96 2005/XVII. 7–8. karták szabdalni. Lásd pl.: a lengyelországi hadjárat alatt. 21 Annyit még érdemes megjegyezni a francia tüzérségrõl, hogy a számok nem teljesen egyértelmûek. Itt is különbözõ adatok vannak, s nem lehet tudni azt sem, hogy a légvédelmi tüzérség eszközeit beleszámították-e ezekbe vagy sem. 22 Természetesen itt is jelentõs különbségek voltak az egyes hadseregek, illetve a különbözõ rendeltetésû tüzéralakulatok között. 23 En z s ö l Gy u la : A páncélelhárítás. Budapest, 1981, Zrínyi Katonai Kiadó. 25. 24 Uo. 25 A Waffen-SS-t 1940-ben hozták létre. S. Ha r t R. Ha r t : A Waffen-SS fegyverei és harceljá- rásai. Debrecen, 1999, Hajja&Fiai Könyvkiadó. 7. 26 A második világháború története 1939–1945 (12. kötetben). 2. kötet. Budapest, 1976, Zrínyi Katonai Kiadó. 488. 27 German Attack on Poland Szeptember 1939. http://www.s-studio.net/polaarhist/sept39. html 28 A második világháború története 1939–1945 (12. kötetben). 2. kötet. Budapest, 1976, Zrínyi Katonai Kiadó, 488. 29 Tó t h Ló r á n d : Ejtõernyõs deszant. [é. n.], Zrínyi Katonai Kiadó. 20. 30 German Attack on Poland Szeptember 1939. http://www.s-studio.net/polaarhist/sept39. html 31 German Attack on Poland Szeptember 1939. http://www.s-studio.net/polaarhist/sept39. html szerint 102 darab; Bak e r , Da v i d : Adolf Galland a Luftwaffe leghíresebb vadászpilótája. Debrecen, 1997, Hajja&Fiai Könyvkiadó. 80. szerint 216 db-ot. 32 To k o d y Gy u la –Ni e d e r ha u s e r Em i l : Németország története. Budapest, 1983, Akadémiai Kiadó. 318. 33 A második világháború története 1939–1945 (12. kötetben). 2. kötet. Budapest, 1976, Zrínyi Katonai Kiadó. 490.

Ve r e s Ár p á d A tengeri stratégia megváltozása a II. világháború alatt Csatahajók kontra repülõgép-hordozók

Csatahajók és repülõgépek a XX. század elején

A csatahajók a haditengerészetek legnagyobb és legerõsebb egységei voltak a XX. század elsõ felében, és az adott ország erejét, gazdagságát és egyben presztízsét voltak hivatottak szimbolizálni. A XIX. század végétõl jelentõs fejlõdésen mentek keresztül a csatahajók: meg- jelentek a forgó lövegtornyok, nõtt az ágyúk mérete, és a hajók páncélzata is egyre erõsebb lett. Ez volt az oka annak, hogy jelentõsen megnõtt a hajók mérete, mivel – hogy továbbra is biztosítsák a megfelelõ sebességet – egyre nagyobb teljesítményû és méretû gépekre volt szükség. Természetesen ezzel együtt a hajók vízkiszorítása is nagyobb lett.

A második világháború emlékezete 2005/XVII. 7–8. 97 A csatahajók fejlõdésének történetében fontos dátum az 1906-os év, ugyanis Angliában ekkor bocsátották vízre az elsõ új típusú csatahajót, a Dreadnoughtot1, mely korának legna- gyobb és legmodernebb hadihajója volt. Vízkiszorítása meghaladta a 20000 bruttóregisz- tertonnát. Ebben a típusban a nagy teljesítményû gõzturbinától az elektromosan irányított lövegtornyokig felhasználtak minden modern mûszaki megoldást.2 A dreadnought megje- lenésével az összes csatahajó egy csapásra elavulttá vált.3 A csatahajók fejlesztése ezzel nem ért véget, és ugyancsak Angliában, 1908-tól építeni kezdték a már 30000 tonnánál nagyobb vízkiszorítású csatahajókat, mint például az Iron Duke-ot.4 A XIX. század vége óta lezajlott fejlõdésbõl egyértelmûen le lehetett vonni a tanulságot, miszerint a csatahajók jövõje az egyre nagyobb méretekben és az egyre nagyobb lövegekben rejlik. Sokan azonban megkérdõjelezték ezeknek a változásoknak a hasznosságát, és feltet- ték a kérdést, hogy valójában milyen értékûek lehetnek ezek az „úszó ágyútalpak” a jövõ háborúiban. A kérdések ellenére folytatódott a csatahajók fejlõdése az I. világháború alatt és a két háború között. A fejlõdésük csúcsát a II. világháború alatt érték el, a japán Yamato5 képében, amelyik a világ legnagyobb és legerõsebb csatahajója volt, amit mind a mai napig nem szárnyaltak túl. A csatahajók fejlõdésével párhuzamosan zajlott egy másik fegyvernem fejlõdése, a repülõgépeké. Végsõ soron a repülõgép hadászatban történõ alkalmazása tette feleslegessé a csatahajókat. Az I. világháború elõtti elgondolás szerint egy háborúban a repülõgépeket, mint felderítõ és célmegfigyelõ egységeket vetik be, és mint ilyet a nyílt tengeren, a szárazföldtõl távol is alkalmazni kellene. Éppen ezért komoly kísérleteket végeztek a hajókról történõ fel- és leszállásra, és Amerikában, 1911-ben végrehajtották az elsõ ilyen landolást, a Pennsylvania cirkáló átalakított fedélzetére. A repülõgépek és a repülõgép-hordozók alkalmazásának hasznossága bebizonyosodott az I. világháborúban, ugyanis 1916-ban a jütlandi csata elõtt az angol Engadine hordozóról felszálló repülõgép sikeresen felderítette a felvonuló német flottát, és csupán a rádiótechnika hiánya miatt nem tudta értesíteni a brit Királyi Haditengerészet egységeit.6 Az I. világháború után Angliában és az Egyesült Államokban megkezdték az elsõ repülõgép-hordozók hadrendbe állítását oly módon, hogy a még építés alatt levõ cirkálókat és csatahajókat átalakították, és repülõfedélzettel látták el. Ezzel párhuzamosan megkezdõdött a repülõgép-hordozóknak szánt hajók tervezése és építése is.

