Egy sikertelen gépeltérítés az 1956-os forradalom előestéjén

1956 nyarán néhány bátor, fiatal magyar férfi, akik nem kértek többet a kommunista elnyomásból, sikerrel térítették el a MALÉV Budapestről Szombathelyre tartó, menetrend szerinti légijáratát, és néhány órával később sikeresen le is szálltak egy NATO repülőtéren, az akkor Nyugat-Németországhoz tartozó Ingolstadtban. Bátor tettükön felbuzdulva 1956. október 15-én néhány szabadságszerető ifjú ismét megpróbálkozott a kockázatos lépéssel, de akciójuk tragédiába fulladt. A gépeltérítési kísérletről előre tudomást szerző, így felkészült államvédelmis légimarsallok a repülőgép eltérítése után lövöldözni kezdtek, több disszidenst is megölve, és meghiúsítva a szökési kísérletet.

Újraindul a légiközlekedés

A második világháború pusztítása után csak lassan indult újra az élet – így a gazdaság élete is – az országban. A magyar lakosság és ipar kiszolgálására létrejövő új állami cégek és vállalatok közös jellemzője volt, hogy csak a Magyarországot megszálló Szovjetunióval közösen létrehozott vegyes társaságok formájában működhettek, hogy a szovjetek mindent az ellenőrzésük alatt tarthassanak. Így jött létre a polgári légi utaztatás és belföldi légi-, valamint postai forgalom lebonyolítására hivatott MASZOVLET – a MALÉV előde –, azaz a Magyar-Szovjet Polgári Légiforgalmi Rt. is. Működését hetvenegy évvel ezelőtt, az új fizetőeszköz, a forint kibocsátásának napján, 1946. augusztus elsejével kezdte meg, és mindössze nyolc esztendeig működött, helyét és feladatait 1954 novemberének végétől a MALÉV vette át. A második világháborúban a magyar repülőterek tönkrementek, a személyszállító repülőgépek nagy része pedig megsemmisült. A Magyar-Szovjet Polgári Légiforgalmi Rt. szolgáltatásaira, a belföldi légi utaztatásra meglehetősen nagy igény mutatkozott, részint a gyorsasága, a még mindig szétrombolt, és újjáépítés előtt álló vasúti hálózat elégtelensége, illetve a közúti járműforgalom hiányosságai miatt is.

A légi közlekedés újraszervezésére egy szovjet–magyar vegyes vállalat alakult, kiterjesztve ezzel a szovjet befolyást a magyar gazdaság e területére is. Az 1946. március 29. napján létrehozott vegyesvállalat, a MASZOVLET a működését öt szovjet gyártmányú, Li-2 típusú repülőgéppel kezdte meg 1946. augusztus elsején, először a postai forgalom lebonyolításában segédkezve. Az első belföldi járat 1946. október 15-én indult Budaörsről Szombathelyre, valamint az ország keleti felébe, Debrecenbe. Még ebben az évben megindították a győri és szegedi, menetrendszerinti járatokat is. Egy év alatt, folyamatosan épült ki a , , , Győr, Pécs és a főváros közötti légi összeköttetés és forgalom. A következő esztendőkben , Kaposvár, Nyíregyháza és Békéscsaba repterei is bekapcsolódhattak a menetrend szerint közlekedő járatok célállomásai közé. Emellett léteztek az úgynevezett postajáratok is, amelyek egy-egy célállomásként megjelölt város fölé érve nem szálltak le, hanem a levegőben köröztek, míg a fedélzetről a légi kézbesítők a kijelölt mezőkre és sportpályákra dobták ki a leveles zsákokat, amelyeket ezután a földi, postai alkalmazottak gyűjtöttek be.

1954 nyarára a légijáratok már 11 belföldi várost kötöttek össze Budapesttel, a jegyek ára pedig nem haladta meg a gyorsvonati első osztályra váltott jegyek ellenértékét. Akkortájt megérte repülőgéppel utazni: gyorsan és meglehetősen biztonságosan jutatta célba az utast. A belföldi légi forgalom a politikai rendőrség, az ÁVH ellenőrzése alatt állt, ugyanis a repülés nagy csábítást és lehetőséget is jelentett a nyugatra távozáshoz, főként a Rákosi-diktatúra sötét éveiben. Az ÁVH azután helyezte el civil ruhás biztonsági embereit, az úgynevezett „légimarsallokat” a gépeken, miután 1949. január 4-én, a Pécs és közlekedő járatot a felszállás után a gép repülőmérnöke és a pilótája a hatalmába kerítette, majd a géppel a Német Szövetségi Köztársaságba távoztak.

A MASZOVLET 1954. november 26. napján szűnt meg, miután a magyar állam megvásárolta a szovjet fél részesedését. A vegyes társaság helyére a MALÉV, a Magyar Légiközlekedési Vállalat lépett, örökölve mindazon infrastruktúrát és logisztikát, amelyet a szovjet kollégák honosítottak meg. A 9 db Li-2 típusú repülőgép ekkor lett teljesen magyar tulajdon. A budapesti polgári reptér már korábban, még 1950-ben átköltözött Budaörsről Ferihegyre.

Az első kísérletet siker koronázta – Eltérített repülőgéppel szálltak a szabadság felé

Hatvanegy évvel ezelőtt, 1956. július 13-án, egy pénteki napon hét magyar fiatal, akik nem akartak többé a kommunista Rákosi és utódai diktatúrájában élni, bátor tettre szánták el magukat. Disszidáltak, de világraszóló módon: eltérítették a MALÉV Budapestről Szombathelyre tartó légijáratát, és annak a pénteki napnak a délutánján sikeresen le is szálltak egy NATO repülőtéren, az akkor Nyugat- Németországhoz tartozó Ingolstadtban.

