smuts tábornokot leváltották (1917 január 26.), hogy a pacifikálás hátra lévő feladatait utóda (Hoskims, majd Deventer tábornokok) végezhessék el. Augusztus 15-e és 18-a között zajlott a kelet-afrikai harcok másik fontos ütközete. A németek Mahiwa mellett négy napos, győztes csatát vívtak. Wahle tábornok csapatai védekeztek a brit erőkel szemben, majd Lettow-Vorbeck a segítségére sietett, így kicsikarták a győzelmet.268 Lettow-Vorbeck csapatai november 25-én átlépték a Rovuma-folyót, és átmentek Mozambikba (278 európai, 1.600 askari, 4.000 hordár és 1.000 nő, gyerek). A németek portugál helyőrségeket támadtak meg, ellátmányt és fegyvereket zsákmányolva. Ezután a németek az őket üldöző brit és portugál seregek elől ismét Német Kelet-Afrika területére menekültek, majd onnan október 31-én átléptek Rhodesiába, Fife mellett. November 12-én, Rhodesiában került sor az utolsó ütközetre, a kasama-i csatában a németek legyőztek egy brit helyőrséget. 13-án megtudták, hogy a Német birodalom kapitulált. November 25.-én Abercorn mellett a csapat megmaradt tagjai megadták magukat Edwards tábornok előtt (30 tiszt, 125 altiszt és legénység, 1168 askari, 1522 hordár és néhány száz nő). 269 Heinrich Schnee kormányzó szerint, a taktika nem volt ésszerű (Lettow-Vorbeckkel szemben ezt az álláspontot képviselte az egész háború alatt), mert a lekötött katonák (130.000-300.000 fő) eleve nem az európai frontra szánták (indiaiak, dél-afrikaiak). A német közvélemény ezzel szemben Lettow-Vorbeckre és csapatára a weimari köztársaság idején úgy emlékezett, mint nagy haditettet végrehajtó hősre.270 Az afrikai harcok közös jellemzője, hogy többen haltak meg betegség, éhínség és a nehéz körülmények miatt, mint tényleges harci cselekmények során. Különösen nehéz helyzetben voltak a bennszülöttek, akiket mindkét oldalon százezer számra hurcoltak el hordárnak. Az áldozatok számáról rengeteg különböző becslés létezik. Horst Gründer a háború következtében elhunyt katonák és civilek összesített számát 1,2 millióra teszi.271 8.6. Békeszerződés, a mandátumrendszer létrehozása A Német- (Versailles-i Béke 1919. július 28.) és Törökországgal kötött békék csak a területek (gyarmatok) leválasztását, és azok népszövetségi felügyelet alá vételét rendelték el. A Népszövetség (a Versailles-i szerződés részeként, ugyanakkor írták alá a Népszövetség alapító okiratát) azután a korábbi titkos megállapodások szellemében osztotta szét a területeket, mandátumokként. Így az USA irányvonalával szemben az angol-francia akarat érvényesült, az

268 Gerlach-Birken 1999, 62. o. 269 Gerlach-Birken 1999, 62. o. 270 Gründer-Graichen 2005, 365. o. 271 Gründer-Graichen 2005, 365. o.

