TÖRTÉNELMI SZEMLE

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KUTATÓKÖZPONT TÖRTÉNETTUDOMÁNYI INTÉZETÉNEK ÉRTESÍTŐJE LIX. ÉVFOLYAM, 2017. 4. SZÁM Szerkesztők TRINGLI ISTVÁN (felelős szerkesztő) FÓNAGY ZOLTÁN, NEUMANN TIBOR, OBORNI TERÉZ, PÓTÓ JÁNOS (rovatvezetők) GLÜCK LÁSZLÓ (szerkesztőségi munkatárs) Szerkesztőbizottság FODOR PÁL (elnök), BORHI LÁSZLÓ, ERDŐDY GÁBOR, GLATZ FERENC, MOLNÁR ANTAL, ORMOS MÁRIA, OROSZ ISTVÁN, PÁLFFY GÉZA, PÓK ATTILA, SOLYMOSI LÁSZLÓ, SZAKÁLY SÁNDOR, SZÁSZ ZOLTÁN, VARGA ZSUZSANNA A szerkesztőség elektromos postája: [email protected]

TARTALOMJEGYZÉK TANULMÁNYOK Nagy Levente: Mártír vagy kalandor? Brankovics Száva és az erdélyi román reformáció I. Apafi Mihály idejében 525 Kováts Antal András: Svájciak a magyar történelem sodrában, 1867–1990 543 Simon Attila: Kassa három megszállása. Párhuzamok és tanulságok 569 Apor Péter: Az alternatív demokrácia nyomorúsága. Ideológia, politikai nyelv és az ellenzékiség lehetőségei Magyarországon, 1968–1973 591

MŰHELY Sudár Balázs: Turul szavunk művelődéstörténeti hátteréhez 605 Bácsatyai Dániel: II. András angliai követei 621 E. Kovács Péter: Magyar zászlók velencei kézen 633 Kádas István: Cum sigillo nostro. A késő középkori Sáros megye pecséthasználata 637 Szaszkó Elek: A sződi uradalom 1517/1518. évi számadásjegyzéke (Adatok a Gersei Pető család dél-alföldi birtoklásáról) 655 Ábrahám Barna: „Más nemzeteknél, mint a szászoknál…” Ortodoxia és lutheranizmus kölcsönhatásai a dualizmus kori Erdélyben 683

MÉRLEG A kapitalizmus rövid története (Trádler Henrietta) 691

MEGEMLÉKEZÉS Sipos Péter (1935–2017) (Simándi Irén) 699 TANULMÁNYOK

NAGY LEVENTE

Mártír vagy kalandor?

Brankovics Száva és az erdélyi román reformáció I. Apafi Mihály idejében*

II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1656. december 28-án Csulai György javaslatára Brankovics Szávát (Sava Bran- covici) nevezte ki Erdély és a hozzá tartozó részek görög vallású híveinek (romá- nok, görög, szerbek) püspökévé. Ilyen mérvű hatalom a Báthory István által 1581- ben kinevezett Eftimie püspök óta nem összpontosult az erdélyi vladika kezében. Egyetlen román esperesség sem maradt a magyar szuperintendens joghatósága alatt. (Fogarasföld, mivel liber baronatus volt, kivételt képzett: nem tartozott Bran- kovics alá 1656 után sem.)1 A szerb családból származó Brankovics Száva testvé- rével, Györggyel Borosjenőből érkezett Erdélybe az 1650-es évek második felé- ben. A kitűnő nyelvismerettel rendelkező testvérpár (tudtak szerbül, románul, magyarul, törökül, később megtanultak latinul is) hamar beilleszkedett a fejede- lemkori Erdély udvari életébe: több fontos diplomáciai küldetésben vettek részt, és az Apafi -kori erdélyi politikai élet meghatározó személyiségei lettek. Brankovics târgoviștei felszentelése (1656. szeptember) után érkezett Rákóczi udvarába. A felszentelés a havasalföldi vajda, Constantin Șerban (1654–1659, 1660) beleegyezésével történt.2 A vajda Rákóczi lekötelezettje volt, ugyanis 1655- ben az erdélyi fejedelem személyesen vezette csapatait Havasalföldre, hogy Șerbant a fellázadt szejménekkel3 szemben megvédje. Rákóczi már ekkor a len- gyelországi akció szálait szövögette. A moldvai vajda, Gheorghe Ștefan (1653– 1658) szintén Rákóczi segítségével került a trónra, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy mindjárt a lengyelországi hadjárat kezdetén, 1657 januárjában ne in- formálja a Portát a fejedelem akciójáról. Șerban vajda azonban mindvégig hűsége- sen kitartott Rákóczi mellett: 1658. január 13-án Rákóczi azt írta édesanyjának,

* A tanulmány az NKFIH (OTKA) 111 871. sz. pályázat támogatásával készült. 1 Brankovics kinevezési okmánya: Archivu pentru fi lolgia și istoria 4. (1870) 648–649. 2 Silviu Dragomir: Fragmente din cronica sârbească a lui George Brancovici. Anuarul Institutului de Istorie Națională din Cluj 2. (1923) 27–28. A korabeli gyakorlat alapján a leendő erdélyi román püspök előbb a havasalföldi érsekkel szenteltette fel magát, majd ezután állította ki számára feje- delem a megbízólevelet. Püspöki feladatait csak ezután gyakorolhatta. 3 A szejmének a havasalföldi vajdák zsoldos testőrei voltak. Șerban vajda elleni lázadásukról ld.: Lidia A. Demé ny–Lajos Demé ny–Nicolae Stoicescu: Răscoala seimenilor sau ră scoală populară ? Editura Științifi că, București, 1968.

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:525–541 526 NAGY LEVENTE hogy a havasalföldi vajda azt üzente, hogy „velünk élni, halni akar; csak azt kíván- ja, hogy az székbe menjünk”.4 A lengyelországi balszerencsés hadjáratot követő zavaros időkben is sikerült Brankovicsnak jól manővereznie. 1659. január 9-én az új fejedelem, Barcsai Ákos megerősítette Száva kinevezését, és egyben újabb kegyben is részesítette azáltal, hogy joghatóságát a fogarasföldi román papokra is kiterjesztette. A vladika köz- benjárására Barcsai Besztercén 1659. március 15-én kelt oklevelében ismételten megerősítette az „Erdélyországunk és a hozzá tartozó részeknek birodalmiban lévő oláh papok” kiváltságait, és mindenféle szolgáltatási és fi zetési kötelezettség alól felmentette őket:

„kegyelmes tekintetünk lévén tiszteletes Brankovics Száva, minden birodal- munkban lévő oláh eklézsiának elöljárójának és papjának, püspökének kivált- képpen azért való alázatos törekedésére, minden tized, kilenced, értvén búzárul, árpárul, rozsrul, zabrul, kölesrül, lencsérül, borsórul, babrul, tatárkárul, kender- rül, lenrül, méhrül, viszontag bárányrul, bárányocskákrul, és egyéb féle marhák- rul, melyeket esztendőnként fi scusunknak szoktanak dézsmálni, azok adózásirul örökösen eximáltuk és supportáltunk, az mind eximáltunk és supportáltunk ez levelünk erejével.”5

Később Száva azonban ismét Rákóczi pártjára állt, ezért 1660. február 15-én a Szebenbe szorult Barcsai Ákos az Oroszországból jött szerzetest, Putivliai Györ- gyöt (Georgius Putivlensis Moscovita, szerzetesi nevén Genadius) nevezte ki vla- dikává, azzal az indokkal, hogy Brankovics hűtlen lett, és olyan dolgokba kevere- dett, melyek nemcsak a fejdelem, hanem az egész ország vesztét okozhatják. A magyar szuperintendensnek alárendelt Genadius minden erdélyi görögkeleti vallá- son lévők (románok, rácok, szerbek) püspöke lett. Barcsai megfontolatlanul csele- kedett, hiszen még csak nem is a román vajdaságokból, hanem egyenesen Orosz- országból jött, románul egyáltalán nem tudó szerzetestől várta el, mindjárt az eléje tárt kondíciók első pontjában azt, hogy az kötelezze a román papokat az egyházi szertartások román nyelven történő elvégzésére.6

4 Szilágyi Sándor: A két Rákóczi György fejedelem családi levelezése. MTA, Bp., 1875. (Magyar Történelmi Emlékek I. Okmánytárak 24.) 534. Minderről ld. még: Kármán Gábor: II. Rákóczi György 1657. évi lengyelországi hadjáratának diplomáciai háttere. Századok 146. (2012) 1061– 1062.; B. Szabó János–Sudár Balázs: „Independens fejedelem az Portán kívül.” II. Rákóczi György oszmán kapcsolatai. Esettanulmány az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom viszonyának történetéhez. II. Századok 147. (2013) 987. 5 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (= MNL OL), P 1239 Apafi Mihály gyűjtemény 1. d. fol. 27r. 6 „Ne verbum Dei in ecclesia lingua peregrina, tam ipse concionari audeat, quam aliis id attentare permittat, sed nativa sola lingua pure Valachica.” (Genadius kinevezésének legutóbbi kiadása: Ana Dumitran: Aspecte ale politicii confesionale a Principatului calvin față de români: confi rmările în funcțiile ecleziastice și programul de reformare a Bisericii Ortodoxe din Transilvania. Maedievalia Transilvanica 5–6. (2001–2002) 1–2. sz. 171. MÁRTÍR VAGY KALANDOR? 527

A rivális fejedelem, Kemény János halála (1662. január 23.) után nem sokkal, 1662. március 12-én a román esperesek azt írták az új fejedelemnek, I. Apafi Mi- hálynak, hogy

„püspökségre való választásban szabatos electiónk volt, kihezképpen, kegyele- mes urunk, Fehérvárat, Szászsebes, Szászváros székekbeli, Vincen, Vajdahunya- don, Hátszegen, Körösbányán és Zalatnán lakó esperesek, inspectiónk alatt való pópákkal, az elmúlt napokban egybe gyűlvén, távolyán való espereseknek is ér- telmeket vévén, elébbi püspököt Brankovics Száva uramot hagytuk helybe, tagja lévén kegyelmes urunk őkegyelme szegény hazánknak. Kegyelmes urunk, amely idegen püspökre emlékezhetőnk, vagyis azok közül tisztességesen püspökséget véghez nem vihette senki, ki fogságban esék, ki másképp vesze el gonosz csele- kedetek miá. Kegyelmes urunk az mostani is már privilégiumunkban kezde há- borgatni, mivel nem lévén az püspöknek öröksége esztendőnként szoktunk adni számára egy-egy forintot, az mostani püspök elírte, hogy minden oláh pap adjon számára egy tallért. Igen alázatosan könyörgünk nagyságodnak, mint kegyelmes urunknak, kegyelmes fi leiben vévén könyörgésünket, privilégiumunkban ke- gyelmességéből bennünköt megtartani méltóztassék, és elébbi és fejedelmi ke- gyelmességből elébbi püspök Brankovics Száva uramot püspökségben megtarta- ni méltóztassék.”7

A levél külön érdekessége a Brankovics melletti érvelés. A román esperesek azért szerették volna őt ismét püspöküknek, mert „tagja a szegény hazának”, értsd erdélyi, ráadásul nemes. Úgy tűnik, a korban általános probléma volt a román vaj- daságokból vagy egyenesen az Oroszországból jövő vladikák ügye. Mert hiába tiltotta meg 1601-ben a lécfalvi országgyűlés a Kárpátokon túli szerzeteseknek azt, hogy Erdélybe jöhessenek, a 17. században a bevándorlás folyamatos volt. Erdély jó néhány 17. századi vladikája (Ilie Iorest, Milovitius, Daniil, az Újszövetséget fordító Silvestru vagy az oroszországi Putivliai György) mind-mind a Kárpátokon túlról érkeztek Erdélybe. Az esperesek levele azt bizonyítja, hogy a bevándorolt vladikák működése feszültségekhez vezetett: mivel nincstelenül érkeztek, igye- keztek minél jobban meggazdagodni (Iorest, például, iparszerűen szentelte fel a papokat fi zetség fejében, Putivliai György pedig több pénzt szedett be a papoktól és az esperesektől, mint más vladikák stb.). Épp ezért az 1662. április 23-án kelt oklevelében Apafi helyt adott a román esperesek kérésének, és Putivliai György helyébe Brankovicsot nevezte ki az összes keleti rítusú erdélyi keresztény püspö- kévé. Egyben a fejedelem fi gyelmeztette a régi-új vladikát a Csulai György által összeállított kondíciók megtartására, valamint arra, hogy jövedelmeinek egy részét román könyvek nyomtatására és román iskolák felállítására kell fordítania.8 Ugyanakkor a fogarasföldi románokat ismételten kivonta Brankovics felügyelete

7 Andrei Veress: Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei și Țării Românești. XI. București, 1938. 17. Ld. még: MNL OL P 1239 1. d. fol. 87r. 8 Dumitran, A.: i. m. (6. jz.) 173–174. 528 NAGY LEVENTE alól, és élükre egy bizonyos Danielt9 nevezett ki vladikának 1662. április 20-án. Annak ellenére, hogy Danielt Apafi a református püspök alá rendelte, kinevezése mégis zavart keltett. Szathmári Péter fogarasi első pap arról panaszkodott a fejede- lemnek, hogy „az oláh püspöknek semminemű ecclesia igazgatására Fogarasba bémenni szabados nem volt, most penig az oláh püspök ellenkezőt akar cseleked- ni. Amely fundusukat, házakat az oláhok meg vesznek, kiktől contribuálni szoktak az ecclesia közönséges javára, oláh püspök akaratjából, az oláh papok számára akarják fordítani.”10 Apafi 1662. június 23-án kelt rendeletében visszaállította a Daniel vladika által megzavart rendet: a fogarasföldi román klérus ismét visszake- rült a református konzisztórium felügyelete alá, az egyházi adót pedig a román hívek a református egyháznak fi zették be.11 Kezdetben Apafi és Brankovics viszonya jó volt. 1663. szeptember 1-jén Bran- kovics kérésére Apafi megerősítette a Barcsai Ákos által a román papoknak adott privilégiumokat, sőt még ki is bővítette azokat, felmentvén a román papokat a szőlők után járó tized alól is.12 Úgy tűnik azonban, hogy Brankovics nem sietett teljesíteni a kondíciókban előírt feladatokat. Főleg a román nyomda és iskolák felállítását hanya- golta el. Épp ezért Apafi 1667. május 24-én kelt rendeletében súlyosan korlátozta Brankovics jogkörét, és két román esperest (alvinci Ioan Zoba és Toma Topai), vala- mint két világi kurátort (Demetrius Logofet és Georgius Kira) rendelt a vladika mel- lé. A kurátoroknak szinte korlátlan hatalmat adott a püspök felett: „hűségtek híre nélkül az országban sehova el ne mehessen [Brankovics], papokot fel ne szentelhes- sen, valameddig hűségtek nem decernál felőlek, ki lészen érdemes reája, ki nem.” Ezután meghagyta a kurátoroknak, hogy a püspöki jövedelem terhére nyomdát és iskolákat állítsanak fel, és a Brankovics részéről igazságtalanságot elszenvedett pa- pok sérelmeinek orvoslására hívjanak össze zsinatot.13

9 Daniel Juhász István szerint Moldvából, Mircea Păcurariu szerint pedig Havasalföldről jött. Ld. Juhász István: A reformáció az erdélyi románok között. Kolozsvár, 1940. 168.; Mircea Păcura- riu: Istoria Bisericii Ortodoxe Române. I. Editura Trinitas, Iași, 2006. 71. 10 Pokoly József: A fogarasi egyházközség levéltárából. Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár 8. (1910) 119. 11 Minderről ld.: Fejér Tamás: Oktatási viszonyok Fogarason a XVII. században. PhD-disszertáció. Kézirat. Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Kar, Kolozsvár, 2011. 185– 186. Daniel vladika esete is rávilágít arra, hogy a Kárpátokon túlról jövő szerzetesek nem ismer- ték jól az erdélyi viszonyokat és szokásokat, mivel a „három román ország” társadalmi és egyhá- zi szerkezete merőben más volt. 12 „És mivelhogy az megemlített Barcsay Ákos fejedelemnek levelében semmi emlékezet nem volt az szőlőkrül és azokbúl való jövedelemeknek tizedirül, szükséges fejedelmi kegyelmességünk- nek és adakozásinknak azon oláh papokhoz és successorokhoz gratianknak jelével szőlőjöket, akár Erdély birodalmunkba határiban levőkét minden tizedtől és hegybeni tartozástul és szedés vevéstül, melyeket fi scusunk számára szolgáltaták kegyelmesen örökösen eximáltuk, supportál- tuk és megnemesetíttük ez levelünk erejével.” MNL OL P 1239 1. d. fol. 27v. 13 „Hűségteknek annakokáért serio parancsoljuk ez levelünket vévén, mindjárt confl uáljon öszve és minden proventusokról az püspektől Száva uramtól számot vévén, az proventust vegye kezéhez, scholát és typographiát azután mindjárt erigáltasson, eddig is kin múlt el ezeknek nem praestálá- sa, arról is jó lelki esmérettel minket informáljon, maga mellé vévén ezen dolognak megorvoslá- sára lámkereki, szászsebesi és örményszékesi hűségtek vallásán lévő papokat, mert úgy látjuk, MÁRTÍR VAGY KALANDOR? 529

A szigorú rendelkezések ellenére Brankovics helyzete nem ingott meg. Ebben minden bizonnyal szerepe volt testvérének, Györgynek is, aki ötévnyi diplomáciai küldetés után épp 1667 nyarán tért vissza Gyulafehérvárra a Portáról. Apafi nyil- ván hálás lehetett neki, hogy a vasvári békéig tartó zűrzavaros időkben (1664. augusztus 10.) tolmácskodásával és diplomáciai összeköttetéseivel (főleg a görög főtolmáccsal, Nikosz Panjotisszal volt jó viszonyban) hozzájárult ahhoz, hogy Apafi ne veszítse el a Porta bizalmát.14 A fejedelem a kipróbált diplomatát 1668 januárjában testvérével, Szávával együtt Moldván és Lengyelországon át az orosz cárhoz küldte. 1668. május 31-én Brankovicsékat fogadta Alekszej Mihajlovics cár is, majd részt vettek az alexandriai és az antiochiai pátriárka jelenlétében celeb- rált, Szent Pál és Szent Péter apostolok emlékére rendezett ünnepi szertartáson. A cártól elsősorban az erdélyi román egyház támogatását kérték, de egy titkos tervet is előadtak a balkáni görögkeleti népek (szerbek, bolgárok, románok) török elleni fellázításának módozatairól. A cár ugyan érdeklődést mutatott a terv iránt, elsősor- ban a Fekete-tengerre való kijutás miatt, de annak ellenére, hogy Györgyöt meg- próbálta még arra is rábírni, hogy maradjon Moszkvában, a két testvérnek nem a titkos terv megvalósítására, hanem könyvvásárlásra adott mintegy 200 rubelt.15 Hazatérésük után nem sokkal, 1669. február 20-án Kovásznai Péter szuperin- tendens kezdeményezésére Apafi újabb oklevelet állított ki Száva részére. Ebben kötelezővé tette Brankovics számára a Simion Ștefannak 1643-ban előírt tizenöt kondíciót, melyeket még néggyel ki is egészített: állítson fel román iskolákat Gyu- lafehérvárott, Máramarosban, Hunyad és Kővár vidékén, nyomtattasson román könyveket, a románul nem tudó papokat váltsa le, mindenben helyezze magát a magyar szuperintendens alá, a román papok zsinatán elfogadott határozatokat mu- tassák be a magyar kálvinista zsinatnak is jóváhagyás végett.16 Az ismételten meg- fogalmazott szigorú rendelkezéseknek nem sok foganatja lett. Brankovics ekkorra már teljesen tudatára ébredt annak, hogy az erdélyi vladika olyan politikai tényező, amely akár még dacolhat is az Apafi korára meggyengült erdélyi központi hata-

némelyek nem sokat gondolnak az Istennek dicsőségének előmozdításával, csak jőjjön meg az magok hasznok; ezek meglévén, az országban az oláh papok közűl, kik injuriáltattak volna az püspöktől, vagy másoktól arról is gondot akarjuk viselni, generális gyűlést hirdetvén, hűségtek kiki panaszát ahhoz exponálván, az is megorvosoltatik.” Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Szerk. Szilágyi Sándor. MTA, Bp., 1875–1898. (Magyar Történelmi Emlékek III. Országgyűlési emlé- kek) (= EOE) XIV. 267–268. A nyomda felállításáról ld. még: V. Ecsedy Judit: Cirill betűs könyv- nyomtatás a 17. századi Erdélyben. Magyar Könyvszemle 110. (1994) 2. sz. 161–162. 14 Binder Pál: Az Erdélyi Fejedelemség román diplomatái. S. a. r. Sebestyén Mihály. Pro Europa, Marosvásárhely, 1996. (Convergentia) 86–90. Később szerb nyelvű krónikájában maga Branko- vics György is azt állítja, hogy szolgálatai jutalmául engedte meg Apafi , hogy Szávával együtt Oroszországba menjenek. Brankovics krónikájának ezen részét ld.: Dragomir, S.: i. m. (2. jz.) 59. 15 Marina I. Lupaş: Mitropolitul Sava Brancovici. Cluj, 1939. 55–60. Moszkvai fogadtatásukat részletesen leírta Brankovics György is, ld.: Dragomir, S.: i. m. (2. jz.) 57–61. 16 Apafi rendeletének legutóbbi kiadása: Dumitran, A.: i. m. (6. jz.) 174–177. Kovásznai már akkor felhívta a fi gyelmét a fejedelemnek arra, hogy Brankovics a jövedelmeiből semmit sem fordít az iskolákra és a nyomda felállítására, mikor a vladika épp Oroszországban járt. Ld. Kovásznai Pé- ter levelét a fejedelemnek, 1668. február 13. Protestáns Közlöny 24. (1894) 165. 530 NAGY LEVENTE lommal. Az összes 17. századi erdélyi vladika közül Brankovics volt az, aki a legélénkebb kapcsolatokat ápolta a görögkeleti világ legfőbb politikusaival, az orosz cárral, a román vajdákkal és az egyházi vezetőkkel, a pátriárkákkal. 1670 áprilisában a havasalföldi vajda udvarában személyesen is találkozott Dositheus jeruzsálemi pátriárkával, aki a protestantizmus elleni harc lelkes híve volt. Ő hívta össze 1672-ben a jeruzsálemi zsinatot, mely háromszoros kiátkozással sújtotta az akkor már halott pátriárka, Kirill Lukarisz kálvinista katekizmusát, és azt állította róla, hogy az nem Lukarisz műve, hanem hamisítvány. Három év múlva Branko- vics a havasalföldi vajdával, Grigore Ghicával titkos szerződést kötött a pravo- szláv hit védelme érdekében.17 Brankovics nemcsak a keleti ortodoxia vezetőinél, hanem még az erdélyi ma- gyar nemeseknél is fellépett papjai védelmében. Osdolai Kun Istvánnak, Hunyad és Küküllő vármegye főispánjának, Bethlen Miklós apósának ezt írta 1671. július 17-én:

„adák értésemre, hogy kegyelmed megfogta ott való nyavalyás pap [Barak] Mi- hályt, miért nem tudom. Kegyelmedet kérem: ne sanyargatassa kegyelmed, ilyen dolognak idein, ha oly vétke nincsen, ha pedig vagyon is, vagyon törvény, meg- bünteti. Mindjárt törvényt látatok reá, miben vétke lészen bűnhődjék, úgy tudom, hogy nem megszökő ember, mindenkor megtalálja kegyelmed.”18

Egyértelmű ebben az esetben Szávának az a szándéka, hogy papját kivonja a nemesi igazságszolgáltatás alól. Sajnos egyéb adatot nem sikerült találnom Barak Mihály esetéről. Mindezeknek és testvére portai kapcsolatainak köszönhetően Száva sikeresen védte ki az ellene irányuló támadásokat és szabotálta el rendre a kondíciókban előírtak teljesítését. Hiába írt ismételten és elkeseredetten a vladika ellen Kovász- nai, Brankovicsnak sikerült kieszközölnie azt, hogy 1673. december 20-án Apafi újból megerősítse hivatalában.19 Nemsokára azonban, 1674. június 14-én az új kál- vinista püspöknek, Tiszabecsi Gáspárnak adott utasításában a fejedelem előírta, hogy az

17 Lupaș, M. I.: i. m. (15. jz.) 64. 18 MNL OL P 658 Teleki család levéltára 5. cs., 1260. sz., fol. 233r. 19 Lupaș, M. I.: i. m. (15. jz.) 65. „A jövő 25. juni a vladika Fejérváratt cerebrál generalis gyűlést, ahová parancsolja őnagysága az én praesentiámat is, specifi cálván őnagysága a reformátiójokról való kévánságot. De én nem tudom, mi jót várhassunk abból is, mert amit egy tagadással s fogad- kozással feltesz, azt nem kíméli, valóság pedig semmi nincsen, hanem csak a vallásban való hátramaradás és megbecsülhetetlen kár. Az én lelkem ne vádoljon, mert az igaz hitért mindent elkövettem ezen materiában, valami elkövetésre való volt. Tántorodásnak kell lenni kétség nél- kül, hogy ily megátalkodott. Minek okáért azt is kegyelmednek orvoslásért ex confi dentia öntöm kebelibe.” Kovásznai Péter Apafi nak. Kolozsvár, 1671. június 17. Protestáns Közlöny 21. (1891) 52. Az 1671. június 25-én tartott román zsinatról egyéb adat egyelőre nem került elő. MÁRTÍR VAGY KALANDOR? 531

„birodalmunkban lévő minden oláh eklézsiákra inspiciáljon és azokban lévő er- rorokat jó lelkiesmérettel corrigálja s a dolognak kívánsága szerint dirigálja is. Azonban pedig őkegyelmére bíztuk azt is, hogy amely oláh tipográfi át szerzett volt idvezült Rákóczi fejedelem, felkerestesse és felcircáltassa azt is, hová lett és most hol lehetne és hol volna.”20

Brankovics azonban ezt a támadást is kivédte, minden bizonnyal ismét csak testvére segítségével, akinek Apafi , szolgálatai jutalmául, épp 1675-ben adomá- nyozott birtokot Alvincen.21 Az 1675. év Száva számára igencsak mozgalmas volt: újból Oroszországba utazott és közben Gyulafehérvárott két zsinatot is tartott, majd 1675. december 30-án kieszközölt egy diplomát Apafi tól, melyben a fejede- lem megengedte, hogy a Száva joghatósága alá tartozó esperességek ott is marad- janak, azaz ne adják magukat a kálvinista magyar püspök alá, és hogy a vladika jövedelmeit szabadon beszedhesse a hozzá tartozó papoktól.22 Külön fi gyelmet érdemelnek a fenti zsinatok végzései, melyek az erdélyi ro- mán ortodox egyház kálvinista szellemben történő átszervezését tűzték ki célul. Eszerint, például, az egyházi szertartásokra és az istentiszteletre vonatkozó intéz- kedések kapcsán hangsúlyozzák a végzések, hogy Isten igéjét románul kell hirdet- ni a templomokban, a szertartásokat a románul nyomtatott könyvek segítéségével kell végezni. Az, aki nem hajlandó elhagyni a szerb (ószláv) nyelvet, nem lehet pap. A keresztelést vízzel kell végezni. Úrvacsorát minden felnőtt hívőnek évente négyszer kötelező venni. Az úrvacsorát csak a pap szolgáltathatja ki, nem adhatja oda a megszentelt kenyeret a világi híveknek, hogy azok a templomon kívül is ki- szolgáltassák azt. A házasulandókat egy héttel a házasság előtt ki kell hirdetni. „A házasság megkötését Isten igéjével kell kezdeni és esküvel kell megkötni, hadd tudják, hogy mi a házasság.” Nem lehet esketni éjszaka, ahogy nem lehet összead- ni rokonokat, gonosztevőket, vagy idegenből jött embereket sem. A klérus fegyel- mezésére szolgáltak az alábbi rendelkezések: meg kell fosztani papi tisztétől azt, aki részegeskedik, lakodalmakban vőfélynek áll, táncol, részt vesz álarcos játéko- kon vagy kuruzslással foglalkozik. A papok kötelesek mindennap istentiszteletet tartani, kivéve a szegényebb falvakat, ahol a papot a hívek nem tudják rendesen eltartani, ezért a papnak is dolgozni kell. Ott elég, ha minden szerdán, pénteken és vasárnap tart istentiszteletet a pap. A szertartás után a pap köteles összegyűjteni a gyerekeket, főleg azokon a helyeken, ahol nincs iskola, és tanítani őket a Mi- atyánkra, a Hiszekegyre és a hit ágazataira. Az esperesek kötelesek vizitációkat

20 Bod Péter: Smirnai Szent Polikarpus. Nagyenyed, 1766. 106. 21 Thallóczy Lajos: Az ál-Brankovicsok. Századok 21. (1888) 698. 22 „Parancsoljuk kegyelmesen és igen erősen megírt minden rendbeli hívünknek az megemlített ecclesiáknak esperesit, papjait, vallások rendi szerint való megnevezett mostani és jövendőbeli püspököktül el ne szakaszszák, maga, az ecclesiában szolgáló ecclesiástica personák táplálások- ra, szükségekre az ecclesia s clastrom epületire, öregbítésére minden oláh, rác és görög papoknál rendeltetett és járandó egy forintot is az püspöktől s ecclesiától ne abalienáljak, mivel azonkívül egyéb jövedelmek nem lévén.” (Dragomir, S.: i. m. [2. jz.] 34.) Ld. még: Thallóczy L.: i. m. (21. jz.) 700. 532 NAGY LEVENTE tartani, és ellenőrizni, hogy a papok és a hívek betartják-e a fenti rendelkezéseket. Különösen részletesen foglalkoznak a zsinati határozatok a babonaságokkal (a ro- mán szövegben a bobonașaguri magyarizmus szerepel): „ne mondjanak imát csontoknak, ruháknak, juhot, tehenet vagy tyúkot ne adjanak át a halott felett, az állatok lábát ne mossák meg, kalácsot, pénzt ne dobjanak a sírba”. A papnak fel kell jelenteni az ispánoknál azokat a híveket, akik kedden és szerdán „ördögi ün- nepet” ülnek, vagy akik nagycsütörtökön az udvaron tüzet gyújtanak, az asztalra pedig kenyeret és vizet tesznek, mondván, hogy jönnek a holtak, akinek meleged- ni, enni és inni kell. Ne engedjék a papok, hogy húsvétkor a legények a vízbe lö- völdözzenek, a vasárnapi és a vallásos ünnepek alkalmával szervezett táncokat tiltsák be.23 A fenti rendelkezések közül számos idegen volt, vagy egyenesen szembe is ment a keleti egyház gyakorlatával és hagyományával. Az előírt esperesi és püspö- ki vizitációnak nem volt hagyománya a keleti ortodoxiában, a zsinati végzések a szentségek közül csak kettőt említenek, és feltűnően hallgatnak a görögkeleti gya- korlatban oly fontos keresztség utáni szent olajjal való megkenésről (mir). A há- zasság templomi kihirdetése szintén a református egyházi gyakorlat átvételét je- lentette, nem is beszélve a temetkezéshez és az ünnepekhez tartozó hiedelmek és babonák erőteljes tiltásáról. Nem csoda hát, ha a Brankovics vezetésével elfoga- dott zsinati végzések alaposan megzavarták a román kutatókat. Főként, ha még hozzávesszük azt is, hogy az erdélyi román egyház életét meghatározó szabály- gyűjteményről (zakonik) is sokáig azt hitték, hogy azt Brankovics állította össze. A szabálygyűjtemény az alábbi pontokat tartalmazta volna: 1. a vladika megválasz- tásának módja; 2. milyen szabályok alapján éljen a vladika; 3. a kurátorok tisztsé- géről; 4. az egyház vagyonáról; 5. az egyház jövedelmeiről; 6. az esperesekre vo- natkozó kánonokról; 7. a papokra vonakozó kánonokról; 8. a más országokból jövő papokról; 9. a generális zsinatról; 10. a parciális zsinatról; 11. a diákok pappá szenteléséről. Ez valóban komoly reform lett volna, ha életbe lépett volna. A tizen- egy pont közül mindössze az első készült el, mely kimondta, hogy a vladikát az esperesekből álló zsinat választja és a fejedelem erősíti meg. A szabálygyűjte- mény többi része nem egyéb, mint az 1679. július 6-án Brankovics Száva vagyo- náról készült leltár (erről később még lesz szó). Egyébként az iratból kiderül, hogy annak összeállítója az 1680 júniusában tartott zsinat jegyzője, Ioan Zoba volt. Az is gyanítható az iratból, hogy a Brankovics felügyeletére 1667-ben Apafi által ki- nevezett kuratórium még 1680-ban is működött, igaz, nem sok eredménnyel. Az a tény, hogy a vladikát két egyházi és két világi kurátor, valamint szám szerint meg nem nevezett esküdtek felügyelete alá helyezték, akiknek elsősorban a püspökség anyagi ügyeivel kellett foglalkozni, némiképp hasonlít az erdélyi református egy- házban épp ebben az időben kialakuló, majd a 17. század utolsó két évtizedében

23 A zsinat végzéseit többször kiadták, én Mangra után idézem: Vasile Mangra: Mitropolitul Sava II Brancovici (1656–1680). Arad, 1906. 79–82. Az idézőjelben szereplő részeket Juhász István for- dításából vettem: Juhász I.: i. m. (9. jz.) 224. MÁRTÍR VAGY KALANDOR? 533

megerősödő konzisztóriumi rendszerre.24 Az mindenesetre biztos, hogy a görögke- leti egyházi hagyományban a kurátorság teljesen ismeretlen volt. Nem csoda hát, ha a görögkatolikus Augustin Bunea azt állította, hogy Bran- kovicstól nem állt távol a román egyház kálvinista szellemű szervezeti átalakítása. A magyarországi románok görögkeleti érseke, Vasile Mangra ezt bonyolult eszme- futtatásban cáfolta, és azzal a képtelenséggel állt elő, hogy a kuratórium intézmé- nye még a régi rómaiaktól maradt fenn a román egyházban. A későbbi komolyabb kutatók jobbnak látták nemes egyszerűséggel átsiklani a kérdésen (Ioan Lupaș, Ana Dumitran), míg az elfogultabbak mindenféle indoklás nélkül jelentették ki a verdiktet: „egyetlen olyan végzés sincs a zsinat határozatai között, mely a hívek és a klérus kálvinizálását szolgálta volna”.25 Az 1675. évi zsinat után Száva helyzete erősödni látszott, hisz Apafi három- szor is megerősítette hivatalában (1676. augusztus 12., 1678. október 23., 1679. október 4.). Az 1679. évi megerősítésben még azt a korábban többször hangozta- tott követelést sem írta elő a vladika számára, hogy püspöki jövedelmének egy részéből nyomdát és iskolákat állítson fel.26 Sőt az 1679. december 22-én kiadott rendeletében Apafi még azt is megengedte Brankovicsnak, „hogy az oláh eccle- siáknak feles számú bonumiról”, melyeket „tiszteletes Brankovics Száva oláh püs- pök hívünk kezéhez vette”, ne kelljen számot adnia csak később, ezért Diósi Gás- pár Fehér vármegyei bírónak és Gyarmati István requisitornak meghagyta, hogy a „megnevezett, oláh püspök hívünket a specifi cált üdő előtt a megírt számadásra eröltetni, szorgoztatni és kénszeriteni ne merészelje”.27 Ilyen előzmények után nagyon komoly dolognak kellett történnie ahhoz, hogy 1680 nyarán perbe fogják a vladikát. 1679. június 29-ére még ő hívta össze a gyu- lafehérvári kolostorba a zsinatot, de azon részt venni már nem tudott. A zsinat ugyanis hamar a Brankovics Száva ellen indított perré alakult át. 1680. július 2-án tárgyalták Száva ügyét az Alvinczi Péter vezette ülésen, melyen Tofeus Mihály erdélyi református püspök képviseletében Pálos István volt jelen. A vádat a már említett Ioan Zoba alvinci esperes és Veresmarti János borosbenedeki esperes kép- viselte. Száva ugyan a kolostorban tartózkodott, de köszvényére hivatkozva nem vett részt az ülésen; ezért őt testvére, György és egy gazdag görög kereskedő, Pater János képviselte.28 A konkrét vádat a fejedelmi kancellária két írnoka, Csicsói György és Prónai István által hozott vallatási jegyzőkönyv tartalmazta. Eszerint

24 Erről a legjobb összefoglaló: Sipos Gábor: Az Erdélyi Református Főkonzisztórium kialakulása 1668–1713–(1736). Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2000. (Erdélyi Tudományos Füze- tek 230.). 1680-ban az alábbiak voltak a kurátorok: Ioan Zoba, alvinci esperes; Toma, gyulafehér- vári esperes; Domitru logofet és Groz Miclăuș, világi tagok Gyulafehérvárról. Groz Miclăușt le- számítva a többiek az 1667-ben kinevezett kuratóriumban is tagok voltak. A zakonikot Mangra kiadásából idézem: Mangra, V.: i. m. (23. jz.) 93–96. 25 Păcurariu, M.: i. m. (9. jz.) 73. 26 Timotei Cipariu: Documente istorice bisericești. Archivu pentru Filologia și Istoria 3. (1869) 574. 27 Veress, A.: i. m. (7. jz.) 184. 28 Pater Jánosról ld. Paul Binder: Membrii familiei Pater din Transilvania, sprijinitori al ortodoxiei și factori de unitate națională. Mitropolia Ardealului 24. (1979) 347–350. 534 NAGY LEVENTE

Brankovics Száva Szénási Bálint kolozsvári nemes feleségét, Temesvári Katalint férfi ruhába öltöztetve elrabolta és feleségeként tartotta, annak ellenére, hogy az asszonynak rokona volt. Emellett elprédálta a gyulafehérvári kolostor vagyonát, és a román nyomdáról sem tudott számot adni. A százegy meghívottból álló zsinat a vádakat megalapozottnak találta, és azok alapján az alábbi ítéletet hozta:

„Minthogy, mind az mi kegyelemes urunk ő nagysága, mind a szent generális deputatusi, sőt az egész oláh zsinat előtt rendesen költ inquisitoria relatoriákból constál, hogy Brankovics Száva eddig oláh püspök, mint nyilvános raptor más keresztény felebarátjának feleségit férfi köntösben öltözetettvén, elragattatta és magához hozatta, mint utálatos incestuosus, mivel az említett, és tőle titkon elho- zatott asszonyember atyafi ával, hugával tisztátalanul élt és vele fertelmeskedett, mind pedig adulter, mivel más asszonyemberekkel is paráználkodott. Per hoc tetszett az egész ebben az dologban leült szent gyülekezetnek s széknek nemine excepto nem lévén, ezen dologban leült személyek százegyen, hogy Brankovics Száva eddig oláh püspök mind püspöki, mind pediglen papi tisztiből degradál- tassék, püspöki pálcája, és sapkája, püspökségének külső jelei tőle elvétetődvén, mivel sem az Istennek törvénye, beszédi, sem az Isten beszédével egyező er- délyországi ortodoxa [protestáns] ecclésiák 80 és 81 canoni, sőt még az maga rendi és vallása szerént való hetvenötödik canon is, nem engedik hivatalának (rendi és méltósága nem is szenvedheti, hogy ilyen cégéres vétekben élt ember) pap, annál inkább egész papi társaságnak előtte járjon, vladikája lehessen. Nem- csak deponáltassék, hanem mint olyan infamis személy juxta Approbatis Cons- titutionis partis prima, titulo primo, articulis tertio külső magistratus, úgy mint az mi kegyelmes urunk őnagysága kezébe és méltóságos dispositiója alá adassék, úgy mint azáltal, hogy ez meg lévén is az fehérvári klastromhoz tartozó bonu- mokról számot adni tartozzék.”29

Még az ítélet kihirdetésének a napján (1680. július 2.) Apafi elrendelte, hogy a két Brankovicsnak a szebeni Johannes Gräff házánál található vagyontárgyait foglalják le. 1680. július 9-én Medgyesi Sámuel és Árpási István el is készítette a leltárt, mely szerencsére fennmaradt, és nyomban ki is derült, hogy a húsz éve keresett román nyomda kellékei egy láda fenekén lapultak. A lefoglalt javakat a fejedelmi udvarba szállították. Apafi a papi öltözeteket átadta a gyulafehérvári ro- mán kolostornak, de hogy mi történt a hagyaték többi részével, arról nincs tudomá- sunk.30 A román és a magyar kutatók egyetértenek abban, hogy Száva elítélésében szerepet játszott az is, hogy a Brankovics testvérek belekeveredtek a Béldi-féle

29 Az ítélet szövege és a perre vonatkozó dokumentumok Samuil Micu krónikájában (1804–1807) maradtak fenn: Samuil Micu: Istoria românilor. II. Ed. Ioan Chindriş. Editura Viitorul Românesc, București, 1995. 244–245. 30 Ioan Lupaș: Documente istorice transilvane. I. (1599–1699). Cluj, 1940. 362–376. MÁRTÍR VAGY KALANDOR? 535

összeesküvésbe.31 A mai napig nem tisztázott az összeesküvésben játszott szere- pük. Különösen Száva esetében hiányosak az adatok. Az is beszédes, hogy a vád- lók a per alkalmával említést sem tettek arról, hogy a vladika a fejedelem ellen mesterkedett volna, márpedig nehéz elképzelni azt, hogy ha erről tudomásuk lett volna, akkor azt nem hozták volna elő a vádbeszéd során. Egyébként is mire perbe fogták Brankovicsot, a Béldi-féle mozgalom már lecsengett, maga Béldi Pál is halott volt már.32 Az is valószínűnek látszik, hogy a Brankovics ellen felhozott vádak igazak voltak. A Szénási család valóban létezett Kolozsvárott. Szénási Bá- lint 1650. június 18-án kapott nemességet II. Rákóczi Györgytől. 1660. április 3-án Fejérvári Könyvkötő János Szénási Bálint kolozsvári házában betegeskedvén vég- rendelkezett.33 Legmeggyőzőbbek azonban a Brankovics Száva hagyatékáról ké- szült leltárban található adatok. Ezek szerint a vladika tárgyai között volt Szénási Bálintné zöld ládája is, melynek tartalmából, íme néhány érdekes adat:

„első zöld ládában találtuk Szénási Bálint úr részéről való levelekre, melyekből concludálhatjuk, hogy az ládabeli jók is, melyek nem is igen drágák, az asszo- nyéi lehetnek, az levél penig öt. […] Öt közönséges ón tányár, Szénási Bálint neve rajta, […] hét ón tálak Szénási Bálint neve rajta. […] holmi oláh levelek, írások s könyvek egy zacskóban, […] egy thékában oláh, magyar és deák köny- vek nro 66, […] egy irhában varrott diarium.”34

Nehezen képzelhető el, hogy úgy kerültek Szénási Bálintné dolgai Brankovics Szávához, hogy a két félnek semmi köze sem volt egymáshoz. Emellett Brankovi- csot az egyházi kánonok alapján ítélték el, és nem csupán a Geleji-féle kálvinista kánonok, hanem a román egyházi törvénykezést tartalmazó görögkeleti pravila alapján is. A LXXX. és LXXXI. Geleji-kánonokban a világi foglalkozások kerülé- séről, valamint a lelkészek szűziességéről és tisztaságáról van szó. A LXXXI. ká- non kimondja, hogy a lelkészek

„mások nejeinek tisztaságát ne kísértsék, annyival inkább azokkal törvénytele- nül ne érintkezzenek; vagy kéjhölgyeket s ágyasokat ne tartsanak, hanem minde- nikük, ha magát megtartóztatni nem képes, valamely szűz hajadont vagy tisztes özvegy nőt, éspedig igazhitűt vegyen magának feleségül, hogy legyen egynejű férj, és éljen szentül a szent házasságban. Különben akik ágyas tartásban vagy

31 Mangra, V.: i. m. (23. jz.) 105–107.; Lupaș, M. I.: i. m. (15. jz.) 74–79.; Thallóczy L.: i. m. (21. jz.) 699–701.; Nagy Géza: A református egyház története 1608–1705. II. Attraktor, Máriabesnyő– Gödöllő, 2008. (Historia incognita) 168–169. 32 Béldi 1679 novemberében-decemberében halt meg a híres isztambuli börtönben, a Jedikulában. Ld.: Deák Farkas: Uzoni Béldi Pál. Bp., 1887. (Magyar Történelmi Életrajzok) 199–202. 33 Szénási nemesítő oklevele: MNL OL F 1 Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára, Libri regii 27. köt. fol. 303–304. Fejérvári Könyvkötő végrendeletéről: Kovács Zsuzsa: Rizsmajegyre írt végrendelet. http://mnl.gov.hu/a_het_dokumentuma/rizsmajegyre_irt_vegrendelet.html (letöltés ideje: 2016. június 9.) 34 Lupaș, I.: i. m. (30. jz.) 373–374. 536 NAGY LEVENTE

paráznaságban elmarasztaltatnak, nemcsak nyilvánosan kitiltatnak, hanem ki is közösíttetnek; a nyilvános nősparáznák és többnejűek pedig épp úgy büntettet- nek, mint a gyilkosokról és tolvajokról a közvetlenül megelőző kánonban hatá- roztatott.”