Miután 1948-ban vasfüggöny hullott le Kelet- és Nyugat-Európa határvidékei közé, elzárva a kommunista tömb országait a szabadságtól, néhány esetben már megtörtént, hogy pilóták, illetve repülőgép szerelők sikeresen loptak el katonai vagy vitorlázó repülőgépeket, hogy Nyugatra szökjenek velük. Éppen ez miatt, a politikai rendőrség már 1949-től alkalmazott a határvédelem állományából kikerülő civil ruhás utaskísérőket: „légimarsallokat”. Erre azért volt szükség, mert 1949. január 4-én a Maszovlet HA-LIE lajstromjelű Li-2-es utasszállító gépét, a menetrend szerinti Pécs-Budapest útvonalra történt felszállás után, Majoros János és Kun Miklós hatalmába kerítette, és azt eltérítve az NSZK területén szálltak le. Ez volt a II. világháború után a világon az első gépeltérítés. Emellett 1951. március 2-én a Maszovlet két repülőgép szerelője, a Ferihegyi repülőtéren elfoglalt egy földön várakozó, Po-2- es repülőgépet, majd azzal nyugatra szökött.1

Kockázatos volt, de még mindig több eséllyel kecsegtető lehetőség, mint ha a földön, a magyar-osztrák határon próbálkoztak volna. Ugyanis 1955 elején, a nagyjából ezer kilométeres szakaszon, amelynek nagy része elaknásított volt, a határvédelem 791 őrtoronyból figyelte, hogy melyik magyar vágyakozik a szabadság után. És ha valaki próbálkozott, arra kérdés nélkül nyitottak tüzet a határőrök. Ennek ellenére olyan is megtörtént, hogy 1955. július 29-én három magyar ember traktorra ült, és áttörte a drótakadályt, hogy menedékjogot kérhessen Ausztriában.

A lábatlani cementgyár bokszklubjában sportolt két huszonéves, bátor segédmunkás. Az egyikük a vépi Iszák Ferenc volt, aki korábban újságíróként dolgozott, de rendszeridegen lett a kommunistáknak, így elbocsájtották: csak a segédmunka maradt számára. Ugyanígy járt Polyák György, aki korábban a Magyar Néphadsereg berepülőpilótája volt, de kulák származása miatt, mint megbízhatatlant leszerelték. A két fiatalember elhatározta: nem él tovább Rákosiék diktatúrájában, és disszidálni fog. Az akcióhoz Iszák két bunyós tanítványát, a nehézsúlyú Balla Józsefet és Kis Gábort, míg Polyák pedig két amatőr vitorlázórepülőt, Pintér Károlyt és Jakabfy Józsefet szervezte be, valamint velük tartott Iszák felesége, Emese is. A bokszolók dolga volt a fedélzeten tartózkodó ÁVH-s tiszt – a légimarsall –

1 Ábrahám Balázs: Repülőgép eltérítési kísérlet a forradalom előestéjén. Betekintő, 2009/4. szám. leküzdése, míg a két vitorlázórepülő pedig akkor lépett volna színre, ha valamiért az „eredeti” pilóták nem vezették volna tovább a repülőgépet. A rettenthetetlen kis csapat 1956. július 13-án reggel, Budapesten, a Vörösmarty cukrászdában találkozott először, majd innét indultak a repülőtérre.

A disszidensek Győr térségében verekedni kezdtek egymással, majd a gyanútlan utasokkal is, hogy a légimarsall szolgálatba helyezze magát, és így lefoghassák. A gépen azon a napon Doktor Elek alhadnagy a pilótafülében foglalt helyet, de nem tudta használni fegyverét, mert az besült. Mikor megpróbált rendet tenni, a disszidálni akaró fiatalok hirtelen mind ráugrottak, és pillanatok alatt ártalmatlanná tették. Polyák átvette a gép felett az irányítást, majd 300-400 méteres magasságban, a radarfigyelő rendszert kikerülve navigálta át a határon a LI-2-es típusú repülőgépet. A gép az üzemanyag fogytával a Münchenhez közeli, ingolstadti NATO-támaszpont félkész állapotban lévő, és csak véletlenül meglátott leszállópályáján landolt.

Iszákot már Nyugat-Németországban felvette állományába a CIC (a CIA egyik osztálya), majd az 1956- os forradalom eltiprása után Nyugatra menekülő magyar emigránsokat kellett kikérdeznie. A két főszervező 1957 augusztusáig maradt Frankfurtban, illetőleg Stuttgartban, majd együtt repülték át az óceánt, és az USA-ban telepedtek le, de a gépeltérítők persze mind politikai menedékjogot kaptak. Polyák György az amerikai légierő pilótájaként, Iszák Ferenc pedig az amerikai kémelhárítás tisztjeként ment nyugdíjba.

Az eltérített repülőgép további két, be nem avatott utasa sem akart visszatérni a Magyar Népköztársaságba, így ők is disszidáltak és menedékjogot kértek. A repülőszemélyzet egyik tagja, Benedikt Károly hajózó távírász, 1956 júliusában miniszteri dicsérő elismerésben részesült, mégis, az 1956-os forradalom után Kanadába disszidált. Az utasok közül Dénes Tibor dramaturg is visszatért Budapestre, és a Szabad Népben „Ingolstadti benyomások” címmel megosztotta tapasztalatait az olvasókkal. A forradalom rá is olyan nagy hatással volt, hogy 1957 elején fiával együtt úgy döntött, hogy hátat fordít az országnak. Megvolt rá minden oka, hiszen az 50-es évek elején kitelepítették, és csak 1953-ban szabadult Kistarcsáról: azután csak ritkán kapott színházaktól megbízást. A forradalom után pedig nyomozók keresték, mert illegális szervezkedéssel akarták meggyanúsítani. Ekkor döntött a távozás mellett: a forradalom ötödik évfordulóján, a Párizsban megjelenő „Irodalmi Újság”-ban elevenítette fel a repülős kaland történetét.

Az eset után a Malév belső biztonsági előírásai megszigorodtak. Nem hiába: 1956 október közepén megint megpróbálták eltéríteni a járatot, akkor azonban, már sikertelenül. Az akkor próbálkozó, négytagú társaság egyik tagját a fedélzeten helyett foglaló ÁVH-s tisztek agyonlőtték, a többieket pedig elfogták.