65 amerikaiak ugyanis kisebb hatalmaknak, rövidebb időre adtak volna mandátumokat, megkönnyítve a gazdasági behatolást (nyitott kapuk elve – „open door policy”).272 A területeket „A, B, és C” típusú mandátumterületekként sorolták be, azok fejlettségi szintjének megfelelően, és azokat csak ideiglenes igazgatás céljából osztották ki, míg nem érik el az önállósághoz szükséges fejlettséget. Ezzel összefüggésben számos tilalom szabályozta a területek kezelését (földelkobzás tilalma, erőszakos munkaerő toborzás tilalma, kormányzók éves jelentési kötelezettsége támaszpontok létesítésének tilalma), melyek betartását az Állandó Mandátum Bizottság felügyelte.273 A gyakorlatban ezeket a területeket ugyanolyan gyarmatként irányították, mint bármelyik korábban szerzett területet, a Népszövetség rendelkezései csak papírra vetett elvek maradtak.274 Németország afrikai gyarmatait a következőképpen osztották fel a győztes hatalmak:  Togo - B-mandátumként brit és francia terület lett275  Kamerun - B-mandátumként brit és francia terület lett (Új-Kamerunt visszacsatolták Francia Egyenlítői Afrikához)276  Német Kelet-Afrika - B-mandátumként brit (Tanganyika) és belga (Ruanda-Urundi) terület lett (kivéve a Kionga-háromszöget, amelyet Mozambikhoz csatoltak)277  Német Délnyugat-Afrika - a terület a Dél-Afrikai Unió igazgatása alá kerül, mint C- mandátum278 8.7. Utóélet A békeszerződés a gyarmatok elvételét azzal indokolta, hogy a németek nem megfelelően bántak azok lakóival, nem civilizálták őket, nem fejlesztették a területeket, hanem kihasználták azok munkaerejét, és kegyetlenül bántak velük. A népesség nagy része ezt nem így érezte, így megszületett a „Kolonialschuldlüge” (kb. gyarmati bűn hazugsága) gondolata, miszerint ez az indoklás hazugság, hiszen a többi hatalmak éppen úgy bántak gyarmataikkal, mint a németek.279 A gyarmatok visszaszerzésére revizionista mozgalom indult a Weimari köztársaság alatt, melynek korábbi gyarmati katonák és tisztviselők, mint Heinrich Schnee vagy Paul von Lettow-Vorbeck voltak a szószólói. Schnee 1924-ben megjelent Die koloniale Schuldlüge (a

272 Galántai 1980, 296. o. 273 Fage 2004, 354. o. 274 Salgó-Balogh 1980, 265. o. 275 Gerlach-Birken 2000, 56. o. 276 Gerlach-Birken 2000, 67. o. 277 Gerlach-Birken 1999, 63. o. 278 Gerlach-Birken 1999, 63. o. 279 Gründer-Graichen 2005, 379. o.

66 kifejezés a könyv révén vált fogalommá) című műve a mozgalom egyik meghatározó műve lett, akárcsak Lettow-Vorbeck 1920-as Heia Safari! című könyve a háborús tapasztalatairól, vagy Hans Grimm Volk ohne Raum (Nép tér nélkül) című regénye.280 A gyarmatok elvesztésének ellenére megmaradtak az azokhoz kötődő szervezetek. A Gyarmati Társaság, vagy a Schnee és Theodor Seitz által 1922-ben létrehozott Gyarmati Birodalmi Munkaközösség (Koloniale Reichsarbeitsgemeinschaft) propagandát folytatott a gyarmatok visszaszerzéséért, de a legtöbb politikai párt kampányában is szerepelt a kérdés. Megmaradtak a közigazgatás szervei is. A gyarmati államtitkárságból 1919-ben gyarmati minisztériumot szerveztek (Reichskolonialministerium), amely azonban a következő évben meg is szűnt, feladatait az újjáépítési minisztérium vette át. 1924-ben a külügyi államtitkárságon belül ismét létrehoztak egy gyarmatügyi részleget, melynek feladata a propaganda szervezése volt. Ezt főleg a gyarmati társaságok támogatása révén oldották meg.281 A gyarmatok elvesztését fájlaló hangulatot később Hitler is kihasználta, de a tényleges célja inkább a mozgósítás volt, a gyarmati revízió szerepelt tényleges céljai között. 1936-ban a Gyarmati Társaság „gleichschaltolása” után létrehozta a Birodalmi Gyarmati Szövetséget (Reichskolonialbund), élén Ritter von Epp gyarmati propagandistával. Von Epp feladata a propaganda szervezése volt. Hitler abban bízott, hogy a revizionizmus kérdésével nyomást gyakorolhat a britekre, így kicsikarva az európai egyezséget.282

