A Tengeri Stratégia Megváltozása a II. Világháború Alatt Csatahajók Kontra Repülõgép-Hordozók
Total Page:16
File Type:pdf, Size:1020Kb
96 2005/XVII. 7–8. karták szabdalni. Lásd pl.: a lengyelországi hadjárat alatt. 21 Annyit még érdemes megjegyezni a francia tüzérségrõl, hogy a számok nem teljesen egyértelmûek. Itt is különbözõ adatok vannak, s nem lehet tudni azt sem, hogy a légvédelmi tüzérség eszközeit beleszámították-e ezekbe vagy sem. 22 Természetesen itt is jelentõs különbségek voltak az egyes hadseregek, illetve a különbözõ rendeltetésû tüzéralakulatok között. 23 ENZSÖ L GYU la : A páncélelhárítás. Budapest, 1981, Zrínyi Katonai Kiadó. 25. 24 Uo. 25 A Waffen-SS-t 1940-ben hozták létre. S. HA RT R. HA RT : A Waffen-SS fegyverei és harceljá- rásai. Debrecen, 1999, Hajja&Fiai Könyvkiadó. 7. 26 A második világháború története 1939–1945 (12. kötetben). 2. kötet. Budapest, 1976, Zrínyi Katonai Kiadó. 488. 27 German Attack on Poland Szeptember 1939. http://www.s-studio.net/polaarhist/sept39. html 28 A második világháború története 1939–1945 (12. kötetben). 2. kötet. Budapest, 1976, Zrínyi Katonai Kiadó, 488. 29 TÓT H LÓRÁN D : Ejtõernyõs deszant. [é. n.], Zrínyi Katonai Kiadó. 20. 30 German Attack on Poland Szeptember 1939. http://www.s-studio.net/polaarhist/sept39. html 31 German Attack on Poland Szeptember 1939. http://www.s-studio.net/polaarhist/sept39. html szerint 102 darab; Bak ER , DA VI D : Adolf Galland a Luftwaffe leghíresebb vadászpilótája. Debrecen, 1997, Hajja&Fiai Könyvkiadó. 80. szerint 216 db-ot. 32 TO K O D Y GYU la –NIE D ER ha USER EM I L : Németország története. Budapest, 1983, Akadémiai Kiadó. 318. 33 A második világháború története 1939–1945 (12. kötetben). 2. kötet. Budapest, 1976, Zrínyi Katonai Kiadó. 490. VERES ÁR P Á D A tengeri stratégia megváltozása a II. világháború alatt Csatahajók kontra repülõgép-hordozók Csatahajók és repülõgépek a XX. század elején A csatahajók a haditengerészetek legnagyobb és legerõsebb egységei voltak a XX. század elsõ felében, és az adott ország erejét, gazdagságát és egyben presztízsét voltak hivatottak szimbolizálni. A XIX. század végétõl jelentõs fejlõdésen mentek keresztül a csatahajók: meg- jelentek a forgó lövegtornyok, nõtt az ágyúk mérete, és a hajók páncélzata is egyre erõsebb lett. Ez volt az oka annak, hogy jelentõsen megnõtt a hajók mérete, mivel – hogy továbbra is biztosítsák a megfelelõ sebességet – egyre nagyobb teljesítményû és méretû gépekre volt szükség. Természetesen ezzel együtt a hajók vízkiszorítása is nagyobb lett. A második világháború emlékezete 2005/XVII. 7–8. 97 A csatahajók fejlõdésének történetében fontos dátum az 1906-os év, ugyanis Angliában ekkor bocsátották vízre az elsõ új típusú csatahajót, a Dreadnoughtot1, mely korának legna- gyobb és legmodernebb hadihajója volt. Vízkiszorítása meghaladta a 20000 bruttóregisz- tertonnát. Ebben a típusban a nagy teljesítményû gõzturbinától az elektromosan irányított lövegtornyokig felhasználtak minden modern mûszaki megoldást.2 A dreadnought megje- lenésével az összes csatahajó egy csapásra elavulttá vált.3 A csatahajók fejlesztése ezzel nem ért véget, és ugyancsak Angliában, 1908-tól építeni kezdték a már 30000 tonnánál nagyobb vízkiszorítású csatahajókat, mint például