Attila És Hunjai
Total Page：16
File Type：pdf, Size：1020Kb
Ezt könyvet a Magyar Szemle Társaság tulajdonában lévő ,,Old Kennto- nian Face” anyadúcokkal, a könyvnyomtatás feltalálásának 500. esztende- jének április és május havában szedte és nyomta Pápai Ernő műintézete Budapest. ATTILA ÉS HUNJAI SZERKESZTETTE NÉMETH GYULA MAGYAR SZEMLE TÁRSASÁG BUDAPEST 1940 Minden jogot jenntartunk SZERZŐK ECKHARDT SÁNDOR FETTICH NÁNDOR LIGETI LAJOS NÉMETH GYULA VÁCZY PÉTER ELŐSZÓ ÍRTA NÉMETH GYULA TTILA ÉS HUNJAI ezelőtt éppen ezerötszáz évvel vol- tak erejük és hatalmuk tetőpontján. Midőn ez alkalom' mai Attiláról és népéről a magyar közönség kezébe könyvet adunk, úgy érezzük, hogy különös kötelességet teljesìtünk Aés hogy kényes kérdést próbálunk megoldani. A magyar közönség – legalább is ennek jó része – a hunok- ról még ma is úgy gondolkozik, ahogyan gondolkozott régebbi századokban. Az a rajongás az ősi dicsőségért, mely a magyar hun mondát – valószìnűleg nem alaptalanul – kialakìtotta s amely a magyar közönséget érzelmileg a világhódìtó ősrokonokhoz szinte elszakìthatatlanul hozzáfűzte, történetünk egész folyamán, egészen máig él és hat. A hunok a magyarok ősei: ez volt nálunk a közfelfogás talán már az Árpád -korban. „Huni sive Hungari” mondja.Thuróczi a 15. században, a hunok és a magyarok azonosak, Attila a magyarok királya – s ezzel a felfogással találkozunk a következő századok- ban a magyarság egyetemes történetéről szóló munkákban s meg- nyilatkozik ez az egész magyar szellemi életben, számos szépiro- dalmi alkotásban és politikai jellegű iratban is. Mátyás udvarában él Attila kultusza, Zrìnyi példaképül állìtja elénk Attilát, a ma- gyarok első királyát, s Berzsenyi ìgy sóhajt fel: „óh más magyar kar mennyköve villogott Attilla véres harcai közt.” Különösen 8 sokat szerepel a magyar irodalomban Attila és népe a szabadság' bare utáni évtizedekben; 1864-ben jelenik meg a Buda Halála. Ezzel a felfogással szemben áll újabbkori tudósaink egy része, nagyobbára kiváló emberek, akiknek nagy részük van az újabb magyar tudomány kialakìtásában; ezek azt tanìtották, hogy a magyarságnak semmi köze sincs a hunokhoz s a hun-magyar rokonság gondolata tudós kitalálás. Történeti tételek, olyanok is, melyek egy nép nemzeti eszmekörének legfontosabb részét teszik, gyakran tévedésen alapulnak; ilyen hun rokonságunknak csaknem ezeréves tana is; tudományosan ezt nem lehet bizonyìtani, politi- kailag irreális rajongásra, álmodozásra ad alkalmat, el kell hát vetni, már csak azért is, nehogy ellenségeinknek okot szolgáltas- sunk, hogy ázsiai barbároknak bélyegezzenek bennünket, – ìgy is lehet a hun-magyar kérdésről gondolkozni. A kérdés még legújabban sem jutott nyugvópontra, ahogyan felületes szemlélet alapján valaki esetleg látni véli. Még tudós köreinkben is megvan a szakadás: az egyik rész tudni sem akar a hun-magyar kapcsolatról, a másik ragaszkodik hozzá. A közön- ség egy része közömbös a kérdés iránt, de ahol él az érdeklődés, ott a hun-magyar kapcsolat gondolata rokonszenves, s e rokon- szenvnek, mely néha – nem mindig józan formában – kifeje- zésre is jut, mélyen vannak a gyökerei; ősi keleti kapcsolataink eszméje néha szerepet játszik még világnézeti és politikai kérdé- sek tárgyalásában