280 Gründer-Graichen 2005, 395. o. 281 Gründer-Graichen 2005, 380-382. o. 282 Gründer-Graichen 2005, 409. o.

67 9. Összegzés A német gyarmatosítás tehát rövid epizód maradt a történelemben, mivel az első világháborús vereség nyomán a gyarmatok elvesztek, és az egészen Hitler bukásáig ható revíziós mozgalom ellenére sem sikerült azokat visszaszerezni. Meglátásom szerint azonban nem a gyarmatok elvesztése, hanem inkább azok birtoklása volt káros a német népre nézve. Egyes kutatók szerint a gyarmatosítás kizárólag a britek számára hozott valódi nagyságot, a többi hatalom többet vesztett vele, mint amennyit nyert. A gyarmatosítással kapcsolatos, előzetesen megfogalmazott elvárások nem váltak valóra. A népességfelesleg tervezett levezetése egyrészt nem volt szükséges, mivel Thomas Malthus népesedési elmélete nem valósult meg, és az ipar rohamos fejlődése miatt a 20. század elejére Németország már inkább befogadó jellegű ország volt. Ennek ellenére évről évre számos német vándorolt ki, de ők sem a saját gyarmatok felé, hanem inkább Amerikába, azon belül is 95 %-uk az USA-ban283 próbált szerencsét, de sokan mentek például Brazíliába is. Mivel a saját gyarmatok klímája előnytelen volt, a gazdaság fejletlen szinten állt, és tartani kellett a bennszülöttek lázadásaitól, csak igen kevés német, mintegy 29.000 284 élt a német gyarmatokon. A gyarmati ügy, mint nemzeti egységet teremtő ideológia sem volt igazán sikeres. A Német Gyarmati Társaság 1914-ben mindössze 40.000285 taggal bírt, az Össznémet Szövetség és a Flotta Szövetség sokkal sikeresebb volt, a gyarmati ügy inkább belpolitikai konfliktusokat okozott, semmint egységbe kovácsolta volna a németeket. A feszültségek 1906/1907-ben voltak a legnagyobbak, mikor a gyarmatok miatt kirobbant konfliktus belpolitikai válságot okozott. A forradalmi elemek exportja sem sikerült, mivel a szocialisták egy része, a szociáldemokrácia révén integrálódott a polgári társadalomba. A meglévő szociális feszültségek robbanására a háború után, annak hatására, illetve külső hatásra került sor. A gyarmati küzdelembe való bekapcsolódás mellett érvelők talán legelfogadottabb érve a gazdasági érv volt. A gyarmatoktól új felvevőpiacok és nyersanyagforrások szerzését remélték. A kis számú fehér lakos, illetve a törzsi viszonyok között élő bennszülöttek nem képesztek jelentős felvevőpiacot a német gazdaság számára. Bár a 20. század elején találtak jelentős nyersanyagforrásokat, gondolok itt a délnyugat-afrikai gyémánt és réz lelőhelyekre, de ezek kiaknázására nem volt elég idő. Egyes területeken ugyan jelentős mezőgazdasági

283 Gründer-Graichen 2005, 292. o. 284 Németh 2009, 238. o. 285 Gründer-Graichen 2005, 293. o.

68 termelés folyt, mint a kameruni és kelet-afrikai ültetvényeken, a togói farmergazdaságokon, vagy a délnyugat-afrikai szarvasmarha-tenyésztésben, de az előállított termékek így is csak jelentéktelen hányadát fedezték a birodalom szükségleteinek, a többit külföldről kellett importálni. 1913-ban a német export 0,6 %-a, az import 0,5 %-a, a tőkeexport 2 %-a286 irányult a gyarmatokra. Mindemellett azonban jelentős kiadásokkal járt a gyarmatok igazgatása, és a felkelések leverése. A gyarmatok költségvetését 1884 és 1914 között 646 millió márkával287 kellett kiegészíteni a birodalmi kasszából, amiben nem csak a felkeléseknek volt komoly szerepe, hanem annak a ténynek is, hogy csupán Togo és Új-Guinea költségvetése volt kiegyensúlyozott. A felkelések okozta emberveszteségek is hatottak a közvéleményre, míg az azok leverése során alkalmazott eszközök rossz színben tűntették fel a németeket a többi hatalom polgárai előtt, holott azok is hasonló módszerekkel éltek. A németek Hitler után kicsúcsosodó rossz imázsa már a gyarmati botrányok során megalapozódott. A gyarmati politika diplomáciai feszültségeket okozott a többi hatalommal, így főleg a britekkel és a franciákkal. A két marokkói válság során a világ közel állt egy nagy háború kirobbanásához, de a Krueger-telegramm körüli válság sem használt a német-brit viszonynak. Utóbbit főleg a flottaépítés mérgezte, ami végső soron megint csak a gyarmatokkal állt összefüggésben. A gyarmatok ügye nem vezetett ugyan közvetlenül a háború kitöréséhez, de hozzájárult a szövetségi rendszerek megmerevedéséhez, és így közvetve a háborúhoz is. Az elhibázott gyarmati politika, mint ahogy a versenybe való bekapcsolódás, determinizmus volt. Egy olyan kaliberű hatalom, mint az 1871-ben létrejött Német Császárság, nem állhatott ellent a gyarmati küzdelembe való belépés csábításának, de elkésettsége miatt már csak szétszórtan elhelyezkedő, kevésbé értékes területeket szerezhetett. A Vilmosi világpolitika kompromisszumképtelen, erőszakos és türelmetlen fellépése Németország elszigetelődéséhez vezetett, igazi eredmények felmutatása nélkül, hiszen Új-Kamerun és néhány csendes-óceáni sziget nem tekinthető jelentős nyereségnek. Fontos leszögezni, hogy a német állam és a német adófizető ugyan veszített a gyarmati politikán, de számos kereskedő és bankár meggazdagodott rajta. Kevesek gyarapodása áll az egyik, míg sokak vesztesége a másik oldalon. A második világháború után a közvélemény már pozitívumként élhette meg a gyarmatoktól való korai megszabadulás tényét, látva a franciák, britek, belgák vagy portugálok dekolonizációs problémáit.