A sikertelen gépeltérítés a forradalom előestéjén

Sokkal tragikusabbra sikerült az 1956. október 15-én végrehajtott gépeltérítési-kísérlet. Ekkor Kutasi István, Neckos Vasilis, Kabók Sándor és Merczel Gábor próbálkozott a Budapest – Szombathely – járat eltérítésével. Ők a fővárosban szálltak be a repülőgépbe, míg társuk, Korsós Pál Szombathelyen csatlakozott volna társaihoz, ám gyanús viselkedése – na és persze, a lehetséges géprablásról „fülest” kapó ÁVH-sok ébersége – miatt már fel sem engedték szállni a gépre, még az utasok részére fenntartott terminálban őrizetbe vették. A sikerükben bizakodó disszidálásra készülő férfiak szereztek egy dobtáras, PPS géppisztoly, amelynek a jobb elrejthetősége végett a tusáját lefűrészelték, aztán egy revolvert, és néhány kéziszerszámot is magukkal vittek: baltát, feszítővasat, kalapácsot.

Merczel Gábor az elfogása utáni, első vallomásában így beszélt a szervezkedésükről 1956. október 15- én: „1956 augusztusában eljött hozzám a lakásomra Kutasi István, akit én már régóta ismertem. […] majd szeptember elején, amikor ismét nálam volt, említést tett arról, hogy nyugatra akar szökni és kérdezte tőlem, hogy nekem nem volna-e kedvem vele menni. Közölte, hogy a szökést MALÉV géppel akarja végrehajtani és már van egy társa, aki hajlandó vele együtt szökni. Kutasi közölte még azt is, hogy van neki egy géppisztolya is, amit a szökés végrehajtása során használni fog olyan formában, hogy az utasokat feltartóztatja vele és utána a pilótát kényszeríti, hogy a gépet vigye ki nyugatra. Kutasi közlésére én kijelentettem, hogy most még nem tudok határozott választ adni, mert ezen még gondolkozni kell. A társa kilétét ekkor nem nevezte meg. Kb. 3–4 nap elteltével felhívtam Kutasit telefonon a munkahelyén, amikor is közöltem vele, hogy hajlandó vagyok a dologba belemenni. Ekkor a telefonba többet nem közöltem vele, hanem megbeszéltük, hogy másnap találkozni fogunk és részleteiben megbeszéljük a szökés végrehajtását. Másnap a találkozónk létre is jött – arra már nem emlékszem, hogy hol – ahol megállapodtunk abban, hogy én is benne vagyok a nyugatra szökésben, de amíg ő ezt rendesen elő nem készíti, addig engem ne háborgasson vele. Kutasitól semmiféle feladatot nem kaptam a szökés előkészítését illetően."2

A készülődő fiatalokat azonban elárulták: egy telefonos bejelentő, aki Kocsis Zoltánként mutatkozott be, 1956. október 13-án bejelentést tett az Államvédelmi Hatóságnál, hogy az elkövetkezendő napok valamelyikén gépeltérítés készül: a repülőt fegyverrel megszerezve, több férfi Nyugatra akar szökni.

2 Ábrahám Balázs: i. m. Így az államvédelmisek riadót és fokozott készültséget rendeltek el: minden gépre plusz két kísérő- légimarsallt osztottak be, és az ÁVH-sok feszülten figyelték a repülőterek termináljait is.

„A szökésünk végrehajtásának a tervét október 14-én, azaz tegnap beszéltük meg. A végrehajtást a következőképpen akartuk megvalósítani: miután a repülőgép Szombathelyen felszáll Zalaegerszeg felé, utána kb. 5 perc múlva Kutasi feláll és a nála lévő géppisztolyt az utasokra szegezi. Miután mi a pilótafülke ajtaját felfeszítjük és kényszeríteni fogjuk a pilótát, hogy az ország területét Ausztria felé hagyja el. Ez volt nagyjából Kutasi elképzelése, amit mi jóvá hagytunk."3

Az 1956. október 15. napi repülőgép-járaton a négy, disszidálásra készülő férfin kívül nyolc gyanútlan utas és négyfőnyi személyzet (ezek egyike szintén felfegyverzett ÁVH-s volt) foglalt helyet, no meg a két, már előre felkészült államvédelmis tiszt: Kemenesi Béla áv. százados és Marsi Gyula áv. főhadnagy, akik hivatalos megjelölésük szerint gépkísérőként voltak a fedélzeten.

A repülőgép eltérítése úgy indult, ahogy azt a fiatalok eltervezték: a Szombathelyről való felszállás után néhány perccel az utastér elejében helyet foglaló Kutasi elővette a lefűrészelt tusájú géppisztolyt, majd azt az utasokra fogta. Eközben a többiek a pilótafülke ajtajához siettek, ahol Kabók leragasztotta volna a figyelőnyílásokat, a többiek pedig ezután megpróbálták volna felfeszíteni a pilótafülke ajtaját. Erre már nem kerülhetett sor: miközben Kutasi rászegezte az utasokra a géppisztolyt, a két ÁVH-s tiszt előkapta maroklőfegyverét, és azonnal tüzelni kezdtek. Először Kutasi Istvánt lőtték le, majd megsebesítették Kabók Sándort és rálőttek Neckos Vasilisre is.

Merczel Gábor nem sérült meg, mert látva a kialakult helyzetet, azonnal megadta magát: „A szombathelyi repülőtérről való felszállás után a megbeszéltek szerint Kutasi levette a sportszatyrot és kivette a géppisztolyt. Ezzel egy időben Kabók is felállt a jobboldali széksorból, Kutasinak a háta mögül és előrement, hogy leragassza a figyelő nyílást. Közben Kutasi felszólította az utazó közönséget, hogy

3 Ábrahám Balázs: i. m. Részlet Merczel Gábor gyanúsított vallomásából. „mindenki tegye fel a kezét”. Ezután én is felálltam, de ekkor már lövések dördültek el. A lövések először Kutasit utána Kabók Sándort és utána engem értek. Kabók megsebesült valami gyomorlövést kapott. Kabók egyéb tevékenységéről nem tudok."4

