2008 no. 4.

Cogito ergo sum legalábbis egyensúlyba hozzuk a történetmesélés iránti ugyancsak alapvetõ éhségünkkel, úgy egy teljesebb ORSON SCOTT CARD (ED.): GETTING . SURVIVAL, élmény birtokosaivá válhatunk. BAGGAGE AND STARTING OVER IN J. J. ABRAMS’ LOST. DALLAS, TEXAS: BENBELLA BOOKS, 2006. E gondolatnak mindenképpen lesz folytatása, ám mielõtt túlzottan elõreszaladnék, illene magyarázatot találni egy, a sorozat töredékének ismeretében4 Minden a Twin Peaksszel kezdõdött. Legalábbis megírt, nyomtatásban megjelentetett Lost-antológia sokunk számára. A David Lynch nevével fémjelzett ötletének indokára. Az interneten naponta termelõdõ kisvárosi rejtélysztori volt talán az elsõ olyan televíziós rajongói tudáshalmaz idején csupán egyetlen érv sorozat, ami — legfõképpen az internet kibontakozó szólhat egy ilyen vállalkozás létjogosultsága mellett, ez technikai lehetõségeinek köszönhetõen — képes volt pedig a minõség kritériuma. A könyvet látatlanban befogadásának individuális aspektusát közösségi megrendelõ olvasó a számos, éppen aktuális élménnyé szélesíteni. Ez a megfogalmazás nem fedi le sorozathype-ot meglovagló percirodalom közül teljesen a sorozat kultikussá érésének valódi okait; próbálja azt kiválasztani, amelyik maradandó értéket pontosabban definiáljuk a jelenséget, amennyiben a és minõséget hordoz. Szögezzük is le mindjárt az Twin Peaksben a nézõi motiváció újfajta elején: a bátor megrendelõ ez esetben kudarcot vall manifesztációit találjuk meg. Ezek például az azonos („bátor” helyett talán találóbb a „vakmerõ” szó, érdeklõdés közösségteremtõ erejében (ennek elvégre, ha tüzetesebben tanulmányozzuk a kiadó platformját kínálta az internet hajnala)1, a profilját, szemet szúrhatnak az olyan bombasztikus megszokottól való eltérés felismerésének élvezetében, címek, mint például a Jack Bauer for President vagy a a kincskeresés toposzát felváltó „kulcskeresés King Kong is Back!). A szöveggyûjtemény egyenetlen izgalmában”, a „megfejtés örömében”, még inkább a színvonalú tanulmányokat tartalmaz, melyek között a „másokat megelõzõ megfejtés gyõzedelmének legjobbak sem feltétlenül emelkednek a neten örömében”, ezzel összefüggésben az „I was first”- burjánzó jobb elméletek, eredetibb elemzések fölé, ám kultúra diadalában (ami már a Web 2.0 szülötte) a koncepció mentségére szolgáljon, hogy a realizálódó szociálpszichológiai érdekek mentén leggyengébb írások is együtt gondolkodásra sarkallják alakítottak ki olyan befogadói attitûdöket, melyek az az olvasót. Talán ez utóbbi érdem lehetne éppen a ezredforduló sorozataiban narratív és PR-stratégia marketingcélokat maga elé tûzõ kiadás szempontjából elsõdlegessé váltak. A „Ki ölte meg szerzõválogatásának, stiláris ambíciójának legfõbb Laura Palmert?” kultikus alapkérdésére adható kritériuma? Lehetséges, mentve ezzel a teljes kötetet, lehetséges válasz(ok)on túl egyéb élvezeteket is kínált elvégre egy