286 Gründer-Graichen 2005, 293. o. 287 Gründer-Graichen 2005, 294. o.

69 10. Bibliográfia 10.1. Forráskiadványok 1. Gründer, Horst: "...da und dort ein junges Deutschland gründen": Rassismus, Kolonien und kolonialer Gedanke vom 16. bis zum 20. Jahrhundert, Dt. Taschenbuch-Verl., München, 1999 2. Gutsche, Willibald - Ruge, Wolfgang: Weltherrschaft im Visier: Dokumente zu den Europa- und Weltherrschaftsplänen der deutschen Imperialismus von der Jahrhundertwende bis Mai 1945, Deutscher Verlag der Wissenschaften, Berlin, 1975 3. Stoecker, Helmuth: Handbuch der Verträge 1871-1964, Deutscher Verlag der Wissenschaften, Berlin, 1968 10.2. Internetes forráskiadványok 1. Deutsche Geschichte in Dokumenten und Bildern - http://germanhistorydocs.ghi- dc.org/Index.cfm?language=german 2. Deutsche Kolonien - http://www.deutsche-schutzgebiete.de/deutsche-kolonien.htm 3. Deutsches Koloniallexikon - http://www.ub.bildarchiv-dkg.uni- frankfurt.de/Bildprojekt/Lexikon/lexikon.htm 4. Docment Archiv - http://www.documentarchiv.de/wr/vv04.html#I 5. Flaggen in den deutschen Schutzgebieten und dem Pachtgebiet Kiautschou - http://www.kolonialflaggen.de/ 6. German Colonial Uniforms - http://www.germancolonialuniforms.co.uk/ 7. Wikisource - http://wikisource.org/wiki/Main_Page 10.3. Felhasznált források 1. A berlini Kongó konferencia záró aktája - 1885 2. A dualák petíciója – 1905 3. A Német Gyarmati Társaság céljai – 1887 4. A Társaság a Német Gyarmatosításért felhívása - 1885 5. A Társaság a Német Gyarmatosításért védnökségi levele - 1885 6. A Versailles-i békeszerződés - 1919 7. Angola szerződés - 1898 8. August Bebel beszédei 9. Bernhard von Bülow beszédei 10. Bismarck távirata Paul Kruegernek – 1896 11. Bismarck utasításai Gustav Nachtigalnak – 1884 12. Brit-német szerződés Kelet-Afrikáról – 1886