A román pravilában azonban a 75. kánonban (glava) a papok második nősülé- sének tiltásáról van szó (elképzelhető, hogy ez is ráillett Brankovicsra), de legin- kább a 79. kánon illett rá, melyben valóban azt rendelik el, hogy az a pap, aki kurválkodik, tétessék le papi tisztéről.35 Végképp érthetetlen viszont az az érvelés, amivel átadták Száva ügyét a világi hatóságoknak. A zsinat ugyanis azt kérte, hogy Brankovicsot a magisztrátus az Approbatae első rész, első cím, harmadik artikulusa alapján ítélje el. Nos, a hivat- kozott helyen nem más található, mint az egyházi újítók (neotericusok) ellen ho- zott híres határozat: „a négy recepta religiókon kívül in articulis fi dei vel religione [a hit vagy a vallás dolgaiban] se privatus akármi rendbéli emberek, se penig gyü- lekezetek innovatiót, se penig szakadásokat béhozni, vagy cselekedni ne merészel- jenek sub poena notae infi delitatis.”36 Teljesen abszurd lett volna Brankovicsot újítással vádolni és a szombatosokkal vagy anabaptistákkal egy szintre helyezni. Egész tevékenységében nyoma sincs ilyesminek. Ha valami újítást egyébként rá lehetett volna bizonyítani, akkor az biztosan előkerült volna a zsinaton is. Még abszurdabb a zsinatnak ez a kérése akkor, ha fi gyelembe vesszük, hogy a szóban forgó artikulus külön felhívta a fi gyelmet arra, hogy a benne foglalt rendelkezések a görögkeleti vallás követőire nem vonatkoznak: „Ide nem értvén az oláh, vagy görögök szektáján lévőket, kik pro tempore szenvedtetnek, usque beneplacitum principum et regnicolarum.” Nehéz elképzelni, hogy Alvinczi Péter, Tofeus meg- bízottja, valamint a kancellisták ne ismerték volna pontosan az Approbatae szöve- gét. Az ítéletnek ez a része mindenesetre a per koncepciós voltát erősíti. A vádak ugyanakkor helytállóak lehettek (az például tény, hogy Száva a nyomdát több mint húsz évig rejtegette), de az is valószínűnek látszik, hogy a Béldi- féle összeesküvés keltette pereskedési hullámot kihasználva valaki csupán rossz- indulatból jelentette fel Brankovicsot. „Ekkor sok megidézett volt Béldi ügyében való bűnrészesség, fajtalanság, negyedízi rokonságon alul való házasság s hason- lók miatt” – írta önéletírásában Bethlen Miklós, és nem kizárt, hogy Brankovics esetére is utalt ezzel.37 Brankovics egyik legnagyobb ellenlábasának általában az őt

35 Egyházi kánonok melyeket részint a magyarországi, részint az erdélyi régi kánonokból egybe- gyűjtött s a kor kívánatához képest több másokkal is bővített és kissé jobb rendbe szedett Geleji Katona István az erdélyi igazhitű egyházak püspöke. Ford. Kiss Áron. Kecskemét, 1875. 45.; Îndreptarea legii 1652. Ed. Andrei Rădulescu. Ed. Academiei, București, 1962. (Adunarea Izvoa- relor Vechiului Drept Românesc Scris VII.) 115–116. 36 Az Approbataet az 1653. évi kiadás alapján idézem. 37 Bethlen Miklós: Önéletírás. I. Kiad. V. Windisch Éva. Szépirodalmi, Bp., 1955. (Magyar Száza- dok) 305. Jancsó Benedeknek azonban légből kapottak azok az állításai, miszerint a Brankovics- csal szemben felhozott vádak között olyanok is szerepeltek volna, hogy „engedett Theodosius bukaresti érsek ama sürgetésének, és arra törekedett, az isteni tisztelet nyelvévé ismét a szlávot MÁRTÍR VAGY KALANDOR? 537

felügyelő kuratórium egyik tagját, Ioan Zobát tartják. Ennek ellenére közvetlen bizonyítékunk nincs arra nézve, hogy ő áskálódott volna a vladika ellen. Minden- esetre két évvel később, amikor a másik vladika, Görög Joasaf (Acaius Joasaf Grecul) azt mondta, hogy „nem volt őnagyságának [Apafi nak] hatalmában, hogy megtörvényeztesse az oláh püspököt, hanem az pátriárkának vagyon hatalmában” és „Brankovics Szávának appellálni kellett volna törvényét az pátriárka eleiben”, Zoba ezzel vágott vissza a vladikának: „az pátriárkának semmi közi mihozzánk, hanem az fejedelemnek őnagyságának, hatalma is őnagyságának [van] rajtunk, adónkat is nem az pátriárkának, hanem az országgal együtt a hatalmas török csá- szárnak adjuk.”38 Ha Száva nem is, de öccse, György valamilyen szinten belekeveredhetett a Béldi-féle összeesküvésbe. Igaz, csupán 1680 után vannak adataink arról, hogy György deák szövetkezett Apafi ellenségeivel. 1681. augusztus 21-én Csáky Lász- ló és Paskó Kristóf Konstantinápolyban megígérte a havasalföldi vajda követének, Constantin Brâncoveanunak (1688-től szintén Havasalföld vajdája lesz), hogy

„az ortodox, közönségesen oláh vallást, ősidők óta szokásos szertartásaival és a hazai törvényben biztosított szabad gyakorlatával, azok ellenére, akik azt el- nyomni akarják, az ország előtt régi szabadságába visszahelyezzük, az Apafi zsarnoki kormányzata által ártatlanul bebörtönzött Száva metropolitának, azaz vladikának pedig, tisztessége teljes visszaállításával régi hivatalát teljes jogkör- rel visszaszerezzük.”39

Egy hónapra rá Csáky László Konstantinápolyban már meg is esküdött arra, hogy

„tekéntetes, nemzetes Brankovics György uramtól, öcsémtül semmi űdöben el nem szakadok, életemet, halálomat, jó szerencsémet, szerencsétlenségemet véle most öszvekötöm, az közjót őkegyelmével egy értelembül nevelem, ellenségivel semmi színek alatt nem colludálok, jó és gonosz szerencsében mellőle el nem állok, velem közlendő dolgokat titokba tartom s promoveálom. Mindezeknek megállására Isten engem úgy segéljen, és úgy adja lelkem üdvességit, minden aequivocatio nelköl magamat kötelezem subscriptiómmal és pecsétemmel erősítvén.”40

Az összeesküvés ügye azonban lassan haladt előre. 1680. augusztus 23-án a havasalföldi érsek, Teodosie püspökké szentelte Száva utódát, Budai Józsefet (Bu-

tegye, a második oroszországi útja alkalmával gyűjtött pénzzel nem számolt el.” (Jancsó Bene- dek: A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota I. Bp., 1896. 553.) 38 EOE XVII 293. 39 Veress, A.: i. m. (7. jz.) 189. Tudtommal Csáky és Paskó eme levelében bukkan fel először az ortodox szó nem a kálvinista ortodoxiát, hanem a görögkeleti vallást jelölő jelentésben: religio- nem orthodoxam vulgo valachicam. 40 Timotei Cipariu: Documente istorice bisericești. Archivu pentru Istoria și Filologia 4. (1870) 652. 538 NAGY LEVENTE dai Iosif), akit előtte az erdélyi román esperesek megválasztottak. A havasalföldi vajda, Șerban Cantacuzino, aki a Brankovicsok támogatója volt, egy kicsit berzen- kedett ugyan, amikor azt írta a fejedelemnek, hogy „noha az másik vladiká[nak] Szávának, mi nem vizsgálnók az ő vétkeit, hanem csak az mennyire érthettük az nagyságod leveléből, melyeket kellett volna megvizsgálni”, de ennek ellenére ténylegesen nem tett semmit Brankovics érdekében, és nem akadályozta meg Bu- dai felszentelését.41 Apafi a Portára menő követének, Szeghalmi Andrásnak 1680. szeptember 30-án adott instrukciójában azt írta, hogy Brankovics György dolgáról azt kell híresztelni, hogy ő megbocsátott ugyan Brankovicsnak a Béldi-üggyel kapcsolatban, de az a lelkiismeret-furdalása miatt és a „törvényes büntetések félel- me miatt, nem mert megmaradni” az országban. A vladika dolgában – írta Apafi – meg kell cáfolni azt a vélekedést, hogy koncepciós per lett volna, és azt kell mon- dani, hogy „igaz törvény szerint magyar és oláh prédikátorok közönséges gyülekezetiben, lévén külső rend értelmes emberek is jelen, fosztatott meg hivata- lától, és már vagyon külső törvény alatt dolga, de gonosz cselekedetihez képest sokszori halált is (ha képes volna) megérdemelne.”42 Ennek bizonyítására Szeghal- mi még a vladika ítéletét is elviheti bemutatni a Portán. Az összeesküvők nem tudtak különösebb sikereket elérni. Apafi diplomáciai gépezete minden, a fejedelmi trón megszerzésére irányuló kísérletet hatástalaní- tott. Paskó Kristófnak csak 1683-ban sikerült visszatérnie Sárospatakra, ahol két évre rá meg is halt. Csáky László 1685-ben felajánlotta szolgálatait I. Lipótnak, és német–magyar hadakkal Erdélybe tört, így próbálva megvalósítani fejedelmi am- bícióit. A terv nem sikerült, de Lipót később is igénybe vette szolgálatait: többször is a havasalföldi vajdához küldte követségbe. I. Apafi Mihály halála után Erdélybe is visszatérhetett, sőt az erdélyi rendek 1696-ban Bécsbe küldték követként Beth- len Miklós tárgyalásait ellensúlyozandó.43 Brankovics György többé már nem tért vissza Erdélybe, Șerban Cantacuzino vajda követeként azonban többször járt Bécsben. Valószínűleg nem akármilyen szolgálatokat tett az Osztrák Háznak, mert I. Lipót 1683-ban bárói, 1688-ban pedig grófi címet adományozott neki.44 Az 1688. évi követsége alkalmából Brankovics egy több pontból álló tervezetet készített a császárnak, melyben az Illír Birodalom (melybe az ő elképzelése szerint Bosznia, Szerbia, Albánia, Bulgária, Macedónia tartozott volna) visszaállításának módoza- tait ismertette: a szerbeknek engedje meg a császár, hogy saját királyt (deszpotát) válasszanak cári titulussal, aki visszaállítja majd a régi Illír Birodalom határait; azok a népek, akik ezen belül laknak, tarthassák meg görögkeleti vallásukat; a tö- rökök ellen a Balkán-félszigeten harcoló császári csapatok ellátásáról gondoskod- jon a császár, a fellázadt helyi csapatokat pedig a helybéliek tartsák el; Brankovics

41 Budai felszentelése: Timotei Cipariu: Acte și fragmente. Blasiu, 1855. 234–236. Șerban Cantacu- zino levele Apafi nak, Bukarest, 1680. szeptember 4.: Török-magyarkori állam-okmánytár. VI. Kiad. Szilády Áron–Szilágyi Sándor. Pest, 1871. (= TMÁO VI.) 97. 42 TMÁO VI. 101. 43 Életéről ld. Cserei Mihály: Erdély históriája (1611–1711). Kiad. Bánkúti Imre. Európa, Bp., 1983. 121–122. 44 Binder P.: Az Erdélyi Fejedelemség i. m. (14. jz.) 101. MÁRTÍR VAGY KALANDOR? 539

kapjon birodalmi hercegi titulust évi 4800 forint jövedelemmel, és a császár nevez- ze ki a Balkán-félszigeten harcoló császári csapatok fővezérévé, az erdélyi fejede- lem által elkobozott borosjenői és alvinci birtokait pedig kapja vissza.45 A nevetsé- ges és fantáziadús követeléseket nem vetették el teljes mértékben Bécsben: elismerték, hogy Brankovics a régi szerb despoták leszármazottja,46 a hercegi cí- met nem, de a grófi t megkapta, és arra is hajlandó lett volna a bécsi udvar, hogy a törökök ellen fellázadó balkáni népek vezérének nevezze ki. A dicsőség azonban nem tartott sokáig, mert hiába kiáltatta ki magát Bran- kovics minden szerbek és bolgárok despotájává, a császáriak nem felejtették el neki azt, hogy a megszállt szerb területeken Bécs ellen izgatott. Ezért aztán, amikor megjelent a császáriak táborában, azt remélve, hogy Bécs elismeri des- potai minőségét, Badeni Lajos őrgróf nyomban letartóztattatta és Szebenbe vitet- te. Letartóztatása után élete végéig börtönben maradt: 1703-ig Bécsben, majd 1711-ig a csehországi Egerben (ma Cheb) raboskodott. Brankovics azonban nemcsak mint kalandor, kém és önjelölt despota, hanem mint író is ismert. Még Şerban Cantacuzino udvarában (1687) írta román nyelven a Hronicul slovenilor, Illiricului, Misii cei din sus şi cei din jos Misii (A szlávok, Illíria, Felső- és Alsó- Moesia története) címmel a szerb és román közös történelemről szóló művét. Ezt később bécsi fogságában, 1690-ben kiegészítette és szerb nyelvre is lefordította. Fogságában még katolikus- és kálvinistaellenes román nyelvű imádságosköny- vet és katekizmust is írt.47 Brankovics Száva utolsó éveiről nem sok adat maradt fenn. 1683. május 1-jén már biztosan nem volt életben, mert testvére, György a vesztényi (Wesetendorf, Szeben mellett) román papot arra kérte, hogy tartson szertartást Száva emlékére.48 Halála után a vladika a román martirologikus legendárium népmesei hősévé vált. Cserei Mihály naturalista érzékletességgel írja le a Száva ellen, saját rokonai által (Székely László tanácsúr) indított koncepciós pert és a vladika megverettetését:

45 Brankovics tervezetét ld.: Biblioteca Universitaria di Bologna, fondo Marsigli, ms. 54. fol. 317– 319. 46 Ez természetesen nem volt igaz. A család ősei a 15–16. században érkeztek Arad környékére a hercegovinai Korenic településről. Épp ezért családi nevük sokáig Korenic és Longhin volt. Az előkelőbb hangzású Brankovics nevet Száva vette fel 1662-ben. György Borosjenőn született. (Dan Ispas: Cronicarul Gheorghe Brancovici – un personaj controversat. Crisia 9. (1994) 424– 425.; Binder P.: Az Erdélyi Fejedelemség i. m. [14. jz.] 80.) 47 Émile Turdeanu: Études de littérature roumaine et d’écrits slaves et grecs des principautés rou- mains. Brill, Leiden, 1985. 313–328. Brankovicsról magyarul ld. még: Kármán Gábor: Az erdé- lyi török deákok. Kora újkori értelmiségiek állami szolgálatban. Sic Itur ad Astra 19. (2006) 1–2. sz. 167–169. Brankovics román nyelvű katekizmusa jelenleg Belgrádban a Szerb Akadémia (Srpska Akademija Nauka i Umetnosti) könyvtárában található az ms. 230-as jelzeten (régi jelze- te: ms. 236.), Molitvenik na vlaškom jeziki címmel. Sajnos az ottani szabályzat alapján semmi- lyen másolatot nem készítenek a kutatók számára a kéziratról. Ezért a belgrádi kutatóút alkalmá- val csak annyira volt lehetőségem, hogy a katekizmus meglétét regisztráljam, a szöveg további kutatása, átírása és esetleges kiadása csak akkor lesz lehetséges, ha mégis sikerül róla másolatot készíteni, avagy lesz lehetőségem hosszabb kutatóútra elutazni Belgrádba. A kéziratról a román szakirodalomban is csak egyedül Emil Turdeanu tett eddig említést fent említett művében. 48 Lupaș, M. I.: i. m. (15. jz.) 83., 86–87. 540 NAGY LEVENTE

„a nyavalyás ártatlan püspököt egy ingben, lábravalóban kihozzák, s addig korbá- csolják, míg leszakad az inge, lábravalója, s a húsa is a faráról, amely miatt már sem vizeletét, sem ganéját, becsülettel legyen írva, meg nem tarthatván, meg kelle halni, s jovaival Székely László Naláczival felosztozék.”49 Száva megveretése bi- zonytalan, meghalni biztos hogy nem akkor halt meg, javait Apafi a fejedelmi ud- varba szállíttatta; hogy utána mi lett velük, nem tudni, persze elképzelhető, hogy egy részét Székely László és Naláczi István szerezte meg. Öreg papoktól és espe- resektől hallotta Samuil Micu azt a történetet, hogy az ifjabb Apafi egyszer Balázs- falván úgy akarta elveszejteni a vladikát, hogy egy asszonynak megparancsolta, hogy vigyen oda a vladikának egy bepólyált kutyakölyköt és mondja azt, hogy a beteg gyermekét hozta megkeresztelni. A vladika azonban rájött a csapdára, böjt lévén egy retekkel kínálta a kutyakölyköt, de az nem akarta azt megenni. Utána egy darab húst adott neki, mire a kutya azt megette. Ekkor azt válaszolta Száva a fejedelemnek: ez a gyermek nem a mi vallásunkon van, mert böjt idején húst evett, ezért nem keresztelem meg.50 A román görögkatolikus, valamint később a Ceaușescu-korszak nacionálkommunista ortodox szakirodalmában nagy karriert befutó kutyás anekdota nem valós eseményt mesél azonban el, hanem csupán tu- dós imitáció. A történet a 16. század végi, Velencébe emigrált monemvasiai görög püspök, Hierotheosz világkrónikájában (Vivlion istorikon, Velence, 1631) bukkan fel először, csak abban éppen II. Mohamed szultán űz gúnyt a kutyás történettel a konstantinápolyi pátriárkából.51 Legtöbbet saját testvére, György tett azért, hogy Brankovics Száva a görögke- leti egyház mártír szentjévé váljon. Már a Șerban Cantacuzino udvarában írt román nyelvű krónikájában arról értekezett, hogy az eretnek kálvinisták megátalkodott szorgalommal ügyködtek az igaz pravoszláv egyház megrontásán, és azért üldöz- ték Szávát, mert az nem akarta elfogadni a kálvinisták eretnekségeit. De az Isten meg is büntette azokat a kálvinistákat, akik üldözték a görögkeletieket: kit korai halállal sújtott, kit pedig úgy megbénított, hogy járni sem tud.52 Szerb nyelvű kró- nikájában még részletesebben fejtette ki az eseményeket, igaz, jól elferdítve azo- kat. Itt Száva legnagyobb ellensége a Wittenbergből hazatért Tofeus Mihály püs- pök, aki katonákkal tört rá a betegen fekvő vladikára. Később Teleki Mihály felajánlotta a vladikának, hogy térjen át valamelyik bevett erdélyi vallásra, és ak- kor szabadon engedik, a vladika azonban erre nem volt hajlandó. Sőt a Havasal- földre szökni készülő testvérének is azt tanácsolta, hogy soha el ne hagyja a pra- voszláv hitet. A szerb krónikában még hangsúlyosabban jelennek meg a

49 Cserei M.: i. m. (43. jz.) 309. 50 Micu, S.: i. m. (29. jz.) 233–234. 51 Émile Legrand: Bibliographie hellénique XVIIe siècle. I. Paris, 1894. 290–298.; Silviu Dragomir: Documente apocrife privitoare la începutul unirii cu romano-catolicii (1699–1700). Ed. Arhiepis- copiei Ortodoxe Române a Vadului, Feleacului și Clujului, Cluj, 1990. 12–14. A történet szerint a szultán arra akarta volna rávenni a pátriárkát, hogy szenteljen fel egy szerzetesruhába öltöztetett kutyát. 52 Gheorghe Brancovici: Cronica românească. Ed. critică de Damaschin Mioc–Marieta Adam-Chi- per. Ed. Academiei R.S.R, Bucureşti, 1987. (Cronici Medievale ale României XI.) 74–76. MÁRTÍR VAGY KALANDOR? 541 görögkeletiek üldözése miatt az erdélyi kálvinistákra bocsátott isteni büntetések. Brankovics értelemezésében nemcsak az erdélyi kálvinista arisztokraták és prédi- kátorok korai halála vagy lebénulása bizonyítja azt, hogy Isten megbünteti az orto- doxia üldözőit, hanem az is, hogy Erdély a Habsburgok kezébe került.53 A dolog igazi pikantériája ezek után már csak az, hogy a román ortodox egyház épp a kom- munizmus romániai megerősödésének éveiben avatta szentté Brankovicsot.54

LEVENTE NAGY MARTYR OR ADVENTURER? SAVA BRANKOVIĆ AND THE ROMANIAN REFORMATION IN TRANSYLVANIA DURING THE PRINCIPALITY OF MIHÁLY APAFI I

The paper explores the relationship of Sava Branković, Romanian bishop of Transylvania (died in 1683) to the Reformation. Through the examination of the episcopal career of Branković, the author aims to demonstrate that central authority in Transylvania did not compel the Romanians to adopt the Reformed faith. Despite the fact that Greek Orthodoxy was not regarded as a recepta religio in Transylvania, no trace of religious persecution was be found. What was launched against Branković was not a show trial; the accusations that led to his deposition from the episcopal offi ce in 1680 were real ones.

53 Dragomir: Fragmente i. m. (2. jz.) 63–69. 54 A román ortodox egyház 1950. február 28-án tartott zsinatán döntött úgy, hogy Brankovicsot az ortodox hit védelmében elszenvedett mártírnak nyilvánítja és szentté avatja. Kanonizálása 1955. október 21-én ment végbe Gyulafehérvárott. Ld.: Păcurariu: i. m. (9. jz.) 76.

KOVÁTS ANTAL ANDRÁS

Svájciak a magyar történelem sodrában, 1867–1990

A tizenkilencedik század Magyarországa – különösen a fellendülés időszakaiban – vonzó lehetőségként kínálkozott nem egy svájci – többnyire fi atal – szakember számára, hogy tudásukat az otthoninál jobb anyagi lehetőségek mellett kamatoztathassák. Az 1860-as évekre létszámuk elérte azt a kritikus határt, amikor a jövevények szükségesnek látták önálló érdekképviselet létesítését. 1867-ben megalakult a Svájci Támogató Egyesület (Schweizer Unter- stützungs-Verein). Ezzel párhuzamosan, 1871-ben alakult ki a hazájukkal intézmé- nyes kapcsolatot biztosító tiszteletbeli konzuli rendszer, ami később hivatalos diplo- máciai képviseletté fejlődött. A közösségi élet további színtere volt a Német Refor- mátus Leányegyház. E három intézmény korabeli jegyzőkönyvei, levelezései és egyéb dokumentumai révén nyomon követhető, miként élték meg a régi demokrati- kus hagyományokkal rendelkező Svájcból véglegesen vagy hosszabb-rövidebb idő- re Magyarországra települt emberek választott hazájukban az 1867-es kiegyezéstől az 1989/1990-es rendszerváltásig eltelt időszak viharos történelmét. Az I. világháborúig – népszámlálási adatok szerint – a történelmi Magyaror- szág területén Árva kivételével mindegyik vármegyében regisztráltak svájciakat, többségüket Budapesten. Létszámuk a kiegyezéstől a II. világháború végéig 500 és 1100 fő között ingadozott, ez az 1950-es évekre 200 alá, majd néhány tucat kettős állampolgárra csökkent. A rendszerváltás óta a Magyarországon életvitelszerűen tartózkodó svájci állampolgárok túlnyomó többsége olyan egykori magyar állam- polgár, aki svájci emigrációból nyugdíjasként tért vissza régi hazájába.

A kiegyezéstől az I. világháború végéig

A kül- és belpolitikai fejleményektől befolyásolt, hol stagnáló, hol pedig fejlődés- nek induló magyar gazdaság a potenciális svájci bevándorlók számára nem mindig biztosította az egzisztenciateremtés keretfeltételeit. Az 1880-as évek elejéig a svájci bevándorlókat Magyarországtól távol tartó okok közé számított – Heinrich Haggenmacher akkori svájci tiszteletbeli konzul szerint –, hogy az 1873-as válságot követő megtorpanás éveiben nem jöttek létre olyan új ipari létesítmények, amelyek különleges szaktudással rendelkező mun- kaerőt igényeltek volna. Az ipari fejlődés stagnálása mellett Haggenmacher a magyar nyelvnek a némettel szembeni térnyerésében látta az új bevándorlók ér-

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:543–567 544 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS kezésének egyik fő akadályát. Számos jövevény csalódott keservesen, aki azt remélte, hogy tudása vonzó feltételekkel hasznosítható – állapította meg, megje- gyezve ugyanakkor, hogy míg a férfi ak bevándorlása csökken vagy átmeneti tar- tózkodásra korlátozódik, a francia Svájcból érkező nevelőnők és gyerekgondozó lányok iránt a nemesi, és az őket utánzó jómódú polgárcsaládoknál változatlanul nagy az igény.1 A Magyarországon megtelepedő svájciakra jellemző volt, hogy abba a társa- dalmi rétegbe tagozódtak be, ahová gazdasági helyzetük és képzettségük alapján tartoztak. Gazdasági és közéleti tevékenységük nem különbözött az őket befogadó ország polgáraiétól, svájci mivoltukat vagy svájci származásukat többnyire kör- nyezetük is alig ismerte. Jó példa erre a Helvécia települést megalapító Eduard Weber (Weber Ede) és a máig működő sajtgyárat létrehozó Friedrich Stauffer (Stauffer Frigyes) családja.

Weber Ede és Helvécia A 19. század harmadik harmadában létesült a svájciak magyarországi jelenlétének emlékét máig őrző település. A svájci Eduard Weber (Basel, 1843 – Kerepes, 1935) 1870-ben, a magyar kormány meghívására érkezett Magyarországra, hogy átvegye Balatonfüreden az ott létesült árvaházi nevelőképző intézet vezetését. 1872-től 1882-ig a nép- és polgári iskolai pedagógusokat képző Budapesti Állami Tanítóké- pezde tanára volt, majd nyugállományba vonult.2 Azt követően, hogy oktatótevékenységével felhagyott, Weber kis birtokot vásárolt Kerepesen, és ott is telepedett le. Később éveken át Kecskeméten élt. A mezőgazdának is kiváló professzor síkra szállt az alföldi homok hasznosításáért, és Aladár fi ával együtt 1890-ben Kecskemét és Kiskunfélegyháza között létreho- zott egy 2000 holdas szőlőültetvényt. 1892 tavaszán 88 magyar és 17 német nyelvű család telepedett le itt, akik a Balaton-felvidéken pusztító fi loxéra követ- keztében szegényedtek el. A beruházó részvénytársaság a következő őszre 129, egy szobából, konyhából és három tehén számára szolgáló istállóból álló házat épített számukra, amelyhez veteményeskert is tartozott. A társaság a telepesek- kel olyan megállapodást kötött, hogy 30 esztendő elteltével házuk bizonyos, a szerződésben rögzített munkák elvégzése ellenében a tulajdonukba megy át. Kezdeti nehézségek után a vállalkozás sikeresnek bizonyult, és az I. világháború kitörésekor már 1300 ember élt a pusztán. Weber az új települést hazájáról Hel- véciának nevezte el. (Önállóvá 1952-ben vált a község, azóta viseli hivatalosan is ezt a nevet.)3 Weber Ede 1911-ben visszaköltözött kerepesi birtokára. Nem sokkal visszaté- rése előtt, 1910. október 29-én mutatta be a település vezető testületének a „Kis- polgárok otthona Helvécia-telep” elnevezésű tervét, amelyhez birtoka egy részét

1 Bundesarchiv Bern (= BAR), Konsularbericht für 1879 (E2400/1000/717). 2 Posgay Ildikó: Helvécia. Élet és Tudomány 1974. dec. 20. 3 http://www.schweizervereinungarn.12see.de/link_17972694.html (a letöltés ideje: 2011. nov. 20.). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 545

is rendelkezésre bocsátotta. A községi elöljáróság templom, piac, temető és játszó- tér létesítéséhez kötötte az elképzelés megvalósítását. (Az egykori kerepesi Helvé- cia telep ma Szilasliget.)4

A répcelaki Stauffer család A 20. század elején költözött Magyarországra a Stauffer család, amely körül idő- vel a legnagyobb összefüggő vidéki svájci kolónia alakult ki. A svájci születésű Friedrich Stauffer ugyancsak svájci feleségével, Roséval és három fi ával 1898 tá- ján Bajorországból érkezett Magyarországra, hogy először Nagyszécsényben a tejfeldolgozó iparban próbáljon szerencsét. A három fi ú először a Vas megyei Ostffyasszonyfán, majd pedig Répcelakon létesített tejgyűjtő állomást, később sajtkészítő üzemet működtettek. Idővel apjuk is utánuk költözött, és 1905-től kö- zösen bérelték a répcelaki tejbegyűjtő állomás helyiségeit. Ezt tekinti alapítási évének Magyarország legjelentősebb sajtgyára. 1908. január 1-jén aztán hivatalo- san is létrejött a Stauffer és fi ai nyílt kereskedelmi társaság. Az új cég gyors fejlő- désnek indult. Telephelyeik létesültek Jánosházán (1910), Répceszemesen (1910) és Kenézen (1913). A vállalat sok szakemberét egyenesen Svájcból toborozta.5 A népszámlálási adatok mutatják, hogy Vasban a Stauffer család6 megtelepedését kö- vetően a svájciak száma ugrásszerűen megnövekedett. Míg a századfordulón 11 férfi és 5 nő svájci állampolgárt regisztráltak a megyében, 10 évvel később már 25 svájci férfi t és 17 svájci nőt írtak össze.7

Magyarországi svájciak az I. világháború idején

A Magyarországon élő svájciakat közvetlenül nem érintette az 1914 és 1918 között zajlott világháború. A harcokban csak azok a svájci származásúak vettek részt, akik magyar katonaként mentek a háborúba. Közéjük tartozott Finy Béla, egy Svájcból bevándorolt cukrász unokája. A nagyapa, Leonhard Fieni még maga változtatta családnevét a magyarosabb hang- zású Finyre. Béla hivatásos katonaként vonult a háborúba, és parancsnokként elért sikerei, illetve bátorsága elismeréseként 1915–1917 között öt alkalommal tüntet- ték ki. Weber Aladár, a Helvéciát alapító Weber Ede fi a ugyancsak a magyar had- seregben szolgált, és huszárkapitányként tért vissza a háborúból. Alexander Zinsli,

4 http://www.triptipp.hu/kerepes (a letöltés ideje: 2011. nov. 20.). 5 Naszádos István: A Répcelaki Sajtgyár története 1905–1985. Vas Megyei Tejipari Vállalat, Szom- bathely, 1985. 13–14. 6 A témához ld. még: Pröhle Gergely: Történelem sajtpapíron. http://valasz.hu/publi/tortenelem- sajtpapiron-33789 (a letöltés ideje: 2017. okt. 8.). 7 Központi Statisztikai Hivatal. Budapest népszámlálási adatok, 1891. Magyar Kir. Statisztikai Hi- vatal, 1893.; Központi Statisztikai Hivatal. Budapest népszámlálási adatok, 1900. Magyar Kir. Statisztikai Hivatal, 1907.; Központi Statisztikai Hivatal. Budapest népszámlálási adatok, 1910. Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1916. 546 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS aki 1855-ben cukrászként vándorolt Magyarországra, négy fi át veszítette el az I. világháborúban. Valamennyien Ausztria–Magyarország katonáiként haltak meg.8 A magyarországi svájci kolóniának a háború idején kifejtett tevékenységéről nagyon kevés dokumentum maradt fenn. Az 1867 óta fennálló Támogató Egyesü- letük (Unterstützungs-Verein) vezetőségi és közgyűlési jegyzőkönyveit kézírással rögzítő, 1917-től vezetett füzet tanúsága szerint a szolidáris részvét jeleként 50 koronát adományoztak a háborúban megvakult magyar katonák javára.9 Az 1918. évi közgyűlés elhatározta, hogy gyűjtést kezdenek a honvédség háborúban megva- kult katonái számára, mégpedig úgy, hogy a bevételből vakok számára készült órákat szereznek be Svájcból.10 1918 októberében a gyűjtés 5075 korona adomány- nyal zárult. Ez az összeg 100 óra beszerzésére volt elegendő.11

Svájciak a forradalmak korában

A Magyarországon maradt svájciak osztoztak magyar polgártársaikkal a háborús vereség, illetve a proletárdiktatúra következtében előállt nehézségekben: az áru- hiány, az államosítások, a pénzügyi zavarok és az infl áció őket is sújtotta, még ha olykor élvezhették is régi hazájuk és a svájci szervezetek gondoskodó védelmét. A Tanácsköztársaság hatóságai eljárásának jellegzetes példája a bihardobrosdi Magyar Bauxit Rt. esete. A Nagyváradtól 52 kilométerre, Bihar megyében műkö- dő társaság svájci tulajdonban volt. A cég svájci igazgatósága március 24-én fel- szólítást kapott, hogy fogadja el a munkások követeléseit, máskülönben az üzemet azonnal köztulajdonba veszik. A döntésre az igazgatóság március 29-ig kapott ha- ladékot. Kienast Ferenc akkori svájci főkonzul azt a tanácsot adta a vállalatveze- tésnek, hogy átmenetileg fogadják el a követeléseket. Az üzemet ennek ellenére államosították és magyar vezetést kapott. A svájciak alkalmazottként maradhattak, mivel a Tanácsköztársaságban az elbocsátás nem volt megengedett. Az üzem veze- tésének átvételekor nem vettek fel leltárt. A svájci cégvezetésnek az az indítványa, hogy az 1918. december 31-i leltár szerint kapjanak átvételi igazolást, elutasításra talált. A társaság lovai és kocsijai egész Bihardobrosd község rendelkezésére áll- tak. A svájciaknál házkutatásokat tartottak. Egy Wey nevű, épp távol lévő mérnök házából olyan élelmiszert szállítottak el, amelyet magánúton Svájcból szerzett be.

8 Peter Michael: Bis jetzt war ich Kaffeesieder. Zur Geschichte der Safi er Zuckerbäcker in Oester- reich–Ungarn. Trödala Lokalzeitung für Safi en, Tenna, Valendas, Versam 1985. dec. 6. 9 A magyarországi svájciak támogató egyesületének (SUV) vezetőségi jegyzőkönyve (Sitzungs- protokoll des Comités des Schweizer Unterstützungs-Vereines für Ungarn vom 23. Mai 1917). Az egyesület régi iratai a budapesti Németajkú Református Gyülekezet (DRG) irattárában. 10 DRG-irattár, SUV-iratok. SUV-közgyűlési jegyzőkönyv (Protokoll der Generalversammlung des Schweizer Unterstützungs-Vereines für Ungarn vom 20. April 1918). 11 DRG-irattár, SUV-iratok. SUV-vezetőségi jegyzőkönyv (Sitzungsprotokoll des Comités des Schweizer Unterstützungs-Vereines für Ungarn vom 5. Oktober 1918). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 547

A svájci hivatalnokok végül bihardobrosdi helyzetüket tarthatatlannak ítélték, és az elutazás mellett döntöttek.12 A Magyarországon élő svájciak nagy vesztesége volt a budapesti Német Re- formátus Leányegyház házainak társadalmi tulajdonba vétele, amelyeket svájci állampolgárok 234 000 korona értékű építési kölcsöne terhelt. Az épületeket min- den tiltakozás ellenére köztulajdonba vették, a svájci hitelezők igényeit pedig nemzetközi elszámolás síkjára terelték. Ez az államosítás a nagyrészt svájciak által alapított és fenntartott gyülekezet további fennállását lehetetlenítette el.13 A Monarchia felbomlását követően az utódállamok az Osztrák–Magyar Bank kék bankjegyeinek felülbélyegzésével teremtették meg saját fi zetőeszközüket. A tanácskormány által bevezetett új „fehér” papírpénzt nagy bizalmatlanság övezte. Súlyos károk érték a külföldi alkalmazottakat a magyar valuta külföldön tapasztal- ható bizonytalan helyzete és alacsony árfolyama következtében – áll abban a jegy- zékben, amelyet a svájci konzulátus a védelme alatt álló állampolgárok nevében a magyar tanácskormányhoz intézett.14 A bécsi svájci követség jelentése szerint 1919. június közepén Budapesten úgyszólván semmihez sem lehetett hozzájutni. Az üzletek bezártak és a régi pénz eltűnt a forgalomból.15 A tanácskormány bukását követő kormányok már augusztusban helyreállítot- ták a magántulajdont, és fokozatosan felszámolták a Tanácsköztársaság valameny- nyi, a tulajdonnal való rendelkezést korlátozó rendeletét.16 Átmenetileg fenntartot- ták és szeptember 15-ig meghosszabbították viszont a külföldiekhez tartozó magyar vagyontételekre vonatkozó bejelentési kötelezettséget, tekintet nélkül arra, hogy ezek Magyarországon vagy azon kívül, bankokban vagy bankszerű megőr- zésben voltak-e, a rendelkezés kiterjedt továbbá a Magyarországon tartott nem magyar értékpapírokra is.17 A Tanácsköztársaság bukása után a hatóságok azonnal elrendelték valamennyi banki letét leltárba vételét és a széfek ellenőrzését, és ennek során azt állapították meg, hogy mind a banki letétek, mind pedig a széfekben elhelyezett értékek nagy- részt érintetlenül maradtak. Így a magyarországi svájciakat sem érte ezen a téren nagyobb veszteség.

12 BAR 04.04.1919 Brief der Ungarischen Bauxit Aktien-Gesellschaft Bihardobrosd an die Mutter- fi rma in der Schweiz Aluminium-Industrie-Aktien-Gesellschaft Neuhausen (E2001B/100/1503). 13 DRG-irattár, SUV-iratok. A SUV elnökségének 1919. július 28-án kelt levele a budapesti Svájci Főkonzulátusnak. 14 BAR Notiz im Namen der unter Schutz des schweizerischen Generalkonsulates stehenden Staatsbürger (IT, CS, DK, DE, ATS, GR, UK, YU, NL, NO, TR [Ottomanisches Kaiserreich], PL, SE, UA, USA), wegen Schutz ihrer gefährdeten Interessen, 03.07.1919 (E2001B/100/1503). 15 BAR Brief der Schweizerischen Gesandtschaft Wien (Dr. M. Brugger) vom 17.06.1919 an das Komitee zum Schutze der Schweizerischen Finanzinteressen in Österreich–Ungarn, Basel (E2001B/100/1503). 16 1920. évi 1. tc. 9. §. 17 BAR Brief der Schweizerischen Gesandtschaft in Wien an das Politische Departement in Bern, 05.09.1919 (E2001B/100/1503). 548 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS

Integráció magyar protekcionizmus és nacionalizmus közepette

A Svájcból Magyarországra érkezett szakemberek újra és újra beleütköztek olyan szabályozásokba, amelyek a magyar törvényhozók szándéka szerint a belső mun- kaerőpiac védelmét célozták, hátrányosan hatottak viszont – az egyéb külföldiek mellett – rájuk is. A svájci főkonzulátus 1923 elején eredményesen lépett közbe annak érdekében, hogy az eredeti tervekkel ellentétben ne csak magyarok, de sváj- ciak is tehessenek sajtkészítői szakvizsgát.18 Eme megszorítás feloldása a svájciak számára különösen fontos volt, mert svájci sajtosok a megelőző időben sokat tettek Magyarországon a sajtkultúra elterjedéséért, és az 1920–1930-as években ideér- kezett svájciak jelentős része ugyancsak sajtkészítő volt. Szintén a munkaerőpiac védelmét célozta a magyar kormánynak az az intézkedése, miszerint a munka- adóknak új külföldi munkavállaló alkalmazását megelőzően be kellett szerezniük az illetékes minisztérium erre vonatkozó engedélyét. A gyapjú- és selyemiparban alkalmazott svájci szakmunkások és szakemberek felvételét minden esetben enge- délyezték.19 A kettős állampolgárok számában fi gyelemre méltó ugrás következett be az 1920-as évek második felében, amikor a magyar állampolgárság a gazdasági vál- ság éveiben az alkalmazásban állóknak jobb esélyeket biztosított állásuk megtartá- sára.20 A befogadó országhoz való kötődés azáltal is adott volt, hogy a kolónia sok tagja már Magyarországon született. A magyar állampolgárság felvételét azok a nehézségek is ösztönözték, amelyeket a magyar hatóságok – a hazai munkaerőpiac védelme érdekében – a munkavállalásra jogosító tartózkodási engedélyek kiadása- kor támasztottak. A belügyminisztérium 1930. november 6-i rendelete értelmében ugyanis mindazon külföldieknek, akik 1925 után érkeztek az országba, évenként meg kellett hosszabbíttatniuk tartózkodási és munkavállalási engedélyüket.21 Az 1930-as évek végén, a zsidóellenes törvényekkel egyidejűleg, a külföldiek kiszorítására irányuló törekvések is jelentkeztek, amelyekkel azt akarták elérni, hogy tartózkodásuk időtartamára való tekintet nélkül minden külföldit, aki nem veszi fel a magyar állampolgárságot, távolítsanak el állásából. A letelepedési szer- ződések rendelkezéseit megkerülve például azzal az indokkal tagadták meg a mun- kavállalási engedélyt, hogy a magyar munkaerő-utánpótlást már kellően felké- szültnek találják, a magasabb bérigénnyel fellépő svájci szakember foglalkoztatása pedig túlságosan költséges. A zsidótörvények kapcsán hangot kaptak olyan követelések is – különböző szervezetek körében –, hogy vezető állást Magyarországon csak magyar nemzeti- ségű polgárok tölthessenek be. Az ilyen pozíciókra szóba jöhető svájciak éppen ezért a közhangulat nyomását érezték magukon, hogy lépéseket tegyenek honosí-

18 BAR Jahresbericht des Schweizerischen Generalkonsulats für 1923 (E2400/1000/717). 19 BAR Jahresbericht des Schweizerischen Generalkonsulats für 1927 (E2400/1000/717). 20 BAR Jahresberichte des Generalkonsulats in Budapest für 1927 und 1928 (E2400/1000/717). 21 BAR Jahresbericht der Schweizer Gesandtschaft Budapest, 1937 (E2400/1000/717). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 549

tásuk érdekében. A világháború kitörése utáni mozgósítást és a különböző üzemek haditermelésre való átállását követően a munkahelyi vezetőktől kifejezetten elvár- ták, hogy csak magyar munkaerőt foglalkoztassanak.22 Hasonlóképpen volt ez a magyar hadseregnél is. Idegen származása és beván- dorló nagyapjától örökölt svájci állampolgársága törte ketté a hivatásos tiszt Finy (Fieni) Béla katonai pályafutását. Az ezredest, aki végigszolgálta az I. világhábo- rút és bátorságáért ötször is kitüntetésben részesült, mint minden tisztet, arra köte- lezték, hogy két nemzedékre visszamenően igazolja nem zsidó származását. A csa- lád svájci származási helyéről beszerzett dokumentumokból kiderült, hogy örökölt svájci állampolgársággal rendelkezik. Mivel nem szolgálhatott idegen állampolgár a magyar hadseregben, 1941 novemberében nyugállományba helyezték, és érde- mei elismeréseként ebből az alkalomból szolgálaton kívüli vezérőrnaggyá léptet- ték elő.23 Az 1940-es esztendő további olyan korlátozó intézkedéseket is hozott, ame- lyek a svájci kolónia tagjait is érintették. Augusztus 29-én bevezették a táviratok, külföldi telefonhívások és levelek cenzúráját. A pénzügyminisztérium elrendelte a Magyarországon lévő külföldi vagyon ellenőrzését, a külföldiekhez tartozó érték- papírok vagy letétek elidegenítését pedig a minisztérium engedélyéhez kötötték. Egy ugyancsak 1940-es rendelkezés szerint a 18 és 61 év közötti férfi ak és nők csak hatósági engedéllyel utazhattak külföldre.24

A II. világháború utolsó esztendeiben (1944–1945)

Svájciak magyarországi háborús kárai

Az amerikai légitámadások során a svájci kolónia tagjai is szenvedtek anyagi ká- rokat. Friedrich Tröschnek, a Svájci Támogató Egyesület elnökének lakása meg- semmisült. Gyárának egy része is romhalmazzá vált.25 Súlyos bombatalálat érte a követség négy munkatársa, valamint néhány más kolóniatag otthonát is. Arról azonban nem tudunk, hogy valaki meghalt volna a támadásokban a Magyarorszá- gon élő svájciak közül.26

Menekítési előkészületek 1944 nyarának végén, amikor a front elérte Magyarország határait, Dr. Maximilian Jaeger követ svájci szabadságát megszakítva, családjával együtt azonnal visszatért Magyarországra. A magyar belpolitikai helyzet alakulása és az arra való svájci

22 BAR Jahresbericht der Schweizerischen Gesandtschaft in Budapest für 1939 (E2400/1000/717). 23 A budapesti Hadtörténelmi Levéltár 2011. nov. 23-i e-mail-tájékoztatása. 24 BAR Jahresbericht der Schweizerischen Gesandtschaft, 1940 (E2400/1000/717). 25 BAR Trösch SVU-elnök 1944. okt. 16-án kelt levele a berni Neue Helvetische Gesellschaft kül- földi svájci szervezete elnökének (J2.230/1996/431). 26 BAR A budapesti svájci követség 1944. júl. 5-i távirata a svájci külügynek (E2001D/1000/1553). 550 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS reakció miatt azonban csak október közepéig maradhatott. Mivel számítani lehe- tett a harci cselekmények magyar területre való átterjedésére, a csákvári Esterhá- zy-kastélyban a Nemzetközi Vöröskereszt közreműködésével mintegy 200 fő be- fogadására alkalmas átmeneti szálláshelyet készítettek elő arra az esetre, ha a kö- vetség személyzetét és a kolónia tagjait el kell menekíteni a fővárosból. Az ellátás biztosítására, vastartalékként, 15 tehén és 20 sertés állt rendelkezésre, ezenkívül ruhakészlet is várta az érkezőket.27

Ellátási nehézségek Karácsony előtt nem sokkal a követség igyekezett segítséget nyújtani a rászoruló honfi társaknak, és élelmiszerrel is ellátta őket, mivel az üzletekben alig lehetett már kapni bármit is. A húsjegyeket már hetek óta nem lehetett beváltani, olaj sem volt már, és zsírt is csak feketén lehetett kapni. Csillagászati árakkal virágzott a feketekereskedelem. A cukor a normál kereskedelmi ár százszorosába került.28 A mind fenyegetőbb körülmények és az ellátási nehézségek különösen az idő- sebb korosztályhoz tartozókat állították a „menni vagy maradni” választása elé. A biztonságért mindent hátra hagyni, amit addig az „idegenben” szereztek, olyan nehéz döntés elé állította őket, amit csak végső elkeseredésükben, utolsó lehető- ségként vettek fontolóra.29 Így 1944-ben elsősorban a fi atalabb svájciak akartak hazatérni Magyarországról.30

Bern: a kolónia maradjon ott, ahol van 1943 után a Svájcból Magyarországra való bevándorlás gyakorlatilag teljesen megszűnt, a svájciak hazájukba való visszavándorlását viszont – legalábbis szer- vezett formában – a svájci hatóságok fékezték. A svájciak magyarországi helyzetét befolyásolta hazájuk viszonyulása a há- borúhoz. A svájci kormány igyekezett megőrizni az államszövetség – fegyveres – semlegességét és szuverenitását, anélkül, hogy a szemben álló felek bármelyikét is ingerelné. Svájcot egy ideig teljesen körülvették a tengelyhatalmak, így az invá- zió veszélyének árnyékában a berni vezetés érdek-képviseleti ügyekben csak óva- tos lépéseket tett. Óvatos politikát követtek a külföldi svájciak szervezett hazaho- zatalának ügyében is. Igyekeztek őket minél tovább választott hazájukban tartani, mivel a talajt vesztett emberek társadalmi-szociális problémát jelentettek volna. Több konkrét támogatást várhattak a kolónia tagjai Svájc budapesti képvise- letétől, mivel a diplomaták testközelből ismerték az itteni helyzetet, és részben maguk is érintettek voltak. Az 1944. március 19-i német megszállás utáni magyar

27 BAR Trösch SVU-elnök 1944. okt. 16-án kelt levele a berni Neue Helvetische Gesellschaft kül- földi svájci szervezete elnökének (J2.230/1996/431). 28 BAR Franz Otto Bischof budapesti svájci konzul 1944. dec. 21-én kelt levele a berni Neue Hel- vetische Gesellschaft külföldi svájci szervezete igazgatójának (J2.230/1996/431). 29 Uo. 30 BAR Jahresbericht der Schweizer Gesandtschaft, 1947 (E2400/1000/717). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 551

kormányok ellenszenvvel fi gyelték a Svájci Követség Idegen Érdekek Részlegé- nek zsidók védelmében kifejtett tevékenységét.31 Az október 15. után hatalomra került nyilas kormányt különösen irritálta, hogy a svájci kormány nem volt hajlan- dó elismerni, és követét hazahívta. Ezek ellenére a Magyarországon maradt svájci diplomatáknak sikerült a svájci diplomáciai védelmet élvező személyek érdekében az illetékes magyar szervekkel munkakapcsolatot fenntartaniuk. A svájci diplomácia vezetője bizalmas levélben adta a budapesti ügyvivő érté- sére: a berni vezetés abban érdekelt, hogy Svájc európai gazdasági pozícióit csak akkor adja fel, ha az feltétlenül szükségessé válik. Megjegyezte továbbá, hogy a Vörös Hadsereg további előrenyomulása esetén sem látnak okot honfi társaik haza- telepítésére, éppen ezért ilyet nem is terveznek.32 A budapesti Svájci Követség 1944 szeptemberében táviratilag továbbította a kolónia képviselőinek kívánságát, miszerint a svájci vasúttársaság küldjön sze- mélyvagonokat Magyarországra, hogy sürgős esetben a 400 kolóniatagot Svájcba lehessen telepíteni.33 Ezt a kérést Bernből azzal az indokkal utasították vissza, hogy nem kellene a svájci polgárok általános hazatelepítését kilátásba helyezni, az SBB svájci vasúttársaság pedig a fennálló kockázatok miatt nem járulhat hozzá vonatszerelvény Magyarországra küldéséhez. Ha mégis szükség lenne különvo- natra, ezt a magyar vasútigazgatóságtól kellene igényelni, és csak akkor jöhetne szóba svájci vagonok küldése, ha a MÁV-nak nem lenne elegendő kocsija. A sváj- ci külügyminisztérium (EPD) ugyanakkor az egyének önálló döntésére bízta, hogy vissza akarnak-e térni őseik hazájába.34 A budapesti követség a hozzá fordulóknak mindenkor azt javasolta, hogy készítsék elő Svájcba való visszatérésüket, hacsak további maradásukat szakmai vagy egzisztenciális érdekek nem indokolják.35 A maradás ellen hatott az is, hogy a magyar hatóságok visszavonták a követség és a kolónia számára tett, egy átme- neti szükséglakhelyre vonatkozó korábbi ígéretüket.36 December elején a szovjet hadsereg további előrenyomulása következtében tovább romlottak a kolónia tagjainak hazatérési esélyei. Ehhez jött még, hogy a

31 Carl Lutz 1942. január 2-án lett a budapesti Svájci Követség Idegen Érdekek Részlegének veze- tője. Itt először Svájc nevében tíz ország érdekeit képviselte. Moshe Krausszal, a Jewish Agency nemzetközi zsidó ügynökség képviselőjével együttműködve igyekezett elősegíteni zsidók Pa- lesztinába való kivándorlását, ill. kollektív útlevelek kiadásával mintegy 62 000 zsidót mentett meg a deportálásoktól (Arnold Grossman: Nur das Gewissen. Im Waldgut, Wald, 1986. 15.) 32 BAR A svájci külügyek irányítójának 1944. szept. 4-én kelt levele a budapesti Svájci Követség ügyvivőjéhez (E2001D/1000/1553). 33 BAR A budapesti Svájci Követség 1944. szept. 9-én kelt távirata a svájci külügynek (EPD Bern) (E2001D/1000/1553). 34 BAR A svájci külügy (EPD Bern) 1944. szept.19-én kelt távirata a budapesti Svájci Követségnek (E2001D/1000/1553). 35 BAR A budapesti Svájci Követség 1944. nov. 27-én kelt levele a svájci külügynek (EPD Bern) (E2001D/1000/1553). 36 BAR A budapesti Svájci Követség 1944. nov. 28-án kelt távirata a svájci külügynek (EPD Bern) (E2001D/1000/1553). 552 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS német útlevél-ügyintézést Sopronba telepítették, így a szükséges átutazóvízum be- szerzése megnehezült vagy éppen teljesen lehetetlenné vált.37 A Sopronban lakó svájciak kolóniája, amely a Stauffer család sajtgyára körül alakult ki, Budapest után a második legnagyobb összefüggő svájci közösséget al- kotta Magyarországon. Tagjai kérték a berni hatóságokat, hogy a svájci vasúttársa- ság segítségével szállítsák őket haza. A 35 személy kérését a berni rendőrkapitány- ság azzal utasította el, hogy Svájc nem képes minden svájci számára vasúti kocsikat biztosítani a bombázásoknak kitett területeken, és ezért a Sopronban élő svájciak- kal sem akar olyan kivételt tenni, amit másoknak nem tudna megadni.38 A csoport- nak azt tanácsolták, hogy forduljanak a budapesti követséghez, ami azonban a fő- város szovjet ostromának kezdetével gyakorlatilag lehetetlenné vált.39 1945 elején a Stauffer-féle sajtcég vezérigazgatója a Sopronban, illetve Rép- celakon lakó 18 további svájcival együtt magánúton visszatért Svájcba.40 Csak február elején, amikor döntés született a Bécsben tartózkodó svájciak szervezett hazatelepítéséről, járult hozzá Bern ahhoz, hogy soproni és répcelaki honfi társai- kat is bevonják ebbe az akcióba.41 Nagyobb előzékenységet mutattak a svájci hatóságok a hazatérni szándéko- zókkal szemben azt követően, hogy a már repatriáltak beszámoltak a szovjet meg- szállók viselkedéséről: a svájciakat sem kímélő fosztogatásokról és nők megerő- szakolásáról.42

Védlevelek 1944 tavaszán, amikor már látható volt, hogy a svájci polgárok és tulajdonuk há- borús és egyéb erőszakos cselekményeknek lehetnek kitéve, szükségessé vált, hogy tulajdonaikat külön megjelöléssel védjék az elkobzás, rablás vagy egyéb ká- rosítás ellen. Az ilyen célú megjelölésre védleveleket alkalmaztak, amelyet a Bern- ből érkezett útmutatások szerint olyan esetekben volt szabad kiadni, ha svájci pol- gárok vagyontárgyai veszélyeztetettnek látszottak, védelmüket a tartózkodási he- lyük törvényhozása és rendőrhatósága nem volt képes biztosítani, illetve ha ez harci cselekmények, belső zavargások esetén a svájci tulajdonnal szembeni erő- szak meggátlása érdekében indokolt. Olyan esetekre, ha ilyen veszély nem áll fenn, a svájci külügy nem javasolta védlevelek kiadását, nehogy az illető ország