olyan sorozat kapcsán készteti — mi több, e válaszok megszületése ellenére mind a gondolkodásra az olvasót, mely éppen a biztos tudás 118 mai napig kínál — a sorozat. biztosítása helyett e tudáshoz vezetõ útvonal A rejtély „miértjeinek” korlátozott tartalmait az koordinátáival játszik el. Vagyis a könyv lehetne jó is, elbeszélés „hogyanjai” gazdagítják, akaratlanul is elvégre a Lost nem igazán — sõt a harmadik évad keresve a középfajúság, a midcult tökéletes fináléjának flash forwardjától fogva egyértelmûen egyensúlyát, mely Király Jenõ definíciójában „a tömeg nem — a hazaút nehézségeinek története, ellenben a számára az elitkultúrát, az elit számára a tömegkultúrát sziget, a karakterek, a múlt és a jövõ jelennel alkotott pótolja.”2 Henry Jenkins beszédes címû írása („Do you kombinációjának olyan játéka, ahol a feltett kérdések enjoy making the rest of us feel stupid?”: alt.tv.twinpeaks, sokkal izgalmasabbak, mint a módjával adagolt the Trickster Author and Viewer Mastery3) a lényegre válaszok. Apropó, ki is ölte meg Laura Palmert? tapint, sõt Jenkins úgy ír a Twin Peaksrõl, hogy közben számunkra immár a Lost — Eltûntekrõl is beszél: Gondolkodjunk hát együtt a szerzõkkel, legalábbis amennyiben legyõzzük eredendõ tudásszomjunkat, de ahol ez lehetséges. Orson Scott Card — aki a kötet Kritika Orson Scott Card (ed.): Getting Lost

szerkesztõje is — távolról fut neki a témának. A ismétlési, újranézési lehetõségeivel kell számolniuk, televíziós sorozatok történetének és elméletének hanem a DVD-kiadások és internetes letöltések lényegi elemeit boncolgatja. Írása klasszikus bevezetõ disztribúciós kihívásait is figyelembe kell venniük.5 A tanulmány, aminek hitelességét és értékét nagyban szerzõ meglátása szerint az interaktív játékok felé csökkenti húszoldalnyi terjedelme. Ilyen hosszban kacsintó elbeszélés az e kihívásokra megfogalmazott nem hogy a teljes spektrum, de egyetlen sorozat legcélravezetõbb válasz. kiindulópontjait sem lehetne tisztességesen Charlie W. Starr „surrender-elmélete” a válogatás összefoglalni. Ráadásul közhelyes kérdésfelvetésekkel egyik legjobbja. A szerzõ végigzongorázza a sorozat kell beérjük, úgymint technikai fejlõdés az lehetséges megfejtéseinek legklasszikusabb — éppen ismételhetõség összefüggésében, a hétrõl hétre ezért legtriviálisabb — elméleteit („az egész egy álom, megvalósuló karakterazonosulás családias érzése, az egy virtuális valóságjáték vagy egy játékshow — újszerû történetvezetés folyamatos igénye, a kihagyott Survivor az Alkonyzónában”6, illetve Jack metaforikus epizód utáni nézõi visszatérés narratív stratégiája, a [?] kijelentése: „Három napja mindannyian dickensi szerializált novellák kiindulópontja, a meghaltunk.”), és teszi ezt azért, hogy felmutasson egy szereplõk társadalomreprezentációs metszete, az ennél sokkal kielégítõbb „megoldást”, nevezetesen a „egyet elõre, kettõt hátra” rejtvényfejtés