70 13. Friedrich Fabri, Bedarf Deutschland der Kolonien? – 1879 14. Helgoland-Zanzibár szerződés – 1890 15. Lothar von Trotha megsemmisítési parancsa – 1904 16. Marokkó-Kongó szerződés – 1911 17. Otto von Bismarck beszédei 18. Samuel Maharero levele a felkelés okairól – 1904 19. Schutzgebietsgesetz - 1886 20. Theobald von Bethmann-Hollweg a német hadicélokról – 1914 21. Windsor szerződés - 1899 10.4. Szekundér irodalom 1. Barth, Boris: Die Grenzen der Zivilisierungsmission. Rassenvorstellungen in den europäischen Siedlungskolonien Virginia, den Burenrepubliken und Deutsch- Südwestafrika. In.: Boris Barth-Jürgen Osterhammel: Zivilisierungsmissionen, UKV Verlagsgesellschaft, Konstanz, 2005 2. Búr Gábor: A hererók halálmenete: Egy alig számon tartott évforduló. In.: Afrika történeti tanulmányok, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2009 3. Búr Gábor: Afrika 1789-1890, In.: Vadász Sándor: 19. századi egyetemes történet: 1789-1914, Korona Kiadó, Budapest, 2005 4. Búr Gábor: Nemzeti eszmék és folyamatok Afrikában - Balogh András, Rostoványi Zsolt, Búr Gábor, Anderle Ádám: Nemzet és nacionalizmus (Ázsia, Afrika, Latin Amerika). Korona Kiadó, Budapest, 2002 5. Burgdorff, Stephan – Wiegrefe, Klaus: Der Erste Weltkrieg, Die Urkatastrophe des 20. Jahrhunderts, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, München, 2004 6. Bührer, Tanja: In Vorbereitung auf den Krieg, In.: Barth, Boris: Das Zeitalter des Kolonialismus, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 2007 7. Davidson, Basil: Africa in History: Themes and Outlines, Macmillan & Co. New York, 1991 8. Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada, História Könyvtár, Budapest, 1997 9. Eckert, Andreas: „Bin ich nicht ein Mensch und ein Bruder?”, In.: Barth, Boris: Das Zeitalter des Kolonialismus, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 2007 10. Eckert, Andreas: Kolonialismus, Fischer Verlag, Frankfurt am Main, 2006 11. Fage, J. D.: Afrika története, Osiris, Budapest, 2004 12. Galántai József: Az első világháború története, Gondolat kiadó, Budapest, 1980

71 13. Gerlach, Hans-Henning – Birken, Andreas: Deutsche Kolonien und deutsche Kolonialpolotik, Band 2, Deutsch-Ostafrika, Zanzibar und Wituland, Philathek Verlag, Königsbronn, 1999 14. Gerlach, Hans-Henning – Birken, Andreas: Deutsche Kolonien und deutsche Kolonialpolotik, Band 3, Kamerun, Togo und die Vorgeschichte der deutschen Kolonisation, Philathek Verlag, Königsbronn, 2000 15. Gerlach, Hans-Henning – Birken, Andreas: Deutsche Kolonien und deutsche Kolonialpolotik, Band 4, Südsee und die deutsche Seepost, Philathek Verlag, Königsbronn, 2001 16. Gerlach, Hans-Henning: Deutsche Kolonien und deutsche Kolonialpolitik, Band 1, Deutsch-Südwestafrika, Philatek Verlag, München 1995 17. Graiche, Gisella - Gründer, Horst: Deutsche Kolonien. Traum und Trauma, Ullstein, Berlin, 2005 18. Gründer, Horst: Geschichte der Deutschen Kolonien, 5. Auflage, UTB, Paderborn, München, Wien, Zürich, 2004 19. Hobsbawm, Eric: A birodalmak kora, Pannonica, Budapest, 2004 20. Koller, Christian: Der Wettlauf um Afrika, In.: Barth, Boris: Das Zeitalter des Kolonialismus, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 2007 21. Majoros István: Nemzetközi kapcsolatok 1789-1914, In.: Vadász Sándor: 19. századi egyetemes történet: 1789-1914, Korona Kiadó, Budapest, 2005 22. Marx, Christoph: Geschichte Afrikas, Von 1800 bis zur Gegenwart, Ferdinand Schöningh, Paderborn 2004 23. Mommsen, Wolfgang: Bürgerstolz und Weltmachtstreben: Deutschland unter Wilhelm II. 1890 bis 1918, Propyläen, Berlin, 1995 24. Mommsen, Wolfgang: Das Ringen um den nationalen Staat: die Gründung und der innere Ausbau des Deutschen Reiches unter Otto von Bismarck 1850 bis 1890, Propyläen, Berlin, 1993 25. Mommsen, Wolfgang: Das Zeitalter des Imperialismus, Fischer, Frankfurt 1977 26. Németh István: A német császárság, 1871-1914, L’Harmattan, Budapest, 2009 27. Németh István: Németország 1789-1914, In.: Vadász Sándor: 19. századi egyetemes történet: 1789-1914, Budapest, Korona Kiadó, 2005 28. Neue Deutsche Biographie, Drucker und Humlot, Berlin, 1987 – internetes változat: http://www.deutsche-biographie.de/index.html