az Iron Duke-ot.4 A XIX. század vége óta lezajlott fejlõdésbõl egyértelmûen le lehetett vonni a tanulságot, miszerint a csatahajók jövõje az egyre nagyobb méretekben és az egyre nagyobb lövegekben rejlik. Sokan azonban megkérdõjelezték ezeknek a változásoknak a hasznosságát, és feltet- ték a kérdést, hogy valójában milyen értékûek lehetnek ezek az „úszó ágyútalpak” a jövõ háborúiban. A kérdések ellenére folytatódott a csatahajók fejlõdése az I. világháború alatt és a két háború között. A fejlõdésük csúcsát a II. világháború alatt érték el, a japán Yamato5 képében, amelyik a világ legnagyobb és legerõsebb csatahajója volt, amit mind a mai napig nem szárnyaltak túl. A csatahajók fejlõdésével párhuzamosan zajlott egy másik fegyvernem fejlõdése, a repülõgépeké. Végsõ soron a repülõgép hadászatban történõ alkalmazása tette feleslegessé a csatahajókat. Az I. világháború elõtti elgondolás szerint egy háborúban a repülõgépeket, mint felderítõ és célmegfigyelõ egységeket vetik be, és mint ilyet a nyílt tengeren, a szárazföldtõl távol is alkalmazni kellene. Éppen ezért komoly kísérleteket végeztek a hajókról történõ fel- és leszállásra, és Amerikában, 1911-ben végrehajtották az elsõ ilyen landolást, a Pennsylvania cirkáló átalakított fedélzetére. A repülõgépek és a repülõgép-hordozók alkalmazásának hasznossága bebizonyosodott az I. világháborúban, ugyanis 1916-ban a jütlandi csata elõtt az angol Engadine hordozóról felszálló repülõgép sikeresen felderítette a felvonuló német flottát, és csupán a rádiótechnika hiánya miatt nem tudta értesíteni a brit Királyi Haditengerészet egységeit.6 Az I. világháború után Angliában és az Egyesült Államokban megkezdték az elsõ repülõgép-hordozók hadrendbe állítását oly módon, hogy a még építés alatt levõ cirkálókat és csatahajókat átalakították, és repülõfedélzettel látták el. Ezzel párhuzamosan megkezdõdött a repülõgép-hordozóknak szánt hajók tervezése és építése is. A két világháború között Az I. világháború alatt és után komolyan foglalkoztatta a haditengerészeti szakértõket a hadihajók repülõgépekkel történõ bombázásának lehetõsége. Az önálló katonai légierõ gondolatát az amerikai William Mitchell7 tábornok hangsúlyozta a leginkább, és egyben szorgalmazta a repülõgépek hajók elleni bevetését is. Az elsõ ilyen kísérletre 1921. júli- us 21-én került sor, amikor a németektõl zsákmányolt Ostfriesland nevû dreadnoughtot repülõgépekkel támadták, és 19 találattal két nap alatt elsüllyesztették.8 Ez bebizonyította, hogy a repülõgépek fölényben vannak a csatahajókkal szemben,9 és az ilyen formájú hadviselés sokkal gazdaságosabb, mint a hajó–hajó elleni tûzpárbaj, mivel a csatahajók fenntartása és az elszenvedett károk javítása sokkal költségesebb, mint a repülõgépek fenntartása. Emellett pedig a repülõgépekre sokkal kisebb veszélyt jelentenek a csatahajók, mivel azokon csak kor- A második világháború emlékezete 98 2005/XVII. 7–8. látozott számú légvédelmi üteget lehet alkalmazni védekezésül. Természetesen a csatahajók alkalmazását az is korlátozta, hogy csak megfelelõ méretû és felszereltségû kikötõkben és dokkokban lehet azokat javítani, és ez igazán komoly hátrányt jelent számukra. Ez a megálla- pítás természetesen a repülõgép-hordozókra is igaz. Az 1921-es, Washingtonban