„Ezen a napon a Budapest – Szombathely – Zalaegerszegi vonalon, mint hajózó szerelő voltam beosztásban a Ferihegyi repülőtérről induló személyszállító gépen. A repülőtérről való eltávozás után az első pilóta és Sarek et., a gép kísérője közölték velem, hogy számíthatunk esetleges belső támadásra. Budapesttől Szombathelyig nem történt semmi különösebb esemény. A fentiek tudatában és a rossz látási viszonyok miatt a géppel 400-500 méter magasságban repültünk, hogy esetleges kényszerleszállást tudjunk végrehajtani. Szombathelyről való elstartolás után kb. 7 perc eltelte után a kémlelő nyíláson az utastért figyelve láttuk, hogy fiatal civil személy a jobb első ülésben ülő személyhez előrejött, a kabátját széjjelhúzva, hogy leplezze barátja mozgását. Ugyanakkor láttuk Sarek elvtárssal, hogy a jobboldali első ülésen ülő fiatal személy csomagtartóról levette a sportszatyrot, amelyből egy dobtáras géppisztolyt húzott elő. A fentiek láttára elhúzódtunk az ajtótól, majd Sarek et. lövéseket adott le, miután kintről lövéseket hallottunk. Ezután több lövés elhangzott. A lövések elhangzása után az első pilóta a gépet 180 fokkal visszafordította Szombathely felé, a magasságot is csökkentettük. Mivel abbamaradtak a lövések, megkíséreltük Szombathelyre a leszállást, ami sikerrel járt. A leszállás után tudtam meg pontosan, hogy egy négy főből álló fegyveres banda akarta a gépet elrabolni, akik közül egy fő meghalt, 2 fő megsebesült, egy fő sérülés nélkül maradt.”5

„1956. október 15-én a Budapest – Szombathely – Zalaegerszegi légi útvonalon közlekedő személyszállító repülőgépen teljesítettem szolgálatot. A repülőgép a Ferihegyi repülőtérről reggel 6.50- kor indult. Budapestről Szombathelyig minden rendben volt. A szombathelyi repülőtérről való felszállás után Zalaegerszeg felé haladva, mintegy 3-4 perc eltelte után a figyelő lukakon arra lettem figyelmes, hogy az utastér első részében a pilótafülke mellett az első székekben ülő négy fiatal közül az első, egy magas fiatal felállt és a csomagtartóból leemelte a sportzsákot és kihúzta belőle a dobtáras géppisztolyt. Társai ezzel egy időben az aktatáskákból kezdték kipakolni a feszítővasakat, kalapácsokat. A fentiek láttára mivel láttam, hogy támadásra készülnek, a pilótának szóltam, hogy támadásra készülnek és vigyázzon. Közben már egy nagy koppanást is hallottam az ajtón, ami a támadást jelezte. Erre én is fegyveremet használtam és tüzeltem a figyelő luk előtt álló személyre az ajtón keresztül. Ezután a gép visszafordult és a szombathelyi repülőtérre leszállt. A leszállás után láttam pontosan, hogy négyen voltak és ekkor ismertem meg őket. Kabók Sándor a gép jobboldali üléssorból jött előre a géppisztolyos személyhez, valami újsághoz hasonló papír volt a kezében. Ezután nem láttam Kabók tevékenységét miután elkezdődött a támadás. Amikor Szombathelyen leszállt a gép Kabók több helyen megsebesülve a baloldali első ülésbe volt beleesve. Kutasi, a banda vezetője, sérüléseibe belehalt. A rablóbanda görög származású tagja több helyen megsebesült. Egy tagja nem sebesült meg a csoportnak.”6

„1956. október 13-án mint a BM dolgozója vezetőmtől utasítást kaptam arra, hogy másodmagammal október 15-én reggel a Ferihegyi reptértől induló Szombathely – Zalaegerszeg légi útvonalon közlekedő személyszállító gépet biztosítsuk, mivel általunk ismeretlen személyek fegyveresen el akarják rabolni, hogy ezzel nyugatra szökjenek. A fenti napon a Vörösmarty térről induló MALÉV autóbusszal kimentünk a Ferihegyi reptérre, majd a várócsarnokban foglaltunk helyet az indulásig. A mikrofonon történő indulási jelzésre beszálltunk a gépbe. Az utastér középső sorának a hátsó ülésein foglaltunk helyet. Szombathelyig rendellenességet nem észleltünk. Szombathelyről való felszállás után társammal ülőhelyet változtattunk, így én a gép utasterének a jobboldali széksor utolsó székére ültem. Míg a

4 Ábrahám Balázs: i. m. Részlet Neckos Vasilis gyanúsított vallomásából. 5 Ábrahám Balázs: i. m. Részlet Gál András repülő hajózó szerelő vallomásából. 6 Ábrahám Balázs: i. m. Részlet Sarek József volt ÁVH-s tiszt, 1958-ban BM beosztott vallomásából. társam előttem harmadik vagy negyedik helyre ült. Felszállás után kb. 4-5 perc múlva, a jobboldali ülésről felállt egy világos ballonkabátban lévő, vékony termetű fiatalember (mint később megtudtam) Kabók Sándor, aki előre ment Kutasihoz. Ugyanakkor oldalról is odament a görög származású személy (Neckos Vasilis), a banda tagja. Pár másodperc múlva a sportzsákot leemelő személy, aki az utasok felé háttal állt, jobbról balra fordulva egy világosszürkére festett dobtáras géppisztolyt, csövével az utasok felé tartva, felszólította az utazóközönséget, hogy „fel a kezekkel, vagy kezeket fel” pontosan nem értettem a gépzúgástól, felszólítást tette. Erre az utasok fejmagasságban fel is tették a kezüket. Rövid egy-két másodperc után, amikor a vezető fülke ajtajánál koppanást hallottam, Kutasi is odatekintett és ekkor az előttem ülő munkatársam csípőmagasságból bal kézzel pisztolyából leadott egy lövést a géppisztolyt tartó Kutasi felé, akit a lövés eltalált, aminek következtében az testtartásában megingott. A lövés pillanatában az utasok igyekeztek az ülések támlái mögé lehúzódni. Kutasi körül állók pedig az utastér bal oldala felé ugrottak félre. Közben én is és társaim is lövéseket adtunk le a félreugró Kutasi társaira. Közben a gép kísérője is adott le lövéseket. Ezután a pilóta visszafordította a gépet és azt dobálni kezdte és alacsonyan repülve visszatértünk a szombathelyi repülőtérre. Leszállás után láttuk, hogy a géppisztolyos Kutasi a lövések következtében meghalt. Kabók Sándor több helyen megsebesült, majd kórházba lett szállítva. Neckos Vasilis is sérült volt. Ekkor összeszedtük a banda fegyverzetét, amely 1 db lefűrészelt tusájú dobtáras géppisztoly, 1 db forgópisztoly, két darab összeszerelhető feszítővas, 2 db kalapács, 1 db balta, mindegyiknek új aktatáska és repülőútirány térképek, stb.”7