misztériuma beleélés, az át- és megadás befogadói élményét. A stb. Nem azt vitatom, hogy e vázolt pontok kényszeres megoldáskeresõk és a sorozatot tisztán lényegesek a Lost szempontjából, ellenben csak élvezõk táborának alakulásáról ír (õ maga közhelyszerû kapcsolatukon túl a helyszûke miatt természetesen az utóbbiba sorolja magát). „A Lost éppen e kapcsolat közhelyes felvillantásán túlmutató titka a megadás”7, ami ellenben nem egyenlõ a kibontása marad el. passzivitással, inkább valamiféle célravezetõ Ennél sokkal izgalmasabbak azok az írások, melyek didaktikai módszer, ami nem közvetlen megoldással ugyan — a teljes sorozat ismeretének hiányában — kecsegtet, mindössze egyéni utak bejárására, öngyilkos manõvert választva pedzegetik a lehetséges szükségszerûen szubjektív értelmezés felé mutató megfejtéseket, ám megvalósítják a fentebb erényként gondolkodásra serkent. Ha jól belegondolunk, mindez vázolt együtt gondolkodás olvasói szituációját. Az már nemcsak a Lost címû sorozat nézõjének érvelõ vitánál nincs is konstruktívabb, mely állítás attitûdjérõl, hanem magáról a sorozatról, annak igazságával feltehetõleg a Lost különbözõ érvek hõseirõl szól. Starr számára „Locke a kulcs”8. táptalaját gondosan elõkészítõ alkotói is egyetértenek. Amy Berner szintén a Locke nevû figurában, Ráadásul, amennyiben — már most, négy évad annak hozzáállásában látja a sorozat diegézisében, ismeretében — belátjuk, hogy a sziget titkának illetve a külsõ, nézõi magatartás cselekményvilágon megfejtése éppen a megfejtés keresésében lakozik kívüli valóságában rejlõ megoldást. Berner Locke-ról, (lásd: az út mint cél), úgy könnyebben pontosabban -ról, a filozófusról ír. Még megbocsáthatóak azok a lelkes túlkapások, melyek pontosabban: a szerzõ a XVII. századi angol filozófus 119 saját mûködõképes elméleteiket próbálják hétrõl szemszögébõl (!) elemzi John Locke, a sorozatbéli hétre megtalálni. Joyce Millman játékelméleti figura összetett karakterét. Nyilván nem meglepõ, fejtegetése például kifejezetten a jobbak közül való, hogy az empirista, a tudást a tapasztalatnak persze csak a konklúziójáig, ahol a szerzõ kijelenti, alárendelõ filozófus — kiragadott — idézetei tökéletes hogy szerinte az egész Lost-univerzum egy játék, amit fedésbe kerülnek a szereplõ jellemével (például: „az az egyik hõs, Hurley játszik társaival. Írásának élmény legfõbb kiváltója maga a keresés”9). Halkan izgalmasabb része az, ahol azt elemzi, hogyan épülnek jegyezzük meg, hogy az alkotói (J. J. Abrams, Damon be az újabb és újabb médiumok által változó Lindelof, Jeffrey Lieber) logika csapdája ismét jól hozzáférési lehetõségek az elbeszéléstechnikába. A mûködik: akár Ludwig Wittgenstein-idézetekkel is Lostnak és társainak immár nemcsak a felvértezhetnénk Locke karakterét, az más kérdés, megtöbbszörözõdött — digitális — televíziós csatornák hogy egy kaliforniai cég Ludwig Wittgenstein nevû 2008 no. 4.

