LAZARE HOCHE VEZÉNYLŐ TÁBORNOK Vákát Oldal Emile De Bonnechose LAZARE HOCHE VEZÉNYLŐ TÁBORNOK

1 Vákát oldal Emile de Bonnechose LAZARE HOCHE VEZÉNYLŐ TÁBORNOK Vákát oldal Emile de Bonnechose LAZARE HOCHE VEZÉNYLŐ TÁBORNOK

A Moselle-i, Itáliai, Cherbourg-i, Bresti, Óceáni, Sambre-és-Meuse-i és Rajnai

Francia Hadseregek főparancsnoka

a Konvent és a Direktórium idején,

1793 és 1797 között o A mű eredeti címe: Lazare Hoche – Général En Chef des armées de la Moselle, d'Italie, des côtes de Cherbourg, de Brest, et de l'Océan, de Sambre-et-Meuse et du Rhin, sous la Convention et le Directoire, 1793-1797 Eredeti kiadás helye, éve: Párizs, 1874 A borítón látható grafika első ismert megjelenési helye: Adolphe Thiers: Histoire de la Révolution française par M. A. Thiers, de l’Académie française (10 tomes), Paris, Furne et Cie Libraires-Éditeurs rue Saint-André-des-Arts 45, 1865

Francia eredetiből fordította: Tótfalusi Ágnes A lábjegyzetekben olvasható versbetéteket Tótfalusi István fordította. Szakmai lektor: Dr. Forgács Balázs őrnagy Eredeti borítóterv: Marsi Anikó Szerkesztés, nyomdai és elektronikus előkészítés: Loschinger Ágnes, Kralovánszky Kristóf

ISBN 978-615-00-0953-7 (nyomtatott) ISBN 978-615-00-7908-0 (pdf) ISBN 978-615-00-7909-7 (epub) Kiadó: D-Systems Plus Kft. [email protected] A kiadásért felelős: Kralovánszky Kristóf A Kiadó minden jogot (beleértve a fordítás és a borító jogait is) fenntart. © 2020 - Budapest

Ez az elektronikus könyv ingyenes, kereskedelmi forgalomba nem hozható és kereskedelmi és/vagy üzleti célra történő felhasználása kizárólag a kiadó előzetes írásos engedélyével lehetséges!

www.d-systems.hu/elektronikus-konyvek (2020. júniustól elérhető) Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék 7 A kiadó előszava 9 A szerző előszava 13

HOCHE VEZÉNYLŐ TÁBORNOKÉLETRAJZA

ELSŐ RÉSZ

I. Gyermekkor – Hoche a francia gárdában 19 II. A francia forradalom okai és előzményei – a Bastille – októberi napok 23 III. A forradalom kibontakozik – az első vereségek és győzelmek – Hoche hadserege az Ardennekben 29 IV. Dunkerque – Wissembourg 41 V. Hoche házassága –itáliai állomáshelyére utazik 51 VI. Kegyvesztettség és börtön 57

MÁSODIK RÉSZ

I. Vendée háborúja – a Chouannerie 71 II. Hoche a nyugati megyékben – a pacifikáció elkezdődik 75 III. A La Jaunaye- és a Mabilais-egyezmény – az ellenségeskedés kiújul 81 IV. Quiberon 89 V. Hoche további hadműveletei Nyugaton – Bretagne és Vendée pacifikálása 105

7 VI. Az írországi hadjárat 119 VII. Hoche a Sambre-és-Meuse-i Hadsereg főgenerálisa – az 1797-es hadjárat a Rajna mentén 127 VIII. A fructidori államcsíny – Hoche betegsége és halála 133

JEGYZETEK ÉS IGAZOLÓ ÍRÁSOK

A. jegyzet - Alphones de Lamartine: A párizsi terror 149 B. jegyzet - Claude Desprez következtetései az állítólagos quiberoni kapitulációról 151 C. jegyzet - IV. év thermidor 2. (1796. július 20.) – a Direktórium határozata 153 D. jegyzet 154 E. jegyzet 156 F. jegyzet 157 G. jegyzet 159

A kiadó előszava

Hosszú idő telt el 2016 ősze óta, amikor e könyv magyar kiadásának ötlete megszületett. Az eredeti terv csak nyomtatott kiadásról szólt – melyre még várnunk kell – ám a mai történelmi idők arra ösztönöztek, hogy mégis elektronikus formában jelenjen meg először e biográfia. A kerek évfordulók (Hoche halálának 220. évfordulója 2017-ben, majd születésének 250. évfordulója 2018-ban) elmúltak, ám Hoche életút- jának valódi üzenetei nem veszítettek semmit értékükből és ma talán még fontosabbak és aktuálisabbak mint néhány évvel ezelőtt.

A kiadó ezúton fejezi köszönetét mindazoknak, akik segítettek e könyv magyar nyelvű megjelenésében. Különösen türelmükért jár az elismerés, hiszen többször tűnhetett úgy, hogy munkájukat fölöslege- sen végezték és talán már abbéli hitük is jelentősen megfogyatkozott, hogy az életrajz sorai valaha napvilágot látnak magyar nyelven.

A fegyveres erők régóta az állami, vagy politikai hatalom akaratá- nak érvényesítésére szolgáltak, mely akarat lehetett támadó, védekező, vagy erőt mutató. A modern világ hadseregei ugyanígy működnek és néhány évszázaddal ezelőtt sem volt ez másként. Mégis van valami, ami egy ország fegyveres erejében pluszként megjelenik, ez pedig a nemzet szimbolikája: nem csupán a politikát képviseli, hanem az or- szágot egészében is, annak lakóival együtt. Ettől lesz más, ettől lesz több – és ettől lesz jóval nagyobb a felelősség is, különösen a parancs- nokok esetében. Szűkebb értelemben alárendeltjeit vezeti ugyan, de tágabb értelemben ott áll mögötte a nemzet, melyet képvisel.

9 Számos történelmi példa mutatja, hogy hadseregek vezetői nem mindig értették ennek a felelősségét és ezért (is) diszharmóniában voltak országuk népével és előbb-utóbb saját katonáikkal is. Ugyanígy lehet a pozitív oldalon is jónéhány példát sorolni, amikor ez az egység kiválóan működött, ebből fakadólag pedig az egyes katona is meg- becsültséget érzett, legfőképp erkölcsi értelemben. Nem biztos, hogy tudta, mit miért csinál, de mégis biztos volt abban, hogy parancsnokai okkal és bölcsen hozták meg döntéseiket.

A katona mindig tudta, hogy a parancs teljesítése akár saját életé- nek elvesztését is jelentheti, az igaz katona pedig mindig vállalta ennek ódiumát, annak tudatában, hogy a saját áldozata a nemzetért van, melynek egyenruháját viseli. Tudta, hogy halálában is megbecsültség- ben lesz része, hiszen a legdrágábbat adta, amit ember adhat: az életét a nemzetéért. Sajnos hosszan lehetne sorolni azokat a történelmi példákat, amikor az előbbi folyamat valahol jelentős csorbát szenvedett és ettől vagy a hadsereg veszítette el a megbecsültségét, vagy az ország süllyedt mé- lyebbre erkölcsileg. A mai kor fejlett országainak hadseregeiben jelentősek és folyama- tosak a változások, hiszen a konvencionális hadviselési formák gyö- keresen és rendkívül dinamikusan átalakulóban vannak. A hadseregek működése általában kevésbé látványos, mint annak előtte – ami különösen igaz a közepes, vagy kisebb országok néhány tízezer fős hadseregeire. A kihívások azonban nem lettek kisebbek, sőt. Olyan feltételrendszerben kell a mai kor katonáinak a munkájukat végezniük, melyben könnyen csorbulhat, vagy elveszhet a katonai hivatás, mint tudat. Ezért rendkívül fontos, hogy a nemzet és annak fegyveres ereje büsz- kén őrizze hagyományait, különös tekintettel hadtörténelmére. Ez a legerősebb szál, ami összeköti a ma katonáját évtizedekkel vagy évszáza- dokkal korábbi bajtársaival. Ez az a kötés, melynek tisztának és egészsé- gesnek kell maradnia – nélküle nem állhat erős erkölcsi alapokon a hadsereg.

10 Magyarország történelme számos kiváló katonával büszkélkedhet, akik ugyanannyira kiváló emberek is voltak, így talán nehezen érthető, hogy miért egy francia hadvezér életrajzát adjuk közre. Ahogy a katona sem csak azért felelős, amit megtett, hanem azért is, amit megtenni elmulasztott, úgy a kiadó sem szeretné elmulasztani annak a lehető- ségét, hogy bemutathassa e könyv segítségével is: az erkölcsi tisztaság nemzetek feletti – emberi minőség. Többek között ez az, ami igaz baj- társakká tud tenni katonákat, nemzettől és rendfokozattól függetlenül. Ez az emberi minőség sajnos eltűnő félben van, mely érték nélkül egy fegyveres erő helyesen és egészségesen működni képtelenné válik.

A világ folyásának érdekes fricskája, hogy (legalább) két magyar vonatkozása is van a könyvnek. Az egyik Kray tábornok, a német-ró- mai császárság németalföldi és rajnai hadseregének altábornagya, aki a neuwiedi csatában került szembe (az osztrák balszárny vezetőjeként) Hoche tábornokkal. Kray tábornok pedig nem más, mint az 1735-ben, Késmárkon született krajovai és topolyai báró Kray Pál. Ugyanebben az ütközetben a francia könnyűlovasságot a francia huszárság élén Ney tábornok irányította, mely huszárság egyik alapí- tója a Késmárktól mintegy 60 km-re fekvő Eperjesen született gróf székesi Bercsényi László Ignác volt. Legalább ennyire izgalmas, hogy a Bercsényi által (is) 1720-ban alapított huszárezred mai hivatalos neve a Francia Hadsereg 11. Ejtőernyős Dandárjának 1. Ejtőernyős Huszár- ezrede – mely jelenleg is aktív, működő katonai alakulat. Jelmondatuk pedig: „Ha mindenedet elveszítetted is, a becsületed még megvan.”

E sorok írója nem volt katona, de fiatalságát katonák között töltötte és a katonai felsőoktatásban szerezte diplomáit. Ilyen formában tehát civil, mégis szeretne büszke lenni és maradni hazája Honvédségére. E könyv többek között az igaz Katona hagyományáról, tiszteletéről és tisztaságáról szól, melyben példát állít Lazare Hoche tábornok élete és segít mai bajtársainak - legyenek bármely nemzet igaz katonái – hogy szilárd erkölcsi alapokon állva hűek maradjanak mindahhoz, amit nemzetük lobogója igaz módon és önmagában testesít meg.

11 Kívánom a Haza fegyveres szolgálatát esküvel megerősítő valamennyi katonának, hogy mindig legyen és maradjon erejük, tartásuk, kitartásuk és alkalmas parancsnokuk, hogy eleik büszke nyomdokain, országuk lakóinak őszinte tiszteletével, megbecsülésével és támogatá- sával övezve, hálás nemzetüket határozottan, méltósággal, tisztesség- gel és odaadással képviseljék és szolgálják!

Mert az igaz Katona és a tiszta Nemzet csak egymásban egyek.

Budapesten, 2020 Húsvétján

12 A szerző előszava

Miután Du Guesclin alakjában megörökítettem a középkor nagy, hősi alakját, kedvem támadt a köz figyelmét az újkor egyik nagy hősére is ráirányítani. Lazare Hoche tábornokra esett a választásom, akit a francia hadseregek tisztelete övezett egy oly korban, amikor úgy tetszett, nemzetünk minden dicsősége hadseregeiben összpontosult, s ott lelt menedékre. Hogy igaz valójában ábrázolhassuk e nagy férfiút, és helyes megvi- lágításban mutathassuk be őt, nem választhatjuk el a közegtől, amelyben élt – meg kell ismernünk és meg kell értenünk a kort, amely meg- teremtette őt. Ez pedig igencsak nehéz és fáradságos feladat, ha olyan korszakról van szó, mint a francia forradalom, mert itt tömörségre kell törekednünk. Bárhogyan legyen is, röviden fel kell idéznem e nagy korszak ál- talános jellemzőit, ezért igyekszem bemutatni a forradalmat a maga céljaival és okaival, bővebb információkért pedig olvasómat ahhoz a művemhez irányítom, amelyben nemzetünk egész történelmének fontos eseményeit követem végig. E művem címe: Franciaország történelme, a kezdetektől napjainkig. Jelen munkámban, amelyet itt közreadok, nagy segítségemre voltak a Hoche tábornokról íródott korábbi művek, különösen Edouard Bergounioux könyve, amelyből itt-ott idézek is, feltétlen tisztelettel a szerző őszintesége iránt, jóllehet a következtetéseivel nem mindig értek egyet. Bergounioux művének köszönhetek sok dokumentumot és hivatkozást más fontos forrásokra. Haszonnal forgattam Claude

13 Desprez munkáját is, amely részben a fentebb említett mű kivonata, de annál jóval módszeresebb – több érdekes részletet hasznosítottam belőle. Művemben az adott helyeken meg is jelölöm hasznos forrásaimat. Ezek közül is a legfontosabb Hoche levelezése, amely 1798-ban jelent meg, Hoche kiáltványaival és napiparancsaival együtt, Rousselin gon- dozásában. Szívemnek legdrágább azonban Hoche bizalmas leveleinek gyűjteménye, amelyet unokája, Roys vicomte-ja gondozott áhítatos odaadással, és tett hozzáférhetővé számomra. Örömmel fejezem ki há- lámat lekötelező készségéért, amellyel az anyagot a munkámhoz ren- delkezésemre bocsátotta. A forrásoknak köszönhetően sok mindennel ki tudtam egészíteni Edouard Bergounioux művét, és ezt fontosnak találom ahhoz, hogy e szerény terjedelemben még teljesebben mutat- hassam be olvasóimnak Hoche tábornok rövid, de dicsőséges életútját, hogy igazán értékelni tudják tehetségét és erényeit.

14 HOCHE VEZÉNYLŐ TÁBORNOK ÉLETRAJZA Vákát oldal ELSŐ RÉSZ Vákát oldal I.

Gyermekkor – Hoche a francia gárdában

1 2 Lazare Hoche 1768. június 24-én született Versailles-ban. Édesapja kiszolgált katona volt, és szerény beosztást töltött be a királyi udvar vadászkutyafalkái körül. Édesanyja két évvel az ő születése után halt meg. Anyai nénjének, aki gyümölcsöt árult a piacon Versailles-ban, a Montreuil negyedben, megesett a szíve a kis árván, és gondoskodott a neveléséről. A gyermek Hoche korán kitűnt a vele egykorúak közül az iskolai gyakorlatokban és játékokban, és kedvességével, élénkségével elnyerte anyai nagybátyja, Merlière atya szeretetét, aki Saint Germain en Laye plébánosa volt. A derék abbé sokat segített neki iskolai latin tanulmányaiban, és felvette őt templomának fiúkórusába is. Lazare Hoche tizenöt éves volt, amikor véglegesítés nélküli felvé- telt nyert a királyi istállókhoz. Ő azonban ízig-vérig, ösztöneiben katona volt, tettre kész, vállalkozó szellem. Miután elolvasott egy útirajzot, vágy ébredt benne a kalandok és távoli hadjáratok iránt. Tizenhat éves fejjel jelentkezett a gyarmati hadseregbe, ám a toborzó őrmester be- csapta. Hoche azt hitte, hogy egy nyugat-indiai ezredhez szegődött, ám kiderült, hogy a francia gárda egyik ezredébe került. Az ifjú Hoche olyan értelmes és ügyes volt, hogy egy hónap alatt mindent elsajátított a fegyverforgatásoktól az alapvető katonai kész- ségekig. Éppoly gyorsan nyerte el feljebbvalói megbecsülését, mint

1 A szülőháza a Satory utcában ma a 18. számot viseli [az eredeti kiadás idején] 2 [A lábjegyzetekben szögletes zárójellel jelöljük azokat a magyarázatokat, kiegészí- téseket, melyek a magyar fordítás jobb megértését segítik. E lábjegyzetek az eredeti francia kiadásban nem szerepelnek.]

19 bajtársaiét – mindenkit meghódított nagylelkű, őszinte és önzetlen jellemével, miközben minden szemet magára vonzott elegáns, daliás termete és vonásainak szépsége. Arcáról sugárzott a nemesség és az akaraterő. Alig egy éve szolgált, amikor csapatteste gránátosai, akiknek Párizsban volt a kaszárnyája, kifejezetten őt kívánták bajtársuk- nak. Kérésük teljesült, és Hoche az ő soraikba léphetett. 1785-öt írtak, és már mindenfelől a nagy politikai és társadalmi változások közeledtét lehetett érezni, amelyekből a francia forradalom összeállt. Ezek közül az volt a legelső, legfontosabb és talán legnagyobb hatású eredmény, hogy mindenütt megszüntették a kiváltsá- gokat, lerombolták az akadályokat, amelyek miatt a személyes érdem nem érvényesülhetett a szegénynek vagy nem nemesi származásúnak születettek esetében. Hoche, aki alacsony sorból származott, de érezte, hogy értelme és nagy szíve révén méltó rá, hogy a legmagasabbra küzd- je fel magát, lelkesen üdvözölte egy olyan fordulat közeledtét, amely szabad pályát ígért neki, ahol géniusza érvényesülhet. Fájdalmasan érezte képzésének hiányos voltát: tudta jól, milyen segítséget és erőt jelentene személyes adottságai számára a tanultság. Ekkor már teljes- séggel átlátta, mennyit segít a kiművelt elme az erkölcsi értékekben való előrejutásban, és mennyire növeli egész létének varázsát. Égett is a tudás vágyától, de hiányoztak a tanuláshoz a könyvek. Sovány zsoldja a legelemibb testi szükségleteihez is kevés volt. Szerencsére azt a több- letet, amire a betevő falat fölött szüksége volt, egy olyan szokás segítsé- gével szerezte meg, amely elfogadott volt az elit gárdában, amelynek ő is tagja volt. A francia gárdaezred, amely 1563-ban alakult, és kétszáz éve a királyi gárda volt, Franciaország első hadseregének számított, és bizonyos kiváltságokkal bírt. Elsőként is, csak francia férfi lehetett a tagja, kaszárnyája pedig a fővárosban volt. Katonáinak szabad volt bármiféle foglalkozással pénzt keresniük, hogy azzal szűkös keresetü- ket kiegészítsék. Ez a szoros kapcsolat, amely a katonákat a város la- kóihoz fűzte, nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy később, a forradalom kezdetétől, a gárda mindig a nép ügyét támogassa. Hoche mindenki másnál szorgosabbnak és találékonyabbnak bizonyult abban, hogy szabad idejét a legelőnyösebben hasznosítsa. Télen rendőr-

20 ségi sapkákat és zubbonyokat varrt, nyáron pedig végigjárta a falvakat Párizs körül, és mindenféle kerti munkát elvállalt: vizet húzott, kertet öntözött és ásott napokon át. A keresetéből könyveket vett, de nem volt könnyű kiválogatnia, hogy mit szerezzen be. Ott volt köztük az ókori görög és római köztársaságok története, a nagy emberek tettei és mondásai, amelyeket korának kiadványaiban is gyakran idéztek és említettek. Ezeken kívül számos vitairat is került a kezébe, amelyek a kor eszméit hirdették lelkesen, ezek mind gazdagították tudását – bár nem tudta mindet megemészteni, feltüzelték lelkesedését az új eszmék és a forradalom ügye iránt. Dicséretes becsvágy buzgott benne, amelyet erős akarat, a rend, a munka szelleme és kötelességtudat erősített, de a kellő önuralmat még nem sajátította el. Hevessége és indulatos természete azonban olyan nemes és nagylelkű érzésekben gyökerezett, hogy később, miután megfegyelmezte őket, erényeivé váltak, és ami lényeges: mindig csak olyankor veszítette el a mértéket, amikor az igazságosságnak és az em- berségességnek kelt a védelmére. Mindennél jobban gyűlölte a besú- gást és az árulást. Ezredében az egyik káplárt ilyen tulajdonságai miatt gyűlölte mindenki, egyszersmind rettegtek tőle, mert félelmetes vívó hírében állt. Hoche párbajra hívta az illetőt; olyan kardcsapást kapott tőle, amely szinte kettévágta a homlokát, ő viszont markolatig döfte kardját ellenfele testébe. Egy másik alkalommal egy verekedés során kedves bajtársa, aki egyben barátja is volt, halálos sebet kapott. Hoche bosszúért lihegve a gyilkos szállására rohant, és nem találva őt otthon, feldúlta a lakását. Az ügy elmérgesedett, Hoche-t háromhavi szigorított fogságra ítélték. Kenyéren és vízen rács mögött tartották, még a váltóruhát is megta- gadták tőle. Rongyokban, tetvesen, véznán, félhalottként szabadult. Ő fel sem vette az egészet, és nem sokkal utóbb enyhe elégtételt vett azon, aki miatt ilyen keserves büntetést szabtak ki rá. Ezután is mindig kész volt könnyen venni a saját sérelmeit, és csak a másoké miatt vett elégtételt. Nem kétséges, hogy főként ifjonti hevességének és az efféle fegyel- mi vétségeknek tudható be, hogy kezdetben elég lassú és nehéz volt

21 az előmenetele. Már eljött 1789 nevezetes éve, amikor Hoche még mindig a francia gárda muskétás gránátosa volt. Néhány hónap múlva káplárnak nevezték ki. Addigra már mindenki felfigyelt daliás terme- tére, katonás járására és harcias megjelenésére, amelyet a homlokát kettészelő sebhely is kiemelt. Amikor egy díszszemlén szakasza élén felvonult, egy előkelő hölgynek megakadt rajta a szeme, és így kiáltott fel: „Milyen pompás tábornok lesz ebből a legényből!” Az események során a könnyed megjegyzés prófétai jóslatnak bizonyult, és ami a kiej- tése pillanatában valószínűtlennek, sőt egyenest lehetetlennek tetszett, abból hamarosan valóság lett. Sok egyéb jel mellett e tény is meghök- kentő tanúsága a mély és gyökeres fordulatnak, amely az erkölcsök és a társadalmi viszonyok terén hamarosan bekövetkezett.

22 II.

A francia forradalom okai és előzményei – a Bastille – októberi napok

Hogy pontosan megismerjük és megértsük Hoche tábornok jellemét és tetteit ebben az időszakban, vagyis a francia forradalom kitörésekor és a következő események során, tömören és pontosan be kell mutatnunk legfőbb okát a hatalmas válságnak, amely olyan mélyen átformálta a francia társadalmat, és amelynek eredményeit Európa legtávolabbi zugaiban is megérezték. Az eseményeket a feudális rendszer számtalan bűne és visszaélése indították el. A korona abszolút hatalma és a közteherviselés egyen- 3 lőtlensége miatt akartak reformot, követelték a polgári jogokat, az ál- talános adózást és a törvényhozásban való arányos részvételt. Ezeket a célokat egyaránt a magáénak vallotta a nemesség felvilágosult része, a papok többsége, legfőképpen pedig a polgárság és a dolgozó osztályok. E célokat azonban mégsem lehetett kivívni számos előítélet miatt, és komoly érdekek sérelme nélkül. Erőszakkal és gyökerestől kellett ki- tépni megkövült ítéleteket és százados megszokásokat, amelyekre a király, az udvara és a kiváltságosak túlnyomó többsége, mint szerzett jogaira tekintett és az ésszerű és megbízható kormányzás egyetlen biz- tosítékát látta bennük. Ezenfelül a tömegek lelkét áthatották a sokféle, lelkesülten olvasott röpiratok, amelyek a politikai és társadalmi átrendeződés újszerű eszméit plántálták belé. Ám ezek az irományok a köz józan eszére és

3 A legsúlyosabb adóterhek a közembereket, a nem nemeseket sújtották.

23 nagyvonalúságára hivatkozva veszélyes ösztönöket és vak, erőszakos szenvedélyeket is felszabadítottak, amelyeket a hosszú szenvedések emléke is tüzelt, és amelyeket a tapasztalat világossága még nem tudott sem irányítani, sem féken tartani. Amikor naponta szónokolnak az érvényben lévő törvények ellen, a kiváltságok és az intézmények ellen, mindenkinek szabadságot, jogot és hatalmat követelve, aligha csodálható, hogy az emberek nagy tömege előbb-utóbb összetévesz- ti a jogait a vágyaival, a szabadságot a szabadossággal, az elnyomás gyűlöletét minden mérték és korlát elvetésével. Előre látható volt, hogy a nagy veszélyek és a számtalan nehézség vészesen bonyolult helyzetet idéznek elő, ám a tények még a balsejtelmeket is jócskán felülmúlták. A túlzó követelések, az oktalan lépések és a vétkes túlkapások az udvarból erőszakos lépéseket provokáltak ki. A rendi és alkotmá- nyozó gyűlés, amely a rendek küldötteiből állt össze, és 1789 májusától ülésezett, fokozatosan magához ragadott majdnem minden hatalmat. Miután sok mindent véghezvitt, amit az ország panaszai és a helyzet orvoslása megkívánt, egyre meggondolatlanabb és veszélyesebb dön- téseket hozott, és azt követelte, hogy a korona mindegyiket válogatás nélkül elfogadja és szentesítse. A király, XVI. Lajos kezdetben sok jelét adta, hogy a bölcs reformokkal egyetért – szándékai tiszták voltak, szí- ve jó és nemes, de hiányzott belőle az értelem világossága, gyenge volt, határozatlan, és engedett az ellentétes benyomásoknak. Miután már annyi engedményt tett, amit még összeegyeztethetőnek vélt a méltósá- gával, megriadt az egyre újabb követelésektől, amelyek az ő szemében már ellentétben álltak királyi kötelességével, és megpróbált erőszakot bevetni a forradalmi áradat ellen. Családjának, udvaroncainak, a va- gyonuktól megfosztott kiváltságosoknak panaszaira és jajkiáltásaira hallgatva, valamint azt hívén, hogy a trónját fenyegető veszély Fran- ciaország puszta létét fenyegeti, katonai erőhöz folyamodott: Párizsba és Versailles-ba rendelte ezredeit, hogy így védje meg alapjáig elkor- hadt hatalma roncsait. A polgárság és a Nemzetgyűlés hangadói a népszenvedélyre apel- lálva a szuronyok fenyegetésével a tömegek felkelését szegezték szem-

24 be. A lelkeket felrázó nagy kérdések már túl voltak a békés megvitatás szintjén, az önkény és a brutalitás vak erőinek voltak kiszolgáltatva: ebből fakadt a végletesség, a gyűlölet bűntettei és a polgárháború minden szörnyűsége. A tömeg – első erőpróba gyanánt – először a Saint-Antoine negyed szélén álló félelmetes erődöt, a Bastille-t vette ostrom alá. Évszázadok óta a Bastille-ba zártak be és tartottak fogva, egy közönséges királyi irat, a „pecsétes levél” alapján bárkit, akit az uralkodó vagy valamelyik minisztere a törvényes bírói eljárás megkerülésével félre akart állítani. A nép ezért tekintett a Bastille-ra teljes joggal egy barbár kor emlék- műveként, a zsarnokság erődjeként. Július első heteiben Párizs a nép és a csapatok közötti véres összecsapások helyszíne volt: a népnek fegyverek kellettek, kifosztották az Invalidusok fegyvertárát, lándzsákat kovácsoltak és 14-én délelőtt a tömeg harsány A Bastille-ba! A Bastille- ba! kiáltásokkal, széles sorokba tömörülve özönlött az erőd ostromá- ra, amelyben csak egy svájci gárdistákból és rokkant katonákból álló gyenge őrség állomásozott. A támadás kudarcot vallott volna, ha nem támogatja háromszáz francia gárdista, akik ágyúkkal érkeztek és a menetoszlop élére áll- tak. A Bastille elesett, de a nép győzelmét vérontás szennyezte be. A francia gárdáknak csak egy részét ragadta magával a tömeg fel- kelése; Hoche azok között volt, akik hűek maradtak zászlajukhoz. Éppen a Verte utcai kaszárnyában volt, zászlóaljának tartalékos újon- caival. Rögtön bezáratta a körlet rácsait, és minden erejével megakadá- lyozta, hogy a fékevesztett tömeg behatoljon rajta, és a gárdájára bízott ágyúkhoz hozzáférjen. A Bastille eleste után a francia gárdákat feloszlatták, és a legény- séget a nemzetőrség zsoldos századaiba osztották be, La Fayette tá- bornok parancsnoksága alá. Hoche őrmesteri rendfokozatban lépett át egy századba a baljós események közepette, amelyeket a Versaille-ba rendelt újabb ezredek megérkezése váltott ki 1789 októberének első napjaiban. E csapattestek tisztjeinek fogadására a bajtársaik ünnep- séget rendeztek a palota nagytermében, ahol megjelent a király is a

25 4 királynéval együtt. A kis dauphin-t tartották a karjukban, és látvá- nyuk rajongó kiáltásokat váltott ki a résztvevőkből. Fehér kokárdákat osztottak szét, és az a hír járta, hogy a nép-párti háromszínű kokár- dákat összetiporták. A fogadás híre szétfutott Párizsban, és igencsak felbolygatta a közhangulatot: az ezredek érkezése, feltételezett ellen- séges szándékuk, a rettegés a királyi udvarban készülő összeesküvéstől – és legfőképpen az éhínség – félelmetes zűrzavart robbantott ki. Egy erkölcstelen leányzó, Théroigne de Méricourt adta meg a csatajelet ok- tóber 5-én, az utcákon fel-alá futkosva pergő dobjával. Nyomában pedig nők hordája vonult kenyeret követelve és vadul rikoltozva. Minden irányból felbőszült tömeg gyűlt köréjük. A gyülevész had Versailles felé vette az irányt, és egy Maillard nevű hajdani bírósági végrehajtó állt vezetőjüknek. La Fayette hét órán keresztül feltartotta a csőcseléket, de az végül mégis megindult és Versailles-ban kitört a riadalom. Rövidesen össze- csaptak a zendülők és a katonai egységek. Hamarosan megérkezett La Fayette a nemzetőrség párizsi csapatainak élén, jelenléte biztonságot teremtett, és estére a nyugalom helyreállt. Amikor már a város nyugo- vóra tért, néhány bajkeverő felfedezte, hogy a kastély egyik rácskapu- ja nyitva maradt, melyen behatoltak, közben odacsődítve társaikat is. Azonnal felhangzott a riadó és kitört a csata a szolgálatos gárdaegysé- gek és a behatolók között - az előbbiek közül sokan hősként estek el, ajkukon „Mentsétek a királynőt!” kiáltással. Marie Antoinette a lármát hallva kiugrott ágyából és férje szobájába menekült. La Fayette repült a felségek mentésére, tisztjeivel és a nemzetőrség gránátosaival behatolt a palota megtámadott szárnyába. Hoche őrmester is ott volt és segített a behatolók visszaszorításában. Fellépésével figyelmet keltett, bátorsá- gáért pedig a tábornok dicséretben részesítette. Hoche, mint láttuk, időközben lelkesen tette magáévá a forradalom eszméit, amely megszünteti a kiváltságokat, és eltávolítja az aka- dályokat az érdem útjából, viszont józansága, a rend és fegyelem ösztö- nös tisztelete folytán irtózott az anarchiától és az ádáz demagógiától. A polgári egyenlőség és a szabadság lelkes igenlése nem fojtotta el benne

4 [Trónörököst]

26 az egyenességet, a tisztességet és az együttérzést – a királyi otthon megrohanását a csőcselék által gyalázatos merényletnek tekintette. Hoche-ban egyébként mélyen gyökerezett a becsület és a kötelesség érzete; éppen úgy érezte október 6-án, mint korábban, július 14-én, hogy a katona igazi helye a lázongókkal szemben van, és nem közöt- tük, hogy a becsület a parancs és a zászló védelmét követeli meg tőle, és bár rendkívüli helyzetben akár el is törheti a kardját, semmiképpen sem fordíthatja azok ellen, akik azért bízták rá, hogy védje őket. Érez- te magában az erőt, hogy a szolgálat révén is magasba emelkedjék, és törvényes úton szerezze meg a magas katonai rendfokozatokat, beosz- tásokat – pirult volna szégyenében, ha lázadás vagy árulás segítségével lépett volna feljebb.

27 Vákát oldal III.

A forradalom kibontakozik – az első vereségek és győzelmek – Hoche hadserege az Ardennekben

XVI. Lajost a családjával együtt Versailles-ból Párizsba vitték annak a tömegnek a lándzsáitól kísérve, amely október 5-én és 6-án megrohanta a palotáját. Ettől fogva a Tuileriákban lakott, inkább fogoly- ként, mint királyként, a párizsi nemzetőrség szoros őrizete alatt, egy sereg olyan döntés szentesítésére kötelezve, amelyek ellen lázadozott a lelkiismerete. A forradalom pedig haladt tovább a maga útján. A társadalmi s egyszersmind politikai forradalom nemcsak Franciaor- szágban, hanem egész Európában fenyegetést jelentett minden olyan érdek ellen, amely a társadalom régi, feudális berendezkedésével állt kapcsolatban. A francia hercegek és emigráns nemesek megjelentek a külföldi udvarokban, betöltve azokat panaszaikkal, rémületükkel vagy reménykedésükkel. Hangoztatták, hogy minden királyra nézve fenye- gető lehet XVI. Lajos személyes sorsa és Franciaországé, amely dema- gógok zsarnoksága alatt nyög, és meggondolatlanul azt ígérték, hogy az ország népe egy emberként kel fel a király védelmében, ha külföldi hadseregek lépnék át az ország határait. Így került tervbe az első koalíció a német uralkodók között, akik ezzel rossz hírbe hozták a francia királyt: kinyilvánítva szolidaritásu- kat ügye iránt, jóval veszélyesebb és kegyetlenebb helyzetbe sodorták. A szerencsétlen kísérlet után, amikor a királyi család titkon el akart menekülni az országból, és Varennes-nél feltartóztatták őket, indít- vány született, hogy a királyt meg kell fosztani trónjától, de az alkot-

29 mányozó nemzetgyűlés ezt elvetette, alkotmányellenesnek nyilvánítva az indítványt. Úgy döntött, hogy a király tartsa meg koronáját – így lényegében odaszögezte a trónhoz – de megfosztotta minden hatalmá- tól, az uralkodás eszközeitől. A poroszok előrenyomultak, a mi csapataink hátráltak, az ország sebeket kapott. Az ellenség sikerei a párizsi tömegekben csak fokozták a vad haragot a király és a királyné ellen. Szegények nem kerülhették el a gyanút, hogy titokban cinkosai azoknak, akik hangoztatják, hogy az ő megszabadításuk céljával hatoltak be az országba, ahogy azt a nem is egészen alaptalan vádat sem, hogy kapcsolatokat ápolnak családjuk hercegi rokonaival, akik az ő érdekükben készülnek háborúzni. Végül a csőcselék, amelynek soraiban elszánt demagógok táplálták a haragot, rákényszerítette akaratát a párizsi városi hatóságokra, és megszerezte a többséget a nemzetgyűlésben. 1792. június 10-én megrohanta a Tui- leriákat, a királyt sértegették és bántalmazták, majd augusztus 10-én trónjával együtt felborították, és felkoncolták a védelmezőit. XVI. La- jost családjával együtt a Temple börtönébe zárták. Az ellenség köz- ben tovább nyomult előre: elfoglalták Longwyt és ostrom alá vették Verdunt. A népharag nem ismert többé korlátot, a nemességet is célba vette, és a papokat is, akik ellen az volt a vád, hogy imáikkal segítették az ellenség benyomulását. A kiváltságos rend sok ezernyi szerencsét- len tagját elhurcolták lakhelyéről, és találomra bezárták őket Párizs különböző börtöneibe. Végül szeptember 2-án, e gyalázatos emlékű napon a csőcselék legaljasabb elemei a városi hatóságoktól bátorítva és az igazságügy-miniszter, Danton hallgatólagos egyetértésével megro- hanták a város börtöneit, és a foglyok legtöbbjét elképesztő barbárság- gal lemészárolták. Nem célom itt, hogy polgári zavargás legvéresebb jeleneteit idéz- zem fel, amelyekről az ifjú Hoche akkoriban csak keveset tudott, viszont néhány szóval mégis jellemeznem kell az általános helyzetet, amely az országban uralkodott, amikor az ifjú hős alakja végül megjelent a nagy harctéren, ahol Európa és a megtámadott Franciaország háborúja zajlott.

30 A hadseregek a haza dicsősége számára a végső menedéket jelen- tették. A társadalom egyetlen másik osztályában sem volt oly erős az egyenlőség tisztelete, mint a hadseregben, mert egyikben sem uralkodott olyan szigorú méltányosság, és mert természetes és igazságos, hogy a haza hálásnak és nagylelkűnek mutatkozzék azok iránt, akik 5 a vérüket ontják érte. A katonák szívében a kezdetektől fogva élt a szabadság makulátlan szeretete, mert a szabadság szerencsésen egyet jelentett szemükben a hazai földdel, amelynek a védelmére hivatottak voltak. Ez az eszme, amely a legnemesebb és legodaadóbb érzéseket ébresztette fel, még semmit sem vesztett tekintélyéből, és határainkon, akárcsak másutt is, ez ihlette a hősiesség és odaadás csodás példáira a harcolókat. A szabadság szeretete ily módon egybeolvadt a hazaszeretettel, és még magasztosabbá vált a katonák lelkében annak következtében, hogy eltöröltetett a hűbéri szolgaság, amely súlyos teherként nehezedett csa- ládjukra. Így amikor a Marseillaise mennydörgő hangjaira megütköz- tek az európai királyok által felbérelt hadakkal, nemcsak megtámadott hazájuk megmentéséért harcoltak, hanem azoknak a népeknek a fel- szabadításáért is, amelyek még a feudalizmus igája alatt nyögtek, és akiket testvéreiknek neveztek. Ennek köszönhető, hogy a forradalom, minden bűn és erőszak ellenére, haderőit tekintve végig népi maradt, és a sok önkéntessel megfiatalított seregek az első kudarcok után végül 6 legyőzhetetlenné váltak. A forradalom elején elkerülhetetlenek voltak a vereségek. A tisztikar többsége ekkor még a nemességhez tartozott, elkülönült osztályt képeztek a katonák között, és így két kaszt létezett a haderőkben, akik

5 A forradalom előtt tiszti kinevezés, ritka kivételtől eltekintve, csak a kiváltságo- soknak jutott. 6 A Forradalom ím kiált: „Önkéntesek! Harc a rab népekért, kik mind testvéretek!” S ők meghallják szavát. „Rajta, vén harcosok, ifjú tábornokok” – S vonulnak a dicső rongyosok, talpasok, Hogy ámul a világ! Victor Hugo

31 érdekeik és véleményük szerint szemben álltak egymással. A katonák nem bíztak elöljáróikban, ami a harcok során gyakran végzetes fejet- lenséghez vezetett. Sok tiszt hagyta már el ezredét, hogy valamely főnemest kövessen az emigrációba. Őket számos további tiszt követ- te, másokat pedig a tulajdon katonáik űztek el, akiknek mindenféle rendfokozatból, az alhadnagytól a tábornokig találtak helyetteseket a közkatonákból lett tisztek közül. Azok a jobbára nemesi szárma- zású tábornokok, akik megmaradtak parancsnoki posztjukon, mint 7 La Fayette, Beurnonville, Custine, Biron, Dumouriez , Kellermann, elfogadták 1789 elveit, és továbbra is buzgón és odaadással szolgálták a forradalom ügyét. Így lassan létrejött az összhang a katonák és a tisztek között, és ettől fogva aratták a francia seregek első győzelmeiket. Valmynál Kellermann vezetésével diadalmaskodtak, a rajnai arcvonalon Coustine parancsnokságával, Dumouriez irányításával Jemmapes-nál – elfoglalták Belgiumot és mindenütt megállították az ellenséges csapatok előrenyomulását. Ám ekkor kivégezték XVI. La- jost, a legerényesebb uralkodók egyikét, aki díszére vált a trónnak, és akit az Alkotmány sérthetetlennek nyilvánított. Ez az esemény nagy riadalmat keltett a nyilvánosságban, megfosztotta a forradalmat rengeteg rendületlen hívétől és megsokszorozta azok számát Európában és Franciaországban, akik ellenségüknek tekintették. A január 21-i me- rénylet e gyászos eredménye véleményem szerint megcáfolhatatlan érv az elfajult doktrína ellen, amely azt hirdette, hogy a temérdek erőszak- ra és vérontásra szükség volt ahhoz, hogy a francia forradalom diadalt arasson. A forradalomnak semmi sem okozhatott nagyobb kárt, mint az a feltételezés, hogy a nagy eszmék és a nemes érzések, amelyek az alkotmányozó nemzetgyűlést megihlették, négy év után, minden komoly ok nélkül, tökéletesen kihaltak a francia lelkekben. Sőt, annyira feledésbe merültek, hogy a hajdani lendület és általános lelkesedés pót- lására 1793-ban a terrort kellett bevezetni. Márpedig, ha ez igaz, amit nem lehet teljesen tagadni, hogy tud- niillik a terror olyan új forrásokat tárt fel, amelyeket már nem lehetett remélni a lelkesedéstől, akkor azt sem hallgathatjuk el, hogy a forra-

7 Kinek családja régóta a parlamentáris rendszer híve volt.

32 dalom ügyét már kompromittálta a becsületes emberek nagy tömegei szemében a sok erőszak és bűntett, amelyek közül a király kivégzése volt a leggyalázatosabb. A felháborodás, amelyet kiváltott, a Nemzeti Konventet is veszélyes helyzetbe juttatta, mert az erőszak és gyűlölkö- dés olyan új útjára kényszerítette, amelyen napról napra nehezebb volt 8 megállnia. Az előző koalícióban még csak két vagy három hatalom szállt szembe velünk, de a január 21-i merénylet után az egész felhábo- rodott Európa teljes egyetértésben ragadott fegyvert. Mostantól a forradalom a deklarált ellenségei közé számíthatta Angliát, Hollandiát, Spanyolországot, a teljes német konföderációt, Nápolyt, a Szentszéket, majd Oroszországot. Ezzel szinte egyidőben félelmesen és fenyegető- en ellene fordult Vendée népe is. A belső ellenségen túl tehát, harcba kellett szállni Franciaország határainál Európa elit alakulatainak há- romszázötvenezer katonájával is. Ennek a félelmetes koalíciónak az első rohama az Ardennek had- seregére zúdult, amelynek Dumouriez volt a főparancsnoka, aki épp Hollandiában időzött. Távollétében Mirande tábornok vette át a ve- zetést, aki parancsnoka volt az Északi Hadseregnek is, és haderejével téli szállást foglalt a Meuse jobb partján, Liège fölött. Az osztrákok új- rakezdték az offenzívát, 1793 márciusában meglepetésszerű támadást indítottak Altenhowennél a francia hadosztályok ellen, amelyek Le Veneur tábornok vezénylete alatt körülzárva tartották Maastrichtet.