A két világháború között

Az I. világháború alatt és után komolyan foglalkoztatta a haditengerészeti szakértõket a hadihajók repülõgépekkel történõ bombázásának lehetõsége. Az önálló katonai légierõ gondolatát az amerikai William Mitchell7 tábornok hangsúlyozta a leginkább, és egyben szorgalmazta a repülõgépek hajók elleni bevetését is. Az elsõ ilyen kísérletre 1921. júli- us 21-én került sor, amikor a németektõl zsákmányolt Ostfriesland nevû dreadnoughtot repülõgépekkel támadták, és 19 találattal két nap alatt elsüllyesztették.8 Ez bebizonyította, hogy a repülõgépek fölényben vannak a csatahajókkal szemben,9 és az ilyen formájú hadviselés sokkal gazdaságosabb, mint a hajó–hajó elleni tûzpárbaj, mivel a csatahajók fenntartása és az elszenvedett károk javítása sokkal költségesebb, mint a repülõgépek fenntartása. Emellett pedig a repülõgépekre sokkal kisebb veszélyt jelentenek a csatahajók, mivel azokon csak kor-

A második világháború emlékezete 98 2005/XVII. 7–8. látozott számú légvédelmi üteget lehet alkalmazni védekezésül. Természetesen a csatahajók alkalmazását az is korlátozta, hogy csak megfelelõ méretû és felszereltségû kikötõkben és dokkokban lehet azokat javítani, és ez igazán komoly hátrányt jelent számukra. Ez a megálla- pítás természetesen a repülõgép-hordozókra is igaz. Az 1921-es, Washingtonban megkötött flottaegyezmény10 meghatározta, hogy melyik állam mekkora repülõgép-anyahajóflottát tarthat fenn. Ez alapján az Egyesült Államok és Anglia 135000, Japán 81000, Franciaország és Olaszország 61000 tonnányi hordozóval rendelkezhet, valamint meghatározták a leendõ hordozók méretét is, miszerint egyetlen egység sem haladhatja meg a 29000 tonnát. A tengeri nagyhatalmak közül a britek úgy gondolták, hogy a kis számú repülõgépet (kb. 30 darab) befogadó hajók építése a legmegfelelõbb, és ezeket az egységeket – termé- szetesen hadihajó-kísérettel – külön-külön alkalmazták. Az amerikai hajóépítési gyakorlattól eltérõen az angolok jelentõs páncélzattal látták el hordozóikat.11 Ez abból a megfontolásból történt így, hogy az Admiralitás az anyahajókat szorosan a csatasorba rendezve – vagyis a csatahajókkal együtt, mint elsõvonalbeli csapásmérõ egységeket – kívánta alkalmazni.12 1921-ben már rendelkezett a Home Fleet13 hordozókkal,14 és 1939-ig számos anyahajót állítottak hadrendbe, például a HMS Argus, HMS Eagle, HMS Hermes, HMS Furious, HMS Courageous, HMS Glorious, HMS Ark Royal. Viszont a II. világháború kitörésekor csupán az Ark Royal számított modernnek, a többi elavult volt. Külön meg kell említeni, hogy a brit anyahajókon szolgáló repülõgépek is elavultnak számítottak 1939-ben, de ez nem jelentett nagy hátrányt, hiszen nem volt a briteknek légi ellenfelük az Atlanti-hadszíntéren, mivel a tengelyhatalmak nem rendelkeztek hordozókkal. Az Egyesült Államok nagyobb, 60 repülõgép befogadására alkalmas hordozók építése mellett tört lándzsát, melyek jelentõs eltérést mutattak a brit példától abban, hogy gyen- gébb volt a páncélzatuk, illetve, hogy azokon kifejezetten repülõgép-hordozókra tervezett repülõgépeket alkalmaztak. Ugyanakkor a US Navy merészebb taktikát alkalmazott, mivel hordozói önálló bevetésekre is fel voltak készülve,15 de ennek ellenére az anyahajókra mint kiegészítõ egységekre tekintettek, amelyek az ütközetekben másodrendû feladatokat látnak el.16 Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hordozók építését ne szorgalmazta volna az ame- rikai haditengerészet, és így 1941-re számos anyahajóval rendelkezett, pl. USS Lexington, USS Enterprise, USS Hornet, USS