„1956. október 15-én hétfőn Budapest – Szombathely – Zalaegerszegi menetrendszerű légútvonalon közlekedő utasszállító repülőgépre voltam beosztva, mint első pilóta. Az utasszállító géppel 7 óra 7.15

7 Ábrahám Balázs: i. m. Részlet Marsi Gyula volt ÁVH-s tiszt, 1958-ban MÁV alkalmazott vallomásából. perc között szálltunk fel. Ezt megelőzően illetékes, de általam ismeretlen hatósági közeg figyelmeztetett, hogy fokozottabb éberséggel figyeljünk a gépen, nehogy megtörténjen az 1956. június vagy júliusban megtörtént géprablás. Budapesttől Szombathelyig semmi rendellenességet nem észleltünk az utasfülkében. Szombathelyi repülőtérről való felszállás után, mintegy 4-5 perc elteltével a gép kísérője Sarek et., figyelmeztette a gép személyzetét, készüljünk fel, mert támadás várható az utastérből. Ezután egy hatalmas ütés zúdult a pilótafülke ajtajára, majd ezután mintegy 30-40 másodpercig lövöldözés volt a gépen. Én ekkor a géppel igyekeztem megközelíteni a földet, hogy kényszer leszálljak, de a leszállás végső megközelítésében a lövöldözés megszűnt, és az átlőtt kabinajtón jól látható volt, hogy a pilótafülkéhez nem közelednek, így úgy határoztunk, hogy Szombathelyen szállunk le. Ezt a szándékunkat végre is tudtuk hajtani. A leszállás után tudtam meg, hogy egy négytagú fegyveres csoport akarta a gépünket elrabolni. Ezek közül egy meghalt, 2 fő megsebesült, 1 fő sértetlen maradt. A gép ajtaját akkor nyitottuk ki, amikor a BM fegyveres szervei megérkeztek.”8

„A fenti napon hajnalban utasítást kaptunk Marsi Gyula BM beosztottal együtt, hogy szolgálati fegyverünkkel ellátva a reggel Budapest[ről] Zalaegerszegre induló menetrendszerinti MALÉV utasszállító repülőgépbe szálljunk be. Ismertették velünk vezetőink, hogy bejelentés érkezett a lakosság köréből, hogy ezzel a géppel több olyan személy kíván utazni, akik a gépet fegyveres kényszerítő eszközökkel akarják birtokba venni és ezzel nyugatra távozni. Az utasítás után a repülőgépbe beszálltunk, de addig a repülőgéprabló személyének kilétét az op[eratív]. szerveknek nem sikerült megállapítani. Ebből kiindulva mivel ismeretlen személyekkel fogunk szembeállni, így a repülőgép rablást nekünk kell megakadályozni. A repülőgépen a feladatunk az volt, hogy az utazókat figyelemmel kísérjük és esetleges fellépésükből megítélve a rablási kísérletet megakadályozzuk. Szombathelyig a repülőgépen semmi esemény nem történt. Ott több utas leszállt, valamint 2 szombathelyi egyén felszállt. A szombathelyi repülőtérről való felszálláskor a repülőgépben velünk együtt 14 fő utas tartózkodott. A felszállást követően néhány perc múlva a jobb oldali sorban ülő Kabók Sándor felállt, és az első ülésen ülő Kutasihoz lépett, aki már ezt megelőzően a zöld színű sportzsákot a felette lévő csomagtartóból levette és azt az ölében tartotta. Kabók előbb az ülés támlájára dőlt, miközben Kutasi a jobb kezével valami nehéz tárgyat emelt ki a sportzsákból. Ezt követően Kutasi megsürgette Kabókot „menjél” szavakat ismételgetve, Kabók a pilótafülke ajtajához lépett. Az ajtón zörgetett, majd annak kilincsét helyettesítő gombját megfogta és az ajtót kinyitni próbálta. Kabók ellépését követően Kutasi görnyedt tartással ülőhelyéről felállt, féloldali állásban az utasok felé fordulva, kezében egy szürkére festett dobtáras géppisztolyt tartott az utasokra irányítva. Eközben hangosan szólt, hogy „kezeket fel”, ekkor én mivel már a készülődésből láttam, hogy a repülőgép rablási kísérlet megindult, szolgálati fegyveremet bal kezembe fogva a „kezeket fel” szólításra először Kutasira, Kabókra, majd pedig a bal sarokban lévő görög személyre lőttem. Mind a három lövésem talált, de Kutasi továbbra is álló helyzetben maradt és géppisztolyát az utasok felé tartotta, ezért negyedik lövésemet szintén Kutasira adtam le, aki erre előre bukott. Ezt követően Marsi elvtárs adott le szolgálati fegyveréből lövéseket. A leírtak után a repülőgép kísérő személyzete a náluk lévő dobtáras géppisztolyból sorozatlövéseket adott le, nehogy valaki az összekötő ajtót ki tudja nyitni. Közvetlenül ezután én felültem az ülés támlájára, mivel még ekkor nem tudtam, hogy a sorozatlövések miből származnak. Arra gondoltam, hogy a fekvő helyzetben lévő Kutasi adja le ezeket a lövéseket. A lövések elhangzása után a vezetőpilóta a gépet dobálni kezdte, amely mintegy 6 percig tartott, amíg vissza nem érkeztünk a szombathelyi repülőtérre, ahol leszálltunk.”9