37 BAR A budapesti Svájci Követség 1944. dec. 6-án kelt levele a svájci külügynek (EPD Bern) (E2001D/1000/1553). 38 BAR A svájci rendőrfőhatóság (Polizeiabteilung Bern) 1944. dec. 15-én kelt levele a bécsi Sváj- ci Főkonzulátusnak 15 (E2001D/1000/1553). 39 BAR A svájci Posta- és Vasútigazgatóság (Eidgenössisches Post- und Eisenbahndepartement) elöljárójának 1944. dec. 21-i levele a svájci külügynek (EPD Bern) (E2001D/1000/1553). 40 BAR A bécsi svájci főkonzul 1945. febr. 6-án kelt levele a Stauffer cég igazgatójának Sopronba (E2001E#1972/33#6270*). 41 BAR A svájci külügy (Auswertiges Bern) vezetőjének 1945. febr. 24-én kelt levele a berlini Svájci Követségnek 24.02.1945 (E2001D/1000/1553). 42 BAR Max Feller 1945. márc. 15-én Bécsből Rüfenacht követségi tanácsosnak írott levelének kivonata (E2300/1000/716, Bd. 91.). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 553

hatóságai a bizalmatlanság jelének fogják fel ezt az eljárást. A védlevelek felhasz- nálásának időpontját a helyi svájci képviselet döntésére bízták azzal az ajánlással, hogy ezt a lépést előzetesen egyeztessék a helyi hatóságokkal. A Bernből érkezett utasítások szerint csak igazolt svájci polgárok kaphattak védlevelet. Kettős állam- polgárok, akik a lakóhelyük szerinti országnak is polgárai voltak, nem kaphattak ilyen védlevelet. Az egyetlen, akivel szemben Bernben hajlandóak voltak kivételt tenni, Kienast Ferenc (Franz Kienast) volt, aki korábban hosszú éveken át látta el a főkonzuli teendőket Budapesten, és magyar állampolgár is volt. A védlevél kiadásához a tőkerész, illetve a svájci tulajdonosok arányára, továbbá a svájci befolyásra vonatkozó alábbi feltételek valamelyikének kellett teljesülnie: – részvénytársaságok és jogi személyek esetén, ha valamennyi üzletrész svájci polgárok tulajdonában van, egyéb társaságoknál, ha minden tag svájci; – a tőkének több mint a fele svájci tulajdonban van; – a társaság tagjainak többsége svájci; – a tőkerész kevesebb 50%-nál, de meghatározó svájci befolyás érvényesül. A jogcímet úgy kellett igazolni, hogy abból kiderüljön, az igénylő svájci mi- lyen jogokat élvez a védendő javak felett. Ügyelni kellett arra, nehogy látszatszer- ződésekkel jogosulatlanok is hozzájussanak svájci védlevelekhez.43 Az illetéktelen eltávolítás és a visszaélések elkerülése érdekében a követség megtiltotta, hogy a védleveleket járókelők számára látható módon helyezzék el.44 Mivel a már kiállított védlevelek a német megszállás utáni időkben jól bevál- tak, a közeledő front fenyegetése pedig egyre csak nőtt, a svájci hatóságok kivéte- lesen hozzájárultak ahhoz, hogy a Magyarországon tartózkodó mintegy 60 svájci– magyar kettős állampolgár is kaphasson védlevelet, azzal a kikötéssel, hogy ezen mindenképp tüntessék fel a másik állampolgárságot is.45 Néhány kettős állampol- gár novemberben úgy ítélte meg, hogy az egyedüli svájci illetőség erősebb bizto- sítékot nyújt érdekeik védelmére, ezért hivatalosan is lemondtak magyar állampol- gárságukról.46

Zsidó svájciak A született svájciak védelmében különleges feladatok adódtak a háború utolsó évei- ben a zsidókkal szemben hozott mind szigorúbb megszorító intézkedések miatt. A magyarországi svájciak közt is voltak zsidók, de különösen nehéz helyzetbe azok a zsidó származású svájci nők kerültek, akik magyar állampolgárral kötött házas-

43 BAR A svájci külügy (Auswertiges Bern, EPD) vezetőjének 1944. ápr. 18-án kelt levele a buda- pesti Svájci Követségnek (E2001D#1000/1553#7254*). 44 BAR Kilchmann megbízott svájci ügyvivő 1944. szept. 23-i levele a svájci külügynek (Aus- wertiges Bern, EPD) (E2001D#1000/1553#7254*). 45 BAR A svájci külügy (EPD Bern) 1944. szept. 26-i távirata a budapesti Svájci Követségnek (E2001D#1000/1553#7254*). 46 BAR A svájci külügy (EPD Bern) 1944. nov. 7-i távirata a budapesti Svájci Követségnek (E2001D#1000/1553#7254*). 554 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS ságuk révén svájci állampolgárságukat elveszítették és immár magyar zsidó nő- ként ki voltak téve a zsidókkal szembeni faji alapon nyugvó jogfosztásnak. A magyar külügyminisztérium május 3-i körlevelében azt javasolta a semle- ges országok diplomáciai képviselőinek, hogy zsidó származású polgáraik térje- nek vissza hazájukba, nehogy a zsidókkal szembeni rendelkezések végrehajtása során nehézségeik adódjanak. A jegyzék az érintett személyeknek elegendő időt biztosított elutazásuk előkészítésére, és biztosította őket arról, hogy Magyaror- szágon visszamaradó ingó és ingatlan vagyontárgyaikat nem fogják elkobozni.47 A svájci zsidók csoportjához tartozott Hecht Simon (*1868) és Hecht Bene- dek Aurél (*1903). Eredetileg mindketten magyar állampolgárok voltak, akik 1908-tól 1920-ig a svájci Davosban laktak, és ott 1919-ben polgárjogot nyertek. A két férfi 1939. szeptember 1-től kizárólag svájci állampolgár volt, miután egy magyar törvényi előírás szerint azok a magyar születésű személyek, akik polgár- jogot nyernek egy másik országban, eredeti magyar állampolgárságukat elveszítik.48 Judith Marianne Sussmann, leánynevén Hirsch 1922-ben született Budapes- ten. Magyar állampolgárként 1944. június 7-én meghatalmazott útján (per pro- curatorem) házasságot kötött David Sussmann zürichi zsidó férfi val, és házassága révén svájci lett. A házasságkötés hitelességének megvizsgálása után a budapesti Svájci Konzulátus kiállította számára a svájci útlevelet.49 A negyedik érintett, Ger- da Lenz, született Braun, két diplomáciai futár kíséretében július közepén utazha- tott el Svájcba.50 A budapesti Svájci Követség 1944 nyarán oltalmazási céllal, az illetékes ma- gyar hatóságok és a német követség egyetértésével összegyűjtötte mindazon, még Magyarországon élő „nem árja” nőket, akik valamikor svájci állampolgárok vol- tak, és kizárólag magyar állampolgárral kötött házasság révén szereztek magyar állampolgárságot. A szóba jöhető hat asszony Svájc legfelsőbb igazságügyi és rendőrhatósági szervénél (Justiz- und Polizeidepartement) kérvényezte svájci újra- honosítását, amire egy 1941. november 11-én hozott berni kormányhatározat ne- héz helyzetben lévő, nem özvegy és nem elvált asszonyok esetében is lehetőséget biztosított. Mivel magyar zsidó nőknek az illetékes hatóságok nem állítottak ki útlevelet, a berni rendőrhatóság felhatalmazta Svájc magyarországi követségét, hogy állítsanak ki eme egykori honfi társnők számára személyazonosító iratokat, amelyek alkalmasak arra, hogy kiadják rájuk a korábban magyar és német részről megígért ki- és átutazási vízumokat.51

47 BAR A budapesti Svájci Követség 1944. júl. 12-i beszámolója a svájci külügynek (Abt. für Aus- wärtiges des EPD Bern) (E2001D#1000/1553#7254*). 48 BAR A budapesti Svájci Követség 1944. júl. 12-én kelt távirata és beszámolója a svájci külügy- nek (Politisches Bern) (E2001D#1000/1553#7254*, E2001D#1000/1553). 49 BAR David Sussmann 1944. júl. 13-án kelt levele a svájci külügynek (Abteilung für Auswärtiges EPD Bern) (E2001D#1000/1553). 50 BAR A budapesti Svájci Követség 1944. júl. 12-én kelt távirata a svájci külügynek (Politisches Bern) (E2001D#1000/1553). 51 BAR A budapesti Svájci Követség 1944. aug. 24-i levele a bécsi Svájci Követségnek (E2001D#1000/1553). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 555

Ebbe az akcióba akarta bevonni a budapesti követség az 1907-ben Zürichben svájci állampolgárként született, zsidó származású Mathilde Kempinskit is, aki 1936-ban kötött házasságot a szintén zsidó Weisz Lőrinccel, és ezzel svájci illető- ségét elvesztve magyar állampolgár lett. A pár a hódmezővásárhelyi földbirtokos férj lakhelyén telepedett le. Mathildét immár magyar zsidó nőként érték a jogfosz- tó rendelkezések. Miután férje munkaszolgálatra kapott behívót, őt magát kisgyer- mekeivel – és Hódmezővásárhely többi zsidó lakójával együtt – a szegedi gyűjtő- táborba vitték. A svájci követség megpróbált közbelépni annak érdekében, hogy az asszonyt Svájcba való kiutazásáig Budapesten tartsák, de már elkéstek vele. Weisz Matildot gyermekeivel és a szegedi tábor több más foglyával együtt osztrák terü- letre vitték, ahol a strasshofi fogolyelosztó központ különféle településekre osztot- ta szét őket, hogy ott mezőgazdasági munkaszolgálatot teljesítsenek.52 December végén a berlini külügyminisztérium közlése szerint csupán annyit lehetett megál- lapítani: Weisznét „munkaszolgálatra vonták be”. Azt, hogy épp hol kellett dol- goznia az idő szerint az asszonynak, a háborús körülmények között nem sikerült kideríteni, és így egyelőre a Svájcba való kiutazásának engedélyezéséről sem tud- tak dönteni. A Bécsben működő svájci főkonzulátus 1945 elején szemtanúktól szerzett, utolsó értesülései szerint Weiszné Deutsch-Wagramban teljesített munka- szolgálatot.53

A külvilágtól elzárva A kolónia tagjainak bezártságérzete 1944-ben azáltal is növekedett, hogy mind nehezebben jutottak megbízható információkhoz. Az IBUSZ utazási iroda március elején bejelentette, hogy külföldi lapokat a jövőben csak rajta keresztül lehet be- szerezni.54 A helyzet Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után tovább romlott, amikor a svájci sajtótermékek teljesen elmaradtak. Tilos lett a kül- földi rádióállomások hallgatása is. A magyar hatóságok még az egybegyűltek előtt elhangzó rövid összefoglalókat sem engedték. A megbízható tájékoztatás helyett a terjedő bizonytalan híresztelések idővel egyre nagyobb pszichikai terhet jelentet- tek.55 Az információhiány enyhítése céljából a diplomáciai futárszolgálat útján a követségre behozatták a Külföldi Svájci Szervezet (Auslandschweizer-Werk) heti beszámoló lapját (Wochenbericht für Auslandschweizer), amelyet aztán a kolónia havi gyűlésein 10-20 példányban a tagok rendelkezésére bocsátottak.56 Az infor-

52 BAR A budapesti Svájci Követség 1944. aug. 14-i levele a svájci külügynek (Politisches Bern) (E2001D#1000/1553). 53 BAR A svájci külügy (Abteilung für Auswärtiges EPD Bern) 1945. jan. 9-i levele Dr. J. Duftnak, St. Gallenbe (E2001D#1000/1553). 54 BAR Az IBUSZ Rt. 1944. márc. 1-jei közleménye (J2.230/1996/431). 55 BAR Trösch SUV-elnök 1944. okt. 16-i levele a berni külföldi svájci szervezetnek (Ausland- schweizer-Werk der NHG) (J2.230/1996/431). 56 BAR A budapesti Svájci Követség 1944. máj. 11-én kelt levele a berni külföldi svájci szervezet- nek (Auslandschweizer-Werk der NHG) (J2.230/1996/431). 556 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS mációhiány is oka volt annak, hogy e gyűlések látogatottsága – különösen az if- jabb nemzedék részéről – még intenzívebbé vált.57 Bár semleges állam polgárai voltak, a II. világháború után Magyarországon visszamaradt svájciak mégsem vonhatták ki magukat az őket befogadó ország háborús vereségének következményei alól. A háborús károk és az általános ellá- tási nehézségek, az élelmiszer-, ruha-, pénz- és gyógyszerhiány mellett a svájciak helyzetét az is nehezítette, hogy diplomáciai képviseletük megszűnt. Magyar- országon maradt tisztségviselőik tevékenységét nehezítette a megszálló szovje- tek és az új magyar szervek svájciakkal szembeni bizalmatlansága.58 A negatív magatartást egyrészt az váltotta ki, hogy a berni kormány nem tartott fenn diplo- máciai kapcsolatot a Szovjetunióval, másrészt azok a szovjet vádak, miszerint svájci diplomaták az utolsó hónapokban arra illetékteleneknek is adtak ki svájci útleveleket. Ezzel összefüggésben még 1945 februárjában őrizetbe vettek két, titkári beosztásban lévő svájci diplomatát, Harald Fellert és Max Meiert, és csak- nem egy évig fogva tartották őket.59

Osztozni a háborús vereségben

A svájciaknak osztozniuk kellett a háború következményeiben és az ország mély- reható társadalmi és gazdasági változásaiban is. Idetartozik, hogy svájci tulajdont is koboztak el hadizsákmányként.60 Sok svájcit érintettek az Ideiglenes Nemzeti Kormány 600/1945. számú rendelete szerinti földelkobzások. A kártalanítás kérdé- sét a vonatkozó rendelet nem szabályozta. Több esetben az agrárreform során el- kobzott fölbirtok a magyar születésű feleségé volt, aki csak a svájci férjével kötött házasság révén lett svájci állampolgár. Az ilyen asszonyokat, mint minden más kettős állampolgárt, a magyar hatóságok magyarnak tekintették. Az 1946. márciu- si svájci–magyar gazdasági tárgyalásokon a magyar küldöttség készségét fejezte ki, hogy egy átfogó svájci–magyar kártalanítási szerződés keretében bizonyos ér- tékösszeget fi gyelembe vegyenek olyan svájci földbirtokosok javára, akik földjü- ket pénzért vásárolták, és akik svájci állampolgársága a svájci küldöttség részéről rendelkezésre bocsátott adatok alapján megállapítható. A magyar fél ugyanakkor világossá tette, hogy az illetékes albizottság a kártalanítás szempontjából nem tud- ja fi gyelembe venni az ingyenesen szerzett ingatlanokat, továbbá a Haggenmacher és a Charmant család birtokait. Haggenmacher Pál és felesége esetében az egyik

57 BAR Trösch SUV-elnök 1944. okt. 16-i levele a berni külföldi svájci szervezetnek (Ausland- schweizer-Werk der NHG) (J2.230/1996/431). 58 BAR Trösch SUV-elnök 1945. jún. 11-i levele Martig isztambuli Svájci Konzulnak (E2001D# 1000/1553). 59 BAR (E2801#1967/77#86*). Mindkettejüket a Szovjetunióba hurcolták, végül 1946 januárjában diplomáciai nyomásra szabadon engedték őket. Fogva tartásuk valós okát sohasem tudták meg. 60 DRG-irattár, SUV-iratok. Eduard Stahel 1945. jún. 5-i levele a SUV Magyarországon maradt mintegy 200 tagja nevében a berni külföldi svájci szervezetnek (Auslandschweizerwerk der Neuen Helvetischen Gesellschaft). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 557

legsikeresebb magyarországi svájci családról volt szó, akik 1339 holdat kitevő földbirtokaikat vásárlás útján szerezték. Pierre és Marie Charmant összesen 670 hold földterületükhöz ingyenesen jutottak egy magyar zsidó házaspártól 1938 és 1941 között. Severin Charmant és magyar születésű felesége 1939-ben 355 négy- szögöl területet kapott ingyen, ugyanazoktól az ajándékozóktól,61 az illetők javára életfogytig tartó haszonélvezet bejegyzése mellett. Nyilvánvalóan mindkét eset- ben a zsidókkal szembeni megszorító intézkedések kijátszásáról volt szó, svájci rokonok segítségével.62 A legtöbb, ajándékozás vagy öröklés útján szerzett telektulajdon a magyar születésű feleség révén került a svájci–magyar vegyes családba. Több olyan föld- terület, amelyet a földreform keretében koboztak el, – többnyire Svájcban élő – svájci hitelezők jelzálogkölcsönével volt megterhelve. Köztük voltak a Makó mel- letti Mandl-birtokok, amelyeken 125 000 svájci franknyi teher volt. Ezeket a követeléseket az elkobzás után egyetlen esetben sem lehetett érvényesíteni.63 A külföldi svájciak magyarországi vagyonvesztése a II. világháború után nem volt egyedülálló. A berni kormány 1945. november 10-i határozatában akcióterv kidolgozásáról határozott. Ennek keretében megvizsgálták, haza tudják-e menteni a külföldi svájciak megmaradt vagyonukat átutalás vagy kompenzáció révén, eset- leg a szövetségi kormányzat adhat-e kárpótlást saját vagy idegen forrásokból, illet- ve nyújtható-e támogatás olyan külföldi svájciak számára, akiken másként nem lehetett segíteni.64 A károsultaknak lényegében három csoportja volt: – állandó svájci lakosok, akik külföldön szenvedtek vagyoni kárt; – külföldi lakhellyel rendelkezők, akik elszenvedett veszteségeik ellenére ki- tartottak addigi lakhelyükön; – akik korábban szintén külföldön telepedtek le, de a tarthatatlan állapotok nyomása és anyagi helyzetük, vagyonuk elvesztése arra késztette őket, hogy nincs- telenül, nem ritkán betegen régi hazájukban keressenek menedéket.65 A háborús károsultak közül az egzisztenciális alapjaikat elvesztett, vagyonuk kényszerű hátrahagyásával visszavándorlók voltak a legnehezebb helyzetben. En- nél a csoportnál ugyanis nem csak a közvetlen háborús károk játszottak szerepet.66 Az elhagyott javakat Magyarországon a 10490/1945. ME számú rendelet értelmé-

61 Hirsch Albertet és feleségét, Irént Auschwitzba hurcolták. Irén ott halt meg 1944-ben, Albert sorsa ismeretlen. 62 Severin Charmant feleségének leánykori neve ugyancsak Hirsch volt. 63 DRG-irattár, SUV-iratok. 1946. aug. 5-én készült összeállítás a Magyarországon kockán forgó svájci tulajdonokról. 64 BAR Die Kriegsschäden der Schweizer im Ausland (herausgegeben von Arbeitsausschuss Oes- terreich, Auslandschweizer-Interessenverband, Auslandschweizer-Rückwandererrat, Gesell- schaft heimgekehrter Schweizer aus Niederländisch-Indien, Gruppe Konsularbezirk Elbing, Kammer der zurückgekehrten Auslandschweizer, Kampfgemeinschaft schweizerischer Aus- landsgläubiger, Zentralverband der Auslandschweizer-Rückwanderer), Januar 1949, 5 (E2001D/1000/1553). 65 Uo. 8. 66 Uo. 11. 558 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS ben az Elhagyott Javak Felszámoló Bizottsága gondozta. Elhagyott jószágnak szá- mított minden olyan vagyon, amelynek tulajdonosai 1944. március 21. és 1945. április 30. között nyugati irányban hagyták el Magyarországot, hacsak az illető nem hagyott hátra házastársat, szülőket vagy teljhatalmú megbízottat.67 A tulajdon- jog és a svájci állampolgárság igazolása után az ilyen tulajdonokat újra felszabadí- tották, illetve államosítás esetén korábbi tulajdonosaik kártérítésre tarthattak igényt. A 600/1945-ös rendelet eredetileg minden elkobzott földbirtok után kárta- lanítást irányzott elő, ezt azonban nem tartották be. Az ilyen igények érvényesítése – ha egyáltalán volt rá lehetőség – magyar–svájci kettős állampolgárok számára sokkal nehezebb volt, mint a csak svájciaknak. A bányák, nagybankok és a legfontosabb nagyüzemek 1945 és 1947 között végrehajtott államosításai érintették a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. svájci tulajdonosai mellett a svájci tulajdonban lévő Bakonyi Bauxit Rt.-t is. A szovjet megszálló hatalom vétója következtében azonban a Lausanne-i Alumínium AG- nak ez a magyar leányvállalata nem magyar állami tulajdonba került, hanem a magyar alumíniumipar összes többi üzemével együtt a Magyar–Szovjet Bauxit– Alumínium Rt. (MASZOBAL)68 részegysége lett, szovjet vezetés alatt. Az első államosítási hullámot követte 1948-ban a 100 foglalkoztatott feletti, majd 1949-ben a 10 foglalkoztatott feletti gyárak és üzemek állami tulajdonba véte- le. Ez sok kisvállalkozás mellett olyan jelentős svájci érdekeltségeket is érintett, mint a Brown–Boweri elektrotechnikai cég svájci tulajdonban lévő magyar leányvállala- ta, a vasúti üzletágban tevékenykedő Glarus társaság, és a 92 százalékos svájci tulaj- donban lévő váci Magyar Vigogne Fonó Rt. Hasonló sorsra jutott a Stauffer és fi ai cég répcelaki központú tejüzeme és sajtgyára is. 1949 végére minden külföldi válla- lat magyar állami tulajdonba került.69 Ez lett a sorsa az ugyancsak svájci Gerbaud cukrászcsalád Budapest belvárosi ingatlanainak is, üzlethelyiségeiket beleértve. Ezekben más, Magyarországon élő svájciaknak is volt tulajdonrésze.70 1949-ben, amikor a legjobb módú svájciak már elhagyták Magyarországot és visszatértek Svájcba, a visszamaradottaknak mintegy hatoda (16 százalék) rendelke- zett valamiféle tulajdonnal, haszonélvezettel vagy pénzügyi követelésre vonatkozó igénnyel.71 Az erre irányuló felmérésben rögzített vagyonértékek az ingatlanokból és értékpapírokból tevődtek össze. A kettős állampolgárok 18 százaléka, a csak svájci- aknak pedig 14 százaléka rendelkezett ingatlantulajdonnal: lakóházzal, gyümölcsös-

67 BAR Notiz betreffend des Ursprungs eines gewissen Teiles der im Ausland feilgebotenen Möbel und Kunstgegestände des staatlichen Unternehmens ARTEX, 17.06.1952. (E2200.50- 0161969/235). 68 A MASZOBAL 1954-ben magyar állami tulajdonba ment át. Ld. Fémkohászat. In: Magyarország a XX. században. IV. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Babits, Szekszárd, 2000. Ld. még: http:// mek.oszk.hu/02100/02185/html/696.htm (a letöltés ideje: 2017. okt. 3.). 69 Kislexikon (Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közala- pítvány). http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/kislex/kislexis.htm (a letöltés ideje: 2012. febr. 20.). 70 BAR A Fővárosi Tanács ingatlanfelmérési kérdőíve Gabrielle Gerbaud államosított ingatlanjaival összefüggésben, 1962 (E 2200.50-01, 1969/235 Bd. 11.). 71 BAR A budapesti Svájci Követség 1949. máj. 24-i összeállítása a Magyarországon maradt sváj- ciak vagyoni értékeiről (E 2200.50-01, 1969/235 Bd. 11.). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 559

kerttel, telekkel, mezőgazdasági földterülettel, hétvégi házzal vagy haszonélvezettel. A háztulajdon a házrésztől a több ház tulajdonlásáig terjedt. Vidéken a háztulajdon általában mezőgazdasági földterület birtoklásával járt együtt. Az 1949-es felmérés azt mutatja, hogy valamennyi magyarországi svájci ingatlantulajdonnak – legalábbis ahol a szerzés adatai ismertek voltak – 44 százaléka 1939 és 1949 között került tulaj- donosuk birtokába. Ez részben azzal magyarázható, hogy a II. világháború idején sok zsidó kényszerült ingatlanának eladására, és svájci vásárló esetén könnyebb volt számukra vagyonukat svájci frankba átmenteni. Ezen túlmenően svájci visszaván- dorlók is hagytak hátra ingatlanokat Magyarországon maradó hozzátartozóiknak. A kettős állampolgárok 8 százaléka, a csak svájci állampolgárok 6 százaléka rendelke- zett értékpapírokra, részesedésekre, illetve életbiztosításokra vonatkozó követelé- sekkel, amelyeket nem lehetett érvényesíteni, mert államosították vagy feloszlatták azokat az intézményeket, amelyekkel szemben ezek az igények fennálltak. Az 1949-es vagyonfelmérési jegyzékben fi gyelembe vett, magyarországi tu- lajdonnal rendelkező svájciak a magyarországi közép- és felső középosztályba so- rolhatók be, és a kommunista fordulat során az eme társadalmi rétegekéhez hason- ló veszteségeket szenvedtek el értékpapírjaik elértéktelenedése, üzletrészeik államosítás útján való felszámolása, illetve az életbiztosításaikra, illetve magán- nyugdíjbiztosításaikra vonatkozó követeléseik el nem ismerése folytán. Nem csak a nagybirtokok, termelőeszközök, valamint a vagyonértékű jogok, értékpapírok és üzletrészek tulajdonosait érintették a szocialista állam kényszerin- tézkedései, hanem a hétköznapok olyan élettereit is, mint a lakások. Az 1951. évi budapesti kitelepítések által sújtott legprominensebb magyarországi svájci Kienast Ferenc (Franz Kienast) volt, aki korábban hosszú éveken át látta el a svájci főkon- zuli teendőket. Neki és feleségének a Heves megyei Erket jelölték ki kényszerlak- helyül. Rajtuk kívül legkevesebb hét svájci polgárt telepítettek ki a fővárosból. Köztük olyan, már nemzedékek óta Magyarországon élő svájci családok is voltak, mint a Finy (Fieni), a Minder és a Stahel.72 Az Elnöki Tanács 1952/4. sz. törvény- erejű rendelete a kisebb családi házak kivételével államosította azokat a házingat- lanokat, amelyeket bérbeadás útján hasznosítottak, illetőleg „a megdöntött társa- dalmi rendszer népelnyomó elemeinek házingatlanait, abban az esetben is, ha azokat nem bérbeadás útján hasznosítják”. A lakáshiány enyhítését szolgálta a társ- bérlet rendszere is, amelyben hatósági döntéssel utaltak ki szobákat, nemegyszer a lakás vagy családi ház korábbi tulajdonosától vagy kizárólagos bérlőjétől véve el azokat. A Budapesten élő svájci kolónia tagjainak sorában a lakásmegosztás min- den formájára lehet példát találni. A társbérlők kényszerbeköltöztetése mellett idő- sebb svájci nők anyagi okokból kényszerültek arra, hogy lakásukba albérlőt vagy ágyrajárót befogadjanak. Minden ilyen esetben a svájciak voltak azok, akik ko- rábban egyedül lakott lakásukat másokkal osztották meg. Ehhez jött még a lakás- hiány miatt a családok több nemzedékének kényszerű együttlakása.

72 DRG-irattár, SUV-iratok. Az SUV vezetőségi üléseinek 1951. aug. 30-i és nov. 20-i jegyzőköny- vei. Berichte über die materielle Lage von Schweizerbürgern und Angehörigen, 1958–1959. 560 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS

A fenyegető államhatalom nyomása alatt

Toni Drittenbass – egy kirakatper áldozata A kommunisták különböző csoportjai közti harc során lefolytatott kirakatpereknek olyan áldozatai is voltak, akik feltétel nélkül támogatták az új társadalmi rendszert. Példa erre Toni Drittenbass esete. Toni (Antonie) Drittenbass éveken át egy zürichi könyvkereskedés eladója- ként dolgozott. Tagja volt a Svájci Kommunista Pártnak, és lángoló szívvel, fenn- tartás nélkül hitt a sztálini Oroszország szocialista eszméinek megvalósításában és a népi demokráciában. E hittől áthatottan költözött a II. világháború után (1946 őszén)73 élettársával, a magyar kommunista Dobó Jánossal Budapestre, ahol fana- tikus lelkesedéssel segédkezett a népi demokrácia felépítésében.74 Magyarorszá- gon házasságot kötött az egykori emigráns Dobóval, és ezzel magyar állampolgár lett. Dobó Jánosnét (ahogy ettől kezdve hívták) 1946 végén, 1947 elején beszer- vezte az Államvédelmi Hatóság. Jelentéseiben beszámolt a Magyarországon mű- ködő svájci segélyszervezetek tevékenységéről, magyar „reakciósok” ellenzéki kijelentéseiről, amelyeket azok előtte mint külföldi előtt elejtettek, továbbá a sváj- ci kolónia összejöveteleiről. Ez utóbbiakat az ÁVH megbízásából rendszeresen látogatta. Különféle lakásokban rendszeres szemináriumokat is tartott az emigrá- cióból hazatért magyar kommunisták svájci feleségeinek.75 Dobó Jánosnét 1949 májusában, nem sokkal fi a születése után váratlanul le- tartóztatta a politikai rendőrség, és a demokratikus államrend elleni izgatás, vala- mint folytatólagosan elkövetett hűtlenség vádjával bevonták a Rajk-per egyik mel- lékperébe. A vizsgálati fogságban kihallgatásai alatt fi zikailag is bántalmazták, de sokáig kitartott ártatlansága mellett.76 Az ellene folyt nyomozás során semmiféle bizonyítékot nem találtak ellene. Végül kizárólag saját beismerő vallomása alapján a bíróság 1950-ben 6 év börtönbüntetésre ítélte. Svájci részről sikertelenül kísérel- tek közbelépni ügyében Rákosi Mátyásnál. A budapesti Svájci Követség éveken át igyekezett megtudni Dobó Jánosné, Toni Drittenbass sorsát, de nem kapott választ. A cukorbeteg asszony végül 1954. január 9-én a börtönben meghalt. Halála oka- ként a magyar hatóságok szívgyengeséget jelöltek meg. Dobóné ügyét még halála évében felülvizsgálták, azzal az eredménnyel, hogy azokat a tetteket, amelyekkel vádolták, nem követte el. Valamennyi vádlott-társát, köztük férjét is, rehabilitálták és szabadon engedték.77

73 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (Budapest; = ÁBTL), Földi Iván vádlott-társ 1954. július 15-i vallomása. (V – 142702/1). 74 BAR Arbeiter Zeitung, 17.04.1950, nr. 89. (E2001E/1969/121). 75 ÁBTL Dobó János írásbeli tanúvallomása felesége ügyének felülvizsgálati eljárásában, 1954 (V-142702). 76 ÁBTL Szendy György kihallgatótiszt 1955. okt. 3-i vallomása (V-142702). 77 ÁBTL Jelentés Dobó Jánosné ügyében (V-142702). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 561

Kettős állampolgár nők kémperei

További két esetben is igyekezett a svájci követség bebörtönzött svájci nők érde- kében közbelépni. Dr. Várady Károlyné szül. Rambert Cecília kettős állampol- gárt78 1953. március 23-án tartóztatták le. Svájci hozzátartozóinak a követség útján továbbított kegyelmi kérvényére az illetékes hatóságok 1955 áprilisában tudatták, hogy elvi döntés született az asszony amnesztiában részesítéséről. Tényleges sza- badon bocsátása azonban még további 5 hónapig késlekedett. Őrizetbe vételének okáról annak idején semmilyen tájékoztatást nem közöltek. Az ÁVH aktáiból kitű- nik, hogy Váradynét 1953. szeptember 3-án egy külföldi szervezet megbízottjának való adatszolgáltatásért (kémkedésért) ítélték 5 év szabadságvesztésre. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kegyelmi határozatát követően végül 1955. szep- tember 3-án bocsátották szabadon.79 Schmidt-Papp Ernőné Koch Nellyt 1953. január 31-én vették őrizetbe, felte- hetően Váradyné ügyével összefüggésben. Ezt követően a svájci képviselet szá- mos esetben igyekezett közbenjárni érdekében. A benyújtott kegyelmi kérvényről sokáig nem született döntés, de letartóztatásának okát sem közölték. A róla vezetett ÁVH-akták szerint a Katonai Felsőbíróság 1953. szeptember 15-én hűtlenségért ítélte 3 év szabadságvesztésre és 3 évre eltiltotta politikai jogainak gyakorlásától. 1957. február 12-én kivándorolt.80

Deviza-bűncselekmények Jellemzően a deviza-bűncselekmények voltak még olyanok, amelyekbe a svájci kolónia tagjai könnyen belekeveredhettek. Az általános áruhiány és létfontosságú gyógyszerek gyakori hiánya miatt a svájci frankhoz való hozzájutási lehetőségeik nagy kísértést jelentettek a svájci származásúak számára, hogy a szigorú deviza- törvényeket kikerülve közvetlen úton szerezzenek be szükséges cikkeket Svájcból. Ez tűnik ki Dr. Tótth Gedeonnak, a svájci követség egykori bizalmi ügyvédjének bűnesetéből is. A magyar ügyvédet nagy összegű valutakiajánlás miatt helyezték 1960 novemberében vizsgálati fogságba. Kiderült, hogy Tótthot a magyar állam- védelmi szolgálat 1957 áprilisában beszervezte ügynöknek. Az lett volna a felada- ta, hogy a budapesti Svájci Követség tevékenységéről készítsen jelentéseket, de dekonspirálta magát, azaz beszélt a megbízatásáról mind az időközben Svájcba disszidált főnökének, mind pedig több svájci diplomatának. Ezért aztán a Legfel- sőbb Bíróság első fokon eljáró tanácsa Dr. Tótth Gedeont hűtlenség, államtitoksér- tés, deviza üzletszerű átváltása a hivatalos árfolyamtól eltérő árfolyamon, külföldi követelés keletkezésének elmulasztása és egy rendbeli ingóság engedély nélküli külföldre juttatása bűntettének elkövetésében találta vétkesnek. 1961. december

78 Egy 1952. szeptember 29-én hozott svájci szövetségi törvény értelmében azok az egykori svájci nők, akik házasság révén veszítették el svájci állampolgárságukat, visszahonosíttathatták magukat. 79 ÁBTL Operatív karton (V-107115 – 2.2.1. I/9.5/1139). 80 ÁBTL Operatív karton (V-116656/1,2 – 2.2.1. I/3.5/591). 562 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS

12-én jogerősen 9 évi és 6 havi börtönre, egyes jogai gyakorlásától 10 évre eltiltás- ra és 40 000 forint részleges vagyonelkobzásra ítélték. Kötelezték továbbá 711 282 forint elkobzást pótló egyenérték 15 napon belüli megfi zetésére. A deviza-bűncselekményekben tettestársa volt két svájci születésű nő is.81 Egyikük, Szőnyei Lórántné két évvel korábban egy, a svájci kolónia anyagi hely- zetét felmérő belső összeírás során maga beszélt arról, hogy ügyvédje (Dr. Péte- ri) segítségével lehetővé vált számára 1958. július 1-i visszamenőleges hatállyal svájci AHV-nyugdíjhoz jutnia, és ennek kifi zetése Dr. Péteri (svájci) számlájára történik.82

Államvédelmi hatóságok és svájciak: elhárítás és beszervezés A magyar államvédelmi szervek a szocialista államrendszer fennállásának egész ideje alatt nagy érdeklődést mutattak a külföldiek, illetve mindazok iránt, akik külföldi kapcsolatokat tartottak fenn. Így újra és újra nemcsak svájci diplomaták,83 de a svájci kolónia tagjai is megfi gyelés alá kerültek. A diplomatákra vagy kémke- dés gyanúja miatt esett a fi gyelem, vagy mert megkísérelték ügynöknek beszervez- ni őket. Mivel valamennyien igen szakszerűen viselkedtek, ezek az akciók nem vezettek eredményre.84 Egyes kettős állampolgárokat azért fi gyeltek meg, mert olyan társadalmi csoporthoz tartoztak, amelyre az államhatalom ellenségesen te- kintett, másoknál éppen svájci állampolgár mivoltuk volt fontos szempont.85 Minden kapcsolattartást, tehát azokat is, amelyek a svájci identitás megőr- zését és az óhazához való kötődést szolgálták, különösen az 1940-es évek vége és az 1960-as évek vége közötti időben az is nehezített, hogy ezeket a magyar hatóságok egyszersmind nyugati kapcsolatoknak tekintették, mint lehetséges kémtevékenységet vagy kapitalista propagandát bizalmatlanul, olykor ellensége- sen szemlélték. Az ilyen kapcsolatokat mind a svájci követség, mind pedig a Magyarországon élő svájciakat tömörítő egyesület oly diszkréten és észrevétle- nül igyekezett működtetni, amennyire csak lehetett. Minden olyan írásbeli kom- munikációt, ami a magyar hatóságok fi gyelmét felkelthette volna, Budapest és Bern között diplomáciai futárpostával bonyolítottak, legyen szó könyvekről, új- ságokról vagy svájci polgárok személyes dokumentumairól. Az ünnepi és kultu- rális programokon a szervezők csak meghívott svájci állampolgárokat engedtek részt venni, hogy ezek zárt rendezvénynek számítsanak, és ne lehessen a magyar lakosság körében kifejtett ellenséges propagandatevékenységet beléjük magya- rázni. A karácsonyi ünnepségeken részt vehettek a svájci születésű nők magyar gyermekei, de magyar férjeik már nem. Ezt az 1950-es évek elején még szigo-

81 ÁBTL Dr. Tóth (Tótth) Gedeon vizsgálati dossziéja (V-147786/4). 82 DRG irattár. Raymonde Berthoud hagyatéka, Bericht über die materielle Lage von Frau Flora Irene Szönyey–Ziegler, 1958. dec. 29. 83 ÁBTL O-11299; 2.2.1., III/4. 84 ÁBTL O-11299; O-18513. 85 ÁBTL Mt-430/1. SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 563

rúan betartott szabályozást később úgy enyhítették, hogy a magyar férjek ott le- hettek, de más hozzátartozó nem vehetett részt. A demokratikus berendezkedésű Svájc polgárainak kis magyarországi közös- sége így volt kénytelen alkalmazkodni egy totalitárius rendszer körülményeihez. A svájci közösségre nehezedő, óvatosságot és visszafogottságot követelő nyomás az 1970-es és 1980-as években, a nyugati nyitással fokozatosan csökkent, de az MSZMP legalábbis verbálisan hangoztatott kapitalizmus- és polgári gondolkodás- ellenes ideológiai harca közepette sohasem szűnt meg teljesen. A magyar titkosszolgálat, ha erre lehetősége adódott, potenciális ipari kém- ként szóba jöhető kettős állampolgárokra is felfi gyelt. Így volt ez F. Béla esetében is. Az öt nemzedék óta Magyarországon élő svájci család fi a 1968-ban, érettségijé- nek évében a svájci követségen keresztül értesült, hogy lehetősége lenne ösztön- díjban részesülnie svájci tanulmányok folytatásához. Ő maga és családja is azon a véleményen volt, hogy ezt a lehetőséget ki kellene használni. Az akkor érvényes magyarországi szabályok értelmében abban az esetben engedélyezték a nyugati tanulást, ha a diákot sikeresen felvették egy hazai felsőfokú tanintézménybe, és olyan szakirányban szeretett volna továbbtanulni, amelyre Magyarországon nincs lehetőség. F. Béla a budapesti Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára nyert felvételt. Az ETH zürichi műszaki főiskolán sikerült is olyan szakot találni, amilyen Magyaror- szágon nem volt. Öccse osztályfőnökének segítségével, aki véletlenül ismerte az akkori illetékes művelődésügyi miniszterhelyettest,86 a szükséges kérvényt megfe- lelő formában benyújtották. A miniszterhelyettes segítségével F. Béla – egyelőre egyéves – katonai szol- gálathalasztást kapott. A külföldi ösztöndíj iránti kérelem elbírálásában hivatalo- san az Országos Ösztöndíj Tanács volt illetékes. Az OÖT-nél beépített embere volt a magyar titkosszolgálatnak, aki felhívta kollégái fi gyelmét Bélára mint ipari kém- nek potenciálisan beszervezhető jelöltre. A formális feltételeknek megfelelés ön- magában nem volt elegendő a külföldi tanulás helyszínére való elutazáshoz. A ki- utazási engedélyt a Belügyminisztérium illetékes szervei adták meg, amely alá a titkosszolgálatok is tartoztak. F. Bélát öt héttel svájci ösztöndíjkérelme benyújtása után behívatták a Belügyminisztérium egyik munkatársához. A beszélgetés során partnere utalt arra, hogy a találkozás ugyan összefüggésben van F. Béla ösztöndíj- kérelmével, de ő nem az útlevélügyosztályt képviseli. A fi atalembert barátságos hangvételben felszólították, hogy külföldi tapasztalatairól évente személyesen szá- moljon be, hiszen hazájának is profi tálnia kellene svájci tapasztalataiból. A beszá- molókra F. Béla nyári szünidei hazalátogatásai kínáltak alkalmat, merthogy évente meg kellett hosszabbítania katonai szolgálathalasztását is. A titkosszolgálatba való beszervezésére és ipari kémként való bevetésére a titkosszolgálati tisztek hosszú távú tervet állítottak fel, hogy a szervezethez kös-

86 F. Béla öccse Polinszky Károly akkori művelődésügyi miniszterhelyettes fi ának gimnáziumi osz- tálytársa volt. Az osztályfőnök korábban a veszprémi egyetemen együtt dolgozott „Polinszky papával”. 564 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS sék. Ehhez tartoztak olyan gesztusok, mint a zürichi repülőjegy költségeinek átvál- lalása, vagy hogy a beszervező tiszt az útlevélosztályról átkérette F. Béla kiutazási engedéllyel ellátott útlevelét és személyesen adta át neki, mintha valami lekötelező szívességet tenne ezzel. A svájci tanulmányok 1969-ben az ETH előkészítő tanfo- lyamával kezdődtek. A titkosszolgálati tiszt hivatali szobájában folyt évenkénti beszámolók során F. olykor felszólítást kapott, hogy tanulmányairól és tapasztala- tairól szóló, egyébként ártalmatlan jelentéseit foglalja írásba. Ennek célja az volt, hogy hozzászoktassák az írásbeli jelentéstételhez. Előre jelezték neki azt is, hogy tanulmányai befejeztével valamiféle formában esetleg bizonyos szolgálatokat fog- nak majd tőle kérni. Egyelőre azonban – úgymond – csak tanácsokkal akarták segíteni. A közbenső időben családjáról részletes környezettanulmányt készítettek. Ki- kérdezték a szomszédokat, és a szülőket részletesen jellemezték. Őt magát is több- féle szempontból megvizsgálták. Újra és újra utaltak Bélának arra, hogy idővel konkrétabb feladatokat is fog kapni. Így ment ez 1973-ig, amikor is az egyik „be- számoló” alkalmával azt ajánlották neki, hogy vállaljon állást egy svájci cégnél, tapasztalatszerzés céljából.87 Ugyanebben az évben F. Bélát, svájci állampolgár lévén, svájci katonai szolgálatra hívták be, két hazája közti nehéz választás elé ál- lítva ezzel. Magyar állampolgárként nem lett volna szabad idegen hadseregben szolgálnia. Magyar állampolgárságáról csak katonaidejének magyarországi letöl- tését követően mondhatott volna le. Ha magyar szemszögből illegálisan Svájcban marad, Magyarországon büntető eljárás várhat rá, és családtagjait – különösen ta- nárnő anyját és orvostanhallgató öccsét – különböző megtorló intézkedéseknek teheti ki ezzel. Ha nem tesz eleget a svájci behívó parancsnak, nem maradhat to- vább Svájcban. A budapesti svájci ügyvivő is igyekezett közbenjárni az illetékes svájci ható- ságoknál, hogy igyekezzenek megoldást találni a problémára.88 F. Béla végül úgy döntött, hogy Svájcban marad, és ott teljesít katonai szolgálatot.89 A magyar titkosszolgálat végül 1974-ben feladta a „Fazékas” fedőnevű F. Bé- lával való foglalkozást, és a beszervezése érdekében róla vezetett aktákat archív állományba helyezte. E döntést azzal indokolták, hogy tanulmányainak befejezési ideje nem belátható, svájci lányt készül eljegyezni, és ritka hazalátogatásai nem tesznek lehetővé hatékony kapcsolattartást. Magyarországi hozzátartozóival foly- tatott levelezésének szigorú ellenőrzésével is felhagytak.90 Az a tény, hogy a szocialista titkosszolgálatok külföldi svájciak visszavándor- lását előszeretettel használták kémek bejuttatására, a svájci hatóságok előtt sem

87 ÁBTL „Fazékas” (K–1477). 88 BAR Brief des schweizerischen Geschäftsträgers in Budapest an die Politische Direktion des Eidgenössischen Politischen Departement Bern, 13. Juni 1973. (E 2200.50 (-), 1997/107). 89 F. Béla 1974-es svájci katonai szolgálata után évekig nem tért vissza Magyarországra. Külföldön maradása miatt magyarországi hozzátartozóit retorzió nem érte. 1980-ban, svájci állampolgár- ként kapott először beutazó vízumot, és ezt követően többször is akadálytalanul jöhetett Magyar- országra. (Vele folytatott személyes beszélgetés 2010. márc. 15-én, Baarban.) 90 ÁBTL „Fazékas” (K–1477). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 565

volt ismeretlen. Egy Svájcban működő cseh kémhálózat felgöngyölítése során egyebek közt kiderült, hogy egyes ügynökök svájci visszavándorlóknak adták ki magukat, és a svájci képviseletek mint ilyeneknek állítottak ki svájci útlevelet. Ezért a svájci szövetségi ügyészség 1961-ben szükségesnek látta, hogy valameny- nyi, megelőző években visszavándorolt svájci személyazonosságát ellenőrizzék. Felkérték a kommunista vezetésű országokban működő svájci képviseleteket, köztük a budapestit is, hogy készítsenek jegyzéket 1956 óta minden visszavándor- lóról, családtagjaikat is beleértve. Meg kellett adni az illető személyek vezeték- és keresztnevét, születési évét, esetleges más állampolgárságát (különös tekintettel a házastársakra), az útlevelet kiállító hatóságot, a Svájcba való visszavándorlás idő- pontját, és minden más különös fi gyelmet igénylő adatot. Kiemelten kellett kezelni azokat a személyeket, akiknek svájci nemzetisége kétségesnek tűnt, és akiknél en- nek bizonyítására például polgárjog-igazolást kellett beszerezni.91 Az ezzel össze- függésben Magyarországról elküldött jegyzék 66 nevet tartalmaz.92 Magyarország minden lakójának, így az országban élő svájciaknak is a kom- munista vezetésű szocialista állam fennállása alatt (1948–1989) számolnia kellett azzal, hogy postai küldeményeit, különösen a Nyugatra irányulókat, a hatóságok kinyitják és cenzúrázzák.93

Elővigyázatosság svájci részről Az illetékes svájci hivatali helyekkel újra és újra tudatosítani kellett, mennyire fontos a svájci kolóniával és a támogató egyesülettel kapcsolatos diszkréció, nem csupán a levélküldeményekben, hanem minden más, Svájcban megjelenő publiká- cióban is. Így volt ez abban az esetben is, amikor a magyarországi svájci támogató egyesület vagyoni helyzetét közölte a svájci szövetségi közlöny (Bundesblatt), amit a berni magyar nagykövetség is megkapott. Ez azért volt kellemetlen, mert az egyesület az igen szigorú magyarországi devizaszabályokat megkerülendő, svájci frankban tartott vagyonát nem jelentette be a magyar hatóságoknak. A diktatórikus viszonyok nemismerőinek el kellett magyarázni, hogy Magyarországon élő honfi - társaik milyen nyomás alatt kénytelenek élni, és a nyilvánosságra hozatal nemcsak a támogató egyesület tevékenységét, hanem vezetőinek személyes biztonságát is veszélyezteti.94 Ugyanilyen biztonsági okokból a magyarországi támogató egyesü- let pénzét kezelő berni Kantonalbankot is utasították, hogy kifi zetések esetén ne küldjön terhelési értesítést sem az egyesületnek, sem pedig más, Magyarországon élő külföldi svájci számlatulajdonosnak, illetve a szükséges levelezést a svájci kül-

91 BAR A svájci külügy (EPD) 1961. máj. 23-i levele a moszkvai, varsói, belgrádi svájci nagykö- vetségeknek és a prágai, bukaresti, budapesti és szófi ai követségeknek (E 2200.50 (-), 1997/107). 92 BAR Az 1956 óta Svájcba visszavándorolt svájciak és kettős állampolgárok jegyzéke (E 2200.50 (-), 1997/107). 93 BAR A magyarországi Svájci Követség 1950. júl. 7-i levele a berni külföldi svájci szervezetnek (Auslandschweizerwerk der NHG) (J 2.230, 1996/431, Bd. 375.). 94 DRG-irattár, SUV-iratok. Az SUV-elnökség 1952. márc. 13-i levele a svájci külügy (EPD) igaz- gatási részlegének. 566 KOVÁTS ANTAL ANDRÁS

ügyeket irányító EPD, illetve a budapesti követség futárszolgálatán keresztül bo- nyolítsa.95 A követség általánosságban is igyekezett elérni, hogy Svájcban minél kevesebb dolgot hozzanak nyilvánosságra a magyarországi svájci kolónia belső ügyeiről. A magyar hatóságok részéről várható esetleges kedvezőtlen reagálásokat akarták ezzel elkerülni. Csak nem feltűnni – volt a jelszó.