is. ìróink képzeletét Attila és a hunok a leg- újabb időkig foglalkoztatják; Arany, Tompa, Jókai után Gárdonyi Géza, Ady Endre, Herczeg Ferenc és még sokan mások dolgoz- tak fel hun tárgyakat. Az iskolába járó gyermek a magyar őskor mondáival ma is együtt tanulja a hun mondákat s a kettő szoros egységben marad meg lelkében egész életére. Nehéz azután a hunokról ìrni egy másik végletes kettősség miatt is, mely a róluk való felfogásban mutatkozik. A nyugati népek kezdettől fogva a pusztìtó barbár tìpusát 9 látják a hunokban. Hogy csak egy példát emlìtsünk – egy világ' szerte elterjedt újabb munka, a Larousse-féle képes francia tör- ténet még ma is azt ìrja róluk, hogy kancatejjel, vad gyökerekkel és a ló hátán puhìtott hússal táplálkoztak; hihetetlenül vadak voltak, Attila azt szokta mondani, hogy az ő lovának nyomában nem nő fű; emlìti e munka a régi feljegyzést, hogy a hunok két- lábú állatokhoz hasonlìtanak, beszél alacsony erkölcsi szìnvona- lukról. A hunok nem voltak rómaiak és nem voltak franciák, de mi- kor valaki ezekkel az alapszìnekkel fest képet róluk, tökéletesen félrevezeti olvasóját. Nekünk a hunok megìtélésében az az embertìpus van a szemünk előtt, melyet Ázsia és Kelet-Európa nagy pusztái – szemben a délibb, művelt életre alkalmasabb területek lakóival – természet- szerűleg kialakìtottak. A szilaj pásztorélet kemény munkájában megedződött nomád tìpusa ez, aki kitűnő harcos, nemcsak bátor, hanem okos és ravasz, aki az ő véréből való kiváló vezetők keze alatt nagy egységekbe jól megszervezhető. Ε nomádok gyakran jelentősek gazdaságilag, de még inkább hadi tekintetben; Kìna, Irán, Bizánc sokat szenvedtek tőlük, de gyakran segìtségüket is igénybe vették. Nekünk nem lehet ellenszenves a hunok ereje és hatalma, hiszen részben mi is az ő világukból kerültünk ki. Nem is látjuk őket olyan vadaknak, műveltségüket olyan alacsonynak, mint a nyugatiak. Szervezetük, államrendszerük erőben, célszerűségben, a nemzet jólétét és a birodalom virágzását elősegìtő célkitűzések- ben vetekszik a nyugatiakéval, sőt azt bizonyos tekintetben felül is múlja. Intézményeiket, szokásaikat csak nagyjából ismerjük, de amit ismerünk, az egy gazdag, részint régi keleti műveltségekhez kapcsolódó világ maradványa. Régészeti emlékeik fejlett tárgyi műveltségről tanúskodnak. A török-fajta pásztornépek a magasabbrendű társadalmi élettől 10 nincsenek elvágva, a nomád lelkületétől eredetileg oly távol álló rendszeres földmìvelés, ipar, kereskedelem, művészet, irodalom mű- yelésére ránevelhetők. Gondoljunk csak az ujgurokra, a kazá- rokra, a bolgárokra és a mohamedán törökség jelentősebb népeire. Azok a képességek, melyeket e népekben látunk, megvoltak a hunokban is. Sőt arról is olvasunk, hogy a hunok tulajdonképpen Európa lakosságának és műveltségének felfrissìtői, megújìtói, nemcsak a lovagi élet megteremtői, hanem a kereskedelmi forgalom meg- alapozói is, akik nélkül a mai Európa kialakulása nem képzelhető. Ez az irányzat annyira megy, hogy régi német városoknak, pl. Lübecknek, Danzignak, Hamburgnak, mint hun alapìtásoknak a nevét, hun-török alapon magyarázza. Ezek már képtelen túlzások. Természetesen nálunk is,” külföldön is szóhoz jutott a hun- magyar viszony és a hunok megìtélésében