Tartalomjegyzék Baloldali Liberálisok a Weimari Demokrácia Megteremtésében
Total Page：16
File Type：pdf, Size：1020Kb
Tartalomjegyzék Baloldali liberálisok a weimari demokrácia megteremtésében I. A téma irodalma a német történetírás tükrében …………………………………….1 . II. A német belpolitika fő vonásai az első világháború éveiben ……………………….13 a/ A Burgfrieden megteremtése, működése és felbomlása b/ Az interfrakcionális bizottság. A weimari koalíció előzményei III. A baloldali liberálisok párttá szerveződése és részvételük az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon ........................................................................................61 a/ A Német Demokrata Párt (Deutsche Demokratische Partei) megalakulása b/ Felkészülés a nemzetgyűlési választásokra c/ A nemzetgyűlési választások IV. A Német Demokrata Párt szerepe a weimari alkotmány megszületésében ............102 a/ Hugo Preuß felkérése az alkotmánytervezet elkészítésére és annak háttere b/ Preuß első tervezete: a decentralizált egységállam koncepciója c/ Az alkotmány elfogadását előkészítő tárgyalások: a föderatív vonások megerősödése V. Kitekintés: A versailles-i békeszerződés és a weimari koalíció felbomlása ………142 Felhasznált irodalom ...................................................................................................147 A téma irodalma a német történetírás tükrében Közel fél évszázaddal ezelőtt Karl Dietrich Erdmann, a német történelem egyik kiváló ismerője, úgy fogalmazott, hogy a weimari köztársaság szétesésének vizsgálata, a szétesés okainak feltárása szükségképpen kapcsolódik a weimari köztársaság bármely epizódjára irányuló történeti kutatáshoz1. Az azóta eltelt évtizedek kutatásai Erdmann megállapításának helyességét támasztották alá. A weimari demokrácia létrejöttét elemző írások többsége ugyanis a weimari demokrácia bukása felől tekintett vizsgálatának tárgyára. A széles körű tudományos kutatás megindulását nehezítette, hogy a második világháborúban a német archívumok anyagának nagy része megsemmisült, illetve 1945-ben a győztes hatalmak lefoglalták a levéltárak megmaradt anyagát, és elvitték az országból. Egy, a nyugat-német törvényhozás alsóházában 1949-ben lefolytatott vitából kiderült, hogy a példátlan mennyiségben elhurcolt anyagok közel kétharmada angol és amerikai levéltárakba vándorolt, míg a maradék egyharmad a volt Szovjetunióba került2. A német levéltárak újjászervezésére 1946-tól került sor, amikor is Potsdamban felállították a Német Központi Levéltárat (Deutsches Zentralarchiv), míg 1952-ben Koblenzben kezdte el működését a Szövetségi Levéltár (Bundesarchiv), de az iratok visszaszolgáltatása csak lassan és vontatottan haladt. A hatalmas mennyiségű levéltári anyag politikai szempontból értékesebb része csak az 1960-70-es években került vissza a német archívumokba, és azóta folyamatosan jelennek meg a forráskiadások3. A dokumentumok hozzáférhetőségének eredményeképpen óriási mennyiségűre duzzadt az általános összefoglaló munkák száma, de az egyes részproblémákat tárgyaló tanulmányok mennyisége sem kevesebb. Így dolgozatom historiográfiai fejezetében nem törekedhettem arra, hogy a témára vonatkozó összes szakirodalmat feltüntessem. Csupán azokat a műveket emelem ki, amelyek a tudományos kutatás szempontjából mérföldkőnek tekinthetők, szakmai körökben elvi 1 Karl Dietrich Erdmann, Die Geschichte der Weimarer Republik als Problem der Wissenschaft, In. Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, München, 1955/1. 5.o. 2 Josef Henke, Das Schicksal deutscher zeitgeschichtlicher Quellen in Kriegs- und Nachkriegszeit. Beschlagnahme – Rückführung – Verbleib, In. Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, München, 1982/4. 584.o. 3 A téma szempontjából – a teljesség igénye nélkül - a legfontosabb dokumentumgyűjtemények a következők: Verhandlungen der verfassungsgebenden Deutschen Nationalversammlung. Stenographische Berichte, Berlin, 1919, 326- 343. köt.; Deutsche Parteiprogramme seit 1961, (szerk. W. Treue), Göttingen, 1968; Akten der Reichskanzlei, Weimarer Republik, Boppard, Das Kabinett Scheidemann, (szerk. H. Schulze), 1971, Das Kabinett Bauer, (szerk. A. Golecki), 1980; Quellen zur Geschichte des Parlamentarismus und der politischen Parteien, 3. sor. 5. köt. Die Weimarer Republik, Linksliberalismus in der Weimarer Republik. Die Führungsgremien der Deutschen Demokratischen Partei und der Deutschen Staatspartei 1918-1933, (szerk. K. Wegner), Düsseldorf, 1980; Die Erste Republik. Dokumente zur Geschichte des Weimarer Staates, (szerk. P. Longerich), München, 1992; Deutsche Verfassungsdokumente 1918-1933, (szerk. E.R. Huber), In. Dokumente zur Verfassungsgeschichte, 4. köt. Stuttgart, 1992 vitákat váltottak ki, és/vagy amelyek befolyásolták saját álláspontomat, illetve amelyek a legfrissebb kutatási eredményeket közlik. A weimari demokrácia tizennégy éves történetének feldolgozása viszonylag későn kezdődött. Hitler hatalomra jutását követően ugyanis a nemzetiszocialista propaganda hatásának eredményeképpen Weimarral szemben olyan elutasító szellemi légkör alakult ki, amely teljességgel lehetetlenné tette az első német köztársaság időszakának kutatását. 