Magyarországi svájciak a saját helyzetükről

Saját maguk és a befogadó országban elfoglalt helyzetük megítélésébe engednek bepillantást a magyarországi svájci kolónia részéről a Neue Helvetische Ge- sellschaft Külföldi Svájciak Titkársága által 1965-ben összeállított, „Svájc jelenlé- te a világban” címmel külföldi svájciaknak szóló kérdőívre adott válaszok. A kérdőívet Magyarországon a svájci kolónia aktív tagjai közösen töltötték ki, de az akkori magyarországi politikai helyzetre tekintettel Raymonde Berthoud, a kolónia képviselője formálisan saját válaszaként vitte ki magával Svájcba az éven- kénti külföldi svájci találkozóra.96 Arra a kérdésre, hogy „Mit tart a svájciak beil- leszkedési képességéről a befogadó országában?” Magyarországról azt a választ adták, hogy a svájciak számára a beilleszkedést a nyelvi különbségek mellett a háború után beállott politikai helyzet is nehezítette. Mint utaltak rá, a nyelvi nehézségekben sokat segít, hogy sok magyar beszéli valamelyik svájci nyelvet, továbbá a magyarok nagyon vendégszeretők és segítőkészek, szeretik a külföldie- ket, és a svájciakhoz is alapvetően rokonszenvvel fordulnak. A magyarországi válaszadók szerint a svájciak mindig is igyekeztek beilleszkedni, és azok, akik Magyarországon maradtak, teljesen be is illeszkedtek. Mindazonáltal svájciak részvétele a befogadó ország közéletében (az 1960-as évek közepén) nem volt jellemző. A svájciak befolyása környezetükre már csak alacsony számuk miatt sem volt lehetséges. Arra a kérdésre, hogy a befogadó ország lakói rokonszenvvel viszonyulnak-e a svájciakhoz, mind a háború előtti idők, mind pedig az azt követő korszak vonatkozásában egyértelmű igennel válaszoltak.97 A svájci polgárok beágyazódása Magyarország politikai és gazdasági viszo- nyaiba általánosságban a kolónia tagjainak és a befogadó ország lakosságának kölcsönös rokonszenvén, illetve a II. világháború után az országban maradt sváj- ciaknak a fennálló politikai és gazdasági rendhez való legalábbis formális igazo- dásán nyugodott. Így maradt ez egészen az 1989/1990-es magyarországi rend- szerváltozásig.

95 DRG-irattár, SUV-iratok, Raymonde Berthoud hagyatéka. Az SUV 1949. nov. 8-i és 1951. jún. 26-i levelei a berni Kantonalbanknak. 96 DRG-irattár, SUV-iratok, Raymonde Berthoud hagyatéka. A budapesti svájci nagykövet 1965. szept. 9-i levele a berni külföldi svájci szervezetnek (Auslandschweizerwerk der NHG). 97 DRG-irattár, SUV-iratok, Raymonde Berthoud hagyatéka. Kitöltött kérdőív „Presence de la Suisse dans le Monde” (Präsenz der Schweiz in der Welt). SVÁJCIAK A MAGYAR TÖRTÉNELEM SODRÁBAN, 1867–1990 567

Kitekintés: az 1989/1990-es rendszerváltás után

A kolónia egyes részcsoportjainak beilleszkedési lehetőségei, feltételei és igényei a rendszerváltás után különbözőek voltak. A régóta itt élő családok tagjai már ge- nerációk óta teljesen asszimilálódtak és élték/élik a többségi nemzet polgárainak mindennapi életét. A svájci állampolgárként hazatért egykori emigráns magyarok svájci születésű házastársainak kötődése családi viszonyaiktól függött. Mivel Svájcból Magyarországra hagyományos értelemben vett bevándorlás továbbra sem létezik, az átmenetileg, üzleti célból Magyarországon tartózkodó svájciak it- teni életének keretfeltételei alig különböznek a nyugat-európaitól. Általánosan ki- mutatható a nagy anyagi különbség a szocializmust kettős állampolgárként átélt, és jövedelmüket az itteni kereseti lehetőségek közt szerző kolóniatagok és a Svájc- ból svájci nyugdíjukkal hazatért egykori emigráns magyarok, illetve az ugyancsak svájci jövedelmet élvező átmeneti itt-tartózkodók anyagi lehetőségei között. Eme különböző vagyoni viszonyok miatt a rendszerváltás után Magyarországra telepü- lők/visszatelepülők a magyar társadalom magasabb vagyoni rétegeibe tudtak beta- golódni, mint a régóta itt élő kettős állampolgárok.

ANTAL ANDRÁS KOVÁTS SWISS IN THE FLOW OF HUNGARIAN HISTORY, 1867–1990

Nineteenth-Century Hungary offered attractive opportunities for Swiss professionals. The formation of their institutions and associations falls into the period following the so-called Austro–Hungarian Compromise (1867). Until the end of World War II their number oscillated between 500 and 1100, then fell back drastically. The paper addresses the question of how the native Swiss, whose country of origin had long been attached to the tradition of direct democracy, dealt with the historical storms that swept through their adopted homeland. A dilemma repeatedly haunting them in periods of crisis was the possibility of returning to Switzerland which, however, would probably have involved the loss of their property. While most of the settlers were quickly assimilated, in extreme situations they could generally rely on the assistance of the politically neutral and prudent Swiss government.

SIMON ATTILA

Kassa három megszállása

Párhuzamok és tanulságok*

Bár már egy évszázada történt, csupán fe- lületes és sablonos válaszokkal rendelkezünk arról, hogy a történelmi Magyar- ország összeomlása során hogyan zajlott le egy-egy település románok, szerbek, csehszlovákok általi elfoglalása, s az új államba való beillesztése. Így az impérium- váltást – valójában megfelelő kifejezésünk sincs erre a folyamatra – leginkább la- vinaszerű, gyors folyamatként képzeljük el, amely során a lakosság egyik napról a másikra egy másik állam polgáraként ébredt fel, s alapjaiban megváltozott viszo- nyok között folytatta életét. Csakhogy attól, hogy szerdán bevonultak valahová a „csehek”, ott csütörtökön még nem kezdett el működni a csehszlovák állam: a hi- vatalok továbbra is magyarul intézték az ügyeket, a boltok a „magyar pénzt” fo- gadták el, az ott élők Magyarország állampolgárainak tartották magukat, nem be- szélve arról, hogy a megszállást amúgy is csupán átmeneti állapotként értelmezték, s lényegében régi életüket igyekeztek folytatni. Vagyis az impériumváltás sokkal inkább volt olyan hosszan elhúzódó folya- mat, amelyet annak megélői korántsem egyirányú zsákutcaként láttak, hanem olyan eseménysorként, amelyben akár az események visszafordíthatóságának a lehetősége is benne van. Az átmenet időszaka hónapokig is eltarthatott, a fejekben pedig akár évekig is. Nem szólva arról, hogy 1918–1919-ben egy-egy felvidéki település akár többször is „gazdát” cserélt, ami tovább növelte a lakosság bizony- talanságát. Ilyen település volt Kassa is, amely fél év alatt három megszállást élt meg: két ízben a csehszlovák csapatok, egy alkalommal pedig a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege foglalta el, s a kassaiak többsége még 1919 nyarán, kora őszén (közel egy évvel Csehszlovákia létrejötte után) is csak kényszeredetten vette tudo- másul, hogy egy másik államban lesz kénytelen folytatni az életét. Miért épp Kassa? – teheti fel az olvasó – jogosan – a kérdést. Kassát már az impériumváltások időszakában is számos dolog emelte a többi észak-magyar- országi város fölé: így lélekszáma, egyedülálló történelmi és kulturális jelentősége, illetve az ott összpontosuló szellemi tőke is. A mai történész számára azonban a város leginkább két dolog miatt bír kiemelt jelentőséggel: egyrészt sajátos etnikai összetétele, másrészt pedig forrásadottságai révén. A Felvidék városainak több- nyelvűsége közhelynek számít, bár a beszélt nyelvek sokasága nem minden eset- ben jelentett multikulturalitást. Kassa azonban ezek közül is kiemelkedik hihetet- lenül gyors identitásváltásai révén, hiszen az 1848–1849-es szabadságharc idején

* A tanulmány az MTA „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport keretében készült.

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:569–590 570 SIMON ATTILA még inkább szlovák–német város a századfordulóra erős magyar dominanciával rendelkező településsé vált, hogy aztán alig egy évtizededdel a jelen tanulmányban tárgyaltakat követően már csehszlovák többségű városként éljen, amely 1938. no- vember 10-én ismét magyar érzelmű városként fogadta a bevonuló honvédséget. A másik okot a város kiváló forrásadottságai adják. Pozsonyt leszámítva ugyanis talán egyetlen más jelentős felvidéki település korabeli története sem kutatható oly jól, mint Kassáé. A kassai levéltárakban ma is sok még a kihasználatlan forrás, az amúgy is gazdag kassai sajtó pedig – a megszállt városok többségétől eltérően – még az impériumváltások napjaiban sem szűnt meg működni,1 miközben a gazdag kulturális közeg azokat a személyiségeket is kitermelte, akik naplót és visszaemlé- kezést írtak.2 Sőt a források a többszempontúság elvének is megfelelnek, hiszen a városban alig pár héttel az első csehszlovák megszállást követően már megjelent egy szlovák nyelvű lap,3 a visszaemlékezők között pedig szlovákok és csehek is vannak.4 A gazdag forrásadottságok ellenére, ahogyan a Felvidék egésze,5 úgy

1 Kassán az államfordulat időszakában négy fontosabb magyar nyelvű és egy szlovák nyelvű köz- életi-politikai lap jelent meg. A legnépszerűbbnek a Felsőmagyarország c. napilap számított, amely a csehszlovák megszállás után az alcímként már korábban is használt Kassai Napló nevet vette fel. A lap alapvetően liberális szemléletű, független sajtóorgánumnak számított. A város éle- tében a Kassai Naplóhoz hasonló jelentőséggel bírt a szociáldemokrata Kassai Munkás c. hetilap, amely a háborús évek tiltása után 1918 novemberétől jelent meg újra, s az államfordulat idején a baloldali gondolat legfontosabb fóruma volt a városban. Emellett még két napilap, a magát függet- lenként defi niáló Kassai Hírlap és a bulvárjellegű Kassai Újság szolgálta ki az államfordulat ko- rának olvasóit. 2 A legfontosabb ezek közül a historiográfi a részéről az eddiginél több törődést érdemlő Molnár Miklós szociáldemokrata politikus, aki műbútorasztalosból lett a helyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, majd Kassa utolsó magyar kormánybiztosa. Molnár, aki a két háború között a felvidéki magyar szociáldemokrácia egyik vezető alakja volt, az 1938-as visszacsatolás utáni években hat terjedelmes kötetben foglalta össze az államfordulat kassai eseményeit. Munkája a korabeli újság- cikkek, levéltári források és személyes emlékezések sajátos, ám mindenképpen rendkívül értékes gyűjteménye. Molnár Miklós: Kassától Košicéig. Történelmi adatgyűjtemény az 1918–19 évi for- radalom, vörösuralom és a csehszlovák köztársaság megalakulása idejéből. I–VI. Kézirat. Kassa, 1942. A gyűjtemény három példányban, egy gépírásos eredetiben és két másolatban készült el. Hasznosan forgathatóak még Faragó Ödönnek, a neves kassai színigazgatónak a munkái, köztük a felvidéki színjátszás korabeli történetét összegző, kéziratban maradt írása. Faragó Ödön: A szlo- venszkói és ruszinszkói magyar színészet 25 éves története. 1918 évtől a szovjet felszabadítási harcokig. Kézirat. Országos Széchényi Könyvtár, Színház- és Zenetörténeti Tár, 47–48. sz. doboz. Faragó Ödön hagyaték; ill. Uő: Írásaim és emlékeim. Wiko, Kassa, 1942. 3 A Slovenský východ c. napilapról van szó, amely 1919. január 9-től jelent meg Edmund Borek és Anton Straka szerkesztésében, s amely lap megjelenését az első időszakban jórészt a csehszlovák hadsereg fi nanszírozta. Vö. Ján Džujko: Slovenský východ (1919) a formovanie slovenského národného povedomia na východnom Slovensku. In: 3. Študentská vedecká konferencia. Zborník príspevkov. Ed. Daniela Slančová et. al. Prešovská univerzita v Prešove, Presov, 2008. 198–209. http://www.pulib.sk/web/kniznica/elpub/dokument/Slancova2. 4 A szlovák visszaemlékezők közül ki kell emelni Ján Sekáč zsupán és Jozef V. Kohout rendőrfőka- pitány szövegeit, amelyek K. A. Medveckýnek az államfordulatról írt többkötetes munkájában je- lentek meg. Karol Anton Medvecký: Slovenský prevrat. IV. Spolok sv. Vojtecha, Trnava, 1930. 5 A Felvidék fontosabb – magyar vonatkozásokkal is rendelkező – települései közül csupán néhány (pl. Pozsony, Eperjes) esetében beszélhetünk az államfordulat időszakának legalább részbeni fel- KASSA HÁROM MEGSZÁLLÁSA 571

Kassa esetében is érvényes, hogy az ottani impériumváltás folyamata feldolgozat- lan: nem ismerjük pontosan az eseménytörténetét, s nem születtek még meg azok az elemzések sem, amelyek a történések mögé pillantanak.6 Kassa korabeli története rendkívül gazdag a város közéletén túlmutató jelen- tőségű eseményekben. Ezen események bemutatása azonban nem képezi a jelen tanulmány tárgyát, mint ahogy az 1918. december 29-én bekövetkezett első cseh- szlovák, az 1919. június 4-i vörös, majd a július 5-i második csehszlovák megszál- lás folyamatát is csupán jelzésszerűen ismertetem. A jelen dolgozat kötőanyagát ugyanis nem maguk a bekövetkezett események jelentik, hanem a három megszál- lás során egyaránt felszínre kerülő olyan jelenségek közötti párhuzamok és eltéré- sek, mint a város katonai védelmének összeomlása s a megszállások békés jellege, a hatalmi űr időszakában bekövetkező fosztogatások, a helyi elit magatartása, vagy épp a kassai lakosság elvárásai stb. A „kassai lakosság” kifejezés mindazonáltal némi magyarázatot igényel. A jelen dolgozatban alapvetően azokat értem alatta, akik Kassa első megszállása előtt is a város lakosságához tartoztak, vagyis nem sorolom közéjük az 1919 elején odaérkező cseh és szlovák lakosságot (állami tisztviselőket, kereskedőket, katonákat) és a Vö- rös Hadsereggel érkezőket sem. Amikor kassaiakról beszélek, alapvetően az állam- fordulat hónapjaiban magyarként megnyilvánuló őslakosokra gondolok, noha ma- gam is tisztában vagyok azzal, hogy a városban, különösen annak egyes részein és a város – mai szóval élve – agglomerációjában jelentős számú szlovák lakosság élt. Ám az államfordulat időszakában nemcsak a magyar, de a szlovák sajtóra is érvé- nyes volt, hogy amikor „kassaiakról” beszélt, akkor alapvetően a magyar érzelmű lakosságot értette alatta.7 Ezt elsősorban azzal lehet magyarázni, hogy a városban ugyan jelentős számban éltek szlovák származású lakosok, de – mint a fi atal kassai kutató, Ondrej Ficeri is jelzi disszertációjában – a kassai szlovákság között ekkor

dolgozottságáról. Ezek közül a munkák közül ld.: Pieter Van Duin: Die Deutschen Bratislavas und ihre Einverleibung der ČSR 1918–1919. Historické Štúdie 43. (2004) 167–181.; Dušan Kováč: Medzi Prešporkom a Bratislavou. Premeny mesta v revolučných mesiacoch 1918–1919. In: Veľká doba v malom priestore. Zlomové zmeny v mestách stredoeurópskeho priestoru a ich dôsledky (1918–1929) / Grosse Zeit im kleinen Raum. Umbrüche in den Städten des mitteleuropäischen Raumes und deren Wirkungen (1918–1929). Ed. Peter Švorc. UNIVERSUM-EU, Prešov–Graz, 2012. 131–145.; Peter Švorc: Prešov v prevrate 1918–1919 a po ňom. In: Veľká doba i. m. 11–68. 6 Kassa 20. századi története továbbra is a szlovák és a magyar történetírás érdeklődésének fókuszá- ban áll, s ennek az érdeklődésnek új lendületet adott az utóbbi években a kassai Šafárik Egyetem történelem tanszékének a megalapítása. A tanszék kiadványai, köztük az évente kétszer kiadott Mesto a dejiny (Város és történelem) c. várostörténeti folyóirat, fontos fórumai a város történeté- nek. Ennek ellenére a kassai impériumváltásról az utóbbi időben alig született érdemleges tudomá- nyos idényű tanulmány. Ezek közül említést érdemel Sztancs Gábor: Kassa helyzete és sorsa 1918 őszén. In: Multietnikus világok Közép-Európában, 1867−1944. Szerk. Hajdú Anikó. Szlovákiai Magyar Fiatalok Tudományos és Kulturális Társulása, h. n., 2016. 109–130., valamint Peter Švorc: Mestá východného Slovenska v čase prevratu (1918) a po ňom. In: Veľká doba a jej dôsledky. A kol. Peter Švorc. Filozofi cká fakulta Prešovskej univerzity, Prešov, 2012. 7 Ld. pl. a kassai szlovák lap, a Slovenský východ alábbi sorait: „A kassaiak még mindig valami természetfölötti csodában bíznak, s nem tudnak megbékélni a gondolattal, hogy Kassa a Csehszlo- vák Köztársaság része.” Slovenský východ 1919. január 5. 2. 572 SIMON ATTILA még nem zajlott le a barthi értelemben vett etnikai elhatárolódás,8 így Kassa életében a szlovákok nem jelentek meg olyan tudatos nemzeti közösségként, amelynek saját arculata, politikai törekvése lett volna. Nem csoda, hogy az államfordulat időszaká- ból származó csehszlovák belügyi jelentések Kassáról mint eredetileg ugyan szlo- vák, ám elmagyarosított, elmagyarosodott városról beszélnek, azt hangsúlyozva, hogy az ott élő szlovákság is teljesen magyar érzelmű, s egy kis csoportot leszámítva nem rendelkezik megfelelő öntudattal.9 A nemzetiségi arányokról viszont meddőnek érzem az utóbbi években is meg- megújuló vitát,10 hiszen a korszak népszámlálásai (amelyeknek eredményeit, még ha kisebb-nagyobb visszaélések történtek is, hiba lenne megkérdőjelezni) világo- san beszélnek. Még akkor is, ha egymásnak ellentmondóan. Az ellentmondás azonban feloldható azáltal, hogy ha nem csupán a helyi lakosság többnyelvűségé- nek a tényét fogadjuk el (bár az azért nem mindenkire volt érvényes), hanem azt is, hogy a kassaiak a népszámlálásokon nem a mai értelemben vett nemzeti önazonos- ságuk, hanem inkább akkori pillanatnyi politikai-gazdasági-társadalmi érdekeik szerint választottak maguknak anyanyelvet vagy nemzetiséget. Ezzel kapcsolatban Ficeri a kassai urbánus miliő által kitermelt helyzeti identitásról beszél, amely fo- galom beemelésével az eddigi nemzeti szempontú diskurzus talán végre konstruk- tív irányban mozdulhat el.11 Mindenesetre a korabeli források (sajtóforrások vagy szubjektív jellegűek) nagy egybehangzással állítják, hogy a város 1918 végén magyar jelleggel bírt, az utca nyelve döntően a magyar volt, a város lakosságának nagy része pedig azono- sult a magyar államiság eszméjével. Anton Granatier, aki a két világháború között a magyarlakta területek elszlovákosítását támogató Szlovák Liga egyik vezetője volt, s aki végképp nem vádolható magyarbarátsággal, 1947-ben írta az államfor- dulat időszakára visszapillantva, hogy „Kassa harminc évvel ezelőtt külsőre ugyanúgy magyar volt, mint Budapest”.12 Vagyis a város külsőleg magyarnak tűnt,

8 Ondrej Ficeri: Etnické identity obyvateľov Košíc v medzivojnovom Československu. Dizertačná práca. Univerzita Mateja Bela v Banskej Bystrici, Filozofi cká Fakulta, Banská Bystrica, 2017. 59. 9 Národní archív České republiky (Prága; = NA ČR), Presídium ministerstva vnitra, AMV 225 (AMV-PMV 225), karton 1455, 225-1455-3b. 10 A Kassa nemzeti jellegéről folyó, immár évszázados vitához szlovák részről legújabban Roman Holec szólt hozzá, aki a jelenkori magyar historiográfi áról írt tanulmányában foglalkozott a témá- val. Az eredetileg szlovák nyelvű tanulmány utólag magyarul is megjelent. Ld. Roman Holec: Trianoni rituálék, avagy gondolatok a magyar historiográfi a egyes jelenségeiről. Fórum Társada- lomtudományi Szemle 12. (2011) 4. sz. 109–132. Holec olykor egyoldalúnak tűnő írására Zaho- rán Csaba reagált. Zahorán Csaba: A Trianon-jelenség pozsonyi tükörben. Válasz Roman Holec: Trianoni rituálék, avagy gondolatok a magyar historiográfi a egyes jelenségeiről című cikkére. Történelmi Szemle 53. (2011) 591–613. (ugyanez: Fórum Társadalomtudományi Szemle [2011] 4. sz. 133–148.). A témához fontos adalékot jelent Szeghy-Gayer Veronika dolgozata, amely azonban a jelen kézirat leadása után jelent meg, így munkámban érdemben nem tudtam használ- ni. Ld. Szeghy-Gayer Veronika: A szlovák–magyar–zsidó–cseh Kassa a 20. század első felében. Korall 68. sz. (2017) 99–121. 11 Ficeri, O.: i. m. (9. jz.) 12 Slovenský národný archív (Pozsony, = SNA), f. A. Granatier, k. 2., Národnostný vývoj Košíc a ich okolia, s. 2. Idézi Ficeri, O.: i. m. (9. jz.) 78. KASSA HÁROM MEGSZÁLLÁSA 573

a máz magyar volt rajta, amit még a város első szlovák zsupánjának, Ján Sekáčnak az 1919 júliusában Vavro Šrobár miniszter üdvözlésekor elhangzott szavai is iga- zolnak: „Miniszter úr! Szívélyesen üdvözlöm Önt Kassa városában, amely nem- csak a miénk volt, hanem a miénk is marad. Ez [a] nemcsak Keletszlovenszkó, hanem egész Szlovenszkó számára olyan fontos város szlovák eredetű, a gyökér, a mag szlovák, csak a vakolat idegen rajta, de reméljük, hogy a termékenyítő szlo- vák eső után magától lehull róla ez a vakolat.”13 Persze azt is látni kell, hogy a külső máz egyszínűsége nem csupán a magyar érzelmű lakosság számbeli dominanciájából fakadt, hanem a város társadalmi- politikai viszonyaiból is. Bár az 1851-es adatok szerint a város lakosságának a 41 százalékát tették ki a szlovákok,14 a szigorúan vett városközpontban akkor is csak 10 százalék volt az arányuk.15 S ez az aránytalanság a dualizmus korában még inkább erősödhetett, hiszen a társadalmi pozíciók megszerzésének a magyar állam- eszmével való azonosulás volt az egyik alapvető feltétele. Magyarok vagy ma- gyarként élők alkották a város vezetését, foglalták el a hivatalokat, uralták az oktatásügyet vagy a sajtót. Ők voltak láthatók, nem pedig a városszéli szlovák iparos, a szlovák anyanyelvű piaci kofa. Mindezek alapján – bár érzem benne a leegyszerűsítést – indokoltnak gondo- lom azt, hogy a korabeli forrásokhoz hasonlóan a „kassai lakosság” gyűjtőfogalma alatt a jelen dolgozatban a magyar érzelmű lakosságot értsem.

Megszállások erőszak nélkül

A város három katonai megszállásának egyik közös pontja mindenképpen az volt, hogy Kassa mindhárom alkalommal harc nélkül került az akkor megszállóknak minősülő erők kezébe. A város békés átadása persze logikus folyománya volt an- nak a felismerésnek, hogy Kassa katonai szempontból nem védhető, az ilyen meg- oldás csupán a lakosság és a város fölösleges pusztulását hozta volna magával – minden katonai eredmény nélkül. Igaz, abban már eltérések mutathatók ki, hogy megvolt-e a városban a védelemhez szükséges katonai potenciál, pontosabban al- kalmas lett volna-e a városban lévő fegyveres erő a védelemre. Kassa első csehszlovák megszállásakor, 1918 decemberében biztosan nem. Bár a város lakossága a megszállás előtt mintegy két héttel még el volt szánva otthona megvédésére, az aktív katonai védelem azonban végül – több ok miatt – nem jött komolyabban szóba. Az okok közül a legfontosabb mindenképp a köz- ponti kormányzat segítségének hiánya volt, amit a kassaiak gyorsan felismertek. Molnár Miklós kormánybiztos16 ugyanis a megszállás előtti hetekben legalább két

13 Slovenský východ 1919. július 24. 1. 14 Az adat forrása Czoch Gábor: Otázky národnostného zloženia a jeho spoločenské dimenzie v Košiciach na základe súpisu z rokov 1850–1851. Korridor (2014) 4. sz. 18. 15 A Kassa egyes városrészeire vonatkozó adatokat közli Ficeri, O.: i. m. (9. jz.) Prílohy, v. 16 A kassai MNT a november 12-én megtartott ülésén döntött arról, hogy a rendfenntartás megköny- nyítése érdekében kormánybiztos kinevezését kérik Budapesttől. Ennek érdekében küldöttséget 574 SIMON ATTILA

ízben is Budapesthez fordult a város védelmének ügyében. Első alkalommal a had- ügyminisztériumból kapott olyan jellegű állásfoglalást, miszerint a fegyveres el- lenállás engedélyezett ugyan, de a kilátástalan küzdelem és a fölösleges vérontás kerülendő.17 Ezt követően személyesen utazott Pestre, ám a Jászitól és másoktól18 kapott válaszok lényegében abban a szellemben fogalmazódtak meg, hogy az ál- lamhatárokról úgyis a békekonferencia dönt, vagyis a fegyveres harc és a vérontás fölösleges.19 Kassa védelme azonban még ezt követően is elképzelhető lett volna, hiszen a városban tartózkodó honvédek, nemzetőrök és polgárőrök létszáma felülmúlta a közelgő csehszlovák csapatokét. Nem így azonban a harci morálja, amit az is jel- zett, hogy a városhoz közeledő csehszlovák haderő 30. lövészezredének20 előőrse december 28-án a reggeli órákban szinte véráldozat nélkül bekerítette és szétzavar- ta a Kassa védelmét biztosító margitfalvai őrséget.21 Ezt követően a kassai honvéd- kerület főparancsnoki tisztségét ellátó Berzeviczy Béla tábornok teljesen remény- telennek ítélte meg a védekezést. Felismerte ugyanis, hogy a parancsnoksága alá tartozó honvédség a teljes szétzüllés állapotában van, s nemhogy a város védelmét nem tudja ellátni, de már a közrendet sem tudja fenntartani, sőt az ekkor kibonta- kozó fosztogatásokban maguk a honvédek is részt vettek. Mindezek után Berzeviczy, aki – úgy vélem – nem állt a feladata magaslatán, a város azonnali feladását látta az egyetlen szóba jöhető megoldásnak. S bár Kassa polgári vezetése (a kormánybiztos és a polgármester) december 31-ében egyeztek meg a csehszlovák parlamenterrel a város átadásáról,22 a csehszlovák csapatokat – lényegében a katonai vezetők kezdeményezésére – már két nappal korábban be kellett hívni a városba. Így a megszálló erők 1918. december 29-én, a délutáni órákban harc nélkül, s – mint a Felsőmagyarország írásából kiderül – példás rend-

menesztettek Budapestre, amelyet felhatalmaztak arra, hogy a kormánybiztosi tisztségre az MNT elnökét, Molnár Miklóst javasolják. Mivel a kassai delegáció már másnap eredményes tárgyalást folytatott minderről Budapesten, a kassai lapok november 14-én közölték a hírt, hogy a város kormánybiztos-főispánjává Molnár Miklóst nevezték ki. A következő napokban a kinevezését ténylegesen is átvevő Molnár feltehetően az első olyan munkásember volt, aki ezt a tisztséget Magyarországon betölthette. 17 Molnár M.: i. m. (3. jz.) II. 343. 18 Molnár Böhm Vilmos hadügyi államtitkárral is tárgyalt, aki egy tengerészkülönítményt ajánlott fel Kassa katonai védelmére. Molnár azonban – tekintettel arra, hogy milyen hírekkel rendelke- zett a matrózok pozsonyi tevékenységéről – ezt az ajánlatot köszönettel visszautasította. Molnár M.: i. m. (3. jz.) II. 399. Vö. Fogarassy László: Az őszirózsás forradalom Pozsonyban. Irodalmi Szemle (1968) 9. sz. 813. 19 Molnár M.: i. m. (3. jz.) II. 399–402. 20 Az eredetileg a k. u. k. hadsereg 30. lövészezredét alkotó csapattest a háború idején az olasz fronton szolgált, ahonnan 1918 őszén Szlovénián keresztül tért vissza morvaországi székhelyére. Onnan december 24-én vezényelték át a mai Szlovákia területére. 21 Marián Hronský: Boj o Slovensko a Trianon (1918–1920). Národné literárne centrum, Bratisla- va, 1998. 142. A csehszlovák csapatoknak egy halottjuk volt, miközben valamivel több mint 100 foglyot ejtettek. 22 Az egyezmény szövegét ld. Molnár M.: i. m. (3. jz.) II. 530–534. KASSA HÁROM MEGSZÁLLÁSA 575

ben, cseh és szlovák színek alatt, „énekszóval vígan”23 (szokolista24 indulókat és a Hej Slováci című dalt énekelve) vonultak be a városba. Sem harcokra, sem véron- tásra nem került sor. Alig több mint öt hónappal később fordult a kocka: a tanácskormányzat Vö- rös Hadseregének északi hadjárata során a magyar honvédség csapatai foglalták el – szintén harc nélkül – a várost. Kassa visszafoglalása előtt a Miskolc környéki harcok nyitották meg az utat, amikor a magyar csapatok a lengyel határ irányában észak felé törve Kassát is veszélyeztetni kezdték. A csehszlovák kormányzat által a kelet-szlovákiai hadszíntér és Kárpátalja, valamint Kassa parancsnokává kineve- zett Edmond Hennocque francia tábornok a Vörös Hadsereg túlerejét észlelve a románoktól próbált segítséget kérni – sikertelenül. Így miután a Vörös Hadsereg 6. hadosztálya június 5-én elfoglalta Nagyidát,25 megnyílt az út a magyar honvédek előtt Kassára. Ezt követően döntött a várost a harcoknak kitenni nem akaró cseh- szlovák hadvezetés Kassa feladásáról és arról, hogy a hatalmat Hegedűs Pál nyu- galmazott altábornagynak adják át. A város feladása és a csehszlovák hadsereg kivonása szervezetten és rendben ment végbe, anélkül, hogy a kivonuló hadsereg komolyabb kárt okozott volna a városban. A konfl iktusok elmaradásában persze a katonai diktatúra és a kihirdetett statárium szigora is közrejátszott, illetve az is, hogy a rendőrfőkapitányi tisztséget Jozef Kohouttól átvevő Cselényi Béla hirdetményben hívta fel a kassai lakosság fi gyelmét arra, hogy tartózkodjon a kivonuló csehszlovák haderő bármiféle becs- mérlésétől, s a kivonulás útvonalán az ajtókat és ablakokat csukva tartsa.26 A csehszlovák haderő távozása lehetővé tette, hogy a Vörös Hadseregnek a város határai alá érkező egysége, a szegedi 46. gyalogezred 12. százada harc nél- kül, békésen szemlélődve, az őket üdvözlő lakosság ovációja mellett vonuljon be Kassára. A közben Kassáról már eltávozott Kohout szerint a bevonuló honvédeket a Fő utcán mintegy 300 tagú cigányzenekar koncertje fogadta,27 ami kétségkívül érdekes mozzanata lehetett a város megszállásának.

23 Kassai Újság 1918. december 30. 2. 24 A Sokol (ejtsd ’szokol’, magyarul sólyom) az 1860-as években alapított cseh hazafi as testnevelé- si szervezet volt, amelynek kezdettől fogva kiemelt célja volt a cseh fi atalság hazafi as nevelése és katonai kiképzése. Csehszlovákia kikiáltása után a szokolisták az alapját képezték a kialakítandó csehszlovák hadseregnek, s önkéntes egységeik fontos szerepet kaptak az észak-magyarországi megyék megszállásában is. 25 Tóth Árpád: A Magyar Tanácsköztársaság vörös hadseregének északi hadjárata (1919. május 30.– június 24.). Sic Itur Adstra (2002) 2–3. sz. 39–40. http://epa.oszk.hu/01000/01019/00002/pdf/ totharpi.pdf. (letöltve: 2013. június 5.). 26 Kassai Napló 1919. június 7. 4. Cselényi a decemberi államfordulat előtt is egyike volt a város rendőrkapitányainak, januárban azonban a rendőrségi állomány többségéhez hasonlóan letette a hűségesküt a csehszlovák államra. Vö. Gabriel Szeghy: Od hlavného mestského kapitána po po- licajný kapitanát v Košiciach. Vojenská história. Časopis pre vojenskú históriu, múzejníctvo a archívnictvo (2014) 2. sz. 43. 27 Jozef V. Kohout: Vpád maďarských boľševikov na východné Slovensko v júni 1919. In: Medvec- ký, K. A.: i. m. (5. jz.) 274. 576 SIMON ATTILA

Pontosan egy hónap múlva, 1919. július 5-én azonban ismét csehszlovák csa- patok vonultak be Kassára. A Vörös Hadsereg is harc nélkül adta fel a várost, amelynek katonai védelméről – bár a városi direktórium által szervezett nagygyű- léseken számos lelkesítő és harcias felszólalás és fogadkozás hangzott el – komo- lyabban ezúttal sem esett szó. Nem is eshetett, hiszen Kassa feladására az északi hadjárat során elfoglalt területek kiürítésének keretén belül került sor. Erre pedig a június 13-i Clemenceau-jegyzék kézbevételét követően maga a budapesti kor- mányzótanács adott parancsot. Július 1-jén jelentek meg az első hivatalos falragaszok az utcákon arról, hogy a Vörös Hadsereg kivonul a városból és átadja azt a csehszlovákoknak,28 a magyar csapatok tényleges kivonulása pedig már másnap kezdetét vette. Ebben az esetben is szervezett és fegyelmezett katonai akcióról volt szó, amelynek lezárásaként jú- lius 4-én, a kora délutáni órákban az a páncélvonat is távozott, amelynek feladata a visszavonulás biztosítása volt.29 Közben a visszavonuló csapatok megrongálták azt a Béla utcai vasúti hidat, amelyet egy hónappal korábban – a kivonuló csehszlovák csapatok robbantásos rongálását követően – ők maguk állítottak helyre. Alig pár órával a Vörös Hadsereg kivonulása után egy vasúti hajtányon meg is érkeztek a városba a csehszlovák hadsereg parlamenterei, akik bejelentették, hogy a megszállás a késő esti órákban megtörténik.30 Kérésükre Hegedűs Pál vá- rosparancsnok még aznap este hirdetményt tett közzé, amelyben bejelentette a csehszlovák csapatok érkezését, megnyugtatta a lakosságot, hogy semmi bántódá- sa nem esik, s egyben gyülekezési, a megszállás várható esti óráira pedig kijárási tilalmat rendelt el.31 Ám a megszállás mégsem aznap este, hanem csupán másnap következett be. Július 5-én a reggeli órákban elsőként a csehszlovák hadsereg ka- tonai rendőrei érkeztek meg,32 akik elfoglalták a város fontosabb stratégiai pont- jait, s annak jeléül, hogy a város ismét csehszlovák uralom alatt áll, egy órával visz- szaállították a toronyórát.33 Ezt követően jelent meg az utcákon Vavro Šrobár miniszternek a diktatúra kihirdetéséről szóló rendelete és a megszálló erők főpa- rancsnokának, Hennocque tábornoknak a kiáltványa, amelyben a város lakosainak tudtára adta, hogy Kassa a csehszlovák állam része, és az is marad. Mire pedig a város lakossága felébredt, az utcákon már a csehszlovák hadsereg katonái jár- őröztek. Kassa első megszállásához képest a csehszlovák csapatok második bevonulá- sát egy legyőzött és megalázott város elfoglalásaként tervezték meg. Ezt jelezte az a forgatókönyv, amelyet Cselényi Béla rendőrfőkapitánnyal már július 5-én közöl-

28 Molnár M.: i. m. (3. jz.) V. 555–556. 29 Kassai Napló 1919. július 4. 2. 30 Kassai Napló 1919. július 5. 1–2. 31 Uo. 32 Uo. 33 Molnár M.: i. m. (3. jz.) VI. 8. Az Osztrák–Magyar Monarchiában első ízben 1916-ban vezették be a nyári időszámítást. A háború végeredményének következményeként létrejött Csehszlovákia azonban ehhez nem igazodott, miközben Magyarországon a Tanácsköztársaság idején is érvény- ben maradt a rendelkezés. KASSA HÁROM MEGSZÁLLÁSA 577

tek, s amely alapján a megszálló hadsereg vezérkarának július 7-i bevonulása meg- valósult. Hennocque-ék fogadására ugyanis kötelezően kiparancsolták a Fő utcára a város teljes addigi vezetését, beleértve a polgárőrség és a vörös gárda minden tagját, s elvárták a lakosság minél nagyobb számban való részvételét is. Elrendel- ték azt is, hogy a várost csehszlovák és francia lobogókkal kell feldíszíteni, s mi- közben a főparancsnok a Fő utca végén felállított díszkapun át bevonult, zúgniuk kellett a város harangjainak.34 A bevonuló tábornokot, akinek a lába elé fehér ru- hás lányok szórtak virágot, a városi tanács fogadta, hódolt előtte, majd Blanár Béla polgármester átadta neki a város kulcsait.35 A csehszlovák csapatok 1919 júliusában tehát már sokkal magabiztosabban ér- keztek be a városba, mint 1918 utolsó napjaiban, s az erőviszonyokat ezúttal a lakos- sággal is éreztetni akarták. Az első megszálláskor némileg óvatossá tette a megszál- lókat az, hogy számukra még ismeretlen terepen mozogtak, ráadásul egy olyan időszakban, amikor nemhogy érvényes döntés nem volt az új államhatárokról, de még a békekonferencia sem ült össze. 1919 júliusában azonban már tudták, kivel állnak szemben (ismerték a várost annak lakóival együtt), ráadásul a békekonferen- cia Legfelsőbb Tanácsának döntése is megerősítette őket Kassa birtoklásában.

Kettős hatalom, hatalmi űr és fosztogatások

Amikor 1918. december 29-én a várost megszállták a csehszlovákok, közvetlenül a hatalom addigi birtokosainak a kezéből vették át a város irányítását. Ez azt ered- ményezte, hogy a közrend meggyengült ugyan, de hatalmi űrről nem beszélhetünk abban az értelemben, hogy a város rövidebb vagy hosszabb időre tényleges irányí- tás nélkül maradt volna. Sokkal inkább kifejezi a december 29-e utáni napok, sőt hetek időszakát a párhuzamos hatalom terminusa, ami alatt azt érthetjük, hogy a csehszlovák megszállás első heteiben az új állami struktúrák mellett még a régiek is működtek, Prága kénytelen volt autoritását megosztani Budapesttel, még ha ezt hivatalosan tagadta is. A „párhuzamos hatalom” gyökereit elsősorban a bizonytalan államjogi helyzet- ben kell keresni. Ez volt az, ami a megszállókat kompromisszumra kényszerítette, a régieket pedig megerősítette abban, hogy ne fogadják el az új hatalom legitimitását. De az okok között volt az is, hogy a csehszlovák államnak amúgy sem volt megfele- lő emberállománya a város teljes átvételéhez. Így, miközben a legfontosabb pozíció- kat (polgármester, főispán, rendőrfőkapitány, főügyész stb.) néhány nap alatt átvet- ték és betöltötték (a hatalomátvétel jelképes lezárását az jelentette, hogy az előző napon a város pecsétjét és kulcsait elődjétől megkapó első szlovák polgármester,

34 Kohout rendőrfőkapitány a kormányzatnak küldött egyik jelentésében úgy állítja be, mintha a megszállók vezérkarának pompázatos fogadtatása a kassai magyarok kétszínű játékénak lett vol- na a része, amely által megnyerték maguknak Hennocque rokonszenvét. Ez a verzió azonban nem tűnik túl valószínűnek. Vö. SNA, f. Jozef Kohout, k. 11., Panu ministrovi plnou mocou pre správu Slovenska 9. 07. 1919. 35 Molnár M.: i. m. (3. jz.) VI. 12–20. 578 SIMON ATTILA

Vladimír Mutňanský január 7-én kitűzette a városházára a csehszlovák lobogót),36 a ranglétra alsóbb szintjein lévő tisztviselőket – ha azok, akár csak hallgatólagosan is, de tudomásul vették az új realitást – a helyükön hagyták, mint ahogy régi összetéte- lében működött tovább a városi tanács is. Az egyik csehszlovák jelentés a hatalom- átvétel befejezetlenségét hangsúlyozva jegyzi meg, hogy bár a városi rendőrség élé- re egy cseh hivatalnokot állítottak, az állomány annyira megbízhatatlan volt, hogy a „komolyabb események alatt el kellett tőlük venni a fegyvert”.37 Miközben tehát a város új polgármestere és rendőrfőkapitánya a prágai kor- mányzat döntéseiből vezették le a hatalmukat, addig a város legtöbb hivatalnoka továbbra is a magyar alkotmányosságból eredeztette azt. Jól jelezte ezt többek között az a szituáció, amely Mutňanský polgármester 1919. január 18-án kibocsá- tott rendeletét követően alakult ki.38 A rendelet előírta, hogy a városban található állami hivatalok és intézetek épületére kötelező kihelyezni a szlovák, illetve a cseh lobogót, s az intézményeket a magyar mellett szlovák nyelvű feliratokkal kell el- látni. Csakhogy ezt a városban található intézmények szinte egyöntetűen elutasí- tották, ennek legfontosabb okát pedig az jelentette, hogy továbbra is csupán a ma- gyar állam joghatóságát ismerték el: „De mi a magyar államnak fogadtunk hűséget, s ma is a magyar állam alkalmazottjainak tekintjük magunkat. Mint ilyenek: erköl- csi lehetetlenségnek tartjuk megtenni azt, amit Méltóságos úr tőlünk fenyegetéssel követel”39 – állt a Gazdasági Akadémia válaszában, amelyet az intézmény tanári és tisztikara egyhangú szavazással fogadott el. A kassai ítélőtábla vezetése pedig arra hivatkozott, amikor nem teljesítette a rendeletet, hogy „a kassai ítélőtábla épülete ez idő szerint a magyar kincstárnak a telekkönyvi tulajdona, ami felett a magyar kormánynak hozzájárulása nélkül a kassai ítélőtáblát, vagy annak elnökét rendel- kezési jog meg nem illeti, a magyar kormány pedig ez irányban nem intézkedett”.40 A városi intézmények ellenszegülése ez esetben olyan egyöntetű és határozott volt, hogy a polgármesternek végül visszakoznia kellett, s ekkor még nem tudta kikény- szeríteni a csehszlovák lobogók kitűzését. Bár 1919 januárjának első napjaiban Blanár Béla polgármestert, Molnár Mik- lós kormánybiztost és Váczy József rendőrfőkapitányt eltávolították a pozíciójuk- ból, nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, hogy az általuk vezetett helyi elit lénye- gében tovább működtetett egyfajta árnyékkormányt, amely bizonyára jelentős befolyással bírt a kassai közéletre. Sőt mi több, ezzel maga a megszálló csehszlo- vák állam is tisztában lehetett, s ha kényszerűen is, de bizonyos mértékig tolerálta a párhuzamos hatalmi struktúra működését. Az így megszervezett háttérhatalom igazi jelentőséget Kassa következő két hatalomváltásakor, 1919 júniusában és júliusában kapott, amikor jórészt a helyi

36 Kassai Hírlap 1919. január 9. 1. 37 NA ČR, f. AMV-PMV 225, kart. 1455, 225-1455-3b. 38 Molnár M.: i. m. (3. jz.) III. 185. 39 Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára (Debrecen; = MNL HBML), VIII. 12. a Kassai Gazdasági Akadémia tanári jegyzőkönyvei. 5. kötet, 1918–1920. 1919. január 22. Vö. Molnár M.: i. m. (3. jz.) III. 194–196. 40 Molnár M.: i. m. (3. jz.) III. 189. KASSA HÁROM MEGSZÁLLÁSA 579

elitnek volt köszönhető, hogy a város nagyobb gondok nélküli vészelte át ezeket a napokat. A Kassát 1918 utolsó napjaiban megszálló csehszlovákok az első hetek óvatos fellépését követően fokozatosan szélesítették ki hatalmi bázisukat, sőt február kö- zepétől (a fordulópont az általános sztrájk volt) egyre határozottabban, s ha kellett, egyre erőszakosabb eszközökkel tették mindezt. Felgyorsult az oktatás és a közte- rek nacionalizálása, március 17-én pedig eldördült az első halálos áldozatokat követelő sortűz is.41 Ez, valamint a Tanácsköztársaság kikiáltását követően beve- zetett rendkívüli állapot intézkedései (az esti kijárási tilalom, a vendéglátóhelyek korai zárórája, illetve az egyre gyakoribbá váló internálások) tovább mélyítették a megszállók és a megszállt város lakossága közötti szakadékot. S bár a csehszlovák támadásra válaszoló Vörös Hadsereg sikerei ellenére Kassa feladásáról hivatalo- san szó sem eshetett, a városban május 24-étől ismét szigorítottak a statáriális in- tézkedéseken: teljes gyülekezési tilalmat rendeltek el, a kijárási tilalom időpontját pedig este 9 órában állapították meg. Ezzel párhuzamosan tömeges túszszedésbe kezdtek, amely során a város mintegy 60 polgárát (nagy többségben becsületes iparosmestereket) helyezték őrizet alá. Mint ahogy Sekáč zsupán május 25-én er- ről kiadott hirdetménye a lakosságot tájékoztatta, ők életükkel és vagyonukkal fe- leltek a közrend és a béke fenntartásáért, s a csehszlovák hadsereg tagjait ért táma- dás vagy egy zendülés esetén azonnal agyonlőtték volna őket.42 A hatalom idegességét jelezte annak a lappangó feszültségnek a felszínre tö- rése is,43 amely a városban tartózkodó olasz tisztek, illetve a csehszlovák városve- zetés és a csehszlovák hadsereg egyes parancsnokai között húzódott. Május utolsó napján a csehszlovák katonai rendőrség odáig ment, hogy a kassai helyőrség pa- rancsnokának, Gaston Rossi tábornoknak az egyik beosztott tisztjét is letartóztat- ták, Attilio Zincone tábornokot pedig magyarbarátsággal és a bolsevizmus támo- gatásával vádolták meg.44 A szigorú intézkedések ellenére azonban a hatalom lassan, de biztosan kezdett kicsúszni a csehszlovák fél kezéből, amit többek között az is jelzett, hogy június első napjaiban lényegében felborult a város hétköznapi rendje: a törvényszéken nem tartottak tárgyalásokat, a színházban elmaradtak az előadások, a napilapok csak erősen cenzúrázva jelenhettek meg. A megszállók idegességét és kapkodását leginkább annak a két vasmunkásnak a tragikus halála mutatta, akiket június 3-án a csehszlovák hadsereg egyik parancsnoka elleni halálos fenyegetés vádjával rög- tönítélő bíróság elé állítottak, majd azonnal kivégeztek. Bár Jozef Kohout, a város csehszlovák rendőrfőkapitánya később mint egy lázadás kezdeményezőiről beszélt

41 A Fő utcai honvédszobor csehszlovák katonák általi ledöntése ellen tiltakozók közé lövő katonák két személyt öltek meg. 42 Molnár M.: i. m. (3. jz.) IV. 450–455. 43 A kirobbanó feszültség egyik katalizátora az a konfl iktus volt, amikor csehszlovák katonák letép- ték az egyik olasz tiszt lakásának ablakába kifüggesztett olasz zászlót, amelyet magyar nemzeti lobogónak véltek. 44 NA ČR, f. AMV-PMV 225, kart. 243, 225-243-3. 580 SIMON ATTILA a két kivégzettről,45 nehéz elképzelni, hogy állítása megfelelt volna a valóságnak. A 28 éves Tepper József mellett a másik kivégzett ugyanis a mindössze 15 éves Tirpák Béla volt, akinek a kivégzése a statárium ellenére is elhamarkodottnak és indokolatlannak tűnik. Másrészt Kohout, 46 aki egyik jelentésében bevallotta, hogy nehéz informátorokat szereznie, s csupán a helyi szlovákok és néhány magyar nő jelentéseire támaszkodhat, már korábban is egy állítólagos általános felkelésről vizionált,47 illetve egy március 15-re tervezett felkelés meghiúsítását is említette. Az általa említett felkelés(ek) tervét azonban semmilyen más forrás nem erősíti meg, így vélhetően saját fontosságának hangsúlyozása és a csehszlovák hatalom erőszakos fellépésének igazolása miatt hivatkozott állítólagos magyar felkelési tervekre.48 A két halálos ítéletet Sekáč zsupán beterjesztésére Hennocque tábornok hagyta jóvá, ám ő két nappal később azzal védekezett, hogy a zsupán megtévesz- tette, mert nem közölték vele a kivégzettek életkorát.49 Mindenesetre az eset mé- lyen megrendítette a kassai közönséget. Ráadásul másnap, az esti órákban újabb áldozata lett a megszállásnak: Storck Béla szűcsmesternek halálos sérüléseket okoztak az őt elvezető legionáriusok.50 A csehszlovák hatalom szétesése június 4-ére mindenki számára nyilvánvaló- vá vált. Aznap a rögtön az államfordulat után létrehozott szlovák nyelvű Slovenský východ című lap már nem is jelent meg, miközben főszerkesztője, Anton Straka visszautazott Prágába. Ami azonban még fontosabb volt: miután Hennocque a reg- geli órákban elrendelte a város és a megye vezetésének evakuálását,51 a déli órák- ban elhagyták Kassát a város cseh és szlovák vezetői is: Ján Sekáč zsupán, Vladi- mír Mutňanský polgármester, Jozef V. Kohout rendőrfőkapitány és velük együtt a cseh és szlovák hivatalnokok döntő többsége is. A Kassai Napló június 5-én közölt riportja szerint az előző napon csehek és szlovákok olyan tömegei indultak Zsolna felé, hogy a kassai pályaudvaron szinte ostromállapotok uralkodtak.52 A város ve- zetőinek távozása olyan hirtelen történt, hogy beosztottaiktól sem vettek búcsút, hivatalukat sem adták át. Kivételt Kohout rendőrfőkapitány jelentett, aki legalább üzenetet küldött beosztottjának, Cselényi Béla rendőrkapitánynak, hogy ideiglene- sen vegye át helyette a rendőrség vezetését.53

