2008 no. 4. Cogito ergo sum legalábbis egyensúlyba hozzuk a történetmesélés iránti ugyancsak alapvetõ éhségünkkel, úgy egy teljesebb ORSON SCOTT CARD (ED.): GETTING LOST. SURVIVAL, élmény birtokosaivá válhatunk. BAGGAGE AND STARTING OVER IN J. J. ABRAMS’ LOST. DALLAS, TEXAS: BENBELLA BOOKS, 2006. E gondolatnak mindenképpen lesz folytatása, ám mielõtt túlzottan elõreszaladnék, illene magyarázatot találni egy, a sorozat töredékének ismeretében4 Minden a Twin Peaksszel kezdõdött. Legalábbis megírt, nyomtatásban megjelentetett Lost-antológia sokunk számára. A David Lynch nevével fémjelzett ötletének indokára. Az interneten naponta termelõdõ kisvárosi rejtélysztori volt talán az elsõ olyan televíziós rajongói tudáshalmaz idején csupán egyetlen érv sorozat, ami — legfõképpen az internet kibontakozó szólhat egy ilyen vállalkozás létjogosultsága mellett, ez technikai lehetõségeinek köszönhetõen — képes volt pedig a minõség kritériuma. A könyvet látatlanban befogadásának individuális aspektusát közösségi megrendelõ olvasó a számos, éppen aktuális élménnyé szélesíteni. Ez a megfogalmazás nem fedi le sorozathype-ot meglovagló percirodalom közül teljesen a sorozat kultikussá érésének valódi okait; próbálja azt kiválasztani, amelyik maradandó értéket pontosabban definiáljuk a jelenséget, amennyiben a és minõséget hordoz. Szögezzük is le mindjárt az Twin Peaksben a nézõi motiváció újfajta elején: a bátor megrendelõ ez esetben kudarcot vall manifesztációit találjuk meg. Ezek például az azonos („bátor” helyett talán találóbb a „vakmerõ” szó, érdeklõdés közösségteremtõ erejében (ennek elvégre, ha tüzetesebben tanulmányozzuk a kiadó platformját kínálta az internet hajnala)1, a profilját, szemet szúrhatnak az olyan bombasztikus megszokottól való eltérés felismerésének élvezetében, címek, mint például a Jack Bauer for President vagy a a kincskeresés toposzát felváltó „kulcskeresés King Kong is Back!). A szöveggyûjtemény egyenetlen izgalmában”, a „megfejtés örömében”, még inkább a színvonalú tanulmányokat tartalmaz, melyek között a „másokat megelõzõ megfejtés gyõzedelmének legjobbak sem feltétlenül emelkednek a neten örömében”, ezzel összefüggésben az „I was first”- burjánzó jobb elméletek, eredetibb elemzések fölé, ám kultúra diadalában (ami már a Web 2.0 szülötte) a koncepció mentségére szolgáljon, hogy a realizálódó szociálpszichológiai érdekek mentén leggyengébb írások is együtt gondolkodásra sarkallják alakítottak ki olyan befogadói attitûdöket, melyek az az olvasót. Talán ez utóbbi érdem lehetne éppen a ezredforduló sorozataiban narratív és PR-stratégia marketingcélokat maga elé tûzõ kiadás szempontjából elsõdlegessé váltak. A „Ki ölte meg szerzõválogatásának, stiláris ambíciójának legfõbb Laura Palmert?” kultikus alapkérdésére adható kritériuma? Lehetséges, mentve ezzel a teljes kötetet, lehetséges válasz(ok)on túl egyéb élvezeteket is kínált elvégre egy olyan sorozat kapcsán készteti — mi több, e válaszok megszületése ellenére mind a gondolkodásra az olvasót, mely éppen a biztos tudás 118 mai napig kínál — a sorozat. biztosítása helyett e tudáshoz vezetõ útvonal A rejtély „miértjeinek” korlátozott tartalmait az koordinátáival játszik el. Vagyis a könyv