Yorktown.17 Japán volt az a hatalom, amelyik a két világháború között komoly lépéseket tett egy nagy repülõgép-hordozó flotta létrehozására,18 s így 1923-ra már három hordozóval rendel- kezett.19 Ezt követõen megkezdõdött az anyahajók tervezése és építése, így 1933-ban vízre- bocsáthatták a Ryujót, 1936-ban a Hiryut, 1937-ben a Soryut. Az angolszász hatalmakkal szemben a japán anyahajókat nem külön-külön alkalmazták, hanem egyetlen csapásmérõ egységbe vonták össze azokat. Ez volt a japán hivatalos stratégia 1938-tól kezdve. Ezzel elérték, hogy a szárazföldtõl távol is önálló, komoly légi hadmûveleteket tudtak végrehajtani. Az 1920-as és 30-as flottaegyezmények20 korlátozását figyelembe sem véve – miszerint a tengeri hatalmak nem építhetnek hat éven belül csatahajót, a repülõgép-anyahajók gyártását pedig megtiltották – a japánok megépítettek négy vízirepülõgép-hordozót, mivel azokra nem vonatkozott a washingtoni szerzõdés, és ezeket az egységeket késõbb könnyûhordozókká alakították át.21 Japán rendelkezett 1941-ben a világ legnagyobb hordozóarzenáljával: négy könnyû- és hat nehézhordozóval, pl: Akagi, Kaga, Ryujo, Soryu, Hiryu, Zuikaku, Shokaku. Itt kell említést tenni a német és olasz haditengerészetrõl is. Ez a két ország ugyanis nem tartot- ta fontosnak a hordozókat, ezért a fejlesztések más irányba haladtak. Németországban gyors,

A második világháború emlékezete 2005/XVII. 7–8. 99 kereskedelmi portyákra alkalmas hadihajókat építettek.22 Olaszországban ez a kezdeményezés teljesen hiányzott. Ezekben az országokban nem alkalmaztak repülõgép-hordozókat. Igaz Németország elkezdte építeni a Graf Zeppelint23, és születtek tervek egy másik hordozó megépítésére is, illetve 1942-ben elkezdték átalakítani a Seydlitz nehézcirkálót, de végül ezek sohasem készültek el.24 Az 1921-es washingtoni flottaegyezményt aláíró nagyhatalmak közül egyedül Olaszország nem épített repülõgép-hordozót. Ez azzal magyarázható, hogy mivel a Földközi-tengeren akart hegemóniát kiépíteni, nem volt szüksége ilyen egységekre, mert a Dél-Olaszországban, Szicíliában és Észak-Afrikában kiépített repülõterekrõl ellenõrizni tudta a Közép- és Kelet-Mediterráneumot. Mindezek ellenére a II. világháború kitörése elõtt senki sem tudta megjósolni, hogy a repülõgép-anyahajók pontosan hogyan fognak szerepelni.25 A háború folyamán azonban minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a légierõ fölényben van a csatahajókkal szemben. Ezt számos példával alá lehet támasztani.

A II. világháború

Kronológiailag az elsõ jelentõs, nyílt tengeren, csatahajó ellen végrehajtott légitámadásra 1941 márciusában, Görögország legdélibb pontjánál, a Matapan-foknál került sor. 1941-re ugyanis a Földközi-tengeren döntést akart kicsikarni mind Anglia, mind Olaszország. Az olasz flotta – élén a legnagyobb csatahajójával, a Vittorio Venetoval – azt a feladatot kapta, hogy semmisítsen meg minden Görögországba tartó konvojt. A brit flotta felderítése vi- szont ráakadt az olasz csapásmérõ erõkre, amelyeket nem védett a Regia Aeronautica (olasz légierõ), és március 28-án, a HMS Formidable anyahajóról felszálló repülõgépek támadást indítottak az olasz hajók ellen. A Vittorio Venetot torpedótámadás érte, és több olasz ha- dihajó is elsüllyedt.26 Az olasz zászlóshajó alig tudott hazai kikötõbe befutni, olyan súlyos

A b r i t Ki r á l y i Ha ditengerészet e g y i k l e g f o n t o s a b b r e p ü l ô g é p - h o r d o z ó n b e v e t e t t t á m a d ó g é p e a Sw o r d f i s h t o r p d ó v e t ô

A második világháború emlékezete 100 2005/XVII. 7–8.