megkötött flottaegyezmény10 meghatározta, hogy melyik állam mekkora repülõgép-anyahajóflottát tarthat fenn. Ez alapján az Egyesült Államok és Anglia 135000, Japán 81000, Franciaország és Olaszország 61000 tonnányi hordozóval rendelkezhet, valamint meghatározták a leendõ hordozók méretét is, miszerint egyetlen egység sem haladhatja meg a 29000 tonnát. A tengeri nagyhatalmak közül a britek úgy gondolták, hogy a kis számú repülõgépet (kb. 30 darab) befogadó hajók építése a legmegfelelõbb, és ezeket az egységeket – termé- szetesen hadihajó-kísérettel – külön-külön alkalmazták. Az amerikai hajóépítési gyakorlattól eltérõen az angolok jelentõs páncélzattal látták el hordozóikat.11 Ez abból a megfontolásból történt így, hogy az Admiralitás az anyahajókat szorosan a csatasorba rendezve – vagyis a csatahajókkal együtt, mint elsõvonalbeli csapásmérõ egységeket – kívánta alkalmazni.12 1921-ben már rendelkezett a Home Fleet13 hordozókkal,14 és 1939-ig számos anyahajót állítottak hadrendbe, például a HMS Argus, HMS Eagle, HMS Hermes, HMS Furious, HMS Courageous, HMS Glorious, HMS Ark Royal. Viszont a II. világháború kitörésekor csupán az Ark Royal számított modernnek, a többi elavult volt. Külön meg kell említeni, hogy a brit anyahajókon szolgáló repülõgépek is elavultnak számítottak 1939-ben, de ez nem jelentett nagy hátrányt, hiszen nem volt a briteknek légi ellenfelük az Atlanti-hadszíntéren, mivel a tengelyhatalmak nem rendelkeztek hordozókkal. Az Egyesült Államok nagyobb, 60 repülõgép befogadására alkalmas hordozók építése mellett tört lándzsát, melyek jelentõs eltérést mutattak a brit példától abban, hogy gyen- gébb volt a páncélzatuk, illetve, hogy azokon kifejezetten repülõgép-hordozókra tervezett repülõgépeket alkalmaztak. Ugyanakkor a US Navy merészebb taktikát alkalmazott, mivel hordozói önálló bevetésekre is fel voltak készülve,15 de ennek ellenére az anyahajókra mint kiegészítõ egységekre tekintettek, amelyek az ütközetekben másodrendû feladatokat látnak el.16 Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hordozók építését ne szorgalmazta volna az ame- rikai haditengerészet, és így 1941-re számos anyahajóval rendelkezett, pl. USS Lexington, USS Enterprise, USS Hornet, USS Yorktown.17 Japán volt az a hatalom, amelyik a két világháború között komoly lépéseket tett egy nagy repülõgép-hordozó flotta létrehozására,18 s így 1923-ra már három hordozóval rendel- kezett.19 Ezt követõen megkezdõdött az anyahajók tervezése és építése, így 1933-ban vízre- bocsáthatták a Ryujót, 1936-ban a Hiryut, 1937-ben a Soryut. Az angolszász hatalmakkal szemben a japán anyahajókat nem külön-külön alkalmazták, hanem egyetlen csapásmérõ egységbe vonták össze azokat. Ez volt a japán hivatalos stratégia 1938-tól kezdve. Ezzel elérték, hogy a szárazföldtõl távol is önálló, komoly légi hadmûveleteket tudtak végrehajtani. Az 1920-as és 30-as flottaegyezmények20 korlátozását figyelembe sem véve – miszerint a tengeri hatalmak nem építhetnek hat éven belül csatahajót, a repülõgép-anyahajók gyártását pedig megtiltották – a japánok megépítettek négy vízirepülõgép-hordozót, mivel azokra nem vonatkozott a washingtoni szerzõdés, és ezeket az egységeket késõbb könnyûhordozókká alakították át.21 Japán rendelkezett 1941-ben