lehetne jó is, elbeszélés „hogyanjai” gazdagítják, akaratlanul is elvégre a Lost nem igazán — sõt a harmadik évad keresve a középfajúság, a midcult tökéletes fináléjának flash forwardjától fogva egyértelmûen egyensúlyát, mely Király Jenõ definíciójában „a tömeg nem — a hazaút nehézségeinek története, ellenben a számára az elitkultúrát, az elit számára a tömegkultúrát sziget, a karakterek, a múlt és a jövõ jelennel alkotott pótolja.”2 Henry Jenkins beszédes címû írása („Do you kombinációjának olyan játéka, ahol a feltett kérdések enjoy making the rest of us feel stupid?”: alt.tv.twinpeaks, sokkal izgalmasabbak, mint a módjával adagolt the Trickster Author and Viewer Mastery3) a lényegre válaszok. Apropó, ki is ölte meg Laura Palmert? tapint, sõt Jenkins úgy ír a Twin Peaksrõl, hogy közben számunkra immár a Lost — Eltûntekrõl is beszél: Gondolkodjunk hát együtt a szerzõkkel, legalábbis amennyiben legyõzzük eredendõ tudásszomjunkat, de ahol ez lehetséges. Orson Scott Card — aki a kötet Kritika Orson Scott Card (ed.): Getting Lost szerkesztõje is — távolról fut neki a témának. A ismétlési, újranézési lehetõségeivel kell számolniuk, televíziós sorozatok történetének és elméletének hanem a DVD-kiadások és internetes letöltések lényegi elemeit boncolgatja. Írása klasszikus bevezetõ disztribúciós kihívásait is figyelembe kell venniük.5 A tanulmány, aminek hitelességét és értékét nagyban szerzõ meglátása szerint az interaktív játékok felé csökkenti húszoldalnyi terjedelme. Ilyen hosszban kacsintó elbeszélés az e kihívásokra megfogalmazott nem hogy a teljes spektrum, de egyetlen sorozat legcélravezetõbb válasz. kiindulópontjait sem lehetne tisztességesen Charlie W. Starr „surrender-elmélete” a válogatás összefoglalni. Ráadásul közhelyes kérdésfelvetésekkel egyik legjobbja. A szerzõ végigzongorázza a sorozat kell beérjük, úgymint technikai fejlõdés az lehetséges megfejtéseinek legklasszikusabb — éppen ismételhetõség összefüggésében, a hétrõl hétre ezért legtriviálisabb — elméleteit („az egész egy álom, megvalósuló karakterazonosulás családias érzése, az egy virtuális valóságjáték vagy egy játékshow — újszerû történetvezetés folyamatos igénye, a kihagyott Survivor az Alkonyzónában”6, illetve Jack metaforikus epizód utáni nézõi visszatérés narratív stratégiája, a [?] kijelentése: „Három napja mindannyian dickensi szerializált novellák kiindulópontja, a meghaltunk.”), és teszi ezt azért, hogy felmutasson egy szereplõk társadalomreprezentációs metszete, az ennél sokkal kielégítõbb „megoldást”, nevezetesen a „egyet elõre, kettõt hátra” rejtvényfejtés misztériuma beleélés, az át- és megadás befogadói élményét. A stb. Nem azt vitatom, hogy e vázolt pontok kényszeres megoldáskeresõk és a sorozatot tisztán lényegesek a Lost szempontjából, ellenben csak élvezõk táborának alakulásáról ír (õ maga közhelyszerû kapcsolatukon túl a helyszûke miatt természetesen az utóbbiba sorolja magát). „A Lost éppen e kapcsolat közhelyes felvillantásán túlmutató titka a megadás”7, ami ellenben nem egyenlõ a kibontása marad el. passzivitással, inkább valamiféle célravezetõ Ennél sokkal izgalmasabbak azok az írások, melyek didaktikai módszer, ami nem közvetlen megoldással ugyan — a teljes