A k i s s é i d e j é t m ú l t b r i t Sw o r d f i s h -g é p e k n e k k ulcsszerepü k v o l t a k é p e n l á t ha t ó Bi s m a r c k c s a t aha j ó e l s ü l l y e s z - t é s é b e n károkat szenvedett el, és kilenc hónapra ki kellett vonni az aktív szolgálatból. Ez a csata volt a háború addigi legnagyobb tengeri ütközete, amely alapjaiban rengette meg az olasz haditen- gerészetet. Végül a Vittorio Venetot megjavították, ám hamar utolérte a vég, ugyanis 1941 decemberében egy brit tengeralattjáró elsüllyesztette. Az olasz flotta 1941 végére már csak árnyéka volt önmagának, és a háború menetében nem játszott további jelentõs szerepet. A következõ, és talán leghíresebb eset a Bismarck elsüllyesztése. A Bismarck volt a német haditengerészet, a Kriegsmarine zászlóshajója. Az Atlanti-óceánon végrehajtandó kereskedelmi portyákra tervezték. Elsõ és egyben utolsó útjára 1941. április 18-án futott ki Gotenhafen kikötõjébõl a Prinz Eugen nehézcirkálóval. Az angolok joggal tartottak a német hajótól, és mindent megtettek, hogy megakadá- lyozzák az óceánra való kijutását. Május 24-én a németek harci érintkezésbe kerültek a HMS Hood csatacirkálóval és a HMS Prince of Wales brit csatahajóval. Az ütközetben az angolok maradtak alul, mivel a HMS Hood elsüllyedt. A brit Admiralitás ezután kíméletlen hajszát indított a Bismarck ellen, és több hajórajt a felkutatására vezényelt. A hosszú és fordula- tokban gazdag üldözésnek a HMS Ark Royal fedélzetérõl 27-én felszálló Swordfish típusú torpedóvetõ repülõgép-kötelék vetett véget. A támadás során egy torpedó a német hajó kormányszerkezetét megrongálva irányíthatatlanná tette azt. A magatehetetlen Bismarckot végül a beérkezõ brit hadihajók küldték hullámsírba, alig 400 mérföldre a menedéket nyújtó francia partoktól.27 A Kriegsmarine a Bismarck elvesztése után még óvatosabb lett, már ami a felszíni hadihajók bevetését illeti. A Graf Zeppelin építését ugyan sürgette az OKM,28 de a hábo- rús helyzet miatt más hadiipari ágazatok élveztek elõnyt, ezért a hajó építése mind jobban akadozott, majd 1943-ban végleg leállt. A brit haditengerészet is komoly veszteségeket szenvedett el az ellenséges légierõtõl. 1941. május 20-án kezdetét vette a Merkur-hadmûvelet, vagyis Kréta német megszállása. Mivel a brit haditengerészet számos egysége a térségben tartózkodott – azzal a céllal, hogy megakadályozza a német és olasz erõk tengeri átkelését a szigetre –, komoly összecsapások- ra lehetett számítani a Home Fleet és a tengelyhatalmak légiereje között. A brit flotta két csatahajót – a HMS Valiant-t és a HMS Warspite-ot –, a Formidable repülõgép-hordozót, valamint számos cirkálót és rombolót vonultatott fel a sziget védelmére.29 Május 20-án olasz bombázók megsemmisítették a HMS Juno rombolót. 21-én a Luftwaffe Junkers Ju-87-es Stuka zuhanóbombázói megrongálták a HMS Nairad, HMS