72 29. Ormos Mária-Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren: felemelkedés és hanyatlás, 1814-1945, Osiris, Budapest, 2003 30. Osterhammel, Jürgen: Vom Umgang mit den „Anderen“, In.: Barth, Boris: Das Zeitalter des Kolonialismus, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 2007 31. Pakenham, Thomas: The Scramble for Africa: White Man’s Conquest of the Dark Continent from 1876 to 1912, Avon Books, New York, 1992 32. Peterson, Niels: Markt, Zivilisierungsmission und Imperialismus. In.: Boris Barth- Jürgen Osterhammel (Hg.): Zivilisierungsmissionen, UKV Verlagsgesellschaft, Konstanz, 2005 33. Richter, Klaus: Deutsch-Ostafrika 1885 bis 1890: Auf dem Weg vom Schutzbriefsystem zur Reichskolonialverwaltung – internetes verzió: http://fhi.rg.mpg.de/articles/0001richter.htm 34. Salgó László-Balogh András: A gyarmati rendszer története 1870-1955, Kossuth Kiadó, Budapest, 1980 35. Shillington, Kevin - Dearborn, Fitzroy: Encyclopedia of African history, New York; London, 2005 36. Speitkamp, Winfried: Deutsche Kolonialgeschichte, Reclam, Stuttgart, 2005 37. Szabó Lóránd: Afrika felosztása? Az 1884-1885-ös berlini Kongó-konferencia. In.: Az "Anyaországok és (volt) gyarmataik" című nemzetközi tudományos konferencia előadásai, szerk. Szabó Loránd, Ölbei Tamás, Wilhelm Zoltán; közreadja a Pécsi Tudományegyetem Afrika - Amerika - Ázsia Universitas Munkacsoport, Pécs, 2002 38. Szabó Lóránd: Az imperializmus és Afrika XIX. századi felfedezői. In.: Anyaországok és (volt) gyarmataik 2. : az "Anyaországok és (volt) gyarmataik 2." című nemzetközi tudományos konferencia előadásai, szerk. Szommer Gábor; közreadja a Pécsi Tudományegyetem Afrika - Amerika - Ázsia Universitas Munkacsoport, Pécs, 2006 39. Ullmann, Hans-Peter: Das Deutsche Kaiserreich, 1871-1914, Suhrkamp, Frankfurt, 1995

73 11. Mellékletek 11.1. Intézmények, Társaságok  Abteilung für überseeische Interessen – tengerentúli érdekeltségek részlege  Afrikanische Gesellschaft in Deutschland – Német Afrika Társaság  Alldeutscher Verband – Össznémet Szövetség  Allgemeiner deutscher Verband – Általános Német Szövetség  Association internationale du Congo – Nemzetközi Kongó Társaság  Auswärtiger Amt – külügyi államtitkárság  Basler Missionsgesellschaft – Bázeli Missziós Társaság  Deutsche Diamanten Gesellschaft - Német Gyémánt Társaság  Deutsche Handels- und Plantagegesellschaft - Német Kereskedelmi és Ültetvényes Társaság  Deutsche Kolonialgesellschaft – Német Gyarmati Társaság  Deutsche Seehandelsgesellschaft - Német Tengeri Kereskedelmi Társaság  Deutsche Togo-Gesellschaft – Német Togo Társaság  Deutsche Witu-Gesellschaft – Német Witu Társaság  Deutscher Kolonialblatt – Német Gyarmati Közlöny  Deutscher Kolonialverein – Német Gyarmati Egyesület  Deutsches Kolonialblatt – Német Gyarmati Közlöny  Deutsch-Neuginea – Német Új-Guinea  Deutsch-Ostafrika – Német Kelet-Afrika  Deutsch-Ostafrikanische Gesellschaft - Német Kelet-Afrikai Társaság  Deutsch-Samoa – Német Szamoa  Deutsch-Südwestafrika – Német Délnyugat-Afrika  Disconto-Gesellschaft – Diszkontó Társaság  Gesellschaft für Deutsche Koloisation – Társaság a Német Gyarmatosításért  Gesellschaft Nordwest-Kamerun - Északnyugat-Kamerun Társaság  Gesellschaft Südkamerun - Dél-Kamerun Társaság  Gouvernementsrat – kormányzótanács  Kamerun-Land- und Plantagegesellschaft – Kamerun Ültetvényes Társaság  Kolonialabteilung des Außwärtigen Amtes – a külügyi államtitkárság gyarmati részlege