45 Kohout, J.: i. m. (28. jz.) 272. 46 A pozsonyi Szlovák Nemzeti Levéltárban őrzött személyes fondja alapján egy olvasott, sok nyel- vet beszélő (magyarul is tudó), ám sokféle rendszert (a Monarchiát, az első Csehszlovák Köztár- saságot, a Tiso-féle szlovák bábállamot és a kommunista rezsimet is) kiszolgáló egyén képe bon- takozik ki, akinek az életpályája megérdemelné a mélyebb feltárást. 47 SNA, f. Jozef Kohout, k. 11, situační zpráva, 10. 03. 1919. 48 NA ČR, f. AMV-PMV 225, kart. 243, 225-243-3. 49 A július 5-i, második csehszlovák bevonulást követően ezt a verziót azonnal cáfolták. Az ekkor kommunikált hivatalos verzió szerint a kassai magyar lapok szerkesztői magyarázták félre a fran- cia tábornok szavait. Kassai Hírlap 1919. július 11. 3. 50 Storck haláláról ld. a kassai lapok június 6-i számait. 51 SNA, f. Jozef Kohout, k. 11, Panu ministrovi plnou mocou pre správu Slovenska 9. 07. 1919. 52 A Kassai Naplót idézi Molnár M.: i. m. (3. jz.) IV. 541–542. 53 Molnár M.: i. m. (3. jz.) IV. 543–544. KASSA HÁROM MEGSZÁLLÁSA 581

Június 4-én a délutáni órákra a városban egyfajta interregnum alakult ki, hi- szen a csehszlovák haderő egységei ugyan még a városban voltak, ám az állam már lemondott a város irányításáról, miközben a vörös csapatok még csak közeledtek a Hernád-parti városhoz. Ezt a helyzetet a kassai lapok használták ki a legjobban, amelyek cenzorok híján, hiszen azok is elmentek, a június 5-i számban rég látott nyíltsággal fogalmazhattak a városban uralkodó állapotokról. Ebben a feszült és zavaros helyzetben leginkább a városi tanács tevékenysége jelentett biztos és világos pontot. A megszállás idején lényegében semmi szerepet nem játszó testület már június 3-án este ülést tartott, és olyan városi őrség meg- szervezését indítványozta, amely a hatalom átadásának napjaiban a város rendjét felügyelné. Ennek vezetésére pedig a városban tartózkodó Hegedűs Pál nyugalma- zott tábornokot, a volt kassai 5. huszárezred parancsnokát kérték fel.54 Mivel azon- ban Hennocque tábornok előző napokban kiadott rendelete határozottan tiltotta bármiféle polgárőrség létrehozását, a városi tanács magához a csehszlovák katonai parancsnokhoz fordult, hogy engedélyezze a városi őrség működését. A francia parancsnok, megértve a helyzetet, beleegyezését adta ehhez.55 Így kezdetben mint- egy 200, egy nap múlva azonban már 1200 önkéntessel megkezdte működését a városi polgárőrség, amely az interregnum két napján a közrend fenntartásának leg- fontosabb szereplőjévé vált. A Kriebel Ede polgármester-helyettes vezetése alatt ülésező városi tanács június 4-én az üresen hagyott polgármesteri feladatokról is tárgyalásba bocsátkozott Hennocque-kal, akinek azt javasolták, hogy a zsupán által január elején nyugdíjazott volt polgármestert, Blanár Bélát bízzák meg a fel- adat ellátásával. A városparancsnok azonban ehhez nem adta jóváhagyását, hanem Pozsony beleegyezésétől tette függővé a kérés teljesítését. Bár nyíltan senki nem beszélt róla, a város szép lassan kezdett visszaváltozni magyarrá, s az elhagyott hivatalokat ismét a helyi magyarság képviselői kezdték birtokba venni. Volt, ahol egyszerűen csak besétáltak az elhagyott hivatali szobákba és visszaültek eredeti helyükre, mint Hedry Lőrinc, a királyi ítélőtábla régi-új elnöke. Másutt a távozó csehszlovák vezetők felkérésére történt ez: a javítóintézet cseh igaz- gatója például az intézet főkertészére bízta a kulcsokat és az intézet vezetését.56 Június 5-én a még a csehszlovák hadsereg kezében lévő várost lényegében már a decemberi megszállás előtti elit tartotta kezében (Molnár Miklós kivételé- vel, aki a Tanácsköztársaság kikiáltásakor Magyarországon tartózkodott és ottra- gadt): Blanár, ha nem is hivatalosan, de polgármesterként intézkedett, és mögötte ott állt az előző hónapokban teljesen félretolt városi tanács. A rendet a Hegedűs tábornok vezette városőrök felügyelték, a városban működő intézményeket a ja nuár elején leváltott vagy háttérbe szorított emberek kezdték ismét irányítani. A június 6-ára virradó éjjel a Šrobár által az előző nap diktátori hatalommal felruházott Hennocque is elhagyta a várost. Néhány órával a távozása előtt azonban magához hívatta Hegedűs Pált, akit személyesen is megbízott a polgárőrség megszervezésé-

54 Uo. 476–477. 55 Kassai Hírlap 1919. június 5. 2. 56 Kassai Napló 1919. június 6. 2. 582 SIMON ATTILA vel, és akinek átadta a város fölötti parancsnokságot is.57 Magán a csehszlovák hadvezetésen belül is vita volt arról, hogy közvetlenül a csehszlovák fél ruházza-e át a hatalmat a régi elit képviselőire, köztük egy monarchista magyar katonatisztre. Jozef Kohout visszaemlékezéséből azt is tudjuk, hogy a csehszlovák hadsereg 6. hadosztályának főparancsnoka, Alphonse Chabord tábornok ellenezte ezt, s a vég- sőkig védeni akarta a várost. Végül azonban Hennocque akarata győzedelmeske- dett, s bár a városban még bent voltak a csehszlovák csapatok, hivatalosan már Hegedűs parancsolt.58 Blanárék és Hegedűsék természetesen csupán a Vörös Hadsereg megérkezé- séig játszhattak szerepet, amely a Kassára történt bevonulását követően rendkívül energikusan és tervszerűen rendezkedett be a városban, s vette kezébe annak ellen- őrzését. A város irányítása a következő egy hónapban a tanácskormányzat által kinevezett városparancsnokok (Domján Béla, Zsoldos Péter) és a választott direk- tórium kezébe került. Ebben a rendszerben a hagyományos helyi elitnek még úgy is kevés szerep juthatott, hogy a város kormányzótanácsi biztosává Kun Béla a Kassára frissen hazatért Molnár Miklóst nevezte ki.59 Az ő szerepéről egyébként még a csehszlovák fél is csak elismerően tudott nyilatkozni. Kohout rendőrfőkapi- tány is Molnár érdemének tulajdonította, hogy a vörös uralom Kassán korántsem járt olyan szélsőséges kilengésekkel, mint más városokban.60 Alig egy hónappal később felcserélődtek a szerepek, hiszen a tanácskormány kénytelen volt visszaadni a várost Csehszlovákiának. Bár az események nagyfokú hasonlóságot mutattak az egy hónappal korábbival, a hatalmi űr azonban még az előzőnél is hosszabbra, 4-5 napra nyúlt. A város rögtönítélő törvényszéke ugyanis már június 30-án statáriumot hirdetett Kassára és környékére, amely gyülekezési és éjszakai kijárási tilalommal is járt, és ezen a napon megkezdődött a direktórium tagjainak és a Tanácsköztársaság időszaka alatt magukat exponáló további szemé- lyeknek a menekülése. Igaz, nem oly hirtelen, mint egy hónappal azelőtt a cseh- szlovákok esetében, s így az „elvtársaknak” arra is maradt idejük, hogy minél több értéket összeszedjenek és magukkal vigyenek. Talán az előző hatalomváltás tapasztalataiból tanulva a kivonulók ugyanazt a Hegedűs Pál altábornagyot kérték fel a városparancsnoki teendők ellátására, akit Hennocque is felkért, s Hegedűs ez alkalommal is vállalta a szerepet. Az általa vezetett városőrség – amely feltételezhetően nagyrészt ugyanazokból állt, mint ko- rábban – így már rutinosan láthatta el a feladatát azokban a zavaros napokban, amikor a Vörös Hadsereg egységei ugyan még Kassán tartózkodtak, ám a Tanács- köztársaságot képviselő politikai elit már távozott. Az így kialakult hatalmi űrt pedig Hegedűssel együtt lényegében ugyanazok igyekeztek betölteni, mint egy hónappal korábban: a helyi elit tagjai.

57 Molnár M.: i. m. (3. jz.) IV. 577. 58 Kohout, J.: i. m. (28. jz.) 274. 59 Molnár M.: i. m. (3. jz.) V. 199–200. 60 SNA, f. Jozef Kohout, k. 11, Panu ministrovi plnou mocou pre správu Slovenska 9. 07. 1919. KASSA HÁROM MEGSZÁLLÁSA 583

A városi őrség egyik – ha nem a legfontosabb – feladata a fosztogatások meg- fékezése volt. Az élelmiszerraktárakat, elhagyott laktanyákat stb. megrohanó és azokat kifosztó tömeg mindhárom hatalomváltás elkerülhetetlen kísérőjelensége volt, de a fosztogatás az első csehszlovák megszállás előtti napokban volt a legna- gyobb mértékű. Igaz, ekkor is érte ez a városvezetést a leginkább felkészületlenül. 1918 utolsó napjaiban ugyanis a bizonytalanság és az ismeretlentől (a közelgő csehszlovák csapatoktól) való félelem szinte megbénította a város életét. Az amúgy sem túl szilárd közrendre pedig a margitfalvai védvonal megsemmisülése, majd a csehekkel való megegyezés híre mért végső csapást. A katonaság kivonásá- val párhuzamosan már december 28-án megkezdődött a középületek fosztogatása, amelybe nem csupán lumpen elemek, hanem a katonák és polgárőrök egy része is bekapcsolódott. Bár Molnár kormánybiztos alkoholtilalmat rendelt el, s a polgár- őrség is tette, amit tehetett, a 29-ére virradó éjszakát a Kassai Hírlap meglehetősen sötét színekkel festette le: „a szombatról vasárnapra virradó éjszaka valóban a bor- zalmak éjszakája volt. Éjféltájban óriási lárma és fegyverropogás hallatszott a vá- ros minden részében. A csőcselék felszabadítva érezte erejét, amelyet már nem fékezett sem katonai, sem rendőri hatalom, és nekitámadt az összes laktanyáknak, amelyekben ruházati és élelmicikkeket sejtett. Megtámadta a katonai élelmezési raktárakat is és mindenütt olyan fosztogatást vitt véghez, amelynek hajmeresztő voltáról a kifosztott helyiségeknek képe tanúskodik. A garázdálkodások a hajnali órákig tartottak.”61 A megszállás napja, a vasárnapra eső december 29-e sem indult jobban. Sőt ekkor már a környező falvakból is szekerekkel jöttek a városba, hogy ott könnyű zsákmányhoz jussanak. Mint mondták, inkább ők vigyék, mint a csehek, s „vittek is mindent, ami kezük ügyébe esett. Lisztes zsákok, zsíros bödönök, bakancsok, felsőruhák, lepedők és más közszükségleti tárgyak elcipelése után a nép végre el- hagyogatta a teljesen kipusztított épületeket.”62 Molnár Miklós kormánybiztos pe- dig leginkább azt értékelte tragikusnak, hogy ekkor „már igen nagy számban láttak egyenruhás katonákat, jól öltözött polgárokat és polgárasszonyokat, vagy amint a jelentések szóltak: nagyságákat, akik mindenféle katonai felszereléssel együtt a kötényükbe, kendőkbe, zsákokba rakva hordták, cipelték a katonai élelmezési rak- tárakból a lisztet és mindenféle ott talált élelmiszereket”.63 Ezeknek a botrányos jeleneteknek végül is nagy szerepük volt abban, hogy a csehszlovák megszállásra az eredetileg tervezettől két nappal korábban került sor, hiszen a megszállók 29-i behívását lényegében annak beismerése váltotta ki, hogy a fennálló hatalom nem képes a közrend fenntartására. Az 1918. decemberi tapasztalat volt az egyik fő oka annak, hogy a csehszlo- vák hatalom meggyengülését észlelve, a magát aktivizáló városi tanács már 1919. június 3-án javaslatot tett egy városi őrség felállítására. S mivel – mint szó volt róla – ehhez az akkor még Kassán tartózkodó Hennocque is a hozzájárulását adta, az

61 Kassai Hírlap 1918. december 31. 1. 62 Uo. 63 Molnár M.: i. m. (3. jz.) II. 561a. 584 SIMON ATTILA utcákon már másnap megjelentek a fehér karszalagot viselő magyar városőrök csoportjai. Épp időben, mivel a fosztogatások ezúttal sem maradtak el, s a cseh- szlovák hadsereg kivonulásának napján, 6-án tetőztek. Ekkor rohanta meg a tömeg a katonai élelmezési raktárt, ahonnan a csehek nem tudtak mindent elszállítani. A „nagy csomagokat” cipelők azonban nagyobb kárt mégsem okoztak, mivel a cseh- szlovák hadseregnek még a városban tartózkodó egységei közbeléptek és szétza- varták őket.64 Ugyanebben az időben a dohánygyárat is kifosztották, lényegében a csehszlovák katonák jótékony segítségével, akik az evakuálásra nem kerülő kész- leteket szétosztották a gyár elé felvonuló lakosságnak.65 Ennek nyomán azonban olyan tolongás és zűrzavar alakult ki a környéken, hogy végül a városi őrségnek kellett közbelépnie és nyugalmat teremtenie. Az egy hónappal korábbihoz hasonló eseményeket generált az, hogy a bol- sevik politikai elit június 31-én megkezdte Kassa elhagyását, s a kialakulóban lévő hatalmi űr ismét lehetőséget teremtett a város lumpen elemei számára. Akik nem is tétlenkedtek, mert már aznap délután behatoltak a tüzérlaktanyába, s megpróbálták onnan elvinni a berendezés egy részét. Ezt a katonaságnak ugyan sikerült megakadályoznia, de az eset már jelezte, hogy a hatalomátadás ezúttal sem fog fosztogatások nélkül lezajlani. Másnap – immár hagyományosan – a dohánygyár vált a fosztogatók célpontjává, ahol a város evakuálásának részeként aznap délelőtt kezdték meg a készletek teherautókra rakodását és elszállítását. A tömeg, amely szerette volna kihasználni ezt a helyzetet, behatolt a gyár terüle- tére és fosztogatni kezdett. Amikor az őrség kiszorította őket onnan, a tömeg a gyárból kihajtó teherautókat rohanta meg, s csupán a katonaság által a fejek fölé lőtt sortűzzel lehetett megállítani.66 A sortűz a városban is komoly riadalmat kel- tett, s mindenképpen aktuálissá tette a városi őrség minél előbbi felállítását, amelyre éppen azokban az órákban került sor. Abban, hogy a fosztogatások na- gyobb méreteket nem öltöttek, Hegedűs Pál városparancsnoknak volt nagy sze- repe, aki a július 1-jén kihirdetett parancsában statáriális bíráskodással fenyeget- te meg a fosztogatókat és azokat, akik bárminemű élelmiszert vagy ruhaneműt kivisznek a városból.67 Hegedűs erélyes fellépésére azonban nem csupán a fosztogatások miatt volt szükség, hanem a várost a Vörös Hadsereg egységeivel együtt elhagyó civilek mo- hósága miatt is, akik szívesen „menekítették ki a közvagyont a csehek elől”. Mint például azok a várost elhagyó vasutasok, akik a vasútállomás melletti élelmiszer- raktárt feltörték, s onnan nagy mennyiségben vittek magukkal lisztet, burgonyát és más élelmiszert.68

64 Kassai Hírlap 1919. június 7. 3. 65 Felsőmagyarország (Kassai Napló) 1919. június 7. 3. 66 Molnár M.: i. m. (3. jz.) V. 569–570. 67 Uo. 559–560. 68 Uo. 576. KASSA HÁROM MEGSZÁLLÁSA 585

Félelmek, remények, csalódások

A három megszállás egyik legérdekesebb kérdése talán az, hogy maga a kassai lakosság hogyan várta és fogadta a megszálló csapatokat: menyire volt tisztában a bekövetkező eseményekkel, voltak-e félelmei vagy épp reményei, s ha igen, azok mennyire igazolódtak be? Nem tudni, hogy az átlag kassai polgárhoz milyen mértékben jutott el Cseh- szlovákia megalakulásának a híre, ám a Felsőmagyarország beszámolt a szlovák politikai elit 1918. október 19–30-ai turócszentmártoni tanácskozásáról, amelyet akkor még a Kassát is magában foglaló „független Tótország” létrehozására irányu- ló szándékként értelmezett.69 A kassaiak azonban ezeket a híreket nem kapcsolták össze saját városuk sorsával,70 s még novemberben is elsősorban olyan kérdések foglalkoztatták őket, mint az ezekben a hetekben sok áldozatot szedő spanyolnátha- járvány (a városban október folyamán 1456 megbetegedést és 40 halálesetet regisztráltak),71 illetve az akadozó élelmiszer- és tüzelőellátás. Molnár Miklós ké- sőbb így jellemezte a novemberi „csendesebb napokat”: „Mindent – mindent fel- emésztett az évekig tartó háború. A nélkülözhetetlen élelmiszerekért hosszú sorok- ban állott a nép a pékek és élelmiszerboltok előtt. Igen gyakran megtörtént, hogy rosszul öltözött, mezítlábas, kiéhezett, vézna asszonyok és gyermekek kora dél- utántól egész éjszakán át másnap délelőttig dideregtek a pékek és élelmiszerboltok előtt, hogy a hatósági jegyeken kiutalt, szűkre szabott élelmiszereikhez hozzá jus- sanak. Az egész város tele volt panasszal, sírással, elégedetlenséggel.”72 Ilyen gondok közepette nem feltétlenül a nagypolitikára fi gyelt a lakosság, így a város lehetséges csehszlovák megszállására csupán december közepe felé kezd- tek gondolni. Nem kis mértékben a közben már elveszített területekről folyamato- san érkező menekültek hatására, akik sokszor meglehetősen kiszínezve adták elő hányattatásaik történetét. A lakosság körében lassan, de biztosan eluralkodó pánik- hangulatot jelezte, hogy amikor december közepe felé a vasútállomáson a járőrök egy két lengyel katona verekedése kapcsán keletkezett tumultust csak a levegőbe lőtt fi gyelmeztető lövésekkel tudtak felszámolni, a városban rögtön a csehek bevo- nulásáról kezdtek beszélni, s kisebbfajta pánik alakult ki.73 A cseh katonaság elő- nyomulásával kapcsolatban a lapokban nem voltak ritkák az „irreguláris bandák- ból, csőcselékből, visszamaradt szerb foglyokból”74 álló „cseh” hadsereg fosztogatásairól és kegyetlenségeiről szóló híradások, amelyeknek azonban általá- ban kevés közük volt a valósághoz. A lakosságot ugyanakkor az ilyen álhírekkel

69 Felsőmagyarország (Kassai Napló) 1918. október 31. 4. 70 Vö. az Abaúj-Torna megyei államfordulatról készült szlovák összegzéssel. NA ČR, f. AMV-PMV 225, kart. 1455, 225-1455-3b. 71 Kassai Hírlap 1918. október 29. 2. 72 Molnár M.: i. m. (3. jz.) I. 470. 73 A Felsőmagyarország 1919. december 12-i száma alapján közli Molnár M.: i. m. (3. jz.) II. 293– 294. 74 Molnár M.: i. m. (3. jz.) II. 406. 586 SIMON ATTILA kapcsolatos hivatalos cáfolatok sem tudták megnyugtatni, így meglehetősen nagy félelemmel várták az elkerülhetetlennek látszó megszállást. A város vezetése és a sajtó mindenesetre igyekezett a várost felkészíteni az el- kerülhetetlenre, miközben annak a reményével igyekezett oszlatni a lakosság kö- rében elhatalmasodó letargiát, hogy a megszállás csupán ideiglenes lesz: „Szolgai megalázkodás nélkül, nyugodt öntudattal fogadja mindenki a megszálló csapatokat. Nem ellenségként jönnek hozzánk; minden ellenségeskedés megszűnt abban a pilla- natban, amikor a magyar népforradalom ledöntötte a militáris-oligarchikus osztály- uralmat, és hadseregünk a magyar népkormány utasítására letette a fegyvert, hogy a további vérontásnak elejét vegye. Mint hódítók sem jönnek a megszállók, mert mindaddig, amíg a nemzetközi békekonferencia az új határokat ki nem jelöli, egy nemzet sem állapíthatja meg önkényesen államainak határait. A megszálló csapatok- nak csupán az a feladatuk, hogy mindaddig, amíg a békekonferencia területi kérdé- sek fölött véglegesen nem dönt, a demarkációs terület rendjét és nyugalmát megóv- ják, a fékevesztett és felelőtlen elemek garázdálkodását megakadályozzák, a közigazgatás menetét biztosítsák és a termelést régi mederébe visszatereljék.”75 A kassaiak viselkedését azonban mégis az elkeseredettség, a félelem és óva- tosság határozta meg, s így a december 29-én bevonuló csehszlovák csapatokat lehúzott redőnyök, bedeszkázott kirakatok, a függönyök mögül leskelődő szoron- gó emberek várták. Az ismeretlentől való félelem azonban viszonylag gyorsan el- párolgott, amint látták, hogy a lapok által beharangozott martalócok és fosztogató hordák helyett példás rendben vonuló fegyelmezett katonák érkeztek, akik szíve- sen elegyedtek szóba a helyiekkel, sőt biztatták is őket, hogy nincs mitől félniük.76 A fegyelmezett, udvarias, de elszánt ellenfél képe bontakozik ki Faragó Ödön kas- sai színigazgató visszaemlékezéséből is: „Az év utolsó napján a csehszlovák had- sereg két tisztje keresett fel, látogatásuk, viselkedésük, hangjuk a legudvariasabb formákat öltötte. Megadták azt a tiszteletet, ami kijár a vendéglátó gazdának, de fi noman értésemre adták, hogy ez már nem Magyarország […] »vesztett háború és már itt minden a csehszlovákoké«.”77 Az első, viszonylag kedvező benyomásokat azonban hamar a negatív tapasz- talatok váltották fel, és Kassa lakosságának döntő többsége továbbra is a csehszlo- vák megszállás ideiglenes jellegében bízott, amely remények Miskolcnak a Vörös Hadsereg általi visszafoglalását (május 21.) követően reális esélyt kaptak. A Kas- sán megjelenő Slovenský východ május 25-i írása a korzón sétálók (ők nyilvánva- lóan a magyarok – S. A.) reményeinek feléledéséről írt, igaz, a korabeli hivatalos optimizmust osztva (amely szerint Miskolcot csak ideiglenesen engedték át a magyaroknak)78 nyugtatni igyekeztek a csehszlovák közvéleményt.79 A kassai

75 A Felsőmagyarország 1919. december 29-i száma alapján közli Molnár M.: i. m. (3. jz.) II. 543– 545. 76 A Felsőmagyarország (Kassai Napló) 1919. december 31-i lapszáma alapján közli Molnár M.: i. m. (3. jz.) II. 566–567. 77 Faragó Ö.: A szlovenszkói i. m. (3. jz.) 26. 78 Vö. Slovenský denník 1919. május 25. 2. 79 Slovenský východ 1919. május 25. 2. KASSA HÁROM MEGSZÁLLÁSA 587

lakosság, amely a Tanácsköztársaság valódi képét természetesen nem ismerhette, és amelynek körében amúgy sem elhanyagolható támogatottsága volt a baloldali gondolatnak, a közelgő Vörös Hadseregre nemzeti felszabadító erőként tekintett. Mint a Kassai Hírlapnak az interregnum óráiban megjelenő száma is tükrözte, Kassa felkészült arra, hogy a „csehszlovák idők” öt hónapját elfeledve ismét ma- gyar városként éljen tovább: „Elérkezett tehát a várva várt nap. Ütött a felszabadu- lás órája: Kassa városa fölött is kiderült az ég és 1919. június 6-án újra a szabadság napja süt ránk. Ragyogó koronájából a béke sugárzik felénk. Ó, nem aludt ki a magyarból az ősi virtus. Utolsó csepp vérét is kész ontani a hazáért, amelynek egyik gyöngye ma ismét birtokába jutott.”80 Így amikor június 6-án, a délutáni órákban a Tanácsköztársaság seregének előőrsei megjelentek az akkor már nemzetiszínű zászlókkal feldíszített város hatá- rában, a Szepsi felől bevonuló magyar katonákat hatalmas lelkesedéssel fogadta a város lakossága. A felhőtlen öröm azonban nem tartott sokáig, s a kassaiak viszonylag gyorsan felismerték, hogy nem az általuk ismert történelmi magyar haza látogatott vissza a városba. A már idézett Faragó színigazgató ezt írja visszaemlékezéseiben: „Jú- nius 6. Kritikus nap. Egész Kassa tele volt izgalommal. Minden házon lobog a nem- zeti zászlónk. Büszke lobogása új reményeket öntött belénk. A Vörös Hadsereg megérkezett. Lelkesedéssel, virágzáporral fogadtuk őket. A Munkástanács másnap átvette a város vezetését. A proletárdiktatúra életbe lépett, a nemzeti zászlókat be kellett vonni és vörös zászlókat helyébe tenni.”81 A nemzeti zászlók eltávolítását82 csupán értetlenség fogadta, a tanácshatalom ezt követő intézkedései azonban már az új hatalommal szembeni ellenérzéseket is kiváltottak. A proletárdiktatúra tartósságában a kassaiak talán csak egy-két hétig bízhat- tak, hiszen a helyi lapok már június 20-án közölték Clemenceau jegyzékét a vég- leges határokról. S bár ekkor még egyfajta harci lelkesedés is érezhető volt, és sokan elhitték, hogy képesek lesznek megvédeni a várost, a harci kedvet gyorsan a beletörődés és kilátástalanság érzése váltotta fel. Június utolsó napjaira pedig min- denki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Vörös Hadsereg nem fogja Kassát meg- védeni, s a városnak egy újabb csehszlovák megszállásra kell felkészülnie. Míg az előző év decemberében a megszállástól való félelmet az igazságos határokban való remény némileg oldani tudta, július első napjaira csupán a félelem és kilátástalan- ság érzése maradt. Ezt a nyomasztó reménytelenséget sugározza a Kassai Napló július 3-i vezércikke, amely szerint „Kassa közönsége a megszállást nyomott, fáj- dalmas hangulatban várja. Emberek, akiknek a legkevesebb okuk sincs rá, egész otthonukkal útra kelnek a bizonytalanságba, a reménytelenségbe. Fő oka ennek egyrészt a kimerült idegek megcsökkent ellenálló ereje, hisz az utóbbi évek renge-

80 Kassai Hírlap 1919. június 7. 2. 81 Faragó Ö.: A szlovenszkói i. m. (3. jz.) 35. 82 A nemzetiszínű lobogók bevonását a Kassára küldött kormányzótanácsi biztos, Hirossik János rendelte el, aki ellenforradalmi provokációként értékelte a piros-fehér-zöld színeket. Vö. Foga- rassy László: A 6. vörös hadosztály és vezetői. Irodalmi Szemle (1963) 3. sz. 254. 588 SIMON ATTILA teg izgalma, bánata, fáradalma mindenkit túlon-túl megviselt. De oka az is, hogy az emberek az első megszállás szomorú tapasztalata alapján attól tartanak, hogy itt már ezen túl magyar embernek lehetetlen lesz élnie.”83 A kilátástalanság okát is a Kassai Napló fogalmazta meg, s azt elsősorban abban látta, hogy az első megszállás idején csak demarkációs vonal volt, most vi- szont már a békekonferencia által kijelölt államhatár van, ami már véglegesnek látszik. Így másban, mint hogy a „csehszlovákok nem büntetőpolitikával jönnek vissza”,84 nem bízhatott a lakosság. S meg kell mondani, a reményeik részben va- lóra váltak, hiszen bár a csehszlovák hadsereg erőteljesebben éreztette, hogy egy legyőzött városba tér vissza, Prága sem kívánta tovább élezni a feszültséget. Ők is tudták ugyanis, hogy nemcsak a kassaiaknak kell egy hosszú, Csehszlovákián be- lüli életre berendezkedniük, de a csehszlovák hatalomnak is együtt kell élnie a kassai magyarsággal. Faragó Ödön is ekkor látta a legsötétebbnek a jövőt: „Megalázó volt a város helyzete, a csehszlovák hadsereg a francia tábornokkal az élén újra elfoglalta Kas- sát. Virágokat kellett az úttestre szórni a lakosságnak. A csehszlovák zászlókat ki kellett tenni a házakra. Küldöttség fogadta a hadsereget az Andrássy kávéház előt- ti téren, az óra alatt vánkoson a városkapu kulcsát, mint szimbólumot, a teljes megadás jeléül Dr. Blanár Béla polgármester francia nyelven adta át Hennocque tábornoknak. Nagy virágcsokrot a város hölgyei nevében F. Biller Irén adta át ezekkel a szavakkal – franciául: »Tábornok úr, szeresse a magyarokat.«”85

*

Mint a fenti sorok is jelzik, a történelmi Magyarország elvesztése az érintett lakos- ság szempontjából korántsem egyszeri és visszafordíthatatlanak látszó pillanat volt, hanem sokkal inkább egy reménnyel és reménytelenséggel, kevesebb öröm- mel és több bánattal teli folyamat, amelyben túl egyszerű volna csupán jókra és rosszakra felosztani a szereplőket. Abban, ami Kassán 1918 utolsó napjaitól 1919 nyaráig lezajlott, egyszerre játszott szerepet a rendszer életképtelensége, de egy- ben egyes alkotóelemeinek a szilárdsága, az érintett lakosság közönye és önural- ma, a megszállók óvatossága és mohósága. És persze számos egyéni történet, az olyan tragikus hősökétől, mint a kamaszként kivégzett Tirpák Béla, az olyan máig kevéssé értékelt személyiségekig, mint a szociáldemokrata Molnár Miklós vagy a monarchista érzelmű altábornagy Hegedűs Pál. Ők valamennyien egy olyan játsz- ma szereplői voltak, amelyben olykor meghatározó szerepet tudtak játszani, ám amelynek a végkimenetelét nem tudták befolyásolni. Ráadásul a történet szereplői sokszor másként cselekedtek, mint azt a sablo- nokban gondolkodó utókor elvárná tőlük. Így a város első megszállásakor nem más, mint Horthy Miklós kormányzó honvédvezérkarának későbbi főnöke, Berze-

83 Kassai Napló 1919. július 3. 1. 84 Uo. 85 Faragó Ö.: A szlovenszkói i. m. (3. jz.) 38. KASSA HÁROM MEGSZÁLLÁSA 589

viczy Béla tábornok hívta be a csehszlovák csapatokat. A Vörös Hadsereg bevonu- lása előtt pedig a megszálló csehszlovák csapatok főparancsnoka, a francia Hen- nocque nem másnak, mint a kassai 5. huszárezred volt parancsnokának, annak a Hegedűs Pálnak adta át a város fölötti hatalmat, akit a második királypuccskor IV. Károly a Magyar Királyi Haderő parancsnokává nevezett ki. 1919. július 5-e, amikor a csehszlovák hadsereg másodszor is megszállta Kas- sát, hatalmi szempontból ugyan lezárt egy folyamatot, de mégsem jelentette a kas- sai államfordulat befejezését. A kassaiak ugyanis továbbra is csak nehezen fogad- ták el az új államjogi helyzetet. A már többször idézet Kohout rendőrfőkapitány július 9-én írt jelentésében a következő olvasható: „Mint már voltam oly bátor megjegyezni, Kassa még nagyon komoly események felé halad. Államunknak ugyanis nincsen a kassai magyarok között talán egyetlen valódi barátja sem, mert a magyarok vagy kommunisták, vagy nacionalista soviniszták, s a magyar gondol- kodás nem tűri el, hogy egy másik, nemrég még ellenséges és gyűlölt állam alatt- valói legyenek.”86 Kohout meglehetősen sarkított véleményét azonban árnyalni szükséges, hiszen ha sok barátja nem volt is a kassai magyarok között a csehszlo- vák államnak, ebből még nem következett az új állammal való aktív szembefordu- lás. Sőt már a cseh megszállás első napjaitól megkezdődött annak a kisebbségi életstratégiának a kialakulása is, amelynek legfontosabb mozzanatát az államjogi realitás tudomásul vétele és az ahhoz való alkalmazkodás szükségességének belá- tása jelentette. Ez a magatartás megnyilvánulhatott a közéletből való kivonulásban vagy valamiféle büszke távolságtartásban, de akár hétköznapi opportunizmusban, és magára ölthette az elvtelen megalkuvás formáját is. A kassai lapok és intézmények nevéből a „felsőmagyarországi” jelző ugyan 1919 szeptemberében – a hatalom parancsára – eltűnt, ám a kassaiak gondolkodá- sából nem. A csehszlovák állam megalakulása első évfordulójának előestéjén az akkori városparancsnok, Felix Destremaux francia tábornok külön kiáltványt inté- zett azokhoz, „akik azt hiszik, hogy ez a mostani állapot csak ideiglenes jellegű”,87 egy két hónappal későbbi belügyi jelentés pedig úgy vélekedett a kassai magyarok- ról, hogy azok szinte egyöntetűen gondolják azt, hogy Kassa nem maradhat „szlovák”.88 A fejekben tehát még ekkor is javában tartott az átmenet.

86 SNA, f. Jozef Kohout, k. 11, situační zpráva, 9. 07. 1919. 87 Molnár M.: i. m. (3. jz.) VI. 441. 88 NA ČR, f. AMV-PMV 225, kart. 243, 225-243-3. 590 SIMON ATTILA

ATTILA SIMON THE THREE OCCUPATIONS OF KASSA PARALLELS AND MORALS

Through the example of Kassa (Košice, Slovakia), the paper seeks to explore the scenarios which were followed during the changes of regime on the territory of present-day Slovakia late in 1918 and early in 1919. Instead of treating the events of Kassa in a chronological order, the author opted for a thematic approach. He addresses issues such as the peaceful character of the changes of power, the attitude of the local population to the events, the role of the local elite during the political changes, the breakdown of public order and the emergence of looting. The paper is mainly based on materials taken from the daily press, but also on such subjective sources of information as the recollections of contemporary actors. APOR PÉTER

Az alternatív demokrácia nyomorúsága Ideológia, politikai nyelv és az ellenzékiség lehetőségei Magyarországon, 1968–1973*

A szocialista demokrácia az 1960-as évek közepétől fontos eleme lett a szocializmus megújulásáról szóló vitáknak Kelet- (és legalábbis a kortárs baloldal számára Nyugat-) Európában.1 A szocialista demokrá- cia a nyugati, vélelmezetten kapitalista demokráciával szembeni alternatíva, annak meghaladása kívánt lenni. Ebben az értelemben jelentős vonzerőt gyakorolt a kor- társ értelmiség és a fi atal nemzedék nagy részére. Ez a tanulmány a budapesti bölcsészkar hallgatói önszerveződésének, illetve a fi atalok egy részére jelentős hatást gyakorló Lukács-iskolának az esetén keresztül vizsgálja a „szocialista de- mokrácia” vonzerejének mibenlétét, majd a bekövetkező csalódás okait. Az alter- natív demokrácia programja, mely soha nem volt több puszta illúziónál, fontos szerepet játszott a szocializmussal szemben megfogalmazható ellenzéki kulturális és politikai identitások létrejöttében, és ilyen értelemben jelentősen hozzájárult e rendszerek szétmállásához is. 1969. május 29-én Kádár János és Aczél György együttesen felkeresték az ELTE Eötvös Kollégiumát, hogy beszéljenek az intézmény diákbizottság-vezetői- vel. A kollégium KISZ-vezetése ugyanis a pártállami ifjúsági szövetség berkein belül, de önállóságra törekedve igyekezett megvalósítani saját politikai céljait: az oktatás tereinek demokratizálását, a hátrányos helyzetű diákok mobilitásának elő- segítését, valamint a szólásszabadság lehetőségeinek bővítését. A korabeli beszá- molók szerint az MSZMP vezetői és a hallgatói aktivisták között „késő éjszakába nyúló, spontán beszélgetés” alakult ki.2 Az Eötvös Kollégium diákmozgalma ak- koriban nem számított egyedi jelenségnek. 1968 végére az egész országban teret nyertek hasonló egyetemi kezdeményezések.3 E mozgalmak egyik fontos összete- vője volt az a hit, hogy a rendszer intézményes keretein belül maradva a szocializ-

* A munka forrásait feltáró kutatást James Markkal együtt végeztük 2008–2009-ben, az Oxfordi Egyetem által vezetett „Around 1968: Activism, Networks, Trajectories” című, a brit Arts and Humanities Research Council által támogatott európai összehasonlító munkában. A tanulmány megírását az NKFIH NN 115711 sz. pályázat támogatása, ill. a Horizont 2020, az Európai Unió Kutatási és Innovációs Keretprogramja által támogatott COURAGE hároméves nemzetközi kuta- tóprogram (692919. sz. támogatási szerződés) tette lehetővé. 1 J. M. Kozlov: A szocialista demokrácia fejlődésének egyes kérdései a Szovjetunióban. Állam és Igazgatás 16. (1966) 697–705. 2 A Magyar Rádió adásának átirata. 1969. május 29. Nyílt Társadalom Archívum (Open Society Archives, = OSA), HU 300-40-2 94. d. 3 Kari Híradó 1969. május 16. 10.

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:591–604 592 APOR PÉTER mus alulról kiindulva demokratizálható. Az elfojtott csehszlovák diákmozgalom, illetve a párhuzamosan zajló franciaországi egyetemi tiltakozások fényében azon- ban a szovjet vezetés fenyegetőnek találta a magyarországi kezdeményezéseket.4 A magyar pártvezetés mégsem sújtott le azonnal a reformokat elindító diákveze- tőkre. Kádár nem sokkal később Moszkvába utazott, ahol azt is közölte a szovjet vezetőkkel, hogy „a magyar ifjúságot nem a szocializmus megdöntésének, hanem jobbításának szándéka vezérli”.5 A diákok reformmozgalma 1969 tavaszán ért a tetőpontjára, amikor az ELTE Bölcsészettudományi Karának KISZ-küldöttgyűlése, ahelyett hogy elfogadta vol- na a párt által a kari KISZ Végrehajtó Bizottságba delegált jelölteket, saját küldöt- teket választott meg. A KISZ ebben az időben már tömeges tagsággal bíró szerve- zet volt, lényegében az egyetemi hallgatók teljességét képviselhette. A diákok tiltakozó mozgalma döntően két területet érintett. Elsősorban az egyetemi oktatás színvonalát szerették volna javítani, amit elmaradottnak, fölösleges ismeretanya- gokkal megterheltnek és gyakran egyszerűen unalmasnak éreztek. Másodsorban szerették volna elérni a hallgatók jobb képviseletét az egyetemi életet érintő dön- tésekben, és különösen fontosnak érezték egy hallgatói önkormányzati testület lét- rehozását.6 A hallgatók által felvetett kérdések a döntésekben való részvételt, az önszerveződés és autonómia lehetséges módjait, röviden szólva a demokrácia problémáit érintették. A Kari Híradó, a reformszellemű kari KISZ-bizottság lapja már első számá- ban is azt hangsúlyozta, hogy az egyetemi életbe hozott legfontosabb újdonság a demokratikus szellemiség volt. A hallgatók számára a fogalom távolról sem volt csupán valamiféle elvont kategória. A lap szerzői és cikkei, különösen Bakos István megválasztott VB-titkár és Könczöl Csaba több ízben is hangsúlyozták, hogy az új vezetés célja a közéleti részvétel szélesítése, illetve minél nagyobb teret adni a tagságtól származó, alulról jövő kezdeményezéseknek. A végrehajtó testületek fölötti demokratikus ellenőrzés megteremtése is fontos volt számukra. Ezt olyan közös intézmények révén kívánták elérni, mint a rendszeres Kari Gyű- lés és a hetente megjelenő Kari Híradó. A KISZ-élet újfajta szabályozása szá- mukra a közös ügyekben meghozott közös döntések tényleges lehetőségét jelen- tette. Ahogy Bakos hangsúlyozta, fontos tudatosítani, „hogy dolgainkat nem eldöntik, hanem mi döntjük el”. Radnóti Sándor, a fi lozófi a szak képviselőjeként és a viták aktív résztvevőjeként szólított fel a döntéshozatalban való lehető leg- szélesebb részvételre.7 A tény, hogy fi atalok felkarolják a demokrácia és a demokratizálás ügyét, valójában nem esett messze a pártvezetők és a KISZ-tisztségviselők elvárásaitól

4 Bakos István: Közszolgálatban… (avagy egy „túlélő” köztisztviselő válogatott feljegyzései, írá- sai). Püski, Bp., 1994. 56. 5 Uo. 6 Dénes Iván Zoltán: Diákmozgalom Budapesten 1969-ben. 2000 20. (2008) 7–8. sz. 19–35. 7 Bakos István: Beszámoló a VB elképzeléseiről, terveiről. Kari Híradó 1969. május 16. 6.; kcs: A munkacsoportokról. Kari Híradó 1969. május 24. 2.; Radnóti Sándor: A Kari Híradó köszöntése. Kari Híradó 1969. május 24. 10. AZ ALTERNATÍV DEMOKRÁCIA NYOMORÚSÁGA 593

sem. Az ELTE KISZ-bizottságának megválasztását megelőző év során a külön- böző KISZ-szervek rendszeresen hangsúlyozták a demokratikus részvétel és a szocialista társadalom demokratizálásának fontosságát. A KISZ-vezetés szem- ében ezek a fi atal nemzedék elé jogosan állítható, soron következő forradalmi feladatok voltak. A pártvezetés már az 1960-as évek közepén megfogalmazta, hogy az „osztályellenséget” immár elnyomták, a gazdasági és politikai szerkezet szocialista átalakítása befejeződött, ezért elérkezett az idő a széles tömegek vi- tákban és döntéshozatalban való demokratikus részvételét lehetővé tevő infra- struktúra megteremtésére.8 Az 1960-as évek új pártprogramjainak fontos eleme volt a demokratizálás és a szocialista demokrácia fejlesztése. 1966-ban a hivatalos ideológiai iránnyal szemben is sokszor kritikus reformkommunista, Hegedűs András úgy látta, hogy a demokratikus részvétel az európai szocialista rendszerek fejlődésének új fázisát jelenti. Hegedűs nézőpontjából a szocialista demokrácia a kommunista kormány- zás önkritikáját lehetővé tevő desztálinizáció logikus kimenetele volt. Egy demok- ratizált szocializmus ugyanakkor, vélte, áttörést is jelenthetett volna, és hozzájá- rulhatott volna, hogy a kelet-európai szocializmus nemzetközileg is vonzóvá váljon.9 A párteliten belül ekkoriban feltörekvő kulturális ideológus és politikus, Pozsgay Imre – ekkor még a Bács-Kiskun megyei Pártbizottság titkáraként – a demokratikus centralizmus egyik fontos támogatójának számított. 1968–1969-es álláspontja szerint a pártdemokrácia és a helyi döntéshozatal további fejlesztésére volt szükség, mert ez „mindenekelőtt megakadályozza, hogy a párton belül kiala- kuljon a passzív, a politikai kérdések önálló eldöntésére képtelen tagok tömege”.10 Pozsgay a viták és a döntéshozatalban való szélesebb részvétel fontosságát hirdet- te.11 A szocialista demokrácia fogalmának jelentőségét jól mutatja, hogy a párt- munka szellemi megalapozását végző Központi Bizottság Társadalomkutató Inté- zete az MTA Filozófi ai Intézetével együttesen dolgozott ki közös, a demokrácia és társadalmi szerkezet témáját felölelő kutatóprogramot az 1969–1971 közötti idő- szakra.12 A szocialista demokrácia politikai eliten belüli támogatói fontosnak tartották, hogy a fi atalok számára legyenek olyan terek, ahol ők maguk érezhetik felelősnek magukat a szocializmus jobbá tétele érdekében végzett munkáért. Hosszú távon

8 Nemes Dezső: A szocialista demokrácia fejlődése Magyarországon. Társadalmi Szemle 19. (1964) 11. sz. 19. 9 Hegedűs András: Bürokratikus viszony és szocializmus. Kortárs 10. (1966) 8. sz. 1277.; Uő: Gazdasági irányítás és társadalmi függőség. Közgazdasági Szemle (1966) 7–8. sz. 855.; Uő: Realitás és szükségszerűség. Kortárs 11. (1967) 7. sz. 1011. 10 Pozsgay Imre: A pártdemokrácia erősítése a szocialista demokrácia kulcskérdése. Pártélet 14. (1969) 6. sz. 21. 11 Uő: A szocialista demokrácia fejlődésének néhány problémája. Társadalmi Szemle 23. (1968) 10. sz. 20. 12 Az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának javaslata a Szociológiai Kutatóközpont és a Filozófi ai Intézet néhány problémájával kapcsolatban. 1969. április 24. In: Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék. II. Dokumentumok. T-Twins, Bp., 1995. 25. 594 APOR PÉTER még – korlátozott számú – ellenvéleményt is hasznosnak láttak. A Központi Bi- zottság plénuma 1957-et követően 1970-ben foglalkozott első ízben a fi atalok kér- désével. A tanácskozáson leszögezték: „A szocialista rendszer fontos eredményé- nek tartjuk, hogy a fi atalok kritikusak és türelmetlenek is a szocializmus építése során felmerülő hiányosságokkal és ellentmondásokkal szemben.” A rendszer szempontjából ez olyan egészséges elégedetlenségnek látszott, melyet föl kellett használni a szocializmus további építése során.13 Ahogy Pozsgay később fogalma- zott: „Az ifjúság természetes tulajdonsága, hogy a készen kapott viszonyokat nem ismeri el sajátjának. Csak olyan viszonyokba képes beilleszkedni, amelyeket nyi- tottnak, továbbépítendőnek tart, melyeknek fejlesztéséhez, tökéletesítéséhez maga is hozzájárulhat.”14 A szocialista demokrácia fejlesztését szolgálni kívánó programok kiemelten fontos célpontjai voltak az egyetemek, illetve maguk az egyetemi hallgatók. A demokratikusabb egyetemi élet szorgalmazása sok szempontból a pártközpont kezdeményezése volt. 1968. augusztus 30-án, napokkal a lázongásokkal teli tanév kezdete előtt, az Agitációs és Propaganda Bizottság megtárgyalta a politikai okta- tás és a belső demokratizmus egyetemekre vonatkozó feladatait. A megbeszélést előkészítő júniusi anyag így fogalmazott: „Az egyetemeken belüli demokratizmus kiszélesítése általános követelmény.” Az Ilku Pál művelődésügyi miniszter által aláírt dokumentum azt hangoztatta, hogy az egyetemi adminisztrációt decentrali- zálni kell, a kormányzati szervek közvetlen beavatkozásait mérsékelni szükséges, a helyi ügyintézést pedig önállóbb döntéshozatalra kell késztetni, beleértve ebbe az intézmények bizonyos vezetőinek választását is. Ilku szerint fontos lett volna a KISZ jogainak és kompetenciáinak bővítése, illetve a hallgatókkal való kommuni- káció fejlesztése is. A hallgatók, fejtette ki a pártdokumentum, hallassák jobban és gyorsabban hangjukat az egyetemi testületekben. A KISZ-nek több jogot kívántak adni a tananyag, az oktatási szabályzatok és az ösztöndíjrendszerek kialakításában. Ilku még arra is felhívta a párt- és a KISZ-aktivisták fi gyelmét, hogy fogják föl a demokratizálási folyamat során betöltött szerepüket aktív küzdelemként, melyet azok ellen a maradi és reakciós erők ellen kell folytatni, amelyek esetleg e kezde- ményezéseket elleneznék.15 Az augusztus 30-i értekezleten hangsúlyozták az önálló, kreatív tanulás fon- tosságát is. A felsőoktatási intézmények pártszerveit, oktatóit és KISZ-tisztségvi- selőit arra ösztönözték, hogy „mindenekelőtt a hallgatói alapközösségekben, a ta- nulócsoportokban és kollégiumokban folyó tevékenység és érdekvédelmi munka