dobozgyári munkása mennyiben elégíthetné ki ellenpólusai nézõi lehetõségeink gyakran szimultán karakterazonosulási vágyunkat. jelen lévõ pozícióit testesítik meg. A klasszikus Leigh Adams Wright is a karakterekbõl von le elbeszélésmódon szocializálódott befogadó következtetéseket. A véletlenek és a végzet megtestesítõje a kauzalitásban, logikában, ellentmondásának játékáról értekezve két fõhõs megfejtésben bízó, kulcsokat keresõ racionális kapcsán ír azok jellemérõl. és John gondolkodó, aki a Lost-univerzumon belül biológusba Locke: elõbbi a szaporodó véletleneken csodálkozó oltott fizikusként kutatja a bizonyítható, objektív realista, a tudomány objektivitásához ragaszkodó válaszokat.10 Jackként kétségbeesve ragaszkodunk a orvos, utóbbi a végzetet, a felfoghatatlant elfogadó, a sorozat — amúgy már az elsõ évad elejétõl és azóta is misztikumot csodálattal szemlélõ, hívõ figura (lásd a hetente cáfolt — realizmusához. Legkésõbb a második évad Man of Science, Man of Faith címû elsõ misztikus, alakváltásra és fizikai hatásra is képes epizódját, illetve vö. a Twin Peaks Dale Cooperével, „fekete füst” elsõ, korai megjelenése óta tudjuk, hogy aki a kettõt egy személyben valósítja meg). Jack science-fictionnel van dolgunk, és mégis hétrõl hétre számára minden történésnek oka és okozata van, folytatjuk tudományos ámokfutásunkat: hallucinogén lételeme a kauzalitásba, a világ objektív növények okozta víziók, speciális fizikai szituációk és megismerhetõségébe vetett hite. Az okok erejében, a ritka természeti jelenségek lehetséges valóságával kauzalitás hitelében bízik, elvégre ahol a kauzalitás magyarázzuk a magyarázhatatlant. A mind mûködik, ott valamiféle logika és ezáltal remény van, lehetetlenebb helyzetek, a sokasodó megválaszolatlan hiszen a remény nem más, mint a logikára épülõ (Jack), illetve megválaszolhatatlan (Locke) kontroll lehetõsége. Kontroll a végzet ellenében, kérdéseket követõen lassan kialakul a nézõk körében kontroll a tudás felett. A különös egybeesések, a frusztráció, csalódás, sõt a düh, ami érthetetlen, logikátlanságok elharapózásával szükségszerûen hiszen a racionális hitükben kitartók és mindinkább csúszik ki keze közül a kontroll, lába alól a talaj. csalatkozók legfeljebb saját magukra, önáltatásuk Locke Jack ellentéte: számára mind világosabb, hogy kitartására lehetnek dühösek. Eszerint Locke a sziget titka nem megfejthetõségében, hanem e titok testesítené meg az ideális Lost-nézõt? Kétlem, hogy a megélésében rejlik. Ennek megfelelõen viselkedése megfejtés után kutató (hiábavaló) törekvés nem feltétlenül épeszûségrõl, sokkal inkább (frusztrációja) nélkül ugyanúgy tudnánk élvezni a ésszerûségrõl tanúskodik, melynek legfontosabb sorozatot. alaptétele szerint a sziget univerzumának tudása túl De vissza az antológiához! Adam-Troy Castrónak a van az emberi felfogóképesség határain, és ennek a szigetre vetõdõ túlélõk toposzáról szóló, közepes Jack számára nehezen belátható, képtelen állításnak színvonalú tanulmányát követõ Bill Spangler-írás a az elfogadása tulajdonképpen a túlélés biztosítéka Lost irodalmi kulcsait, pontosabban a sorozatban (noha Jack is túléli a szigetet, de racionalizmusa felbukkanó regények, képregények, filozófiai 120 komoly, alkoholizmusba torkolló következményekkel tanulmányok jelentéseit fürkészi. Ha valamivel, hát jár — Glenn Yeffeth a sorozat vezéregyéniségeinek ezzel biztosan tele a padlás az interneten, ám