8 A forradalom a szeptemberi vérengzések és a király kivégzése következtében új ar- culatot öltött, és ha arra gondolunk, hogy az 1793-ban alapított Közjóléti Bizottság erőszakról erőszakra, gyilkosságról gyilkosságra egyre jobban erősödött, míg végül már mindenki felett ott függött a forradalom pallosa, tekintet nélkül osztályra, nemre és korra – a legtiszteltebb aggok feje is lehullott –, és ifjú embert, öreget, nőt és leányt, szegényt vagy gazdagot, a forradalom híveit vagy ellenségeit mind sze- kérszámra szállították a vérpadra, Racine szép sorai jutnak eszünkbe, amelyeket Burrhus intézett Néróhoz a Britannicus című tragédiában: „ …bűntől bűnig vezet majd az utad, Szigort fenntartanod új rémtetthez vezet, Vérrel mosod le majd vértől szennyes kezed, Tüzet gyújtasz, amit nem olthatsz, mert csak lángol, Fél tőled a világ, s te rettegsz a világtól, Mindig büntetsz, de már reszket egész valód, S ellenséggé teszed minden alattvalód.”

33 Az osztrákok megfutamították a franciákat, akiknek így fel kellett ad- niuk az állásaikat. Itt lépett először Hoche a történelem színpadára: az 58. gyalogezredben nevezték ki hadnagynak, majd rövidesen szá- zadosnak. Ekkorra már magára vonta Le Veneur tábornok figyelmét, aki becsülte benne a tettrekészséget, az intelligenciát és a merészséget. E vészes napon őt bízta meg azzal, hogy biztosítsa a tüzérségi rak- tárak kiürítésének műveletét az ellenséges ágyútűz közepette. Hoche merészen és sikeresen hajtotta végre feladatát, megmentette az értékes hadianyagot, és az osztrákoknak egyetlen ágyút sem sikerült megkaparintaniuk. Le Veneur tábornok dicséretekkel halmozta el az ifjú ka- pitányt, aki oly bátran és sikeresen teljesítette a parancsát. Megtette hadsegédjének és magához kötötte őt egész életére. Eközben Dumouriez sietett vissza Hollandiából, megállította hátrálóban lévő csapatait, és új támadást indított az osztrákok ellen, majd március 18-án megütközött velük, ám Neerwindennél vereséget szenvedett. Hoche ebben az ütközetben, majd utóbb Vertrichtnél és Blangennél is kitűnt a harcokban. Ő fedezte az átkelést a Dyle folyón Louvan előtt, fáradhatatlanul és megállíthatatlanul harcolt. Két lovat is kilőttek alóla, de nem hátrált, gyalogosan vezette csapatait az ellenség- nek. Végül ezredével visszajutott tábornokához, aki tábort vert a hatá- ron, Maulde mellett. Hoche-t hősiességéért vezérkari segédtisztté és zászlóaljparancsnokká nevezték ki: erre az előléptetésre méltó is volt, de ő szerénységében visszautasította, hogy így Le Veneur hadsegéde maradhasson, aki oly nagy megbecsülést és barátságot tanúsított iránta. Gróf Le Veneur tábornok az elit azon tagjai közül való volt, akik ugyan a francia arisztokráciához tartoztak, de lelkiismeretük és meg- győződésük szerint magukévá tették a forradalom alapelveit. Az 1789 előtti politikai állapotok Franciaországban ellenkeztek az ő civilizált és felvilágosult felfogásával. A királyi hatalom már századok óta fel- számolt vagy lényegesen meggyengített minden féket, amely az orszá- gos és tartományi rendek, a parlamentek és az általános szabadságjo- gok számára védelmet jelenthetett volna. Az uralkodó hatalma csak elvben volt korlátozott, valójában kizárólag az erkölcs fékezhette – a kormányzás Franciaországban lényegében olyan volt, mint a szultánok birodalmában. 34 XV. Lajos siralmas uralkodása után, amely alatt Franciaország Európa szégyenévé lett, és elrohadt belülről. Le Veneur gróf felvilágo- sult kortársaival együtt úgy látta: legfőbb ideje, hogy a nemzet beleszó- lást kapjon a saját kormányzásába. Ezen kívül felismerte azt is, hogy a súlyos bajok és sérelmek miatt nagy szükség van reformokra, és szinte áthághatatlannak látta az akadályokat, amelyeket a hagyományos in- tézmények állítottak a szabad versengés útjába, az egyéni erőfeszítések elé. Szíve és értelme egyaránt pártolta a törvény előtti egyenlőség elvét. Születésének kiváltságos volta és az egyéni érdek sem fojtotta el lelké- ben a természet előtti egyenlőség és a hazaszeretet hangját, örömmel fogadta azt a nemes indulatot, amely az alkotmányozó nemzetgyűlés küldöttjeinek tekintélyes részét, a nemesség és a papság köreiből átha- totta, amikor 1789. augusztus 4-én lemondtak kiváltságaikról és feu- dális előjogaikról. Bár mindazok a bűnök, amelyeket később a forradalom nevében elkövettek, és a túlkapások, amelyek a forradalom ügyét megbecstelenítették, égő fájdalmat okoztak lelkének, soha nem változ- tattak meggyőződésén. Töretlenül kitartott a nagyszerű elvek mellett, amelyeket e válságos időszak kezdetén magáévá tett. Amikor a királyt augusztus 10-én megfosztották trónjától, sőt 1793 januárjában az éle- tétől is, Le Veneur gróf nem hagyta ott posztját a határon – az osztrák sereggel szemben állva –, mert tudta, hogy kötelessége a kardját – amíg azt a kezében bírja – a hazájára támadó ellenség ellen fordítani. Ugyanilyenek voltak ifjú hadsegédének érzelmei is, de ezek az ér- zések Hoche heves és teljességgel köztársaság-párti lelkében az ifjonti lelkesedés és a szenvedélyes elragadtatás tüzében égtek. Hoche rajongott az ügyért, mert érezte, hogy ennek sikeréhez van kötve az ő jövője is, és a társadalmi átalakulásért, amely lehetővé fogja tenni számára, hogy oly magasra szárnyaljon, amennyire a tehetsége emeli. Le Veneur gróf nemes és bátor lélekkel helyezte kiváltságait a haza és a szabadság oltárára, és azok a lángok, amelyek elemésztették az ő címeit, egyszersmind felgyújtották Hoche reményeit, lángoló szárnyakat adva géni- uszának. Az ifjú, kissé csiszolatlan modorával, beszédével, tempera- mentumával és köztársasági hevületével néha talán megsérthette volna parancsnokát – aki mégiscsak a francia főnemességhez tartozott –, ha

35 abban kevesebb a jóindulat és a bölcsesség. Ám Le Veneur gróf az ifjú ember lázas érzelmeiben felismerte a hőst. Hoche hűsége, tisztessége, önzetlensége és tüzes hazafisága megragadta szívét, és úgy döntött, segít a természetnek, s együtt formálnak ki egy nagy férfiút a haza számára: gondoskodik az ifjú hadsegéd képzésének kiteljesítéséről. Megtanítja arra, ami még tapasztaltságából hiányzik, a világ dolgaira, és a legnehezebbre: az emberek irányítására és az önuralomra. Beve- zette őt a magasabb társaságokban való mozgás finomságaiba, csiszolta a modorát, finomította a beszédét, irányította olvasmányaiban, s mindezzel olyan hálás fiúi érzést ébresztett az ifjú szívében, amelyet csak a halál olthatott ki. Két évvel később, Hoche sikereinek csúcsán, amikor az egykori hadsegéd beosztásban már mesterénél magasabbra emelkedett, és hadseregeket irányított, viszonyuk változatlan maradt: Hoche engedelmesen hallgatott meg minden tanácsot attól, akit apjá- nak nevezett, és aki tovább csiszolta levelezésének, napiparancsainak és jelentéseinek nyelvezetét, hogy írásban is érvényre tudja juttatni azt az egyszerű és természetes méltóságot, amely viselkedéséből és egész személyiségéből fakadt. Így alakult ki a két férfi között az a megható kapcsolat, amely nem kevésbé vált díszére a mesternek, mint a tanít- ványának: a mester emelkedett lelkében nem talált helyet az irigység, könnyen áradt a tanítványból mestere felé a gyöngéd és tiszteletteljes hódolat, és nemes szívének nem volt nagy súly a hála érzése. Együtt voltak a maulde-i táborban, amikor 1793 márciusában híre jött Dumouriez árulásának. Dumouriez-t módfelett felháborították a jakobinusok legutóbbi intézkedései, a Konvent erőszakos lépései és a párizsi hatóságok zsarnoki eljárása. Nyíltan hangoztatta, hogy a fő- városba vezényli hadseregét, és helyreállítja a monarchikus kormány- zatot. A Konvent a színe elé idézte Dumouriez-t, négy képviselőt kül- dött a táborába azzal az utasítással, hogy velük együtt haladéktalanul jelentkezzék Párizsban. Dumouriez erre nem volt hajlandó, a négy küldöttet kiszolgáltatta az osztrákoknak, és megtette az előkészüle- teket, hogy a császári csapatokkal megtámogatva, serege élén Párizs ellen induljon. Katonái azonban árulásnak tekintették tábornokuk tervét és megtagadták az engedelmességet, mire Dumouriez átment

36 az osztrák sereg táborába. Dezertálása káoszt keltett seregében, amely a szétesés szélére sodródott. Tábornoka megbízta Hoche-t, hogy sies- sen Párizsba, adjon jelentést a végrehajtó hatalomnak a dolgok valódi állásáról, és kérjen utasítást arra nézve, milyen intézkedéseket hozzanak a helyzetből fakadó veszélyek kivédésére. Az ifjú szárnysegédet elszomorította a szörnyű állapot, amelyben a fővárost találta. A Közjóléti Bizottság magához ragadott minden hatalmat. Valamennyi fej veszélyben forgott. A börtönök telve voltak gyanúsnak ítélt emberekkel. A Forradalmi Törvényszék, amely förtel- mes elemekből állt, megfellebbezhetetlen ítéleteket hozott. És végül: háborúság, halálos küzdelem dúlt a hegypártiak – a Kommün és a jakobinusok teljhatalmú urai –, és a girondisták között: ez utóbbiak pedig 9 még őrizték a Konventben a többségüket. Hoche-t azonnal fogadták a hegypártiak, és arról próbáltak infor- mációkat kipréselni belőle, hogy a girondisták közül kik leveleztek az utóbbi időkben Dumouriez-val. Nyilván így akartak valami fegyvert szerezni, amivel lecsaphatnak ellenfeleikre mint az árulás bűnpárto- lóira. Hoche felháborodva közölte, hogy nem feljelentőként érkezett, hanem a fronton előállt válságos helyzetről kell tájékoztatnia a kor- mányzatot. Szíve elszorult a látványtól, amelyet Párizs nyújtott május 10 31-e hajnalán, a gyászos napon, amikor a Gironde összeomlott. Mél- tatlankodásának és fájdalmának a parancsnoka számára küldött leve- lében adott hangot. „Az igazi harcmező nem a Meuse és a Rajna között, az osztrákok és a mieink között terül el – írta –, hanem itt, a Konventben, a Gironde és a Hegypárt emberei között.” Sietve távozott a fővárosból, ahol a „szabadság”, „egyenlőség” és „testvériség”értelmetlen hangsorok,

9 A girondisták a nemzetgyűlésben a jobboldalon foglaltak helyet, e politikai párt el- nevezése onnan ered, hogy vezetői, Vergniaud, Guadet, Gensonné mind Gironde megye küldöttei voltak. Ellenfeleik, a hegypártiak (montagnard) a szélső baloldal legmagasabb sorait töltötték be, innen eredt közismert elnevezésük. A girondis- ták alkotmányos és törvényes köztársasági államformát akartak; a hegypártiak, a kevésbé tájékozottak, náluk merészebben a demokrácia legszélsőségesebb változa- tára törekedtek, vezetőik Danton, Robespierre és Marat voltak. (Lásd könyvemet: Franciaország története, 12. kiadás, II. kötet, 267-268 old.) 10 Ugyanott, 293-294 old.

37 tartalmatlanná vált és tökéletesen nevetséges szavak voltak csupán, ahol a legjobb polgároknak egy megvadult csőcseléktől kellett rettegniük és ahol a törvényt az erőszak helyettesítette. Visszatért seregéhez, derék bajtársaihoz, akikhez csak gyenge visszhangja jutott el a távoli ször- nyűségeknek, és akiknek a szívében még tisztán égett 1789 lelkesedése, a szabadság és a haza szeretete, a nemzeti függetlenség eszméje. A válságos helyzetben és Custine távollétében Le Veneur vette át az Északi Hadsereg ideiglenes parancsnokságát, és rögtön felderítésre küldte szárnysegédét, hogy vizsgálja végig a frontszakaszt, amelynek védelme az ő hadseregükre volt bízva. Hoche sietve bejárta a vidéket, és éles szemének néhány nap elég volt, hogy ragyogó jelentést készítsen a hadszíntérről. Mily fájdalmas volt látnia táborába visszatérve, hogy parancsnokát és barátját, Le Veneur tábornokot, akit valaki feljelen- tett, egy szakasz csendőr veszi körül, előállító parancsot lobogtatva, ami abban az időben szinte mindig egyet jelentett a halálos ítélettel! A szomorú jelenet láttán Hoche a haragtól és méltatlanságtól elragad- va így kiáltott fel: „Talán Pitt és Cobourg irányítják Franciaországot, hogy a Köztársaságot megfosztják legkiválóbb védelmezőjétől?” E meggondolatlan szavak könnyen az életébe kerülhettek annak, aki kiejtette őket. Ám Hoche mit sem törődve a veszéllyel, amelyet a saját fejére idézett, azonnal elkészítette az írásos jelentést felderítő út- járól, majd szinte egy lendülettel olyan értekezést dolgozott ki, amelyet hadászati írásainak főműveként tart számon az utókor. Figyelme nem korlátozódott arra a frontszakaszra, amelyet frissi- ben felderített: kiterjedt minden pontra, amelyen a köztársaságot se- bezhetőnek vélte. Vendée, amely épp ezekben a hetekben lázadt fel, rögtön magára vonta a figyelmét – már az egész megye fegyverben állt. Eddig számos csatát nyertek, a köztársaság tábornokai megfu- tottak a Rochejaquelein, Bonchamp, d’Elbée, Lescure vezette seregek elől. Hoche felismerte, hogy miben hibáztak. Megjósolta, hogy milyen különleges taktikát követel meg a háború egy ilyen vidéken, amelyet ő maga sohasem látott, de a katonai jelentések és a térkép alapján gondosan áttanulmányozott. Kimutatta, hogy körülsáncolt táborokat kell

38 11 létesíteni, ott gyorsan mozgó hadoszlopokat képezni, harcmodoruk- ban pedig utánozni egy szinte megragadhatatlan ellenség módszereit. A huszonnégy éves századosban így jelentkezett már be a Nyugati és 12 az Óceáni Hadsereg leendő vezénylő tábornoka . Egy másik értekezésben, amelyet az Északi Hadsereg irányításá- ról írt, Hoche ösztönösen feltárta géniuszát, amellyel a modern idők hadművészetét készült megújítani, és tanácsai egyben előjátékok voltak ahhoz, ahogy utóbb Bonaparte fogja forradalmasítani a taktikát és a stratégiát. „A rutin a vesztünkbe visz – írta Hoche –, a háború művészete a meg- újulás. Romboljuk le az erődítményeket, amelyeket nem tudunk megvéde- ni erőink szétforgácsolása nélkül, és vágjunk merészen az ellenséges seregek centrumába: mivel mi erősebbek vagyunk egyesülve, mint ők egyenként el- választva egymástól, a legyőzött seregtől máris a legyőzendő ellen vonulha- tunk. [...]” Pontosan megjelölte a felszámolandó erődöket, a helyeket, ahol a helyőrséget redukálni kell, és hogy mely pozíciókat kell az Ar- dennek és a Moselle-folyó térségében elfoglalni: vagyis, ahogy élet- rajzírója megjegyzi, megadta minden részletét annak a haditervnek, amit az 1794-es hadjárat során követett. E hadjáraton alapul Carnot hírneve, és ez a hadjárat vezetett utóbb a fleurusi csatában elért győ- 13 zelemhez. Hoche épp befejezte ennek az értekezésnek a tisztázását, amikor letartóztatták, hogy Douai-ban a Forradalmi Törvényszék elé állítsák azzal a gyanúval, hogy odaadást tanúsított parancsnoka, Le Veneur tá- bornok iránt, illetve a váddal, miszerint egyszer azt mondta, hogy Pitt és Cobourg kormányozza Franciaországot. Hoche nem sokat törődött ezzel, hanem rögtön elküldte a kész iratot Couthonnak, a Közjóléti Bi-

11 Levél Audoin polgártárshoz, a hadügyminisztérium titkárához. 12 [A "vezénylő tábornok" a mai magyar katonai nyelvezetben szokatlan. Nem talál- tunk azonban jobb kifejezést, mely egy olyan tábornokot jellemez, aki tábornoki csillagainak számától függetlenül parancsnokként irányítja a reá bízott erőket, mely lehet például dandár, hadsereg, vagy több hadsereg is együtt. Ahogy a köny- vben később olvasható is, egy csatában lehet ugyanazon az oldalon egyszerre több vezénylő tábornok (akár eltérő tábornoki rendfokozatban) is.] 13 Bergounioux: Lazare Hoche élete, 14.old.

39 zottság tagjának, akivel nemrég Párizsban módja volt megismerkedni, ennek a méltóságteljes levélnek a kíséretében, amelyben tökéletes képet fest magáról: „Ahogy ígértem, polgártárs, eljuttatom önhöz az északi front védelmével kapcsolatos dolgozatomat. Lehet, hogy több benne a honfiúi odaadás, mint a letisztult gondolat, de bizonyára ön sem hinné, hogy egy olyan fiatalember műve, aki a Forradalmi Törvényszék elé való. Bármi az én sorsom, legyen megmentve a haza, nekem csak az fontos. De a veszély napról napra nő… Az önök tábornokainak nincs semmiféle terve, egy olyan sem akad közöttük, aki képes lenne a határt megvédeni. Nekem csak az kell, hogy meghallgas- sanak, akár a Bizottság előtt, akár a hadseregek főparancsnokságánál. Csak hagyjanak dolgozni akár egy bezárt szobában is, vasra verve mindaddig, amíg az ellenség utolsó katonája el nem takarodik országunkból. Mert én biztosan megjelölöm az eszközöket, amelyek révén hat hét alatt ki lehet űzni 14 őket. Aztán csináljanak velem, ami csak tetszik.” Couthon felolvasta ezt a levelet a Bizottság tagjai előtt, és sike- rült megnyernie őket Hoche ügyének, rögtön parancsot is adtak, hogy helyezzék szabadlábra. Ahogy ez megtörtént, kinevezték vezérkari 15 segédtisztté, zászlóaljparancsnok lett az Északi Hadseregnél , majd 16 Souham tábornok vezénylete alá került Dunkerque-nél, és ennek a városnak a védelme lett kiemelt feladata.

14 Hoche levele ugyanonnan 15 1793. május 15. 16 1793. augusztus 17.

40 IV.

Dunkerque – Wissembourg

Két ellenséges hadsereg vette körül Dunkerque városát: az egyik hu- szonegyezer brit és hannoveri katonával York herceg vezényletével a tenger felől ostromolta, a másik sereg, mintegy tizenhatezer kato- nával, a hannoveri Freytag marsall vezényletével Lille felől fedezte az ostromot a mocsarak előterében, oly módon, hogy elállta a felmentő seregek útját. A város szemmel láthatólag nem volt olyan állapotban, hogy egy hosszú ostromnak ellenálljon. A várfalak igen hosszan nyúl- tak el, a ritkásan épült erődítések védelme tizenötezer katonát kívánt volna, de a garnizonban csak feleannyi volt, és őket is demoralizálta a kudarcok szinte megszakítatlan sora. Hoche az erődítmény állapo- tát siralmasnak találta, a várárkok jó része be volt omolva, hiányzott a téglaburkolatuk, a város lakóitól, akiket a Konvent elidegenített ma- gától, nem lehetett segítségre számítani. Egy kis flottillára volt bíz- va Dunkerque védelme, de a legénység az ellenség láttán fellázadt, és a hadihajók visszatértek a kikötőbe. A komoly ellenállás tehát lehetetlennek látszott, egyedül Hoche mert bizakodni a sikerben. Csak huszonnégy éves volt, nem is volt még magas rendfokozata, de máris parancsnokként, magabiztos emberként beszélt, bizalmat és engedelmességet követelt. Leveleket írt a Közjó- léti Bizottságnak és a miniszterhelyettesnek. A Bizottságnak ennyit: 17 „A várost inkább felégetjük, minthogy az ellenség kezére adnánk.” A miniszterhelyettesnek pedig így írt: „Ha a helyi polgári milícia kényszerít

17 Rousselin: Hoche levelezése, 1793

41 minket a város feladására, olyan hadakkal fogja szemben találni magát, 18 amelyek a zsarnokok és az árulók elleni harcra esküdtek fel.” Egyik leg- utóbbi életrajzírója szerint ezt az elszántságot képes volt beletáplál- ni katonái szívébe is: lelket öntött beléjük, helyreállította soraikban a fegyelmet, és mielőtt harcba vitte volna, alapos munkára fogta őket. Ezenkívül időközben eltávolította a városból az idegeneket és a gyanús elemeket is, lefokozta és bebörtönözte az ideiglenes városparancsno- kot, aki túl erélytelenül működött, visszaállította a népi klubot, amit korábban feloszlattak, szónokolt, írt, izgatott, felvillanyozta a lelkeket, és inkább buzdítással, mint fenyegetésekkel rávette a matrózokat, hogy vegyék komolyan kötelességüket, és térjenek vissza hajóikra. Végül egy pár nap múlva Hoche már így írhatott Audouin-nak: „Hatékony és mi- előbbi segítséget ígértek nekünk, de ha ez az erősítés esetleg csak két hét múlva ér ide, akkor ebben az állapotban, amelyben a munkálatoknak köszönhetően 19 most vagyunk, ki tudjuk várni.” A várt erősítés közeledett: az Északi Hadsereg egy része jött Houchard és Jourdan tábornokok vezetésével. Szeptember 5-én meg- támadták Freytag marsall állásait, hátraszorították Furnes-ig, és szeptember 8-án csatára kényszerítették Hondschooténál, néhány mérföld- nyire Dunkerque-től. Hoche nagy ágyúdörgéssel erőteljes rohamot indított a város falainál a brit-hannoveri csapatok ellen; York herceget feltartotta, nehogy hatékony támogatást nyújtson Freytag marsallnak, és így lényegében győzelemhez segítette Houchard-t. Freytag vis�- szaszorult Furnes-ig; York herceg látta, hogy a francia sereg diadal- maskodott Hondscooténál, és készen állt, hogy megütközzön vele. Sietve otthagyta veszedelmes pozícióját Dunkerque előtt, a longmoori mocsár és az óceán között, otthagyta tüzérségét, málháját és feladta az ostromot. Legfőképp Hoche-é volt az érdem ezért a ragyogó ered- ményért: egyszerre mutatkozott parancsnoknak és katonának, kitűnő szervezőnek és néptribunnak, lelke szikrázó bizakodását át tudta plán- tálni egy megosztott és elcsüggedt garnizonba. Egy omladozó erődöt két hét alatt védhetővé tett egy félelmetes ellenséggel szemben, azt pedig meghátrálásra kényszerítette.

18 Ugyanott, levél Audoin polgártársnak, szeptember 1. 19 Desprez: Lazare Hoche élete 42 Dunkerque parádés védelme miatt a Közjóléti Bizottság felfigyelt az ifjú Hoche-ra, és nagy reményeket fűztek tehetségéhez. Hat héten belül háromszor egymás után előléptették, a zászlóaljparancsnokság- tól a dandártábornoki rendfokozatra emelkedett, azaz hadosztálypa- 20 rancsnok lett. Végül 1793. október 23-án (a II. év brumaire 2-án) a Moselle-i Hadsereg vezénylő tábornokának nevezték ki. Ez a hadsereg, akárcsak az Északi és a Rajnai, az első sikerek után súlyos vereségeket szenvedett el. A franciák, miután Dumouriez ve- zetésével Liège-ig törtek előre, és Custine vezetésével Mainzot és Frankfurtot is bevették, Belgium szívétől Valenciennes-ig és a Rajna partjától a Vogézekig, a Lauter folyó mögé szorultak vissza. Hoche tehetségének hála Dunkerque ellenállt, mondja egyik életrajzírója, de Franciaország két másik védvonala összeomlott: Mainz a poroszok kezére került, Valenciennes és Le Quesnoy felett a császári lobogót lengette a szél. Az Északi Hadsereg a Scarpe folyóig hátrált Arras és Douai között, és Hoche új hadseregét, a Moselle-i Hadsereget hu- szonöt mérföld hosszon szétszóródva, legyengülten találta. Ezzel a hadsereggel szemben, amelynek Hoche a parancsnoka lett, százezer katona sorakozott fel Poroszország és Ausztria legjobb tábornokainak vezénylete alatt, megszállva Wissembourg vonalait, Landaut körül- zárva tartották. Hadoszlopaik, átkelve a Saar folyón, egészen a Blies folyóig hatoltak. Harcra kész, fegyelmezett katonák voltak, jól öltözve, jól táplálva és jól fizetve. A mi vereségeinktől felbátorodva ezek a hadseregek azzal a merészséggel bírtak, amely nélkül nincs győzelem, és a mi éhes, rongyos és mezítlábas csapatainkkal szemben nemcsak szer- 21 vezettségüknél, hanem a moráljuknál fogva is nagy fölényben voltak. Alig érkezett meg a frissen kinevezett Hoche a helyszínre, így szólt katonáihoz, emlékeztetve őket Houchard tábornok Hondschooténál, és Jourdan tábornok Wattignies-nél nemrégiben aratott győzelmé- re: „Franciák, hadseregeink mindenfelé diadalt aratnak: mi maradtunk

20 [Ahol az eredeti szövegben nem olvasható, ott lábjegyzetben szerepeltetjük a francia forradalmi naptár (francia köztársasági naptár) dátumának Gergely-naptárra való átváltását.] 21 Bergounioux: Lazare Hoche élete, 26-27 old.

43 az utolsók, akik még győzni tartozunk, de győzni fogunk. Az ilyen kiváló hazafiaknak, amilyenek ti vagytok, csak fegyelem kell, hogy belevágjanak! A szabadságot hirdetjük, de ez nem elég! A szabadságot megszerettetni, ez is a ti dolgotok! Ezúttal a harcotok nem lesz hiábavaló. Küzdeni és a győ- zelmet kihasználni, ez vár rátok. [...] Belépünk az ígéret földjére, és nem 22 hagyjuk el többé.” A fegyelem hamarosan helyreállt, a bizalom újjászületett, Hoche büszke fellépése, szavainak és tetteinek energiája felfűtötte a rajon- gást. Egészen atyai gondoskodással figyelt katonáinak sürgető igé- nyeire, és a végveszélyben, ha túl nagy létszámfölényű ellenséggel találta szembe magát, olyan végletes eszközökhöz folyamodott, amelyek kétségtelenül igen veszélyesek lettek volna köznapi helyzetek- ben, és csak a „győzni vagy meghalni” parancsoló szüksége igazolta őket. Hoche új szervezetet talált ki seregének, nem volt tekintettel sem a hierarchiára, sem a rangidősségre. A katonai és hazafiúi hevü- let, a tehetség és a bátorság felülírta az éveket és a rendfokozatokat: új hadosztályokat formált, altisztekből tisztet csinált, s feletteseiket rendelte alájuk, őrmesterből kapitány lett, hadnagyból ezredes. Lázas izgalom futott végig a sorokon, és tüzes ambíció lett úrrá a katoná- kon és a tiszteken: tetőfokra hágott a lelkesedés. Hoche, aki mindezt előidézte, maga is el volt ragadtatva, és ez beszédéből is kihallatszott: szavait erősen hangsúlyozta, a kor szónoki nyelvezetét imitálva. Így történt, hogy 1793. november 12-én (II. év brumaire 21-én), miu- tán újjászervezte a hadseregét, műveleteket indított a Vogézekben, a Pichegru tábornok vezette Rajnai Hadsereggel összehangolva, így írt a hadügyminiszter titkárának: „Bárcsak a Szabadság géniusza kegyes lenne fegyvereinkhez! Mindenre felkészültünk, és ha előérzetemnek hihetek, a jobb ügyé lesz a diadal. A ve- reséget nem tudnám túlélni. Ha ez mégis bekövetkezne, Párizsba küldöm véres tetemeinket, hogy mutassák meg a népnek: »Hazafiak, a következő ütközet már a kegyelemdöfés lesz a zsarnokoknak! «” Hoche és serege fő célkitűzése Landau felszabadítása és a wissem bourgi vonalak visszafoglalása volt, mert ez utóbbiak képezték Fran-

22 Rousselin: Hoche levelezése, 25. old.

44 ciaország fő védvonalát az északkeleti határon. Ezeket a híres vonalakat két folyó képezte, a Lauter és a Saare. Ezek a Vogézek két lejtőjéről indulnak, majd a Lauter jobbra kanyarodik, és a Rajnába ömlik, a Saare pedig balra, a Moselbe. Wissembourg a Lauter mögött fek- szik, az északabbra eső Landau a Queich mögött, amely szintén a Raj- na mellékfolyója. A sűrű erdőkkel borított Vogézekben csak néhány útvonal vezet át a sziklás hegyláncon Saverne, Bitche, Pirmasens és Kaiserslautern érintésével. Wurmser a keleti lejtőn körülzárta Landaut és elfoglalta Wissembourgot. Tizenötezer katonája a Rajnai Hadsereg- gel állt szemben, amelyet Pichegru tábornok vezetett. Brunswick és a porosz sereg a másik lejtőn helyezkedett el, farkasszemet nézve Hoche hadával, a Moselle-i Hadsereggel – közöttük a Saare folyó képezte a választóvonalat. A Közjóléti Bizottság azt a haditervet tűzte Hoche elé, hogy keljen át a Saaron, szorítsa tovább a poroszokat, akik beásták magukat a folyó jobb partján, haladjon a hegyek között Kaiserslauternig és olyan állást foglaljon el, ahonnan az osztrák sereget hátulról támadhatják meg az átellenes hegyoldalon. Hoche dolga volt, hogy ezeket a hadmozdu- latokat összehangolja Pichegru-vel, oly módon, hogy Wurmser a két francia sereg ágyútüze között találja magát, és így kénytelen legyen kiüríteni Wissembourgot, és feloldani a zárat Landau körül. 1793. november 14-én (II. év brumaire 24-én) a sereg három oszlo- pot képezve csapott le a poroszokra, azok elhagyták a Saart, és a Blise- en átkelve Blise-Castel magasságáig jutottak. Hoche a nyomukban volt, űzte őket, az ellenség menekült Deux-Point-ig, majd Kaiserslauternig, ahol Brunswick összegyűjtötte a hadosztályait, és igen hatékony védel- met épített ki. Ha ezen a pozíción sikerül áttörnie, Hoche megkerülheti a Vogézek hegyeit, és feloldhatja Landaut a zár alól. Negyvenezer katona és száz ágyú sorakozott fel a két oldalon. Az ellenség – alaposan elsáncolva magát – magasabban helyezkedett el, de a köztársasági katonák lendülete feltartózhatatlannak látszott. Hoche megadta a jelet: kalapját magasra hajította, és sok ezer torok- ból zúgott fel az „Éljen a Köztársaság!” mennydörgő kiáltása. Szilaj hévvel kitört a csata. Hoche volt középen, két hadnagya, Ambert és

45 Taponnier az ellenség szárnyait támadta. A poroszok, a Vogézek- kel a hátuk mögött és árkaikban is védve, rémisztő tüzet zúdítottak a franciákra és megtizedelték őket, de azok többször megújították a rohamot, ám mindannyiszor visszaverték azokat. Végül kétnapos véres csata után a köztársaságiak muníciója fogytán volt, az ellenség pedig erősítést kapott. Hoche látta, hogy a győzelem kicsúszott a keze közül: parancsot adott, hogy a trombiták fújják meg a hátrálás jelet, amely a visszavonulás szépítő kifejezése, és a Blise mögött olyan magaslatra vonult fel magabiztosan és teljes rendben, hogy az ellenség nem merte feltartani. Az a bátorság és az az erély, amellyel Hoche végrehajtotta a táma- dási tervet (ahogy Közjóléti Bizottság írta elő, bár ő nem helyeselte, csupán alávetette magát neki), még e félelmetes bizottság tagjait is in- kább a saját oldalára állította. A tábornokoknak ugyan a győzelmet halálbüntetés terhe alatt szokták előírni, a vereség után mégis biztató, 23 sőt elismerő szavakat nyert tőlük. Eközben Hoche-nak, aki csattanós bosszúra készült, rá kellett jön- nie, hogy más akadályokon is át kell hágnia, más ellenfeleket is le kell győznie, mint amiket a terep nehézsége és az ellenséges hadvezérek ál- lítottak elé. Pichegru tábornok féltékeny volt fiatal riválisának növekvő dicsőségére és népszerűségére, a jelen hadműveletek során vonakodott együttműködni vele, a szükséges segítséget is csak lassan és nem kielé- gítő módon nyújtotta. Hoche széltében hangoztatta keserű panaszait Pichegru miatt: azt is kifogásolta, hogy nincs meg a kellő cselekvési szabadsága a szükséges hadmozdulatokhoz, kijelentve, hogy a jövő- ben senkitől sem fog elfogadni tanácsot saját magán kívül. Arra sem volt hajlandó, hogy a közeli haditerveibe beavassa Saint-Just és Le Bas küldötteket, akik a Bizottságtól érkeztek a Rajnai Hadsereghez teljhatalommal felruházva, és ráadásul Pichegru lelkes védelmezői voltak. Velük szemben Hoche két másik küldötthöz fordult – Lacoste-hoz és Baudot-hoz –, akik a Konventtől érkeztek a Moselle-i Hadsereghez korlátlan felhatalmazással, és mindenben egyetértettek vele. Minden felelősséget Hoche-ra ruháztak, amivel ellenségévé tették Saint-Just-

23 Rousselin: Hoche levelezése, 134. old.

46 öt és Le Bas-t. Ők azonnal Pichegru pártját fogták Hoche ellenében, az utóbbiról rosszindulatú és irigy beállításuknak megfelelően írtak a Bizottságnak küldött jelentésükben. Magának a Bizottságnak a ke- belében Hoche-nak már amúgy is volt egy veszélyes ellensége Carnot személyében, aki a hadműveleteket irányította, mégpedig távolról és átfogóan, a tapasztalatok bölcsességével és a géniusz ösztönösségével, s nagy eredményeket ért el, de megvolt az a hibája, hogy a saját elgon- dolását a többi tábornok tervei ellenében is igyekezett érvényesíteni. Megtudta, hogy Hoche a kaiserslauterni vereség után nem hajlandó a Bizottságot beavatni terveibe, és csak a saját sugallatára akar hagyat- kozni, melyet igen rossz néven vett. Nem merte elmozdítani őt, amikor épp az ellenséggel szemben állt, és úgy döntött, hogy későbbre halasztja a leszámolást. Ekkor, Pirmanens felé vonulva a Queich és a Lauter völgyében dön- tötte el Hoche, hogy áttör a Vogézek láncán, és összeköttetést teremt a Rajnai Hadsereggel, amely köteles lesz vele összhangban cselekedni, és éppoly energikusan, mint ésszerűen elrendelte az összes intézkedést, amelyre szükség volt egy döntő csapáshoz. Mindennek maga nézett utána, nem ismert pihenést és a katonákat sem hagyta pihenni. „A pi- henés a bátorság rozsdája” – mondta. A sikerbe vetett hitével, hazafisá- gával, becsület-eszményével és köztársasági rajongásával tartotta fenn a katonák morálját. Hideg volt, kemény téli idő, de ő eldobatta a sátra- kat, mondván, fölösleges terhet jelentenek egy köztársasági seregben. A katonák a szabad ég alatt éjszakáztak, a Vogézek erdei nyújtottak nekik menedéket és táplálták tüzeiket. Az egyik regiment zúgolódott, és téli szállást követelt, de Hoche napiparancsban közölte, hogy ez az ezred nem méltó akcióba lépni az első csatában. Az alakulat katonái könyörögtek vezérüknek, hogy vonja vissza parancsát, mert tűrhetetle- nül sértőnek érzik. Megesküdtek, hogy hibájukat hősiességükkel fog- ják helyrehozni, és valóban állták szavukat. Hoche az ellenséget is megtévesztette szándékait illetőleg: meg- rongálta az utakat és hidakat arrafelé, ahol áthaladni szándékozott, majd a leromboltak pótlására titokban fahidakat készíttetett. A titkot még saját katonái előtt sem fedte fel.