13 The Ultra-Left and Hungarian Youth [Country Series: Hungary]. 1970. április 27. 19. OSA HU 300-8-3:34-5-140. 12. 14 Idézi Kalmár György: Az ifjúság politikai beilleszkedése. Társadalmi Szemle 28. (1973) 5. sz. 19. 15 Ilku Pál: Előterjesztés az egyetemek és egyetemi jellegű főiskolák önállóságának fokozására és belső demokratizmusának kiszélesítésére. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsá- ga Agitációs és Propaganda Bizottságához.1968. június. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Le- véltára (= MNL OL), Az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottságának iratai M-KS 288/41/99, 90, 92, 97–98, 101. AZ ALTERNATÍV DEMOKRÁCIA NYOMORÚSÁGA 595

megerősítésére összpontosítsák fi gyelmüket. A hallgatói demokratizmust elsősor- ban e fórumokon fejlesszék, s fordítsanak nagyobb gondot az aktivisták összefogá- sára.” A jelentések szerint a hallgatókat sikeresen mozgósító KISZ-kezdeménye- zések nyomán a politikai viták rendszeresebbé váltak a kollégiumokban. A Bizottság különös örömmel fogadta a politikai és társadalmi aktivizmus érzékelhe- tő növekedését, az önkéntes gyári, társadalmi, kulturális munkába való bekapcso- lódást, valamint a hátrányos helyzetű hallgatók képzését segítő csoportok létreho- zását. Az értekezlet zárásaként a párthivatalnokok felkarolták azokat a javaslatokat, melyek több jogot kívántak adni a hallgatói testületeknek és a döntéshozatal de- centralizációját irányozták elő.16 A KISZ Intéző Bizottsága (amely lényegében a párt Politikai Bizottsághoz hasonló szerepet töltött be az ifjúsági szervezetben) már korábban is érzékelte a KISZ-szervezetekben megfi gyelhető passzivitásból eredő problémákat. A Szerve- zési Osztály 1967. március 9-i javaslata már felvetette, hogy a KISZ-alapszerveze- teket a közös érdeklődés alapján kellene létrehozni, hogy ezzel is erősítsék a hall- gatók aktív részvételét.17 A következő két év során a KISZ szervei és sajtója rendszeresen megvitatták az egyetemi demokrácia fejlesztésének lehetőségeit. Ha- bár a KISZ-tisztségviselők, így Balogh András (Bakos elődje a BTK KISZ VB- titkári pozíciójában) fő gondja leginkább az volt, hogy hogyan erősítsék a szerve- zeten belüli aktivitást, ezek a viták mégis a hallgatók közéleti szerepével és jogaival kapcsolatos fontos kérdéseket vetettek fel.18 A KISZ egyetemi politikájának 1968. október 21-én megtárgyalt értékelése számos, az előző tanévre vonatkozó panaszt tartalmazott. Ezek többnyire olyan kérdéseket érintettek, hogy a hallgatók nem vesznek részt eléggé a döntéshozatalban, vagy éppen a hallgató–oktató viszony túlságosan hierarchikus. Sőt mi több, a KISZ vezetése még a KISZ egyetemi szer- veit is megfeddte azért, hogy túlságosan tisztelték a tekintélyt.19 A KISZ hivatalos havilapja, az Ifjúkommunista 1968/69-es tanévnyitó cikke a felsőoktatás színvona- lának emelését, a demokratizálást és a hallgatói jogok szélesítését emelte ki mint a soron következő év legfontosabb feladatait.20 1968 szeptemberében a lap cikket közölt a tervezett oktatási reformról, amelyben a felsőoktatás modernizálását és demokratizálását jelölte meg fő célként.21 A szocialista demokrácia a kommunista kormányzás megújítási kísérletének fontos eleme lett egész Kelet-Európában a klasszikus sztálini rendszer lebontásá-

16 Jegyzőkönyv az Agitációs és Propaganda Bizottság 1968. augusztus 30-i üléséről. MNL OL M-KS 288/41/99, 2, 5, 10–13. 17 Az Intéző Bizottság javaslata a Szervezési Osztálynak. 1967. március 9. Politikatörténeti és Szak- szervezeti Levéltár (= PIL), KISZ Intéző Bizottság iratai 289/3/212, 60–66. 18 Komornik Ferenc: Egyetemisták és a közélet. Ifjúkommunista 11. (1967) 11. sz. 18–19.; Kolosi Tamás: Bölcsészek és a közélet. Ifjúkommunista 12. (1968) 1. sz.; Tóth Pál: Egyetem és közélet. Ifjúkommunista 12. (1968) 3. sz. 19 Jelentés a KISZ KB egyetemi irányelveinek megvalósításáról, különös tekintettel a hallgatók politikai, társadalmi és közéleti tevékenységére. 1968. október 21. PIL 289/3/245, 96, 99. 20 Vajó Péter: Gondolatok a magyar felsőfokú oktatás 1968/69-es tanévének megkezdése előtt. If- júkommunista 12. (1968) 7. sz. 21 Gombár József: A KISZ és az egyetemi oktatási reform. Ifjúkommunista 12. (1968) 9. sz. 596 APOR PÉTER nak időszakában. A gazdaságirányítás decentralizálása mellett az egyetemeknek és hallgatóiknak szántak fontos szerepet a demokratizálási folyamatban. A Csehszlo- vák Kommunista Párt 1962. augusztus 14-i határozatában emelte ki, hogy fontos növelni a hallgatók aktív részvételét a társadalmi és politikai életben. A Központi Bizottság 1963. február 9-i határozata felsőoktatási bizottságokat hozott létre az ország több nagyvárosában, Prágában, Brnóban és Pozsonyban, melyeknek hall- gatói önkormányzati szerepet szántak.22 Az 1960-as évek a szovjet tömbön kívüli kommunista országokban is a szocialista demokrácia megteremtésének időszaka volt. Az 1964–1965-ös jugoszláv piaci reformok a demokratizálás és önigazgatás programjával párosultak. 1967-től kezdve a Hallgatói Szövetség, a jugoszláv egye- temi hallgatók hivatalos szervezete is a demokratizálás és a hallgatók közéletben való aktív kritikai részvételének szükségességét hangsúlyozta.23 Egyfajta demok- ratikus részvétel megteremtésének kívánalma a poszt-sztálini szocializmus prog- ramjának alapvető eleme lett. A kelet-európai pártvezetések és ideológiai-intellek- tuális szövegek a demokráciát a szocializmus megújulásával azonosították. Az új szocializmus identitása jelentős részben a demokrácia fogalmára épült: a szocializ- musnak lényegében demokráciának kellett volna lennie. A demokratizálódó szocializmust, a szocialista demokráciát eredetileg sem- miképpen nem úgy értették, mint a Nyugathoz, a nyugati típusú politikai és társa- dalmi rendszerekhez való közeledést. A demokráciának, éppen ellenkezőleg, a szocialista Kelet-Európa különálló politikai identitását kellett volna megalapoznia. A szocialista demokrácia a nyugati, liberálisként azonosított demokrácia alternatí- vája kívánt lenni. Ezt a kérdést kezdetben a pártelit, a reformkommunista és a kritikai baloldali értelmiség is hasonlóképpen fogta föl. A szocialista demokrácia pártideológusok által kimunkált fogalma a klasszikus marxizmus azon alapvető tételén alapult, mely a szocializmust a demokrácia magasabb rendű formáját meg- valósító társadalmi rendszerként határozta meg, olyan társadalmi formációként, amely ebben a tekintetben messze túlszárnyalja a kapitalizmus lehetőségeit. A ha- gyományos marxista értelmezés szerint a kapitalizmus által kínált liberális demok- rácia – a többpártrendszer által megteremtett politikai pluralizmus ellenére is – a tömegek számára a demokráciát csak formális tényként valósíthatta meg. A tulaj- donnal nem rendelkező dolgozók ugyanis, megfosztva a gazdasági eszközöktől, soha nem lehetnek képesek kézzelfoghatóan befolyásolni a társadalmi folyamato- kat. Ezzel ellentétben a szocialista demokrácia, ahogyan azt a kommunista ideoló- gusok hangsúlyozták, a termelőeszközök közös tulajdonán alapszik, aminek kö- vetkeztében a tömegek részvétele a politikában meghatározó erővel bírt.24

22 Zdeněk Nebřenský: Early Voices of Dissent. Czechoslovakian Student Opposition at the Begin- ning of 1960s. In: Between Prague Spring and French May. Opposition and Revolt in Europe, 1960–1980. Ed. Martin Klimke–Jacco Pekelder–Joachim Scharloth. Berghahn Books, New York–Oxford, 2011. 33. 23 Boris Kanzleiter: 1968 in Yugoslavia. Student Revolt between East and West. In: Between Prague Spring and French May i. m. (22. jz.) 86., 88. 24 Nemes D.: i. m. (8. jz.) 19–44. AZ ALTERNATÍV DEMOKRÁCIA NYOMORÚSÁGA 597

A reformkommunisták idősebb nemzedéke, köztük Hegedűs András sem te- kintette a „szocialista demokráciát” valamiféle „nyugatosodási” folyamatnak. 1960-as évek végi írásaiban Hegedűs rendszeresen különbséget tett a polgári és a szocialista demokrácia között két szempontból is. Egyfelől rámutatott, hogy a „de- mokratizálódás” nem a politikai intézményrendszer egyszerű átalakítása. Valójá- ban számára éppen ez a folyamat volt a szocialista társadalmak lényege, mely végeredményben lerombol majd minden hierarchikus és bürokratikus kormányza- ti viszonyt. Hegedűs szemében a demokratikus részvétel a szocialista fejlődés szükségszerű következménye volt, hiszen a modernizálódó gazdaság, politika és társadalom hatékony irányítása szerinte közvetlen, decentralizált döntéshozatalt kívánt meg. Másfelől Hegedűs soha nem felejtette el leszögezni, hogy a „polgári demokráciák” csupán formális demokráciák maradtak. E rendszerekben ugyanis a közvéleményt végérvényesen a tömegmédia alakította, ennek következtében pedig az egyénnek már nem lehetett valódi választási lehetősége.25 Azt az elképzelést, hogy létezne a Nyugaton fennálló, liberális demokráciá- tól eltérő, azt meghaladó, nem liberális, alternatív demokratikus forma, sokan osztották az 1960-as évek végi fi atal reformerek között. Az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején felnövekvő nemzedék tagjai közül sokan egyáltalán nem tekintették demokratikus törekvéseiket ellenzéki, a szocializmust alapjaiban bí- ráló jellegűnek. Atkári János, a bölcsészkari KISZ VB tagja, később titkára a szocializmus megújíthatóságába vetett hittel kötötte össze saját közéleti szerep- vállalását: „Amikor én egyetemista lettem, meg különösen az első egyetemi évek alatt, akkor én egyfajta elvi kommunistának gondoltam magam. Az más kérdés, hogy pontosabb elemzés ezt valaha is kommunizmusként tudná igazolni, ami az én akkori felfogásom volt, tehát én a fi atal Marxot olvastam, Lukácsot olvastam, a Lukács-körnek az anyagait olvastam, aztán a kezdődő szociológiák felé orien- tálódtam. És azt gondoltam, hogy az a fajta nem demokratikus berendezkedés, aminek nagyon kevés köze van a kommunizmushoz vagy szocializmushoz, ami Magyarországon van, az megjavítandó. Ez csakis úgy képzelhető el, hogy akik ennek a demokráciának, ahogy részesei lennének [!], ezeket hozzásegíteni a tár- sadalmi cselekvésnek a lehetőségeihez. És hogy akkor ők majd valamilyen mó- don ezt elő fogják állítani. És a lényegi kényszermozzanat pedig a dologban az úgynevezett új gazdasági mechanizmus. Tehát én igen, azt gondoltam, hogy a gazdasági pluralizálódásnak akár csak nyomokban való megjelenítése Magyar- országon vagy a szocialista társadalmakban óhatatlanul elő fogja idézni a társa- dalmi demokratizálódást.”26 Atkári ezzel szemben a nyugati típusú demokratikus rendszereket akkor még kiüresedettnek, formálisnak látta, melyet csak megerősített részvétele egy Camb- ridge-ben szervezett nemzetközi szemináriumon. „Azt gondoltam, hogy a polgári

25 Hegedűs András: Marx a bürokrácia alapjairól. Magyar Tudomány (1966) 4. sz. 222. 26 Interjú Atkári Jánossal. Készítette James Mark, Budapest, 2008. november 12. A tanulmányhoz felhasznált összes interjút Apor Péter és James Mark készítette 2008–2009-ben. A szöveges átira- tok a szerzők birtokában vannak. 598 APOR PÉTER demokrácia, az egy formális demokrácia. És nem igazi […] ahol az igazi döntések, azok nem az érintettek aktív részvételével formálódnak ki, alakulnak, és a demok- ratikus folyamatok, azok valójában manipulatív folyamatok. Tehát amiket amúgy elfogadna az ember igazi valójukban értéknek, azok valójában nem adekvát mó- don működnek, és manipulációra okot adóan realizálódnak. Ez volt nagyjából az összesítő benyomásom a dologról. Szóval mondom, furcsa módon én egy sokkal érdemibb demokráciaigény jegyében álltam szemben a polgári demokráciával és próbáltam meg valamilyen módon megváltoztatandóan igenelni a szocialista de- mokráciát.” A nyugati fi atalokat önzőnek, a társadalom peremén élőkkel szemben közöm- bösnek látta, akik számára a demokrácia leginkább öncélú, elitista tevékenységet jelentett. A nyugati demokrácia ebből a szemszögből szép homlokzat, dekoráció maradt, mely a lényegi antidemokratikus, elitista politika elfedésére szolgált vol- na, és mintha egyúttal sebezhetővé is tette volna e társadalmakat a diktatórikus törekvésekkel szemben. Atkári számára erre a legfontosabb korabeli bizonyítékot az 1967-ben katonai puccs segítségével hatalomra került görög diktatúra jelentet- te: „a polgári demokrácia sem tudja megakadályozni önmaga bukását. Tehát én alacsonyabb rendűnek ítéltem akkor a polgári demokráciát, mint egy reménybeli, megteremthető szocialista demokráciát – ami nincs még, de megteremthető, és azt gondoltam, hogy a polgári demokrácia sosem lesz olyan mérvű, mint ami lehet egy szocialista demokrácia.” A szocialista demokrácia azonban kétélű fegyvernek bizonyult. A kommu- nista rendszerek létét igazolni igyekvő kezdeményezés ugyanis, amely közvetlen részvételre és demokratikus gyakorlatok kialakítására bátorította az embereket, nagyon sokak számára azt is felfedte, hogy e rendszerek lényegét valójában éppen a szabadság korlátozása adja. Ez elsősorban azok számára lett nyilván- való, akik a szocialista demokrácia komolyan veendő, valódi tartalmát is a rész- vétel, a demokratikus gyakorlatok, a szabadság kiterjesztésében látták. A magyar marxista revizionisták számára a csehszlovák reformmal való szolidaritás abból adódott, hogy a „prágai tavaszt” döntően olyan politikai kezdeményezésként ér- tették meg, melynek célja valódi demokratikus társadalom létrehozása. A Cseh- szlovákia megszállása ellen tiltakozó, hamar ismertté vált korcsulai nyilatkozat aláírása mellett az öt magyar értelmiségi az AFP francia hírügynökségnek is adott egy nyilatkozatot, amelyben hangsúlyozták azt a kötelességüket, hogy mindent megtegyenek a valódi szocialista demokrácia fejlődéséért.27 A későbbi ellenzék számos tagja által osztott csodálat a prágai tavasz iránt éppen abból következett, hogy a reformokat a jogok, a szólásszabadság és a döntéshozatalban való részvételi lehetőségek kiterjesztéseként érzékelték.28 A prágai eseményeket sokan követték a Szabad Európa Rádión keresztül, a 2000 szó című kiáltványt

27 A nyilatkozat eredetileg magyarul íródott. Szövege megtalálható Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988). Dokumentumok i. m. (12. jz.) 13. 28 Interjúk Kis Jánossal és Kenedi Jánossal. In: Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék. III. Interjúk. T-Twins, Bp., 1992. 101., 207. AZ ALTERNATÍV DEMOKRÁCIA NYOMORÚSÁGA 599

pedig idegen nyelvű fordításokban olvasta a fi atal, nem konformista értelmiség nagy része. „Apánk nem érkezett meg a várt napon, augusztus 20-án, csak egy nappal később. Nem jártak a vonatok, mondta. És ott volt a kezében a »2000 szó«, magyarul.”29 A budapesti marxista revizionisták és a bölcsészkar körül szerveződő fi atal értelmiségiek számára a prágai tavasz politikai és intellektuális tartalma volt a fontos. A Budapesti Iskola tagjai fi lozófusokkal és nem közgaz- dászokkal keresték a kapcsolatokat. 1969-ben az ifjú Lukács-tanítvány, Ludassy Mária számára a Karel Kosíkkal való személyes találkozás volt a prágai utazás egyik legfontosabb élménye.30 A Budapesti Iskola tagjai számára egyre kevésbé tűnt értelmezhetőnek a cseh- szlovák reformmodell demokratikus ígérete a keleti szocializmus és nyugati kapi- talizmus hagyományos, kettős felosztású keretei között. A korcsulai tiltakozó nyi- latkozat mögött is az a felismerés húzódott meg, hogy léteznek Kelet-Európában hasonló, országhatárokon átívelő intellektuális és politikai mozgalmak, melyek számára a prágai tavasznak központi jelentősége van. A nyilatkozat ebben az érte- lemben intézte mondanivalóját a „nemzetközi szocializmus erőihez”. Kétségkívül, a zágrábi marxista revizionista fi lozófi ai folyóirat, a Praxis által szervezett nyári egyetemet rendszeresen látogatták Jugoszláviából, Lengyelországból, Csehszlová- kiából és Magyarországról érkezett értelmiségiek. A Praxis nyári egyeteme azon- ban több volt, mint a szocialista táborbeli kritikus marxista gondolkodók találko- zója. A rendezvényt rendszeresen fölkeresték a nyugati új baloldal, a marxista elmélet és társadalomkritika olyan jelentős alakjai, mint Ernst Bloch, Lucien Gold- man, Jürgen Habermas vagy Herbert Marcuse.31 Korcsulán valóban úgy tűnhetett, hogy a marxizmus megújítását és a demokratikus szocializmus politikaelméleté- nek kidolgozását célzó kezdeményezés átlépte a tömb határait, és tágabb, világmé- retű mozgalommá vált. Heller Ágnes 1969-ben úgy ítélte meg, hogy a marxizmus reneszánsza, mely számukra a sikeres küzdelem záloga volt, igazi nemzetközi mozgalom lett. „A marxi gondolkodás számos kategóriája újra előtérbe került, s módot adott a kérdések újszerű megvilágítására. Itt elsősorban az elidegenedés, a nembeli lényeg, a társadalmi alternatívák, a praxis kategóriáira gondolok. Nemzet- közi mozgalomról van szó.”32 A döntésekben való részvételt és autonómiát a középpontjába állító szocialista demokrácia egyre kevésbé tűnt a nyugati demokráciától különbözőnek. A demok- ratikus kritika segítségével sokan vélték felismerni, hogy a lényeges határvonal

29 Neményi Mária: La vie est ailleurs. 2000 20. (2008) 7–8. sz. 8. 30 „A Kétezer szó, azt hiszem, hogy az volt az első ilyen szamizdatszerűség, amit, ha nem is magya- rul, angol vagy francia fordításban megkaptunk.” Interjú Ludassy Máriával. Készítette Apor Pé- ter, Budapest, 2008. december 1. Ld. még Interjú Erdélyi Ágnessel. Készítette Apor Péter, Buda- pest, 2009. január 13. 31 Rainer M. János: Prága – Korčula – Budapest, 1968. augusztus 21. In: A felügyelt mozgástér. Tanulmányok a szovjet típusú rendszer hazai történetéből. Szerk. Rainer M. János. Akadémiai, Bp., 2011. 202–203. 32 Heller Ágnes: A szándéktól a következményig (Előadások az általános etikáról). Magvető, Bp., 1970. 7. 600 APOR PÉTER nem Kelet és Nyugat között húzódik, hanem a demokratizálási kezdeményezések, illetve a tekintélyre és egyeduralomra épülő rendszerek között. Az 1960-as évek végén a baloldali értelmiségiek felfedezték a progresszív Nyugatot mint partnert a társadalom átalakításáért vívott küzdelemben. Az idősödő Lukács György társa- dalmi és kulturális kapcsolatai, akit éppen ekkor fedezett föl újra egy időben a nyugati új baloldal és a posztrevizionista marxizmus Kelet-Európában, különösen fontosak voltak ebben a tekintetben. Lukács Belgrád rakparti lakása valódi szalon volt ebben az időben, melyet baloldali értelmiségiek és a kultúra egyéb szereplői látogattak, köztük a Nyugat-Németországból érkező ifjú forradalmár, Rudi Dutsch- ke, illetve a hasonló elveket valló amerikai Arató András vagy Fekete János.33 Az 1960-as évek végén Heller Ágnes és Vajda Mihály – a Lukács-iskola ismert tagjai – a nyugati új baloldallal való kapcsolatból azt a következtetést vonták le, hogy az új radikális nemzedék harca akár a vasfüggönyön keresztül is közös lehet. Heller, aki 1968 előtt párttag volt, szakmai keretek között rendszeresen utazhatott Nyugat- ra (egészen az MSZMP-ből való kizárásáig, miután nyilvánosan bírálta a csehszlo- vákiai szovjet bevonulást). „A ’60-as években kimentem Németországba, mert akkor a szociológiai intézetnek a keretében ki tudtam menni, akkor megismerked- tem például Rudi Dutschkéval, és nagyon kellemes beszélgetéseket folytattunk.”34 A nyugati és keleti baloldal találkozásának másik fontos szereplője Hegedűs András, a korábbi sztálinista miniszterelnök volt, aki 1956 után a hivatalos szocia- lizmus revizionista kritikusává vált. Hegedűs a szociológiai és társadalomkritikai gondolkodás elkötelezett támogatójává vált, és fontos szerepe volt a Filozófi ai In- tézeten belül létrejött Szociológiai Kutatócsoport megalapításában. Mint a kutató- csoport első igazgatójának, sikerült alkalmaznia egyetemekről eltávolított kritikai marxista gondolkodókat, elsősorban Heller Ágnest és Márkus Máriát, Márkus György feleségét. Hegedűs élénken érdeklődött a nyugati baloldali társadalomkri- tika iránt, különösen a Frankfurti Iskola és az angol–amerikai új baloldal munkás- sága iránt. Kapcsolatokat épített ki olyan szociológusokkal és gondolkodókkal, mint Wright-Mills, Serge Mallett, Lucien Goldmann vagy André Gorz. Nyomon követte a demokratikus szocializmusról szóló vitákat is, melyek az olasz poszt- sztálinista baloldalon belül zajlottak és kiterjedt kapcsolatai voltak Olaszország- ban is.35 Az ELTE bölcsészkar hallgatói saját tiltakozó mozgalmukat szintén az egy évvel korábbi nyugati diákmozgalmakhoz hasonlították. Bakos István, a KISZ VB titkára így emlékezett: „Bizonyára hatott ránk az is, hogy közben érzékeltük a franciaországi, párizsi diáklázadások hatását […] Nem a nyugat-európai diák- lázadásokat akartuk követni, mi csak a magunk életét szerettük volna jobbítani,

33 „Jöttek is Nyugatról emberek, Magyarország nem volt hermetikusan elzárva a külvilágtól. Tehát lehetett tudni, hogy mi történik a világban. Lehetett hallgatni nyugati rádiót […] jöttek ide elő- ször, hozzánk legfőképpen Amerikából Arató András, Fekete János […] Leveleztünk, nagyon- nagyon sűrűn leveleztünk.” Interjú Vajda Mihállyal. Készítette Apor Péter. Budapest, 2008. no- vember 25. 34 Interjú Heller Ágnessel. Készítette Apor Péter, Budapest, 2008. december 17. 35 Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék. I. Monográfi a. T-Twins, Bp., 1992. 28. AZ ALTERNATÍV DEMOKRÁCIA NYOMORÚSÁGA 601

de azért az mindenképp ösztönzőleg hatott ránk. Tudom, hogy sok emberre, akik a környezetemben dolgoztak, és akik jól tudtak franciául, németül meg angolul, olvasták a diáklázadás irodalmát, híreit, erősen hatottak. Megtermékenyítették az ő gondolkodásukat, és eszméiket közvetítették felénk is. Ily módon a nyugati diáklázadások közvetett hatással voltak a mi megújulási mozgalmunkra. Köve- teléseinknek egyik fontos eleme volt az, hogy közös dolgainkat legalább évente egyszer kari gyűlésen – ahol a diákok, a tanárok képviselői, az egyetem vezetői is jelen vannak – beszéljük meg. Akkor meg tudjuk beszélni közös dolgainkat, vázolni tudjuk, hogy mi – mármint a diákság – milyen problémákat lát. Mi az, amiben közreműködésünkkel előre lehetne lépni, és mi az, amiben cselekvést követelünk, mert különben lezüllünk. Ezért hát képviselőket akartunk küldeni a különböző egyetemi testületekbe, hogy bennünket érintő ügyekben nélkülünk ne döntsenek.”36 Sokan mások is, akik részt vettek a reformszellemű bizottság munkájában, fontosnak tartották az 1968-as franciaországi május hatását.37 Kovács András, az 1969. áprilisi kari gyűlés egyik fő szervezője, kifejezetten a párizsi assemblée gé- nérale hallgatói szervezeteket tekintette előképnek.38 Haraszti Miklós is, aki akkor- tájt radikális hangot képviselt a budapesti bölcsészek között, egyetértett azzal, hogy közvetlen modelljük a Sorbonne assemblée générale-ja volt.39 Bordi Károly, jóval mérsékeltebb álláspont képviselőjeként, szintén úgy emlékezett, hogy a hall- gatók számára követelt egyharmados képviseleti arány ötlete közvetlenül a párizsi mozgalmaktól származott.40 A hallgatói mozgalom egyik fontos bázisa, az Eötvös Kollégium 1965 elején olaszországi utat szervezett, 1967. decemberben pedig francia és amerikai egyete- mistákat látott vendégül.41 Az olasz utat 1969 tavaszán megismételték. Ezúttal a „vörös” Bolognába látogattak mintegy ötven kollégiumi hallgatóval. Habár az olasz kommunistákkal való találkozás nem telt nézeteltérések és viták nélkül, kü- lönösen a csehszlovákiai szovjet beavatkozás megítélését illetően,42 Bordi Károly, a KISZ VB tagja később is hangsúlyozta a Togliatti vezette olasz reformkommu- nisták hatását a magyar hallgatók gondolkodására. Bordi az olasz kommunista ál- láspontot a proletárdiktatúráról való lemondás szándékaként értékelte, illetve an- nak felismeréseként, hogy a kommunisták számára is fontos a demokratikus választások szabályainak elfogadása. Bakos István, a bölcsészkari KISZ VB veze- tője, a Gramsci közvetítésével befogadott olasz marxizmus hatását hangsúlyozta,

36 Interjú Bakos Istvánnal. Készítette Apor Péter, Budapest, 2008. november 19. 37 Standeisky Éva: Az én hatvannyolcam. In: Kádárizmus: átereszek. Szerk. Kozák Gyula. Évkönyv (1956-os Intézet) 17. (2010) 267. – „Engem nagyon kevéssé érdekel, ki és hol szúrta le Petőfi t Segesvárnál, és hogy hol van eltemetve”. Interjú Margócsy Istvánnal. Sic Itur Ad Astra (2009) 8. 38 Interjú Kovács Andrással. Készítette Apor Péter, Budapest, 2009. január 20. 39 Interjú Haraszti Miklóssal. Készítette Apor Péter, Bécs, 2009. április 10. 40 Interjú Bordi Károllyal. Készítette Apor Péter, Budapest, 2008. november 26. 41 Bakos István: Titkári beszámoló az Eötvös József Kollégium Diákbizottságának az 1967. évben végzett munkájáról. In: Uő: Közszolgálatban i. m. (4. jz.) 60–61. 42 Interjú Heiszler Vilmossal. Készítette Apor Péter, Budapest, 2008. október 29. 602 APOR PÉTER ami számára az egyetemi autonómia és önkormányzatiság kiterjesztésének céljai- val függött össze az 1960-as évek végén.43 A magyar fi atalok, akik a demokráciát annak valódi tartalmával, az önrendel- kezéssel és a döntésekben való részvétel lehetőségével azonosították, észrevehe- tően nyugati társaikkal kerültek egy táborba. Haraszti Miklós 2009-es interjújában visszatekintve azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy a magyar, illetve a kelet- európai diákmozgalmak a nyugat-európaihoz hasonló ideológiai értékek mentén szerveződtek, így a tekintélyellenességen, a szovjetellenességen és a bürokrácia- ellenes kritikán.44 Dalos György, a korábbi baloldali radikális, majd később ellen- zéki író így emlékezett vissza a franciaországi diáklázadásokra adott korabeli reak- ciójára: „a Párizsi Május – naná! Barikádok, vörös zászlók satöbbi, ez igen! Ez tetszett nekünk. Plusz volt bennünk minden ortodoxia ellenére, volt egy lázadás, és nyugat, kelet, úgy tűnt, hogy ez valami azonos dolgot képvisel.”45 Annak érdekében, hogy hatékonyan fogalmazhassák meg az önrendelkezés és részvétel céljait, a magyar fi atalok végeredményben lemondtak az alternatív de- mokrácia illúziójáról. Az alternatív demokrácia megkérdőjelezése azonban vég- eredményben aláásta a politikai pluralizmust elfojtó pártállamok legitimitását is. A bölcsészkari KISZ VB-tagok egyike a következőképpen emlékezett a hallgatók bolognai útja kapcsán: „Mi ezt akartuk itt elérni, hogy az emberarcú szocializmust megcsinálni, ami azt jelenti, hogy nem proletárdiktatúra, ahol a pártoknak a vezető szerepét nem lehet megkérdőjelezni, hanem ahol igenis a párt küzdjön meg az emberek bizalmáért, szerezze meg a szavazatokat, és úgy akarjon hatalmon marad- ni. Tehát nem diktatúrában. Ez volt az elképzelés, éppen az olasz minta kapcsán. Tehát egy leváltható kormány irányába gondolkodtunk, és ebbe még akár a több- pártrendszer is belefért.”46 A pártvezetés és az ahhoz lojális egyetemi vezetők meglehetősen jól érzékel- ték az alternatív demokrácia megkérdőjelezéséből adódó veszélyeket. A kari gyű- lést, amit a hallgatók hosszú távú képviseleti szervnek képzeltek el, 1969. október- ben az MSZMP KB kezdeményezésére betiltották. Az ismert középkorkutató, Székely György, a bölcsészkar akkori dékánja a következő magyarázattal szolgált: „egyesek olyan demokratizálást akarnak a Karon, mint a nyugati egyetemeken. (Az egyik felszólaló pl. svéd mintára hivatkozott.)” 47 A bölcsészkari hallgatók öntevékeny mozgalmát ért retorziók ugyanis éppen azt a tényt leplezték le, hogy az alternatív demokrácia nem demokrácia. Az alter- natív demokrácia nem volt más, mint olyan függöny, melynek el kellett volna fed- nie a mögötte meghúzódó, az önrendelkezés és a döntésekben való részvétel meg- gátlását célzó politikai szándékot. A szocialista demokrácia elmélete ugyanis bármennyire is a társadalmi részvétel és önálló döntéshozatal mellett kardosko-

43 Interjú Bakos Istvánnal. 44 Interjú Haraszti Miklóssal. 45 Interjú Dalos Györggyel. Készítette Apor Péter, Budapest, 2009. április 17. 46 Interjú Bordi Károllyal. 47 Dénes I. Z.: i. m. (6. jz.) 22., 25. AZ ALTERNATÍV DEMOKRÁCIA NYOMORÚSÁGA 603

dott, valójában a szabadság korlátozására kidolgozott politikai-társadalmi eszköz volt. A szocialista országokban zajló, demokratizálást célzó politikai reformokat ugyanis ennek teoretikusai nem is az autonóm társadalmi öntevékenység eredőjé- nek látták. Ellenkezőleg, a társadalom és az egyén fejlődése szerintük ennél hatal- masabb, elvont erők függvénye: a történelmi szükségszerűség logikus következ- ménye volt. A szocialista demokrácia hirdetői úgy érveltek, hogy a gazdasági mechanizmus decentralizálása, ami szerintük maga is a szocialista fejlődés törté- nelmileg szükségszerű fázisa volt, a társadalmat is átalakítja. Az újfajta, hatékony, decentralizált szocialista gazdaságnak szüksége lett autonóm, önálló döntések meghozatalára alkalmas területekre és fokozott társadalmi részvételre. Követke- zésképpen ezek a folyamatok létrehozzák majd az új típusú autonóm, tudatos szo- cialista egyéneket is.48 Ezek a teoretikusok és politikusok nem önmagában vett értékként tekintettek a szocialista demokráciára, nem a szabadság morális vagy gyakorlati civil erényeként fogták fel azt. Mivel lényegét illetően történelmi szük- ségszerűség volt, a demokráciát nem lehetett követelni. Ebben az értelemben az ilyesféle politikai aktivizmus példái önkényes, reménytelen forradalmiságpótlékot jelenthettek csupán. A szocialista demokráciát csak akkor lehetett alkalmazni és használatba venni, ha megérett rá az idő, és akkor is csupán a történelmi szükség- szerűség pillanatát felismerő párt által kialakított politikai keretek között.49 A szocialista diktatúrák felbomlását sokan kötik előszeretettel a fogyasztói jólét iránti vágyhoz, vagy éppen hiszik a pártállami bürokrácia tehetetlenségéből adódó önfelszámolási folyamat következményének, kétségbe vonva a civil társa- dalom és bátorság szerepét a történésekben, és elszakítva 1989-et a polgári kezde- ményezés és részvétel tapasztalatától.50 Még ha a szocialista rendszereket nem nagy ellenálló mozgalmak vagy szabadságharcosok seregei döntötték is meg, a velük szembeni ellenérzés éppenséggel az autonómia megszerzésének, a saját ügyek kézbentartásának vágyából fakadt. A pártállamokkal szembeni ellenzéki stratégiák maguk is ebből az ellenérzésből születtek meg, középpontba az önszer- veződést és önrendelkezést állítva. A kommunizmus politikájával szemben nem más, mint a szabadság gyakorlatai voltak sikeresen szembehelyezhetők.

48 Pozsgay I.: A szocialista demokrácia i. m. (11. jz.) 17–25. 49 Nemes D.: i. m. (8. jz.) 19–44. 50 Ina Merkel: Utopie und Bedürfnis. Die Geschichte der Konsumkultur in der DDR. Böhlau, Köln, 1999.; Stephen Kotkin–Jan Gross: Uncivil Society. 1989 and the Implosion of the Communist Establishment. Random House, New York, 2009. 604 APOR PÉTER

PÉTER APOR THE MISERY OF ALTERNATIVE DEMOCRACY IDEOLOGY, POLITICAL LANGUAGE AND THE POSSIBILITIES OF OPPOSITION IN HUNGARY, 1968–1973

The concept of socialist democracy became a crucial element of debates concerning the possibilities to rejuvenate socialism in Eastern Europe and (for the contemporary left at least) also in Western Europe. Socialist democracy was expected to create a better, more progressive alternative to Western, allegedly capitalist democracy. This study explores the content of the appeal of socialist democracy and the factors of the subsequent disappoint based on the cases of the autonomy movement of the Budapest University Faculty of Arts students and the Lukács-school. The program of alternative democracy, which was never really more than an illusion, played a crucial role in generating dissenting cultural and political identities set against offi cial socialism and, therefore, it contributed also to the dismantling of these systems. MŰHELY

SUDÁR BALÁZS

Turul szavunk művelődéstörténeti hátteréhez

A turul Magyarországon az utóbbi évszá- zad gyakran használt szimbólumainak egyike, amely körül időről időre felizzanak a kedélyek.1 Szerencsére a madár körüli tudományos kutatások sokkal nyugodtabb légkörben zajlanak, ám izgalmaktól ezek sem mentesek – legalábbis azok számára, akik fogékonyak az ilyesmire. Mindmáig kérdés például, vajon a turul ténylegesen milyen szerepet töltött be az Árpádok szimbolikájában, egyáltalán mikortól és mi- lyen fokon része a magyar nyelvnek a szó, s végül az is, hogy ornitológiai értelem- ben milyen madárról beszélünk. A szó eredetét azonban közmegegyezés övezi: a törökből került át a magyarba. Pedig e tekintetben is érdemes felvenni a vizsgáló- dások fonalát, mert érdekes eredményekre bukkanhatunk, amelyek a magyar ős- történet kutatása szempontjából sem közömbösek. A magyar régiségben a madár neve mint közszó egyetlen forrásban, Kézai Simon krónikájában szerepel, ott is mindössze egyetlenegyszer: megtudhatjuk, hogy Attila pajzsán – majd utána egészen Géza fejedelemig – egy koronás madár volt látható, amelyet magyarul turulnak neveznek (avis habebat, quae Hungarice turul dicitur).2 A turul köznév azután nem kerül elő többet a magyar nyelvemlé- kekben, csak a nyelvújítás idején fedezik fel újra.3 Mindezek alapján Benkő Lo- ránd – a szó egyik utolsó komoly elemzője – úgy gondolta, hogy a turul sohasem volt a magyar nyelv része, az Árpádok jelképeként pedig Kézai „találta fel”, és talán a besenyő nyelvből vette át.4 Mindezzel persze ellentétbe került forrásával, amely kifejezetten azt állította, hogy magyarul hívják így az ominózus madarat, és

1 A kérdésre összefoglalóan: Voigt Vilmos: Közvetítő és átmenet = a turul (Első világháborús falusi emlékműveken). In: Momentumok az első világháborúból. Szerk. Kovács Ákos. Statisztikai Ki- adóvállalat, Bp., 1985. 55–63.; Langó Péter: Turulok és Árpádok. Nemzeti emlékezet és koratör- téneti emlékek. Typotex, Bp., 2017. 123–158. 2 „Etele király címere, amelyet a pajzsán viselt, egy madárhoz hasonlított – magyarul turul a neve –, fején koronával. Ezt a címert a hunok egészen Géza fejedelem idejéig, amíg közösen kormányoz- ták magukat, mindig magukkal hordták a hadban.” (Veszprémy László fordítása.) Anonymus: A magyarok cselekedetei. – Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Osiris, Bp., 2004. 96.; Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Ed. Emericus Szent- pétery. MTA, Bp., 1937–1938. 262. 3 Benkő Loránd: Árpád „de genere Turul”. Magyar Nyelv 105. (2009) 1. sz. 13. Az első adatok a 19. század legelejéről származnak, és a század első évtizedeiben jelennek meg az irodalmi művek- ben is. Ld. pl.: Sándor István: Sokféle 10. A’ Magyar Nyelvet és Szókat illető Jegyzetim. Bécs, 1810. 45. 4 Benkő L.: i. m. (3. jz.) 9–16.

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:605–619 606 SUDÁR BALÁZS

Kézai aligha állíthatott volna ilyet, ha reménybeli olvasói azonnal meg tudják cá- folni. Az mindenesetre egyértelmű, hogy a szót Kézai legalábbis értette, és tudta, hogy egy madárfajtát jelöl – a későbbiekben láthatjuk majd, hogy ez cseppet sem kevés. (Sőt, amennyiben fi gyelembe vesszük – és idevonhatónak tekintjük –, hogy a későbbi krónikák Attila pajzsának leírásakor az austuris szót használják, akkor a középkorban azt is tudhatták, hogy a turul vadászmadár.)5 Róna-Tas András a ma- gyar szókészlet részének tekintette a szót, ezért monumentális szótárába – amely a magyar nyelv régi török jövevényszavait tárgyalja minden eddiginél alaposabban – felvette azt.6 Ha közszóként nem is találkozunk a turullal, személynévként a 13–14. szá- zadból bőségesen adatolható. Először Turul ispán bukkan fel 1217-ben, végül szá- mos névrokon után 1357-ben a váradi egyház Szentkereszt-oltárának igazgatójá- val, Gergely fi a Turullal találkozhatunk, aki egyébként a Turul nemzetségből származott.7 Több település is e nevet viselte, például a baranyai Túrony (1237), amelyet kezdetben egyszerűen Turulnak neveztek,8 valamint egy-egy Turul Bács- ban (1356) és Zalában (1430).9 Továbbá Tapolca is viselte a Turultapolca nevet,10 minden bizonnyal az alapító Turul ispán után. A szó tehát a középkori magyar nyelvterületen cseppet sem ismeretlen. Thúry József megfejtése óta a turul eredete körül egyetértés uralkodik: a tö- rökből került át a magyarba egy sor másik vadászmadárnévvel – karvaly, torontál, ölyv, keselyű, uhu, zongor, bese, esetleg sólyom – együtt.11 Török hátterét – szá- mos adattal – Gerhard Doerfer, Sir Gerard Clauson és Volker Rybatzki alapvető munkái tárták fel, a magyar kutatók közül pedig az utóbbi időben Rásonyi László és Baski Imre, valamint Róna-Tas András és Berta Árpád tárgyalta minden koráb-

5 Langó P.: i. m. (1. jz.) 131–132. A magyar köztudatban az Emese álmát elbeszélő monda kapcsán is a turul madár él. A mondát megörökítő szövegekben azonban nem szerepel a turul szó, az Ár- pádok jelképével való azonosítása pedig cseppet sem áll biztos lábakon, ezért a történet felhasz- nálásától jelenleg eltekintünk. 6 Róna-Tas András–Berta Árpád: West Old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian. II. Harrasso- witz, Wiesbaden, 2011. 954–956. 7 Személynévi adatok: Gombocz Zoltán: Árpádkori török személyneveink. Magyar Nyelvtudomá- nyi Társaság, Bp., 1915. 15.; Fehértói Katalin: Árpád-kori személynévtár (1000–1301). Akadé- miai, Bp., 2004. 770.; Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. III. Athenaeum, Bp., 1901. 116–119. 8 1207-ben és 1237-ben is így (Turul) említik. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország tör- téneti földrajza. I. Akadémiai, Bp., 1966. 397. 9 Gombocz Z.: i. m. (7. jz.) 15. 10 1327-ben említik e néven. Zala vármegye története. Oklevéltár. I. 1024–1363. Szerk. Nagy Imre– Véghely Dezső–Nagy Gyula. Zala vármegye, Bp., 1886. 203. Ugyanakkor tudjuk, hogy 1217- ben Tapolca Turul ispán birtokában volt. Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. I/1. MTA, Bp., 1923. 172. 11 Thúry József: A turul madár. Turul 4. (1886) 124–126. A szócsaládról: Gombocz Z.: i. m. (7. jz.) 8–17.; Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Akadémiai, Bp., 1986. 296 –298. TURUL SZAVUNK MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI HÁTTERÉHEZ 607

binál alaposabban.12 A turul madár keleti hátterét Magyarországon a legsokolda- lúbban – mindemellett több tévedéssel – az ornitológus Schenk Jakab elemezte.13 A következőkben ezen adatok rendszerezésére, megrostálására, kiegészítésére és értelmezésére törekszünk. A turul szó a török togrulból14 került át a magyar nyelvbe, amely a togramak „felaprítani” ige származéka lehet. Ennek az igének a különféle alakjai majd min- den török nyelvben kimutathatóak, és már a korai szótárakban, például Mahmúd Kasgárínál (1072/1073) is szerepelnek.15 Ezzel szemben a togrul köznév doku- mentáltsága kifejezetten gyenge. Néhány korai nyelvemlékben szerepel csak, pél- dául szótárakban: az imént említett Kasgárínál, a főként Bagdadban dolgozó Ibn Muhanná (?–1283) munkájában, a Kairóban papírra vetett al-Idrák című szótárban (1312), a 14. századi Badreddín Ibrahim Farhangjában, és a Neváí műveihez írott Szanglahban (18. század). Szövegkörnyezetben alig találkozunk vele, például Sarafaddín Ali Jazdí Timur Lenkről írott perzsa nyelvű krónikájában akadtam rá, amelybe azonban éppenséggel a perzsa költői hagyományok révén is kerülhetett.16 A sors fi ntora, hogy legtöbb – rendszeres – előfordulását idegen környezetben ta- láljuk, mégpedig a korai perzsa költészetben, amelyben számos török kifejezés kapott helyet, többek között vadászmadárnevek sora.17 A felgyűjtött példák Firdau-

12 Róna-Tas A.–Berta Á.: i. m. (6. jz.) 954–956., Gerhard Doerfer: Türkische und mongolische Elemente im Neupersischen. III. Harrassowitz, Wiesbaden, 1967. 346–348. (nr. 1345.); Gerard Clauson: An Etymological Dictionary of Pre-thirteenth-century Turkish. Clarendon Press, Ox- ford, 1972. 472.; Volker Rybatzki: Die Personennamen und Titel der mittelmongolischen Doku- mente. Eine lexikalische Untersuchung. University of Helsinki, Helsinki, 2006. 366.; László Rá- sonyi–Imre Baski: Onomasticon Turcicum. Denis Sinor Institute for Inner Asian Studies, Indiana University, 2007. 758–759. 13 Schenk Jakab: A történelmi Magyarország madarainak névjegyzéke. Állami ny., Bp., 1940. 267– 298. 14 A szó pontos kiejtését nem ismerjük. Arab betűkkel többnyire t-g-r-l, esetleg t-g-r-i-l alakban je- gyezték le. A személynevek azonban más betűkészletekkel is megörökítésre kerültek, így például a görög krónikákból ismert a tugrul olvasat. Ezek alapján a togrul, tugrul, tugril, togril olvasatnak is van lehetősége. A magyar turult eredendően valószínűleg hosszú ú-val, túrul formában ejtették, ezt azonban középkori írásbeliségünk nem jelölte. 15 Róna-Tas A.–Berta Á.: i. m. (6. jz.) 954–956. 16 Az adatot Hammer-Purgstall nyomán, de Petis de la Croix fordítására hivatkozva Schenk közli. (Schenk J.: i. m. [13. jz.] 290.) Az eredeti szöveg: Sarafaddín Ali Yazdí: Zafername, táríh-i umú- mí-i mufasszal-i Írán, der devre-i Timuriján. I. Akademiya Nauk Uzbekoy SSR, Taskent, 1972. 349–350. Ali Jazdí szövege e helyütt megemlíti a Dzsingiszidák történetét megíró Dzsovajni munkáját is, amelyben szintén arról esik szó, hogy Buhara környékén nagy vízimadárvadászatok zajlottak. Hammer-Purgstall a szöveghelyet némiképp átértelmezve ez esetben is turulokat említ, amelyek azonban az eredeti munkában nem szerepelnek. Joseph von Hammer-Purgstall: Falk- nerklee, bestehend in drey ungedruckten Werken über die Falknerey. Hartleben, Pesth, XXIII. Ata Melik Dzsovajní: Táríh-i Dzsihángüsá. Müessese-i İntişarat-i Emir Kebir, Tehran, 1362. 91. Mir- zá Miuhammad ibn ’Abdu’l-Wahháb-i-Qazwíní: The Tarikh-i-Jahan-gusha of Ala’u ’d-dín ’Atá Malik-i-Juwayní. Brill, Leyden–London, 1912. 111. Ezt a téves adatot vette át Schenk is. (Schenk J.: i. m. [13. jz.] 289.) 17 A jelenséget elemzi: Tourkhan Gandjei: Turkish in Pre-Mongol Persian Poetry. Bulletin of the School of Oriental and African Studies 49. (1986) 67–76. 608 SUDÁR BALÁZS szítól (940–1027) Aszadí Túszín (–1080), Naszir-i Huszravon (1004–1088), Ma- nucsehrín (–1090) és Maszúd Szad Szalmánon (1046–1121) át Szúzáníig (?–1166) sorolhatók.18 Ezen túlmenően a madár több solymászkönyvben is helyet kap: al- Gitrífnél (8. század), al-Naszavínál (1079/1080), Mahmúd el-Bardzsínínél (14. század) vagy Tejmür mirzánál (19. század). Ezzel szemben a mai török nyelvekben lényegében nincsen jelen, többé-kevésbé kihalt, legalábbis historikus kifejezésnek tekinthető.19 (A helyzet tehát hasonló a mienkhez: a törökországi törökben például valószínűleg a legendás Togrul bégnek köszönheti a jelenlétét.) Az amúgy sem túlságosan sok adat értelmezése nem könnyű. Mirza Mahdí kán például Szanglah című szótárát elsősorban a 15. századi Neváí műveinek megértését megkönnyíten- dő készítette el, szóállománya tehát nem tekinthető élőnyelvi adatnak. Ugyanígy a solymászkönyvek is némiképp félrevezetőek: korábbi előképekre mennek vissza, és rendre megemlítik, hogy a madár valójában ismeretlen. A költői adatok pedig azért csalókák, mert nem egy szó általános elterjedtségéről, nem is egy madár is- meretéről, hanem a költői nyelvhasználatról tanúskodnak. Mindezeket fi gyelembe véve a togrult nagyon ritka szónak kell gondolnunk, amelyet talán a 8–14. század- ban használhattak tényleges madarak megnevezésére is. A különféle feljegyzésekből világos, hogy a togrul vadászmadár, azt azonban nehéz megfejteni, hogy pontosan milyen. Egy 19. századi perzsa solymászkönyv szerzője, Tejmür mirza szomorúan jegyzi meg, hogy bár hatalmas területeket járt be egészen Kínáig, hiába érdeklődött a togrul után, sohasem pillanthatta meg, ezért kénytelen mások leírásai alapján foglalkozni vele.20 Ezt visszhangozza a Szultáni solymászkönyv ismeretlen, de az Oszmán Birodalomban alkotó szerzője, valamint a 14. század végén, a délnyugat-anatóliai Mentesei bégségben alkotó Mahmúd el- Bardzsíní is, aki bevallottan perzsa előképek után dolgozott.21 Már meg sem lepő- dünk, hogy szintén ugyanez olvasható al-Naszaví solymászkönyvében (Báznáme), pedig a szerző Togrul (!) bég udvarában fejezte be művét 1079/1080-ban, hatvan- évnyi anyaggyűjtés után.22 Szerencsénkre ránk maradt egy munka, amelyből a fenti szerzők is meríthet- tek: Al-Gitríf bin Kudáma al-Gasszání solymászati kézikönyve, amelyet al-Mahdí (775–785) kalifa parancsára készített (Kitáb davari at-tajr ’a vadászmadarak könyve’, amelyet azonban általában rövidítve, Kitáb al-bajzara ’a madárral való vadászat könyve’ néven emlegettek).23 A szerző nem volt akárki, Hisám (724–743)