mielõtt karakterológiáját kutatva hasonló okok miatt vitatja továbblapoznánk, a szerzõ rögtön leszögezi, hogy Jack központi szerepét). elemzése nem csupán a konkrét sorozatra vonatkozó Ragaszkodva a szerzõkkel folytatott vita, de spekulatív természetû, hanem általános minimum együtt gondolkodás jogához, ezen a ponton meglátásoknak teret engedõ, elméleti jellegû. érdemes megjegyezni, hogy ugyan sem Wright, sem Kérdése: van-e különbség — például egy sorozatban Berner eszmefuttatása nem foglalkozik e karakterek felbukkanó könyv tekintetében — az intencionált, cselekményvilágon túlmutató szerepével, ám így is illetve a véletlen referencialitás között? Sajnos a tökéletes kiindulópontot nyújt a sorozatnak a fenti tanulmány legjobb pillanata maga a kérdésfeltevés, dualitásra tökéletesen rímelõ nézõi attitûdjeinek ami költõi marad, mivel Spangler hamar visszasétál az vizsgálatához. Jack és Locke világlátásának alkotók által gondosan felállított referencia-csapdába: Kritika Orson Scott Card (ed.): Getting Lost

így nyer jelentõséget Sawyer kezében Richard Adams Lássuk a válogatás kevéssé sikerült fejezeteit! G. O. Watership Downja vagy az ekkor még Henry Gale-ként Likeskill neve valószínûleg írói álnév, és a rejtõzködés azonosított Ben olvasmányaként Dosztojevszkij teljesen indokolt a szerzõ részérõl. Likeskill a Lost klasszikusa, A Karamazov testvérek. A tények mint szereplõinek egyéb sorozatokban és filmekben érdekes adalékok közlésén túl nem kalandozunk túl felbukkanó karaktereibõl próbál a rejtély messzire az irodalomszociológia izgalmas terepén (a megoldásához közelítõ következtetéseket levonni: ez Desmond által olvasott A harmadik rendõrbõl [Flann remélhetõleg ironikus húzás, minden bizonnyal az O’Brian] három hét alatt többet adtak el, mint a elméletgyártás — és a sorozatbéli véletlenek — sorozatban való megjelenését megelõzõ hat év során extremizmusának paródiája, de ettõl még gyenge összesen), helyette inkább folytatódik az utalások marad, ráadásul stílusában is kilóg a mezõnybõl. ráolvasós játéka (O’Brian könyvének Pluck õrmestere Clayton Davis profi repülésszakértõként értekezik Locke és az alkotók szívébõl beszél: „A bölcsesség ott az Oceanic Air 815-ös járat katasztrófájának kezdõdik, amikor olyan kérdést teszünk fel, amit nem körülményeirõl. Kínos — már itt, a negyedik évad válaszolunk meg.”11). Az irodalom szerepének egy végének magasságában is — azokat a halálosan komoly további aspektusát a szintén író Evelyn Vaughn tárja fejtegetéseket olvasni, melyek szerint a zuhanás fel, aki a klasszikus keretsztorik, nevezetesen a körülményei teljesen valószerûtlenek, vagy hogy a Canterbury mesék, illetve a Dekameron hagyománya pilóták nem szakszerûen reagáltak a kialakult felõl tekint a sorozatra. Vaughn szerint a Lost vészhelyzetre. Ez a fejtegetés olyan, mintha valaki a legizgalmasabb narratív újítása, hogy hõseinek privát Jurassic Park kapcsán a kerítés tervezésének technikai történeteit motivált kapcsolatba hozza a kerettörténet hiányosságairól értekezne — még akkor is érdektelen jelenének rejtélyes kontextusával (vö. Locke lenne, ha nem tudnánk, hogy a szerencsétlenséget a flashbackbõl kiderülõ csodálatos gyógyulásával). valóságban nem létezõ jelenség okozta. Ezután három felejthetõbb szöveg következik: Nick Az antológia leggyengébb fejezete azonban Mamatas érdektelen vallomása, miszerint kedvenc mégiscsak a záró egység, ami nem kevesebb, mint 89 