8 Ábrahám Balázs: i. m. Részlet Dávid Imre repülőgép-vezető, első pilóta vallomásából. 9 Ábrahám Balázs: i. m. Részlet Kemenesi Béla volt ÁVH-s tiszt, 1958-ban BM beosztott vallomásából. „1956. október 15-én reggel 6 óra 50 perckor induló menetrendszerint közlekedő utasszállító repülőgépre ültem, hogy azzal Zalaegerszegre utazzak a Ferihegyi repülőtérről. Budapesttől Szombathelyig semmi rendellenesség nem történt. A szombathelyi repülőtérről való felszállás után mintegy 4-5 perc múlva arra lettem figyelmes, hogy valaki erélyes hangon szól, hogy „menjen hátra”. Ekkor láttam, hogy az utastér jobboldali üléssor első ülésének támaszkodva géppisztolyt tart a kezében egy férfi és a második ülésen ülő bőrkabátos férfire tartva küldi hátra őt. Ugyanezt követő pillanatban már két fiatal férfi állt a pilótafülke előtt. Mikor a géppisztolyos férfi csőre töltött, a háta mögül, vagyis a gép utasterének hátsó részéből lőttek a géppisztolyos férfire és a mellette álló két fiatal személyre is. A géppisztolyos a lövések következtében előrebukott a fotel támlájára és a másik kettő is megsebesült. Az egyik fiatalabb az üléseken keresztbe feküdt sebesülten, a görög személy lekuporodott a gép padlójára. A lövöldözés csak másodpercekig tartott, majd közben az utasfülkéből is lőttek. Ezután a gép visszatért Szombathelyre, ahol megtudtuk, hogy négy fiatalember akarta a gépet elrabolni, hogy azzal nyugatra szökjenek. A támadók közül egy meghalt, kettő pedig megsebesült. A támadók közül egyet sem ismerek.”10

Miután a lövöldözés véget ért, az ÁVH-sok biztosították a gépet, míg a pilótát utasították, hogy forduljon vissza Szombathelyre, és szálljon le a repülőtéren.

Mire leszállt a repülőgép, Kutasi életét vesztette, a többieket pedig Szombathely központjába szállították: a sebesülteket kórházba, míg Merczel Gábort a BM Vasmegyei Főosztályának Vizsgálati Alosztályára, majd innen még ugyanaznap Budapestre, a BM VII. Főosztályára.

A sikertelen repülőgép-eltérítésről a Magyar Nemzet 1956. október 16. napi száma így írt: „Tűzharc a Budapest-Szombathely repülőúton: Hétfőn reggel a Budapestről 7.10-kor induló és Szombathely, illetve Zalaegerszeg felé tartó repülőgép pilótái és utasai ellen négy fegyveres bandita támadást kísérelt meg, el akarták rabolni a gépet. A gép rendben megérkezett Szombathelyre, ott leszállt, majd ismét a magasba emelkedett. Miután a BM államvédelmi szervéhez a lakosság részéről már korábban bejelentés érkezett, hogy valamelyik repülőgép ellen támadás várható, a BM államvédelmi szervének két tisztje is elhelyezkedett az utasok között. Mikor a banditák előrántották és az utasokra szegezték fegyvereiket, ők is azonnal akcióba léptek. Rövid tűzharc után sikerült ártalmatlanná tenni a banda

10 Ábrahám Balázs: i. m. Részlet Patonai Ferenc utas vallomásából. három tagját. A negyedik tag megadta magát. A gépen a banda tagjai közül Kutasi István (budapesti lakos) a tűzharc során kapott sebeibe belehalt, Kabók Sándor (budapesti lakos) súlyosan megsebesült, Necisz Vasilis (budapesti lakos) pedig könnyebben megsebesült. A banda negyedik tagja, Mercel Gábor (budapesti lakos) pedig - aki az államvédelmi tisztek fellépésére megadta magát - nem szenvedett sebesülést. Az eddigi nyomozás megállapítása szerint a banditák a gépet nyugat-Németországba, Münchenbe akarták kényszeríteni."

Hivatalos, összefoglaló jelentés az egész esetről csak a forradalom után, 1958-ban készült: „Az 1956 október 15-én történt géprablási kísérletről – emlékezetből – a következőket tudom elmondani: 1956 október 13-án szombaton délelőtt a BM fogadó irodában jelentkezett egy Kocsis Zoltán nevű elvtárs, aki akkor a Kohó és Gépipari Minisztériumban dolgozott osztályvezetői beosztásban és közölte, hogy tudomása szerint az 1956 X. 15-i reggeli szombathelyi repülőgépet fegyveresen el akarják rabolni. Kocsist azonnal kikérdeztük, aki elmondotta, hogy még régebben nyilvános helyen ismerkedett meg Sárosi Mária 20 éves nővel, akivel azóta is szórványosan kapcsolatban áll. Sárosi Mária elmondta neki, hogy ismerősei akarják a gépet elrabolni. Kocsis révén megismerkedtünk még az nap Sárosi Máriával is. Sárosi akkor kb. 20 éves, csinos, jólöltözködő, s feltűnően értelmes nő volt, […] Kikérdezése során elmondotta, hogy néhány hónapja ismerkedett meg Iván Zoltán nevű egyénnel, […] Iván elmondotta Sárosi Máriának, hogy több barátjával együtt, akik fel vannak fegyverezve el fogják rabolni a fent említett gépet, s hívta a nőt is, tartson velük. (A barátokat Sárosi nem ismerte) Sárosi nem akart velük menni, majd egy óvatlan pillanatban elfecsegte az egész ügyet Kocsisnak, aki jutalom reményében jelentette.