47 „Ha gyanítanám, hogy a kalapom tudja a terveimet, a tűzbe hajíta- nám.” – mondta. Amikor már minden előkészület megtörtént, és a Rajnai Hadsereg együttműködésében is biztos lehetett, csak akkor adta ki a parancsot a Vogézeken való átvonulásra Pirmanens magas- ságában, hogy ott nagy rohammal lecsapjanak az osztrákok jobbszár- nyára, amikor azok már harcban állnak Pichegru tábornok seregével a keleti lejtőn. Két roppant sáncerőd védte a hágót, az egyik Reichshoffen, a má- sik Freischwiller oldalán, ágyúik halált okádtak a köztársasági seregre. Hoche az ágyúik tüzében azt játszotta, hogy árverést tart; vidám kiál- tással mutatott végig rajtuk: „Bajtársak, hatszáz livre darabja!” „Megadjuk!” kiáltották a bátor legények, megrohanták az erődöket, behatoltak, megölték a tüzé- reket, és birtokukba vették a lövegeket. Az áttörés megtörtént: az osztrákok Wert felé vonultak vissza, és ott tömörültek össze. Hoche máris ott termett, rohamozott, maga előtt űzte őket, elfoglalta az állást, amelyet az ellenség feladott. Wurmser látta, hogy túljártak az eszén, elhagyta a Molter vonalát, és a schultzi magaslaton várta be a franciákat. Hoche szorosan a nyomában haladt, és december 23-án újra farkasszemet nézett velük. A két sereget egy láp választotta el egymástól. Hoche átkelt rajta, ágyúval és bajonettel csaptak össze. Az osztrák sereg hátrált, a Lauter túloldalára és Wissembourgba szorult, Hoche pedig sikeresen csatlakozott a Rajnai Hadsereghez. Ettől fogva elkerülhetetlenné vált, hogy a két sereget egységesen vezessék, és összehangolják a tevékenységüket. Hoche elfojtotta ma- gában a Pichegru tábornokkal szembeni neheztelését, pedig az gyakran késedelmesen segítette őt, és kifejezte óhaját, hogy Pichegru vegye át az egyesített két hadsereg fővezényletét. Ebben egyetértett vele Saint-Just és Le Bas, a Közjóléti Bizottság két küldöttje is, ám Lacoste és Baudot felismerte Hoche egészen kivételes tehetségét, és mivel a Konvent képviselőiként korlátlan felhatalmazást kaptak, őt jelölték ki a Moselle-i és Rajnai Egyesült Hadseregének főparancsnokául. Az idősebb, és rendfokozatban egyenlő Pichegru tehát a második helyre szorult.

48 Hoche azonnal eldöntötte, hogy a cél: visszavenni Wissembourgot és elfoglalni a híres „vonalakat”, amelyeket az osztrák hadak és a Condé herceg által vezetett francia emigránsok serege tartott megszállva. Az utóbbiak Lauterbourgnál voltak, az osztrákok pedig Wissembourg előtt, és a kezükön volt Geitsberg magaslata, erős tüzérséggel, sövé- nyek, erdők és mély szakadékok védelmében. A porosz Brunswick serege megkerülte a Vogézeket, és most Wurmsert támogatta. Hoche két hadosztályt leválasztott a balszárnyról, és a Rajnai Hadseregnek parancsba adta, hogy csapjon le az ellenség balszárnyára, és mentse fel Lauterbourg-t. Ő maga a centrumból szándékozott irányítani a tá- madást – katonáinak meg akarta mutatni, hogy a holnapi győzelem eredménye Landau felszabadulása lesz. A hadügyminiszterhez inté- zett levelei és a tábornokainak küldött parancsai tömör és energikus stílusukkal önbizalmát, lelkesedését, rajongó köztársasági érzelmeit mutatták, valamint mélységes megvetését az ellenségei iránt, akiket a zsarnokok hitvány rabszolgáinak tekintett. Valamiféle elragadó, el- lenállhatatlan erő sugárzott belőle katonai alárendeltjei felé, akik közt ott találjuk Le Fèvre-t, Championnet-t, Andreossyt, Desaix-t, Soult-t, Moreau-t, ezeket az akkoriban még ismeretlen, de nagyra hivatott ka- tonákat, akik Hoche alatt járták ki a dicsőség tanonciskoláját. Mindeközben, hatalmas felelősségének súlya alatt, a főparancs- nokság ezer gondja között, katonai és honfiúi érzések lázában égve eszébe jutott egykori parancsnoka, Le Veneur tábornok. Szükségét érezte, hogy egy méltó és érzékeny szív előtt öntse ki érzéseit, melyek szétáradtak benne, hogy lelki szemei elé idézze a nagyszerű férfit és barátot, hogy erőt merítsen tőle, aki majd tanúja lesz gondolatai és tettei felől az utókor számára. A döntő csata előtti éjszakán, a magány csendjében elmélyülve így írt neki: „Íme, újra ránk törtek ama fennkölt érzések, amelyeket oly sokszor át- éltünk már, amikor szembe kerültünk az ellenséggel. A csüggedés, a rettegés immár messze tűnt, csak bátor férfiak vesznek körül, akik félelmet nem is- merve masíroznak szembe az ellenséggel. A vonalak mellett égő tüzek kö- rül minden csoportban azt a merészséget és elszánást tapasztaltam, amely

49 a győzelem biztos előjele. Senki sem panaszkodik a fagyosan süvítő szélre, nem zúgolódnak a sátrak miatt, amelyektől a kezdet kezdetén megfosztot- tam a seregemet. Kevesen törekednek arra, hogy a rocroi-i győző, Enghien herceg példáját kövessék, és úgy kelljen őket a csata előtt felébreszteni; ám jéghideg az idő, és én szívesebben viszem csatába a katonáimat az álmat- lanságtól ingerült állapotban, mintsem olyan álomtól kipihenve, amely az ilyen hidegben mindig megárt az erőnlétnek. Amerre embereim felismertek, mindenütt ezzel a kiáltással üdvözöltek: »Landau szabad lesz hamarosan!« Igen, tábornokom, Landau szabad lesz hamarosan. [...] A fájdalom és szé- gyen napjainak vége. Az ilyen remekül felkészített katonákkal, az ilyen korlátlan jogkör birtokában és a képviselők támogatásával vagy győznöm, vagy halnom kell. Elfogadtam ezt a két lehetőséget; igen, tábornokom, ez a levél vagy elsietett bejelentése egy sikernek, amelyben szilárdan hiszek, vagy végső búcsúszavamat viszi önnek. A rám virradó nap vagy a legszebb lesz 24 napjaim között, vagy a legutolsó [...].” Másnap, 1793. december 26-án (II. év nivôse 6-án) hajnal előtt már talpon volt az egész sereg, és ezerszer is kiáltotta: „Landau, vagy a halál!” A poroszok be voltak szorítva, Lauterbourg körül volt kerítve, a tűz és vas záporán át Hoche túljutott minden akadályon. Szuronyok- kal hányatta szét Geitberg árokrendszerét, ahonnan fejvesztve me- nekült az ellenség. Wurmser visszaszorult Wissembourgba, ahonnan az éjszaka folyamán továbbállt – a franciák másnap elfoglalták a felsza- badított várost. Az osztrákok és a poroszok átkeltek a Rajnán, kölcsö- nösen egymást hibáztatva a kudarcért, Landau pedig a francia sereg és egész Franciaország örömkiáltásai közepette felszabadult.

24 Hoche levelezése, idézi Bergounioux.

50 V.

Hoche házassága – itáliai állomáshelyére utazik

Hoche eme egyszerű sorokkal zárta jelentését, amelyben a Közjóléti Bizottságnak beszámolt a wissembourg-i útvonalak elfoglalásáról és Landau blokádjának feloldásáról: „Mivel a célt elértük, nem óhajtok egyéb megbízást, mint a Moselle-i Hadsereg vezényletét. Huszonhat éves létemre két hadsereg túl nagy terhet jelentene.” Kívánsága teljesült, de Hoche szerénysége nem oszlatta el feje fölül Robespierre és a Bizottság legtöbb tagjának sötét gyanakvását, sem félelmetes ellenségeinek személyes neheztelését, akiket e hadjá- rat során szerzett, főleg Carnot-ét és Saint-Justét, akik azzal vádolták, hogy nem volt hajlandó felfedni előttük stratégiai terveit. Saint-Just és Le Bas, akik megbízatásuk szerint továbbra is a Rajnai Hadse- regnél működtek, azt sem tudták megbocsátani Hoche-nak, hogy hajlandó volt Pichegru helyett vállalni a két hadsereg együttes ve- zényletét. A Bizottsághoz küldött jelentésükben elsősorban Pichegru dicsőségének és sikerének tüntették fel a Vogézek-beli hadműveletek irányítását, főképp a werti áttörést és Landau felszabadítását. Amikor Hoche tudomást szerzett az igazság ily elferdítéséről, nem volt képes magába fojtani méltatlankodását és haragját, a jelen- tésben ennek a Pichegru-t illető indulatos és lenéző kifejezésekben akadhatunk a nyomára. A Bizottság nem is felelt Hoche jelentésére, hanem rögtön a válaszcsapást fontolgatta. Az őrjöngő terror ekkoriban ért a tetőpontjára; Robespierre és Bizottság-beli társai addigra rég feláldoztak sötét gyanúik és gyűlöletük oltárán mindenkit, aki

51 rendfokozat, erény, tehetség, tudás, érdem, kellem dolgában kü- lönb volt náluk: a királyné, Madame Roland, Bailly, a legjelesebb alkotmányozók és velük a girondisták mind követték XVI. Lajost a vérpadon; a Gironde üldözői, a leghevesebb hegypártiak, maga Danton sem kerülhette el ezt a sorsot, amikor alaposan megkésve elborzadtak az esztelen vérontástól. Nem jártak jobban a köztársasági hadsereg legkiválóbb tábornokai sem: Biront, Custine-t, Lucknert és Houchard-t, a Hondschoote-i győzőt a könyörtelen bárd alá küldte a Bizottság, amely egyazon büntetéssel sújtotta a győzelem büszke- ségét, mint a vereség szégyenét. A tény, hogy Hoche oly népszerű volt a Keleti Hadsereg katonái között, ellene fordította a Bizottságot. Büszkesége és kemény szókimondása felbőszítette őket, és eldöntöt- ték, hogy megleckéztetik fölényes győzeleméért. Ám nem mertek föllépni ellene a katonái között, akik bálványozták: mielőtt lecsaptak volna rá, megpróbálták gyalázni, rágalmazni, szégyenbe hozni, leki- csinyelni hűségét és állhatatosságát. Utasítás és irányítás nélkül hagyták a Moselle-i Hadsereg élén, vagy értelmetlen és végrehajthatatlan parancsokat küldözgettek neki. Hoche reklamált, de választ nem kapott, ha pedig saját belátása szerint kezdeményezett valamit, a legcsekélyebb okból is súlyosan megrótták. Egyszer kisegített egy bajba jutott zászlóaljat ruhával és lábbelivel, mire figyelmeztették, hogy illetéktelenül beavatkozott a hadellátási adminisztráció ügyeibe, és súlyos függelemsértést kö- vetett el. A Közjóléti Bizottság gondosan titkolni igyekezett előtte a vele való szándékait, de Hoche jól érezte, hogy valami néma és láthatatlan hatalom fenyegeti: Damoklész kardja függ a feje felett. Felismerte, hogy veszélyes helyzetbe került, ami miatt kegyetlenül szenvedett és méltatlankodott: a csüggedés olykor baljós előérzet formájában ülte meg a szívét. Nem titkolhatta maga elől sejtelme- it. Barátjának, Dulac-nak írt alábbi sorai jól jellemzik lelkiállapotát: „A térképek, amelyekről beszélsz, hasznomra lesznek-e? Nem tudom, ba- rátom. Aki így, gyalázattal borítva ír neked, már nem az az ember, akit

52 ismertél. Csak egy szerencsétlen, aki magától is menekül, és aki nem lel nyugalmat sehol. [...] Csak arra vágyom, hogy a felmondólevelem, amelyet előbb-utóbb be akarok nyújtani, olyan fogadtatásra találjon, mint amivel átadom. A forradalom lelkes barátja voltam, hittem benne, hogy meg fogja változtatni az erkölcsöket. Ó, nem, az intrika mindig intrika marad, és jaj annak, akinek nincsenek protektorai! Ki vagyok taszítva, nem tudom, ki által és miért, de ha visszatérek, azt csak úgy tehetem, ahogyan távoz- tam: öröm és fájdalom nélkül. [...] Ennyi elég lesz, hogy megértsd nyomo- 25 rúságom. [...] Irigylem sorsodat” Hoche belefáradt a parancsnokságba, a Bizottság szüntelenül gán- csot vetett neki, botladozott az akadályok között, amelyeket a rosszindulat állított az útjába minduntalan, és felébredt benne a vágy a házi tűzhely nyugalma és elengedettsége után, amelyet a közélet és a katonai pálya hosszú idő óta megtagadott tőle. Egy Thionville-i ünnepségen tekintete megakadt egy ifjú lányon, aki épp annyira kitűnt megjelené- se hibátlan szerénységével és eleganciájával, mint vonzó szépségével. A leány apja, Dechaux úr termény nagykereskedő volt, de Hoche-nak sem a rang, sem a vagyon nem számított annál a nőnél, akit élete társá- ul szemelt ki. Meghozta döntését, és felkérte Privat nevű barátját, hogy kérje meg számára a leányt feleségül. „Ne feledd, hogy a hölgy szívét ké- rem, és nem a vagyonát.” – mondta neki, majd hozzátette – megmutatva ezáltal egy nagy lélek szerelmét, szilárd bizalmát és odaadását – „A nőnek, akit én szeretek, csak azt kell majd nélkülöznie, amire nem is tart igényt”. Ez a frigy messze felülmúlta a legmerészebb reményeket is, amiket a lány szülei táplálhattak, de Hoche legelsőként a leánytól akarta megtudni, biztos lehet-e a boldogságában. Így írt neki, a leggyen- gédebb érzésektől ihletve: „Drága Adélaïde, a kötés, amely Önt velem egyesíteni fogja, számomra szent. Nem a pillanatnak szól, hanem örökre egymáshoz köt minket – igen, örökre, gondoljon erre. Talán még nem gondolta át eléggé ezt az elkötelezettséget. Bennem ne lásson többet,

25 Hoche levelezése, idézi Bergounioux

53 mint egyszerű polgárt: ha talál is olyan nevet, amely az újságokban több dicséretet kap, inkább annak a férfinak adja kezét, akinek egyetlen élet- célja, hogy önt boldoggá tegye. Van még idő – ha valami netán aggályt keltene önben, csak szóljon, és én visszavonom a szavam. Akkor is barát- ja maradok, és nem tartok igényt másra, mint a megbecsülésére. Valljon nyugodtan egy férfinak, aki eléggé nagylelkű és igaz, hogy csupán a sorsra panaszkodjék. Ha viszont nem érintette még meg más a szívét, akkor bízza azt az én szerelmemre, legyen a jegyesem és a barátnőm. Nem kell esküdöznünk: ígérjük meg a Teremtő Lélek színe előtt, hogy soha meg nem válunk egymástól. Én nem hazudok soha; az Ön őszinteségéért az Ön 26 szíve szavatol”

Alig élvezhette ki Hoche boldog házasságának első napjait, amikor a Közjóléti Bizottság Robespierre, Saint-Just és – tegyük hozzá – Carnot javaslatára úgy döntött, hogy itt a pillanat lecsapni az ifjú hősre, a köztársaság háborújának egyik legnagyobb alakjára. Ám még nem akartak lépni, úgy látták jónak, hogy előbb eltávolítják a hadseregéből. A Bizottság levélben közölte vele, hogy kiemelkedő szolgálatainak viszonzásaképpen az eddigieknél fontosabb parancsnoki megbízással tüntetik ki: megbízzák, hogy az Itáliai Hadsereg- nél folytassa azt az újjászervezést, amelyet oly sikeresen folytatott a Moselle-i Hadseregnél – azért akarják őt megbízni ezzel a külde- téssel, mert őt tekintik erre a legalkalmasabbnak. Így tehát áldoza- tukat eltávolították szerető katonái köréből. Hoche engedelmeskedett, megható búcsút vett seregétől, és 1794 márciusában figyelemre méltóan egyszerű napiparancsban jelentette be távozását: „Polgár- társaim, mindnyájunk közös anyjának, a Köztársaságnak szolgálata engem máshová szólít. Legyetek továbbra is méltó gyermekei ennek az anyának. Új parancsnokotoknak, aki engem vált fel (Jourdan), feltétlenül hallottátok már a nevét. Az ő vezetésével bizonyosan megsemmisítitek a zsarnokokat, akik szent szabadságunk ellen léptek koalícióra. Örökké éljen az egy és oszthatatlan Köztársaság! – Lazare Hoche”.

26 Hoche levelezése, idézi Bergounioux

54 Mindeközben Hoche-nak nem volt sok kétsége a Bizottság valódi szándékait illetően és baljós előérzeteit megosztotta Lacoste képvise- lővel is. Mikor már készen állt az utazásra, búcsú-üzenetként a követ- kező szavakkal juttatta el hozzá levelezésének másolatát: „Szeretném, ha ez fennmaradna, hogy fényt vethessen majd az igazság- ra, és hogy a jövő nemzedék megtudja, mibe került apáiknak megszerezni 27 a szabadságot.”

27 Rousselin: Hoche levelezése, 76. old.

55 Vákát oldal VI.

Kegyvesztettség és börtön

Ragyogó hírneve megelőzte Wissembourg győzőjét az Itáliai Had- seregnél, amely örömmel fogadta a hírt, hogy őt jelölték ki jövendő parancsnokuknak, és elragadtatott, ünnepélyes fogadtatásra készültek. A főhadiszállás Nizzában volt. Amint Hoche megérkezett, egy perc- nyi pihenő nélkül elővetette Felső-Itália térképét, hosszasan tanulmá- nyozta, majd az Alpokra mutatva azt a híressé vált kijelentést tette, amelyet utóbb a hírnév tekintetében szerencsésebb riválisa is megismételt: „Ezek mögött a hegyek mögött található az igazi csatatér, ahol majd el- 28 dől a győzelem Ausztria és Franciaország között.” Ezután szerényen, ahogy szokta, kenyeret, olajbogyót és vizet kért vacsorára, és éppen hozzáfogott az egyszerű étkezéshez, amikor be- lépett az öreg Dumerbion tábornok, a Közjóléti Bizottság küldötte és a neki szóló utasítások kézbesítője. Hoche udvariasan felállt ősz látogatója előtt, székkel kínálta, és felajánlotta, hogy megosztja vele szerény vacsoráját, amelynek legfőbb előnye, mondta nevetve, hogy hasonlít ahhoz, amit Püthagorasz fogyasztott tanítványai társaságá- 29 ban. Dumerbion előbb a zavar jeleit mutatta, majd egy írást húzott elő a zsebéből, és érdes hangján felolvasta a Bizottság rendelkezését: „A Közjóléti Bizottság közli, hogy az Oneille hadműveletet, amelyet Hoche tábornok vezetett volna, Petit Guillaume polgártársra, az Alpok Hadsereget

28 Mermet-i levél, idézi Bergounioux. 29 Ugyanott.

57 vezető tábornokra bízza, akihez már eljuttatta az erre vonatkozó rendelke- zéseit. A nép képviselői, akik az Itáliai Hadseregnél működnek, haladékta- lanul letartóztatják Hoche tábornokot, és biztos őrizet alatt Párizsba kül- 30 dik. – Carnot, Collot D’Herbois” Végighallgatva a felolvasást, Hoche az indulatait féken tartva, hidegen így szólt: „Elnézést, tábornok, nem tudtam, hogy felcsapott csendőrnek. Most pedig lefekszem, mert szükségem van pihenésre, és a lelkiismeretem jó alvást fog engedni: holnap reggeltől rendelkezhet velem.” Dumerbion elkérte tőle a kardját, és csendőröket állított szállá- sának bejárata elé. Ekkor léptek be hozzá a hadsereg főbb tisztjei, akik új parancsnokuk üdvözlésére siettek, és a történteket hallva heves haragjuknak és méltatlankodásuknak adtak hangot, saját éle- tüket is veszélyeztetve. Többen is arra biztatták Hoche-t, hogy in- kább szökjön el, és ne jelenjen meg a gyalázatos törvényszék előtt, ahol minden megjelenőt már kész ítélet vár. Hoche elutasította az ötletet. „Azt felelte, hogy mindenképp meg akar jelenni vádlói előtt, és nem kí- ván olyan példát mutatni, amelyre árulók is mentségül hivatkozhatnának a múltban vagy a jövőben. Hosszan beszélt velük, hidegvére és nyugalma egy pillanatra sem hagyta el. Előbb részletesen kifejtette előttük, milyen el- gondolásokkal vezette volna a háborút Itáliában, majd arra kérte őket, ha újra tanúi lennének súlyos igazságtalanságoknak, ami aligha kerülhető el, sose hallgassanak a harag és az indulat tanácsára, mert az gyászos következ- ményekhez vezet. Minden jelenlévőnek, legfőképp a hadsegédeinek, könny szökött a szemébe, de ő derűs homlokával, büszke és kedves tekintetével csak nyugtatni igyekezett őket. Szókratészre kellett gondolni, aki tanítványait 31 vigasztalja, kezében a méregpohárral.” Hoche engedélyt kért, hogy írhasson. Első levele a feleségének, kedves Adélaïdjának szólt. Annyit elárult neki, hogy a Közjóléti Bi-

30 Ez a letartóztatási parancs, amelyet Hoche tábornok családja megőrzött és nyilvá- nosságra hozott, első betűjétől az utolsóig Carnot kézírásában készült. 31 Andréossy: Hoche dicsérete.

58 zottság rendelkezésére Párizsba indul, de azt elhallgatta, hogy le van tartóztatva. Másnap, Dechaux úrhoz, apósához írt levelében tudatta a szomorú valóságot. „Akármi legyen is a motívuma letartóztatásomnak – írta neki –, mivel a lelkiismeretem tiszta, nincs bennem félelem, noha jól tudom, hogy nagyon is lenne okom félni. Bánkódni is csak miattatok, miattad és Adélaïde miatt bánkódom. Csak azt szenvedem meg, hogy ti szenvedtek miattam. [...] Titkold az én drágám előtt, ameddig lehet, hogy gyanúba kerültem, és megfosztottak szabadságomtól. Jól tudom, hogy az a hadvezér, akiért rajonganak a katonái, a köztársaságokban nyugtalanítja az ijedős polgá- rokat, de engem mi okból lehetne gyanúsítani? Semmi más nem vethető a szememre, mint katonáim odaadása és szeretete. No és? Rendeljenek vissza a közönséges polgárok soraiba: csak örülni fogok, ha a példám használ valamit a köz ügyének. Miután Cincinnatus megmentette Rómát, visszament a földjére szántani. Távolról sem kívánom magamat ehhez a nagy ember- hez hasonlítani, de mint ő, én is szeretem a hazámat. Ám ha megalázásom hasznot hozhat, akkor készséggel visszatérek azok soraiba, akik közül a véletlen és a saját igyekezetem túl korán túl magasra emelt ahhoz, hogy 32 békén hagyjanak [...].” Egy hazafi büszke szíve és tiszta lelkiismerete ihlette e sorokat, boldogabb időkben az ókori Hellász vagy Róma valamely hőse is ír- hatta volna a levelet; az a meghökkentő, hogy még a bizakodás, vagy legalább némi halvány remény is kiérződik belőle, hogy a Forradalmi Törvényszék előtt megjelenni mégsem egyenlő a halállal; ebből és más tényekből csakis arra következtethetünk, hogy a girondisták bukása óta csak igen távoli és töredékes híre jutott el a hadseregekhez a fővá- rosban zajló rémségeknek. Hoche csendőrök kísérte fogolyként indult el Párizsba. Amint megérkezett (1794. április 12-én), rögtön a Közjóléti Bizottsághoz vitette magát, ahonnan a letartóztatási parancs érkezett. Az előszobá- ban ott állt Saint-Just is, Hoche rögtön meg is szólította, és igazságot követelt.

32 Hoche levele a család közlése alapján.

59 „Hamarosan megkapja – felelte Saint-Just hidegen –, olyan igazságot, 33 amilyet megérdemel.” Ezzel megparancsolta a csendőröknek, hogy vi- gyék a foglyot a Carmes börtönbe, ahol öt hétig sínylődött egy bűzös cellában. Május 16-án a Conciergerie-be szállították át, ahonnan csak a Törvényszékre vezet az út, onnan pedig a vérpadra. A Conciergerie és a főváros más börtönei, maga Párizs és a vidék nagyobb városai rémítő látványt nyújtottak akkoriban: anarchia, terror és gyilkosságok mindenütt. „Franciaország minden sarkából szál- lították a szekerek az áldozatokat a Conciergerie-be – mondta egy író, a girondisták barátja, aki velük együtt raboskodott –, az öldöklés üteme ijesztő gyorsulásba kezdett [...].” Eleinte tizenöt személyt vitt egy szekér a kivégzés helyére (ezeket „gördülő koporsóként” is emlegették), de hamarosan harmincat zsúfoltak bele, végül nyolcvannégyet, és már felkészültek egy olyan szekér építésére is, amely egyszerre százötven áldozatot visz a kivégzés helyszínére. A Szent Antal-téren, ahová a vérpadot átköltöztették, csatornát építettek a kiömlő vér elvezetésé- re. Minden délután három órakor indult el az áldozatok hosszú me- nete a törvényszékről, lassan elhaladt a boltívek alatt a foglyok sorfala között. „Én láttam – írta Riouffe –Párizs parlamentjének negyvenöt, és Toulouse parlamentjének harmincöt tisztviselőjét, ahogy a halál felé meneteltek ugyanolyan léptekkel és arccal, mint máskor egy városi esemé- nyen. Láttam harminc gazdát vonulni biztos, nyugodt léptekkel, láttam huszonöt nagykereskedőt Sedanból, akik csak azt a tízezer munkást sirat- ták a vérpadra lépve, akik nélkülük kenyér nélkül maradtak. [...] Láttam mindazokat a hadvezéreket, akik nemrég babérkoszorúkat kaptak győzel- meikért, ám ezek a koszorúk most ciprusággá váltak; egy panaszszó el nem hagyta a hadvezérek ajkát, némán vonultak, mintegy kábult döbbenetben, megadva magukat a halálnak. […] Ezekben az emberi mészárszékekben az áldozatok egy-egy csoportjában gyakran egy egész nemzedék semmi- sült meg. A tiszteletre méltó Malesherbes-et nyolcvanas éveiben hurcolták a nyaktilóhoz egész családjával együtt, vele ölték meg nővérét, lányát és vejét, lányának a lányát és a vejét. Négyet végeztek ki a Brienne családból egyetlen napon. Volt egy csoport, amelyben a természet legszebb ajándé-

33 Rousselin: Hoche élete.

60 34 ka egyesült: szépség és ifjúság: tizennégy ifjú leány Verdun-ből , páratlan szűziességgel, mintha egy ünnepségre lettek volna kiöltözve, együtt vonták fel a vérpadra őket. Egyszeriben eltűntek, lekaszálva lányságuk virágában, a Conciergerie női részlege úgy festett haláluk másnapján, mint vihartól le- tarolt virágoskert. [...] Ötven nő Poitou-ból, mind szegény parasztasszony, szintén együtt pusztult. Volt aztán a Conciergerie-ben rengeteg mester- ember, szántóvető és más jelentéktelen ember, akit vidéken tartóztattak le, majd a börtönben összetévesztettek őket valami jelentősebb emberrel, és a nyomoruk és jelentéktelenségük sem mentette meg az életüket; egy arisztok- 35 ratára tíz közönséges polgár jutott.” A „gyanúsítottakra” vonatkozó gyalázatos törvény valóságos há- lózatot képezett, ami Franciaország szinte teljes népességét lefedte: a gyanúsított barátai, azok rokonai, sőt mindezeknek a cselédei is ön- működően gyanúsítottá váltak. Hoche apósát rövidesen letartóztatták és börtönbe zárták azért a bűnéért, hogy a lányát hozzá adta. Hoche sógora, Debelle tábornok, megtudván, hogy ő is gyanúsított lett fiatal rokonával való szoros kapcsolata miatt, a fleurusi csatában az ellensé- ges had közepébe rontott, és ott küzdött, amíg hét sebből vérezve össze nem esett. Mikor ezt Hoche megtudta, így kiáltott fel: „Hála legyen az Égnek, a sebei talán megmentik őt!” A börtönben fájdalmai enyhítésére és személyes bajainak felejtésére igazi gyógyírt jelentett, hogy válogatott társaság vette körül. Különbö- ző okokból kiemelkedőnek és figyelemre méltónak számító férfiakkal és nőkkel társaloghatott naponta, akik vele együtt vártak a halálos íté- letre, és eltérő nézeteik mellett is összefűzte őket a közös nyomorúság. Itt ismerkedett meg Hoche a szeretetreméltó Aiguillon hercegnővel, Madame Fontenay-vel, akiből rövidesen Madame Tallien lett, valamint Joséphine de Beauharnais-vel, akire még nagy és kalandos élet- sors várt. Vele egyébként már előbb, Carmes börtönében ismeretséget kötött. Ám akkor is talált magának elfoglaltságot, amikor elválasztot- ták a többi fogolytól: emlékiratain dolgozott, és arra is talált lehető- séget, hogy a feleségével levelezzen, elhalmozta odaadó szerelmének

34 Az volt a vád ellenük, hogy táncoltak egy bálon, amelyet a poroszok rendeztek a városukban. A legidősebb közöttük tizennyolc éves volt. 35 Riouffe emlékiratai.

61 gyengéd bizonyságaival. Leginkább őmiatta szenvedett és nyugtalan- kodott. Amikor megtudta, hogy apósát letartóztatták, így írt neki: „Miért vetett engem a gyászos véletlen az utadba? Ha nem találkozom veled, boldogan élhetnél egy tiszteletreméltó család körében. Bocsáss meg, de 36 nem láthattam előre, hogy mennyi bajt és szenvedést idézek rád!” Nem magáért reszketett, és talán sohasem mutatkozott meg annyira emberi nagysága, mint amikor úgy tetszett, hogy a dicsőség csúcsáról a szaka- dék mélyére zuhant. Bilincsben, a kivégzésére várva is megőrizte szelleme szabadságát, lelke derűs egyensúlyát, és nem változott odaadása a hazája és az ügy iránt, amelyet olyan derekasan szolgált. Valóságos vallást alkotott magának a nagy eszmékből, amelyek nevében a köztár- saság létrejött, és amelyektől oly kegyetlenül eltávolodott. Szíve oltá- rára emelte őket, és ahogyan az igazi hívő nem teszi felelőssé egyházát azokért a bűnökért, amelyeket eltévelyedett vagy barbár papjai követ- nek el, úgy Hoche sem volt hajlandó 1789 halhatatlan elveit, a köztár- saság talpköveit hibáztatni azoknak a szörnyetegeknek a gaztetteiért, akik méltatlan módon kiforgatták őket és hamisan hivatkoznak rá- juk. A forradalom erős karjaiban ringatózott, amikor még ifjú volt, és a forradalom mindent megtett érte. Az anyja volt, és ő örökre hálás fia maradt, semmi másra nem akart emlékezni, csak jótéteményeire, és megadó áldozataként akkor sem volt hajlandó átkozni őt, ha az életét kérte is cserébe e jótéteményekért. Igyekezett ifjú feleségének szívébe is átplántálni az ő szíve szilárdsá- gát: „Ne engedj a keserűségnek. Légy az én méltó hitvesem, légy bátor: ezzel tartozol szerelmemnek, a szüleidnek, a hazádnak. A haza nem lehet hálát- 37 lan.” A közeli halál perspektívája nem változtatott sem hazafiságán, sem köztársasági elvein, és gyengéd érzéseket keltett a szívében; így írt feleségének: „Mondd el majd barátaimnak, akik hűek maradtak hozzám, hogy szeretetük mily drága nekem. Mondd el nekik főként azt, hogy a bajban sem rendült meg szeretetem a Köztársaság iránt, és ha a halálom hasznos 38 valamire, én kész vagyok erre az áldozatra.”

36 Levél, idézi Bergounioux – Lazare Hoche élete, 68.old. 37 Ugyanott 67. old. 38 Ugyanott

62 Emlékiratban, amelyben a Rajna mentén végrehajtott hadmoz- dulatairól adott számot, Hoche alaposan átkutatta a lelkiismeretét, azt vizsgálta, hogy miben hibázhatott, letartóztatásának lehetséges motívumait kereste. „A Bizottság szeszélyét leszámítva nem akadok más bűnömre, mint hogy nem voltam hajlandó a Bizottság küldötteitől tanácsot kérni, amikor úgy ítéltem, hogy a cselekvés a legsürgősebb. Ez volna függe- lemsértés? Bármibe is kerüljön, én Savoyai Jenő mondásához tartom magam, miszerint az a tábornok, aki haditanácsot tart, ódzkodik attól, hogy csatába induljon. Ha ott az alkalom, amit meg kell ragadni, én sohasem féltem vállalni a felelősséget. Mindig úgy gondoltam, hogy a legszörnyűbb az, amikor a Teremtő Lény előtt kell számot adni a szükségtelenül kion- tott emberi vérről; az az igazság, hogy én csak ettől reszketek, soha semmi 39 mástól.” Az igazságos és a jót jutalmazó Istenben továbbra is hitt, remény- kedett a jóságos gondviselésben, erről így írt sógorának: „Az igazságos Ég eddig megőrzött, és én megbízom Benne. A bűnnek még a gondolata sem férhet a szívemhez.” Feleségének pedig így: „Az a Lény, aki mindenekfe- lett rendelkezik, megőrzi a bátorságomat. [...] Minden bajunknak hamarosan vége lesz. Az Örökkévaló szándéka, hogy viszontlássuk egymást – bár- 40 csak legalább az ő Bírósága egyesítene minket.” Ám előbb még egy újabb, igen fájó csapást tartogatott számára a Sors: egy Thoiras nevű fiatalembert, aki húsz éves volt, adjutáns a sógora ezredében, és családjuknak barátja, nemrég letartóztattak Thionville- ben, ahol épp ott tartózkodott Adélaïde is, hogy börtönbe zárt apját kö- rülvehesse gondoskodásával. Thoiras a kormányzat szemében gyanússá tette magát a szerencsétlen családdal való szoros kapcsolata miatt, és bűnössé vált a tábornoka iránti leplezetlen rajongása miatt. Párizsba küldték, és őt is a Conciergerie-be zárták. Keserédes gyönyörűség volt Hoche számára, hogy az ifjúval a szívének fontos személyekről beszél- hetett; ahogy feleségének írta: „Thoiras híreket hozott felőled, minden szava gyöngéd érzésekkel töltötte el szívemet.” Abban reménykedett, hogy

39 Idézet Bergounioux-től: Lazare Hoche élete, 63. old. 40 Ugyanott 64. old.

63 ifjú barátját megoltalmazza a zsarnokok dühétől zsenge kora és isme- retlensége. Hiú remény! A negyedik nap reggelén a porkoláb, a vérpad naponkénti ellátója belépett a börtönbe, és szokása szerint harsogva felolvasta azok névsorát, akiknek aznap kell a Forradalmi Törvény- szék elé járulniuk. Hoche többek nevét hallotta azok közül, akik meg- hittebb társaságához tartoztak, és várta a magáét, de az nem jött: az utolsó név a gyászos listán Thoiras-é volt. Hoche annyira elsápadt e név hallatán, ahogy aligha tette volna, ha a sajátját hallja: megnémult, komor düh és reménytelen részvét között hányódva. Thoiras-nak arca sem rezdült. Elővette az óráját, és Hoche-nak 41 nyújtotta, mondván, hogy tartsa meg örökre , és viszonzásul csak egy szálat kért abból a virágcsokorból, amelyet a tábornok aznap reggel kapott valakitől, akinek a nevét nem őrizte meg az emlékezet. A Tör- vényszék elé idézett többi fogoly is kért és kapott egy-egy szál virágot; mindet halálra ítélték, és mind rózsával a gomblyukukban lépdeltek fel a vérpad lépcsőin. Így haltak meg akkoriban az elítéltek, eltökélt hetykeséggel, megvetve az életet. Ezt az eszmét fejezi ki indulatosan Hoche, amikor búcsúlevelében így ír feleségének: „A halál nem is olyan rossz, amikor már semmi jó nem maradt az életben.” De azt is mondják, hogy Thoiras halála után feltűnően megválto- zott Hoche viselkedése a börtönben, és a hangnem is, amit a fegyőrök- kel és bírákkal szemben használt. A jeges közönyt a harag váltotta fel, Hoche már nem is próbálta titkolni fensőbbséges megvetését. Vajon mit gondolt volna, ha megtudja, hogy eljön még az az idő, amikor ez az iszonyú uralom – amely a forradalom és a haza annyi kiváló hívét és védelmezőjét felfalta, amely őrá is lecsapott, és amely egy évszázadra vagy még hosszabb időre számtalan családban rettegetté és gyűlöle- tessé tette a Köztársaság nevet – egykor elismerésnek örvend majd, mintha megszabadulást hozott volna? Milyen megdöbbenés, milyen harag vett volna erőt ezen a nagy lelken, ha valaki előre elmondja neki, hogy egykor majd ilyen eszme lesz úrrá Franciaországon?

41 Thoiras órája ma Hoche lányának, Roys grófnőnek a birtokában van, és ma is azt a percet mutatja, amelyben az ifjú tisztet kiragadták a tábornok karjai közül.