18 A példákat ld.: http://www.parsi.wiki/fa/wiki/topicdetail/8f0645ff486844bd8c158910d853f128. 19 Doerfer lényegében kihalt szónak tekinti: Doerfer, G.: i. m. (12. jz.) 346–348. 20 Douglas Craven Phillott: The Baz-nama-yi Nasiri, a Persian treatise on falconry. B. Quartich, London, 1908. 1–3. 21 Schenk J.: i. m. (13. jz.) 287–288.; Kitab-ı bâz-name-i padişahi. Haz. Mehdi Ergüzel. Türk Dil Kurumu, Ankara, 2009. 95–96. Egy másik oszmán solymászkönyvben, Indí verses munkájában a togrul már nem is szerepel. Ahmet Isparta: Türk edebiyatında Bâznâmeler ve İndî’nin Bâznâ- mesi. İstanbul, 2002. (Doktori disszertáció. Kézirat.) 22 Abol hassan Ali ebn-e-Ahmad Nassavi: Bâznâme. Réd. Ali Gharavi. Vizaret-i Ferheng-i Hüner, Tehran, 1354. 33., 57., 164. 23 al Gitrif ibn Qudama al-Ghassani: The Book on Birds of Pray (Kitab dawari at-tayr). (Eight century A.D.) Ed. Detlef Möller–François Viré. Institute for the History of Arabic-Islamic Science, TURUL SZAVUNK MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI HÁTTERÉHEZ 609

és Valíd kalifák (724–743, 743–744) vadászmestereként szolgált, a témára tehát komoly rálátással bírt, ráadásul tanítómestere, Adham bin Mahrúz Báhilí a szászánida hagyományokat is kiválóan ismerte. Al-Gitríf egyébként használt egy bizánci görög művet is, továbbá rendelkezésére állt egy munka, amely valamelyik török kagántól származott. A Bajzara kifejezetten sikeressé vált, hatása jó néhány szerző munkáiban megfi gyelhető, többek között fő forrása volt annak a solymász- könyvnek, amelyet Mutavakkil kalifa számára írtak a 9. század derekán, s amelyet II. Frigyes császár parancsára latinra is lefordítottak (De scientia venandi per aves).24 Ennek révén azután a turul szó Kézain kívül is megjelent egy latin szöveg- ben, igaz, a szinte felismerhetetlen togrines formában. Al-Gitríf egyértelműen egy nagy méretű, robusztus külsejű fekete ragadozó- madárról emlékezik meg, amely folyamatosan szedi áldozatait, anélkül, hogy megenné őket. Ugyanez a momentum köszön vissza Mahmúd Kasgárí Kelet- Turkesztánban (a mai Északkelet-Kínában) írott szótárában is (1072/1073): sze- rinte a madár nagyobb, mint a szungur, ami ma a vadászsólyom (Falco rustico- lus) neve, és a sólymok közül az egyik legnagyobb. Nagy testű vízimadarak vadászatára (is) használták, amiről sok száz évvel később Sarafaddín Ali Jazdí (?–1454) is megemlékezett Timur Lenk turulos hattyúvadászatai kapcsán. Ugyanerre utal Firdauszí Sahnáméjának egyik sora: „Üsd meg a dobot, dobd a levegőbe a togrult, hogy a zsákmány után vesse magát, s megfogja azt.” A leírás dobos vadászatra vall, amelyet kifejezetten vízimadarak esetében alkalmaztak.25 A muszlim solymászkönyvek kiadói a togrult a perzsa sáhbázzal, azaz a héjával (Accipiter gentilis) azonosítják,26 magam – solymászati ismeretek hiányában – e kérdést nem tárgyalom.27 A madár lakhelye szempontjából értékelhető adataink meglehetősen szórt ké- pet mutatnak. A 11. századi Kasgárí általánosító megjegyzéséből arra következtet- hetünk, hogy Kelet-Turkesztánban ismerték. Kelet felé mutat egy, szintén a Sah- námében fellelhető legenda is, mely szerint a togrult Csínből hozták Behrám Gúr szászánida uralkodónak ajándékba. Csín általában Kínát jelenti, de időnként hasz- nálták Turkesztán megnevezésére is.28 Mindezek alapján Schenk Jakab az altaji

Frankfurt am Main, 1986. 72. Vö. Emel Esin: Togril and Sungkur, two Turkish emblematic prey- bird motifs. In: Fifth International Congress of Turkish Art. Ed. Géza Fehér. Akadémiai, Bp., 1978. 297–300. 24 Mónica Herrera-Casais: The 1413–14 Sea Chart of Ahmad al-Tanji. In: A shared legacy. Islamic Science East and West. Ed. Emilia Calvo et al. Universitat de Barcelona, Barcelona, 2008. 294. 25 Balázs Sudár: Two Hawking Drums at the Hungarian National Museum. In: Ottoman Metalwork in the Balkans and in Hungary. Ed. Ibolya Gerelyes–Maximilian Hartmuth. Hungarian National Museum, Bp., 2015. 181–190. 26 François Viré: Essai de détermination des oiseaux-de-vol mentionnés dans les principaux ma- nuscrits arabes médiévaux sur la fauconnerie. Arabica 24. (1977) 2. sz. 140.; Phillott, D. C.: i. m. (20. jz.) 1. 27 A togrul meghatározását egyedül al-Gitríf munkája alapján látom kivitelezhetőnek, egy széles körű összehasonlítás keretében. Erre egy későbbi tanulmányban teszek kísérletet. 28 Phillott, D. C.: i. m. (20. jz.) 1–3. (A történetet Tejmür Mirza is idézi.) A 10. században alkotó Tabarí például Taskentet is Csín részeként említette. Chronique de Abou Djafar Mo’hammed ben 610 SUDÁR BALÁZS sólyomban (Falco cherrug altaicus) vélte felfedezni a turult.29 Mindezzel homlok- egyenest ellenkezik al-Gitríf azon állítása, hogy a madár Kazáriában, a Kaszpi- tenger partvidékén és Hvárezmben élt,30 igaz, a szerző kiemelte, hogy rendkívül ritka jószág, és ha sikerült egy példányát megfogni, akkor az az uralkodók osztály- része lett. Al-Naszaví szerint a Számánidák (819–999) solymászkönyvében (báz- náme-i számáníján) is sok szó esett a togrulról. E dinasztia központja Buhara volt, de területük kiterjedt Hvárezmre és a Kaszpi-tenger déli partvidékére is, így tehát ezen információ megerősítheti al-Gitríf állítását.31 Egykori itteni előfordulásának emlékét őrizheti a Sáhnáme és a 10–12. századi perzsa költészet is.32 Al-Naszaví ugyanakkor arról tesz tanúságot, hogy a 11. század derekán ténylegesen már alig ismerték itt e madarat (a szerző saját bevallása szerint látott olyan embert, aki látott már togrult). A rendelkezésünkre álló információk – valamint a sokszor beszédes adathiány – mind arra vallanak, hogy egy rendkívül ritka – éppen ezért „királyi” – ragadozómadárral van dolgunk. A togrulnak azonban mintha lenne egy elvontabb értelmezése is. Egy helyütt – az egyébként ismeretlen – kongrullal együtt mint csodamadarak szerepelnek,33 a Szanglah című szótár szerint az arabok ankájához hasonlatos, Firdauszí pedig a szimurggal említi együtt. Talán idesorolható egy anatóliai legenda is, amelynek egyik szereplője, Togrul baba sólyom (dogan – Falco peregrinus, vándorsólyom) alakban küzd meg ellenfelével: az eredetiben talán névadójává, turullá változott. A török népek folklórjában gyakran felbukkan egy hatalmas, örök életű madár, ame- lyet általában szimurgnak neveznek, ami utalhat a perzsa mitológiával való kap- csolatra. Török kutatók azonban úgy vélik, hogy e történetek nem magyarázhatóak egyszerűen iráni hatással, hanem saját török hátteret sejtenek mögöttük. Erre utal- hatna az a tény, hogy több legendában török néven (alp kara kus ’vitéz fekete madár’) szerepel, és – részben Kézai adatára hivatkozva – kialakult az a vélemény is, hogy ennek a régi neve a togrul lehetett volna, amelyet azonban idővel perzsa hatásra megváltoztattak.34 A madarak szerepe a török hagyományokban kétségte- len, azonban a turullal való azonosítás nagyon csekély érvrendszerre támaszkodik.

Djarir ben Yezid Tabari. Trad. sur la version persane d’Abou Ali Mohammed Bel’Ami. II. Impri- merie impériale, Paris, 1869. 159. 29 Schenk J.: i. m. (13. jz.) 292. A madarat sokan, sokféle módon próbálták azonosítani, azonban madártani ismereteknek általában híjával voltak. Ezért például Emel Esin azonosításával, ráadá- sul képi megfeleltetéseivel érdemes nagy körültekintéssel bánni. (Vö. Esin, E.: i. m. [23. jz.].) 30 Az információ még az európai solymászkönyvekbe is átkerült, a togrul nevének hibás alakjával (togrines) együtt. Vö Herrera-Casais, M.: i. m. (24. jz.) 295. 31 Nassavi: i. m. (22. jz.) 164. 32 Firdauszí maga is a Kaszpi-tenger déli partvidékéről származott. Vö. Sárközy Miklós: Ferdousi és a tabarestāni Bāvandida dinasztia. In: Függőkert. Orientalisztikai tanulmányok. 2. Szerk. Csirkés Ferenc–Csorba György–Sudár Balázs–Takács Zoltán Bálint. Mondat, Bp., 2005. 135–161. 33 Rasideddín művében az áll, hogy a mongol togrult törökül kongrulnak nevezik, és a legendás ankához hasonlít. Doerfer, G.: i. m. (12. jz.) 346–347. 34 Abdülkadir İnan: Türk folklorunda simurg ve garuda. In: Makaleler ve incelemeler. Türk Tarih Kurumu, Ankara, 1968. 350–352.; H. Dilek Batîslam: Divan şiirinin mitolojik kuşları: hümâ, anka ve simurg. Türk Kültürü İncelemeleri Dergisi 1. (2002) 203. TURUL SZAVUNK MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI HÁTTERÉHEZ 611

A Togrul személynévként jelentős pályát futott be, mindenkinek ismerős, aki a sztyeppe történetében egy kicsit is járatos. Az első ismert személy Kül Bilge kagánnak, a Karahanida Birodalom megalapítójának (840–893) egyik embere, Alp Togrul tegin. A későbbiekben, a 11. században a dinasztia körében is népszerű lett az elnevezés: így nevezték Júszuf Kádir hán fi át, Togrul Mahmúdot (1059–1075), annak fi át, Togrul tegin Ömert, és egyik főemberüket, Togrul bin Jinalt is.35 A fer- gánai karahanida utódállam vezetőinek címe pedig egyenesen togrul kara hákán volt 1141–1173 között.36 De kedvelték a szeldzsuk dinasztia tagjai is: az alapítót, Mikail fi át, Togrul béget (990–1063) hívták így, és még ketten követték őt e névvel a trónon: II. Togrul (1132–1134) és III. Togrul, az utolsó nagyszeldzsuk uralkodó (1192–1194). Több herceg is viselte ezt a nevet, például Alparszlán (1063–1072) egyik fi a. De a Togrul tegin nevet használta Búszt helytartója az 1160-as években, és a kirmáni kormányzó, Togrul sah (1156–1169).37 Érdekes, hogy e név gyakran fordul elő – a hétköznapi állatnévnek éppenséggel szintén nem nevezhető – Arsz- lán (Oroszlán) társaságában: a Togrulok előszeretettel nevezték fi aikat Arszlánnak, és fordítva. Ráadásul a Szeldzsuk család fi ktív családfáján is találkozunk Togrul nevű őssel.38 A szeldzsukok után egy másik oguz törzs tagjai, a kajik használták a név egyik változatát, az Ertogrult (’hím turul’): így hívták a dinasztiaalapító Osz- mán apját (?–1281) és később I. Bajazid szultán egyik fi át is (1376–1395).39 A 15. századi lejegyzésben ismert, de Anatólia török meghódításának idejében játszódó Dede Korkut könyvében szereplő Deli Dumrul nevét többen Deli Tugrul alakban rekonstruálták.40 Hadzsi Bektas Veli és Szari Szaltuk legendáiban pedig – és még egy sor legendában – egy Hadzsi vagy Baba Togrul nevű személyről is szó esik, aki állatalakban (sólyom–dogan) küzd meg a rendalapítóval.41 1390-ben egy Tog- rul baba nevű személynek építettek sírkápolnát Ankara közelében.42 Ismerünk még néhány, többé-kevésbé magában álló személynevet: ezt viselte például az akkor még – legalább részben – törökül beszélő kereitek vezére, Tooril (Wang) kán (1160–1203).43 Ugyanakkor számos – többtucatnyi – Togrul nevű személy ismert a 13–14. századi, kelet-turkesztáni ujgur jogi és gazdasági iratokból (Ozmis Tog- rul, Basza Togrul, Edgü Togrul, Eszen Togrul, Öküz Togrul, Kutlug Togrul, Sze- vincs Togrul stb.).44

35 Reşat Genç: Karahanlı Devlet Teşkilatı. Türk Tarih Kurumu, Ankara, 2002. 28., 29., 31. 36 Uo. 31–32. 37 Engin Ayan: Büyük Selçuklu Devleti’nde Oğuz İsyanı. Kitabevi, İstanbul, 2007. 103., 115–116. 38 Pl. Togurmis/Tokszurmis fi a Togrul szultán. Zeki Velidi Togan: Oğuz destani. Reşideddin Oğuznâmesi, tercüme ve Tahlili. Enderun Kitabevi, İstanbul, 1982. 73., 131. 39 Ásikpasazáde: Teváríh-i ál-i Oszmán. Matbaa-i Âmire, Isztambul, 1332. 13., 74., 199. 40 Ahmet Taşğın– Bünyamin Solmaz: Haci Bektaş ve haci Toğrul karşılaşması: Güvercin ve doğan donuna bürünme. Turkish Studies 7. (2012) 1. sz. 109. 41 Taşğın, A.–Solmaz, B.: i. m. (40. jz.) 105–129. 42 Hikmet Gürçay: La turbé de Haci Tuğrul sur la route de Ankara–Polatlı. In: Fifth International Congress of Turkish Art i. m. (23. jz.) 395–405. 43 İsenbike Togan: Flexibility and Limitation in Steppe Formations: The Kerait Khanate and Chinggis Khan. Brill, Leiden, 1998. 44 Rybatzki, V.: i. m. (12. jz.) 366–367. 612 SUDÁR BALÁZS

Az adatok áttekintése alapján azt mondhatjuk, hogy sem a togrul közszói, sem a Togrul személynévi használata nem tekinthető általánosnak a török népek köré- ben (és persze másoknál sem). Két térbeli és időbeli folt rajzolódik ki a jelenleg ismert adatok alapján. A korábbi a 8–11. századhoz és a Kaszpi-térséghez köthető: itt állítólag a korai időszakban még látták a madarat, és a (perzsa) szövegemlékek- be is közszóként került be a togrul. A későbbi említéscsokor Turkesztánhoz és a poszt-ujgur időszakhoz, a 9–14. századhoz kötődik. Itt a tényleges közszói említés jóval kevesebb (azaz a valóságos madárról sokkal ritkábban esik szó), ezzel szem- ben domináns a tulajdonnévi használat. E gócpont kisugárzásának tekinthető, s az oguzok körében tapasztalható névdivatnak köszönhető a Togrul név elterjedése nyugati irányban Anatóliáig. A közszói használat csekély dokumentálhatósága fel- veti azt a lehetőséget, hogy a togrul nem tartozott a keleti ótörök nyelvek szókész- letéhez, és inkább a nyugati ótörökben lehetett ismert, mivel azonban e nyelvek elenyésztek, nyoma lényegében nem maradt. A fentiek tükrében – úgy vélem – egyértelmű, hogy a szó és/vagy a név nem kerülhetett akárhol és akárkitől a magyarokhoz, s Kárpát-medencei ismertsége sokkal inkább meglepő, mint természetes. Éppen ez a pont az, ahol a madárnév művelődéstörténeti hátterének akár őstörténeti jelentősége is lehet. Mielőtt továbblépnénk, idézzük fel: Kézai szerint a turul egy címerképen sze- replő madár magyar neve. Ez egyfelől igazolja azt, hogy a személynévként egyéb- ként szélesebb körben használt turul esetében tisztában voltak az eredeti jelentés- sel, a madárral. (Ez cseppet sem kevés: gondoljunk bele, a hasonló pályát befutó Torontál esetében ma hányan tudhatják, hogy szintén egy török eredetű vadászma- dárnévről van szó?) Másrészt Kézai megjegyzése alapján egyáltalán nem biztos, hogy hazánkban bármilyen létező madárfajtát valaha is turulnak neveztek, lehet, hogy csak a címer madarát hívták így. (Párhuzamként például a Csák nemzetség címere hozható fel: attól, hogy a címerkép azonosítható és megnevezhető volt, még nem élt hazánkban oroszlán.) Arról pedig végképp nem tudunk semmit, hogy a sztyeppei világban togrulnak nevezett madár valaha is létezett-e a Kárpát- medencében. A togrul ritkaságára utaló adatok fényében azonban inkább a nemle- ges válasz a valószínű. Fentebb jeleztem, hogy a togrul szó talán a nyugati ótörök nyelv része lehe- tett. Sajnos innen semmiféle adat nem áll a rendelkezésünkre, így a lehetőség fel- vetésénél tovább nem tudunk lépni. Hasonló a helyzet a Benkő Loránd által felkí- nált besenyő-elmélettel is: semmi nem igazolja, hogy a besenyők ismerték volna egyáltalán magát a szót. Ugyan szerepelnek az oguz törzsek listáján, és madár- szimbólummal is rendelkeztek, de ezt valószínűleg már csak az oguzokhoz való kései csatlakozás után kapták meg.45 Röviden: semmi okunk azt feltételezni, hogy a besenyők egyáltalán ismerték a szót, és ha mégis, akkor sem tudjuk, hogy az miért került volna át a magyarokhoz, ráadásul kiemelt szerepben. A besenyők mel- lett egyetlen érv szólhat: egy részük talán a Kaszpi-tenger környékén élt akkor,

45 Bahaeddin Ögel: Türk Mitolojisi (Kaynakları ve açıklamaları ile destanlar). I. Türk Tarih Kuru- mu, Ankara, 1971. 364. TURUL SZAVUNK MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI HÁTTERÉHEZ 613

amikor éppen arrafelé jelzi a madarat al-Gitríf.46 Mindez azonban kevés ahhoz, hogy elméletet építsünk rá: kizárni a lehetőséget nem lehet, de valójában semmi nem támogatja. Al-Gitríf adata ugyanakkor mégis elgondolkodtató: a Kaszpi-tenger környéki, kazáriai lokalizálás viszonylag közel esik a formálódó magyarság egyes szálláste- rületeihez, sőt akár a kazár–magyar kapcsolatok is számításba vehetőek. Csakhogy nem tudjuk, a jelzett régióban mely nép ismerte a togrul nevet, és hogy az kapcso- latba került-e a magyarokkal. Ráadásul arról sincsen információnk, hogy a togrult szimbólumként használták volna errefelé, mindössze al-Gitríf egyik megjegyzése vonható ide, amely szerint a madár annyira ritka, hogy amennyiben megfognak egyet, akkor azt az uralkodónak (herceg) adják át. E megjegyzés azonban éppúgy utalhat a madár ritkaságából adódó luxuscikk mivoltára, mint szimbolikus értéké- re. A perzsa szövegekben pedig vagy egyértelműen vadászmadárként jelenik meg, vagy valamiféle mitologikus szárnyasként a szimurggal párhuzamban, azt azonban nem tudjuk, hogy a költők miért gondolkodtak így róla. Összességében adataink inkább a konkrét madárnév átvételének megokolásában segíthetnek, azaz a prob- lémakör éppen azon vonatkozásában, amely magyar viszonylatban a leginkább kérdéses. Hátravannak még a turkesztáni adatok. Ezekkel kapcsolatban a legfőbb nehéz- ség – de ez nem feltétlenül kizáró ok – kései voltuk, ugyanakkor a szó- és névhasz- nálat párhuzamba állítható a Magyarországon tapasztaltakkal: Kasgárí tudja, hogy madárról van szó, de közli, hogy névként is használják, s erre valóban számos adatunk van. Ráadásul éppen ebben a régióban mutatható ki a madarak olyanféle szimbolikus jelentősége, mint amilyen a magyar turul esetében is megfi gyelhető: Kézai nem általában a turul nevű madárról beszél, hanem „a” turulról mint az ural- kodó család szimbólumáról. Ez végre egy olyan nyom, ami tovább vizsgálható. Tudjuk, hogy a török népek különféle csoportjai nemzetségi jegyeket, jeleket használtak. A 10. század első felében alkotó Ibn Fadlán szerint például a baskírok egyik csoportja a kígyót, másik a halat, a harmadik pedig a darvat tisztelte.47 Ra- sídeddín a 13–14. század fordulóján a következő jeltípusokat sorolta fel az oguzok kapcsán: a nemzetség neve, annak jelentése, tamgája (tulajdonjegye, billogja) és madara. Az őt folytató szerzők (Jazidzsioglu Ali, Abulgázi) ugyanezt a rendszert vitték tovább vagy egészítették ki.48 Nagyon hasonlóval találkozunk az elsősorban baskír hagyományokat közvetítő, 16–17. századi Dzsingisz-náméban is, ahol a nemzetségeknek nevük, tamgájuk, madár- és faszimbólumuk, valamint csatakiál- tásuk van.49 Az oguzok jelképes madarainak többsége vadászmadár. Ez már csak azért sem meglepő, mert a vadászmadarak használata kifejezetten jellemző volt a

46 Katona Kiss Atilla: A besenyők és az oguzok vándorlása a VIII. században. In: Csodaszarvas. IV. Szeged, 2002. 7–25. 47 Ibn Fadlán: Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról. Arab eredetiből fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Simon Róbert. Corvina, Bp., 2007. 45. 48 Ögel, B.: i. m. (45. jz.) 218–219. 49 Ivanics Mária: Hatalomgyakorlás a steppén – A Dzsingisz-náme nomád világa. MTA BTK, Bp., 2017. 230–232. 614 SUDÁR BALÁZS sztyeppei népekre. Ezek számos fajtáját és használati módját különítették el, e va- dászati módot kifejezetten rájuk jellemzőnek vélték a kortársak. Ebbéli tudásukat mi sem jelzi jobban, mint hogy a perzsa nyelv is tőlük vette át számos madár nevét. A vadászjeleneteket szívesen bemutató szászánida művészet ábrázolásai között például hiába keresünk lovas-solymász ábrázolásokat, azok majd csak később jön- nek divatba, éppen a sztyeppei népek hatására. A lovasnomádok minden bizonnyal tisztában voltak madaraik értékével, azonban mégsem mindenhol tekintettek rájuk szimbólumként. A ragadozó madarak szimbolikus használata elsősorban az oguzokra volt jel- lemző – legalábbis róluk állnak rendelkezésünkre ilyen információk –, de – lényege- sen ritkábban – más népeknél vagy nemzetségeknél is találunk madárszimbólumo- kat.50 Az Oguz kagán legendáját elsőként rögzítő, a 13–14. század fordulóján alkotó Rasídeddín a kagán hat fi ának madarait említette meg, az ő nyomán alkotó 15. századi anatóliai Jazidzsioglu Ali lényegében másolta e rendszert, a 17. században író Abulgázi Bahadur hán viszont mind a 24 törzshöz rendel egy-egy vadászmada- rat.51 (Lásd a függelékben! Ezen madárnevek közül jó néhány átvételként megta- lálható a magyar nyelvben is.) Figyelemre méltó azonban, hogy az oguzok mada- rai között sosem szerepel a togrul, jóllehet – mint fentebb láttuk – a szó körükben kedvelt személynévnek számított. Az oguzokéval valamelyest összevethető szimbólumhasználat nyomai sejthe- tők a magyaroknál is. Györffy György fi gyelte meg, hogy a honfoglalóktól szár- mazó nemzetségek elsősorban állatalakos, míg a jövevények mesteralakos – lé- nyegében geometrikus – és növényi motívumokat ábrázoló címereket használtak.52 A kérdést legutóbb Körmendi Tamás elemezte, aki a címerképek újravizsgálása nyomán lényegében megerősítette Györffy alaptételét, azzal a megszorítással, hogy mindkét esetben felmutathatók kivételek.53 Elveti ugyanakkor – ritka kivételek megengedése mellett – azt, hogy e címerképek valóban a „honfoglaló örökséghez” tartoznának, és Kristó Gyulával egyetértve inkább egyfajta „offenzív történelem- szemlélet”, egyszerűbben fogalmazva valamiféle múltgyártás propagandatermé- keinek tekinti őket. Szerinte ebben gyökerezne az a sablonos megoldás is, hogy számos nemzetség (Aba, Ákos, Miskolc, Osl) ugyanazt a sast használja jelvényül.54 A fent említett sztyeppei példák ismeretében azonban e vadászmadarakat nem kell azonosnak tekintenünk: jól látható, hogy a nomádok e ragadozók sokaságát ismer-

50 Pl. Somfai Kara Dávid: Baba Tükli és a Hattyúlány. Legitimizációs elemek az Edige című hős- eposzban. Keletkutatás (2009. ősz) 23–36. 51 Elemzésük: Ögel, B.: i. m. (45. jz.) 355–372. Újabban: Zühal Ölmez: Ebulgazi’ye göre Oğuz boylarının damgaları ve kuşları. In: Oğuzlar. Dilleri, Tarihleri ve Kültürleri. 5. Uluslararası Tür- kiyat Araştırmaları Sempozyumu Bildirileri. Haz. Tufan Gündüz–Mikail Cengiz. Hacettepe Üni- versitesi Türkiyat Araştırmaları Enstitüsü, Ankara, 2015. 729–750. 52 Györffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. I. Századok 92. (1958) 15. 53 Körmendi Tamás: A magyarországi nemzetségi címerek kialakulásának kérdéséhez. Századok 143. (2009) 2. sz. 391–426. 54 Uo. 422–424. TURUL SZAVUNK MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI HÁTTERÉHEZ 615

ték és különböztették meg. Igaz ez a magyarokra is: mint láttuk, nyelvünk számos török vadászmadárnevet vett át, és további jó néhány élt tulajdonnévi (Ákos, Bese, Karcsa, Kartal, Karvaly, Torontál, Zongor – és ilyen a Turul is), sőt nemzetségnévi formában is (Ákos, Kartal, Turul).55 Így semmi okunk azt gondolni, hogy az álta- lunk azonosnak vélt címerképek a kortársak szemében is teljesen azonosak voltak. Másfelől: a honfoglaló nemzetségek esetében minden akadály nélkül feltételezhe- tő, hogy különféle vadászmadarakat tekintettek jelvényüknek, és ezek akár tovább is öröklődhettek a régi nemzetségekből kialakuló új nemzetségekbe, hiszen a ha- talmi szerkezet átalakulása nem feltétlenül járt fi zikai és ezzel együtt hagyomány- beli töréssel is. Ahogyan Zsoldos Attila szellemesen megfogalmazta: „Sámuel egy ismeretlen kabar nemzetség tagjaként látta meg a napvilágot, halála után viszont egy másik, a róla elnevezett nemzetség [ti. az Aba – S. B.] őseként tekintettek rá utódai néhány nemzedék elteltével.”56 Az ősök emléke pedig igen komolyan élhe- tett az utódok körében, ahogyan azt Tringli István mutatta be Ákos sátorhelye kap- csán.57 Azaz: az Árpád-kori magyarok számos vadászmadarat ismertek, ezek nevét személy- és nemzetségnévként használták, és címereikben is megjelennek ragado- zó madarak. Ezek alapján feltehető, hogy ezeket a honfoglalás idején is szimbó- lumként használták, ahogyan ezt egyébként Kézai állítja a turul esetében. A másik tanulság az, hogy a turul mint madárszimbólum nem feltétlenül állt magában, ha- nem egy kiterjedt rendszer része lehetett a magyarok körében. Érdekes kérdés e jelek származása. A magyar szakirodalomban szokás őket totemisztikus jeleknek tekinteni – legutóbb Körmendi Tamás is így járt el –, ame- lyek kimondatlanul is valamiféle régtől meglevő, a vérségi leszármazáshoz kötődő szimbólumoknak tűnnek, jóllehet nemhogy pontos meghatározásukkal, de még a totemisztikus képzetek tényleges továbbélésének kimutatásával is rendre adós ma- rad a szakirodalom. A sztyeppei analógiák – például a Dzsingisz-legenda – azon- ban épp arra mutatnak, hogy a történeti időkben bizonyos esetben már a közösség vezetője adja ezeket a jeleket a nemzetségeknek, és a nagyobb közösséghez való szimbolikus tartozást fejezték ki vele. Talán erre mutat a besenyők madarának az esete is. Ők viszonylag későn csatlakoztak az oguz törzsszövetséghez, minden bi- zonnyal akkor, amikor az oguzok dél-uráli őshazájukban rájuk támadtak, és rész- ben továbbköltözésre, részben integrálódásra késztették őket. (A 11. századi Mah- múd Kasgárí már joggal számolta a besenyőket az oguzok körébe.) Amikor

55 Az Ákos nemre: Szőcs Péter Levente: Az ákosi monostor és az Ákos nemzetség. In: A Szilágyság és a Wesselényi család (14–17. század). Szerk. Hegyi Géza–W. Kovács András. Erdélyi Múzeum- Egyesület, Kolozsvár, 2012. 15–17.; Tringli István: Ákos sátorhelye – Ákosudvarhelye. In: „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk. Piti Ferenc–Szabados György. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2000. 655–671. A madár- nevek személynévi használatára: Gombocz Z.: i. m. (7. jz.) 8–17.; Fehértói K.: i. m. (7. jz.) 45– 46., 120., 448., 725., 770., 862. A madárnevek nemzetségnévi használatára: Karácsonyi J.: i. m. (7. jz.) I. 93–120., II. 305–309. 56 Zsoldos Attila: A honfoglaló nemzetségek tovább élésének problémái. In: Honfoglalás és megte- lepedés. Helikon–MTA BTK, Bp., 2016. 141. 57 Tringli I.: i. m. (55. jz.) 616 SUDÁR BALÁZS

Abulgázi a 17. század elején felsorolta az egyes törzsek madarait, nem túlságosan dicső szárnyast tulajdonított nekik. Az ala toganak nevű madár mibenlétéről ugyan folyik némi vita, de vagy a viszonylag kis méretű kékvércsével azonosítható, vagy a kirgiz nyelvben ilyen formában létező, szarka jelentésű szóval hozható kapcso- latba.58 Akárhogy is, a többiek ragadozóihoz képest e madár a „maradék” érzetét keltheti bennünk. Mindenesetre okkal gyanakodhatunk arra, hogy a besenyők be- tagozódása együtt járt a törzsszövetségi szimbólumrendszer átvételével is, így szá- mukra is meg kellett határozni a megfelelő jeleket, ha azok eredetileg nem álltak rendelkezésre, netán átfedésben voltak valamelyik korábbi törzsével. Mint láttuk, az oguzok madárszimbólumait először a 14. század elején jegyez- te le Rasídaddín, a 24 törzs madárneveire pedig még további háromszáz évet vár- nunk kell. Mindennek ellenére ezek létezhettek már akár a 9. század végén is, amikor a 24 törzsből álló szövetség kialakult. Az esetleges magyar kapcsolatok miatt érdekes kérdés: vajon korábban is jellemző lehetett ez a szimbólumrendszer az oguzokra? A választ azonban sajnos nem tudjuk. A problémát tovább bonyolítja az oguz elnevezés is, amely a korai időkben valószínűleg egyszerűen törzset je- lenthetett, és nem funkcionált etnonímként. Következésképp a különféle, oguznak nevezett csoportok nem feltétlenül álltak egymással kapcsolatban, és semmi sem bizonyítja, hogy valamiféle hagyományközösséget alkottak volna.59 Így nem tud- juk, hogy a madárszimbólumokat mennyire vihetjük vissza az időben, és mennyire kapcsolódtak a különféle oguznak nevezett csoportokhoz. Az mindenesetre tanul- ságos, hogy a vadászmadarak jelképként való használata sem általános a törökség körében, ezért az a tény, hogy a magyarok láthatólag használtak ilyeneket, koránt- sem magától értetődő „sztyeppei örökség”. A jelenség ismét csak az oguzokat, az ujgurokat és a magyarokat köti össze. Érdemes még visszakanyarodnunk röviden a személynevek kérdésére is. Lát- tuk, hogy a Togrul/Turul személynévként az oguz–ujgur világban és a magyarok körében is népszerű volt. Említettük azt is, hogy a vadászmadár nevéből lett sze- mélynevek szintén gyakoriak a magyarok körében. De mi mondható el erről a sztyeppén? Míg a régi türk és az ujgur uralkodók esetében egyáltalán nem találko- zunk állatnevekkel (illetve nem tudunk ilyenekről), addig a Karahanidáknál (840– 1212) ezek természetessé, már-már kötelezővé váltak. A legkedveltebb név náluk az Arszlán (’oroszlán’) és a Bugra (’tevecsődör’), de ezek mellett három madárnév is megjelenik, a sólyom jelentésű dogan (Muhammad Togan kán nevében [1024– 1026]), a csagri (Ali Csagri kán nevében [1156–1161]) és a togrul, amelyet többen is viseltek, például Togrul Mahmúd keleti Karahanida uralkodó (1059–1075) és fi a. Az állat-, és köztük a madárnevek azonban a nyugatra vándorolt oguzoknál – elsősorban a szeldzsukoknál – váltak rendkívül divatossá, a 10. század végétől

58 Ölmez, Z.: i. m. (51. jz.) 741. 59 Peter Golden: The Migrations of the Oguz. Archivum Ottomanicum 4. (1972) 45–84. Legújab- ban: Ahmet Bican Ercilasun: Oğuz adının Etimolojisi. In: Oğuzlar i. m. (51. jz.) 15–20.; Ahmet Taşağıl: Oğuzlarin tarih sahnesine çıkışı hakkında. Uo. 21–30. TURUL SZAVUNK MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI HÁTTERÉHEZ 617

kifejezetten gyakoriak.60 Az eredmény tehát ugyanaz, mint fentebb: a madárnevek személynévként való használata sem általános. A turul mint szimbólum kifejezetten az Árpád-családhoz kötődik. Nem tud- juk, hogy Álmos felmenői pontosan honnan is származtak, a magyar hagyomá- nyok mindenesetre „királyi” elődökről tudnak. Érdekes e tekintetben Álmos atyjá- nak – vagy nagyatyjának –, Ügyeknek (Vgec) a neve, amely esetleg egy török méltóság-, illetve személynevet rejt, az ügét/Ügét, a korai magyar személynevek között nem egyedül. Azonban e név éppúgy nem általános része a török sztyeppei kultúrának, mint a togrul: az Ujgur Kaganátusban és a posztujgur államokban ta- láljuk meg, éppen a minket érdeklő időszakban. Az utolsó ujgur kagánt például Ügének hívták (841–846).61 A kanszui ujgurok (államuk 848–1036 között állt fenn) körében úgy tűnik, hogy a méltóságok általános megnevezése az üge volt,62 akárcsak a kocsói ujgur királyság (856–1369) kormányzójának a címe,63 de meg- találjuk e méltóságnevet a Karahanida Birodalomban is, az ország vezetői között, ’tanácsadó’ értelemben.64 Ugyanezen címet viselte Abaodzsi, a kitan Liao-dinasz- tia alapítója is (907–926).65 A két szó – az Árpád-házi ősapa nevében rejlő üge és az Árpád-ház „címerállata”, a togrul – megjelenésének térben és időben való egy- beesése igencsak elgondolkoztató, s talán nem is írható pusztán a véletlen számlá- jára. (Figyelemre méltó az a tény is, hogy a Togrul mint személynév – közemberek esetében – szintén a kocsói ujgur királyság írásos emlékeiben bukkan fel nagy számban, igaz, jóval később, a 13–14. században.) Foglaljuk össze a fentieket! Magyar szempontból megállapíthatjuk, hogy a kereszténység előtti Árpádok turulszimbóluma (esetlegesen más nemzetségek vadászmadaraival egyetemben) jól értelmezhető egyes sztyeppei népek (főkép- pen az oguzok) jelképhasználatának a tükrében. A togrul fogalom/név azonban cseppet sem általános a sztyeppén vagy a „törökség” körében, éppen úgy, ahogy számos más, a magyar őstörténettel kapcsolatba hozható fogalom sem. Ugyanígy nem magától értetődő a vadászmadarak szimbólumként való használata sem. Egy

60 A török madárnevekre: Togril (Rásonyi L.–Baski I.: i. m. [12. jz.] 758–759); Togan (uo. 755– 757.); Akkus (uo. 33.); Turumtaj (uo. 803.); Karcsiga (uo. 437.); Kartiga (uo. 441.); Karga (uo. 437.); Csavli (uo. 194.); Songur (uo. 667–669.); Sahin (uo. 683–684.); Csakir (uo. 188.); Balaban (uo. 114–115.). 61 Történetéhez: Michael R. Dromp: Tang China and the Collapse of the Uighur Empire: A Docu- mentary History. Brill, Leiden, 2005. 91–157. Vö. még B. Szabó János–Sudár Balázs: Vgec- ügyek – Egy elfeledett ősapa. In: A népvándorláskor fi atal kutatóinak XXIV. konferenciája. Esz- tergom 2014. november 4–6. II. Főszerk. Türk Attila. Szerk. Balogh Csilla–Major Balázs. MTA BTK–PPKE, Budapest‒Esztergom, 2016. 213‒222. 62 Gülçin Çandarlıoğlu: Sarı Uygurlar ve Kansu Bölgesi Kabileleri (9–11. asɪrlar). Türk Dünyası Araştırmaları Vakfı, İstanbul, 2004. 34–38., 41. 63 Dobrovits Mihály: Buyruq. Egy ótörök tisztségnév anatómiája. Acta Historica. Acta Universitatis Szegediensis 112. (2002) 57–61. 64 Genç, R.: i. m. (35. jz.) 159–163., 167–168. 65 András Róna-Tas: Turkic elements in Khitan. https://www.academia.edu/34740448/Turkic_ele- ments_in_Khitan1. B. Szabó Jánosnak köszönöm, hogy az adatra felhívta a fi gyelmemet. A szó előfordulásainak gyűjteménye: Rybatzki, V.: i. m. (12. jz.) 65–68. 618 SUDÁR BALÁZS sor megfi gyelés az ujgur–oguz világra irányítja a fi gyelmünket, másrészt nem zárható ki a nyugati ótörök világ hatása sem, amelyről azonban források híján fájdalmasan kevés ismerettel rendelkezünk. Mindenképpen elgondolkodtató azonban, hogy forrásainkat tekintve az Árpád-ház jelképes madarát, valamint az ősapa nevének esetleges hátterét szintén a távoli Közép-Ázsiában – és nem más- hol! – találjuk meg.

Függelék

Al-Gitríf leírása a togrulról66 A fajok közül az első az úgynevezett tugril, ez a legnagyobb, a legjobb és a legki- válóbb. Nagy termetű, lenyűgöző megjelenésű, nagy kedvvel vadászik, mint a héja (báz) és mint a vándorsólyom (sáhín). Ha vízimadarak ellen röpteted, úgy vadá- szik, mint egy vándorsólyom: a magasban köröz, és lecsap. Madár nem repül el előle: üldözi és leveri őt, azután újra felemelkedik. Egyetlen csapással ledobja a madarat a földre, majd alattomosan [újra] felemelkedik. Így vadászik le ötven ma- darat. Végül is megragad egyet, s azzal együtt száll le a földre. Ez az ő vadászati csúcsteljesítménye. Nagyon ritka ragadozó madár, az emberek csak nagy időkö- zönként találkoznak vele. Ha egy ilyen példány kerül elő, akkor a hercegek szerzik meg. A kazárok földjéről és a Kaszpi-tenger városaival szomszédos területekről, Hvárezmből, Örményországból kerül elő. Azt mondják, hogy a karma megmérge- zi a sebet, és amikor az általa ejtett sebek közül az egyik meggyógyul[ni látszik], újra felszakad. Emiatt olyan kesztyűt kell húzni, aminek sűrű a szőre, a madarász pedig óvatos, hogy fel ne sértsék [őt] a karmai. Ez egy robosztus termetű, kerek hátú, megnyúlt [nyakú?] madár, nagyon széles, erőteljes fejtetővel és erős, széles lábakkal. Nagyon ritkán kerül elő.

Naszaví leírása a togrulról67 Hallottam róla, de nem láttam. A Számánidák solymászkönyvében a turulról sok szó esik, és ilyen módon abból a könyvből tudható, hogy a Folyóközben (Máveráu’n-nahr)68 a Számánidáknak volt togruljuk, de erre nincsen bizonyíték. Abu Naszr Kutahtól hallottam: „Turkesztánból hoztak [egy vadászmadarat] Fahr ad-Daula69 elé vadászat céljából, és hogy ez togrul volt. Két évig volt egy a birto- komban Hamadánban, két nyulat megfogott, fehér volt, mint egy sólyom.”

66 A fordítás Detlef Möller német fordítása alapján készült. al Gitrif: i. m. (23. jz.) 72. 67 Nassavi: i. m. (22. jz.) 33. 68 A Szir-darja és az Amu-darja közötti terület muszlim elnevezése. 69 Abu’l-Haszan Ali Fahr ad-Daula az Iránban uralkodó Buvajhida dinasztia tagja (984–997). TURUL SZAVUNK MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI HÁTTERÉHEZ 619

Tejmür mirza leírása a togrulról70

Az első csoport a sárga szemű [vadászmadarak csoportja], amely maga is több csoportból áll. Az első a togrul. Bármennyit is vándoroltam és tudakozódtam, togrult nem láttam. De a formája alapján, ahogy hallható és a könyvekben látható, a sárga sze- mű [vadászmadarak] fajtái közül való. Történet: azt mondják, hogy Behrám Gúr- nak Kína országából egy kesztyű[n ülő] togrult küldtek ajándék és adomány gya- nánt. Behrám nagyon kedvelte és nagy becsben tartotta. Egy napon azonban [a madár] egy vadászaton úgy döntött, hogy eltávozik és elmenekül. Eltűnt a szem elől. Mivel Behrám nagyon sajnálta és aggódott, a szolgák és a kísérők, akik a kengyele [mellett] készen álltak, az ő [azaz a togrul] keresése végett minden irány- ban szétszéledtek. Behrám – a kíséretéből néhány emberrel, akik vele voltak – egy kertbe érkezett. A kert őre zavarba jött, hogy a szultán az ő kertjébe érkezett. Azt mondta:

A paraszt fülének sapkája a Naphoz és a Holdhoz [az uralkodóhoz] jött, s így árnyék hullott az [uralkodó] fejére, mint [most] a tiédre, szultán.

Amikor a togrul felől érdeklődtek, azt mondta: „Nem tudok róla, de két órával ezelőtt egy madár díszes nyakörvvel és csengővel e kert egyik fájának ágára tele- pedett. Meg akartam fogni, de felemelkedett, és egy másik kertbe szállt.” Behrám megörült, hogy még abban az órában megfoghatja. A jelek szerint, mivel nyakörv és a csengő [volt rajta], s mivel fára telepedett, sárga szemű [vadászmadár] lehet. BALÁZS SUDÁR ON THE CULTURAL HISTORICAL BACKGROUND OF THE HUNGARIAN WORD TURUL

According to the chronicle of Simon Kézai (written in the 1280s), the turul was the emblem of pagan Hungarian rulers. Yet the word did not become part of the Hungarian language; it was rediscovered in the 19th century only. It clearly originated from one of the Turkish languages. Since it is not used by the Turkish languages either, and it hardly occurs in historical texts, with the exception of the earliest muslim manuals of falconry, it very probably belongs to the early Uyghur-Oghuz world, and thus to a minor, clearly distiguishable section of the Turks.

70 Ḥosām-al-Dawla Tīmūr Mīrzā Qājār: Bāz nāma-ye nāṣerī. Tehran, 1285/1869. 6–7.

BÁCSATYAI DÁNIEL

II. András angliai követei

Éppen 800 esztendeje lépett II. András király és hadserege a Szentföldre. A Magyar Királyság részvétele a Nyugat közös vállalkozásában minden bizonnyal hozzájárult a királyi udvar műveltségének nyu- gati integrációjához; az udvari kultúrával szemben azonban – amely Anonymus után nem igazán talált magának tolmácsot – az egyháziak által közvetített jogi írásbeliség volt az a terület, ahol a 12. és 13. század fordulóján gyökeret verő nyu- gati hatás valóban évszázadokig érvényesülni tudott. Ám legyen szó udvari vagy jogi írásbeliségről, az eszmék meghonosításában azok a nemegyszer külföldi szár- mazású, egyetemvégzett klerikusok jártak elöl, akik utóbb magas méltóságokra emelkedtek Magyarországon. Néhányan közülük a magyar királyok diplomatái- ként tüntették ki magukat, s Európa távoli udvarait látogatva dinasztikus házassá- gok létrehozásában játszottak meghatározó szerepet. Az alábbiakban olyan szemé- lyekről lesz szó, akik II. András és a távoli Nyugat hatalmi központjai közötti kö- zös ügyek előmozdítói voltak, legyen szó keresztes hadjáratról, vagy éppen dinasztikus összeköttetésről. 1213 áprilisában III. Ince pápa elérkezettnek látta az időt arra, hogy ország- világ elé tárja azokat a nagyszabású terveket, amelyektől a nyugati egyház meg- újulását várta. Két cél lebegett a szeme előtt: az egyetemes zsinat és a Szentföld visszahódítása. Egyformán időigényes volt mindkét szándék megvalósítása, s a célt tévesztett negyedik keresztes hadjárat kudarcán okuló pápa ezúttal bőven ha- gyott időt az előkészületekre. Az ötödik keresztes hadjáratot a leggondosabban előkészített szentföldi vállalkozásként emlegeti a történetírás, amelynek meg- szervezésére III. Ince a lateráni zsinat előkészületeihez hasonlóan két évet szánt. A gondos időzítés mellett alaposan megválogatta a hadjárat szervezéséért felelős legátusokat is, akiknek feladatait a Pium et sanctum kezdetű bullában jelölte meg. E személyek közül sokan III. Ince egykori párizsi iskolatársai, a Szentszék szolgá- latában már bizonyító bizalmas emberei voltak, köztük olyan tekintélyes kleriku- sokkal, mint a Francia Királyságba küldött angol származású legátus, Robert de Courçon, a párizsi egyetem korábbi kancellárja; az Angliába delegált Walter lon- doni főesperes, híres párizsi teológus; vagy éppen a kölni egyháztartományért fe- lelős iskolamester, Paderborni Olivér, a vállalkozás krónikása.1

1 A hadjárat előkészületeiről és Ince pápa megbízottjairól ld. James Powell klasszikussá vált monográ- fi áját: James M. Powell: Anatomy of a Crusade 1213–1221. University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1986. 15–26.