A második világháború emlékezete 2005/XVII. 7–8. 101 Carlisle és HMS Perth cirkálókat, valamint a HMS Warspite csatahajót, és elsüllyesztették a HMS Greyhound rombolót, valamint a HMS Gloucester és HMS Fiji cirkálókat. A veszte- ségek pótlására, és a sziget védelmének megerõsítésére 22-én hat rombolót vezényelt át az Admiralitás Máltáról, de ezek sem bírták teljesen biztosítani Krétát. 24-ére a szárazföldön lényegében eldõlt a harc a tengelyhatalmak javára, és megkezdõdött az angol csapatok teljes kiszorítása a szigetrõl. Ugyanezen a napon a német légierõ újabb angol torpedórombolókat süllyesztett el, majd 25-én a HMS Formidable hordozót is megrongálták.30 A Krétánál elszenvedett angol hajóveszteségek a hadjárat végére igen jelentõsek vol- tak, mivel a földközi-tengeri flotta fele elsüllyedt, vagy megrongálódott. Ennek ellenére a szigetrõl az angol flotta május 27. és 31. között közel 16000 katonát mentett ki. Ugyanakkor a térségben állomásozó brit flottát nem gyõzte le a német légierõ, és továbbra is akadályozni tudta az Észak-Afrikában harcoló tengelycsapatok tengeri utánpótlási vonalait,31 mivel a térségben nem volt elegendõ és megfelelõ a német–olasz légifedezet, a kikötõket védõ földi légvédelem pedig önmagában kevésnek bizonyult. A briteknek azonban nemcsak a német és olasz ellenfeleikkel kellett szembenézni, hanem a japánokkal is a Távol-Keleten. 1941 õszére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Japán hamarosan be fog lépni a háborúba, mégpedig a tengelyhatalmak oldalán. Churchill, mivel komolyan aggódott a Csendes-óceán térségében levõ brit támaszpontok és érdekeltségek sorsáért, egy erõs hadihajókból álló köteléket akart a Távol-Keletre küldeni, elrettentés cél- jából. Mivel azonban ekkor javában zajlott az atlanti csata, az Admiralitás nem tudott nagy erõket nélkülözni, így csupán a HMS Prince of Wales és a HMS Repulse csatahajókat tudta erõsítésül küldeni. Az ún. „Z-csoport” 1941. december 1-jén futott be Szingapúr kikötõjébe, négy torped- órombolóval megerõsítve, azzal a szándékkal, hogy elrettentse a japánokat egy esetleges Ma- lájföld elleni támadástól. A császári haditengerészet tisztában volt a brit csatahajók jelentette fenyegetéssel, és már ekkor eldöntött kérdés volt az angol hajók megsemmisítése. December 9-én a „Z-csoport” elindult Malájföld irányába, ám légifedezettel nem rendelkezett, mivel a brit légitámaszpontokat ekkorra már elfoglalták a japán csapatok, illetve a kötelék kísérésére kiszemelt repülõgép-hordozó, az Indomitable idõközben zátonyra futott és megsérült Jamaica partjainál. December 10-én a két hajó belefutott a japán 1. haditengerészeti légiflotta gépei- be. A torpedóvetõ és zuhanóbombázó gépek elõbb sikeres találatokkal megbénították a brit csatahajókat, majd megadták nekik a kegyelemdöfést. Az alig két órán át tartó ütközetben a brit haditengerészet távol-keleti flottája lényegében megsemmisült. Végül a nyílt tengeren elsüllyesztett csatahajók közül szólni kell a japán flotta zászlós- hajójáról, a Yamatoról. A Yamato volt a világon valaha megépült legnagyobb csatahajó.32 A japán vezérkar annak ellenére állította hadrendbe – testvérhajójával, a Musashival együtt –, hogy tisztában volt a légierõ hajók feletti fölényével. A Yamato lényegében, a német Tirpitz- hez hasonlóan, haszontalan óriásnak bizonyult, ugyanis mindössze egyetlenegyszer sütötte el ágyúit. Ugyanakkor többször kényszerült javításra, mivel számos alkalommal megtorpe- dózták amerikai tengeralattjárók, és nem sokon múlott, hogy majdnem el is süllyesztették. A Yamato végül 1944 áprilisában semmisült meg, útban Okinawa felé. Miután az amerikai felderítõgépek ráakadtak a japán hajóra, április 7-én hatalmas légierõt vetettek be ellene. Az erõs légvédelmi tûz ellenére a bombázó és torpedóvetõ repülõgépek számos találatot értek el, aminek következtében romlott a hajó manõverezõ képessége, és komoly károk keletkez- tek a fegyverrendszerében is. Végül a két órán át tartó harcban a Yamato több bomba-, és