64 Ebben az esetben Hoche, ahhoz a nemes és fennkölt asszonyhoz hasonlóan, aki őelőtte lakta a celláját (Madame Roland), és aki nap közben, utolsó erejét összeszedve buzdította társait a szerencsétlenség- 42 ben, s éjszakánként órákig zokogott némán, maga is könnyek árada- tával siratta volna szeretett köztársaságát. Minden reményét elvesztette volna egy nemzedékben, amely képes a fülét és a szívét megnyitni ily 43 szörnyű álokoskodás előtt. A szabadulás órája végül mégis elérkezni látszott: összekülönböz- tek a terror hóhérai is. Pár nappal azután, hogy Robespierre pályája csúcsára ért (ő elnökölt a Legfelsőbb Lénynek szentelt ünnepségen), a megfélemlített Konventtel tető alá hozatta a prairial minden koráb- binál véresebb törvényét, amely az esetek többségében haszontalan- nak ítélte és eltörölte a Forradalmi Törvényszéken a tanúk és a vé-

42 A szolgálólányától hallottam: „Maguk előtt összeszedi minden erejét, de a szobájában három órát is sír az ablakához támaszkodva.” (Riouffe emlékiratai) 43 Egy neves politikus és hazafi, Pierre Daunou, aki maga is ebben az időszakban volt fogoly, szörnyű és igaz képet festett a Terror időszakának börtöneiről és annak a két- százezer francia embernek a rémséges sorsáról, akiket a Közjóléti Bizottság záratott oda. „Ez a bizottság, írja befejezésül, amint megszerezte a főhatalmat, a megdöbbent Párizsban négy hónap alatt kétezer embert mészároltatott le. Az a találmány, amely a szenvedést volt hivatva megrövidíteni, a diktátori kezekben az emberirtás meggyorsítá- sának lett az eszköze. Az ember szinte már visszakívánta a régi tortúrát, mert az mégsem eredményezett tömegpusztítást. Határtalan gyűlöletükben a decemvirek ott lóbálták gyilkos kardjukat mindenki felett, nemétől, vagyonától vagy nézeteitől függetlenül. A gyilkosok a kivételes tehetségekre és az erős jellemekre sújtottak le a legmohóbban – amennyire lehetett –, a nemzet reménységeit és virágait kaszálták le. [...] Szemtanúja voltam, hogy néhány szerencsétlent összefogdostak a közelemben, és rögtön átadták a bíróságnak, három óra múlv a pedig már a bárd alá vitték őket negyven olyan cinkostárssal együtt, akit soha életükben nem is láttak. Minden börtön előre kijelölt számú áldozatot tartozott szállítani. A vér rek- virálható cikké vált. A bíróknak csak pár perc jutott minden esetre, s azt sem arra használ- ták fel, hogy kikérdezzék a vádlottat, hanem hogy durván megalázzák őt… Mondjuk el azért, hogy mind eme szívszakasztó látványok közt volt valami vigasztaló és az emberi méltóságról tanúskodó, mégpedig az áldozatok bátorsága. Ennyi igazságtalanság és atroci- tás óhatatlanul felszítja az ember természetes büszkeségét. A nagylelkű odaadás más és más képet öltve mutatkozott meg az egyes életkorok, nemek és jellemek esetében. Az ártatlanság szelíd érzelmek vagy derűs megnyugvás kíséretében veszett el, az erény fenséges gőggel vetette magát a mészárlás szakadékaiba.” Daunou úr egy pillanatig se fogadta el, hogy ez a rémuralom az ország területének megőrzését segítette volna elő, vagy bármi más módon használt volna a hazának. Éppenséggel komolyan meg volt győződve róla, hogy ha ez rendszer továbbra is fennmarad, a társadalom totális összeomlásához fog vezetni. (Taillandier, Életrajzi dokumentumok Daunou-ról, 58-61 old.)

65 delem alkalmazását. Ezzel Damoklész kardját a teljes Konvent feje fölé függesztette, mivel megfosztotta attól a jogától, hogy saját kép- viselőit támogassa vagy megvédje, akiknek élete ezáltal ki lett szol- 44 gáltatva a könyörtelen Közjóléti Bizottság kénye-kedvének. Most már mindenki megérezte a veszélyt: a Bizottság tagjainak a többsége maga is rettegett Robespierre, Couthon és Saint-Just félelmetes tri- 45 umvirátusától. Felfogták, hogy ha ezek már kitombolják dühüket ellenségeiken, akiket a Konventben találnak, akkor majd azokra ke- rítenek sort, akik most nem támogatják őket, akkor pedig végleg nem marad más választásuk, mint őket megölni, vagy a vérpadra menni. Collot d’Herbois, Billaud-Varennes, Barrère, Cambon és a Közjóléti Bizottság tagjai összefogtak leginkább érintett társaikkal, Talliennel, Amarral, Bourdon de l’Oise-zal, Lecointre-al és másokkal. Tallien volt a lelke és a karja ennek az összeesküvésnek, amely a triumvírek és legvéresebb kezű párthíveik bukásához vezetett az emlékezetes 46 thermidor 9-én. Ám a szabadulás napja előtti napon, annak estéjén a nyaktiló még teljes üzemben működött, le-lecsapott a bárd. A halálba menők kö- zött láthatók voltak igen jeles francia családok tagjai: a két Trudaine, a testvéries barátság példái, André Chénier, A szép fogolynő halhatatlan költője, akit géniuszának virágkorában kaszált le a halál, valamint barátja, Roucher, a Hónapok című vers költője, aki halála előtt ennek a költeménynek a kíséretében küldte el képmását a gyermekeinek:

Ne csodálkozzatok, édeseim, azon, Hogy arcomra a bú árnyéka hull e képen: Míg az ügyes írón dolgozott rajta, éppen Rátok gondoltam, és künn készült vérpadom.

44 A törvényjavaslat felolvasását meghallgatva az egyik képviselő, név szerint Ruamps, hangosan meg merte jegyezni: „Ha ez a terv átmegy, nem marad más hátra, mint főbe lőni magunkat.” 45 Ők hárman alakítottak a Közjóléti Bizottság kebelén belül egy triumvirátust, amely jó ideje minden hatalmat a kezében tartott, és a legszörnyűbb döntések köz- vetlenül tőlük származtak. 46 Ennek a napnak a leírása Franciaország története című művem II. kötetének 311-312. oldalán található.

66 Hoche látta beszállni őket a gyászos szekérbe: még dühöngött a thermidori reakció vihara. Néhány órával később már megmenekül- hettek volna; de ők már nem tértek vissza, ők voltak Párizsban a véres időszak utolsó tragikus áldozatai. Másnap az átkozódások, jajszavak és örömkiáltások hatalmas zűr- zavara harsant fel a Conciergerie körül: ez a lárma adta hírül az ös�- szeesküvők győzelmét és a zsarnokok bukását. Hamarosan megnyíltak a börtön kapui, és megjelent bilincsekben Robespierre, vele Couthon és Saint-Just, meg a legfőbb bűntársaik. Vártak rájuk a cellák, ahol korábban ártatlan áldozataik szenvedtek. Saint-Just és Hoche szemtől szembe találkoztak. Utóbbi csupán szótlan némasággal állt bosszút le- győzött ellenségén. A hegypártiak, hogy a saját fejüket mentsék, cserbenhagyták Ro- bespierre-t, de bukása után sem vetettek véget a terror uralmának: eleinte megpróbálták azt fenntartani, dacolva a közfelháborodással. Végül annyit elértek, hogy a foglyokat nem engedték mind szabadon, hanem csak azokat, akikről a Konvent így rendelkezett, mégpedig valamely képviselőjének a kérésére és óvadék ellenében. Hoche töb- bekhez is fordulhatott, de végül Lacoste intézte el a szabadulását, aki tanúja volt wissembourgi hőstettének. A II. év thermidor 12-én hagyta el a börtönt, mindenétől megfosztva, annyi pénze sem volt, hogy ko- csival mehessen Thionville-be a feleségéhez. Első gondja volt levelet írni barátjának, Lacoste-nak, majd a feleségének, a két levél híven festi hálás, szerető és elszánt karakterét. Lacoste-nak így írt: „Nem panaszkodom bajaim miatt, mert megtud- hattam, milyen barátot bírok benned, szabadítóm!” Feleségének pedig ek- képp: „Szabad vagyok, hála az Égnek! Sietek hozzád, gyalog, ahogy egy igazi köztársaságihoz illik.” Tizenkét nappal később (thermidor 29-én) Hoche parancsot kapott, hogy induljon Nyugat-Franciaországba, elfojtani a Chouannerie lázadását. Ugyanaz a Közjóléti Bizottság, amely három hónappal ko- rábban egyhangú ítéletében árulónak, a haza ellenségének nyilvánítot- ta, most annak védelmével bízta meg tábornokként mint a Cherbourg melléki Hadsereg parancsnokát.

67 Vákát oldal MÁSODIK RÉSZ Vákát oldal I.

Vendée háborúja – a Chouannerie

Vendée felkelése Anjou és Maine megyére és Bretagne nagy részére terjedt ki. Ezeken a sűrű erdőkkel borított, utak nélküli és az ipar- tól és nagyobb kereskedelmi forgalomtól elzárkózó vidékek megőriz- ték ősi szokásaikat. A nagybirtokokon, amelyeket uraik sose hagytak ott a városi élet kedvéért, a nép az uraságok és a papok alávetettje- ként élt. Az ősi hűbéri hűség örökre egybefonódott a vallásos hittel, és amikor látták vagy hallották, hogy a Konvent dekrétumai sértik papjaik lelkiismeretét vagy a javait, felforgatják az ősi társadalmi és politikai rendet, hogy szeptemberben vérengzés tört ki, hogy a királyt megfosztották trónjától, majd az életétől, hogy a papokat üldözik, és hogy Párizsban megállás nélkül működik a kivégzőgép, a borzalom szoros egységet teremtett az arisztokrácia és a nép között. Vendée kelt fel elsőként, és hősöket nemzett. A felkelés vezetői között nemesek és közemberek egyaránt akadtak. A legfőbb vezérek közé számított Cathelineau, a bognár; Stofflet, a vadőr; aztán Charette, a tengerész- tiszt; Bonchamps, Lescure, d’Elbée, de ott volt Talmont herceg, meg Henri de la Rochejacquelein is, akit méltán neveztek Vendée Akhille- uszának. Ezek gyakran verték meg a nemzetőrség zászlóaljait és más csapatait, amelyek rájuk támadtak. Mindenki meghátrált a Vendée-i parasztok rettenthetetlen harci dühe előtt. Fegyver nélkül megszerez- ték az ellenség ágyúit azzal, hogy puszta kézzel rávetették magukat a tüzelő lövegekre. Így azután a köztársasági tábornokok egymás után vesztettek csatát ellenük. Sok város volt a kezükön, és három nagy seregtestet formáltak, mindegyik tíz-tizenkétezer katonával bírt. Az

71 első, Bonchamps vezetésével elfoglalta a Loire partjait, és az Anjou serege nevet nyerte; a másodikat a központi részeken, Elbée vezény- letével, a nagy hadseregnek hívták, míg a harmadik, a lápok hadserege, a rettegett Charette vezénylete alatt állt. Charette merészségével, energiájával és hihetetlen aktivitásával, továbbá végtelen kitartásával 47 és stratégiai találékonyságával a legnagyobb partizánvezér volt, aki valaha francia földön élt. A műveletek összehangolására haditanács alakult, és Cathelineau lett a főparancsnok, ám ő Nantes megtámadásakor elesett. Ezután a Vendée-iak a Loire mögé hátrálva sorban vereséget mértek Bilon, Rossignol és Canclaux köztársasági tábornokokra, mire a köztársa- ságiak Mainz régi helyőrségéről tizenhétezer katonát, a sereg elitjét Vendée-ba irányították Kléber vezényletével. Először ezek is csatát vesztettek, de aztán Châtillonnál és Chollet mellett ők kerekedtek felül. A véres napokban a felkelők főbb vezérei, Lescure, Beauchamp és d’Elbée halálos sebet kaptak. A lázadók ekkor Angliával léptek kapcsolatba, hogy erősítést kaphassanak tőlük, ezért a Vendée-iek nagy hadserege nyolcvanezer katonával Granville felé vonult, hogy La Manche egyik kikötőjét igyekezzen kézre keríteni. Ágyúk híján azonban kénytelenek voltak meghátrálni, Mans felé tettek kitérőt, de amikor Savenay-nél megkísé- relték az átkelést a Loire-on, katasztrofális vereséget szenvedtek. Ven- dée ekkor esett el először, 1793 decemberében. A népesség lesújtva, megtizedelve, legfőbb vezéreit elvesztve a csatában, úgy tűnt, hajlandó lenne feladni a harcot. Ekkor azonban az ellenség egy félelmetes pusz- tító rendszert léptetett ellenük életbe, mire új erőt merítettek az elke- seredésből. Ennek a rendszernek a kiagyalója Thurreau republikánus tábornok volt, aki Vendée-t tizenhat körülárkolt táborral vette körül. Tizenkét mozgó hadoszlopot alakított ki, amelyek pokoli hadoszlop né- ven lettek hírhedtek: minden irányban bejárták a megyét, és tűzzel- vassal öldököltek és pusztítottak mindenütt. Ezért azután újra fellob- bant a felkelés lángja. A kétségbeesett nép 1794-ben megint fegyvert

47 [Jelen esetben a „partizán” „gerillaként” is értelmezhető]

72 ragadott, és két félelmetes sereget hozott létre, amelyeket a két életben maradt hadvezér, Charette és Stofflet vezetett. A lázongás átterjedt Bretagne-ra, ahol szintén felkelés támadt. A háború azonban itt más jelleget öltött, mint Vendée-ban. Ott a szem- benálló felek hatalmas tömegeket jelentettek és roppant ütközeteket vívtak egymással. A bretagne-i felkelők gerillaháborút vívtak a köz- társaságiak ellen, titkos akciókkal, cselvetésekkel, rajtaütésekkel teli háborút. Posztjaikat váltogatva, erdei vagy hegyvidéki rejtekhelyükről nyitottak tüzet, így lepve meg az ellenséget. Ez a háború, amely egy 48 sócsempész családról kapta a nevét, chouannerie -ként híresült el. Jean Cottereau – a család feje – alapvetően komor és hallgatag ember volt, akár az éjjeli bagoly, franciául chouette, ez okból kapta övéitől a chouan (azaz erdei fülesbagoly) nevet. Ritka bátorságáról, furfangjáról, fárad- hatatlan aktivitásáról volt híres. Fegyveresen járta az erdőket három fiával az 1792-es nagy kényszersorozások korszakától kezdve. Ezzel adta meg az első jelet a háborúra, amely két évvel később ijesztő mére- teket öltött, és nemcsak Bretagne-ban, hanem Anjouban, Maine-ben és Alsó-Normandiában is pusztított. Egy roppant energikus, eszes és tehetséges férfi, Joseph de Puisaye gróf a kezdetektől szította a bretonok felkelését. Perche régió nemessé- gének képviselője volt az alkotmányozó nemzetgyűlésben, és lelkesen tette magáévá a forradalom elveit, de mint sokan mások, a királygyil- kosság és a jakobinus terror láttán ismét a royalisták oldalára állt. Ke- vesen tettek nála több bizonyságot aktivitásról, lelki hajlékonyságról, törhetetlen akaratról, szilárdságról, amely minden akadályon átgázolt. Sikerült szoros kapcsolatot kialakítania a breton parasztokkal és nagy befolyást gyakorolt a felkelés vezetőire, akik közül, mint mondtuk, a Vendée-iek súlyos vereségei (Mans, Savenay) óta már csak Stofflet és Charette maradt életben. Puisaye gróf mindenütt jelen volt, mindent szemmel tartott, ő volt a chouannerie leghatékonyabb szervezője. Ő buzdította a felkelőket,

48 [A mozgalom híveit (franciául Chouans) a magyarban „huhogóknak” nevezik, annak nyomán, hogy Balzacnak ilyen című és tárgyú regénye a fordításban ezt a címet kapta.]

73 hogy támadjanak rá minden elszigetelt őrállásra, a köztársasági külö- nítményekre, ejtsék zsákmányul az élelmiszerszállítmányaikat, a köz- pénztárakat, és rengeteg helyszínen létesítsenek lerakatokat, a papok őrizetére bízva – ahol a felkeléshez szükséges dolgokat lehet tárolni. Fegyverben és élelmiszerben nagy volt a hiány, ezért Puisaye gróf 1794 őszén Londonba ment, hogy segítséget és együttműködést szerezzen az angol kormánytól. Ekkoriban szerzett támogatást a még jelentős hatalommal bíró Monsieur-től, Provence Grófjától is, aki fivére halála 49 óta a királyság régensének a címét viselte. Puisay Londonból élénk levelezést tartott fenn Vendée, Bretagne és Anjou felkelő parancsno- kaival, és ezeken a lázongó területeken legfőbb segítője Desotteux, a Nyugati Katolikus Hadsereg vezérőrnagya, aki Cormatin bárója volt. A thermidori fordulat után három köztársasági hadsereg szállta meg a felkelés által érintett megyéket: Vendée-t a Nyugati Hadsereg, Canclaux tábornok vezényletével, Bretagne-t a Brest-i Hadsereg, vé- gül pedig a Cherbourg melléki Hadsereg Maine-ben és Alsó-Nor- mandiában szóródott szét. Ez utóbbi hadsereg vezetését bízták Hoche tábornokra 1794 szeptemberében. A hadsereg műveleti területéhez a Közjóléti Bizottság utólag Brestet is hozzácsatolta. Az így kiegészült hadsereg létszáma nem haladta meg a negyvenezret, vagyis teljességgel elégtelen volt százötven mérföld partvonal és a hozzá tartozó tagolt, szakadékokkal és úttalan vad erdőkkel borított terület megszállására, amelynek a népét a vallásos fanatizmus és a forradalom ügyének en- gesztelhetetlen gyűlölete hatotta át. A forradalom ügye az ő szemük- ben elválaszthatatlan volt a kizsákmányolás rémes rendszerétől, a véres zsarnokságtól és a terrortól.

49 Ezt a herceget, XVI. Lajos öccsét 1814-ben trónra emelték; és XVIII. Lajos néven uralkodott

74 II.

Hoche a nyugati megyékben – a pacifikáció elkezdődik

Hoche a Cherbourg-i Hadsereget a teljes szervezetlenség állapotá- ban találta: a katonák kis különítményekben szétszórva, falvakban vagy nagyobb mezővárosokban voltak elszállásolva, a fegyelem és katonai gyakorlatok emlékét is elfelejtve éltek, abban az elképze- lésben, hogy nekik mindent szabad. Fosztogatásból tartották fenn magukat, sűrűn járőröztek a vidéken, de nem azért, hogy lakói közt fenntartsák a köztársasági kormányzat rendjét, sokkal inkább azért, hogy ők keltsenek kavarodást, és büntetés címén rabolhas- sanak. Hoche látta, hogy első tennivalója itt, az óceán partján is ugyanaz lesz, mint az előző évben a Vogézekben: újjászervezni se- regét, felébreszteni a katonákban a becsület és kötelesség szellemét, e célból pedig együtt tartani őket a zászló körül, elöljáróik szeme előtt és keze alatt. Mindet berendelte a falvakból és városokból, ahol el voltak szállásolva, figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak a biztonságra, majd az egész vidéken egy sor körülárkolt tábort építtetett velük, mindegyikben két-háromszáz embert helyezett el, és ezeket állandóan együtt, készenlétben tartotta. Folyton foglal- koztatta őket, nappal az árokásással, éjszaka pedig őrjáratokkal, hogy az esetleges fegyveres gyülekezéseket szétoszlassák, megelőz- zék az ellenség lépéseit, és megnyugtassák a lakosságot. Mindig ő maga járt elöl példával, soha nem pihent, mindent szemmel tartott, gyakran járt gyalog, puskával a vállán, egyszerű gránátosként az éji erdőben egy-egy szakasz vagy oszlop élén. Az ilyen alkalmak-

75 kor, mint a táborban is, a legszigorúbb fegyelmet követelte meg, könyörtelenül büntette a rablást és garázdálkodást, jó bánásmódot parancsolt az ártalmatlan és alávetett lakosok iránt, együtt érzett a nyomorúságukkal, és minden módon igyekezett a tisztjeibe és ka- tonáiba átplántálni saját lelkének nemes érzéseit. Ezek az érzések mind fellelhetők az 1794. november 9-i napiparancsban, amelyben mintha az ókor legnagyobbjainak gondolatai visszhangoznának: „A haza szavára – mondja Hoche – a szabad ember fegyvert ragad és siet otthonának védelmére, és nem a zsarnok rabszolgáját utánozza, akit alantas érdek vagy a büntetéstől való félelem mozgat. [...] A republikánus, aki nem ismer urat, de szereti a kötelességet, és akiben a szigorú fegyelem hazájának forró szeretetéből fakad, mindenütt helyesen cselekszik, óvja a gyengét az erős elnyomásától, szigorúan tiszteli a tulajdont, vigasztalja a boldogtalanokat, és szereti mindet. Kerüli a kéjelgést és részegességet, mert ezek lezüllesztik a lelket. Nem keres más díszt, mint a fegyvere és öltözete közti összhangot, nem hirdeti az erényt, amely drága neki, hanem 50 gyakorolja: győz, vagy becsülettel esik el.” Ebből a férfias és büszke nyelvezetből kiérződik az igazság akcen- tusa: nem konvencionális szólamok ezek, amelyeket a körülmények szülnek, és gyakran elfelejtjük, mire kimondtuk őket; a hadvezérnek, a polgárnak és a becsületes férfinak a hangja ez – Hoche-ban e há- rom személy egyesült. Mindig inkább a példájával buzdított, mint szavaival, azt testesítette meg, amit jelmondatának választott: Res, non verba. (Tetteket, nem szavakat). Megértőnek és szigorúnak mutatkozott, megkövetelte a fegyelmet, mindig gondja volt rá, hogy a serege ne szenvedjen szükséget, és még inkább arra, hogy fenntartsa és emelje erkölcsi érzéküket. Mindig egyszerű volt és méltóságteljes, minden más hadvezérnél hamarabb meg tudta szerezni katonáinak ra- jongó tiszteletét és szeretetét, mert ő valósággal apjuk volt; és igazat mondott, amikor azt írta: „a Moselle-i Hadsereg egy hajadon volt, akit úgy szerettem, mint a barátnőmet. Ez meg egy kedves gyermek, akit úgy nevelek, hogy a haza büszke legyen rá.”

50 Rousselin: Hoche levelezése, 100. old.

76 Hoche itt nyugaton, a chouannerie kellős közepén, a sövények, ka- nyargó utak és láthatatlan ellenségek okozta éji meglepetések háború- jában egy láthatatlan ellenséggel állt szemben, fuldoklott ezen a szín- téren, amely olyan szűk és szomorú volt az ő nagy szíve és tág géniusza számára. Látszólag magára erőltette a helyzetet, de bizalmas levele- zésében csak úgy áradt belőle a lelkendezés a hírek nyomán, miszerint volt hadserege, a Moselle-i, amely azóta Sambre-és-Meuse-i lett, Jourdan vezetésével nagy diadalt aratott Fleurus-nél. Így írt elbűvölő szerénységgel: „Ha nem félnék tőle, hogy alkalmatlankodom, írnék néhány sort Jourdannak, de illik-e a tanítványnak ilyenkor zavarnia a mestert? Csak így tovább, kedves és bátor régi barátaim, tartsátok fenn a neveteket: ha majd az utókor átlapozza levelezéseteket, talán előkerül egy levél tőlem is ott, hogy tanúskodjék barátságotokról, és így én is megmenekülök a felejtés hajótörésétől.” Eközben egyetlen feladatát sem hanyagolta el azon a szűk és tövises mezőn, ahol ténykednie kellett és lehetett: mindenestől ennek szentel- te magát, és a tisztjeinek adott instrukciókból is kirajzolódtak egy éber kapitány vonásai, és egy politikus nagy tehetsége: „Csak olyan embert állítsanak egy szakasz vagy menetoszlop élére – mondja –, aki tökéletesen fegyelmezett, aki képes épp olyan bátornak, mint megfontoltnak mutatkozni, aki éppúgy tud közvetítő, mint katona lenni”. Azt ajánlotta a tiszteknek, hogy törekedjenek az adott helyszínek tökéletes megismerésére, igyekezzenek kapcsolatot tartani a békés parasztokkal, megnyerni bizalmukat, sőt megkedveltetni magukat velük jóakaratú és őszin- te gesztusok révén, de fortélyosan és kifinomultan szálljanak szembe a chouanokkal is. „Vessük be az emberséget, az erényt, a tisztességet, és ha szükség van rá, az erőt és akár a ravaszságot is, de ahogy a köztársaság hívéhez illik, őrizzük meg méltóságunkat.” Mindig türelemre intette katonáit, és ezért lelkesen üdvözölte a Konvent dekrétumát a vallási kultuszok szabadságáról. Bármennyire határozatlan volt önmaga a vallási elvek tekintetében, nem osztozott sok kortársával azok közömbösségében és hitetlenségében. Mélyen átérezte, hogy a keresztény meggyőződés szerencsésen hat ki az élet- út megválasztására, a szenvedők vigasztalására, és bizalmas leveleiből

77 kitűnik, hogy e tekintetben mennyire fölébe emelkedett kora szomorú 51 előítéleteinek: nemcsak politikai okokból rendelte el, hogy a papokat tűrjék meg az olyan szerencsétlen vidékeken, mint ahol ő parancsnokolt, hanem azt szerette volna, ha a köztársaság barátságot köt ve- lük. Nem látott semmi olyasmit, amivel az állam helyettesíteni tudná a klérus ténykedését, amennyiben az a békére és a lelkek gondozására korlátozódik. Elrendelte tehát, hogy a papokat hagyják békében, a hí- veket ne zaklassák vallásos megnyilvánulásaik miatt, inkább enyhítsék a nyomorúságot. „Sokan szenvednek – írta –, sokan boldogan visszatér- nének dolgozni a földjükre, ezért segíteni kell őket, hogy helyreállíthassák a tanyájukat.” Így tudta a toleranciát egyesíteni a szigorral, miközben nem engedett éberségéből és eltökéltségéből. Ennyi erőfeszítés és állhatatosság megtermette gyümölcsét. Új szellem lelkesítette a katonákat: a lakosság már nem az ellenséget látta a köztársaság katonáiban. Ezen a vidéken a lakók jelentős hányada bé- kére és nyugalomra vágyott – még a felkelés vezetői is úgy intézkedtek, hogy alárendeltjeik tartózkodjanak minden erőszakos akciótól. Emel- lett a Konvent, amelynek számára ez a testvérgyilkos háború egyre kínzóbb gonddá vált, elérkezettnek látta az időt, hogy közkegyelmet hirdessen Vendée lakóinak és a chouanoknak, akik a köztársasági kormányzat ellen fellázadtak. Ezért 1794 utolsó hónapjában törvényt hozott az amnesztiáról, és mintegy tizenöt képviselőjét kiküldte a nyugati megyékbe magas szintű hatalommal felruházva, hogy biztosítsák a dekrétum végrehajtását, és pacifikálják a szóban forgó megyéket. A siker kezdetben igazolni látszott a Konvent reményeit: a felke- lők, vezetőik parancsát követve, a jelek szerint őszintén elfogadták az amnesztia feltételeit, és kétségtelen, hogy sokan ezt teljesen jóhisze- műen nyilvánították ki.

51 Hoche így festi magát egyik levelében: „Egy hívő ember iránt mindig megbecsülést érzek. Az Evangélium morálja olyan tiszta és lágy, aki aszerint él, az nem lehet rossz ember. Távol áll tőlem a fanatizmus, de a vallást tisztelem, mert vigaszt nyújt az élet bajaira. Mindenfajta hitet türelemmel fogadok, a magamé egyelőre bizonytalan. Régóta keresem az igazságot, bizonyosan el fog jönni a nap, amikor tisztultabb értelmem elfo- gadtatja velem a lelkiismeretem ihletését.” - Hoche levele, családja közlése alapján.

78 Kezdetben Hoche is hitt a látszatnak, és hitt benne, hogy megszű- nik a háborúság. Nem bánta az ígérkező pihenő időt, és úgy döntött, hogy ezt tudásának a gyarapítására fogja felhasználni. Könyveket ho- zatott, főként latin klasszikusokat, és újra elővette a latin nyelvkönyvet, hogy felfrissítse és bővítse ismereteit, amelyeknek egy öreg plébános vetette meg az alapjait gyermekkorában. Erős lelke, amely a köztár- saság kultuszában és a zsarnokság gyűlöletében formálódott ki, már régen hiányolta Tacitust, és úgy érezte, hogy sok idő után már képes lesz latin tudása segítségével fordítás segítsége nélkül is élvezni az eredeti szöveget. Azonban nem sokáig élvezhette az üdítő tevékenységet. A látszó- lagos nyugalom, amely körülvette, a pártok kimerülésének volt in- kább tulajdonítható: még túl eleven volt a gyűlölet, a sebek túl frissek, a szenvedések túl súlyosak, a forradalmi kormányzat túlkapásainak emléke még túl sok felháborodást és rettegést ébresztett, semhogy lehetséges lett volna a komoly megbékélés. Vendée és a chouannerie legfőbb vezérei csak időt akartak nyerni, a kedvező alkalomra vártak, amíg a brit kormány ígérte segítség megérkezik.

79 Vákát oldal III.

A La Jaunaye- és a Mabilais-egyezmény – az ellenségeskedés kiújul

A vezetők közül, akik a remélt angol közreműködéssel titkon és te- vékenyen egy újabb felkelést készítettek elő, Joseph de Puisaye volt a legnagyobb felhatalmazással bíró személy, aki Londonból - ahol fél éve tartózkodott - kezében tartotta az összes szálát annak a kiterjedt szövetségnek, amelyet ő szervezett meg roppant kitartással Bretagne, Anjou, Maine és Alsó-Normandia között. Ezeken a területeken sike- rült ötven hadosztályt megszerveznie egyenként ezer emberből. Ezek mind az ő parancsszavát követték, és csak a jeladásra vártak, hogy újra kezdjék az élet-halálharcot. Puisaye gróf ekkor még tiltott minden fegyverkezést, bármifé- le tüntetést vagy kiáltványt, ami idő előtt felkelthette volna a gyanút a köztársaságiakban, hogy közeli felkelés fenyegetne. Lojálisabb lé- vén, mint a többi vezető, nem vett részt semmi olyan tárgyalásban, amelynek nem látta át tisztán a következményeit, sem holmi illuzó- rikus béketárgyalásban, amely csak arra vezetne, hogy az angol kor- mányzat bizalma meging, vagy a segítségük nem lesz eléggé hatékony. Cormatin azonban nem volt ilyen aggályos, folytonos intrikákkal igyekezett a fontos ember látszatát kelteni. Neki minden eszköz megfelelt, amivel a köztársaságiak éberségét elaltathatja, és úgy képzelte, hogy azzal ámíthatja el őket a legsikeresebben, ha tárgyal velük. Puisaye gróf közvetlen alárendeltje volt, Puisaye őt bízta meg a felkelők vezetőivel való kapcsolattartással, és Cormatin egy idő után odáig jutott, hogy behízelegte magát a provence-i herceg, Monsieur bizalmába. Monsieur

81 francia régensként kisebb udvart tartott fent Veronában, és a Páriz�- zsal való levelezését egy kis royalista ügynökségen keresztül végezte, amely néhány hű emberéből állt. Cormatin-nek sikerült ámulatba ejte- nie a herceg környezetét és az ügynökség befolyásos tagjait. Elhitette velük, hogy a Nyugati Katolikus Hadsereg vezérőrnagya - aki függet- len Puisaye gróftól - és felhatalmazást kapott tőlük, hogy komolyan tárgyaljon a békéről a köztársasági kormányzattal. Ezután felkeresett két tábornokot, Canclaux-t és Hoche-t, és tőlük kért felhatalmazást, hogy a felkelők vezéreivel tárgyalhasson, és rávegye őket a megadás- ra. Hoche azonban, akinek egyenes és nyílt jelleme megérezte a maga ellentétét Cormatin-ben, így bizalmatlan lett iránta: méltóságteljes és fensőbbséges fenntartással tárgyalt vele. Elrendelte, hogy a köztársasá- gi hadsereg egyik főtisztje kísérje el őt a felkelőkkel való tárgyalásokra. Ezzel a kísérettel a fiatal és ígéretes jövőjű Humbert tábornokot jelölte ki, aki – hozzá hasonlóan – mindenét a forradalomnak köszönhette, és helyén volt a szíve és az esze is. Humbert-ben hamar gyanú ébredt Cormatin őszinteségét illető- en, ezt közölte is Hoche tábornokkal, aki erre kikötötte, hogy Vendée vezetőivel való tárgyalásokon Cormatin a fegyverletétel mellett kö- veteljen garanciákat is a vezetőktől, miszerint tartós lesz a megadá- suk. A Konvent nyugat-franciaországi kiküldöttjei azonban siettet- ték a megállapodást, hogy a pusztító háborút mielőbb befejezettnek lássák. Vakon bizalmat szavaztak Cormatin ígéreteinek, és bár nem fogadták el a felkelés vezetőinek összes követelését, nem hallgattak a bölcs tanácsra sem, hogy óvatosan kell tárgyalni velük. A vallássza- badsággal együtt megígérték a háború okozta pusztításért való kárta- lanítást, és hogy felmentik a katonai szolgálat alól a legutolsó sorozá- son befogott fiatalokat. Ugyanígy ígéretet tettek arra, hogy a falvakat újra be lehessen népesíteni, és hogy a vezetők által aláírt értékjegyeket kétmilliós értékhatárig jóváírják. Ezeken a méltányos követeléseken kívül azonban a képviselők néhány más javaslatot is jóváhagytak, amelyeket Hoche igen veszélyesnek ítélt – nem ok nélkül. Nem elég, hogy a felkelők megtarthatták fegyvereiket, még arra is engedélyt kaptak, hogy területi gárdát szervezzenek, melynek létszáma alacsony

82 volt ugyan, de a felkelések tűzfészkeinek vidékére telepítették, és a helyi hatóság rendelkezhetett velük. Ezek voltak az 1795. február 17-én, a Jaunay kastélyban – Nantes mellett – aláírt egyezmény legfőbb alapjai. Aláírói a köztársasági kor- mányzat részéről a Konvent nyugat-franciaországi képviselői voltak, valamint Cormatin, Charette és Sapinaud, továbbá tisztjeik a Vendée-i Hadsereg részéről. Az utóbbiak megadták magukat, elismerték a köz- társaság törvényeit, és néhány nappal később ünnepélyesen bevonultak Nantes-ba, ahol nagyszerű fogadtatásban részesültek az öröm és a re- mény jegyében, hogy a rémséges háború véget ért. Két hónappal később, áprilisban egy másik, színlelt béke köttetett Cormatin és a bretagne-i chouanok szervezésében La Mabilais-ben, Rennes és La Prévalaye között, a royalista hadsereg főhadiszállásán, melynek feltételei nagyjából azonosak voltak az előző, La Jaunaye- egyezményben lévőkkel. Stofflet, aki Bernier érsek parancsára még folytatta a harcot Anjou-ban, látván, hogy magára hagyták, hogy vere- séget szenved a köztársaságiaktól, hogy egyedül van és muníciója sincs, Saint-Florent-ban megadta magát, ezért olybá tűnt, hogy Bretagne és Vendée pacifikálásának első szakasza befejeződött. Ez a békekötés Hoche részvétele nélkül történt, mivel ő azt nem hitte tartósnak. Cormatin és a chouanok vezérei jól ismerték az ő megalapozott bizalmatlanságát, és félve a Bresti Hadsereg ifjú tábor- nokának átható tekintetétől, ragaszkodtak hozzá, hogy zárják ki őt a konferenciáról, amelyen ezt a csalárd békét előkészítették. A képvi- selők ügyet sem vetettek Hoche véleményére, és mint láttuk, elvakult sietséggel bonyolították le tárgyalásaikat a lázadók vezéreivel. Hoche előre látta meggondolatlanságuk kínos következményeit: egyénekkel tárgyaltak és nem a felkeléssel – mondta –, és a jegyzeteiben ugyan- arról a napról, amelyen a La Mabilais-i egyezményt aláírták, ezeket a sorokat találjuk mint előérzetének pontos kifejezését: „A mai konfe- rencia alatt megfigyeltem Chérinnél két raj hollót az égbolton kerengve La Mabilais felett. Hamarosan a két raj elvált egymástól, az egyik ott maradt együtt, a másik pedig szétszóródott. Derék őseink, ti ugye megláttátok volna ebben a fontos előjelben, hogy mi fog történni a békekötés után?”

83 Hoche helyzete igen kínossá vált. A béke, amelynek a feltételeit voltaképp a felkelők és Cormatin diktálták (Cormatin mint a royalista ügynökség képviselője Bretagne-ban és Vendée-ban), túl magabiztossá tette azt a frakciót, amely a felkelés és a háború folytatására törekedett. „Nincs egyetlen felkelő sem a Loire két partján – írta Savary, tábornoki se- 52 gédtisztje –, aki ne úgy képzelné, hogy kegyet gyakorolt a köztársasággal”. Márpedig, ha így képzelik, ez csak megvetést fog szülni a köztársasági hatóságok és a kormányzati haderő iránt, és a felkelők súlyos túlkapá- sokat fognak elkövetni azzal a merészséggel, amely a büntethetetlen- ség biztonságából fakad. A Konvent Nyugat-Franciaországba küldött képviselőinek többsé- ge átlagember volt, gyenge és hiú, csak abban értettek egyet, hogy maguknak tulajdonították az érdemet, miszerint megszabadították a köz- társaságot a végzetes csapástól, és mindegyik magát tekintette a béke létrehozójának. Ám a konszolidáció helyes módszere felől megoszlott a véleményük: egyesek szigorúbb intézkedéseket ajánlottak, mások to- vábbi engedményeket. Ennek megfelelően működtek saját belátásuk szerint, egymásnak ellentmondó rendelkezéseket hozva, a saját dön- tésüket mindenütt a tábornokoké fölé helyezve. A csapatok önkényes mozgatásával csak zavaros helyzetet idéztek elő: sem arra nem voltak képesek, hogy az anarchián úrrá legyenek, sem arra, hogy útját állják a lázadásnak. Hamarosan özönlöttek a panaszok a tábornokok és a tiszt- viselők ellen, akik nem voltak abban a helyzetben, hogy a megbékélni nem akaró, fellázadt tömeg tagjai által keltett rendzavarást elfojtsák, és megelőzzék azok erőszakos akcióit. E lázadók fegyveresen grasszál- 53 tak a környéken, sőt a mezővárosokba és városokba is behatoltak, és ott kegyetlen merényleteket követtek el részint a hatóságok tisztviselői, részint olyan személyek ellen, akikről tudni lehetett, hogy a köztár- saság hívei. A képviselők megbénították Hoche-t, elvették energiáit,

52 Levél Grouchy tábornokhoz. 53 „Azzal az ürüggyel, hogy a felbolygatott kedélyeket lecsillapítják, a lázadók vezetői végigjárták a parókiákat, és besorozták a tizenhat és negyven év közötti férfiakat. A mise órája volt a gyülekezés ideje, fegyverben jelentek meg a templomban, és röplapokat meg fehér kokárdákat és kitűzőket osztogattak »Éljen a király!« kiáltá- sok kíséretében.” (Jarry képviselő a Bizottságnak küldött jelentésben).