a túlzásoktól mentes irányzat is, és ezt óhajtjuk képviselni e könyvben mi is. Munkánk a közönség szélesebb rétegeinek szól, de megjelenését tudományos szükség is indokolja. A hunokról sokat ìrtak, sok jót is, de ha akár a művelt ember, akár a tudós szélesebb alapon óhajt tájékozódni a hun kérdésben, nincsen könyv sem nálunk, sem a külföldön, melyet a kezébe vehet. Amennyiben a rendelkezésre álló források megengedik, teljes képet akartunk adni a hunokról s abban a meggyőződésben, hogy ezt a feladatot egy ember nem képes megoldani, többen egyesülve próbáltuk meg, hogy meg- oldjuk. Munkánkban lehetőleg egységes felfogásra törekedtünk, amit megkönnyìtett az a körülmény is, hogy merészebb feltevé- sektől óvakodtunk. Ha a részletekben itt-ott ellentmondás vagy ismétlés van, ez természetes következménye annak, hogy a munka több kézből került ki s ezeknek az ellentmondásoknak és ismétlé- seknek a megszüntetése tudományos szempontból nem lett volna kìvánatos. ATTILA HUNJAINAK EREDETE ÍRTA LIGETI LAJOS URÓPA KELETÉN, az ókori ismert világ e távoli szegé- lyén a nagy barbár népek mellett, mint amilyenek a kim- meriek, a szkìták, a szarmaták voltak, már a legrégibb történeti idők óta egymás után jelentek meg kisebb-nagyobb Eismeretlen törzsek és hordák, amelyekről a klasszikus ìrók, első- sorban a geográfusok, alig jegyeztek fel egyebet a nevüknél. A ködös messzeségből bukkantak elő ezek a népek, a legtöbbször rövid idő múlva megint visszahúzódtak az ismeretlenségbe, s végleg el- tűntek a nyugatiak fürkésző szemei elől. Honnan jöttek, hová mentek, nem kutatták. És ha néha, különösen olyankor, amikor a kezdetben jelentéktelennek látszó horda veszedelmes nomád nagyhatalommá duzzadt, mégis felmerült a kérdés: honnan indult e l hódìtó útjára ez vagy az a barbár nép, az érdemleges felelettel bizony akkor is adós maradt az ókori vagy korai középkori ìró. Így volt ez a hunokkal is. Élhettek, s bizonyára éltek is egyes hun törzsek Kelet-Európa barbár zónáiban már az előtt a nagy megmozdulás előtt is, amely kilökte régi lakóhelyükről az alánokat, s elindìtotta a népvándor- lást. Mint majd látjuk, több ez mint puszta sejtés. Az érdeklődés mégis csak az alánokkal való konfliktus óta fordult feléjük, s csak Attila hìrére,”veszedelmes terjeszkedésére vált általánossá a nyuga - tiaknak ez a félelemmel, gyűlölettel vegyes kìváncsisága. Kik a hunok, hol laktak azelőtt, s hogyan jutottak Európába? 12 - vetették fel most már egymásután a kérdést bizánci történet- ìrók és latin krónikások. Ε kérdésekre eleve nem várhatunk megnyugtató feleletet olyan korok történetìróitól, akiknek Kelet-Európa földrajzi viszonyairól is hiányos és bizonytalan fogalmaik voltak, nemhogy Belső-Ázsia történetéről, népi mozgalmairól lettek volna alapos és megbìzható értesüléseik. Mi sem természetesebb, mint hogy a klasszikus földrajzi, törté- netìrói hagyományokat kedvelő, azokat sokszor szinte szolgai módon követő bizánci történetìrók a legtöbbször ókori, hérodotoszi népekkel azonosìtották a hunokat, illetőleg ilyen népek utódainak tartották őket. Ez a névcsere persze hovatovább üres külsőséggé változott, anélkül, hogy többé a történetìró valóságos belső össze- függést keresett volna az ily módon összekapcsolt