[…] A bejelentés alapján – bár az ügy nem volt világos, és egyáltalán nem volt ellenőrizhető, sőt Sárosi Mária elmondásában több hihetetlennek – de legalábbis valószínűtlennek tűnő részlet volt – az üggyel azonnal igen komolyan kezdtünk foglalkozni. Sárosi Máriát megbíztuk, hogy végezzen részünkre felderítést, amit ő szívesen el is vállalt. Iván Zoltánt sürgős feldolgozás alá vettük, s bevezettük figyelését. Szombat délután lévén Iván Zoltánról bővebb adatokat nem tudtunk megállapítani. A figyelés szerint több helyen volt szórakozni, sok személlyel beszélt, s kapcsolatai közül kettő belügyi tiszt volt. Sem Iván, sem kapcsolatai nem szerepeltek a hétfő reggeli szombathelyi repülőgép utas névsorán. Sárosi Mária csak vasárnap késő délután jelentkezett. Elmondotta, hogy Ivánnal nem sikerült beszélnie, s előttünk hívta fel Ivánt, hogy találkozót kérjen tőle, de Iván erre a találkozóra sem jött el. 15-én reggel, bár a figyelők jelentése szerint Iván Zoltán a gép indulásának pillanatában még lakásán tartózkodott, s Sárosi Mária az utasok közül senkit sem ismert fel, a gép szokásos biztosítását 2 operatív tiszttel megerősítettük. Beszállás előtt néhány utasnál szúrópróbaszerű ellenőrzést végeztünk, de eredménytelenül. A gép a Budapest – Szombathely útvonalat esemény nélkül repülte. Amikor Szombathelyről Zalaegerszegre repült át, a felszállás után néhány perccel Kutasi István […] helyéről felállva géppisztolyt vett elő, melyet az utasokra fogott, Vasilis Neckos büntetett előéletű görög emigráns és Kabók Sándor 18 éves tanuló utóbbi egy forgópisztollyal a kezében a pilótafülkébe vezető ajtót kezdte feszegetni. Az utastérben lévő 2 operatív tiszt ekkor pisztoly- lövésekkel mindhárom támadót leküzdötte, a gép visszafordult és Szombathelyen szállt le. A támadók közül Kutasi István a helyszínen maghalt, Vasilis Neckos és Kabók Sándor súlyos sérülésekkel kórházba került (természetesen szigorú őrizet alatt). A gép utasai közül még Merczel Gábor volt a banda tagja, akit azonnal őrizetbe is vettek, de ő a cselekményekben nem játszott szerepet. A helyszínen azonnal megkezdtük a kihallgatásokat, amelyek során Merczel elmondotta, hogy a banda egyik tagja, Korsós Pál ismeretlen okból lemaradt a gépről. Kiderült, hogy Korsós már 1956 október 12-én repülőgéppel Szombathelyre utazott, ahol gyanússá vált és tiltott határátlépés gyanúja miatt őrizetbevették, de kihallgatását még nem kezdték meg. Még 1956. október 15-én Korsóst, Merczelt és Neckost felszállítottuk Budapestre, ahol vizsgálatukat a volt VII. Főosztály vizsgálati alosztálya (Béres Pál r.őrgy.) azonnal megkezdte. […] A vizsgálat befejezést a közbejött ellenforradalmi események miatt nem nyert. A banda tagjai emlékezetem szerint a következő felszereléssel voltak ellátva:

1 db. lefűrészelt-agyú üzemképes szovjet dobtáras géppisztoly kb. 35 tölténnyel.

1 db. Weston-Smith gyártmányú 0,45 kaliberű forgópisztoly, amelybe papírral TT-töltények voltak erősítve.

2 db. Két részből álló és összecsavarható feszítővas

2 db. repülési vázlat a Budapest – Szombathely – München útvonalra.

„Törökszentmiklósi Gépgyár” feliratú gumibélyegző.

A banda több tagjának volt a „Törökszentmiklósi Gépgyár” Vállalat nevével hamisított személyi igazolványa, munkaadói igazolványa, valamint volt náluk fenti cégre szóló anyagbeszerzői csekk-tömb, amelyből több lapot felhasználtak. Ilyen módon minden tagot elláttak egyforma aktatáskával, töltőtollal, határidőnaplóval, s még több hasonló gyerekes aprósággal, melyekre már nem emlékszem.

[…]

Sárosi Mária – a feljelentő – 5000 Ft pénzjutalmat és Belügyminiszteri Dicséretet kapott. Az ellenforradalom során az őrizetbevett személyek kiszabadultak. Sárosi Mária egy csoport huligánnal kifosztotta Ács Ferenc ezredes elvtárs lakását, akinek lakcímét az ügy során megismerte, majd az ellenforradalom leverése után kiszökött az országból, s jelenleg Svédországban van. Merczel Gábor szintén disszidált, tartózkodási helyét nem ismerem. NeckosVasilis betöréses lopásért kapott 12 éves börtönbüntetését tölti. Korsós, […] jelenlegi tartózkodási helyét nem ismerem.”11

A gépeltérítők szerencséjére a forradalom és az azt követő zűrzavar „beleszólt” az elszámoltatásukba. A börtönöket megnyitották és a legtöbb fogoly kiszabadult, sokan a forradalom leverése után Nyugatra szöktek. Így került szabadlábra, majd a „szabad Európába” Korsós és Merczel is. Neckos Vasilis is kiszabadult, ám hamarosan ismét rács mögé került, de nem a gépeltérítés, hanem más köztörvényes bűncselekmények elkövetése miatt (neki már az 1956-os forradalom előtt is voltak hasonló ügyei). A súlyosan sebesült Kabók Sándort a leszállás után azonnal kórházba szállították, ahová bevitték bérmaapját, dr. Torjay Waltert is, hogy segítsen az operációban. Ő 1990-ben így írt emlékeiről a Vas megyei napilapnak: „Öten szövetkeztek géprablásra, hogy Nyugatra szökjenek. A találkára az ötödik nem jött el. Valószínűleg ő volt az áruló. A fiúkat a gépen már várták az ávósok, s egy adott pillanatban golyózáport zúdítottak rájuk! Egy görög származású fiú azonnal meghalt, Kabók Sanyi súlyosan megsérült. Hasát és combját találta el a golyó. Félholt volt már, amikor a gép Szombathelyre ért. Itt az ávósok lábánál fogva kirángatták a gépből, közben rugdosták. Tiborc doktor szerencsésen megoperálta, közben kitört a forradalom."12 Kabók a forradalom idején kórházban volt, majd sorsa érdekesen alakult, hiszen 1956 decemberében egy államvédelmis családja bújtatta, akit éppen Kabók rokonai mentettek meg a forradalom alatt a népharagtól. Miután 1957 januárjában édesanyja elhunyt, Budapestre ment, ahol rendőrnek jelentkezett és fel is vették, bár csak önkéntes (segéd) rendőrként alkalmazták rövid ideig (nem került hivatalos állományba). Neve 1958 áprilisában bukkant fel ismét egy fegyverrejtegetési ügyben. A Jósvai György és társai elleni nyomozás során került újra képbe az az 1956. október 13. napi telefonos bejelentés, ami lebuktatta a repülőgép eltérítőit. Tulajdonképpen így jutottak el a Jósvaival kapcsolatban álló Kabókhoz, akit végül repülőgéppel végrehajtott tiltott határátlépés kísérlete miatt 6 év fegyházra ítéltek.

Ezt követően erőszakos gépeltérítésre nem került sor Magyarországon, bár arra akadt példa, hogy vadászpilóták MiG-15-össel szöktek nyugatra, ahogy arra is, hogy nyugatra menekülőkért szálltak le kisgéppel a határ mellett, majd tértek vissza Ausztriába.