A második világháború emlékezete 102 2005/XVII. 7–8. torpedótalálat után elsüllyedt.33 A Yamato példája is ékesen bizonyította, hogy a születendõ modern tengeri hadviselésben meg fog változni a csatahajók szerepköre. A fenti példák mellett, külön kategóriába sorolva, de mindenképpen említést kell tenni a repülõgépek kikötõk ellen végrehajtott támadásairól is. Igaz, ezeket a támadásokat nem mindig hordozókról indították, de ezek is alátámasztják a repülõgépek stratégiai fölényérõl írottakat. Az olaszországi Taranto kikötõje elleni légitámadás volt az elsõ ilyen komoly bevetés. 1940. november 12-érõl 13-ára virradó éjjel a HMS Illustrious anyahajóról felszálló Sword- fish típusú repülõgépek sikeresen támadták a kikötõben horgonyzó hat olasz csatahajót.34 A támadás során a Cavour teljesen megsemmisült, a Littorio és Dulio csatahajók pedig olyan komoly sérüléseket szereztek, hogy javításuk 1941 késõ tavaszáig tartott. A támadásnak köszönhetõen az olasz flotta – mivel elvesztette csatahajóinak felét – kerülte a nyílt összecsapást az angol haditengerészettel, másrészt viszont a Földközi-tenger felett erõsebb lett a Luftwaffe tevékenysége, és 1941 januárjában nem sokon múlott, hogy az Illustrioust elsüllyesszék a német légierõ Stuka zuhanóbombázói. A Taranto elleni támadás mintegy elõzménye volt egy másik, nagy veszteségeket okozó hadmûveletnek, a japánok Pearl Harbor elleni támadásának, ahol a császári haditengerészet a Tarantonál bevált taktikát alkalmazta 1941. december 7-én.35 Mivel Pearl Harbor stra- tégiai jelentõségû helyen feküdt, ezért a japán flotta kiemelt figyelmet szentelt a szigetnek. Ráadásul 1940 áprilisától itt horgonyzott az amerikai csendes-óceáni flotta is. A japánok támadást indítottak a sziget ellen abban a reményben, hogy az ott állomásozó amerikai tengeri erõket meg tudják semmisíteni. Ezért a japán flotta jelentõs részét bevetették: hat repülõgép-hordozót, két csatahajót, két nehézcirkálót és számos más kísérõhajót. A hordozók fedélzetén 360 repülõgép állomásozott. A december 7-én meginduló támadásban mind bombázó, mind torpedóvetõ repülõgépek részt vettek, természetesen megfelelõ vadászkíséret mellett. A támadások során bombatalála- tot kapott és felrobbant a USS Arizona. A USS Oklahoma torpedótalálat miatt megfeneklett, a USS West Virginia elsüllyedt, a USS Maryland könnyebb sérüléseket szenvedett, a USS Nevadát könnyebb sérülések érték, de mûködõképes maradt, és elmenekült a kikötõbõl. A USS California torpedótalálat következtében megdõlt és mûködésképtelenné vált, a USS Utah torpedótalálat miatt miatt felborult, a USS Tennessee pedig könnyebben sérült.36 Az amerikai csatahajókon kívül számos cirkáló és egyéb hajó elsüllyedt vagy megrongálódott.37 A támadásnak viszont volt az amerikaiakra nézve fejlesztõ hatása is. Mivel az amerikai csata- hajók zöme használhatatlanná vált, és az új parancsnok, Chester Nimitz nem akarta a meg- maradtakat veszélynek kitenni,38 így a US Navy kénytelen volt az anyahajóira támaszkodva hadmûveleteket kezdeményezni Japán ellen, és az elért sikereknek köszönhetõen az Egyesült Államok változtatott a tengeri stratégiáján, minek következtében a csatahajói másodrendû harci eszközökké váltak. A következõ esetben a repülõgépek a szárazföldrõl indultak, de megpecsételték a Kri- egsmarine sorsát. A Bismarck testvérhajójának, a Tirpitznek szintén hasonló feladatokat szántak, mint elõdjének, ám annak tragikus sorsa miatt 1941 novemberéig nem vett részt hadmûveletben, és norvég bázisán vesztegelt. Ezt követõen viszont az Északi-tengeren több alkalommal bevetették a szövetséges konvojok ellen, de ezek a küldetések sikertelenül végzõdtek.39 Végül a Tirpitz tétlenségre lett ítélve, mert a térségben egyre erõsödött az an- gol Home Fleet jelenléte, ezért a németek nem akarták kitenni értékes hajójukat az esetleges veszélyeknek. A második világháború emlékezete 2005/XVII. 7–8. 