karaktere Hurley; Lani Diane Rich a Lost szerelmi oldalon — vagyis a kötet egyharmadán — a sorozattal szálainak hálózatáról konkrétan semmi újat nem kapcsolatos enciklopédikus tudástárral lepi meg az mondó tanulmánya; illetve az utópiakutató Barry olvasót. A kívánt oldalszám elérése érdekében a Vacker minden realitást nélkülözõ, valóban szerkesztõ/kiadó az ûr kitöltésének legklasszikusabb — utópisztikus írása Bacon és Platón Atlantiszainak Lost- egyúttal legszánalmasabb — módját választotta. A ot érintõ vonatkozásairól. Ezek után áll Robert Burke Lostpedia és egyéb internetes források korában mindez Richardson írása, amely — a korábbi szövegek nevetséges. legkiválóbbjaihoz hasonlóan — megint csak együtt gondolkodásra serkent. Richardson érvelésében a Orson Scott Card válogatásának tünékeny descartes-i extrém szkepticista kiindulópontok jutnak aktualitása számos tanulsággal szolgálhat azok 121 érvényre a hõsök önmaguk létezésére, illetve a számára, akik nagy sietve, egy sorozat befejezése elõtt befogadóknak a sziget valóságosságára vonatkozó kívánnak spekulálni annak kimenetelérõl. A józan elmélkedéseikben egyaránt. Az e szkepticizmust olvasói elvárás nem a megfejtések kétségbeesett tápláló alkotói logikát szemlélve a szerzõ a Twin hajszolására, sokkal inkább a sorozat egyediségének, Peaksszel kapcsolatban idézett Jenkins-gondolattal hatásának, aktualitásának körülményeire, az adott rokon konklúzióhoz ér: „átvernek bennünket, de mi pont történetbe ágyazott rejtélyeken túlmutató ezt szeretjük”12. Így, e szükségszerû szkepticizmus kontextusaira vonatkozik. A sziget titka, a Lost ölelésében válik a Lost reflexív alkotássá, ami A vihar varázsa nem a megismerés revelatív pillanatában, kapujában típusú metaelbeszélésekhez hasonlóan hanem a megismeréshez vezetõ út során a példázza, hogy nézõként semmiféle tudásban sem gondolkodásban születõ személyiség önreflexiójában lehetünk biztosak. rejlik: „tudom, tehát vagyok” helyett „gondolkodom, 2008 no. 4.

tehát vagyok”. Charlie W. Starr, a Kentucky Egyetem 3 In: Lavery, David (ed.): Full of Secrets: Critical Approaches professzora e belátást a tudás megszerzéséhez vezetõ to Twin Peaks. Detroit: Wayne State University Press, 1995. didaktikai módszerként méltatja13, míg Robert Burke pp. 51—69. Richardson találóan mutat rá a descartes-i kételkedés 4 A szöveggyûjtemény valamikor a sorozat második sorozatbéli rejtélyként való megjelenésére.14 évadának vége (2006. május 24.) körül állhatott össze. „A csalódás elkerülhetetlennek látszott” — fogalmaz Jelenleg az ötödik évadnál tart a széria. Henry Jenkins a Twin Peaks kapcsán a kielégíthetetlen 5 Steven Johnson például a televíziós csatornák mûsorainak szintre korbácsolt nézõi kíváncsiság gazdasági érdekek által vezérelt — Hollywoodba férkõzõ — csapdahelyzetérõl.15 Lynch sorozata harminc epizódig ismétléses logikája (MRP-modell [Most Repeatable tudta megõrizni titkát, bár pontosabb, ha úgy Programming]) és az e logika által szabályozott konkrét fogalmazunk, hogy a Twin Peaks harminc részig vagy narratíva közötti összefüggés viszonyában Charlie Kaufmant bõ egy évig16 tartott ki a titok megfejtését egyre — az Adaptáció (Adaptation), A John Malkovich menet (Being hevesebben követelõ nézõi és produceri elvárásokkal John Malkovich) és az Egy makulátlan elme örök ragyogása szemben. A csalódás a Lost esetében is (Eternal Sunshine of the Spotless Mind) forgatókönyvíróját — körvonalazódik, gondoljunk csak a különbözõ idézi: „Próbálom a forgatókönyveimet annyi információval fórumokon a megválaszolatlan kérdések telíteni, hogy az ismételt megtekintés során eltérõ élményben újratermelõdése okán haragossá váló nézõi részesülhess.” (Johnson, Steven: Everything Bad is Good for kommentek számának emelkedésére (de persze ne You. London: Penguin Books, 2006, p. 164.). felejtsük el, hogy e frusztrálódó tömegek továbbra is a Az MRP-modell továbbra is mûködik, sõt a disztribúciós sorozat nézõi). Az alkotók elvileg 2010-ig formák számának exponenciális növekedéséhez igazodva nyújtózkodhatnak, vagyis immár pontosan tudják, lényege egyre igazabb (a legnépszerûbb sorozatok a milyen idõkereten és epizódszámon belül kell televíziós premierjüket követõ 1—2 órán belül letölthetõek a elvarrniuk a 2004. szeptember 22.17 óta szanaszét fájlcserélõ oldalakról, illetve nem sokkal késõbb az iTunes hagyott történet- és rejtélyszálakat. 2010-ig még legális online boltjából, a DVD-kiadók pedig — a számos elméletet olvashatunk, melyekben kevés hozzáférhetõség mielõbbi biztosítása és a hype eséllyel találunk egyértelmû válaszokat a sûrûsödõ meglovaglásának eredõjétõl vezérelve — már fél évadokat is titkokra, ezek gyártása során azonban piacra dobnak). megtapasztalhatjuk a megválaszolatlan kérdések által 6 Starr, Charlie W.: Staying Lost. In: Card, Orson Scott motivált locke-i tanulás folyamatát, melyek (ed.): Getting Lost. Survival, Baggage and Starting Over in J. J. segítségével talán a „miértek” tekintetében nem, de a Abrams’ Lost. Dallas, Texas: Benbella Books, 2006. p. 32. „hogyanok” kapcsán feltétlenül együtt 7 ibid. p. 34. gondolkodhatunk a sorozat és az azt övezõ elméletek 8 ibid. p. 35. Ami az eredeti angolban éppen e alkotóival. gondolatmenet kapcsán beszédes nyelvi paradoxont szül 122 (Locke/lock=zár — vagyis „a zár a kulcs”). Kiss Miklós 9 Berner, Amy: Double-Locked. In: Card (ed.): Getting Lost. p. 148. 10 Ennek az ösztönös nézõi attitûdnek a fenntartásáért k 1 A kilencvenes évek elejének Twin Peaks-eszmecseréjét az felelnek a beszédes nevek (Locke mellett Desmond David alt.rec.arts.twin-peaks internetes platform biztosította (az e- Hume, Danielle Rousseau, stb.), illetve a mailen keresztül kommunikáló newsgroup-tagokban -nek a szigeten folytatott tudományos tulajdonképpen a rec.arts.movies-on keresztül az tevékenységének folyamatos hivatkozásai is (a cég megne- IMDb.com — The Internet Movie Database, hivatalosan vezése egyúttal rögtön vissza is billenti a mérleg nyelvét: 1990 október 17-tõl — alapítóit tisztelhetjük). dharma, azaz a buddhizmus spirituális, egyetemes törvénye). 2 Király Jenõ: Mágikus mozi. Mûfajok, mítoszok, archetípusok 11 Spangler, Bill: The Lost Book Club. In: Card (ed.): a filmkultúrában. Budapest: Korona Kiadó, 1998. p. 232. Getting Lost. p. 50. Kritika Orson Scott Card (ed.): Getting Lost

12 Richardson, Robert Burke: Doubt, Descartes, and Evil Geniuses. In: Card (ed.): Getting Lost. p. 112. 13 Starr, Charlie W.: Staying Lost. p. 34. 14 Richardson: Doubt, Descartes, and Evil Geniuses. p. 110. 15 Jenkins, Henry: „Do you enjoy making the rest of us feel stupid?”: alt.tv.twinpeaks, the Trickster Author and Viewer Mastery. In: Lavery: Full of Secrets: Critical Approaches to Twin Peaks. p. 63. 16 1990. április 8-tól 1991. június 10-ig. 17 2004. szeptember 22. egyben az Oceanic Air 815-ös járat eltûnésének napja is.

123