Távollétükben ítélték halálra a bátor pilótákat

Negyvenhét évvel ezelőtt, 1970. április 07. napján egy bátor magyar vadászrepülőgép pilóta, Zoboki Sándor főhadnagy megelégelte Kádár János hazug rendszerét. Úgy döntött, hogy „nyugatra” távozik, mégpedig oly módon, hogy felfigyeljen rá a világ. Így is történt: miután felszállt a Magyar Néphadsereg MIG-15 – ös vadászgépével a taszári légibázis kifutójáról, nyugati irányba fordította a repülőgépet, és egészen a napfényes Itáliáig repült vele, majd pedig politikai menedékjogot kért az olasz hatóságoktól. Egy újabb repedést okozott ezzel a kádári szocializmus egyre jobban rogyadozó talapzatán. Újabbat, hiszen fél évvel azelőtt Bíró József százados tett ugyanígy…

Zoboki Sándor, a Magyar Néphadsereg 25 éves pilótája 1970. április 7-én, 9 óra 12 perckor emelte fel a MiG-15-ösét a taszári repülőtér betonjáról, öt perccel később azonban megszakadt vele a rádiókapcsolat, és a radarokról is eltűnt. A légierőnél azt gondolták, hogy lezuhant vagy kényszerleszállást hajtott végre, a felkutatására azonnal három helikopter szállt fel. Két órával később hívták vissza a bajbajutott pilótát kereső helikoptereket, miután nyugati hírügynökségek beszámoltak arról, hogy Zoboki Udinétől nem messze, Risanóban, egy használaton kívül reptéren szállt le a gépével.

11 Ábrahám Balázs: i. m. Részlet Nagy Tamás r. főhadnagynak az 1956. október 15-én történt géprablási kísérletről szóló, 1958. május 2. napján lejegyzett jelentéséből (készült a BM II/4-f. alosztályán, „Szigorúan titkos!” megjelöléssel). 12 Bozzai J.: Gépeltérítők és légimarsallok a szombathelyi légtérben. nyugat.hu, 2004. 01. 11. Kiderült, hogy mélyrepülésben, a radarok érzékelési magassága alatt előbb Jugoszlávia felé vette az irányt, majd az Alpok vonalát követve szállt le Risano kis repterén. Fél évvel korábban, 1969. augusztus 14-én pedig a 42 éves Bíró József százados – szintén egy MiG-15-sel – Dombóvár térségében vált ki egy vadászkötelékből, majd eltűnt. Őt négy és fél órán át keresték, egészen addig, míg az MTI nyugati források alapján jelentette, hogy Olaszországba szökött. Bíró az Udinéhez közeli Osappóban szállt le.

Kádárék a szökése után szinte azonnal kikérték Bírót, ám a százados politikai menedékjogért folyamodott a taljánokhoz, így az olaszok végül nem adták ki. Bíró Józsefet a Budapesti Katonai Bíróság távollétében, 1969. december 29. napján meghozott, KB.I.052/1969. számú ítéletében, „fegyveresen és szolgálati ténykedés felhasználásával elkövetett külföldre szökés” bűntette miatt halálra ítélte, mert „súlyosan visszaélt a dolgozók és elöljárói bizalmával, aljas módon elárulta hazáját, katonatársait, cselekményével pedig lehetőséget és táptalajt biztosított annak a rágalomhadjáratnak, amelyet nyugaton hazánk, dolgozó népünk munkája ellen folytatnak”. A halálbüntetés 1970. február 11-én emelkedett jogerőre.

Zoboki Sándor bírósági tárgyalását szintén gyorsan lezárták, első fokon már a szökés után két hónappal, 1970. június 4-én megszületett a halálos ítélet, amely július 13-án lett jogerős. Természetesen Zobokit is kikérte a Magyar Népköztársaság, de ő is menedékjogot kapott Olaszországtól. A gépét viszont az olaszok visszaadták a magyar hadseregnek. Zoboki sorsáról keveset tudni. Az biztos, hogy előbb egy menekülttáborba került, majd járt az USA-ban, végül egy ausztriai síbalesetben vesztette életét. Úgymond, „átlagos” hír lehetne ez egy magyar származású síelő véletlen balesetéről, ha nem került volna utóbb nyilvánosságra a Honvédelmi Levéltár egy dokumentuma, amely Rajnai Sándornak, a külföldi hírszerzés főnökének nevéhez kötődik: „A hazai feldolgozó munka és a vádlottak távollétében hozott halálos ítéletek megfelelő hatékonysággal nem biztosíthatják az újabb hasonló bűncselekmények elkövetésétől való visszatartás érdekeit. Ezért a BM III. Főcsoportfőnök Elvtársnak javasoljuk – a BM III/I. csoportfőnökség lehetőségei figyelembe vételével – a jogerős ítélet végrehajtása előkészítésére aktív operatív akció kezdeményezését”. Ennyi bizonyítható. Meg a tény: Zoboki Sándor életét vesztette, mikor Ausztriában, síelés közben fennakadt egy nyakmagasságban kifeszített drótkötélen…

Bíró Józsefet szintén megpróbálták megölni: a trieszti menekülttáborban többször is rálőttek, de túlélte az orvtámadást, azonban máig sem tudni – persze sejthető –, hogy kik is akarták meggyilkolni. Ezután elhagyta Európát, és Kanadában telepedett le, ahol civil pilóta lett. Igazi magyarként, két évtized után sem tudta elfelejteni hazáját. Mardosta a honvágy, szeretett volna hazatérni, ezért 1988. február 21-én levelet írt Kanadából a magyar katonai bíróságnak, és kegyelmet kért.

A kegyelmi kérvény szerint megbánta, amit tett, de ragaszkodott ahhoz, hogy nem árulta el a hazáját, ugyanis nem adott ki titkos adatokat, a műszereit pedig megsemmisítette a földet érés után. A kérelmét elutasították. Másodszor már a rendszerváltás után kért kegyelmet. A katonai bíróság ekkor kimondta, hogy a halálbüntetésének végrehajthatósága 1990. február 11. napjával, azaz a jogerős ítélettől számított húsz év elteltével elévült, ezért Bíró visszaköltözött Budapestre, Göncz Árpád államfő pedig elnöki kegyelemben részesítette.

Dr. Papp Attila