74  Kolonialgerischtshof – gyarmati bíróság  Kolonialgesellschaft für Deutsch Südwest-Afrika - Német Délkelet-Afrikai Gyarmati Társaság  Kolonialrat – gyarmati tanács  Norddeutsche Missionsgesellschaft – Északnémet Missziós Társaság  Oberkommando der Schutztruppen – a gyarmati véderő főparancsnoksága  Ostafrika-Syndikat - Kelet-Afrikai Szindikátus  Reichsgesetzblatt – Birodalmi Közlöny  Reichskolonialamt - birodalmi gyarmati államtitkárság  Reichskolonialbund – Birodalmi Gyarmati Szövetség  Reichskolonialministerium – birodalmi gyarmati minisztérium  Reichsmarineamt – birodalmi haditengerészeti államtitkárság  Rheinische Missionsgesellschaft – Rajnai Missziós Társaság  Schutztruppe – gyarmati véderő, katonaság, hadsereg  Tana-Gesellschaft – Tana Társaság  West-Afrika Syndikat – Nyugat Afrikai Szindikátus  Westafrikanische Pflanzengesellschaft Birundi - Nyugat-Afrikai Birundi Növény Társaság  Westafrikanische Pflanzengesellschaft Viktoria – Nyugat-Afrikai Viktória Ültetvényes Társaság  Westdeutscher Verein für Kolonisation und Export – Nyugatnémet Export és Gyarmati Egyesület

75 11.2. Fehér lakosok száma a német gyarmatokon: (1913)288  Togó – 368 fő  Kamerun – 1871 fő  Német Délnyugat-Afrika – 14.830 fő  Német Kelet-Afrika – 5.336 fő  Afrika összesen – 22.405 fő  Csendes-óceán: - 1.984 fő  Kiaocsu – 4.470 fő  Gyarmatok összesen – 28.859 fő 11.3. A gyarmatok részesedése a német külkereskedelemből: (1912/1913)289 1912 (millió Márka) 1913 (millió Márka) Behozatal Kivitel Behozatal Kivitel Külföld 10.396 8.900 10.717 10.039 Gyarmatok 53 57 53 57 11.4. Gyarmatbirodalmak a háború előtt290 Ország A föld szárazföldi felszínéből birtokolt terület százalékos aránya Nagy-Britannia 22,3 Oroszország 11,0 Franciaország 7,0 Németország 2,0 Belgium 1,6 Portugália 1,5 Hollandia 1,4 Olaszország 1,0

288 Németh 2009, 238. o. 289 Németh 2009, 237. o. 290 Gründer-Graichen 2005, 101. o.

76 11.5. Gyarmati tisztviselők291 A Külügyi Államtitkárság Gyarmati Részlegének vezetői és igazgatói, illetve a Gyarmati Államtitkárság államtitkárai -Dr. Friedrich Richard Krauel, (részleg)vezető – 1890.04.01. – 06.30. -Dr. Paul Kayser, (részleg)vezető - 1890.07.01., igazgató – 1894.03.27. – 1896.10.14. -Dr. Oswald Freiherr von Richthofen – 1896.10.15. – 1898.03.31. -Dr. Gerhard von Buchka – 1898.03.31. – 1900.06.06. -Dr. Oskar Wilhelm Steubel – 1900.06.12. – 1905.11.16. -Erbprinz Ernst zu Hohenlohe-Langenburg – ad interim 1905.11.16. – 1906.09.05. -Bernhard Dernburg – ad interim 1906.09.05., államtitkár – 1907.05.17. – 1910. 06.09. -Dr. Friedrich von Lindequist – 1910.06.09. – 1911.11.06. -Dr. Wilhelm Solf – ad interim 1911.11.04., 1911.12.20. – 1918.12.13. -Dr. Johannes Bell – 1919.02.13. – 1919.06.20. Az egyes gyarmatok közigazgatásának vezetői Német Kelet-Afrika -Hauptmann Hermann Wissmann, birodalmi megbízott – 1889.02.08. – 1891.02.21. -Freiherr Julius von Soden, kormányzó – 1891.02.04. – 1893.09.15. -Freiherr von Shele – 1893.09.15. – 1895.02.25. -Dr. Hermann von Wissmann – 1895.04.26. – 1896.12.03. -Eduard von Liebert – 1896.12.03. – 1901.03.12. -Graf Adolf von Götzen – 1901.13.12. – 1906.04.15. -Freiherr Albrecht von Rechenberg – 1906.04.15. – 1912.04.22. -Dr. Heinrich Schnee – 1912.02.22 - Kamerun -Dr. Max Buchner, császári megbízott – 1884.07.14. – 1885.05.17. -Freiherr Julius von Soden, kormányzó – 1885.05.26. – 1891.02.14. -Eugen von Zimmerer – 1891.04.15. – 1895.08.13. -Jesco von Puttkamer – 1895.08.13. – 1907.05.09. -Dr. Theodor Seitz – 1907.05.09. – 1910.08.27. -Dr. Otto Gleim – 1910.08.28. – 1912.01.29. -Karl Ebermaier – 1912.01.29. - Togo