sorozat ismeretének hiányában — kecsegtet, mindössze egyéni utak bejárására, öngyilkos manõvert választva pedzegetik a lehetséges szükségszerûen szubjektív értelmezés felé mutató megfejtéseket, ám megvalósítják a fentebb erényként gondolkodásra serkent. Ha jól belegondolunk, mindez vázolt együtt gondolkodás olvasói szituációját. Az már nemcsak a Lost címû sorozat nézõjének érvelõ vitánál nincs is konstruktívabb, mely állítás attitûdjérõl, hanem magáról a sorozatról, annak igazságával feltehetõleg a Lost különbözõ érvek hõseirõl szól. Starr számára „Locke a kulcs”8. táptalaját gondosan elõkészítõ alkotói is egyetértenek. Amy Berner szintén a Locke nevû figurában, Ráadásul, amennyiben — már most, négy évad annak hozzáállásában látja a sorozat diegézisében, ismeretében — belátjuk, hogy a sziget titkának illetve a külsõ, nézõi magatartás cselekményvilágon megfejtése éppen a megfejtés keresésében lakozik kívüli valóságában rejlõ megoldást. Berner Locke-ról, (lásd: az út mint cél), úgy könnyebben pontosabban John Locke-ról, a filozófusról ír. Még megbocsáthatóak azok a lelkes túlkapások, melyek pontosabban: a szerzõ a XVII. századi angol filozófus 119 saját mûködõképes elméleteiket próbálják hétrõl szemszögébõl (!) elemzi John Locke, a sorozatbéli hétre megtalálni. Joyce Millman játékelméleti figura összetett karakterét. Nyilván nem meglepõ, fejtegetése például kifejezetten a jobbak közül való, hogy az empirista, a tudást a tapasztalatnak persze csak a konklúziójáig, ahol a szerzõ kijelenti, alárendelõ filozófus — kiragadott — idézetei tökéletes hogy szerinte az egész Lost-univerzum egy játék, amit fedésbe kerülnek a szereplõ jellemével (például: „az az egyik hõs, Hurley játszik társaival. Írásának élmény legfõbb kiváltója maga a keresés”9). Halkan izgalmasabb része az, ahol azt elemzi, hogyan épülnek jegyezzük meg, hogy az alkotói (J. J. Abrams, Damon be az újabb és újabb médiumok által változó Lindelof, Jeffrey Lieber) logika csapdája ismét jól hozzáférési lehetõségek az elbeszéléstechnikába. A mûködik: akár Ludwig Wittgenstein-idézetekkel is Lostnak és társainak immár nemcsak a felvértezhetnénk Locke karakterét, az más kérdés, megtöbbszörözõdött — digitális — televíziós csatornák hogy egy kaliforniai cég Ludwig Wittgenstein nevû 2008 no. 4. dobozgyári munkása mennyiben elégíthetné ki ellenpólusai nézõi lehetõségeink gyakran szimultán karakterazonosulási vágyunkat. jelen lévõ pozícióit testesítik meg. A klasszikus Leigh Adams Wright is a karakterekbõl von le elbeszélésmódon szocializálódott befogadó következtetéseket. A véletlenek és a végzet megtestesítõje a kauzalitásban, logikában, ellentmondásának játékáról értekezve két fõhõs megfejtésben bízó, kulcsokat keresõ racionális kapcsán ír azok jellemérõl. Jack Shephard és John gondolkodó, aki a Lost-univerzumon belül biológusba Locke: elõbbi a szaporodó véletleneken csodálkozó oltott fizikusként kutatja a bizonyítható, objektív realista, a tudomány objektivitásához ragaszkodó válaszokat.10 Jackként kétségbeesve ragaszkodunk a orvos, utóbbi a végzetet, a felfoghatatlant elfogadó, a sorozat — amúgy már az elsõ évad elejétõl és azóta is misztikumot csodálattal szemlélõ, hívõ figura (lásd a hetente