103 A brit Admiralitás nyugtalan volt a német hajó jelenléte miatt, ezért több kísérletet tett a veszély elhárítására. 1943 nyarán az Alta-fjordban súlyosan megrongálta a Tirpitzet egy brit minitengeralattjáró-támadás, és a javítások 1944 áprilisáig tartottak.40 1944. szeptember 15-én, egy rajtaütés során az angol légierõ váratlan támadást indított a hajó ellen, és olyan súlyos károkat okozott rajta, hogy a legoptimistább becslések alapján is legalább kilenc hónapos javítás várt a Tirpitzre. Végzetes csapást azért nem tudtak mérni a német hajóra, mert az idõjárási viszonyok nem voltak megfelelõek. A német óriás napjai ekkorra már meg voltak számlálva. November 12-én indult a végsõ támadás ellene, harminc Lancaster típusú nehézbombázó részvételével, amelyek nehéz-páncéltörõ bombákkal voltak felszerelve. A rövid ideig tartó támadás során több bombatalálat is érte a Tirpitzet, aminek következtében felborult, és a fjord sekély vizébe süllyedt.41 Ezzel a támadással a szövetségesek végleg szer- tefoszlatták Németország tengeri hegemóniájának tervét. Végül, de nem utolsó sorban szólni kell a repülõgép-hordozók egymás elleni csatájáról is. A legjobb és legismertebb példa erre a midway-i csata. 1942-ben a japán flotta döntõ csapást akart mérni az amerikai repülõgép-hordozókra, hogy korlátlan légi fölényre tegyen szert a Csendes-óceán térségében, illetve a Midway-szigetek elfoglalásával elhárították volna a Japán elleni közvetlen légitámadás veszélyét is (ld. Doolittle-akció). A japánok a térségben négy nehéz anyahajóval vonultak fel (Akagi, Kaga, Hiryu, Soryu), velük szemen az amerikaiak a USS Hornetet, a USS Enterprise-t és a USS Yorktownt ve- tették be. A US Navy minden tekintetben (repülõgépek száma, hadi tapasztalat) hátrányban volt, de a hírszerzésnek köszönhetõen sikerült kiiktatnia a meglepetés elõnyét. 1942. június 4-én került sor az összecsapásra.42 Az amerikaiak, miután felfedezték a japán flottát, támadást indítottak ellene, ám az elsõ és második támadóhullámban semmilyen eredményt nem tudtak elérni, mert a támadóerõk szétszóródtak, és a japán légifedezet is erõs volt.43 A harmadik hullámban érkezõ bombázók fordították meg a csata sorsát. Ek- korra ugyanis a japán vadászgépek üzemanyag-feltöltés miatt landoltak az anyahajókon, és lényegében védtelenül hagyták a flottát. Az amerikai bombázók elsõdleges célpontjai a japán hordozók voltak. A támadás során a japán zászlóshajó, az Akagi legalább három végzetes bombatalálatot kapott, melyek következtében elsüllyedt. A Kaga fedélzetét négy, a Soryut három találat érte, és ezek is megsemmisültek.44 Egyedül a Hiryu menekült meg, teljes sebességgel próbálta elhagyni a csata övezetét. Azonban még aznap felfedezték, és a USS Enterprise fedélzetérõl felszálló gépek négy közvetlen találattal elsüllyesztették.45 A midway-i csatában Japán elvesztette legerõsebb repülõgép-hordozóit, legképzettebb pilótaállományát, és légi fölényét is a Csendes-óceán térségében.46 Igaz, hogy a császári haditengerészet rendelkezett még hordozókkal, de azokat már nem tudta eredményesen be- vetni, egyrészt a szövetségesek légifölénye miatt, másrészt pedig egyre nehezebb volt pótolni a veszteségeket, mivel Japán természetes ásványkincsekben szegény, és mindig is függött az importált nyersanyagoktól. A császári flotta végét az 1944 októberében, a Leyte-öbölben lezajlott csata jelentette, ugyanis ekkor elveszítette a még megmaradt flottája jelentõs részét is. A fent bemutatott események bizonyítják, hogy a II. világháború alatt mekkora változás ment végbe a haditengerészeti stratégiában. Az elsõdleges csapásmérõ fegyver a repülõgép, illetve a repülõgép-hordozó lett. A nagy csatahajók kiszolgáltatottá váltak a légitámadá- soknak, ugyanis nem tudták önállóan visszaverni azokat. Ebbõl következett a csatahajók alkalmazási módjának megváltozása. Elvesztették elsõdleges csapásmérõ funkciójukat és