84 megkötötték a kezét, és szabadon rendelkeztek a katonáival, eközben őt tették felelőssé olyan bajokért, amiket ilyen helyzetben nem tudott megelőzni. Igaztalan támadásoknak lett a célpontja, és a Közjóléti Bi- zottságnál olyan képviselők panaszkodtak rá, akikre éppenséggel neki lett volna jó oka panaszkodni. A Bizottság, amely a nyugat-franciaországi misszióval megbízott képviselők elfogult véleménye alapján ítélte meg a helyzetet – és ezáltal veszélyes illúziókat tett magáévá Vendée-ben és Bretagne-ban uralko- dó közhangulatról – készpénznek vette ezek panaszait Hoche ellen, és több sürgönyben keserű szemrehányásokkal halmozta el a tábornokot. A mélyen megsértett és megbántott Hoche ennek ellenére higgadt és méltóságteljes hangnemben válaszolt: „Egy tábornok, akinek a hadserege tizenhat fős szakaszokra van osztva, és nyolcvan vagy száz kato- nája van egy négy négyzetmérföldnyi területre, bizonyosan nincs rózsás helyzetben. Balszerencséjére hiába kétszerezi meg erőfeszítéseit naponta, hogy jól szolgálja hazáját, gyengeséggel és hanyagsággal vádolják annak a kormánynak a képviselői, amelyet odaadóan szolgál, miközben ellenségei a túlzott szigora miatt ágálnak ellene. [...] Én soha nem féltem kimondani az igazságot, erről az is meggyőzheti önöket, ha látják, milyen ellensége- ket szereztem emiatt. Felelhetnék nekik, de nem akarom hazám ellenségeit szórakoztatni egy szócsatával, amely persze engem igazolna, de szégyenbe hozná a köztársaságot.” E levél után, amelyre a Bizottság nem válaszolt, Hoche napokig fájó aggodalmak között hányódott: erre a lelkiállapotára világít rá a levél, amit korábbi parancsnokának és barátjának, Le Veneur tá- bornoknak írt. „Nagyon lesújt ez a hányattatás, nem soká bírom ezt, kiszolgáltatva lenni az események szeszélyének. Bizonyára tudja, mi- ket vetnek a szememre. Az a baj talán, hogy igazat mondtam? Mindig azt mondom és fogom mondani. Bizony, egy éve hónapokat rohadtam egy dohos cellában emiatt, de ettől sem szoktam le róla… Végül is miért tartom fontosnak, hogy az emberek igazat adjanak nekem, ha a lelkiismeretem semmit sem vet a szememre? Boldog morbihani polgár, aki csak azért élsz, hogy Istent imádd, irigylem sorsodat, bárcsak a helyedben lenhetnék!…”

85 Hoche ekkor tudta meg, hogy Jourdan tábornokot, a fleurus-i győ- zőt hozzá hasonlóan a kegyvesztés fenyegeti. „Mindig az intrika ke- rekedik felül – mondta a méltatlanságtól reszketve – Jourdant, a tábor- nokok közt a legtisztességesebbet így félreismerik!” E hírre csüggedés vett erőt a lelkén, azt fontolgatta, hogy lemond parancsnoki megbízásáról. Az intrikáktól, az emberektől távol vágyott élni, elvonultan, meghitt társaságában. De hamar összeszedte magát, és a hazájára gondolt: „Mindenemmel neki tartozom – írta sógorának –, bárcsak szolgálhatnám annyira, amennyire szeretem! Akármint mesterkedik az irigység, nem tör le minket. Védelemként itt vannak számunkra a szép napok, amikor had- seregünk megszerezte a győzelmet. A mi bíráink Fleurus és Wissembourg katonái. A dicsőség nem óv meg a száműzetéstől, de halhatatlanná teszi áldozatát: a vérpadhoz vivő lépcsőfokokon néha a Pantheonig emelkedhe- 54 tünk!” Hoche-t végül nem zárták ki a hadseregből, de felmentették a Cherbourg melléki és partvidéki Hadsereg parancsnoksága alól, és Aubert du Bayet tábornokot állították a helyére. Hoche a Bresti Had- sereg megbízott tábornoka lett, de Du Bayet és De Canclaux, katona- társai egyetértettek abban, hogy Hoche véleményét is tekintetbe fogják venni, mivel tisztelték és őszintén becsülték érdemeiért és kiemelkedő tehetségéért. Bretagne-ban igen kritikussá vált a köztársasági hadseregek helyzete. Egyfelelől a chouanok, az új felkelésre készülve, igyekeztek mindennel felszerelkezni, és közben a kormánycsapatok számára megne- hezíteni az élelem beszerzését, másfelől ugyanakkor a katonáknak a legszigorúbban megtiltották a kényszerrekvirálást és a fosztogatást. Az éhínség egyre érezhetőbb volt, a chouanok ebből is hasznot húztak: az egyre nagyobb számban dezertáló katonákat bízták meg a beszerzés- sel. Hoche megkétszerezte erőfeszítéseit, fokozta éber figyelmét, mi- közben a legszigorúbban tartotta magát a rendelkezéseihez. A papok segítségére támaszkodva, akiket nagy tisztelettel és jóakarattal kezelt,

54 Idézi Bergounioux: Lazare Hoche élete

86 nagyon sok ponton igen aktív rendőrséget állított fel, és ezek gyors be- avatkozása révén minden rendzavarást hamar el tudott fojtani. Eköz- ben napról napra több bizonyságot és áruló jelet szerzett arról, hogy új és általános felkelés van készülőben. Arra nagyon vigyázott, hogy ellenfelei ne találjanak fogást rajta, de a chouanokkal való összetűzést is kerülni igyekezett, ameddig nincsenek a kezében cáfolhatatlan bi- zonyítékok az utóbbiak támadó szándékáról. Sosem vesztette szem elől Cormartint, a royalista ügynökség fáradhatatlan eszközét, akit kez- dettől fogva erős gyanúval kezelt, és többször is megvetéssel viszonoz- ta elviselhetetlen fontoskodását. Cormatin bosszúból feljelentette őt a fővárosból jött képviselőknél, akiket megfélemlített, a háború és béke urának állítva be magát: „Csak egy jelet kell adnom – mondogatta –, és Bretagne az enyém lesz, és fellázad.” Végre Hoche megszerezte a rég óhajtott írásos bizonyítékot arról, amit előre megérzett, hogy a felkelők több vezére veszélyes összeeskü- vést sző a köztársaság ellen. Sikerült elfogni egy Solilhac bárónak és két másik chouan tisztnek címzett levelet. Aláírója Cormartin volt, valamint Bois-Hardi, aki a polgárháborúban nagy hírnevet szerzett bátorságával és merészségével. A levél leleplezte legfrissebb terveiket: Cormartin-ék a köztársaság elleni háború közeli újraindítását hirdették meg benne – kétségnek többé helye sem maradt. Hoche elküldte a levelet a Közjóléti Bizottsághoz, és a küldöttséghez tartozó képviselők egy részétől megkapta a parancsot, hogy a levél aláírót, Cormatint és Bois-Hardit, valamint a levél címzetteit, a három chouan vezetőt letartóztassa. A Hoche által tájékoztatott Bizottság előírta, hogy a megtévedt embereket őrizetbe kell venni, de a békéseket védeni, és a békekötést a volt royalista vezetők esetében is érvényesíteni kell – ha őszinte a meg- adásuk. Ezzel szemben könyörtelenül üldözni kell a vezetőket, akik az egyezményt megszegték, a városi hatóságokat pedig le kell fegyverez- 55 ni. Egyszersmind a Bizottság felhatalmazta Hoche tábornokot, hogy a parancsnoksága alatt álló csapatokkal szabadon rendelkezzék. Cormatint és Solilhac-ot letartóztatták, Bois-Hardi és a két chouan tiszt azonban ellenállt, és bátran, fegyverrel a kézben esett el.

55 A letartóztatás dátuma 1795. június 20.

87 A chouanok most megértették, hogy a köztársaság már nem elégszik meg színlelt békével. A felszólításra előszedték fegyvereiket, és felké- szültek a harcra. Megtudták, hogy hamarosan megjelenik egy brit ha- jóraj, amely a régóta várt angol segítséget hozza. Több ponton, főleg Morbihan térségében, az ellenfelek már összecsaptak, és véres ütköze- teket vívtak. Most, hogy Hoche végre szabadon mozoghatott, és a maga ura lehetett, a hadseregének adott napiparancsban bejelentette, hogy a há- ború kiújult. „Derék bajtársaim – kezdte –, bátorságtok immár nincs bék- lyóra kötve többé. Mostantól megvívhattok azokkal az ellenségeitekkel, akik hosszú türelmeteket megcsúfolva eltaszították maguktól a nemzeti kegyelem jótéteményét… Vonuljatok megszokott erélyetekkel a lázadók összegyűlt hordái ellen, szórjátok szét és fegyverezzétek le őket. Ám takarékoskodjatok a vérrel, túl sok folyt el már eddig is. [...] A békeegyezmény lelkiismeretes híveként és előmozdítójaként emberséges és testvéries érzéssel fogadom, aki tiszta szándékkal megadja magát [...], de kérlelhetetlenül üldözni fogom az esküszegőt, amíg a fegyverét le nem teszi. Különösen a lázadás főkolomposa- 56 ira fogok irgalom nélkül lecsapni.”

56 1795. június 1-i napiparancs. – Rousselin: Hoche levelezése, 177. old.

88 IV.

Quiberon

Puisay grófnak végül sikerült rávennie a brit kormányt, hogy fegy- verezzen fel egy nagyon erős hadsereget, amely megkísérelné a part- raszállást a breton partokon a chouan hadak megsegítésére. A volt Condé-hadseregből kivált ezredek – miután a koalíciós erők sorozatos vereségeket szenvedtek a kontinensen – végül az angolok zsoldjába álltak: az angol kormány öt reguláris csapattestet formált belőlük, valamint több más ezrednek a tiszti keretét, amelyeket Bretagne-ban szándékoztak feltölteni a lázadók erőivel. A reguláris ezredek a követ- kezők voltak: (1) a D’Hervilly- avagy Royal-Louis-ezred, amelynek d’Hervilly gróf volt az ezredese; (2) a tengerészlégió, d’Hector gróf, hajórajparancsnok vezénylete alatt, amely főleg a hajdani királyi flotta emigrált tisztjeiből állt össze; (3) A Drenay-légió, Drenay márki parancsoksága alatt; (4) a Loyal-Emigrant, avagy Le Châtre város ezrede, és végül (5) egy tüzérezred De la Rotalie márki vezetésével. Ez utóbbi ezred szinte teljes egészében annak a seregnek tisztjeiből és altiszjeiből verbuválódott, amely Toulont védte a Konvent ellené- ben. Ennek a kis hadseregnek, amely mintegy ötezer embert számlált, Puisaye gróf, d’Hervilly, Vauban, Berthelot és Tinténiac lovag voltak a parancsnokai, akiket Dol püspöke és néhány missziós pap is elkí- sért. Az emigránsoknak ez az első hadosztálya fehér kokárdát viselt, hogy vállalkozásuk nemzeti jellegét hirdesse. Ezeket az ezredeket és más egységeket hajózták be legelsőnek, tekintélyes fegyverkészlet és muníció kíséretében.

89 Az első konvojt hamarosan követte egy második, mely több más emigráns ezred töredékeit szállította. Ezek az erők Hannoverben gyü- lekeztek, hogy Bretagne-ba hajózzanak. Katonáik a súlyos vereségek miatt megfogyatkozott béoni, rohani, périgord-i és salmi ezredek túlélőiből verődtek össze az ifjú Sombreuil gróf parancsnoksága alatt, összesen vagy tizenötezren. Lehajóztak az Elbán, brit hajókon South- amptonba értek, és onnan hajóztak ki Quiberon felé. Végül, a tervek szerint, miután az első két hullám partra szállt, felkészültek rá, hogy Bretagne-ban kitör a felkelés – ahogy Puisaye kihirdette. Sikerült je- lentős állásokat elfoglalni a parton, de rögtön egy harmadik expedíci- ónak kellett vitorlát bontania, a hajókon egy brit hadsereggel, jelentős szállítmánnyal és egy francia herceggel, Artois grófjával. Ez volt az első hiba: Puisaye-ék három részre osztották a vállalkozást ahelyett, hogy egyszerre támadtak volna. Második hibájuk, hogy a herceget nem az első ezred élére állították. A harmadik balfogás pedig, és kö- vetkezményeit tekintve a legsúlyosabb: a hadsereg vezetését megosz- tották Puisaye gróf és d'Hervilly között. A brit kormány nagyra tartotta Puisaye gróf kalandos szellemét és merészségét, d’Hervilly viszont, az emigráns ezred vezére a módszerek embere volt, szigorúan követte a hadművészet szabályait, s bizonyára jól vezényelt volna egy sereget a nyílt ütközetben, de nem egy önkéntesekből álló csapatot a gerilla- háborúban, ahol minden a hadmozdulatok gyorsaságától és a támadás merészségétől függ. Puisaye okkal sürgette, hogy szálljanak partra, mielőtt a köztársa- ságiak megerősítik a part őrzését, és rögtön törjenek előre, hogy a part- vidéken mozgó chouan csapatok figyelmét felkeltsék, és egy ezreddé formálva magukhoz csatolják őket. Puisaye szerint minél hamarabb el kellett foglalni egy fontosabb partvidéki várost, és ott királlyá kiáltani ki XVII. Lajost, így adva hírül, hogy egy francia herceg érkezik hamarosan a vidékre. Ily módon a vállalkozásnak lett volna némi valós esélye a sikerre, tekintve a Franciaországban uralkodó közhangulatot, amely, főképp a thermidori reakció hatására, ellenséges volt a terror híveivel és a Konventtel szemben. De a herceg, akit a royalista párt minden frakciója elfogadott volna, nem jelent meg, és a főparancsno-

90 kok konfliktusai, valamint a partraszállás halogatása miatt sok drága időt veszítettek. Végül Puisaye gróf álláspontja győzött; Warren ten- 57 gernagy parancsot adott a kikötésre, amely 1795. június 27-én vette kezdetét a quiberoni öbölnél. Itt az egyik oldalt a breton tengerpart alkotta, a másik oldalát pedig egy körülbelül két tengeri mérföld hosszú- ságú keskeny félsziget, amelynek a szélessége sehol sem haladja meg a három kilométert. Ez a híres Quiberon-félsziget, amelyet egy egy mérföld hosszú, keskeny homokos sáv köt a parthoz, és a neve Falaise, azaz ’Sziklafal’. A Penthièvre erőd, amelyben hétszáz köztársasági katona állomásozott, a félsziget közepére épült, és a szárazföld felől védte a félszigetet a behatolóktól. Az expedíció az öböl mélyén szállt partra, Carnac községnél. Abban a pillanatban odagyűltek a chouan bandák, legfőbb vezetőik: Dubois, d’Allègre, Mercier és George Cadoudal vezényletével. Előbb a parton szétoszlattak néhány köztársasági alakulatot, majd csatlakoztak a partraszállókhoz, négy vagy ötezres létszámban. Odagyűltek a kör- nyékbeli parasztok is Éljen a király! kiáltásokkal. Puisaye gróf már biztosan hitte, hogy rövidesen egész Bretagne-ban kitör a felkelés. Ám hamarosan bosszantó nézeteltérések robbantak ki a chouanok és az emigránsok között. Az emigránsok, akik korábban reguláris kon- tinentális seregekben harcoltak, ellenérzéssel és vonakodva fogadták be soraikba a fegyelmezetlen, toprongyos és katonai képzést sohasem ismert harcosokat, akik sokkal inkább gerillaháborúra voltak használ- hatók, mint elitcsapatokban való szolgálatra. Az ellenérzés rövidesen kölcsönössé vált, viták és verekedések robbantak ki – a két felet külön kellett választani. Az ezzel járó szervezési feladat értékes időt vett el a továbbhaladástól. Londonból végre megérkezett a határozat, hogy az expedíciónak Puisaye gróf lesz a főparancsnoka, ő pedig azonnal ügyes döntéseket

57 [A "tengernagy" magyarul önálló rendfokozatot is jelent ugyan, de a magyar szövegben a megnevezést általánosságban, a haditengerészet tábornokaira használjuk használjuk – mely nem zárja ki, hogy az adott személy tengernagyi rendfokozatot viselt.]

91 hozott. Heves támadást intézett a Penthièvre erőd ellen, amely szinte harc nélkül megadta magát. Puisaye itt szilárdan berendezkedett, majd egy erős kőépítmény révén az erődöt összekötötte egy hatvan láb magas sziklafallal, amely a félsziget nyugati oldalát zárta le a nyílt tenger felől, ezáltal minden átjárást lehetetlenné tett a két tengerpart között. Ezután kirakatta a félszigetre mindazt a málhát és hadianyagot, amit az angol hajóraj ideszállított, majd ruhát és fegyvereket osztott szét a chouanoknak, akik közül tízezren már elfoglalták a Lorient és Auray közötti vonalat. Puisaye úgy tervezte, hogy beveszik Brestet, majd Lorient-t vagy Saint-Malót, ahol szövetségesei voltak az ellenség soraiban, majd onnan rögtön Rennes ellen vonul. Kiküldöttjei villámgyor- san bejárták egész Bretagne-t, feltüzelték a lakosságot, harcra szólítot- ták a főbb vezéreket – Charette-et, Stofflet-t, Scépeaux-t és másokat –, és hírül adták, hogy egy királyi vérből való francia herceg és egy brit hadsereg érkezik hamarosan. Két hét telt el, mire az első brit hajóraj feltűnt Quiberonnál. Hoche sebesen megérkezett Rennes-ből az összes rendelkezésére álló erővel, és azonnal látszott rajta, hogy képes lesz úrrá lenni a veszé- lyes helyzeten. Auray-be csupán ötezer emberrel érkezett, és sürgető kérésére Bresti és Cherbourg-i Hadsereg tábornokai sietve köztársa- sági különítményeket indítottak hozzá támogatásul. Július 6-án tíz- tizenkétezer katona gyűlt össze főhadiszállásánál, és Hoche ezt már elégnek gondolta, hogy megtámadják a chouan-okat, akik mintegy tízezren voltak, és Vauban és George Cadoudal vezetésével elfoglalták a félsziget előtti összes vonalat Saint-Michel, Carnac és Sainte-Barbe között. Hoche éppúgy tudta, mint Vauban, milyen fontos szerepet játszik a Sainte-Barbe állomáshely a partvidék és a félsziget közötti érintkezésben. Hoche minden erőfeszítése erre a helyre összpontosult. Vauban ugyancsak mindent bevetett, hogy e pontot megvédje, segít- ségül hívta az emigránsokat d’Hervilly ezredéből, ám ezek támadása balul ütött ki – d’Hervilly kénytelen volt visszavonulót fújni. A továb- bi ellenállás lehetetlenné vált, Vauban el akarván kerülni, hogy serege kétfelé szakadjon, és a hullámokba vesszen, gyorsan visszavonta a centrumot és a jobbszárnyat a balszárny mögé, amely még tartotta

92 Sainte-Barbe-ot, de Vauban most feladta, hogy fedezze a chouanok visszavonulását a félszigetre. Ezek szörnyű fejetlenségben vonultak, rengeteg asszonnyal és gyerekkel együtt, az egyre közeledő köztár- saságiak szuronyaival szemben. Életük nagy veszélyben volt, csak az angol hajóraj ágyúnaszádjai mentették meg őket. Ezekből a Szik- lafal mindkét oldalán le volt horgonyozva egy-egy, és fedélzetükről kartácsot zúdítottak a köztársaságiakra, így hátráltatva az üldözést. Az emigránsok és a chouanok azonban még mindig be voltak zár- va a félszigetre. Hoche a hadifoglyainak tekintette őket, és Sainte- Barbe-nál ütötte fel a főhadiszállását. Eközben maga is válságos helyzetbe került: mögötte és körülötte a vidék ellenséges volt a seregével és az üggyel szemben – élelmet ki- zárólag messziről lehetett hozni és úgy is csak erős kísérettel. Mivel jócskán megnőtt a serege, jóval nehezebb volt élelmezni is. Katonái kezdtek megint szétszéledni a vidéken, fosztogattak, és súlyosabb bű- 58 nöket is elkövettek. Hoche kénytelen volt a táborba bezárni őket. A nélkülözés előbb zúgolódáshoz, végül zendüléshez vezetett. Hoche odasietett, és a leghangosabb lázongót levágta kardjával – így sikerült megfékeznie a lázadást. Nehéz gondolatokba merülve tért vissza Sainte-Barbe-ba a csűr- be, ahol a főhadiszállása volt, és messzelátóval figyelte saját csapatainak mozgását, amikor látogatókat kapott: Blad és Tallien képviselőt, akiket a Konvent küldött a helyszínre kiterjesztett jogkörökkel. Velük jött Rouget de l’Isle, az ünnepelt induló, a Marseillaise szerzője, aki a quiberoni események egy véres epizódjáról hű és részletes beszámolót hagyott ránk. Elbeszéli benne Hoche-sal való első találkozását: Hoche nem vádolta a katonáit, hanem élénk szavakkal ecsetelte szenvedésü- ket, és ezzel Rouget de l’Isle-ben tiszteletre és csodálatra épülő, heves rokonszenvet ébresztett: „Miközben Hoche velünk beszélt – írta Rouget de l’Isle –, bámultam impozáns termetét, harcias fellépését, amely mégis kecses és minden kérke- dés híján való volt. Arca vonásai lágyak, egyben büszkék voltak, és az arc

58 Rousselin: Hoche levelezése

93 vonzerejét csak fokozta a pompás sebhely, amely a homloka közepén húzó- dott a hajától egészen a jobb szemöldökéig. Csodáltam hősies egyszerűségét, a szerencsés összhangot szavai és modora között; mindenestől egy felsőbbren- 59 dű ember benyomását tette rám”. A Konvent két küldöttje azon volt, hogy a hadseregbe átültessék azokat a forradalmi indulatokat, amelyek segítségével a Konvent va- lóban meg tudott felelni a pillanat szükségleteinek, ám ezenközben a nélkülöző és rettegő népesség szívébe elültették a gyűlölet és a harag magvait. A kétségbeesett népesség körében elszigetelődött kis köztár- sasági hadsereg ettől még nagyobb veszélybe került, másrészt Hoche nagyszámú és félelmetes ellenséggel állt szemben, amely, a szűk fél- szigeten, ahová be volt szorítva, a Penthièvre erődítmény és az angol hajóraj védelmében nagyon erős, és a látszat szerint legyőzhetetlen po- zíciót foglalt el. Puisaye olyan támadási tervet dolgozott ki, amely, ha jól viszik vég- hez, a köztársasági sereg számára katasztrofális következményekkel járhatott volna. Úgy döntött, hétezer chouan katonát, két hadosztályba osztva átküld a félszigetről a szárazföldre, azzal az utasítással, hogy csatlakozzanak az ország belső részének fellázadt vezetőihez és népes- ségéhez, és egyesítsék erőiket Hoche Sainte-Barbe-i tábora mögött, míg maga Puisaye szemből támadná meg a köztársasági sereget. Négy- ezer chouan, Tintémac gróf és az alá beosztott Mercier és d’Allègre vezetésével július 11-én egy háromárbocos parti halászhajóról partra is szállt Sarzeau-ban, a Vilaine torkolatánál. Ugyanekkor valamivel Quimper fölött partra szállt egy háromezer katonát számláló máso- dik hadosztály is két kipróbált tiszt, Jean-Jean és Lantivy vezetésével. A két hadosztály azt a parancsot kapta, hogy július 14-én Bard-nál, a köztársaságiak hadállásai mögött egyesítsék erőiket, majd július 16-án indítsanak támadást a Sainte-Barbe-i tábor ellen. Ám a párizsi royalista ügynökség, amely mindig hadilábon állt Puisaye-vel, elbuktatta az okosan összeállított tervet. Ez az ügynök- ség a britektől függetlenül akart működni, és az ő segítségük nélkül

59 Rouget de l’Isle: Történelmi elbeszélés és emlékek Quiberonról, 45-46. old

94 szándékozott biztosítani magának a tengerpart egy szakaszát. Miután Saint-Malót nem sikerült megkaparintaniuk, Saint-Brieuc-ra vetettek szemet, és megtudva, hogy Tinténiac és Lantivy szerencsésen partra szálltak a közelben, a király nevében parancsot küldtek a két vezér- nek, hogy azonnal induljanak Saint-Brieuc ellen, és foglalják el azt. Ők vonakodva, de engedtek a királyi rendelkezésnek. Két nap múl- va Tinténiac elesett Coëtlogon kastély ostromakor. Puisaye mit sem tudott minderről, és bízva benne, hogy a dolgok az általa adott pa- rancsok szerint folynak, partra tette Vaubant ezerkétszáz chouannal, megparancsolva neki, hogy Carnac-nál intézzen színlelt támadást a köztársaságiak balszárnya ellen, majd igyekezzen a köztársaságiak tábora mögött összeköttetést teremteni Tinténiac-kal. Megegyeztek, hogy Vauban felbocsát egy rakétát, ha sikerült partra szállniuk, és egy másodikat csak akkor lő ki, ha nagy ellenállásba ütköznek, és nem tudják a parton megtartani az állásaikat. Vauban partra is szállt a csa- patával, és kilőtte az első rakétát. Ám hamarosan megjelent az ellenség nagy túlerővel, Vauban ezért kénytelen volt visszavonulni a hajóira, és fellőni a második rakétát, de ezt már senki se vette észre. Puisaye, abban a hiszemben, hogy itt kell harcállást foglalnia, és egyesülnie Tinténiac hadával, elmulasztott erről pontos bizonyosságot szerezni, és túl korán kivonult a félszigetről az összes reguláris csa- pattestével, és támadó oszlopokba fejlődve büszkén masírozott előre ötezer emberével. A Loyal-Émigrant ezred haladt az élen. Jobbra a Ki- rályi Flotta ezredei vonultak Drenay vezényletével, a Lévis hercegének hatszáz chouanjától támogatva. D’Hervilly ezrede ezer chouannal alkotta a balszárnyat, végül következett a tüzérség, kiegészülve a touloni ágyúkkal, Rotalie ezredes parancsnoksága alatt. A royalista sereg így vonult a Falaise, azaz a sziklafal mentén a Sainte-Barbe-i tábor felé. Puisaye úgy vélte, gránátosok tüzét hallja messziről, és így kiáltott fel: „Ez Tinténiac!”, majd a köztársaságiak előőrse ellen indult, amelyet Humbert tábornok vezetett. Ő viszont képtelen volt fenntartani a nagy haderőt, és visszavonult a táborba. Hoche rezzenéstelen arccal várta a royalistákat a körülárkolt tá- borban, azok pedig dühödten rohamozták a sáncaikat. Ekkor azonban

95 Hoche ledobatta az álcázást félelmetes ütegeikről, majd folyamatos kartácstűzzel, aknákkal és puskagolyók záporával fogadta az ellensé- get. Iszonyatos volt a pusztítás: a royalisták leghősiesebb erőfeszítése is tehetetlen volt a háromszor nagyobb létszámú hadsereg ellen, amelyet egy találékony és fáradhatatlan tábornok vezényelt. Teljes sorok zuhantak földre a kartácstűztől; a vezérek többsége elesett vagy harckép- telenné vált, de senki sem hátrált, az életben maradottak is páratlan elszántsággal küzdöttek. Eközben a muskétások tüze is elhallgatott a köztársaságiak tábora mögött: nyilvánvalóvá vált, hogy Tinténiac és Lantivy nem érkezett meg a kijelölt találkozóra, és hogy a kis royalista sereg egyedül vágott neki a támadásnak. A győzelem reménye elillant: Puisaye elrendelte a visszavonulást, ami iszonyú fejetlenségben zajlott a folyamatos kar- tács- és ágyútűz alatt. Hoche üldözőbe vette őket, lovasai felfejlőd- tek a parton, hogy a tengerbe szorítsák azokat, akiknek nem sikerült a Penthièvre erődbe visszavonulniuk. Tetőzte a bajt, hogy d’Hervilly, aki a legnagyobb hősiességgel küzdött, a mellébe kapott egy kartács- lövedéket, és kidőlt a harcból. A hadsereg végleg elveszett volna, ha Warren tengernagy nem siet a segítségükre a naszádjaival. Az egyik kimentette Vaubant ezerkétszáz emberével a partról, ahol korábban annyira elsiették a partraszállást. Egy másik naszád a Falaise mellé állt, és fedezte a royalista had katasztrofális visszavonulását, közben pedig félelmes ágyútűzzel sakkban tartotta a köztársaságiakat, akik így kénytelenek voltak visszavonulni a táborukba. Az emigránsok vesztesége roppant súlyos volt – csak a Királyi Flot- ta hetvennégy tisztjéből ötvenhárom veszett oda vagy vált harcképte- lenné –, ám eközben újabb erősítést kaptak. A Németföldről érkező második hadtest, amely brit szolgálatban lévő ezredekből állt össze, már július 16-án beért a quiberoni öbölbe, amikor épp az ütközet folyt, de túl későn ahhoz, hogy beavatkozzanak. Egyedül parancsnokuk, a tüzes Sombreuil kapott engedélyt az tengernagytól, hogy partra szálljon csapatával és önkéntesen harcba induljon, és úgy esett, hogy a halálosan megsebesült d’Hervilly őt jelölte ki utódjának Puisaye ve-

96 zénylete alatt: tehát Sombreuil volt az utolsó, aki szembeszállt Hoche- sal a véres földfoszlányért, annyi vitéz katona tömegsírjáért. Sombreuil-ben a külső adottságok, a személyes varázs a lovagias érzelmekkel és a lángoló bátorsággal egyesült. Egy olyan apa és fivér emléke lengte körül, akik a vérpadon haltak meg. Olyan kiváló család tagja volt, amelyet az utóbbi évek mindenestől nyomorba, száműze- tésbe vagy sírba döntöttek. Egészen frissen házasodott Londonban, és imádottja mellől esküvőjük napján tépte el a kis angol flotta, amelyen Quiberonba kellett hajóznia. Sombreuil pontosan tudta, milyen fontos a Penthièvre erőd, amelynek falait az emigránsok építették fel a nyílt tengerre néző oldalán, és amely parttól partig érve, két részre vágta a félszigetet: ennek az erődnek a védelmétől függött a royalista hadsereg élete vagy halála. Sombreuil ragaszkodott volna hozzá, hogy ezt a védelmet az ő csapat- testére bízzák, ám Puisaye ezt elutasította, attól félvén, hogy a többi ezredekben található emigránsok ezt sértésnek tekintenék. Csakhogy minden ezredben sokan voltak olyanok, akik a köztársasági börtönök- ből menekültek, és a rájuk váró szenvedésektől vagy az angol fogság- tól félve inkább a royalisták közé szegődtek, elfogadva zsoldjukat, ám közben csak az alkalomra vártak, hogy megszökjenek, és elárulják újsütetű bajtársaikat. Ezek közül sokan kihasználták az apályt, a fal mellől a vízbe vetették magukat, és a sekély homokos szakaszon elér- ték a köztársaságiak táborát. Ezzel az erőd jobb és bal oldalán meg- mutatkoztak azok a szakaszok, amelyeken a vízben gázolva könnyen a táborba lehet érni. Minden éjjel sok új dezertőr érkezett. Egyikük, David Goujon felajánlotta Hoche-nak, hogy a tengeren át elvezet egy hadoszlopot az erődhöz, mely ajánlatot Hoche elfogadott, és elszánta magát, hogy haladéktalanul megtámadja a félszigetet. Másnapra, július 19-re kidolgozta a napiparancsot, amely a többi közül is kiemelkedik precizitásával és roppant energiájával. A haditerv szerint a Penthièvre erőd ellen a következő éjszakán, apálykor három oldalról intéznek támadást: balról Humbert tábornok, a jobbszárnyon Valletan tábornok vezetésével, Ménage vezérkari segédtiszt pedig egy háromszáz fős elitcsapattal megkísérli megmászni a sziklafalat, ame-

97 lyet az emigránsok kötöttek össze az erőddel egy sziklasánc révén. Maga Hoche a centrumból vezényli a támadást. Július 20-án éjszaka, borús időben, Hoche útnak indította a se- regét, melynek élén maga vonult, Blad és Tallien képviselővel. A menetet fel kellett függeszteni egy váratlanul kitört félelmetes vihar miatt, amely jégeső özönét, és dühöngő szélrohamokat zúdított rá- juk, amelyek felkavarták és a szemükbe fújták a homokot. A katonák sem az irányt nem látták már, sem a vezényszavakat nem hallották: ijesztő összevisszaságban megtorpantak. Végül újra megindult a menet, és küszködve, de észrevétlenül maradva, elért a bástya tövébe, a tervezett támadás középpontjába, ahol megálltak, és várták a híreket Humbert tábornok balszárnyról indított támadásáról. Ez a támadás azonban kudarcot vallott: Humbert az elemek tombolása miatt csak akkor ért el a kijelölt pontra, amikor már felderengett a nap első fé- nye, de addigra az ostromlott katonák már felfedezték a középen várakozó csapattestet. A touloni tüzérek lőni kezdték őket, és köz- ben jelt adtak az egyik angol naszádnak, amely erre ágyúgolyókkal és kartáccsal támadta Humbert csapatait. Vissza kellett vonulni, és Hoche jelt is adott a köztársaságiaknak a meghátrálásra. Úgy tetszett, ez a nap már elveszett. A siker egyetlen lehetősége csupán attól függött, mire jut a jobb szárny a támadásával, Ménage pedig az elit- csapatával, az átszökött David segítségével. Ez a terv is roppant nehézségeket tartogatott. A tenger dühöd- ten csapkodta a sziklabástyát, amelynek tövében David a köztársasá- gi csapatot vezette a tajtékzó habok zúgása és a sötétség védelmében. „Ménage csapata felhágott a sziklafalon, apró bokrokba és fácskákba kapasz- kodva, hágcsót csinálva a szuronyaikból, amelyeket bedöftek a kőfal hasa- dékaiba, egymást húzva és támogatva értek fel a mellvédhez. Ezen át kell mászni, és ha egy őrszem rájuk kiált, mind visszazuhanhatnak a tengerbe. De bentről váratlanul baráti hangokat hallottak: Davidnak voltak cinkosai az erődben, ezek a kezüket nyújtva felsegítették az ostromlókat a felső szint- re. A royalistákat, akik már győztesnek hitték magukat, hamarosan kard- élre hányták a támadóik. A tüzéreket, akikre hátulról rohantak rá, ott ölték meg az ágyúik mellett. Aki csak ellenállt, azt lekaszabolták, Ménage pedig

98 kitűzte az erőd falára a háromszínű lobogót. Hoche észrevette, és azonnal visszafordult. Ellenállást nem találva belépett az erődbe; átölelte Ménage-t, kinevezte dandártábornoknak, és mindenről intézkedett, amivel teljessé te- 60 hette a diadalt.” Amikor Puisaye meghallotta az első híradást az erőd elestéről, tudta, hogy minden elveszett. Többé nem gondolt arra, hogy védelmezze a félszigetet az egyre nagyobb tömegben áradó köztársasági csapatokkal szemben, hanem inkább ezeket szerette volna feltartani addig, amíg a royalista csapatok maradványai elhagyhatják a partot. Sombreuil és ő e célból néhány sürgős rendelkezést hozott, de a totális káoszban ezek tökéletesen eredménytelenek maradtak. Az ágyúk és a tüzérség megsemmisültek vagy az ellenség kezére kerültek. Semmi fedezéket vagy védművet nem lehetett rögtönözni a félsziget belsejében, amit a sebesültek és a menekülő civilek – parasztok, vének, nők, gyerekek – áradata használhatott volna. Kétségbeesetten tülekedtek a part felé, szétzilálva és magukkal sodorva a megmaradt értékes zászlóaljakat, amelyek már amúgy is csak puszta mellüket takarva nézhettek szembe a muskétások és az ágyúk tüzével. Néhány ponton Sombreuil vezény- letével egypár csapatnak sikerült újjáalakulnia, és ezek a reménytelen- ség teljes dühével vetették magukat a köztársaságiakra. Utóbbiakat kissé visszaszorították, de mindez hiú erőfeszítés volt: mit is érhetett három- vagy négyezer ember bármily hősies küzdelme a négyszeres túlerőben lévő ellenséggel szemben, amelyet megrészegített a diadal! A royalisták percről percre többet veszítettek, és a tengerpart felé szorultak, ám az apály miatt az angol flotta egy mérföldnyi távolságra horgonyzott, a viharos tenger hullámai pedig a behajózást is nagyon megnehezítették. Az eget komor felhők takarták. Az angol tengernagy nem látta a trikolórt lobogni az erődön, és így nem tudott róla, hogy az elesett. Puisaye előbb egy bátor révkalauzt, majd hadsegédét, de la Jaille márkit küldte a flotta után, ám látván, hogy ez reménytelen, a Haliguen erődnél maga szállt be egy törékeny csónakba, egyrészt

60 Rouget de l’Isle, Emlékek Quiberonról. – De la Tousche, A quiberoni ka- tasztrófa elbeszélése. – Villeneuve la Roche-Barnaud, Emlékirat a quiberoni expedícióról.

99 azért, hogy minél gyorsabban segítséget kérhessen, másrészt azért – mint mondta –, hogy biztonságba helyezze levelezését, amely Angliát súlyosan kompromittálta. A katonai becsület megkívánta volna, hogy azokkal együtt haljon meg, akiket ő sodort veszélybe, ám menekülését mégsem lehet árulásnak tekinteni. A katasztrófáról értesülve Warren tengernagy vitorlát bontatott, és a parthoz közelítve ágyúiból irgalmatlan tüzet zúdított a köztársa- ságiakra: jó néhány eltévedt lövedék a menekülőket találta el és azokat, akik őket védelmezték. Iszonyú látvány nyílt meg a szemek előtt. A még mindig komor ég alatt a zaklatott hullámok fel-alá hajigálták a behajózásra váró bárkákat, amelyek felé a minden nemből és korból való szerencsétlenek sokasága nyújtogatta sikongva a kezét. Sokan a tengerbe zuhantak, s fel sem bukkantak többé, vagy a parti szirtekre dobta, és ott törte-zúzta szét őket a habzó víz, miközben az angol flot- 61 ta ágyúiból és puskáiból záporoztak rájuk a lövedékek. Egy kis lepusztult erőd, az Új, vagy más néven Szent Péter erőd állt a félsziget legdélebbi csúcsán, negyedmérföldnyire a Haliguen erődtől: ez volt a royalista légiók végső menedéke. Itt semmi sem véd- te őket a szárazföld felől. Mintegy nyolcszáz emigráns gyűlt össze a kis erődnél, háttal a tengernek: a part jobbra és balra is elhagyatott volt az állandó tűz miatt, amellyel a naszádok mindkét oldalról lehe- tetlenné tették a megközelítést. Szemből viszont Hoche közeledett a gránátosai élén, és kiáltozott: „Fegyvert le, a hazafiak jöjjenek át!”, mások is kiáltoztak: „Adjátok meg magatokat, nem lesz bántódásotok!” Háromszáz lépésre az erődtől megálltak, és Hoche előre lovagolt, az erődből Sombreuil jött elő a fogadására, hogy a kapitulációról tárgyal- janak. Kijelentette, hogy szívesen adná az életét is, hogy a többieket megmentse, és azt kérte, hogy kezelje őket hadifogolyként. Ám a tör- vények ebben nagyon pontosan rendelkeztek, és bármily reménytelen helyzetben voltak az emigránsok, Hoche tudta, hogy nincs módja engedni Sombreuil kérésének. Csodálta nemes odaadását, de azt felel-

61 Ezen körülmények miatt sok igaztalan vád érte az angol hajórajt. Lehetetlenség lett volna elkerülni, hogy ebben a rémületes kavarodásban néhány royalistát is el- találjanak a lövedékek, amelyeket az ő védelmükben lőttek ki.

100 te, hogy a legyőzöttek csak a Konvent kegyelmében bizakodhatnak. Közben elővette az óráját, és fél óra határidőt engedélyezett a beha- józásukra. Sombreuil visszatért az erődbe, és egyes verziók szerint reményt öntött bajtársaiba, mondván, hogy hadifogolyként bánnak majd velük. Ám egy royalista író szerint, aki jelen volt ennél az epi- zódnál, és hallotta vezérük szavait, az csak ennyit mondott: „Fél órát 62 kaptunk a behajózáshoz”. Azzal elrendelte, hogy tegyék le a fegyve- rüket. Suttogás kélt, a katonák reszketve engedelmeskedtek, és mindenki maga elé fektette a fegyverét. Ekkor Sombreuil gróf kétszer is a tengerbe vetette magát lova hátán a sziklás partról az angol hajók felé, de a bősz hullámok mind a két alkalommal visszavetették. Az idé- zet írója szerint a csüggedés zavarodottsága tükröződött a szemében. Sombreuil halni vágyott, és amikor harmadszor is le akart ugratni a partról, egy tisztje elkapta lova zabláját, és a gróf megadó arccal leszállt a nyeregből. Az angol hajóraj az ismételt jelzésekre megszüntette a tüzelést, de mire a parthoz ért a behajózáshoz, letelt a fél óra, amelyet Hoche en- gedélyezett. Hoche ekkor visszavonult, serege pedig haladt a part felé, körülzárva a royalistákat, akiket foglyul ejtettek. Állítólag többen szí- ven szúrták vagy a tengerbe vetették magukat, hogy megmeneküljenek 63 a sorstól, ami rájuk várt. Az elkeseredett harcok után jöttek a bírósági vérengzések. A nyolc- száz fogolyhoz, akiket az Új Erődnél ejtettek, jöttek még a Penthièvre foglyai, ez összesen háromezer foglyot tett ki, akiket Auray-be kísér- tek Humbert tábornok és Blad képviselő vezetésével. Tallien Párizsba sietett, magasztalta a köztársaság seregeinek legújabb győzelmét, ön- magát is dicsőítve, de a foglyokkal szemben könyörtelennek mutatkozott. Hoche közbenjárt nála az érdekükben, és az volt az érzése, hogy 64 sikerült meghatnia őt: Tallien azonban a nemzet bosszúját követelte a fejükre, és ezen felül még meg is rágalmazta őket. Mielőtt feláldoz-

62 De Corbehem: Tíz év az életemből. Beszámoló a quiberoni eseményekről. 63 De Corbehem: ugyanott. 64 Rouget de l’Isle szerint Tallien megígérte Hoche-nak, hogy maga is közbenjár a foglyokért.