291 Gründer 2004, 228-249. o.

77 -Ernst Falkenthal, császári megbízott – 1885-87 -Eugen von Zimmerer – 1888.08.03. – 1891.04.14. -Jesco von Puttkamer – 1891.12.16., tartományfőnök – 1893. november – 1895.08.13. -August Köhler – 1895.11.18., kormányzó – 1898.04.18. – 1902.01.20. (haláláig) -Waldemar Horn – 1902.12.01. – 1905.05.11. -Graf Julius von Zech – 1905.05.11. – 1910.11.07. -Edmund Brückner – 1911.03.31. – 1912.06.19. -Herzog Adolf Frierich zu Mecklenburg – 1912.06.19. – Német Délnyugat-Afrika -Dr. Heinrich Ernst Göring, császári megbízott, ad interim – 1885. május – 1890. augusztus -Curt von Francois, ad interim – 1891. március, tartományfőnök 1893. november – 1894.03.15. -Theodor Leutwein, ad interim 1894.03.15., beiktatva 1895.06.27., kormányzó – 1898.04.18. -1905.08.19. -Dr. Friedrich von Lindequist – 1905.08.19. – 1907.05.20. -Bruno von Schuckmann – 1907.05.20. – 1910.06.20. -Dr. Theodor Seitz – 1910.08.28.

78 11.6. Zászlók292

Togo

Kamerun

Német Délnyugat-Afrika

Német Kelet-Afrika

292 http://www.karaschewski.de/kolonialflaggen/Wappen/Wappen.htm

79 11.7. Térképek A német gyarmatok a háború előtt

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/en/8/8c/German_colonial.PNG Afrika felosztása háború előtt

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b1/Colonial-Africa.png A mandátumrendszer

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b2/League_of_Nations_mandate_Middle_ East_and_Africa.png

80 11.8. Képek Otto von Bismarck

http://de.wikipedia.org/w/index.php?title=Datei:BismarckArbeitszimmer1886.jpg&filetimesta mp=20050504132821 Gustav Nachtigal

http://de.wikipedia.org/w/index.php?title=Datei:Gustav_Nachtigal_02.jpg&filetimestamp=20 060523183414

81 Carl Peters

http://de.wikipedia.org/wiki/Carl_Peters Hans Albers mint Carl Peters, a róla szóló film plakátján

http://www.freiburg-postkolonial.de/Seiten/Rez-2007-Bechhaus-Gerst-Husen.htm

82 Hermann von Wissmann

http://www.kopfwelten.org/kp/personen/wissmann/ August Bebel

http://preussen-chronik.de/person_jsp/key=person_august_bebel.html

83 Lothar von Trotha

http://www.schutztruppe.de/lothar.html

http://www.schutztruppe.de/lettow.html

84 13. Nyilatkozat

Alulírott Bajkó Bálint nyilatkozom, hogy a benyújtott szakdolgozat saját szellemi termékem, azt más szakon szakdolgozatként nem nyújtottam be, és csak a megjelölt segédeszközöket használtam fel elkészítéséhez.

Piliscsaba, 2011-04-15

...... Bajkó Bálint

85