A második világháború emlékezete 104 2005/XVII. 7–8. új szerepben jelentek meg, mint a hordozók kísérõhajói, vagy partraszállást biztosító és támogató egységek. Ennek ellenére a II. világháború alatt volt példa még a klasszikus értelemben vett csa- tahajópárbajra.47 Ez felveti azt a kérdést, hogy miért nem vonták ki azonnal a csatahajókat a haditengerészetek kötelékeibõl. Ezt a lépést végül is megtették a tengeri nagyhatalmak, de hosszú folyamat volt. A hajóépítésben elsõdleges helyet kaptak a hordozók és az azokat védõ kísérõhajók, a nagy hadihajók pedig egyre inkább háttérbe szorultak. Ennek ellenére a késõbbi háborúkban még feltûntek (lásd az Iowa csatahajó részvételét az 1991-es Öböl- háborúban).48 Ezt a korszerûsödõ elhárító fegyverek tették lehetõvé, de természetesen nem tették sebezhetetlenné a csatahajókat.

Felhasznált irodalom

Bak –Cs o n ka r é t i –Lé v a y –Sá r h i da i : Hadihajók. Budapest, 1984, Zrínyi Katonai Kiadó. Gi b b o n s , To n y : Hajók enciklopédiája. Pécs, 2001, Alexandra Kiadó. Gr a n t , R. G.: A repülés évszázada. Budapest, 2003, Magyar Könyvklub. Halm o s y Dé n e s : Nemzetközi szerzõdések. Budapest, 1983, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Ho y t , Edw i n P.: Pearl Harbor. 1999, Agora Kft. Hu b a c e k , Mi l o s : Lángoló óceán. Budapest, 1978, Kossuth Könyvkiadó – Zrínyi Katonai Könyvkiadó. Ja c k s o n , Ro b e r t : A II. világháború német haditengerészete. Debrecen, 2000, Hajja és Fiai Könyvkiadó. Ke e ga n , Jo h n : A tengeri hadviselés története. 1998, Corvina Kiadó. Ke n n e d y , Lu d o v i c : Óriások csatája. Budapest, 1983, Európa Könyvkiadó. Lo r d , Wal t e r : Hihetetlen gyõzelem. Budapest, 1981, Zrínyi Kiadó. Me s s e n g e r , Cha r l e s : A háború évszázada. Világméretû konfliktusok 1900-tól napjainkig. Debrecen 1995, Alexandra Kiadó. Re ga n , Ge o ff r e y : Döntõ csaták. Budapest, 1993. Sp e c t o r , Ro n ald H: Háború a tengereken. Tengerészek és tengeri csaták a 20. században. Budapest, 2002, Kossuth Kiadó. Sw e e t ma n , Ja c k : Admirálisok. A világtörténelem legkiválóbb tengernagyai (1585–1945). Budapest, 1999, Zrínyi Kiadó. Wa r d , Jo h n : Hadihajók. Debrecen, 2001, Hajja és Fiai Könyvkiadó Kft.

Jegyzetek 1 Errõl a hajóról nevezik el a dreadnought hajóosztályt. 2 Sweetman 205–206. 3 Keegan 119–122. 4 30380 bruttóregisztertonna vízkiszorítású, fõ fegyverzete: 10 darab 343 mm-es, 12 darab 152 mm-es ágyú, legénysége: 1193 fõ. Az Iron Duke-ról hajóosztályt neveztek el, melynek tagjai: Iron Duke, Benbow, Emperor of India, Marlborough. Gibbons 326. 5 72806 bruttóregisztertonna vízkiszorítású, fõ fegyverzete: 19 darab 457 mm-es, 12 darab 152 mm-es ágyú, legénysége 2500 fõ. Ward: 71. 6 Sweetman 216. 7 Grant 171. 8 Sweetman 253–254. 9 Spector 130. 10 Halmosy 186–196. 11 A csendes-óceáni harcokban az angol flotta is jelentõs erõket – anyahajókat – vonultatott fel, és az erõs páncélozásnak köszönhetõen kisebb veszteségeket szenvedett el, mint a US A második világháború emlékezete 2005/XVII. 7–8. 105 Navy. 12 Sweetman 255. 13 Home Fleet: Honi Flotta. 14 A HMS Argus, HMS Furious és HMS Eagle, de épülõben volt már a HMS Hermes. 15 Erre remek példa az 1929-es amerikai tengerészeti hadgyakorlat, melynek során a USS Saratoga váratlan támadást intézhetett a Panama-csatorna ellen, vagy 1932-ben a Saratoga és a Lexington Pearl Harbor elleni sikeres támadása. 16 Sweetman 256. 17 Keegan 156. 18 Spector 146. 19 Az elsõ japán hordozókat már épülõ hadihajókból építették át: az Akagit csatacirkálóból, a Kagát csatahajóból tervezték át. 20 Angol–német flottaegyezmény: 1935. június 18.; londoni flottaszerzõdés: 1936. március 25.; a tengeri fegyverkezés korlátozásáról szóló angol–német egyezmény: 1937. július 17.; a csatahajók tonnatartalmát szabályozó angol–amerikai–francia szerzõdés: 1938. június 30. 21 Keegan 156. 22 Emellett az is befolyásolta a német koncepciót, hogy a flottaépítés kisebb hangsúlyt kapott, mint a légi- és szárazföldi haderõ fejlesztése. 23 Hubacek 239. 24 Jackson 14–15. 25 Spector 149–150. 26 Sweetman 285–288. 27 Kennedy 100–113. 28 Oberkommando der Kriegsmarine: a haditengerészet fõparancsnoksága Németországban. 29 Spector 155. 30 Spector 154–164. 31 A Földközi-tengeren létfontosságú volt Málta szigete – mint fontos brit légi- és haditen- gerészeti támaszpont -, mivel erre támaszkodva a britek ellenõrizni tudták a német és olasz hajózási útvonalakat, amelyek Európa és Észak-Afrika között húzódtak. 32 1940 augusztusában bocsátották vízre. 33 Messenger 265. 34 Spector 152–153. 35 Sweetman 261. 36 Hoyt 181–185. 37 Keegan 170–171. 38 Spector 170. 39 Jackson 45–49. 40 Jackson 50. 41 Jackson 58–59. 42 Spector 181–184. 43 Lord 125–143. 44 Regan 235. 45 Keegan 184–202. 46 Messenger 239. 47 1940. július 9-én Calabria elõtt az angol és az olasz flotta összecsapása, 1941. május 24-én a Hood elsüllyesztése, 1941. május 27-én a Bismarck elsüllyesztése, 1942. november 14-15-én a guadalcanali tengeri csata, 1943. december 26-án a Scharnhorst elsüllyesztése, 1944. október 24-25-én a Surigao-szorosban lezajlott ütközet. 48 Messenger 265.

A második világháború emlékezete