101 ta volna őket, emléküket is megpróbálta beszennyezni azzal a váddal, hogy mérgezett fegyverrel harcoltak. Az Auray-be hurcolt foglyokat a városka templomaiba és börtöneibe zsúfolták össze, velük együtt zárták be Dol püspökét és az összes papot, aki részt vett a quiberoni hadjárat- ban. Ezután a chouanokat elkülönítették a royalista emigránsoktól. A royalistákat egy katonai bizottság elé idézték, ahol azt állították, hogy ők a fegyverletétel előtt megadták magukat, ám e kapituláció létezésé- ről nem tudtak bizonyítékot nyújtani – nem is volt, valószínűleg csak szabályszerű megállapodásként értelmeztek néhány megnyugtató szót, 65 amelyet a csata hevében hallottak a köztársaságiak soraiból. A közvélemény egyöntetűen a boldogtalanok pártján állt, akik kö- zül sokan még életük virágjában voltak, mások megőszültek a harcok során, többeket sebek szaggattak, komorak voltak és büszkék. Bizo- nyára el voltak tévelyedve, de a lovagias hűségnek, az ügyük iránti hő- sies odaadásnak estek áldozatul, és az előző kormány idején közülük jó néhány a francia tengerészet dísze volt. Blad képviselő nem látta be, hogy a letörölhetetlen folt, ennyi hősnek a vére, amit a köztársasági kormányzat oly ridegen ontott ki, az egész köztársaságot beszennyezi. Még a foglyok őrizetével megbízott katonák szíve is elérzékenyült a láttukra. A Bizottság ugyan két ízben is meglágyult, de később ismét megkeményítette a szívét. Blad könyörtelen volt, a Nemzeti Konvent pedig még feloszlása előtt ezzel a népirtással áldozott a polgárháború démonának. A különböző ezredekhez tartozó emigránsokat a csapattestek sor- rendjében vezették a vesztőhelyre. A Béon gróf ezredből valókat szó- lították elsőnek: „Láttam, épp előttem vonultak el a halálba – idézte egy emigráns, aki megmenekült a vérengzéstől –, dobos masírozott előttük, verve a ritmust; utánuk jött egy szakasz gyalogos; aztán egy csapat paraszt, ásóval a vállukon, ők alkották a gyászmenetet… A tisztek kettesével men-

65 Az a kérdés, hogy létezett-e egy szóbeli kapituláció vagy sem, végeérhetetlen vitákra adott alkalmat. Hoche tetteinek és lojális jellemének ismeretében ki kell zárnunk, hogy bármiféle kapitulációhoz hozzájárult volna. Claude Desprez pár- tatlanul vizsgálja a kérdést Hoche életrajzában; ennek egy rövid kivonatát adom könyvem végjegyzeteiben, lásd a B. jegyzetet.

102 tek, vonásaik nyugalmat és lemondást, ütemes lépteik büszkeséget sugároz- 66 tak.” Mindet egy Auray szélén fekvő mezőre vezették, és ott sortűz végzett velük; több mint hétszáz bajtársuk végezte így, a kivégzések több napon át tartottak. Sombreuil grófot néhány nappal előbb Auray-ből átszállították Vannes-ba, vele Dol püspökét, majd a következő napon kivégezték őket. „Egy republikánus generális a grófhoz lépett, és ajánlkozott, hogy be- köti a szemét. – »Nem kell – felelte Sombreuil –, utolsó pillanatomig a sze- mébe akarok nézni az ellenségemnek.« Felkérték, hogy térdeljen le; »Rendben van – mondta –, de jegyezzék meg, hogy egyik térdemet Istenemért teszem 67 a földre, a másikat a királyomért.«” Katona módjára halt meg. Utána Dol püspöke és papjai álltak a fegyverek elé. Húsz évvel később az Auray-ben kivégzett hősök maradványa- it nagy gonddal összegyűjtötték, és emlékművet emeltek nekik azon a mezőn, ahol elestek; ezt a helyet kegyeletes népi emlékezet máig a Mártírok mezeje névvel illeti. Az ember utólag is összerezzen, ha erre a hidegvérrel elkövetett kegyetlenkedésre gondol. Hoche maga átélte és megszenvedte az iszo- nyatot, amit a borzalmas vérengzés keltett – bár szerette volna és szán- dékában állt, de hatalma nem volt megelőzni azt. A vérontásért a fele- lősség teljes egészében Tallien és Blad képviselőt, valamint a Közjóléti Bizottságot és a Konventet terheli. A royalizmus ügye Quiberonnál jóvátehetetlen csapást szenvedett ugyan, de a rengeteg áldozat legyilkolásával maga Franciaország is gyógyíthatatlan sebet kapott. Ez az emlék később fájón sajdult fel az Auray-nél kegyetlenül feláldozott d’Estaing-ek, de Grasse-ok és Suffrenek kiváló társainak szívében, amikor Franciaország a testvér- gyilkos háború után el akarta vitatni a tengerek uralmát Angliától. Hajói fájdalmas katasztrófáinak idején, a flottáit elnyelő mélységből többször is felhangzott a bosszúkiáltás: Quiberon! Quiberon!

66 De Corbehem: Quiberoni emlékek. 67 Villeneuve la Roche-Barnaud: Emlékek a quiberoni expedícióról.

103 Vákát oldal V.

Hoche további hadműveletei Nyugaton – Bretagne és Vendée pacifikálása

Charette újra fegyvert fogott, és már Alsó-Vendée nagy részét, valamint az egész partvidéket elfoglalta, amikor tudomására jutott az emigránsok quiberoni katasztrófája, illetve, hogy kivégezték az élet- ben maradottakat. Erre a hírre iszonyú haragra gerjedt, és könyörte- len bosszút állt: agyonlövetett háromszáz köztársasági hadifoglyot. Ezzel egy időben érte a legmagasabb kegy a Veronában székelő herceg részéről – akit a royalisták és az idegen hatalmak XVIII. Lajos 68 néven Franciaország királyának tartottak. Charette megkapta a vörös szalagot, valamint a katolikus-királyi hadseregek altábornagyi és főparancsnoki címét. A sok kegy, amivel a herceg halmozta el, csak fokozta fáradhatatlan buzgalmát: kettőzött energiával lázította kis birodalmát, és felkészült, hogy bátran szembeszálljon a három köztársasági hadsereggel, a Nyugatival, a Brestivel és a Cherbourg- ival, amelyeknek a tábornokai Nantes-ban találkoztak, hogy össze- hangolják haditerveiket. Ennek a konferenciának nem volt komolyabb eredménye – Hoche bánkódott is miatta. A Közjóléti Bizottságnak írt jelentésében közöl- te, hogy hamarosan újabb brit tengeri hajóhad érkezik francia partra, ám ilyen tohonya hadvezetéssel nehéz lesz szembeszállni velük. „Meddig kell még látnom, fegyvereink szégyenére, hogy a csapataink a szállásaikon penészednek? Talán az esős évszakra kell várnunk, hogy va-

68 Az ifjú trónörökös, aki 1793. január 21. után a XVII. Lajos nevet viselte, a szörnyű bánásmód miatt 1795 júniusában, nyolcéves korában meghalt. A trónöröklés joga ekkor nagybátyjára, Louis Stanislas-Xavier-re, Provence grófjára szállt át.

105 lami megmozduljon Vendée-ban? Nem látja a vak is, hogy a lázadók csak időt akarnak nyerni, és a beígért segítségre várnak, hogy megmozduljanak? Országom istenei, gyújtsátok lángra a szíveket! Tégy valamit, Szabadság, 69 hogy katonáinkból hősök legyenek, és a haza megőrizze függetlenségét!” Néhány nappal azután, hogy Hoche elküldte ezt a levelet, őt nevezték ki a Nyugati Hadsereg tábornokának, Canclaux helyébe. Első napiparancsában ismét hangot adott a nagy elveknek, amelyek mindig és minden körülmények között irányították a tevékenysé- gét: engedelmesség a kormányzatnak, a fegyelem szigorú betartása, a becsület parancsainak feltétlen tisztelete, részvét a szerencsétlenek iránt, figyelem és oltalom a vidék békés lakosságának, szüntelen há- ború a vétkesekkel és haza ellenségeivel szemben. Hoche megemlí- tette, hogy a hadsereg, amely a royalista lázadás tűzfészkét már el is foglalta, létszámban elérte a negyvennégyezret, és tökéletesen fel van készülve rá, hogy megelőzze a partraszállást, amelyet minden fél bejelentett. Valóban fenyegető volt a veszély. A quiberoni katasztrófa nem ri- asztotta el az angol kormányt. Szeptember utolsó napjaiban újabb flotta közeledett a francia partok felé. Kétezer gyalogost hozott, ötszáz jól felszerelt lovas katonát, emigráns ezredek tisztikarát, fegyvereket, és végül az oly régóta várt herceget, Artois grófját, XVI. Lajos fivérét, akiből később X. Károly király lett. Október első napjaiban a herceg az expedíciós csapatok egy részé- vel partra lépett az Île d-Yeu nevű szigeten. Azt tervezte, hogy átkel a szemben lévő oldalra, Alsó-Vendée partvidékére, amelyet korábban Charette-nek már sikerült elfoglalnia, ezért remélhetőleg támogat- ni tudja majd az expedíció partraszállását. Ám Hoche keresztülhúz- ta Charette, a félelmetes hadvezér számítását: több csatában megverte a seregeit, és egyre beljebb szorította őt, a partot pedig teljes hosszában saját csapataival szállta meg. A partraszállás ezzel lehetetlenné vált, és a dagály miatt a hajóhadnak sem lehetett hosszabban állomásoznia a ve- szélyes partszakaszon, így a flotta rövidesen eltávozott. Artois grófja még eltöltött hat hetet az Île d-Yeu kopár sziklái között, ám azután ő is

69 Hoche levelezése. – 1795. fructidor 14. (augusztus 31.)

106 visszatért Angliába: a nagy expedíció teljes kudarcba fulladt. Az angol flotta távozása a royalistákat megdöbbentette és kétségbe ejtette – Charette mélyen megrendült. Előre látta, hogy ettől fogva a köztársasági hadak mindenütt jelen lesznek Vendée-ben, és ő segít- ség és remény nélkül kénytelen harcolni tovább. Szilárdan eltökélte hát, hogy drágán fizetteti meg ellenségeivel a győzelmüket, és az életét. Hoche a sikere ellenére megint válságos helyzetben találta magát: az egész Alsó-Vendée, beleértve a Sèvre Nantaise-folyó és az óceán kö- zötti régiót, lélekben a royalista ügy híve volt: a vidék lakói megőrizték fegyverüket, és úgy tetszett, elég egy győzelem, és újra kitör a felke- lés. Egy ügyes vezér, Sapinaud kardot ragadott, és elfoglalta Mortagne városát. Stofflet, akit féltékennyé tett a Charette-re halmozott királyi kegy, nem volt hajlandó a hívására megjelenni. Továbbra is Bernier abbé irányítása alatt kiterjesztette abszolút befolyását Anjou-ra és Felső-Vendée-ra, ahol a megye uraként valóságos udvart tartott fönn emigránsokból és tisztekből. Puisaye viszont Bretagne-ban tűnt fel újra, maga köré gyűjtötte a chouan vezéreket, megszervezte a felkelést, és törhetetlen energiával szolgálta a hercegek ügyét, akik sem odaadá- sát, sem tehetségét nem tudták méltányolni, pedig egyetlen jeladására az egész nyugati országrész újra tűzbe borulhatott volna. Hoche a sokféle veszéllyel szembesülve egészen új tervet dolgozott ki, mivel látta, hogy itt már nem arról van szó, hogy haderejével le- győzzön egy ellenséget – az ugyanis elérhetetlen és megragadhatatlan. „Vendée lakója – írta Thiers, a francia forradalom történésze –,paraszt és katona volt egyazon személyben. A polgárháború rémségei közepette nem szűnt meg földjét művelni és állatait gondozni. A fegyvere mindig kéznél volt, a föld alá vagy a szalmába rejtve. Vezére első jelére rohant, rátámadott a köztársaságiakra, aztán eltűnt az erdőkben, visszatért a földjére, újra el- rejtette a fegyverét, és a köztársaságiak csak egy békés, ártalmatlan gazdát találtak, akiben nem ismerhették fel az ellenséget. Miközben a helyieknek mindig megvolt az élelme és az állománya, a köztársasági hadsereget az összeomlott adminisztráció nem volt képes élelmezni – mindenben hiányt 70 látva nyomorogtak.”

70 Thiers:A francia forradalom története.

107 Hoche nem akarta tönkretenni az országrészt, de kiötlötte a módját, hogyan szorongathatja meg a lakosságot úgy, hogy meg- fosztja őket a fegyvereiktől, és javaiknak egy részét a köztársasá- gi hadsereg fenntartására fordítja. „Egy körvonalat jelölt ki, amely a Sèvre és a Loire folyókra támaszkodott, majd fokozatosan terjedt kifelé. Ezt a vonalat katonai posztok, azaz állomások képezték, amelyeket ál- landó őrjáratok kötöttek össze olyan sűrűn, hogy ezt a vonalat nagyobb létszámú ellenség nem keresztezhette. Ezeknek a posztoknak a dolga volt, hogy minden falut, községet és várost elfoglaljanak, és lakóikat megfos�- szák a fegyvereiktől. Első lépésként állataikat és terményeiket zálogként lefoglalták, valamint a fontosabb személyeket is túszként őrizetbe vették, és mindezeket csak akkor adták vissza vagy engedték szabadon, amikor a lakosság önként beszolgáltatta a fegyvereit. Az egyszerűség kedvéért minden község vagy város annyi puskát tartozott átadni, amennyi a fér- fi lakosok számának negyedrésze. Ha ez megtörtént, a lefoglalt javakat tisztességgel visszaadták, és a túszokat elengedték, de az állatokból és terményekből egy részt visszatartottak hadiadó címen, és a hadsereg rak- táraiba szállították azokat. Hoche a tisztek lelkére kötötte, hogy a vidék lakóival a lehető legkíméletesebben bánjanak, nyájasan beszéljenek velük, ajándékot is adjanak nekik, és akik ezt kívánják, azokat szívesen fogadja ő maga a főhadiszállásán. Különös gonddal írta elő, hogy tiszteletet mutassanak a plébánosok iránt. »Vendée lakóinak – mondta nekik –, a legőszintébb érzelme az a kapcsolat, amely papjaikhoz fűzi őket. Ezek a papok nem kívánnak semmit úgy, mint békét és oltalmat. Ha ezt a kettőt megkapják, s hozzá még némi jótéteményt, akkor a tartomány lakóinak is elnyerjük a szívét.« Ez a körkörös vonal, amelyet Hoche a fegyverle- tétel vonalának nevezett, befedte előbb Alsó-Vendée-t, majd haladt to- vább, s végül kiterjedt az egész megyére. Amerre elhaladt, fegyvertelen, megbékélt területet hagyott maga után, amely védelmet kapott a láza- dók vezéreinek visszatérése ellen is, mert ezek pusztító akciókkal szokták megtorolni a Köztársaságnak tett engedményeket és a fegyverletételt. Két

108 71 mozgó hadoszlop járt a lefegyverző akció előtt, és ezeket a vezéreket visszaszorították és lehetőleg kézre kerítették. Egyre többet sikerült sa- 72 rokba szorítani közülük, és a sorsuk meg volt pecsételve.” Hoche felterjesztette a megbékélést célzó tervezetét a Direktóri- umnak, és az jóváhagyta. Ez volt a neve az új francia végrehajtó hatalomnak, amely a Konvent és a Közjóléti Bizottság véres uralmát 73 felváltotta. A direktorok Párizsba hívták Hoche-t, hogy terveit meg- tárgyalják vele, és új meghatalmazásokkal lássák el. A thermidori fordulat teljesen átalakította a légkört Párizsban és a nagyobb városokban. A hatóságok a közhangulatot érzékelve min- denütt bezárták a jakobinus klubokat és a forradalmi társaságokat, és újra nyíltak a szalonok. Itt jeles tábornokok mellett híres újságírók is megjelentek olyan politikusok társaságában, akik hozzájárultak a fordulathoz, vagy lelkesen helyeselték az. Sokan eljártak ezekbe a szalonokba a régi arisztokrácia tagjai közül is, főleg azok, akik a nagy terror idején a családjukkal együtt feketelistán szerepeltek. Madame Tallien (született Cabarus) szalonja lett a legismertebb és leglátoga- tottabb. Hoche is megjelent itt, és az általános figyelem központjába került: nagy haditettei, géniusza és ifjú volta – alig töltötte be a hu- szonnyolcat – éppúgy a csodálat tárgya volt, mint pazar fellépése, ter- mészetes méltósága és modorának nemes egyszerűsége, amely egész személyiségét áthatotta. „Hoche hűsége – írta már idézett életrajzírója –, a Köztársaság iránti odaadásának őszintesége senkinek sem adott okot rá, hogy a hazát féltse ettől a dicsőséges kartól, legyen mégoly hatalmas is. Szavaiból senki sem hallhatott ki arra utaló jeleket, hogy a tábornokból a népszerűség végül zsarnokot formálhatna. Nem tartozott azon emberek

71 [lázadó vezéreket] 72 Thiers, ugyanott. 73 Franciaország új alkotmányt is kapott ekkor, a III. évit. Ez eltörölte a Nemzeti Konventet, a törvényhozói hatalmat pedig két tanács között osztotta meg, az egyik az Ötszázak Tanácsa volt, a másik pedig a Vének Tanácsa. A végrehajtó hatalom a Direktóriumé lett, amelynek élén öt „királygyilkos” állt: La Reveillère-Lepeaux, Barras, Reubell, Le Tourneur és Sièyes, akit hamarosan Carnot váltott fel. Tiszt- jüket 1795 októberében vették át (IV. év brumaire 4.)

109 közé, akik megszédítenek, elkábítanak másokat, hogy aztán mintegy ká- bulatba esve magukkal csalják őket a küzdőtérre, ahol Isten engedelmével 74 mindenkit elképeszthetnek.” Legfőképp, feltétlen bizalmat tudott éb- reszteni mindenkiben, egész magatartása a becsület és az erkölcs mély átérzéséről tanúskodott, ami ritka kivétel volt abban a korban, főleg a terrort követő időszakban. Mindenki megérezte, hogy az ő kezében biztonságban van a köztársaság ügye. A Direktóriumak becsületére vált, hogy megértette, és nem irigyelte el a dicsőségét. Hoche minden intézkedését jóváhagyta, amelyet Vendée és Bretagne pacifikálása ér- dekében hozott, és rábízta mind a három partmenti hadsereget, a Brestit, a Cherbourg-it és a Nyugatit, amelyek végül Óceán-melléki Hadsereg néven egyesültek. Ehhez a nagy parancsnoki feladathoz megkapta a legkiterjedtebb polgári hatalmat is. Senki nem volt 1789 óta, akinek ennél nagyobb hatalom lett volna a kezében. Hoche sze- rényen fogadta az abszolút bizalomnak e megnyilvánulását, és semmi jele nem volt, hogy ettől megittasult volna. Hírneve folttalan volt, a legmagasabb és egyben a legtisztább az egész korszakban; „Hoche- ra mindenki úgy tekintett, mint a Köztársaság legdicsőbb képviselőjére és 75 legszilárdabb támaszára.” Egy hónapi párizsi tartózkodás után Hoche visszatért a nyugati or- szágrészbe, hogy következetesen véghezvigye, amit eltervezett: a há- rom hadsereget fokozatosan úgy egységbe fogni, hogy a három lázon- gó megyében végrehajtsák a lefegyverzést. Ezt a hatalmas hadműveleti tervet Vendée után Bretagne-ban kellett folytatni, és Hoche döntésétől függött, mikor jut el a felkelők megadása odáig, hogy a katonai igazga- tást fel lehet váltani az alkotmányos és legális uralommal. Hoche elsőként Angers-be ment, és azt tapasztalta, hogy Willot tábornok igen rosszul helyettesítette őt. A seregben vezére távollétében újra meggyengült a fegyelem: Charette áttört a lefegyverzési vonalon, és újra félelmetesnek próbált mutatkozni. További vezérek is fegyvert ragadtak, vagy azzal fenyegetőztek, hogy visszaszerzik, amit elveszí- tettek.

74 Bergoiunioux: Esszé Lazare Hoche életéről, 244-45. old. 75 Idézett mű, ugyanott.

110 Minden más képet öltött, mihelyt Hoche visszaérkezett, hogy vég- hezvigye lefegyverzési és megbékéltető tervét. Ráébredt, hogy elsőként az életben maradt lázadó vezérekkel kell elbánnia, legfőképp Charette- tel és Stofflet-vel. Stofflet, akit Anjou-ban szigorúan szemmel tartottak, és akinek a hatalma nagyon megcsappant, új háborúba kezdett. Hoche nem hagyott neki időt, hogy seregét összeszedje: a köztársasági hadoszlopok különböző pontokról indulva minden oldalról körülfog- ták, két csatában súlyos vereséget mértek rá, és beszorították az erdők- be. Stofflet-t néhány embere állítólag elárulta, hogy kiszolgáltatták őt a köztársaságiaknak, akik Angers-ben haditörvényszék elé állították, és kivégezték. Hoche ezenközben következetesen folytatta a megbékéltetés fo- lyamatát, és eldöntötte, hogy válogatás nélkül megbüntet minden atrocitást, legyen a tettese akár royalista, akár patrióta, akár a saját katonája. Ezzel magára vonta mindazok dühét, akik addig is ellen- ségei voltak, gyűlöletet ébresztett maga iránt Vendée-ban éppúgy, mint Bretagne-ban: az elégedetlenek feljelentésekkel és vádakkal zak- latták. Többször is megtántorodott a roppant felelősség súlya alatt, kétségbeesésében szinte ereje is elhagyta: „A golyókkal szembeszállok, 76 de az intrikával és rágalommal nem tudok” mondta, és felajánlotta, hogy lemond a hatalomról. Minden alkalommal saját példáján mutatta meg, hogy az igazság valódi szeretete elválaszthatatlan az erkölcsi feddhetetlenségtől és a tökéletes önbecsüléstől. Szegény volt, és oly messzire ment lelkiismereti aggályaiban, ahol az önérdek hiánya már ritka erénnyé válik. Így írt róla a forradalom történetírója: „Az ifjú generális, aki szerette az élvezeteket, aki egy százezres hadsereg élén állt, és három tartomány jövedelméről rendelkezett, a legszükségesebb javakban is hiányt látott. A papíron kifizetett jövedelme értéktelen volt, nem voltak lovai, nyergei és kantárai, engedélyért kellett folyamodnia, hogy hat nyerget, hat kantárt, pár palack rumot és pár süvegcukrot vásárolhasson a raktárból, amelyet az angolok hagytak Quiberonban. Csodálatos példái a

76 Rousselin: Hoche levelezése

111 puritánságnak, amelyet köztársasági tábornokaink gyakran tanúsítottak, 77 de aztán utóbb napról napra ritkultak.” Hoche a hatalmat csupán tehernek érezte, a reá nehezedő felelősség miatt – leginkább a családi élet édessége után vágyakozott. A levelek, amelyeket akkortájt írt – néhány hónappal a quiberoni véres esemé- nyek után, nyugtalanságát és gyengéd aggodalmait mutatták várandós felesége és leendő gyermeke iránt. Ezeket olvasva láthatjuk, hogyan tépte ki magát a tábornok hatalmas vezényleti munkájának súlyos gondjai közül, hogy figyelmesen elmélyüljön az előtte álló apaság ben- sőséges részleteiben és apró gondjaiban. A gyermeke számára is biz- tosítani szerette volna a nemes függetlenséget és a szabadságot, hogy arra figyeljen, amit szeret – a jellemnek ezt a méltóságát, mindazokat az értékeket, amelyek számára a legfontosabbak voltak. Úgy tartotta, hogy a bölcsőtől kezdve mindennek erre a célra kell irányulnia. „Azt akarom – írta feleségének –, hogy a gyermekemet ne szorítsák pólyába, mint egy satuba [...] ne vezessék pórázon [...] járjon négykézláb, majd két lábon, télen a szobában szőnyegen, nyáron meg a kertben. [...] Beszélj vele értelmesen a születésétől fogva, tiszteljen téged és engedelmeskedjen neked, de ne félelemből. Azért szeressen, mert az anyja vagy, és nem a cukorkáért. Hallania sem szabad róla, hogy egyesek verik a gyermekeiket – az enyémet 78 soha nem érheti megalázás.” Pár nappal később a feleségének címezve ad okos tanácsokat: ne- veltetését igyekszik kiegészíteni, mint ahogy szeretné majd ezt tenni születendő gyermekével is. Irányítani óhajtja olvasmányaiban, taná- csolja neki, hogy figyelmével és gondolataival kövesse mindig azt, amit épp olvas, de mindezt kedves, családias stílusban teszi: „Nem lehetsz olyan, mint a papagáj, amely semmit sem ért abból, amit elismé- tel [...] olvass keveset, de azt elemezd alaposan [...] mondj sokat, kevés szóval. Láthatod, hogy barátodként kezellek: hiszem, hogy megvan rá a jogom, bizonyára én vagyok az szerző, akinek a legszívesebben fogadod az ajánlásait.” Leveleiből csak úgy árad a gyöngédség, ám derűjébe oly-

77 Thiers:A francia forradalom története, XXXII. kötet 78 Hoche kézírásos levelezése, 1795. szeptember 21. A család közlése alapján.

112 kor annak a férfinak a fájdalma vegyül, akinek gyakran keserűséggel kellett fizetnie a dicsőségért, és töviseket talált a babérkoszorúban… „Hamarosan anya leszel – írta –, milyen édesség lesz ölelnem az anyát és a gyermeket! Mennyi csókkal halmozhatom el ezt is, azt is! Ki más tud úgy szeretni, mint én? Bár kedélyem és hangnemem néha mélabúra hajlik, van-e szív érzékenyebb, mint az enyém? Nincs, bizonyára nincs. Lehet, hogy a számos baj és szenvedés, a súlyos veszteségek kissé komorrá vagy elmélyedővé tették alakomat és társalgásomat, de karjaidban mindig megtalálom a boldogságot! És a vidámságot is, amely hosszú évek óta cser- 79 benhagyott.” Feladata valóban szomorú volt: mindig megremegett a csaták híré- re, amelyeket távoli határokon vívtak dicsőséges vetélytársai. Irigyelte győzelmeiket, amelyeket idegenekkel szemben arattak a Rajna mentén vagy az Alpokban, míg ő kénytelen volt franciák ellen hadakozni hazá- ja véráztatta földjén. Kétszeresen átérezte a legyőzöttek szerencsétlen- ségét, de ettől épp olyan szigorral és állhatatossággal látta el hálátlan feladatát. A lázadók híres vezetői közül, akik Vendée-ban igazán nevet sze- reztek, már csak egy maradt életben, a legügyesebb és a legzabolátla- nabb. Charette még mindig harcolt, és jóllehet már csak néhány száz embere követte, ám ezek szívvel-lélekkel az övéi voltak. Hoche jól tudta, hogy a tartomány nem békélhet meg addig, amíg Charette a föld- jén áll. Minden hadosztályát a nyomára állította, és Travot tábornoki adjutánsra bízta üldözésének feladatát. Travot nem hagyott nyugtot csapatainak, mint űzött vadat követték Charette-et mindenfelé. Ami- kor már azt hitték, hogy a markukban van, újra nyomát vesztették. Charette elutasított minden ajánlatot, amivel az életét megmenthette volna, a száműzetésnél többre tartotta a halált. Kemény volt önmagá- hoz, félelmetes az ellenségével, kegyetlen az árulóval szemben, sőt még az övéin sem könyörült, ha a békét vagy a behódolást emlegették előtte. Végül egy nap tőrbe csalták: a heves harc órákig tartott, és Charette végül összeesett a kimerültségtől. Ekkor egyik katonája, egy német,

79 Ugyanott, október 12-éről.

113 bámulatra méltó dolgot cselekedett: lekapta Charette tábornoki ka- lapját saját fejébe nyomta, és jól láthatóan elrohant, hagyva, hogy le- lőjék. Közben Charette-et egy másik embere a hátára kapta, átvitte az erdő túlsó szélére, hogy ott elrejtse a tüskebokrok közé. Ám seregének egyik szökevénye a kegyelemben bízva elárulta a köztársaságiaknak a rejtekhelyet. Travot odafutott, és Charette végül átnyújtotta neki a kardját. Travot, azzal a respekttel kezelte foglyát, ami a bátorságnak és a balsorsnak kijár. Egymás mellett járva, élénk beszélgetésbe merülve léptek be Angers városába, és haladtak át a tömegen, amely érkezé- sük hírére lepte el az utcákat. Charette homlokát véres kendő fedte, arca sosem volt büszkébb, sem tekintete magabiztosabb. Átszállították Nantes-ba, ahol a bíróság halálra ítélte. A katonai hatóság, Hoche ki- fejezett parancsával dacolva, eltűrte, hogy büntetlenül megsértsék őt a városban, ahová egy évvel korábban valóságos diadalmenetben vonult be. A tiszt, akinek vezetésével egy szakasz a vesztőhelyre kísérte az elítéltet, szándékosan olyan útvonalat választott, hogy elhaladjanak az ablak alatt, amely mögött Charette családja talált menedékre. A nő- vér megjelent az ablakban: Charette megállt, felnézett, és tekinteté- 80 vel és egy apró mozdulattal bátorítást küldött felé. Elérve a végzetes helyre, nyugodtan és rezzenéstelenül nézett szembe a halállal, ő maga vezényelt tüzet, és hangtalanul omlott a földre. Halála megdöbbentette a royalistákat, és örömujjongást keltett a köztársaságiakban. A kormány általános örömünnepet rendelt el. Hoche még ennél is messzebb ment: azon a napon, amikor a kivégzés hírét meghallotta, egész Vendée-ban megszüntette a hadiállapotot. Ezután hadseregével átkelt Bretagne-ba: csapatai nagy gyűrűvel fogták körül a tartományt, a Loire-tól Granville-ig. A chouanok már képtelenek voltak harcba szállni ilyen erőkkel, mégis makacsul ellen- álltak, és úgy tetszett, hogy inkább hagyják a tengerbe szorítani magukat, de hallani sem akarnak a megadásról. Végül Le Morbihan megye letette a fegyvert. Sapinaud tábornok már korábban megadta magát, majd a többi royalista ezred fokozatosan követte a példájukat. Frotté

80 Amikor Hoche az esetről értesült, mint méltatlant kizárta a tisztet a seregéből. 114 tárgyalásokat folytatott Alsó-Normandiában, amelyek végén Angliá- ba szállították az övéivel: Puisaye látta, hogy egyedül maradt, és az elfogás fenyegeti, így áthajózott Jersey szigetére. Hoche az országrész uraként százezer katonáját a sűrűn elhelyezett kvártélyok sokaságában szállásolta el, hogy szemmel tarthassák az egész területet; ezzel az erős szövedékkel érte el, hogy Bretagne is megadja magát. Most már csak az a feladat maradt rá, hogy igazgassa a megyét, és megőrizze benne a békét. Erre a folyamatra több hónapot áldozott: kíméletes, ügyes, igazságos kormányzást vezetett be, erélyeset, de nem erőszakosat, és miközben a mindenféle pártból érkező izgága emberek kihívónak és nyomasztónak nevezték az igazgatását, ő beszüntet- te a hadiállapotot, lemondott rendkívüli hatalmáról, amellyel fel volt ruházva, és önszántából feladta egyedüli irányítói, vezetői helyzetét. Mind a royalistákat, mind a köztársaságiakat alávetette a törvényes rend igájának, és helyreállította a törvények tekintélyét azon a boldogtalan vidéken, ahol négy éven át csak az erő volt az úr. Természetesen ez mindkét oldalon éles ellenállásba ütközött, amelytől kegyetlenül 81 szenvedett, és ötödik alkalommal is beadta lemondását, amelyet a Direktórium elutasított, sőt ismételten biztosította őt bizalmáról és nagyrabecsüléséről. Hoche újra összeszedte bátorságát, és folytatta a művet, de tekintete egyre gyakrabban tévedt az otthona felé, és sóhajai a családi örömök felé szálltak. Időközben megszületett gyermeke, egy kislány, akinek a Jenny nevet adta, és aki felé a távolból is szenvedélyes gondoskodással fordult: megkövetelte, hogy anyja szoptassa a kicsit, és Vendée-i csaták sűrűjéből, épp Charette elfogásának estéjén így írt feleségének: „Mi lehetne meghatóbb kép, mint az én Adélaïde-om, aki az én Jennymet cirógatja és szoptatja! Csak ez hiányzik boldogságomhoz, és 82 talán hamar részem lesz benne.” Más levelei a békéltetési tevékeny- sége idejéből arról tanúskodnak, milyen rendkívül fontosnak tartotta, hogy mindenkit a törvények tiszteletére intsen, sőt, hogy ezt az érzést feleségébe is átültesse: „Légy mindig jó republikánus – írta neki –, nemcsak a politikát tekintve, hanem azt se tűrd el, hogy jelenlétedben bárki is

81 Hoche levele a Direktóriumnak, 1796. április 82 Hoche kézírásos levelezése. 1796. március 21., a család közlése alapján.

115 83 gyalázza az alkotmányos törvényeket és azokat, akik aszerint járnak el.” A szabadságot nem tudja emelkedett erkölcs nélkül elképzelni, ahogy a köztársaság sem létezhet erős és férfias lelkek nélkül. „A te lelkednek is erősödnie kell – írja feleségének –, és hitvesed feladata, hogy olyan adag 84 energiával lásson el téged, amilyen megillet.” Hoche úgy cselekedett, ahogy beszélt: mindig erőteljesen és méltó- sággal, de legfőképp igazságosan – inkább jótettekkel, mint erőszak- kal igyekezett megnyerni a szíveket. A legszigorúbban megkövetelte a személyes tulajdon tiszteletét, és a fennhatósága alá tartozó terüle- ten a vallás gyakorlását kifejezetten támogatta. Bonapartét megelőzve vallási türelmet hirdetett, és kinyittatta a bezárt templomokat. Ennyi értelmes igyekezet, ily tevékeny tisztesség megteremte a maga gyü- mölcsét: Hoche tábornok számára bizalmat és tiszteletet vívott ki a nyugati megyék népessége körében. Az ő törvényes szavait szinte élő törvényként tisztelték, és a lakosok többre becsülték az ő puszta ígé- retét, mint a hatósággal kötött szerződéses megállapodást. A papok különösen sokra tartották, és odaadó hívei lettek. „Isten maga is elé- gedett azzal – írta egyikük –, amit ön tett az Ő hitének támogatására és papjainak védelmére, akik az ön testvérei, és bizonyára kedvezően fogadja imáinkat, melyeket nem szűnünk meg önért mondani, és melyek el fogják 85 halmozni áldásaival.” Hoche ily módon összebékítette a nyugati megyéket a köztársság- gal: pacifikálta Bretagne-t és Vendée-t – ez az ő legnagyobb dicsősé- ge. A royalista párt, mivel fegyverrel nem győzhette le, megpróbálta megnyerni őt: mielőtt Bonapartéhoz fordult volna, Hoche-ra próbál- ta rátukmálni azt a szerepet, amelyet Angliában Monk játszott el, és megcsillogtatta előtte a főparancsnoki kardot, de azt Hoche nemesen, megvetés és hivalkodás nélkül elhárította magától. Hű lévén a köztár- sasághoz, annak legádázabb ellenségeivel nem egyezkedhetett. A Di- rektóriumnak azonban jelentést tett a próbálkozásukról, tisztességes és békítő hangnemben, azaz messze nem abban a fenyegető tónusban,

83 Ugyanott, 1796. május 3. 84 Ugyanott. 85 Lesvière plébánosának levele Hoche-hoz.

116 amelyet utóbb brumaire hőse használt ugyanezzel a kormányzattal szemben. Védelmébe véve néhány hazafit, és jelezve a thermidori re- akció veszélyeit, Hoche így írt a miniszternek: „Mi értelme volna meg- sérteni a törvényeket, és katonai bíráskodás alá vonni néhány szerencsétlen fantasztát? Engem ők proskribáltak, aligha lehetne elfogultnak bélyegeznie velük szemben, de én az elvekről beszélek [...] s ennek itt van az ideje. Ne higgyen azoknak, akik bármily udvariasan és csiszoltan, de a köztársaságot fenyegető veszélyről győzködik önt, akik a hazafiakban tőrt rejtegető gyil- kosokat látnak, és terroristaként festik le őket. [...] Ha l’Hopital és Sully, a közjó érdekében, meg merték mondani az igazságot a királyuknak, a gazdá- juknak, akkor bizonyára ön is megbocsáthat egy köztársasági katonának, ha ezeknek a nagy embereknek az egyszerűségét utánozza.” Hoche akkor volt dicsősége és jómódja delelőjén: a Direktórium elismerte szolgálatait, és jutalmul azt adományozta neki, ami a leg- irigyeltebbnek számított abban a korban, amikor hódításoktól szinte elválaszthatatlan fényűzés még nem rontotta meg hadseregeink erköl- csét, amikor még a tábornokok is megőriztek valamennyit az ősi egy- szerűségből. A hálás nemzet ajándékaként két pompás paripát és egy 86 pár díszpisztolyt ajándékoztak neki, valamint kinyilvánították, hogy az Óceán-melléki Hadsereg és annak vezére ezt kiérdemelte a hazától.