1945 után azonban egymást követően láttak napvilágot azok a naplók, amelyek a weimari köztársaság megalakulására jelentős befolyással bíró politikusok visszaemlékezéseit tartalmazták. Ennek a memoárirodalomnak szinte minden darabja lebilincselő olvasmány, azonban szükségképpen szubjektív4. A német történetírás a tudományos igényű Weimar-kutatás kezdetének Arthur Rosenberg „Geschichte der Weimarer Republik”5 című munkáját tekinti. Rosenbergnek a fentebb említett források még nem álltak rendelkezésére, ellenben felhasználhatta a Népmegbízottak Tanácsának üléseiről készült jegyzőkönyveket, illetve személyes benyomásait és tapasztalatait, amelyeket a Németországi Független Szociáldemokrata Párt (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands, USPD), majd a Németország Kommunista Pártja (Kommunistische Partei Deutschlands, KPD) parlamenti képviselőjeként szerezhetett az elemzett korszakról. Noha a munka már 1935-ben elkészült, mind a tudományos, mind a szélesebb nyilvánosság számára csak 1945 után vált közismertté. A könyv címe első megközelítésre kissé csalóka, mert terjedelmének döntő részében a weimari köztársaság megalakulásával és az 1923-ig tartó történetével foglalkozik. Az „aránytalanság” magyarázata abban rejlik, hogy Rosenberg a weimari köztársaság összeomlásának okait 1918-19 történéseiben vélte megtalálni. Álláspontja szerint az a tény, hogy 1918 novemberét követően érintetlen maradt az állami bürokrácia és a hadsereg, valamint elmaradt a szociális forradalom és az ország gazdasági életének átszervezése, azzal a következménnyel járt, hogy a császári Németország irányítói nem veszítették el pozícióikat. Mindössze átmenetileg vonultak vissza 4 A teljesség igénye nélkül: Otto Braun, Von Weimar zu Hitler, Hamburg, 1949, 2. kiadás; Wilhelm Dittmann, Erinnerungen, (szerk. J. Rojahn), Frankfurt/New York, 1995; Otto Geßler, Reichswehrpolitik in der Weimarer Zeit, (szerk. K. Sendtner), Stuttgart, 1958; Wilhelm Groener, Lebenserinnerungen. Jugend, Generalstab, Weltkrieg, (szerk. H.v.Gaertringen), Göttingen, 1957; Theodor Heuss, Erinnerungen 1905-1933, Tübingen, 1963; Hermann Luppe, Mein Leben, Nürnberg, 1977; Hans Luther, Politiker ohne Partei. Erinnerungen, Stuttgart, 1960; Marie-Elisabeth Lüders, Fürche dich nicht. Persönliches und Politisches aus mehr als 80 Jahren 1878-1962, Köln/Opladen, 1963; Ernst Müller- Meiningen, Parlamentarismus. Betrachtungen, Lehren und Erinnerungen aus deutschen Parlamenten, Berlin/Leipzig, 1926; Gustav Noske, Erlebtes aus Aufstieg und Niedergang einer Demokratie; Walther Rathenau, Tagebuch 1907-1922 (szerk. H.P.v. Strandmann), Offenbach, 1948; Düsseldorf, 1967; Hjalmar Schacht, 76 Jahre meines Lebens, Bad Wörishofen, 1953; Eugen Schiffer, Ein Leben für den Liberalismus, Berlin, 1951; Carl Severing, Mein Lebensweg, Bde 1-2. köt. Köln, 1950. 5 Arthur Rosenberg, Geschichte der Weimarer Republik, Karlsbad, 1935. Az első németországi kiadás alkalmával két legfontosabb munkája egy kötetben jelent meg: Entstehung und Geschichte der Weimarer Republik, ( szerk. Kurt Kersten) Frankfurt/M. 1955. annak érdekében, hogy a kellő pillanatban újra megjelenjenek a politikai életben, és támadást indítsanak a köztársaság ellen. Rosenberg az új kurzus hibájaként rótta fel a munkás-és katonatanácsok megszüntetését, ugyanakkor üdvözölte a weimari alkotmányozó nemzetgyűlés megalakulását és az úgynevezett weimari koalíció létrejöttét, mert abban a szociális egyenlőtlenségek tompítására irányuló kormányzati politika lehetőségét vélte felfedezni. Ideális megoldásnak azonban azt tartotta volna, ha a tanácsrendszer és a nemzetgyűlés alkotmányos rendje egymás mellett tudott volna érvényesülni. Rosenberg kritikája elsősorban az SPD ellen, másodsorban a radikális baloldal képviselői ellen irányult. Véleménye szerint ugyanis az SPD nem használta ki a lehetőségeit, hanem lemondott törekvéseinek többségéről, míg a KPD a novemberi orosz forradalom németországi erőltetésével a munkáspártok szétforgácsolódását idézte elő. Erdmann az 1950-es évek közepén — anélkül, hogy a szükséges források rendelkezésére álltak volna — annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az 1918 novemberét követően létrejött új hatalom lényegesen szűkebb mozgástérrel rendelkezett, mint azt Rosenberg korábban feltételezte. Erdmann felmentette az SPD-t az önfeladás vádja alól, mert véleménye szerint a konzervatív elemeket is felmutatni képes parlamentáris köztársaság létrejötte akadályozhatta meg a proletárforradalom győzelmét. Így a formálódó weimari koalícióra mint a bolsevizmus elleni küzdelem letéteményesére tekintett6. Erich Eyck, aki