86 Lásd az Igazoló jegyzetek közt a C. jegyzetet.

117 Vákát oldal VI.

Az írországi hadjárat

Bretagne és Vendée pacifikálása megfosztotta Angliát a reménytől, hogy a nyugati tartományokra támaszkodva felülkerekedhet a köztár- saságon. Franciaországnak viszont ötvenezer mozgósítható embere volt ekkor, amennyit ettől fogva bármely félelmetes vállalkozásra felhasz- nálhatott. Hoche pedig Dunkerque dicsőséges védelme óta dédelgette magában a tervet, hogy partra szállhatna Angliában vagy Írországban. Úgy tetszett, hogy elérkezett az idő ennek a nagy tervnek megvalósítá- sára, és ő úgy látta, hogy a Brit Birodalom elleni első csapást Írországra kellene mérni. Az elnyomott Írország állandó tűzfészke volt a felkeléseknek, és a Defenders, avagy Egyesült Írország mozgalma általános felke- lést készített elő Anglia ellen. Ez a társulás részint a teljes egészében katolikus népesség szimpátiájára, részint egy francia hadsereg remélhe- tő segítségére támaszkodott, abban bíztak, hogy ezzel megvalósíthatják céljukat: Írország elszakadását Angliától. Franciaországtól kértek tehát segítséget, és nagy reményeket fűztek a Hoche által tervezett hadjárat sikeréhez. Franciaország akkoriban a határait ifjú köztársaságokkal vette kö- rül, és Bonaparte pazar itáliai győzelmeivel felkeltette a közérdeklődést. Hoche, akit a nyugati megyék gyötrelmes pacifikálásának gondja kötött le, égő érdeklődéssel követte az arcolei-csata győzőjének vonulását a diadal mezején: „Dicső ifjú ember– kiáltott fel, homlokára csapva –, mennyire irigyellek!” Égett a vágytól, hogy ő is nagy tetteket vigyen véghez, és hogy olyan harcmezőt találjon, amely méltó a géniuszához: azt tervezte, hogy

119 forradalmat szítanak Írországban, köztársasággá alakítják, majd átkelnek Angliába, és ott mérnek csapást az ország szívére. A tervét sikerült elfo- gadtatnia a kormánnyal, amely már tárgyalásokat folytatott az ír forra- dalmárok vezetőivel. Brestet jelölték ki a nagy expedícióra való felkészü- lés helyéül, és Hoche-ra bízták a parancsnokságot. A San Ildefonso-i szerződésből kifolyólag, amely véd- és dacszövet- séget hozott létre Spanyolországgal, a francia és spanyol hajóhadak egye- sülése akár el is vitathatta volna az angoloktól az óceánok fölötti uralmat, de mivel a két ország hajóhadai szét voltak szórva a világ legtávolibb ten- gerein, egy ilyen egyesítés jelentős időt kívánt volna. A türelmetlenségtől égő Hoche viszont már nem tudta volna elviselni a hosszú késlekedést. Megkettőzte igyekezetét, és a tengerészeti miniszter, Truguet tengernagy hatékony támogatásával betöltötte azokat a hiányokat a bresti flotta tisztikarában, amelyeket az emigráció és a quiberoni veszteségek okoztak, és sikerült a hajóhadat ütőképessé tennie. Az expedíciós hadtestet az Óceáni Hadsereg ezredeiből verbuválták, amelyek Bretagne és Vendée megbékéltetése után a hazai fronton nél- külözhetőkké váltak, és ezeket Brestbe vezényelték. Hoche ezekhez to- borzott még két légiót, amelyeknek „a frankok légiói” nevet adta. Az el- sőt a legelszántabb és legvakmerőbb tisztekből és katonákból válogatta, a másikat viszont – ezt el kell mondani – méltatlan elemekből csődítette össze, és ez foltot hagyott az emlékén. Hoche – szerencsétlen előítéle- tektől befolyásolva – megvetette Angliát, és mivel a brit kormány irán- ti gyűlöletéből kiindulva az egész angol népet hitszegő miniszterek és egy alávaló arisztokrácia cinkos rabjainak tekintette, így minden eszközt megengedhetőnek tekintett, amivel ezt a büszke nemzetet megalázhat- ja. Ennek megfelelően annyi hitvány és züllött embert, banditát és or- gyilkost csődített össze a második légióba, amennyit csak talált. Ezek 87 parancsnokául egy idegent tett meg, aki híres volt dühödt energiájáról.

87 Ennek a pokoli légiónak az ötlete Raballorière köztársasági tábornok fe- jében született meg, akinek egy feljegyzéséből később Carnot vette azt át azzal az elképzeléssel, hogy egy chouannerie-féle mozgalmat kellene lét- rehozni Angliában. Erről további anyag található könyvünk végén, a D. jegy-

120 A légió azt a feladatot kapta, hogy szálljon partra Angliában a cél- ból, hogy az ellenség figyelmét elvonja a flottától, amely az expedíciós sereget szállítja, és annak úti célja felől megtévessze az angolokat. A parancs szerint a Saverne torkolata táján kötnének ki, az éjszaka fo- lyamán megtámadják és felgyújtják Bristol városát, majd a környéken pusztítják a lakott helyeket, az egész partvidéken halált, lángot és pusztulást hordva szét, így a figyelmet magukra terelve a brit erők te- kintélyes részét a parton tartják vissza, amíg az expedíció megközelíti az ír földet. A Direktórium megküldte Hoche-nak a teljes körű felhatalma- zást, hogy saját szándéka szerint vezesse az expedíciót, amelyet annyi hévvel készített elő, és amelyhez már húszezres létszámú sereg gyűlt össze Brestben, hogy 1796 novemberében behajózzanak. De a tengeri haderő még sok kívánnivalót hagyott hátra: az új hadvezér odaadó buzgalma, amelyet a flottára áldozott, nem pótolhatta mindazt, ami még hiányzott. Az élelmiszerraktárai egyelőre üresek voltak. A roppant hézagok, amelyek az emigráció és annak katasztrofális folyomá- nyai miatt keletkeztek a tisztikarok állományában, távolról se voltak 88 betöltve. Az új tiszteknek alig volt még gyakorlata, és egyelőre a saját hajóikon kellett hadakozniuk a fegyelmezetlenséggel és a függe- lemsértésekkel – a dolgok ilyen állapotából pedig egyre újabb és újabb akadályok álltak elő. Hoche, akit módfelett irritált a késlekedés, hírül vette, hogy Ír- országban kitört a forradalom, és hogy a felkelők elűztek a szigetről tízezer angol katonát, akiket a lázadás elfojtására küldtek oda. Forrt a vére, nem mérlegelte a veszélyeket – megígérte, hogy segítséget nyújt

zetben. Hoche elolvasta ezt az anyagot, és sajnálatos módon felhasználta a frankok második légiójának összeállításában és a nekik adott instrukcióiban. Még több felvilágosítást nyújt e tárgyban Grouchy tábornoknak a „Grouchy tá- bornok és Írország 1796-ban” címmel megjelent írása. 88 Amikor Hoche és Villaret tengernagy először látogatott el együtt Brest kikötőjébe, ahol sok kiszuperált hajó korhadozott, Hoche megkérdezte, hová lettek a tisztek, akik valaha olyan dicsőségesen vezényelték ezeket a hajókat, mire Villaret így felelt: „Elvesztek Franciaország számára, elestek Quiberonnál!”

121 az ír defendereknek. Nem várhatta be a flottát, úgy döntött, elindul egyedül. Így írt erről a Direktóriumnak: „Szavamat adtam, hogy felke- resem ezt a derék népet, és nem szeghetem meg a szavamat. Engedjék meg, hogy elinduljak egy fregattal; önök majd a télen küldenek annyi segélyt, amennyit jónak látnak. Tehát egy fregattért folyamodom, mert a flotta még nem kész az indulásra, és mialatt egy lelkes és bizakodó nép éppen a láncait töri szét, nálunk kellemetlen jelenetek zajlanak. [...] Villaret és Morard de Galles tengernagyok megígérték segítségüket, és én bízom 89 a szavukban [...].” A Direktórium megtagadta az engedélyt, amiért a heves ifjú tábor- nok folyamodott. Egy újabb hónap telt el, mikor Hoche türelmét már teljesen elvesztve, átadta magát a csüggedésnek, és így írt a hadügymi- niszternek: „Ennyi munka után kénytelen vagyok feladni vállalkozásomat, nyomorult tengerészetünk nem tudja, és nem is akarja ellátni a feladatát. Felajánlom a kormánynak a tizenhatezer embert, akiket az expedícióra tartalékoltam. Ha tovább várunk, az éhínség és a nyomor fenyegeti őket. Vegyék át mindet, könyörgök, mert én nem akarom cserbenhagyni őket: had- osztály-tábornokként oda vezetem őket, ahová önök jónak látják, és annak a vezénylete alá helyezem magamat, akit erre kijelölnek. Legyenek meggyő- 90 ződve róla, hogy jól látom el a feladatomat.” A Direktórium tagjai, akik elé ez a levél eljutott, kedvezőbben fogadták, mint az előzőt. Nem sok bizalmuk volt az expedíció sike- rében, habár teljhatalommal ruházták fel Hoche-t. Ezen felül a tör- vényhozó tanácsokkal való csatározásaik során egy államcsíny lehe- tőségeit latolgatták, amelynek a révén megszilárdíthatnák ingadozó hatalmukat. Az expedíciós hadsereg mintegy tizenötezer emberből állt. Az előőrsöt Lemoine tábornok vezényelte; Grouchy, rangidős hadosztálytábornok vezényelte a derékhadat, Hurty tábornok pedig az utóvédet, avagy a tartalékot. A flotta tizenhét sorhajót, tizen- három fregattot, tizenhárom kisebb hajót, összesen negyvenhárom

89 Hoche levele a Direktóriumhoz, 1796. november 3. 90 Hoche levele Petiet hadügyminiszterhez, 1796. december 8.

122 vitorlás hajót számlált. Morard de Gallaes volt a főparancsnok, alatta szolgált Brueix vezérőrnagy és három ellentengernagy, Richery, Bouvet és Nielly. Írországban a Bantry-öböl volt kijelölve a gyülekezés pontjá- ul minden kapitánynak a borítékolt parancsokban, amelyeket csak a nyílt tengerre kiérve lehetett felbontani. A mindenkori vezénylő tá- bornok napiparancsa tartalmazta a pontos és részletes instrukciókat az azonnali partraszállás végrehajtására. Hoche és Morard de Galles a Fraternité nevű könnyű fregattra szállt fel, hogy gyorsan elérhesse- nek bármely pontra, ahol a jelenlétükre szükség lehet. Az indulási parancs december 16-ról 17-re virradó éjjel hangzott el, felhős, számukra kedvező időben. A kikötő kijáratánál négy hajó ös�- szeütközött és károkat szenvedett, az egész flottának horgonyt kellett vetnie azon az éjjelen, és a kikötő külső övezetében vesztegelni, amit Canaret-nek neveztek. A következő éjszaka az összesereglett hajók újra megindultak, de ré- mes szerencsétlenség érte a flottát: aSéduisant nevű hadihajó a sötét- ben egy sziklának futott, és hamarosan víz alá merült. Az ezerhárom- száz emberből, akik felszálltak rá, csak negyvenötöt lehetett kimenteni és a parton összegyűjteni. A többi hajó kijutott a nyílt tengerre úgy, hogy egyik sem találkozott angol cirkálóval. A borítékokat felbontot- ták, és az egész flotta a Bantry-öbölbe, Írország felé vette az irányt. Hanem akkor, mint minden esetben a normann hódítás óta, amikor idegen invázió fenyegette Angliát, valami szerencsés végzet megóvta a szigetet a veszélytől. Ez a különös végzet a forradalom és 91 a császárság idején mutatkozott meg a legnyilvánvalóbban. Hiába töprengünk, magyarázatot akkor sem találunk a számtalan akadályra, amelyek különböző korokban és nyolc évszázad során Anglia és ellen- ségei közé álltak az emberi akarattól és géniusztól teljesen függetlenül. Joggal merül fel a kérdés, mindez nem szerepel-e ama Gondviselés

91 Nem tudok meggyőzőbbet említeni e tekintetben, mint a rendkívüli okokat, amiket Adolphe Thiers tárt fel, és amelyek a híres boulogne-i expedíció bukását okoz- ták.

123 tervei között, amely az emberi sorsokat irányítja, és hogy a jog és rend alapján álló szabadságnak nincs-e mégis sérthetetlen menedékhelye valahol Európában. Alig ért ez a félelmetes flotta Ouessant-szigettel egy vonalba, vihar korbácsolta fel a tengert, és szanaszét szórta az egész hajóhadat. A harmadik napra elállt a szél, és a Bouvé ellentengernagy által irányí- tott flotta összegyülekezett a partraszállásra kijelölt ponton Írország partjánál (Cork grófságban), a Bantry-öböl bejáratánál. Kilenc hajó hiányzott, köztük a fregatt, mely az expedíció két vezetőjét, Hoche-t és de Galles tengernagyot hozta. Eközben a körülmények kedvezően alakultak: az ír felkelés vezetői eljöttek és hathatós segítséget ígértek. Angol haderő nem volt a közel- ben, és nem fogott gyanút; minden a partraszállás mellett szólt, amire Hoche írott utasítást hagyott. Hoche távollétében a főparancsnokság Grouchyt, a rangidős tábor- nokot illette meg. Ő felszólította Bouvet tengernagyot, a hajóosztag parancsnokát, hogy küldje az ő hajójára két társát, Richeryt és Niellyt, akikkel közölte, hogy nincs birtokában speciális instrukció a vezénylő tábornok távolléte esetére, de hozzátette, hogy ő a kapott utasítást kö- veti, és megteszi a kötelességét. Megparancsolta tehát, hogy a három tengernagy a hajóikkal hatoljon be az öbölbe, és ott haladéktalanul hajtsák végre a partraszállást Hoche tábornok parancsa szerint. Egyedül Bouvet járt el a parancs szerint: behajózott a huszonnyolc kilométer hosszú öbölbe tizenhét hajóval, rajtuk mintegy hétezer ki- tűnő katonával, és megtette a szükséges előkészületeket a partraszál- láshoz. December 23-ra azonban újra feltámadt a szél, és egy lehetséges vihar a gyengén lehorgonyzott flottára nézve fenyegetést jelenthetett. Bouvet tengernagy féltette a hajóit, a partraszállást nem merte befejez- ni, mert attól tartott, hogy szerény létszámú különítménye nem tudna komoly eredményt elérni a szigeten. Ráadásul úgy látta, hogy a két másik tengernagy, Richery és Neilly a tizenkilenc hajójával az öböl be- járatán kívül várakozik. Elhelyezkedésük is inkább úgy festett, mint-

124 ha visszaindulni készülnének, s nem úgy, mintha ki akarnának kötni az öbölben. Bouvet feltételezte továbbá, hogy a fregatt, amely Hoche-t 92 és a tengernagyot hozza, talán fogságba esett, vagy elmerült, így mó- dosította elhatározását, és társai példáját követte. Bouvet tehát szembeszállt a paranccsal, még Grouchy tábornok fe- nyegetésével is, aki december 24-i hadiparancsában előírta az azonnali partraszállást. Ő viszont elvágatta a köteleket, kivitorlázott az öbölből, és társaival együtt Franciaország felé fordította a hajók orrát. A flottát még egyszer szétszórta a vihar, és végül január elsején, két héttel az- után, hogy hősi szándéktól és reményektől eltelve elhagyták Brestet, 93 a viharoktól alaposan megtépázva visszatértek a városba. 94 Ugyanazon a napon Hoche és a tengernagy , miután sikeresen elmenekültek az őket üldöző ellenséges cirkálók elől, végül maguk is beléptek a Bantry-öbölbe. Hoche nem találta sem a flottáját, sem a hadseregét. Ezután megtudta, hogy a flotta itt járt, de a sereg nem szállt partra, hanem visszatért Franciaországba. Szörnyű kétségbeesés tört rá, és az eltávozott hajók után akart indulni, hogy visszatérítse őket Írországba. Ám az ismét a hajójára támadó heves viharok heteken át üldözték, így végül csak egyhavi távollét után tért vissza Brestbe, ahol – érzése szerint – a flotta állapota nem tette lehetővé, hogy rövid időn belül újra nekiinduljanak, ezért jobb időkre halasztotta a nagy 95 vállalkozást.

92 [Morard de Galles tengernagyot] 93 Ezeket a tényeket, cáfolhatatlan iratokra alapozva, egy füzet hozta nyilvánosságra, mégpedig az ifjabb Grouchy márki tollából, aki apja, az idősb. Grouchy emlékét akarta tisztára mosni vele. Bergounioux és más történészek ugyanis meglehetősen megalapozatlanul Grouchy magatartására vezették vissza az írországi expedíció fiaskóját. Valójában az idős tábornok, miután kényszerűségből visszatért Francia- országba, a Direktóriumnak jelentést tett Bouvet tengernagy parancsszegéséről, és elmozdítását követelte. 94 [Morard de Galles tengernagy] 95 A „frankok második légiója” Tale ezredes vezényletével partra szállt Angliában, hogy a kapott instrukciókat kövesse, de hamar a hatóságok kezére kerültek, és hadifogságba estek. Amikor a brit kormány megtudta, milyen méltatlan elemekből állt össze a légió, úgy gondolta, Franciaországnak egyenest szolgálatot tennének, ha angol földön tartanák a légiót, tehát hajóra rakták, és visszaszállították őket oda, ahonnan a brit partra indultak.

125 Így zúzta szét a végzet a reményeket, amelyeket Hoche egy általa kiötlött és annyi fáradsággal előkészített expedícióhoz fűzött. Keser- vesen fájlalta a kudarcot, ám a Direktóriumtól hamarosan megkapta a Rajna-vidék főparancsnokságát: ambíciói és géniusza megkoronázá- saként 1797 januárjában kinevezték a Sambre-és-Meuse-i Hadsereg vezénylő tábornokának.

126 VII.

Hoche a Sambre-és-Meuse-i Hadsereg főgenerálisa – az 1797-es hadjárat a Rajna mentén

Sambre-és-Meuse! Mily dicső név, mily drága a francia szívnek! Mennyi emléket ébreszt, mily híres hőstetteket, hány fényes győzel- met idéz fel! Wattignies, Wissembourg, Fleurus! A meghódított Bel- gium, a legyőzött Rajna, a fenyegetett Duna! A Sambre-és-Meuse-i Hadsereg, amely magába fogadta a Moselle-i Hadsereget is, vitte véghez e hőstetteket: vitéz katonákból állt össze, akik nem ismer- tek fáradtságot, nem hátráltak a veszély elől, és szembeszálltak egész Európával. A rajongás nem hűlt ki a szívükben, az igazság önzetlen szerelme lángolt a katonák és vezéreik lelkében. Ezek a vezérek, Le Fèvre, Grenier, Richepanse, Ney, Championnet és még sok más tiszt nagy hírnévnek voltak várományosai. Ezt a hadsereget az előző évben, 1796-ban Jourdan vezette a német föld szívéig, egészen a cseh hatá- rig, majd Károly főherceg ügyes manőverei miatt Moreau-val együtt kénytelen volt meghátrálni, és két vesztett csata után egészen a Raj náig kellett visszavonulnia. Ám ez a fordulat nem kisebbítette Jourdan dicsőségét, de közelebb hozta a pihenő idejét: Jourdan nyugalmazását kérvényezte. Helyét Beurnonville vette át, Beurnonville-nek viszont Hoche lett az utóda. A Sambre-és-Meuse-i Hadsereg ekkoriban a Rajna mentén olyan előretolt pozíciókat foglalt el, mint Düsseldorf és Neuwied. A jobb- szárnyon a Moreau vezette Rajnai Hadseregre támaszkodott, miköz- ben Bonaparte Alvinzival szemben állva szétzúzni készült Rivolit, az Ausztria birtokábában lévő utolsó állomáshelyet Itália területén. Ilyen 127 volt a francia hadseregek helyzete 1797 januárjában, amikor az ország már közel volt ahhoz, hogy a békét diktálja Ausztriának. Hoche-nak, Wissembourg ragyogó győzőjének neve a Sambre-és- Meuse-i Hadsereg számára újabb győzelmek záloga volt, és a katonák áradó lelkesedéssel fogadták új tábornokukat. Hoche-ban jelentős vál- tozás állt be az elmúlt három év folyamán. Még töretlen volt benne az odaadás a forradalom és a köztársaság ügye iránt, és szíve változatlan hévvel égett a dicsőségért és a hazáért, de a parancsnoklás gyakorlata idő előtt megérlelt benne valami mást: a kalandos könnyedség és a csillogó szavak helyett hűvös méltóságot és lakonikus nyelvezetet. Úgy érezte, több tiszteletet kell mutatnia a nála idősebb, híres főtisztek iránt, akik alárendeltjei lettek. Velük hűvösen, méltóságteljesen és tar- tózkodóan bánt, és ritkán engedett a bizalmasságnak. Új és veszélyes hajlam férkőzött a szívébe, ami nem ritka a magasabb beosztású katonáknál: a civil hatóság és a polgárság megvetése. Másrészt úgy találta, hogy Franciaország szabad és stabil kormány- zását veszélyezteti, ha az általános választójog révén a sokaságot be- 96 vonják a közügyekbe. Mivel sok illúziót veszített, néha úgy érezte, meggyengült a bizalma a törvényes uralomban, és a tények sem igen inspirálták őt más gondolatokra. Hadserege lényeges dolgokat nélkülö- zött egy olyan országban, amely a hadsereg hódítása alatt állt, és ahol a törvényhozó tanácsok által kinevezett megbízottak dőzsöltek a népes- ség javaiból. Hoche elérte, hogy a Direktórium túltegye magát egyes törvényeken, és a tanácsokat megkerülve elmozdítsa a visszaélésekben vétkes megbízottakat. Ő maga komolyan vette hatalmát, a hadserege által megszállt egész terület igazgatását olyan személyekre bízta, akik ezt a pozíciót a megszállás előtt is betöltötték: közhivatalnokokra, sőt az egyházi káptalani bizottságokra. Ezen emberek felügyeletére ellen- őrző bizottságot hozott létre köztiszteletben álló személyekből, mely bizottságot elmozdíthatatlannak nyilvánította, és megbízta az adók behajtásával. A közszolgáltatások ettől fogva jól működtek, a katonák

96 „Ha a nép szenved – írta a Direktóriumnak –, mindig valaki jobb kell neki, és azt hiszi, hogy azt csak az állandó cserélgetéssel találja meg” – Lásd a kötet végén az E és F jegyzetet.

128 élelmét, ruházatát és lábbelijét a meghódított tartomány fizette. Hoche növelte a lovassága és a tüzérsége létszámát, közben még Moreau tá- bornokot is kisegítette élelemmel, akinek a serege ezt nélkülözte. Saját seregét pedig olyan kondícióban tartotta, amely újabb győzelmek kiví- vásához volt szükséges. Harmincezer katonát kapott kiegészítésül az Óceáni Hadseregtől, így állománya elérte a ragyogó nyolcvanezres létszámot. Hoche három részre osztotta a gyalogságát: a jobbszárnyat Lefevbre-re, a balszárnyat Championnet-re, a centrumot pedig Grenier-re bízta. A lovasság nagyobb egységeit elosztotta a sereg három része között. A jobbszárny- ra helyezte a vadászokat Richepanse alá; Klein vezényelte a drago- nyosokat a balszárnyon, Ney pedig a centrumban a huszárokat, míg d’Hautpoul nehézlovassága a tartalékot képezte. Hoche március végén át akart kelni a folyón, a hadmozdulata- it összehangolva a Rajnai Hadsereg hadmozdulataival – e hadsereg jobbszárnyát Moreau vezényelte. Ám a Rajnai Hadsereg még nem állt készen. Moreau, szokásához híven, nem volt hajlandó mozdulni, amíg csapatai nem voltak tökéletesen ellátva élelemmel és minden ha- dianyaggal, ami egy hadjárathoz szükséges. Itt pedig még nem tartottak, és hajóik sem voltak az átkeléshez. Hoche türelmetlen volt, égett a harci vágytól, elküldte Moreau-nak egy híd teljes felszerelését, és kö- zölte, hogy április 17-én végrehajtja az átkelést, az ő részvételével vagy nélküle, és megtámadja az osztrákokat. A Warneck és Kray tábornagy vezette osztrák seregek hatalmas mennyiségű eszközt halmoztak fel a védelemre Mainz és Düsseldorf között. A Neuwiednál lévő hídfőt ágyúk és torlaszok vették körül, a háztetőkön lőrések voltak kiképezve, és egymástól nem nagy távol- ságra nagy kaliberű ágyúkkal felfegyverzett sáncok védték a pozíciót, amelyet Hoche elfoglalni szándékozott. Április 17-én Championnet megkapta a parancsot, hogy vonuljon ki Düsseldorfból, keljen át a Sieg folyón, és hátulról támadjon rá az osztrák seregre. Engedelmeskedett. Warneck, aki hírét vette a manő- vernek, erőit Dierdorfra koncentrálta, hogy összezúzza Championnet seregét, ám ezáltal meggyengítette a Hoche-sal éppen szemben elhe-

129 lyezkedő Kray tábornagy hadtestét, amely Neuwiedet védte. A francia hadak főereje április 17-ről 18-ra virradóra Andernachnál tömörült, majd hajnalra átkelt Neuwied mellett a folyón, és a síkon fejlődött fel. Még mielőtt megindították volna a támadást, parlamenter érkezett Kray-tól, aki fegyverszünetet kért. Hoche a híres Ehrenbreitstein erőd átadását szabta feltételül, és hogy az osztrák sereg vonuljon a Lahn fo- lyón túlra, ám ilyen feltételeket csak egy legyőzött hadsereg fogadha- tott volna el. Kray el is utasította, tűzparancsot adott, ágyúgolyókkal és gránátokkal terítette be a síkságot. A francia hadsereg erre nekiló- dult – semmi sem állíthatta meg: áttörtek az ellenség sorain, az oszt- rák lovasság menekülőre fogta, a félelmetes sáncokat pedig a franciák bekerítették, és szuronyharcban elfoglalták. Hoche nagy lendülettel űzte az osztrákokat egészen a hegyekig, majd Dierdorfhoz vonult, Championet megsegítésére, aki előző éjszaka átkelt a Sieg folyón, és elfoglalta az Ukerath és Altenkirchen nevű magaslatokat. Hoche az úton, Dierdorf közelében találkozott egy nagyjából nyolcezres osztrák tartalék csapattesttel, megtámadta és megfutamította őket, miközben a jobbszárnyon Lefevbre ugyancsak felülkerekedett az ellenségen, és kardhegyen űzte őket egészen Montabaurig. Ez történt április 18-án (germinal 29-én), amikor az osztrákok az árkaikba visszaszorítva végül kénytelenek voltak a Lahn túlfelére vonulni a Majna mellé, elveszítve nyolcezer katonát, hét zászlót, huszon- hét löveget és hatvan ágyút. A franciák pedig rögtön pozíciót foglaltak Dierdofnál, Altenkirchennél és Montabauernél. A győzelem csak ösztönző volt Hoche-nak az újabb diadalokra: Neuwied győzője egy nyolcvanhatezres hadsereg élén elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy az osztrákokat a Dunáig szorítsa vissza. Már maga előtt kergette Wernecket, több győztes ütközetet vívott vele, és megtette a szükséges rendelkezéseket, hogy elvágja előle a visszavo- nulás útját, és ezzel elszigetelje őt Ausztriától. Az elővédje Lefevbre vezetésével már sebesen vonult Frankfurt felé, miután átkelt a Nidda folyón, és már készült a város megtámadására, amikor futár érkezett a hírrel, hogy Bonaparte békekötést fog aláírni Leobenben. Hoche rögtön felfüggesztette a győzelmes vonulást, lemondva

130 a majdnem biztosra vehető dicsőségről, amit egy osztrák hadsereg fegyverletételre kényszerítése jelentett volna. Csak a lelkesedését engedte látszani, hogy véget ért a vérontás, és a Direktóriumnak írt jelenésében is ennek a lelkesedésnek adott hangot: „A Sambre-és- Meuse-i Hadsereg, miután harmincöt mérföldet tett meg öt nap alatt, győztesen került ki három ütközetből és öt csatából, kitörő örömmel fogadta a béke hírét.” Ezzel egy időben feleségének egyszerű sorokkal ír, a gyengéd szív tiszta megnyilvánulásában a hős olvad össze a hitvessel és az apával: „A béke megszületett, kedvesem, férjed, a győztes jól van és csókol. Viseld 97 gondját kis gyermekünknek.” Franciaország és Ausztria között tehát egyelőre megszűnt a hábo- rúskodás. Hoche lelkesült gondolatai újra Írország felé szálltak: oda akart visszatérni, hogy csapást mérjen az angol kormányra, amelyben továbbra is Franciaország félelmetes ellenségét látta. Truguet tenger- naggyal egyetértésben minden szükséges intézkedést megtett, hogy az előző hajórajnál is hatalmasabb hajórajt hozzanak létre. Brest kikö- tőjében szorgos munkálatok folytak, a régi hajókat javították, és úja- kat építettek. Hoche, ha távolról is, minden lelket lángra lobbantott a benne égő tűzzel: a tengerészeti minisztériumnak pedig rendsze- resen küldte az összegeket, amelyeket a meghódított területek hoz- zájárulásából meg tudott takarítani. Sietve Hollandiába ment, amely akkor Batáv Köztársaság néven Franciaország szövetségese volt, hogy a szárazföldi és tengeri haderők tisztjeivel tárgyaljon egy olyan hadmű- veletről, amelyben holland és francia csapatok szállnának egyidejűleg partra Írországban. Rajnai főhadiszállására visszatérve a Sambre-és- Meuse-i Hadsereg több alakulatát Brestbe irányította, maga pedig Pá- rizsba ment, hogy siettesse egy új hadjárat előkészületeit, de azért is – és ezt nem hallgathatjuk el –, hogy segítse az összeesküvést, amelyet a Direktórium többsége szőtt a végrehajtó testületek ellen, és amely 98 a fructidor 18-i államcsínyhez vezetett.

97 Hoche levele. 98 [szeptember 4.]

131 Vákát oldal VIII.

A fructidori államcsíny – Hoche betegsége és halála

Elkerülhetetlen volt, hogy egy olyan szörnyű rendszer, mint a terroré volt, heves és hosszantartó reakciót idézzen elő, és hogy a rendszer működtetői hamarosan az általános gyűlölet és iszonyat céltáblájává 99 váljanak. Ez a visszahatás, amely 1794-ben, thermidor 9-ével kez- dődött, a következő években egyre hevesebbé vált, egy olyan ok miatt, amivel a történészek nem vetettek kellőképp számot. A terror uralma megbukott, de azok többsége, akik trónra segítették, nem buktak vele együtt. Sok valódi vétkest kivégeztek ugyan, ám a Konvent legtöbb tagja, akik szavazataikkal fenntartották ezt a rendszert, talpon maradtak, és megőrizték vezető pozíciójukat. A Konvent egy évvel élte túl Robespierre-t, és amikor végül eltűnt a színről, más neveken kelt új életre. Sikerrel hitette el a lelkes és tisz- tességes köztársaságiak nagy tömegével, köztük Hoche tábornokkal is, hogy a forradalom a Konvent tagjaiban öltött testet, és a közvéle- 100 ményen erőszakot téve a III. év fructidorának rendeleteiben kinyil- vánította, hogy tagjainak kétharmada ott fog ülni az új törvényhozó 101 testületekben, tehát a többséget alkotják. 102 Ezeknek a rendeleteknek a kihirdetése, és vendémiaire 23-a után, amikor a Konvent sortűzzel lőtte a párizsi polgárokat, akik eluta- sították őket, és nyílt erővel tiltakoztak ellenük, kétkamarás parlament

99 [július 27.] 100 [1795. augusztus 18. és 1795. szeptember 16. közötti időszak] 101 Lásd könyvemet: Franciaország története, II. 123-124 102 [1795. október 15.]

133 jött létre, az egyik volt az Ötszázak Tanácsa, a másik a kétszázötven tagú Vének Tanácsa. Mindkettőnek kétharmadát a korábbi Konvent képviselőiből választották, a reakció elleni garanciaként pedig ötta- gú Direktórium állt föl, végrehajtó hatalommal felruházva, mégpedig a királypártiak szemében a legkompromittáltabbak, a királygyilkosok 103 vezetésével. 104 Az ellenzék, amely vendémiaire-kor vereséget szenvedett, az új választásoktól, valamint az események törvényes menetétől remélt si- 105 kert. Képviselői nagyobb számban voltak jelen a törvényhozói tes- tületekben, amelyek akkor igazságosabban voltak összeállítva, mint a francia történelem bármely más korszakában. A választások két fordu- lóban zajlottak, és a választók nemhogy elegendő számban voltak jelen, de következetesen érvényesíteni is tudták az akaratukat. Döntésük a 106 IV. évben éppen úgy, mint az előző évben is, hűen kifejezte az ural- kodó közvéleményt, vagyis a terror képviselői és a hegypártiak elutasí- tását. Az alkotmányosság és a mérséklet hívei, és 1789 elveinek követői voltak többségben, akiket megrémített, hogy a végrehajtó hatalom to- 107 vábbra is a Konvent híveinek és a forradalmároknak a kezében van. A parlament két törvényhozó testületében a tagság újabb harma- dának újraválasztása után azok maradtak nagy többségben, akik nem akartak ellenforradalmat, de békességet igen, és a még érvényben lévő 108 forradalmi törvények eltörlését , valódi szabadságot és a Direktórium 109 folyamatos és törvényes megtisztítását a Konvent régi embereitől. Tagadhatatlan, hogy néhány megszállott királypárti neve is fel- bukkant a legutóbbi választásokon. Ezek – híven a kisebbségek állandó taktikájához – az ellenzékben az alkotmányos és mérsékelt többséghez

103 Így hívták azokat, akiknek a szavazata XVI. Lajost a vérpadra juttatta. 104 [1795. szeptember 23. és 1795. október 22. közötti időszak] 105 A két tanács tagjainak egyharmadát évente újraválasztották. 106 [1795. szeptember 23. és 1796. szeptember 21. közötti időszak] 107 De Barante: A Direktórium története, III. kötet. 108 Ezek a törvények rendelték el a templomok bezárását és a papok száműzését, az emigránsok kivégzését és vagyonuk elkobzását, és több, ezekhez hasonló drákói rendszabályt. 109 Lásd De Barante: A Direktórium története, III. köt., valamint könyvemet: Franciaország története, II. 346-347.

134 próbáltak dörgölőzni, és minden lehető módon, hangoskodva feltűn- ni, hogy saját fontosságukat bizonygassák. Ebben pedig nem csekély támogatást kaptak Barras-tól, Reubelltől és La Reveillère-Lepeaux- 110 tól , és néhány hegypárti barátjuktól, akik folyton arról szónokoltak és arról írtak a lapokban, hogy az ellenzék mindenestől monarchista, hogy a hatalom a royalisták kezébe fog kerülni, és nemsokára látni fog- juk a visszatérő Bourbonokat és arisztokratákat, az pedig a forradalom 111 végét fogja jelenteni. Ezek a fenyegető híresztelések, a félelmektől felnagyítva, főleg távol- ról, sok becsületes embert is megtévesztettek, akik őszinte hívei voltak a forradalomnak, és rajongtak a szabadságért, amit szinte azonosítot- tak a polgári egyenlőséggel, a köztársaság fenntartásával és a nemzeti függetlenséggel. Mint láttuk, Hoche tábornok is ezek közül való volt. Gyors karriert futott be a saját érdemeinek köszönhetően, és mindig szeme előtt volt a dolgok régi rendje, ahol nem várt volna rá más, mint alacsony sorban vegetálni. Látta a kötelékeket, amelyek visszafogták volna felemelkedésében, és az akadályokat, amelyek eléje tornyosultak abban a régi társadalmi berendezkedésben, amelyet a forradalom szétzúzott. Hasonlóan az emberek nagy többségéhez, akik a felemelkedésüket csak maguknak köszönhetik, elvben nem szerette és gyanúsnak találta 112 a kiváltságosakat, legyenek bár királyok vagy csak nemesemberek: az előbbiekben a zsarnokot látta, az utóbbiakban azok természetes táma- szát vagy bűntársát. A kiváltságokra – ami azzá tette őket, akik lettek – úgy tekintett, mint nagy akadályokra a szabadság útjában, és e

110 Ez a három direktor alkotta a többséget a Direktóriumban, ahol Carnot és Barthélemy állt velük szemben. Barthélemyt nemrég jelölte a mérséklet párt Letourneur helyébe. 111 A Direktórium története című pártatlan könyvében De Barante valós megvi- lágításban mutatta be ezt a korszakot, amelynek a képét a különféle szélsőségektől befolyásolt történészek alaposan összezavarták. 112 Élete gyakorlatában ez a felfogás gyakran nem gátolta, hogy igazi szeretettel for- duljon olyanokhoz, akik a régi kiváltságos osztályhoz tartoztak, legfőképp olyanokhoz, akik a parancsnoksága alatt szolgáltak; azt is láttuk, milyen állhatatos és hálás szeretettel ragaszkodott Le Veneur grófhoz, a tábornokához, aki ifjan had- segédjéül választotta. Még az a szerencse is kijutott neki, hogy élete végén komoly szolgálatot tehetett atyai barátjának.

135 kiváltságok eltörlésében magát a szabadságot látta. Hoche tehát ös�- szetévesztette a szabadságot az egyenlőséggel; vagyis nem vette kel- lőképpen figyelembe a politikai szabadság létezésének igazi feltételeit, csupán a többi szabadság garanciáit; a jelek szerint nem tudta, hogy egy nép képviselete csak akkor lehet nemzeti, ha szabadon és igaz módon fejezi ki a nép akaratát, végül elfelejtette, hogy az igazság annyiban áll fenn, amennyiben a törvény uralkodik, és a törvény csak akkor úr, ha a törvényhozó sérthetetlen. Hoche úgy vélte, hogy a köztársaság sorsa hozzá van kötve a Direktórium politikájához, amely forradalmasítani szándékozott Európát és fenntartani a forradalmi törvényeket, amelyek az emigránsokat kiközösítik, és a kormányzatot rendkívüli hatalommal ruházzák fel. Meggyőződése volt, hogy a három direktor és ezek párt- hívei az igazi hazafiak, a forradalom és szabadság legfőbb védelmezői, akik mindenáron ragaszkodnak a kivételes törvényekhez. Bárki, aki az eltörlésüket követeli, és törvényes rendet kíván helyette, Hoche szemé- 113 ben royalista volt, a szabadság ellensége, akit el kellett tiporni. Hoche Párizsba jött, megosztotta a kormányzattal arra vonatkozó aggodalmait, hogy a royalizmus egyre erősödik a törvényhozói testüle- tek soraiban, és kijelentette, hogy szükség esetén kész erővel felülkere- kedni ezen. Erről különösen sokat tárgyalt Barras-szal, és felajánlotta, hogy seregével kész támogatni a direktorok minden erőszakos akció- ját a választói többség és a törvényhozó hatalom ellen. Megegyezésük szerint két hadosztályt Richepanse vezetésével azonnal útnak indított Brest felé azzal az címszóval, hogy az újabb írországi expedíció részt- vevőinek szánja őket. Parancsa szerint Párizshoz közel kellett elvonul- niuk. La Ferté-Alais-ben szállásolta el őket, tehát belül azon a határon, amelyet az alkotmány értelmében katonai alakulatok nem léphettek át, 114 hacsak nem maga a törvényhozó testület szólította őket a fővárosba. Ezeknek a csapatoknak a beérkezése Párizs közelébe, a tiltott zónába,

113 Lásd a könyv végén az Igazoló írások közt az F pontot. 114 Az alkotmány előírása szerint a csapatok legfeljebb tizenkét mérföldre közelíthet- ték meg a törvényhozói testületek székhelyét, hacsak nem egy törvény szólította őket.

136 egybeesett egy kormányátalakítással, amelyben Hoche-t jelölték had- ügyminiszternek. Az Ötszázak Tanácsa megrémült: érezték a veszélyt, és kijelen- tették, hogy az alkotmányt sérelem éri, ha a csapatok nem vonulnak azonnal vissza az engedélyezett határig. Hoche tervezett kinevezése ellen is tiltakoztak azon a címen, hogy nincs meg a miniszteri funk- cióhoz törvényesen előírt életkora, és követelték, hogy a Direktórium kérje számon rajta a viselkedését. Az öt direktor közül csak három akarta államcsínnyel megdönte- ni a két tanácsot. A másik kettő, Carnot és Barthélemy ezt ellenezte, és követelte, hogy maradjanak a törvényesség keretei között. Pilla- natnyilag Carnot volt a direktori tanács elnöke: felszólította Hoche tábornokot, hogy a direktori együttes előtt igazolja csapataitól való távollétét, Párizsban való jelenlétét, és a parancsokat, amelyek alap- ján a csapatai átlépték az alkotmányos zóna határát. Hoche tájéko- zatlanságára hivatkozott: mint mondta, Richepanse-nak csupán azt a parancsot adta, hogy a csapatokat vezesse Brestbe, és Richepanse valószínűleg nem tudta pontosan, útja melyik szakasza esik a tiltott zónába. Hoche arra számított, hogy Barras majd a védelmére kel, de Barras hallgatott. Le Réveillère jobbnak látta közbelépni, és lezárni ezt a szigorú és veszélyes kihallgatást. Hoche végül nem kapta meg a miniszteri kinevezést, és azt is látta, hogy a Direktórium bizonytalan, az államcsínyt valószínűleg elnapolják, ezért a két hadosztályt visszairányította Elzászba, maga pedig visszatért hadiszállására, Wetzlarba. Ám a riadó már elérte a törvényhozók többségét, akik nem ok nél- kül rettegtek egy államcsínytől, és Hoche ellenfelei két kézzel kaptak mindenféle eszközhöz – beleértve a legaljasabbakat is –, hogy hitelét lerontsák és népszerűségét megtépázzák. Willot tábornok, személyes ellensége nyíltan meggyanúsította az Ötszázak Tanácsa előtt, hogy Caius Marius szerepére áhítozik. Egy másik tag, Dufresne Saint-Leon pedig azzal vádolta, hogy csak töredékét fizette be az államkincstárba annak az összegeknek, melyeket a hadserege által megszállt területe-

137 ken felvett egy általa önkényesen létrehozott pénzügyi bizottságon ke- resztül. Dufresne Saint-Leon azt sugallta, hogy a különbözetet Hoche és a vezérkara vágta zsebre. Való igaz, hogy Hoche az ilyen pénzeket csak részben juttatta el az államkincstárba, egy részüket a kormány esetleges szükségére tartalékolta, a többivel pedig etette és ellátta a ka- tonáit, mert ezt a forrást biztosabbnak érezte, mint ha mohó szállítók- hoz és spekulánsokhoz fordul – az ilyeneket mindig távol tartotta a hadseregétől. A híres Jourdan tábornok, az Ötszázak Tanácsa tagja képtelen volt indulatok nélkül hallgatni a rágalmakat és hamis vádakat az ellen, akit ő a francia hadseregek büszkeségének tartott, és jóllehet ő is a fenyegetett többséghez tartozott, felháborodva felpattant, és így szólt: „A hadseregek gyakran éhen halnának, ha tábornokaik nem használnák fel a megszállt területek hozzájárulását. Én százötvenezer katonát vezényel- tem, és bizonyítékom van róla, hogy az állam napi százötvenezer adagot fizetett ki a gazember szállítóknak. Jó, ha ebből napi tízezer adag eljutott a katonáimhoz. Ezért voltak kénytelenek a tábornokok az éhen maradtakat megetetni. Senki velem el nem hiteti, hogy Hoche tábornok ezen kívül más vétekben bűnös lenne. Ő, meg a hozzá hasonló vétkesek csak köszönetet érde- melnének a hálás hazától!” Ez a magas szintről érkező, az ő feddhetetlenségét bizonygató hangsúlyos támogatás némileg enyhítette Hoche keserűségét, aki a rá- galom ellen tiltakozva azonnal nyilvános tárgyalást követelt. Mélysé- gesen kihozták sodrából az igazságtalan vádak, amelyeknek – érzése szerint – állandóan ki volt téve a törvényhozó testületekben, ahol erő- sen tartottak tőle. Azt hitte, a többség azért tör elszántan a vesztére, mert úgy hiszik, hogy nélküle könnyebben megvalósíthatják ellenfor- radalmi terveiket, és ellenségei fenyegetéseit hasonlókkal akarta vi- szonozni. Egy alkalommal, amikor tábornokaival hazafias banketten ünnepelték meg augusztus 10-ét, a monarchia bukásának évfordulóját, ő a köztársaságra emelte a poharát, és a következő szavakat intézte tábornokaihoz: „Barátaim, a békeszerződés alá lesz írva, de nem titkolom a véleményemet: korai volna sutba dobniuk félelmetes fegyvereiket, ame- lyekkel annyi győzelmet vívtak ki. Előbb még szükséges volna kivívnunk

138 a belső békességet, amelyet a Köztársaság törvényei ellen lázadók próbálnak megzavarni.” Hoche nem haladt tovább ezen az úton: a halál már ott ólálkodott a testében, a korai halál, amely a jó emberek szép tetteit biztonságba 115 helyezi, és megoltalmazza a szerencse forgandóságától. Már az előző évben, Brestben érezte első jeleit egy ismeretlen betegségnek, amely most Wetzlarban már komolyan rátört, és az a hír terjedt el, hogy meg- mérgezték. A royalisták szemében ő volt a legelszántabb és legvitézebb bajnoka a köztársaság kormányzatának, és mint ilyen, gyilkos táma- dások célpontja lehetett. Nemrégiben a csodával határos módon élt túl 116 egy ilyen merényletet, amelyet ellenségei készítettek elő. Mindenki tudta, hogy az élete nincs biztonságban, és egy megmagyarázhatatlan- nak tűnő betegség minden újabb rohama az élete elleni támadásnak tetszett. A tábornokot száraz köhögés kínozta, belső láz emésztette, gyul- ladásos rohamok törtek rá, és kimerülten tért magához a görcsro- hamokból. Elgyengült állapotában, fájdalmak között érte a hír 117 fructidor 18. erőszakos eseményeiről, a Tanácsok elleni állam- csínyről, amelyet Barras, Reubell és La Reveillère-Lepeaux hajtott végre. Ez a hír, amelyet türelmetlenül várt, és amelynek a következ- ményeit nem láthatta előre, nagy örömmel töltötte el, és visszaadta az erejét. A Direktórium eközben gyűlöletes lépésekre szánta el magát, 118 hogy vállalkozása sikerét biztosítsa , és zsarnoki aktusok hosszú sorát hajtotta végre, mert nem volt módja többé megállni ott, ahol a törvényesség véget ér – majd néhány nap múlva maga bukott el

115 Plutarkhosz: Pelopidasz. 116 Egy este színházból tért haza Rennes-ben, és ahogy belépett a szállójába, egészen közelről rálőtt valaki, de elhibázta. Elfogták a merénylőt, aki bevallotta tettét, és felbujtójaként a chouanok egyik hajdani vezetőjét nevezte meg. Hoche hiába kért kegyelmet számukra, mindketten a vérpadon végezték. 117 [szeptember 4.] 118 A három direktor a következő lépésekhez folyamodott, hogy meghosszabbítsa a hatalmát: Cayenne-be deportálták két direktor-társukat, Carnot-t és Barthélemyt, rajtuk kívül a két törvényhozói testület ötvenkilenc tagját, valamint negyven új- ságírót. Felfüggesztették a sajtószabadságot, és újra hatályba hozták az emigránsok és a papok elleni forradalmi intézkedéseket.

139 119 a brumaire-i államcsíny megvetett áldozataként. Hoche ezt nem érezhette meg előre, és lelkesen köszöntötte a szabadságot, amelyről 120 azt hitte, hogy az a fructidori nap mentette meg, holott akkor veszett el visszavonhatatlanul. Néhány nap múlva a Direktórium leváltotta Moreau tábornokot, aki elvesztette a bizalmukat, és hadseregét átadta Hoche tábornoknak, akinek a kezében így már két hadsereg, a Sambre-és-Meuse-i és a Raj- nai vezénylete egyesült. Őt azonban újra elhagyta az ereje. Úgy érezte, tűz emészti kí- vül-belül, és mint mondta, szeretné Héraklészként letépni magáról Nesszosz kentaur mérgezett ingét. Orvosa, Poussielgue pihenést írt elő a számára, de az ő lobogó természetének a tevékenység volt az éltető eleme, a pihenést inkább fárasztónak, mint enyhítőnek érezte. Szín- leg mégis engedett az orvosi előírásnak, és kikapcsolódásként elment a frankfurti vásárra. Itt megismerkedett egy híres csodadoktorral, aki azt ígérte, hogy pihenés nélkül is meggyógyítja őt; Hoche titokban bevett néhányat a gyógyszereiből, és hamarosan kétségbeejtő egész- ségi állapotba került. Poussielgue szeméből kiolvasta ítéletét, szelíden megadta magát sorsának. Búcsút akart még venni barátaitól és fegyvertársaitól, szelíd derű- vel fogadta őket, míg ágya lábánál ifjú felesége fuldoklott a zokogástól. A tábornok egy órát társalgott társaival, megköszönte szeretetüket és ragaszkodásukat, még mosolyt is sikerült erőltetni az arcára. A köz- 121 ügyekről is beszélt, visszatért a fructidori államcsínyre, amelyet továbbra is nélkülözhetetlennek ítélt, habár e súlyos pillanatokban elismerte: örült, amikor látta, hogy a köztársaság hadseregeinek ve- zénylő tábornokai közül egy sem vett részt személyesen az erőszakos cselekményekben, és hogy Augereau tábornok, aki a három direktor

119 Azon a napon, a VIII. év brumaire 19-én (1799. november 10.) Bonaparte tábor- nok, épp Egyiptomból hazatérve, Sainte-Cloud-ba űzte az Ötszázak Tanácsát, le- tartóztatott három direktort, és eltörölte a III évi alkotmányt, majd első konzulnak választatta meg magát. Lásd könyvemet: Franciaország története, II. 365- 366. 120 [augusztus 18. és szeptember 16. közötti időszak] 121 [augusztus 18. és szeptember 16. közötti időszak]

140 parancsára végrehajtotta őket, ebben nyilvánvalóan a polgári hatalomnak engedelmeskedett. A kardnak ugyanis – tette hozzá Hoche – szol- gálnia, és nem oltalmaznia kell a köztársaságot. Ez az utolsó erőfeszítés nagyon kimerítette. Elbocsátotta aláren- deltjeit, és estefelé elaludt. Néhány óra múlva fuldokolva ébredt. Nem szólalt meg töbé; egy újabb szörnyű roham után 1797. szeptember 19- én csendben kilehelte lelkét felesége, és sógora, Debelle tábornok kar- 122 jai között. Hoche alig érte meg a huszonkilencedik születésnapját, és hír- neve, akárcsak ifjú és ragyogó riválisáé, Arcole és Rivoli győzte- séé, beragyogta Európát. Ki írhatná le hadsegédeinek kétségbe- esését, katonáinak csüggedését? A hadsereg egésze magasztos és megható temetést rendezett vezére számára. Úgy határoztak, hogy Petersbergben temetik el, a Koblenz melletti körülárkolt táborban, egy ifjú hős mellé, akit ugyancsak élete virágjában ragadott el a halál, dicsőséges pályafutása derekán, aki nagy nevet hagyott maga után: Marceau tábornokét. A gyászmenet szeptember 21-én hagyta el Wetzlart, és indult el Koblenz irányában. Hoche hadsegédei, a tábornokok és a vezérkar tagjai kísérték a kocsit, amely előtt a gyászszalagos zászlókat és lobogókat hordozták. Így vonult a menet, méltóságteljesen, útjában a falvak és városok félrevert harangjai zúgtak mindenfelől. A környék parasztjai is kitódultak az útra, kísérni a tábornokot, aki sok tanújelét adta együtt- érzésének, és aki igyekezett megkönnyíteni számukra a háború terheit. A holttestet Braunfelsben tisztelettel fogadta a tartományi herceg, aki egész háznépe élén a főtéren várta a koporsót. Amikor a menet elhaladt a híres citadella, Ehrenbreitstein bástyái alatt, az osztrák őr- ség ágyúlövésekkel tisztelgett, és a garnizon katonái is felsorakoztak előtte. A kormányzó kitáratta előtte a kapuszárnyakat, és elkísérte a menetet egésze a Rajna partjáig a kettős sorfal között, melyet egyik oldalon a francia, másikon az osztrák katonák alkottak. Ezután a menet

122 Felnyitották a testét, és a gyomrában olyan foltokat találtak, amelyekből egyesek szerint mérgezésre lehetett gyanakodni, de annak bizonyítására elégtelenek voltak.

141 áthaladt Koblenz városán, majd elindult Petersberg emelkedőjén, ahol a hadsereg egy része fegyverben állt a fogadásukra. Itt volt található egy szerény síremlék, amelyet a nagy költő is megörökített halhatatlan 123 verssoraiban, és amely Marceau maradványait zárta magába. Hoche nem sokkal halála előtt írta alá az adakozási ívet az egykori bajtársának állítandó síremlékre, ezért született meg a döntés, hogy nyughelyük egyesítse a két hőst. Az elhunyttól alvezérei, Le Fèvre, Championnet és Grenier vettek búcsút egyszerű és őszinte katonás stílusban. Utánuk egy gránátos lépett elő, fegyverével tisztelgett a koporsó előtt, és egy tölgyfalevél koszorút helyezett rá e szavakkal: „Hoche, a hadsereg ne- vében – fogadd ezt a koszorút” és sírva fakadt. Könnyei minden szónál jobban kifejezték mindnyájuk érzéseit. Hoche nem volt többé, de ott él katonái és polgártársai szívében: egész Franciaországot megdöbbentette a halála, és az általános fáj- dalom azon a gyászünnepségen mutatkozott meg leginkább, amelyet a kormány rendezett nagy pompával Hoche emlékének október else- jén Párizsban. A Direktórium az összes állami testületet, a népet és a hadsereget is meghívta a Mars-mezőre a gyászünnepségre, amelyen Pierre Daunou, a kiváló tudós és politikus búcsúztatta gyászbeszédével a hőst, ékes szavakkal tolmácsolva a haza fájdalmát.

Ez volt Lazare Hoche ragyogó és túl rövidre szabott élete. Min- denki, még az ellenségei csodálatát is elnyerte, és már oly életkorban irigylésre méltó dicsőséget szerzett, amikor még a legkiválóbbak is éppen csak kezdik felkelteni a köz figyelmét. Rendkívüli mértékben jellemezte a nagy embereknek az a vonása, hogy láthatón felülemel- kednek a helyzetükön: minél feljebb lépett, annál nagyobbnak tetszett,

123 François-Séverin Marceau tábornok (1769-1796) Hoche ifjú katonatársa, tábor- noktársa volt a Sambre-és-Meuse-i Hadseregben, és nála egy évvel korábban esett el. Lord Byron a Childe Harold című nagy poémájának a harmadik énekében írt erről a síremlékről, és bár csak Marceau nevét említi meg, amit írt, az mind a két hősre egyaránt érvényes: „Koblenz mellett a lejtőn kis zöld dombot egyszerű gúla koronáz; hős nyugszik alatta… Kurta és dicső volt ifjú pályája. Barát s ellenség egyként siratta őt, s ha a vándor megáll tűnődni itt, jó okkal küld fohászt nagy lelke nyugtáért, mert a szabadság legjobb bajnoka volt. Egy azok közt, kikből oly kevés van: kik sose lépnek túl a szent körön, mit a szabadság jelöl ki, midőn kardot ád a kézbe. Lelkéhez nem tapadt folt, ezért siratták annyian.” 142 és szinte mindenki elismeri, hogy szerencséjének, ha tovább élhet, nem lett volna más határa, mint amit a kötelesség előírt, és amit ő tűzött ki maga elé. Élete mindenben az igazi nagyság pecsétjét hordozta magán; ha az ember végiggondolja ezt, a lélek önfeledt magasságába, az önfel- áldozásig és a nagy tettekig repíti őt. Legkiemelkedőbb vonásai a hűség, a nagylelkűség, a tüzes hazafi- ság, a becsület kultusza volt, és olyan dühödt tettvágy, ami tűrhetetlen szenvedéssé tette számára a pihenést. Ezekhez a nagyszerű vonások- hoz adjuk még hozzá a puritánságot, a törekvést, hogy mindig hazája javát szolgálja, a jóságot, melynek következtében mindig részvéttel volt a szerencsétlenek bajai iránt, és a tisztességet, ami nélkül számára az élet elképzelhetetlen volt. „Arra kérsz – írta ifjú feleségének –,hogy gondoljak gyermekünk jövőjére is: én folttalan nevet fogok ráhagyni, mással nem tartozom 124 neki.” Soha tábornok úgy nem bírta katonái szeretetét: „Szeress, ha azt akarod, hogy szeressenek”, mondogatta, és ez így is volt: szerette a kato- náit, és ezért lett a bálványuk. Ami java volt, az a katonáié is volt, és a nagylelkűségének valóban nem volt határa. „»Kétszázezer frankkal több lehetne az erszényedben – mondta neki egy ismerőse –, ha nem osztogat- nád fűnek-fának, amid van.« »Viszont egy millióval kevesebb volna a ba- rátaiméban – felelte Hoche –, akiknek pedig jóval nagyobb szükségük van rá.«” Ha keresnénk valakit a történelem hősei között, akit e tekintetben méltóképp össze lehet hasonlítani vele, Bertrand du Guesclin-ig kellene visszamenni, akinek az életrajzát Hoche-é előtt vetettem papírra, és akivel Hoche sok vonásában rokonítható. Mindkettőt csodálhatjuk nagylelkűségéért, hősiességéért, a szenvedők iránt tanúsított könyörü- letességéért és a szegényeken élősködő csalók és vérszívók megvetésé- ért. Mindketten kitűntek az ellenséggel szembeni lélekjelenlétükkel, villámgyors döntéseikkel és az ihletett rögtönzés adottságával, azonos volt bennük a körültekintés az előkészítésben és a gyorsaság a vég- rehajtásban. Mindketten megvetették a rutint, és előre vitték a had-

124 Levél a család közléséből.

143 művészetet ösztönükből fakadó nagy újításokkal, amelyeket a modern stratégia és taktika szülőanyjának tekinthetünk. Egyaránt szerencsé- sek voltak abban, hogy mindig győztek, valahányszor a vezénylet az ő kezükben volt, és mindkettőjüknek keserű csapás volt, hogy ágyban érte őket a halál, holott életüket veszélyek között, a csatamezőkön töl- tötték. Hoche-nak viszont nagy előnye volt Bertrand du Guesclin-nel szemben, hogy civilizáció haladottabb korszakában született, és meg- tapasztalta azt a felsőbbrendűséget, amelyet az írás kultúrája nyújt, és azokat az élvezeteket, amelyekhez általa jut az ember. Bertrand nem tudott írni és olvasni, és nem is törődött vele. Hoche viszont mindig fájlalta, hogy gyermekkorában hiányos iskolai képzést kapott, és ennek hátrányait élete során saját erejéből kellett kiegészítenie. Mindig olvasott és tanult a kaszárnyákban és táborokban, az ókori szerzők, ezek közül is a görög és római történetírók vonzották leginkább. Mű- veikben megtalálta a köztársasági erénynek azt az erős zamatát, amely büszke és egyenes lelkének táplálékot nyújtott. Lelkesítő erőt sugá- roztak számára a hősi alakok, mint például a hadvezér, aki megverte az ellenséget, és a hősi kardot letéve visszatért kis birtokára az eke szarvához. Hoche sokat köszönhet az ókori irodalommal való gyako- ri érintkezésnek, melyet főképp kiáltványainak és napiparancsainak a stílusából lehet észrevenni. Ezek az akkori hivatalos nyelv szónokias- ságától fokról fokra eltávolodtak, és tiszta, szigorú, ékesszóló pontossá- gig jutottak. Finom, érzékeny szellemének művelése és a nagy példák tanulmányozása révén fejlődött ki az ízlése. Kora ifjúságában sokat olvasott – de válogatás nélkül –, ám később megtanult különbséget tenni, és még fiatal feleségének is hasznos tanácsokat adott olvasmá- nyai kiválasztására: igyekezett ízlését a szelleme megvilágosítása által is művelni. Amikor a Rousseau iránti rajongás épp a zenitjén volt, nem közönséges próbája volt a józan észnek, hogy ő megóvta magát ettől a ragálytól: képes volt felfedezni benne a túlzást, a paradoxont, sőt, a hazugságot is a félrevezető stílus mágiája mögött, és gondosan fel- fegyverezni hitvesét is az ilyen olvasmány veszélyei ellen. Sok levele bővelkedik gyöngéd és elbűvölő részletekben. Mindezekből egy erős, egyenes és független lélek büszkesége sugárzik. E levelek közül sok

144 tanúskodik arról, milyen roppant fontosnak tartotta Hoche – akár nők, akár férfiak neveléséről volt szó –, hogy a lehető legkorábban kifejlőd- 125 jön a jellemben az erő, az energia és az őszinteség. Minden egy célra irányult benne: a szó, az írás és a tett. Jelleme a figyelmes tekintetnek minden részletében és nagy egészében is har- monikusnak és nagynak mutatkozik. Voltak persze árnyékos oldalai is. Hoche mindig igyekezett erő- szakot tenni lángoló és indulatos természetén, amely nem tűrte a kor- látozást: szenvedélyes volt, de fogékony is a befolyásra, és gyakran tért át hirtelen egy döntésről akár az ellenkezőjére is, ahogy az írországi expedíció esetében – az egyik nap lemondott róla, de újrakezdte volna másnap. Hajlamos volt a mély kétségbeesésre és átmeneti csüggedésre, de ezek oka hol téves megítélés, hol túl nagy bosszúság vagy heves csa- lódás volt, sohasem holmi jellemgyöngeség. Kiváló értelme, szilárd és hű szíve hamarosan átvette az uralmat, és a helyes útra irányította őt, amely igazi céljához vezetette. Néha a korszak személyes helyzetének előítélete lett rajta úrrá, ilyenkor hibákat is elkövetett, és volt, hogy ő maga hozott veszélyt hazájára abban a hitben, hogy segít rajta – téve- dett, de jót akart, szándékai mindig tiszták voltak. A szabadság, amelyet inkább őszinte, mint tüntető szeretettel szeretett, mindig drága maradt számára. 1789 nagy elveit mindvégig szentnek tekintette. De mint mindenkinek, neki is kevés volt a tapasztalata, és évek múltával ismerte csak fel, milyen feltételek között élhet igazán a szabadság egy nagy nép körében. Megértette, hogy a szabadság alapja főképp a minden ember jogának kijáró tisztelet, a törvényes rend, valamint a köz véleményének felismerése és elfogadása. Soha nem helyezte saját érde- két a haza érdekei elé, soha nem gazdagodott a szabadság kárára. Azon emberekhez volt hasonló, akiket Plutarkhosz örökített meg az embe- riség dicsőségére, a Kimónok, Phókiónok vagy Paullus Aemilkiusok családjába tartozott: az ilyen emberek vagy fenntartják a köztársaságo- kat, vagy a köztársasággal pusztulnak el.

125 Lásd a G. jegyzetet a könyv végén.

145 Vákát oldal JEGYZETEK ÉS IGAZOLÓ ÍRÁSOK Vákát oldal A. jegyzet - Alphones de Lamartine: A párizsi terror

„Több mint nyolcezer gyanúsított zsúfolódott össze Párizs börtöneiben egy hónappal Danton halála előtt. Egyetlen éjszaka alatt háromszáz csalá- dot hurcoltak be e börtönökbe a Saint Germain-negyedből: mindannyian Franciaország történetének, hadügyének, közéletének és egyházi életének legfontosabb neveit viselték. Nem is vesződött a bíróság azzal, hogy valami bűntényt koholjon számukra. Elég volt a nevük és a vagyonuk, hogy kiszol- gáltassa őket. Lakhelyük, vagyonuk, rokonságuk, vallásuk, rangjuk, véle- ményük vagy feltételezett érzelmeik voltak a bűneik. Úgy is mondhatjuk, hogy nem volt már bűnös, avagy ártatlan, hanem csak feljelentők és feljelen- tettek. Sem a kor, sem a nem, sem a gyermekkor, sem az aggkori végelgyen- gülés (ami lehetetlenné tette volna bármely bűncselekmény elkövetését), nem menthetett meg senkit a vádemeléstől, vagy az elítéltetéstől. A béna aggas- tyánok követték a fiaikat, a gyermekek az apjukat, az asszonyok a férjüket, és a lányok az anyjukat. Ez a neve miatt halt meg, amaz a vagyona miatt, emez azért, mert nyíltan beszélt, amaz azért, mert hallgatott. Ki azért, mert a királyt szolgálta, ki azért, mert tüntetően rajongott a köztársaságért, ez azért, mert nem tetszett neki Marat, az meg azért, mert sajnálta a giron- distákat. Azért, mert emigráltak, vagy mert helyben maradtak, vagy mert nem költöttek eleget, és a nép ezért éhezett, vagy olyan fényűzést folytattak, hogy az már sértette a nyomorultakat. Érvek, gyanúk, ellentmondásos lát- szatok, mind megfeleltek a célnak. Az is rosszul járt, akinek besúgót találtak a környezetében, mert a törvény szerint az ilyet részesedés illette meg az elkobzott javakból. A nép, amely egyszerre feljelentő, bíró és az áldozatok

149 örököse volt, azt hitte, hogy meggazdagszik az elkobzott javakból. Ha a feljelentőknek hiányzott a halálos ítélethez elegendő ürügy, vélt vagy kitalált összeesküvéseket kémleltek ki a börtönökben. Magukat letartóztatottaknak adták ki, bizalmas közléseket csaltak ki a valódi foglyokból a szabadság utá- ni vágyról, vagy a szökési terveikről, és amit kitaláltak, azonnal tényként jelentették a közvádlónak. A besúgottak listájára százával vették fel olyanok nevét, akik csak ebből a forrásból értesültek a vétségükről – ezt úgy nevezték, hogy a nyaktiló kiszolgálása. Az ilyen szállítmányok ürítették ki a zárkákat, az ilyen besúgók tartották fenn a terrort, az ilyenek tettek szájkosarat a zú- golódásra. Napról napra több és tömöttebb kocsi szállította az áldozatokat a vérpadra. A kocsik négykor indultak, végiggördültek a Pont au Change-on, majd a Rue Saint-Honorén a Forradalom teréig. Egyre hosszabbították az útvonalat, hogy több látványosság jusson a népnek, és több gyötrelem az áldozatoknak. [...] Igen, a gyilkolás volt egy egész nép legfőbb szórakozása és gyönyörűsége.”

(Alphones de Lamartine: A girondiak története, 56. könyv)

150 B. jegyzet - Claude Desprez következtetései az állítólagos quiberoni kapitulációról

„Íme a kapituláció, amelynek sehol se találni a nyomát: mi lehet az alapja a hírnek, ami egész napjainkig fennmaradt róla? Hát azok a szavak, amelyeket Sombreuil-nek tulajdonítunk egy beszélgetés révén, amelyet egy köz- társasági vezérrel folytatott. [...] Szívesebben hinnénk magának Sombreuil- nek. Két alkalommal beszélt a kapitulációról, amelynek hitelt adva az emigránsok letették a fegyvert: először a levélben, amelyet Warren tenger- nagynak írt, éspedig így: »Mivel nincs több tartalékom, arra jutottam, hogy kapitulálni kell, megmentendő azokat, akiknek nem sikerült elmenekülniük. A hadsereg pedig egyöntetűen azt felelte, hogy akik emigráltak, azokat hadi- 126 fogolynak tekintik, és a többiekkel egyezően fognak bánni velük.« A második levél Auray-ban kelt, a címzettje Hoche: »Az Ön összes csapata, írja Sombreuil, el van kötelezve ama kevesek iránt, akik megmaradtak nekem, és akik szükségszerűen elesnének, uram. De azoknak a szava, akik a rangjuk alapján tehetnek ilyen ígéretet, bizonyára szent az ön számára 127 is.« Jól látható ebből a második levélből, ahogy az elsőből is, hogy nincs szó többről, mint katonák közfelkiáltásos megegyezéséről, legfeljebb néhány, erre fel nem hatalmazott tiszt ígéretéről. Ezzel szemben, ha Sombreuil egyez- ményt kötött volna Hoche-sal vagy még inkább Humbert-rel, nem mulasz- totta volna el erre emlékeztetni Hoche-t, és számon kérni rajta a neki tett

126 Savary: Sombreuil levele Warren tengernagyhoz 127 Sombreuil Hoche-nak, 1795. július 22-én

151 ígéretét. Nem maradt ránk Hoche válasza, amit erre a levélre adott, de elég ide beilleszteni azt a levelét, amelyet Warrennek küldött: »A hadseregnek pedig tartozom kijelenteni, hogy az általam közölt levélben tévedés van: én álltam a hétszáz gránátos élén, akik Sombreuil urat és divízióját elejtették, és egyik katona sem kiáltotta, hogy az emigránsokat hadifogolykén kell ke- zelni – amit egyébként ott helyben megcáfoltam volna.« Egy ilyen egyértelmű állításhoz csak egy tényt illesztenénk. Néhány hó- nappal utóbb Hoche Vendée-ben parancsnokolt. Egyik beosztottja, Bonnaire tábornok kivégeztetett néhány foglyot, akiket a Saint-Mesmin-i kastélyban fogtak el. Hoche-nak azt jelentették, hogy Bonnaire tábornok az illetőknek korábban ígéretet tett, miszerint megkíméli az életüket. Azonnal elrendelte Bonnaire tábornok letartóztatását. A vizsgálat tisztázta a tábornokát, Hoche pedig felmentette, és így írt neki: »Bizonyára nem veszi zokon a túl- zott szigort becsület dolgában. Egy becsületes ember nem juthat odáig, hogy 128 eskü alatt adott ígéretét megszegi. « Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy ha az emigránsok abban a hitben voltak, miszerint kapituláció esetén kíméletes elbánásra számíthat- nak, ez azért volt, mert magukra vonatkoztatták azt, ami csak a köztár- sasági katonákra volt érvényes, amennyiben sorállományúak voltak. Tehát egy félreértés folytán áldozták fel életüket, amelyet viszont másként sem tudtak volna megvédeni. Azt viszont nyomatékosan kijelenthetjük, hogy nem holmi hitszegésnek estek áldozatul.”

(Claude Desprez: Lazare Hoche 214-217. old.)

128 Hoche levelezése, 1796. március 17.

152 C. jegyzet - IV. év thermidor 2. (1796. július 20.) – a Direktórium határozata

„A Direktórium, hogy tanújelét adja nagyrabecsülésének Hoche tábornok, a Óceáni Hadsereg parancsnoka iránt a kiemelkedő szolgálatokért, amelyeket a hazának tett, és személyében megtisztelve a hős védőket is, akik az ő parancsait követve véget vetettek a hosszas és szerencsétlen háborúknak Breatgne-ban és Vendée-ban, a következő határozatot hozza: Hoche tábornoknak a Francia Köztársaság nevében ajándék gyanánt két szép lovat ad át, a legszebbeket a hadi ménes állományából, teljes felsze- reléssel; egyszersmind egy pár pisztolyt a hadsereg versailles-i manufaktú- rájából.”

CARNOT

153 D. jegyzet

Kivonat Carnot tervezetéből, mely egy Angliában szervezendő chouannerie-ről szólt, és amelyből Hoche merítette az instrukciókat a „frankok második légiója” számára.

„Akiket erre az expedícióra beszerveznek, legyenek lehetőleg fiatalok, robusztusak, vakmerők és zsákmányra éhesek. Működjenek úgy, mint a flibuszterek az Antillákon, legyenek képesek az ellenségeik között halálos 129 rémületet kelteni.”

„Ilyen csapatokba lehet toborozni kényszermunkára ítélteket is, ha fizi- kai és erkölcsi jellemzőik megfelelnek az ilyen expedíció számára megkívánt- nak. Az ilyen egyéneket azzal kell biztatni, hogy ami zsákmányt ejtenek, azt megtarthatják maguknak, sőt használatát nyugodtan élvezhetik bár- mely gyarmatunkon. Ezen túl azzal a reménnyel is biztathatják a korábbi elítélteket, hogy büntetésüket eltörlik a hazának tett szolgálat fejében.”

„Az első csapatát ezeknek az embereknek, mintegy kétezres létszámmal, egyenként nagyjából ötven fős kompániákba kell szétosztani, és mindegyik- nek saját tisztje lesz. Mind alárendeltje az egész művelet egyetlen főnöké- nek, akinek igen nagy hatásköre lesz.”

„Tartsuk szem előtt, hogy a tervezett expedíció ilyen szerény létszámmal csak rendkívüli eszközök alkalmazása révén érhet el sikert.”

„Nincs szükség nagy élelemtartalékra, sem öltözetre: a csapatok minden

129 [Flibuszterek: rablók, haramiák, kalózok a karibi spanyol gyarmatokon]

154 szükségeset bátorságukkal és fegyvereikkel teremtenek elő.”

„Fontos, hogy a partraszállás a partvidék számos különböző pontján történjék, részint azért, mert ha a pusztítás és a riadalom nagyobb területen szétszórva tör ki, akkor ellenségeink szemében erőink sokkal nagyobbnak látszanak, részint pedig azért, mert így könnyebben jutunk kellő élelemhez.”

„A megérkezéskor a vezérek bejelentik – ők is meg katonáik is –, hogy ők a szabadság bajnokai és a zsarnokok ellenségei.”

„Fontos, hogy a csapat hirdessen háborút a kastélyoknak és békét a kuny- hóknak, illetve hogy a viselkedésük, főleg kezdetben, megfeleljen ennek a nyilatkozatnak.”

„Ahogy előrehaladnak, kinyitják a börtönöket, az elítélteket meghívják csapataikba, és besorolják őket. Ugyanezt ajánlják a munkásoknak, a nélkü- lözőknek, az elégedetleneknek. Mindenben osztoznak velük, fegyvert adnak nekik és ennivalót, részt ajánlanak nekik minden zsákmányból. És összetör- nek minden járművet.”

„A legyőzött ellenséget könyörtelenül üldözni kell, és a foglyoknak nem kell szállást adni.”

„Le kell rombolni a hidakat, megszakítani minden érintkezést, feltar- tóztatni és kifosztani a postakocsikat, minden hajót felgyújtani, minden községből elkobozni a fegyvereket. Aki ellenáll, azt sortűzzel kivégezni 130 [...]”

130 Kivonat a könyvből, amelyet Grouchy márki adott ki ezen a címen: Grouchy generális és Írorország 1796-ban, 16-23 old.

155 E. jegyzet

Egy levélben, amelyet Hoche Meaux-ból írt sógorának, Debelle-nek 1797. február 14-én, beszámolt egy hazafias estélyről, ahol Mantova elfoglalása alkalmából volt jelen. Felfigyelt az oda tartók menetére, kö- vette őket, és hallotta, hogy az egyik városi hivatalnok egy lehetséges royalista ellenforradalomról beszél. Az illetőnek hosszan és találéko- nyan sikerült elkerülnie, hogy a kompromittáló polgártárs és köztársa- ság szavakat kiejtse a száján – így felelve meg mindenben az előírások- nak. Az esetet felidézve Hoche nem tudta elfojtani méltatlankodását. „Tessék, hát ilyenek a mi franciáink! Egyszer alkotmányosak Lacourral, majd mérsékeltek Brissot-val, aztán jakobinusok Robespierre-rel, aztán thermidoriak Dumont-nal, majd royalisták, hacsak nem válnak dühödt demagógokká. Ilyenek az elvei ennek a birkanyáj-osztálynak, amelynek a többsége bérlőkből, köztisztviselőkből, ügyvédekből és polgárokból áll össze, akik számára a dolgok visszatérése a régi állapotukba egyfajta feltámadást jelentene [...] és akik makacsul úgy tartják, hogy nem számít a közvélemény, a közjó előmenetele, és hogy az állandó változások tönkreteszik a kereske- delmet meg a művészeteket. Az a fő, hogy a leves meleg legyen, és hogy ne kelljen adót fizetniük. Boldogtalan nép! [...] Megérdemled a sorsodat!”

156 F. jegyzet

Hoche elismerte, mondta életrajzírója, Bergounioux, hogy egy monarchikus államban talán több szabadság van, mint egy köztársaságban, de ő ennek ellenére élesen ellenzi a királyság visszaállítását… „Akármi- lyen lenne is az uralkodó, a puszta tény miatt, hogy ő az uralkodó, harcolna a köztársaság elve és lényege ellen, mert az az osztályok eltörlését jelente- né. Ő pedig, akár saját akarata ellenére is kénytelen volna újjáteremteni a nemességet, melynek újjáteremtése viszont mégis magának a nemességnek a vesztét okozná, mivel a léte irritálja a harmadik rendet, amely nem lehetne többé minden, azaz mindenki. A monarchia ennek a kísérletnek a puszta tényétől is összeomlana. Újabb forradalom. Szükségünk van egy kormány- ra, amely felszenteli – tényként is és jog szerint is – az egyenlőség elvét. [...] 131 Ez a kormány pedig nem lehet más, mint köztársasági.” Ami a kormányzat összetételét illeti, Hoche hozzáteszi: „Íme az én alapeszméim: Kell egy választható és újraválasztható elnök, és két kamara: 132 egyik teljességgel választható, a másik csak félig.” Láthatjuk itt is, és más írásaiban is, hogy a politikai szervezet egé- széről vallott nézetei még kiérleletlenek, nem eléggé gyakorlatiasak, és olykor ellentmondásosak voltak. Például természetes érzéke figyelmeztette az elháríthatatlan veszélyekre, amelyek az egyetemes válasz- tójoggal járnak. Megalapozottan vélte úgy, hogy a politikai választás nem annyira jog, mint inkább hivatás, és azt is tudta, hogy minden hivatás feltételez bizonyos képességet annál, aki betölti. ”Nem minden

131 Hoche levele Chérin tábornokhoz, idézi Bergounioux 132 Ugyanott.

157 ember polgártárs”, mondta, és félt a teljes sokaságot összehívni a köztér- re. A hazafiasság nem volt számára elegendő garancia.„A nép ha szenved – írta a Direktóriumnak – mindig valaki jobbat szeretne, és azt hiszi, 133 hogy meg is találja állandó cserélgetés útján.” Hoche ennek ellenére el- fogadta az általános választójogot a szavazás alapjaként, de csak azzal a kikötéssel, hogy szabályozott legyen, és sem az arisztokraták, sem a demagógok ne tudják kihasználni. Az utóbbiakról pedig ezt mondta: „A valóban dolgos, hazafias és becsületes Franciaországnak még sokáig kell védekeznie ellenük.” Erre a célra Hoche elképzelt egy elméletileg talán jó, de gyakor- latilag nehezen megvalósítható szisztémát: úgy gondolta, hogy a sajtó lehet szabad, de a vitákból ki kell zárni a tulajdonneveket, és hogy vá- lasztások idején mind a kormány, mind a sajtó kezelje abszolút tartóz- kodással a jelöltek személyét, és csak általános tekintetben és nyilvános ismertségükre hivatkozva jelöljék ki őket. „Ha nem így teszünk – írta Chérinnek – azzal az arisztokráciát és a demagógiát juttatjuk előnyhöz. Ezt a két kisebbséget kell lefegyverezni és megakadályozni abban, hogy túl nagy lármát csapjanak. A szabadságot szolgáljuk, ha korlátozzuk azok szá- 134 mára, akik azért követelik, hogy aztán elnyomhassák.”

133 Hoche jelentése a Direktóriumnak. 134 Hoche levele Chérin tábornokhoz.

158 G. jegyzet

Részlet egy levélből, amelyet Hoche a feleségének írt 1795. június 9-én a lányok neveléséről.

„Franciaországban az általános nevelés semmit sem ér, főképp az nem, amit a lányok kapnak. Lányainkból vagy szeleburdi kokottot csinálunk, vagy félénk nebáncsvirágot. Az angolok ehhez jobban értenek, mint mi: nőik illedelmesek, tájékozottak; csevegnek, és nem ismerik azt, amit mi fé- lénkségnek nevezünk. A lányoknak szabadságukban áll kijárni, látogatni, férfiakkal társalogni: anyjuktól megtanulják a bűntől való irtózást, a dacos védekezést a csábítás ellen, és sosem kezelik rabszolgaként őket. És azt is fi- gyeld meg, kedvesem, hogy lányaink közül, akik a szülői házban félénkek, és nem mernek megszólalni pirulás nélkül, azok, amint férjhez mennek, többé semmiféle féket nem ismernek. Miért nevelték őket így a szüleik, rabszolgá- nak, stb. stb?”

159 o

160