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:621–632 622 BÁCSATYAI DÁNIEL

A diplomácia- és hadtörténeti szempontokra összpontosító hazai kutatás nem szentelt fi gyelmet annak a ténynek, hogy a Magyar Királyságban egyedül- álló módon minden érsek és püspök kézhez kapta III. Ince megbízólevelét, amely alighanem arra utal, hogy a pápa különösen számított Magyarország részvételé- re, sőt vezető szerepére.2 Nem kétséges, hogy erre minden oka megvolt, hiszen jól tudta, hogy II. András magyar királyra várt apja, III. Béla keresztes fogadal- mának beváltása. Az ígéretet mindkét fél számon tartotta: II. András a hadjárat hivatalos meghirdetése előtt néhány hónappal haladékot kért a pápától, amelyet III. Ince 1213 februárjában három esztendő erejéig meg is adott a kérelmező- nek.3 Az engedély nem eshetett a pápa nehezére, hiszen úgy számolt, hogy a keresztesek csak a negyedik lateráni zsinat után kelnek majd útra. II. András sokat hangoztatott vonakodását a megszokottól eltérő megvilágításban láttatja az a tény, hogy az előző év során János jeruzsálemi király ötéves fegyverszünetet kötött Ál-Ádil egyiptomi szultánnal, amely 1212 júliusában lépett érvénybe.4 Legkorábban tehát 1217 júliusában kerülhetett sor katonai cselekményre a Szent- földön, így az 1217 nyarán útnak induló II. András nehezen vádolható késleke- déssel. Maga a lateráni zsinat 1217. június 1-jét jelölte meg az indulás napjaként,5

2 Patrologiae cursus completus. Series Latina. Ed. Jacques-Paul Migne. I–CCXXI. Parisiis, 1844– 1865. (= PL) CCXVI. 822–823. col. 3 Az erről tanúskodó pápai dokumentumot, amely III. Ince pontifi kátusának tizenötödik esztende- jében, február 3-án (III. Non. Febr.) kelt, Fejér György és az egyházfő regisztrumkönyvét közlő Patrologia Latina szerkesztői hibásan keltezték 1212-re, ld. Codex diplomaticus Hungariae ecc- lesiasticus ac civilis. Ed. Georgius Fejér. I–XI. Typ. Univ., Budae, 1829–1844. (= CD) III/1. 128–129.; PL 757. col. A félreértés oka alighanem az volt, hogy a tizenötödik évet nem Ince felszentelésének (február 22.), hanem megválasztásának napjától (január 8.) számították. Kato- na István – csakúgy, mint később August Potthast – helyesen 1213-ra datálta a dokumentumot, ld. Historia critica regum Hungariae stirpis Arpadianae. Ed. Stephanus Katona. I–VII. Posonii et Cassoviae, 1779–1783. V. 164–165.; Regesta pontifi cum Romanorum inde ab a. post Christum natum 1198 ad a. 1304. Ed. I–II. Berolini, 1874–1875. I. 404.: nr. 4669. Powell a Patrologia után idézte az iratot, s így könyvében helytelenül az 1212. évi dátum szerepel, ld. Powell, J. M.: i. m. (1. jz.) 25. Máshol III. Ince levele kettős életet él. Bárány Attila Powellhez hasonlóan a Patrologiára hivatkozik, amikor azt állítja, hogy a pápa már 1212-ben felszólította II. Andrást ígérete teljesítésére. Ezek után a Potthastra támaszkodó Reinhold Röhricht nyomán megállapít- ja, hogy a magyar király már 1213 februárja előtt arra készült, hogy VI. Lipót osztrák herceggel keresztes hadjáratra indul, „és 1217 tavaszára ki is tűzték indulásuk időpontját”. Bárány Attila: II. András és a Latin Császárság. Hadtörténelmi Közlemények 126. (2013) 2. sz. 462. Az idézett helyen azonban ilyesmi nem olvasható, csupán annyi, hogy András hároméves haladékot kapott a pápától, ld. Reinhold Röhricht: Studien zur Geschichte des fünften Kreuzzuges. Wagner, Innsbruck, 1891. 23. Ld. még Veszprémy László: Magyarország és a keresztes hadjáratok. In: Uő: Lovagvilág Magyarországon. Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyaror- szágon. Válogatott tanulmányok. Argumentum, Bp., 2008. 104. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a pápa egyértelmű kezdeményező szerepét a hadjárat előkészítésében, amely európai szintű ko- ordinációt igényelt, s amelynek II. András minden kétséget kizáróan engedelmesen alárendelte magát. 4 A fegyverszünet 1217 júliusában járt le, ld. Powell, J. M.: i. m. (1. jz.) 258. 5 Sacrorum Conciliorum nova et amplissima collectio. I–XXXI. Ed. Joannes Dominicus Mansi. Florentiae–Venetiis, 1759–1798. XXII. 1058–1059. II. ANDRÁS ANGLIAI KÖVETEI 623

ám a magyar királyt sietségre ösztönözte az előző év nyarán megüresedett latin császári trón megszerzésének reménye is. Esélyei realitásáról egy Konstantiná- polyból érkező latin követség, majd III. Honorius pápa révén is meggyőződhe- tett, noha korántsem titkolták előle, hogy apósa, Courtenay Péter személyében másik jelölt is van.6 Kérdéses, hogy II. András mennyire volt tisztában azzal a ténnyel, hogy a latin bárók már császárrá választották a Franciaországban élő Pétert;7 azt azonban jó okkal feltételezhette, hogy a pápaság, amely a hadjárat tervezése során kulcsszerepet szánt a keleti keresztény államok legtekintélye- sebb vezetőjének, az energikus Henrik latin császárnak,8 előnyben fogja részesí- teni a magyar király személyét, hiszen a fősége alatt egyesülő magyar és latin seregek a vállalkozás megbízható támaszai lehettek volna. Bizonyára valóban ez volt az oka, hogy III. Honorius még 1217. január 30-án is fenntartotta II. András

6 1217. január 30.: „[…]sed arduus de novo casus emergens, videlicet, quod universitas latinorum in Grecia commorantium ad te suos nuntios destinarunt, in imperatorem Constantinopolitanum te, vel nobilem virum comitem Autisiodorensem, tuum socerum, electuros, predictum terminum te prevenire compellit. Unde nobis eisdem litteris supplicasti, ut universis crucesignatis nostris curaremus litteris intimare, te per terram ad eiusdem terre subsidium profecturum, et monere- mus eosdem, ut se tuo commitatui adiungentes, tecum votum peregrinationis exequantur as- sumpte.” Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. I–II. Ed. Augustinus Thei- ner. Roma, 1859–1860. (= VMHH) I. 4–5.: nr. 5. – Stefan Albrecht szerint II. András igénye a latin császári trónra blöff volt csupán, amely a Velencei Köztársaságnak szólt. A király célja az volt, hogy a dózse olcsóbban bocsássa rendelkezésére a keresztesek átszállítására bérelt hajókat, a Köztársaságra nézve ugyanis sérelmes lett volna, ha erős keleti szomszédja fejére kerül a ve- lencei befolyás alatt álló Latin Császárság koronája, ld. Stefan Albrecht: Das Griechische Pro- jekt Andreas II. Hadtörténelmi Közlemények 126. (2013) 2. sz. 455–456. Albrecht tézise a szer- ződés szövegének félreértésén alapszik, ugyanis András nem az általa kibérelt tíz hajóért fi zetett összesen 550 márka ezüstöt, hanem csak egyetlen, 238 tonnás (500 milliaria) hajóért – hogy a többi mennyibe került, nem tudjuk, ld. Árpádkori új okmánytár. I–XII. Szerk. Wenzel Gusztáv. Pest, 1860–1874. (= ÁÚO) VI. 380–383.: nr. 233. Olivier Guyotjeannin és Gabriele Nori szerint e hajó ára 16–18 százalékkal meghaladta azt az összeget, amely egy 1219. évi velencei hajóbérleti szerződésben tűnik fel, ld. Olivier Guyotjeannin–Gabriele Nori: Venezia e il trasporto dei crociati. A proposito di un patto del 1219. Studi Medievali 30. (1989) 317.: 55. jz. Idézi: Veszprémy László: II. András kereszteseinek létszáma. Hadtörténelmi Közlemények 107. (1994) 113–116. Mindezek fényében Albrecht véleménye a bérleti díj alacsony összegéről aligha elfogadható, különösen ha fi gyelembe vesszük, hogy András még a velenceiek által bitorolt Záráról is lemon- dott a szerződésben, s emellett országa területén a velencei kereskedőknek korlátozott vámmen- tességet biztosított. 7 Bárány Attila úgy véli, hogy András már jóval Péter római koronázását (1217. április 9.) megelő- zően, az év januárja előtt letett a tervről, mivel Velencével már ekkor hajók bérléséről tárgyalt, ld. Bárány A.: i. m. 463. A hajóbérleti szerződésről ezzel szemben csak annyi bizonyos, hogy 1217. május 14. előtt kelt, így efféle következtetés levonására nem alkalmas, ld. Veszprémy L.: Magyar- ország és a keresztes hadjáratok i. m. (3. jz.) 105. Bárány forráskezelése máskor is félrevezető: mivel hibásan idéz a pápa említett január 30-i levelének szövegéből, így szemében megszűnik a kapcsolat a II. András terveit befolyásoló „újonnan felmerülő fáradságos ügy” és az azt kifejtő mellékmondat között, tudniillik hogy a konstantinápolyi latinok között a magyar király megvá- lasztása is napirenden volt, ld. Bárány A.: i. m. (3. jz.) 463. A szöveg szemernyi kétséget sem hagy: az új körülmény, amiért a király a szárazföldi út mellett döntött, a császári trón reménye volt. 8 Filip Van Tricht: The Latin Renovatio of Byzantium. The Empire of Constantinople (1204–1228). Brill, Leiden–Boston, 2011. 461–462. 624 BÁCSATYAI DÁNIEL megkoronázásának lehetőségét, s a magyarok indulásának András kérésére elő- rehozott dátumát húsvét (március 26.) tájára jelölte ki – kétségtelenül azért, hogy a keresztesek júniusi gyülekezője előtt a Balkánon átkelő magyar királynak le- gyen ideje átvenni a hatalmat Konstantinápolyban. A pápa végül a latinok meg- választott jelöltjét, Courtenay Pétert, az elhunyt Henrik császár jelentős keresz- tes sereggel Rómába érkező sógorát koronázta meg.9 A várakozásokkal ellentétben a keresztes eszme magyarországi terjesztésében nem a hazai hierarchia vezetői jártak élen: a II. András politikáját általában ellenző János esztergomi érsekkel és a Gertrúd királyné meggyilkolása után az országból menekülni kényszerülő Bertold kalocsai érsekkel szemben a pápák minden jel sze- rint leginkább Róbert veszprémi püspökre támaszkodhattak. Erre több bizonyíték is rendelkezésünkre áll. Róbert azon magyarországi főpapok közé tartozott, akik részt vettek az 1215. évi lateráni zsinaton,10 amelynek egyik legfőbb kérdése a keresztes hadjárat volt. 1217 februárjában III. Honorius pápa őt és Bertold érseket bízta meg, hogy oldozza fel keresztes fogadalmuk alól azokat, akikre a Szentföld- re induló II. András fi ai és országa védelmét rábízta.11 Néhány hónappal később a Szentföld felé igyekvő II. Andrást püspöki székhelyén fogadta, s költségei fedezé- se érdekében Gizella királyné aranykoronáját is rendelkezésére bocsátotta.12 Há- rom évvel később a pápa felidézte, hogy Róbert milyen hatékonyan bírta rá egykor a fogadalomtevőket, hogy ígéretüknek valóban eleget tegyenek – akár egyházi fe- nyítékek kilátásba helyezésével is.13 Mindaz, amit Róbert püspökről tudunk,14 arra utal, hogy valóban ahhoz a körhöz tartozott, amelyből III. Ince bizalmasai, a keresztes hadjáratra vonatkozó tervének helyi előmozdítói kikerültek. A II. András feltétlen bizalmát élvező Ró- bert 1207 és 1209 között a királyi kancellária élén állt – minden bizonnyal neki köszönhető15 az uralkodó új berendezkedésként ismert – utóbb Zsoldos Attila

9 A hamarosan útra kelő Courtenay Péter nem sokkal ezután epiruszi fogságba esett, ahonnan nem tért többé vissza. Kézenfekvőnek tűnik Szovák Kornél következtetése, aki úgy véli, hogy a nyár végén Spalatóba érkező II. András ismét esélyesnek érezhette magát a latin trónra, mint ahogy elképzelhető az a hipotézis is, hogy a Krónikakompozíció 139. fejezetének megfogalmazásában egy ad hoc császárválasztás emléke tükröződik, amely a tengerre szálló magyar király osztrák szövetségesei körében történhetett meg, ld. Szovák Kornél: Szent László alakja a korai elbeszélő forrásokban (A László-legenda és a Képes Krónika 139. fejezete forrásproblémái). Századok 134. (2000) 135–136. 10 A zsinat magyar résztvevőire ld. Solymosi László: Magyar főpapok angliai zarándoklata 1220- ban. Történelmi Szemle 55. (2013) 535–536. 11 VMHH I. 5.: nr. 7. 12 CD VII/1. 209.: nr. 178. 13 VMHH I. 23–24.: nr. 39. 14 Veszprémi püspökségének legjobb összefoglalását ld. Monumenta Romana episcopatus Vespre- miensis. I–II. Bp., 1896–1899. I. lxxix–lxxxvii. 15 Nincs komoly okunk arra, hogy a királyi kancellária kiadványaiban olvasható arengák megfogal- mazását e korai korszakban elvitassuk a kancellár személyétől. Jó példa erre az egykor Imre ki- rály oklevéladó szerve élén álló Dezső, akinek egy 1213-ban, immár csanádi püspöksége idején kelt oklevele olyan, már kikopott formulát elevenít fel, amelyet egy kancellársága idején, 1201- ben fogalmazott királyi oklevélben is olvashatunk, ld. 1201: Magyar Nemzeti Levéltár Országos II. ANDRÁS ANGLIAI KÖVETEI 625

által az ispánságok jogainak megnyirbálásaként körülírt16 – politikájának kulcs- mondata, amely 1208-ban és 1209-ben jelenik meg a királyi adománylevelek arengáiban, tudniillik hogy „az uralkodó számára az adományozás legjobb mér- téke a mértéktelenség”.17 A kérdéses mondat megfogalmazójának a korban még korántsem mindennapos római jogi ismeretei lehettek, ugyanis a frázis Justinia- nus császár Novellae című törvénygyűjteményének latin fordítására, a Liber Authenticorumra megy vissza; ott azonban természetesen csak az egyházak meg- ajándékozásakor ajánlatos mértéktelenségről olvashatunk.18 II. András kancellá- riáján mindössze annyi történt, hogy az egyházi érdekérvényesítést szolgáló jogi passzust szekuláris célok szolgálatába állították. A legista műveltséget Róbert érsek tanulóévei idején már nem csak Itáliában lehetett elsajátítani; a római jog elemei Gratianus Decretumának köszönhetően beszivárogtak a kánonjogba és – tetszetős formulái révén – a retorikai képzésbe is.19 A Róbert-féle arengában idézett justinianusi törvényszöveg a 13. század első éveiben egy párizsi Gratia- nus-kommentárban is felbukkan.20 Megbízható forrás szerint az 1226-ban az esz- tergomi érsekségbe emelkedő Róbert a liège-i egyházmegyéből származott21 – némi alapunk tehát van arra, hogy feltételezzük: nem Itáliában, hanem Párizsban szerezte ismereteit. A szakirodalomban rendre felmerül az a lehetőség, hogy Róbert kancellár az- zal a Robertus Anglicusszal hozható összefüggésbe, aki Péter esztergomi prépost- tal együtt belekeveredett III. Sándor pápa római regisztrumkönyvének megcsonkí- tásába.22 Győry János jó okkal feltételezte, hogy a dokumentumok eltulajdonítása

Levéltára (Budapest; = MNL OL), Diplomatikai Levéltár 100 415.; 1213: Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. I–II. Ed. Richard Marsina. Bratislavae, 1971–1987. I. 140.: nr. 183. (MNL OL Diplomatikai Fényképgyűjtemény 206 842.). 16 Zsoldos Attila: II. András Aranybullája. Történelmi Szemle 53. (2011) 15. 17 Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. I–II. Szerk. Szentpétery Imre–Borsa Iván. Bp., 1923–1987. (= RA) I/1. 74.: nr. 234–235., 75–77.: nr. 237., nr. 240., 78.: nr. 242. Vö. Kurcz Ágnes: Arenga und Narratio ungarischen Urkunden des 13. Jahrhunderts. Mitteilungen des Insti- tuts für Österreichische Geschichtsforschung 70. (1962) 3–4. sz. 336.; Richard Marsina: Die Arengen in ungarischen Urkunden bis zum J. 1235. Folia diplomatica 1. (1971) 218.; Szovák K.: i. m. (9. jz.) 128–129.: 50. jz. 18 „Quid enim causetur imperator, ne meliora det? cui plurima Deus dedit habere et multorum do- minum esse et facile dare, et maxime in sanctissimis ecclesiis, in quibus optima mensura est do- natarum eis rerum immensitas.” Corpus Iuris Civilis. III. Recognovit Rudolf Schöll–Wilhelm Kroll. Berolini, 1895. 53. – Az Árpád-kori oklevelek arengáiban jellemzően a 13. század máso- dik felétől feltűnő legista hatásra ld. Kurcz Á.: i. m. (17. jz.) 342–344. 19 Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Akadémiai, Bp., 1972. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 63.) 22–23. 20 Animal est substantia. Ed. E. C. Coppens. Distinctio 63., c. 30. http://www.medcanonlaw.nl/ Animal_est_substantia/Distinctiones.html (a letöltés ideje: 2017. április 16.). 21 Monumenta Germaniae Historica. Scriptores. XXIII. Ed. Georg Heinrich Pertz. Hannover, 1874. 920. 22 Fest Sándor: Magna Charta – Aranybulla. Szellemi érintkezések angolok és magyarok között III. Béla és II. Endre korában. II. Budapesti Szemle 683. (1934) 53–60. 626 BÁCSATYAI DÁNIEL a kalocsai érsekség rovására, s az esztergomi egyház érdekében történt.23 Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy az esztergomi káptalannak 1183-ban valóban volt Ró- bert nevű tagja.24 Ismeretes, hogy a 12. század második felében Esztergomhoz köthető egyháziak (Adorján és Betlehem prépostok) a párizsi Sainte-Genèvieve apátság iskolájában folytatták tanulmányaikat, ahol a neves glosszátornak, a Bolo- gnában végzett István apátnak, Tournai későbbi püspökének (Stephanus Tornacen- sis) tanítványai voltak.25 Nem lenne tehát meglepő, ha igaznak bizonyulna az a korábbi feltételezés, hogy II. András kancellárja, az új berendezkedés egyik táma- sza és a pápák magyarországi bizalmasa Róbert esztergomi kanonokkal, esetleg magával Robertus Anglicusszal lenne azonos; mivel azonban Róbert püspök a liège-i egyházmegyében született, így a főpap angol származására vonatkozó el- gondolás aligha fogadható el fenntartások nélkül. Ha Róbert nem is, II. András egy másik főpapja bizonyosan az angol király alattvalójaként látta meg a napvilágot, s bizonyos források, amelyek eddig elkerül- ték a hazai kutatás fi gyelmét, egyértelműen arra utalnak, hogy a magyar uralkodói diplomácia e másik főpap szolgálatait is igénybe vette. Az erre vonatkozó híradást azokban a regisztrumtekercsekben találjuk, ahova az angol királyi kancellárián ké- szült zárt oklevelek rövidített szövegét vezették be. A legkorábbi, 1204 és 1227 között készült tekercsek szövegének jelhű átirata nyomtatásban is napvilágot látott 1833-ban és 1844-ben Londonban. A kérdéses dokumentum egy 1213. október 14- én kelt parancslevél, amelyben az uralkodó, Földnélküli János király arra utasítot- ta kincstára tisztviselőit, hogy gondoskodjanak a szeptember óta Angliában tartóz- kodó Tusculumi Miklós pápai legátus Simon nevű neposának költségeiről, továbbá biztosítsanak két lovat és két nyerget a magyar király követének, Rajnáld prépost- nak.26 János király ez idő tájt a Westminsterben tartózkodott, ám három nappal

23 Győry János: Gesta regum – gesta nobilium. Tanulmány Anonymus krónikájáról. Országos Szé- chényi Könyvtár, Bp., 1948. 9–22. 24 Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. I–IV. Ed. Knauz Nándor–Dedek Crescens Lajos–Dreska Gábor–Érszegi Géza–Hegedűs András–Neumann Tibor–Szovák Kornél–Tringli István. Strigo- nii–Budapestini, 1874–1999. I. 128–129.: nr. 111. 25 Gerics József: A korai rendiség Európában és Magyarországon. Akadémiai, Bp., 1987. 235. 26 „Rex W. thesaurario, G. et R. camareriis etc. Liberate de thesauro nostro Simone nepoti venera- bili patris nostri domini Nicolai Tusculani episcopi XXX. marcas de dono nostro. Et Reginaldo preposito nuncio regis Hungerie V. marcas similiter de dono nostro pro duobus palefridis. Et de- cem solidos pro duabus sellis. Liberate et Johanni capellano comitis Bononie quinque marcas de feodo suo decem marcas. Teste ut supra [XIIII. die Octobris].” Rotuli litterarum clausarum in Turri Londinensi asservati. I–II. Ed. Thomas Duffus Hardy. London, 1833–1844. (= RLC) I. 153. – A keresztes hadjáratra történő pápai felhívás 1213 szeptemberében, Miklós legátussal érte el Angliát, alig négy hónappal azután, hogy János király és III. Ince hosszú konfl iktusa lezárult, s a pápa feloldotta az országra kivetett interdictumot. Az egyházfő ettől fogva arra törekedett, hogy számos belső és külső ellenlábasával szemben – akár az angol egyház ellen is – az uralkodót tá- mogassa, aki azt is elismerte, hogy országa pápai hűbér, ld. Christopher R. Cheney: Innocent III and England. Hiersemann, Stuttgart, 1976. (Päpste und Papsttum 9.) 263. Földnélküli János vé- gül 1215. március 4-én vette fel a keresztet, ám annak ellenére, hogy a fogadalmat valós intézke- dések követték, szándékai komolyságát kétségbe szokás vonni, ld. Powell, J. M.: i. m. (1. jz.) 25.; II. ANDRÁS ANGLIAI KÖVETEI 627

később, október 17-én már Freemantle kikötőjében találjuk;27 vélhetően erre az útra kísérte el a magyar király követe, aki talán éppen ekkor szállt tengerre, hogy visszatérjen II. András udvarába. A királyi kíséretben lovagló követet aligha azo- nosíthatjuk mással, mint azzal a Rajnáld váradi préposttal, aki 1222-ben emelke- dett az erdélyi püspöki székbe.28 Ha nemzetiségére nézve nem is volt angol, szülő- földje, a normandiai Belleville 1204-ig a Plantagenet-birodalom része volt. Hogy Rajnáldunk valóban itt, Rouen szomszédságában született, arról a francia ferences Willelmus Rubruk úti jelentéséből értesülünk, aki IX. (Szent) Lajos megbízásából kereste fel a tatárok országát 1253-ban.29 Karakorumban látta a püspök egyik uno- kaöccsét, akit Gyulafehérváron ejtettek foglyul a mongolok – maga Rajnáld a muhi csatában esett el –, s ugyanitt találkozott egy Basilius nevű angollal is, aki Magyarországon született. Györffy György lehetségesnek tartotta, hogy éppen Ba- silius volt a szóban forgó unokaöcs.30 A Rubruk által megőrzött adat kétségtelenné teszi, hogy épp azért esett az Angliába követséget küldő II. András választása a váradi prépostra, mert a Normandiai Hercegségből származó Rajnáld egykor az angol királyok alattvalója volt.31 Angliai dokumentumaink egy másik magyar követről is tudósítanak, ám az ő nyomait nem a királyi kancellária tekercsei őrizték meg, hanem a winchesteri püs- pök 1213 szeptembere és 1214 szeptembere közt vezetett számadásai. Az egyház- megye élén ebben az időben a király jobbkeze, a francia Pierre des Roches állt, akit a kontinensre vezetett hadjárata idején (1214) Földnélküli János az ország kormányzásával bízott meg. A fényes politikai pályát befutó püspök kiváló mo- nográfusának, Nicholas Vincentnek köszönhetjük a megfi gyelést, hogy Pierre des Roches a magyar király sénéchalját – vélhetően János távolléte alatt – saját wy- combe-i birtokán szórakoztatta.32 A sénéchal nevét sajnos nem közli a winchesteri

Nicholas Vincent: Peter des Roches. An Alien in English Politics, 1205–1238. Cambridge Uni- versity Press, Cambridge, 1996. 119. 27 Thomas Duffus Hardy: A Description of the Patent Rolls in the Tower of London. To which is Added an Itinerary of King John, with Prefatory Observations. [London], 1835. [226–227]. 28 Temesváry János: Erdély középkori püspökei. Kolozsvár, 1922. 23–37. 29 Julianus barát és a Napkelet felfedezése. Vál., bev., jegyz. Györffy György. Ford. Györffy György–Gy. Ruitz Izabella. Szépirodalmi, Bp., 1986. 332. 30 Uo. 323., 459. 31 Feltehető, hogy a váradi prépost tagja volt annak a magyar egyháziakból álló küldöttségnek is, amely 1220. július 27-én jelen volt a szentté avatott Becket Tamás érsek canterburyi translatió- ján. Bizonyosan részt vett az ünnepélyes eseményen Dezső csanádi püspök és egy magyar érsek – Solymosi László szerint valószínű, hogy János esztergomi érsekről van szó, ld. Solymosi L.: i. m. (10. jz.) 527–540. 32 Vincent, N.: i. m. (26. jz.) 68. Vincent szerint a sénéchal 1214-ben érkezett Angliába, a winches- teri számadások azonban nem teszik lehetővé annak eldöntését, hogy a magyar követ 1213-ban vagy 1214-ben járt-e a főpap birtokán; csak annyit tudunk, hogy a látogatásra Pierre des Roches winchesteri püspökségének kilencedik évében (1213 szeptembere és 1214 szeptembere között) került sor. „In expensis senescalli regis Hungerie per breve W. de Batilli XII. denarios.” Hamp- shire Record Offi ce, Ms. Eccl. II. 159272. (Winchester Bishopric Pipe Roll 1213–1214, 11 M 59/B1/4.) membr. 4. Ezúton is köszönöm Weisz Boglárka segítségét, amely nélkül a dokumen- tum digitális másolatát nem ellenőrizhettem volna. Figyelemre méltó, hogy Pierre des Roches 628 BÁCSATYAI DÁNIEL pipe roll, azt azonban tudjuk, hogy ez az udvari méltóságnév Magyarországon is meghonosodott. Legelőbb II. András udvarában, 1217-ben találkozunk vele, s itt – miként máshol is33 – az asztalnokmester szinonimája volt. A címet ekkor Csák nembeli Demeter viselte,34 ám igen valószínű, hogy Nyugaton nem teljesen ugyan- azt értették a kifejezésen, mint Magyarországon három évvel később. A Capetin- gek udvarában ugyanis a seneschalus – más néven dapifer – egészen a 12. század végéig az uralkodó utáni második személyt jelölte, aki – a frank maiordomus örö- köseként – nemcsak a királyi udvartartás feje, hanem a király helyettese és hadse- regének vezetője is volt.35 E tisztséget tehát leginkább a magyar nádori méltóság- hoz hasonlíthatjuk, amelyet ekkor, vagyis 1213 és 1214 között, Miklós csanádi ispán viselt.36 A Magyar Királyság nádorai már II. András és IV. Béla idején részt vettek diplomáciai küldetésekben, elég csak Ampod fi a Dénes bolgár és Tomaj nembeli Dénes itáliai utazására utalni.37 Azt, hogy pontosan ki vendégeskedett a winchesteri püspök birtokán, a források hallgatása miatt aligha dönthetjük el, ah- hoz azonban nem fér kétség, hogy a szóban forgó személy a magyar király környe- zetének egyik igen magas rangú méltóságviselője volt. Az angliai regisztrumok tehát hírt adnak II. András egyik bárójának és egy későbbi főpapjának eddig ismeretlen bizalmas szolgálatairól; a követek személyé- nél is érdekesebb azonban az angliai követjárás célja, amiről az említett feljegyzé- sek sajnos hallgatásba burkolóznak. A magyar sénéchal utazásának indítékait ke- resve Nicholas Vincent arra a kézenfekvő lehetőségre gondolt, hogy a tavasszal

ugyanebben az időszakban a dán király követeit is vendégül látta Fernham nevű birtokán. A szám- adások szerkezetére és értelmezésére ld. The Pipe Roll of the Bishopric of Winchester 1208– 1209. Ed. Hubert Hall. London, 1903. vii–xxxviii. 33 Werner Rösener: Hofämter an mittelalterlichen Fürstenhofen. Deutsches Archiv 45. (1989) 502. A méltóságnév időben és térben nagy változatosságot mutató megjelenéseire összefoglalóan ld. U[lrich] Mattejiet–W[erner] Rösner–E[lisabeth] Lalou: Seneschall. In: Lexikon des Mittelal- ters. I–IX. München–Zürich, 1980–1998. VII. 1751–1754. 34 Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája 1000–1301. MTA TTI, Bp., 2011. (História Könyvtár. Kronológiák, Adattárak 11.) 54. A magister dapiferorum tisztséget 1214-ben egy bizo- nyos Simon viselte. 35 A 12. századi oklevelekben a méltóság mint maior regiae domus vagy regni Franciae procurator is megjelenik, ld. Achille Luchaire: Histoire des institutions monarchiques de la France sous les premiers Capétiens (907–1180). I–II. Paris, 1891. I. 173–174.; Ferdinand Lot–Robert Fawtier: Histoire des institutions françaises au moyen âge. II. Presses universitaires de France, Paris, 1958. 52. 36 Zsoldos A.: Archontológia i. m. (34. j.) 17. 37 Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története 1300–1342. Bp., 2014. (Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 5.) 69. Azok az alacsonyabb státuszú világiak, akik az okle- velek narratiói szerint az Árpádok szolgálatában külföldön jártak – miként Zsoldos Attila rámu- tatott – csupán tagjai, s nem vezetői voltak e küldöttségeknek. A valódi vezetők, mint amilyen sénéchalunk is volt, a legelőkelőbb világi méltóságviselők közül kerültek ki; diplomáciai külde- téseikről azért nem emlékeznek meg az adománylevelek, mivel a nagybirtokos réteg tagjainak szóló adományok egyedüli méltó jogcíme az uralkodó fegyveres szolgálata volt, ld. Zsoldos Atti- la: Az Árpádok követei. In: „Magyaroknak eleiről.” Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk. Piti Ferenc–Szabados György. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2000. 711. II. ANDRÁS ANGLIAI KÖVETEI 629

meghirdetett keresztes hadjárat volt az a közös ügy, amely II. András és Földnél- küli János együttműködését szükségessé tette.38 Egy másik kancelláriai forráscso- port, az angol királyi kincstár kifi zetéseit regisztráló úgynevezett Misae tekercsek azonban olyan információt őriztek meg, amely roppant valószínűtlenné teszi ezt a feltételezést. Közel egy évvel a sénéchal wycombe-i feltűnése, nyolc hónappal Rajnáld prépost westminsteri felbukkanása és – ami a legfontosabb – két hónappal III. Ince keresztes bullái előtt, az 1213. esztendő februárjában ugyanis a Yorkshire- ban tartózkodó János király kíséretében feltűnt a magyar király egy harmadik kö- vete, Henricus Anglicus.39 E Henrik, aki nevéből ítélve aligha lehetett immár a szigetország lakója, még 1212-ben útra kelhetett, hogy a tél végére Észak-Angliá- ba érjen; s mivel az utazásra hónapokkal a keresztes hadjárat meghirdetése előtt került sor, így nem túlságosan valószínű, hogy II. Andrást már ekkor a hadjárat előkészületei foglalkoztatták volna. Mint láttuk, éppen 1213 februárjában eszkö- zölt ki a pápánál hároméves haladékot az indulásra. A magyar király követeinek minden bizonnyal más célja volt. Nem ez volt az első alkalom, hogy magyar követség járt az angol udvarban, s – mint látni fogjuk – minden jogunk megvan, hogy analógiát lássunk a korábbi és a most tárgyalt dip- lomáciai küldetés között. III. Béla követeit vezérelte, harminc évvel korábban az a cél lebegett, hogy a II. Henrik angol király udvarában száműzetését töltő Oroszlán Henrik szász herceg lányát a megözvegyült magyar uralkodó számára feleségül kérjék.40 Az esetről nem csak elbeszélő források adnak hírt; nyomát II. Henrik számadásai is fenntartották, amelyek szerint valamikor az 1185 és 1186 szeptem- bere közti pénzügyi évben a magyar küldöttség Winchesterben tartózkodott – költ- ségeikről legalábbis az uralkodó winchesteri tisztségviselőjének kellett gondos- kodnia.41 Az angol király csak 1186. április 27-én tért vissza a szigetre Normandiából feleségével és a III. Béla által kiszemelt Matildával, s a hónap leg- végén egy éjszakát Winchesterben töltött. Talán ekkor fogadta a magyar követeket is – nem zárható ki azonban az sem, hogy a küldöttek már II. Henrik normandiai tartózkodása idején az uralkodó környezetében időztek.42 Az angliai küldetést II. Henrik ellenállása miatt nem koronázta siker, ám a követeknek Franciaországban már több szerencséjük volt, s a nyár folyamán gyorsan nyélbe is ütötték az eljegy-

38 Vincent, N.: i. m. (26. jz.) 68. 39 „Eadem die apud Meauton Henrico Anglico nuncio regis Hungerie de dono I. marca. Per regem.” Documents Illustrative of English History in the Thirteenth and Fourteenth Centuries Selected from the Records of the Department of the Queen’s Remembrancer of the Exchequer. Ed. Henry Cole. London, 1844. 253. 40 Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában. Bp., 1896. (A magyar nemzet története II.) 318.; Laszlovszky József: Angol–magyar kapcsolatok a 12. század második felében. Századok 128. (1994) 228–229. Az 1189-ben III. Bélához küldött angol követről, Richard Barre- ról ld. Uő: Angol–magyar kapcsolatok a 12. század második felében. In: Angol–magyar kapcso- latok a középkorban. I–II. Szerk. Bárány Attila–Laszlovszky József–Papp Zsuzsanna. Attraktor, Máriabesnyő, 2008–2011. I. 163–165. 41 The Great Roll of the Pipe for the Thirty-Second Year of the Reign of King Henry the Second A.D. 1185–1186. London, 1914. (The Publications of the Pipe Roll Society 36.) 178. 42 Robert William Eyton: Court, Household and Itinerary of Henry II. London, 1878. 267–268. 630 BÁCSATYAI DÁNIEL zést II. Fülöp francia király megözvegyült húgával, Margittal, az angol király me- nyével. A követek rugalmassága az uralkodó dinasztikus politikájának tudatossá- gára hívja fel a fi gyelmet: III. Béla diplomatái ugyanis aligha indulhattak útnak úgy, hogy az eredeti terv esetleges sikertelensége esetén ne álljon rendelkezésükre alternatíva – igaz, a kortárs Gervase of Canterbury arra utal, hogy a követeket II. Henrik beszélte rá, hogy a francia király udvarában próbálkozzanak, mivel így rátehette kezét a Margit hozományát képező franciaországi várakra.43 III. Béla tehát saját magának keresett jövendőbelit Angliában; II. Andrásról azonban aligha feltételezhetjük ugyanezt, hiszen az első magyar követ, Henricus Anglicus feltűnése idején még életben volt első felesége, Gertrúd. Abban a szeren- csés helyzetben vagyunk, hogy a kérdés megvilágításának érdekében újabb forrást vonhatunk be a vizsgálatba. Köztudott, hogy a korszak egyetemi retorikai kézi- könyvei, a levélszerkesztés szabályait tartalmazó artes dictaminis eredeti fogal- mazványokat, és így értékes történeti információkat is megőriztek. A hazai forrás- kutatás számára különösen kedves a bolognai egyetem tanárának, Boncompagno da Signának a munkássága.44 Kevésbé ismert, hogy a bolognai iskola egyik jelen- tőségében Boncompagnóhoz mérhető mestere, Guido Fava ugyancsak fenntartott egy magyar vonatkozású levelet Dictamina rhetorica című gyűjteményében. A kézikönyv 1226 és 1228 között keletkezett, néhány évvel azután, hogy a bolognai püspök notariusaként működő Guido otthagyta gazdája szolgálatát.45 A mű két- százhúsz levélmintát tartalmaz, amelyek a legkülönfélébb társadalmi csoportok írásos érintkezéséhez nyújtottak támaszt; a királyok egymás közti levélváltásához éppen a magyar vonatkozású dokumentum szolgáltat mintát. A kérdéses levelet a magyar király írja az angol uralkodóhoz, s fi a nevében házassági ajánlatot tesz a címzett lányának.46 Az uralkodók és a gyermekek nevét siglák helyettesítik, ám a rövidítések megbízhatatlannak tűnnek: az angol királyt G betű, míg a magyart B jelöli; a magyar királyfi nevét P betű rövidíti, az angol királylányét pedig B (más

43 The Historical Works of Gervase of Canterbury. I–II. Ed. William Stubbs. London, 1879–1880. I. The Chronicle of the Reigns of Stephen, Henry II., and Richard I., by Gervase the Monk of Canterbury, 336–337. 44 Szovák Kornél: Boncompagnus. Adalék a XIII. század eleji magyar történet külföldi forrásaihoz. In: „Quasi liber et pictura.” Tanulmányok Kubinyi András hetvenedik születésnapjára. Szerk. Kovács Gyöngyi. ELTE Régészettudományi Intézet, Bp., 2004. 503–510. 45 A mű kiadását ld. Guidonis Fabe Dictamina rhetorica. I–II. Ed. Augusto Gaudenzi. Il propugna- tore 5. (1892) 1. sz. 86–129., 2. sz. 58–109. A szerző életrajzára és munkáira ld. F[rancesco] Bausi: Fava, Guido. In: Dizionario Biografi co degli Italiani. I–. Roma, 1960–. XLV. 413–419. 46 „CLXXXXV. De rege ad regem. Inclyto et preclaro viro domino G. Dei gratia illustri regi Anglie B. eadem gratia rex Hungarie salutem et totius felicitatis augmentum. Excellentia vestri nominis et laudes et preconia vestre magnifi ce bonitatis nos inducunt multipliciter et hortantur, ut sereni- tati vestre desiderabili amicitie vinculo copulemur, nostrum fi lium P. vestre fi lie domine B. mat- rimoniali federe copulando. Ideoque vestra, si placet, altitudo rescribat, ut sciamus si vestra descriptio nostre consonat voluntati. CLXXXXVI. Responsiva ad predictam. Tam ex preambulo vestre salutationis eloquio, quam ex laudabili narratione sequenti, amicitie connectende vidimus qualitatem; de qua si prescii fuissemus, non essemus ultimi in quo debuimus anteire. Ne igitur nos mora prepediat, quandocumque placuerit, parati sumus nostrum commune desiderium adimplere.” Guidonis Fabe Dictamina rhetorica i. m. (45. jz.) II. 98. II. ANDRÁS ANGLIAI KÖVETEI 631

szöveghagyomány szerint M). Bajos lenne választ találni arra a kérdésre, hogy hogyan került a választékosan megfogalmazott levél Guido Fava szeme elé. Azt sem zárhatjuk ki teljesen, hogy fi ktív dokumentumról van szó; az a körülmény azonban, hogy a magyar és az angol uralkodó diplomáciai kapcsolatfelvételéről tanúskodó missilist alig több mint egy évtizeddel azután másolták be a Dictamina rhetoricába, hogy magyar követség járt Angliában, meglehetősen valószínűvé te- szi, hogy a két mozzanat között összefüggés van. Jó okkal állíthatjuk tehát, hogy az 1213. évi angliai magyar követjárás célja az volt, hogy a hétéves Béla herceg, a későbbi IV. Béla számára angol menyasszonyt találjanak. Jól tudjuk, hogy a küldetés nem járt eredménnyel. Az egyetlen szóba jöhető je- lölt János hároméves kislánya, Johanna volt, ám őt 1214-ben – még szeptember 29. előtt – a poitoui hűbéreseivel megbékélő angol király La Marche grófjának örökösé- vel jegyezte el.47 A gondosan előkészített, több mint egy éven át tartó követjárás el- lenére úgy tűnik, hogy II. András is gyorsan letett arról, hogy rokonságba kerüljön Földnélküli Jánossal – lehetséges, hogy meg sem várta az esetleges kosarat. A belső és külső ellenség által egyaránt szorongatott bolgár cár, Boril ugyanis éppen ebben az időben fordulhatott magyar segítségért, s az élénk szellemű magyar király nyom- ban megragadta a kínálkozó lehetőséget: Bélát gyorsan eljegyezte a sarokba szorított Boril lányával, s jó okkal feltételezhető, hogy Barancs területe a menyasszony hozo- mányaként került ekkoriban magyar fennhatóság alá.48 A cárlányt Róbert püspök kancellár utódja, Tamás fehérvári prépost kísérte Magyarországra 1214-ben, aki egri püspökként részt vett II. András keresztes hadjáratában, s később maga is esztergomi érsek lett. Tamáson kívül egyébiránt még egy főpap-diplomatának, Péter győri püs- pöknek nyílt lehetősége az évtizedben arra, hogy fejedelmi feleséget hozzon Ma- gyarországra; a Latin Császárság fővárosából, Konstantinápolyból érkező hitvest, Courtenay Jolántát ezúttal azonban maga az uralkodó, II. András várta.49 A fentiek alighanem jól érzékeltetik, hogy igenis valós tartalma van annak a sokat emlegetett állításnak, miszerint II. András európai távlatokban gondolkodó uralkodó volt, aki nem szakított atyja távoli nagyhatalmak felé tájékozódó dinasz- tikus politikai koncepciójával – ám nem mulasztotta el megragadni a pillanatot, ha valahol felcsillant közvetlen érdekei érvényesülésének reménye, s lehetősége nyílt országa és hatalma gyarapítására. Külpolitikai terveinek megvalósításában olyan művelt diplomatákra is számíthatott, mint a liège-i Róbert püspök, a normann Raj- náld prépost, vagy éppen a burgundiai Bertalan pécsi püspök,50 akik már szárma- zásuk miatt is otthonosan mozogtak a Nyugat politikai és szellemi központjaiban, s Magyarországra visszatérve olyan korszerű eszmék meggyökereztetésében vál- laltak szerepet, mint amilyen a keresztes gondolatban, vagy éppen az Aranybulla ellenállási záradékában érhető tetten.

47 RLC I. 197. 48 Géza Érszegi: Eine neue Quelle zur Geschichte der bulgarischen-ungarischen Beziehungen wäh- rend der Herrschaft Borils. Bulgarian Historical Review 3. (1975) 2. sz. 91–97. 49 ÁÚO VI. 383.: nr. 234. 50 Koszta László: Egy francia származású főpap Magyarországon. Bertalan pécsi püspök (1219– 1251). Aetas 9. (1994) 1. sz. 64–88. 632 BÁCSATYAI DÁNIEL

DÁNIEL BÁCSATYAI KING ANDREW II’S ENVOYS IN ENGLAND

The beginning of the 13th century witnessed a rapid growth of historical records in England. The fi nancial accounts of King John I and the Bishopric of Winchester preserved the memory of a diplomatic mission launched by King Andrew II of Hungary in 1212–1213. In this paper I make an attempt to identify the king’s diplomats and the target of the undertaking, which had gone unnoticed in Hungarian historiography until now. Although it had reasonably been suggested that the focus of the talks was the preparations of the impending Fifth Crusade, other contemporary sources make it more likely that the envoys delivered a wedding proposal. E. KOVÁCS PÉTER

Magyar zászlók velencei kézen

A Zsigmond király és Velence közti há- ború idején, pár nappal a második Motta di Livenza-i ütközet (1412. augusztus 24.) után Michele Steno dózse (1400–1413) levelet írt Vicenza városához. Ebből megtudjuk, hogy a Köztársaság hadvezérének, Carlo Malatestának a csapatai a győzelmes csatában megszerezték az ellenség zászlait.1 Egy másik velencei forrás már részleteket is elárul a lobogókról. E szerint a Köztársaság csapatai öt zászlót zsákmányoltak.2 1412. szeptember 7-én Michele Steno a Szent Márk-székes- egyházban az oratio után megszemlélte a főoltárra helyezett trófeákat. Az egyik, arany színű hadijelvény a csatában elesett vajdáé volt. Marcali Mik- lós ekkor már évek óta nem volt Erdély vezetője, de szokás szerint, a tisztelet jele- ként így is szólíthatták, ellenségei is így írtak róla. A vajdai tisztséget ekkor Stibori- ci Stibor viselte, aki ezekben a hónapokban nem tartózkodott Itáliában.3 Igaz ugyan, hogy 1411. november 3-án Zsigmond döntése alapján IV. Friedrich von Ortenburg, Stiborici Stibor és Ozorai Pipo az aquileiai patriárkátus és Friaul biro- dalmi megbízottai lettek,4 de a lengyel származású magyar báró hiába nyerte el ezt a megtisztelő címet, ekkor még nem láthatta meg a tartományt. 1411. november 3-a és 23-a között Visegrádon mutatható ki.5 1412 januárjában Budán volt,6 feb- ruár közepén pedig már a lengyel határon fekvő Ófaluban időzött.7 Stibor vajda tehát nem lehetett ott a hadjáratban.

1 Archivio del Comune di Vicenza (Archivio Torre). Busta 48. 96 sz. Michele Steno dózse levele. Velence, 1412. aug. 26. 2 Marino Sanuto: Vitae ducum Venetorum, italice scriptae ab origine urbis sive ab anno 421 usque ad annum 1493. Societatis Palatinae in regia Curia, Milano, 1733. 870. 3 Marcali Miklós 1402 és 1403 között viselte a tisztséget. 1412-ben Stiborici Stibor az erdélyi vajda. Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I. História–Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, Bp., 1996. 13–14. 4 Regesta Imperii. XI/1. Die Urkunden Kaiser Sigismunds (1410/11–1424). Verzeichnet von Wilhelm Altmann. Verlag der Wagner’schen Universitäts-Buchhandlung, Innsbruck, 1896. 144. sz. Visegrád, 1411. okt. 3. 5 C. Tóth Norbert: Zsigmond király tisztségviselőinek itineráriuma. Uralkodásának elejétől az 1420- as évekig. Századok 138. (2004) 473. 6 Uo. 484. 7 Uo.

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:633–635 634 E. KOVÁCS PÉTER

A velencei krónikában azt is leírták, hogy az egyik zászló közepén egy koro- nát lehetett látni két aranyozott szárnnyal.8 Az istentisztelet közben Carlo Malatesta velencei fővezér beszédet mondott, majd valamennyi lobogót Michele Steno elé tette, aki megköszönte a zsoldosvezérnek a harcot.9 A látványos jelenet után befe- jezték a misét, minden bizonnyal lelkükben határozott elégedettséggel az ellenség ily nagyfokú megalázása láttán, jóllehet csak halovány elégtételt vettek. 1411 telén ugyanis, amikor Ozorai Pipo és csapatai megjelentek Friaulban és átlépték a Terra- ferma védelme céljából épített árkot,10 19 banier került a kezükbe. A zsákmányt azonnal Budára küldték, 1412. január 5-én már Zsigmond is látta azt.11 Marino Sanuto említést tesz arról is, hogy a lobogóhoz tartozók közül 500-an estek el a viadalban.12 Ezek szerint a hadműveletekhez használt fecskefarkú csa- patzászlók (kornéták) egyikéről lehetett szó, és elképzelhető, hogy a vajda saját címeres zászlaja szolgált volna katonai egységének azonosítására. De valóban a család emblémáját takarja az ábrázolás? A Marcaliak jelvényét ugyan nem ismer- jük, ellenben az erdélyi vajda pecsétjei közül kettőt igen.13 A puritán jobb haránt- pólyát a Péc famíliához köthetjük, ez természetes is, hiszen a család tagjai ebből a nemzetségből származtak.14 Ezért nem tartom valószínűnek, hogy a velenceiek által zsákmányolt és közszemlére kitett zászló a csatában elesett magyar főúré lett volna. Ellenben bátran feltételezhetjük, hogy akár a Szent Korona igen korai ábrá- zolását láthatták büszke lendülettel lengeni Motta di Livenza alatt a katonák. Saj- nos egyelőre fi zikai valóságában csak Fraknóban (Forchtenstein) találkozhatunk egy korai országzászlóval. Ezt 1618. július első napján Esterházy Miklós vitte II. Ferdinánd király koronázásán Pozsonyban. A zászlón ábrázolt pajzs tetején a kettős keresztes arany korona látható.15 Az egészet két ágacska fogja közre.

8 „tra le quali era una dorata del Signor Vaivoda con una corona d’oro in mezzo, e due ale dorate”. Marino Sanuto: i. m. (2. jz.) 871. 9 Uo. 870–871. 10 Az ellenséges lovasság miatt belefogtak egy 22 mérföld hosszú széles és mély árok ásásába a Livenza folyótól keletre. Ezzel Sacile irányában egy erős védművet építettek ki. A víz jobb partján és Camol területén egy ehhez hasonlóval próbálkozhattak. Az árok pontos hosszát nem ismerjük, de általában 20–22 mérföldre szokták tenni. Michael E. Mallett: L’organizzazione militare di Venezia nel’400. Jouvence, Roma, 1989. 40. 11 Deutsche Reichstagsakten unter Kaiser Sigmund 1410–1420. VII. Hrsg. Julius von Weizsäcker. Historische Kommission bei der Bayerischen Akademie der Wissenschaften, Gotha, 1878. 125. sz. Zsigmond oklevele. Buda, 1412. jan. 30. 12 Marino Sanuto: i. m. (2. jz.) 870–871. 13 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Levéltár 53 197. és 53 205. Marcali Miklós erdélyi vajda oklevelei. Ötvény, 1403. ápr. 22. Ezúton is köszönetet mondok Rácz György főigazgató-helyettesnek, aki kisegített a Péc/Marcali pecsét/címer ügyében. 14 Ez jól látszik a Péc nemzetség 1295-ös pecsétjén. Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve műszótárral. MTA, Bp., 1897. 96. 15 A hasított pajzs egyik félen vörös, ezüsttel hétszer vágott, a másikon vörös alapon, hármas halomra illesztett aranykoronából kiemelkedő kettős kereszt látható. MAGYAR ZÁSZLÓK VELENCEI KÉZEN 635

A Procuratoria della Basilica di San Marco valamelyik termében 1413-ban még őriztek egy zsákot.16 Erre egy papírdarabot tűztek, amelyből kiderül, hogy Carlo Malatesta 1412. augusztus 25-én négyezer magyar és cseh ellen csatázott, sikeresen. Az ellenség soraiból számtalan nemest és katonát megöltek, sokat pedig elfogtak, továbbá hozzájutottak „bandiere septem principales, que sunt in sacco presenti”.17 Nincs más dolgunk, mint ezt a zsákot megkeresni a Museo di San Marco valamelyik raktárában. Hacsak már meg nem előztek bennünket, mondjuk Napóleon emberei 1797 májusában. Sajnos eddig hiába kutattam utána, ha eddig meg nem semmisült, akkor valahol lappanghat.

PÉTER E. KOVÁCS HUNGARIAN BANNERS IN VENETIAN HANDS

During the war between Sigismund of Luxemburg and the Republic of Venice in 1412, the Venetian troops seized a number of Hungarian banners. One of these, presumably, featured the Hungarian coat-of-arms emblazoned with the Holy Crown.

16 A dátum lehet későbbi is, hiszen Marino Sanuto (1466–1536) jóval 1413 után írta meg munkáját. Sajnos nem derül ki, hogy ebben az esetben szövegátvételről vagy tapasztalatról van szó. 17 Marino Sanuto: i. m. (2. jz.) 884. A csata augusztus 24-én kezdődött, elfogadható a dátum.

KÁDAS ISTVÁN

Cum sigillo nostro

A késő középkori Sáros megye pecséthasználata*

A magyar megyék többségében az al- ispán és a szolgabírók együttes pecsételése hitelesítette a hatósági kiadványokat.1 A pecséteken többnyire a tisztviselők saját címerei, jelvényei voltak, így egy-egy alispán vagy szolgabíró lecserélésekor az okleveleket hitelesítő pecsétek ábrái is változtak. Az ebből fakadó visszaélések elkerülése végett Zsigmond király 1435. évi nagy dekrétumának második cikkelye elrendelte, hogy a szolgabírók rendel- kezzenek könnyen felismerhető pecsétekkel.2 A szabályozást Mátyás 1486. évi és II. Ulászló 1492. évi törvényei is megismételték.3 A megyei közösségtudat kiala- kulásával együtt, egy lassú és megyénként eltérő, változatos formában lezajló fo- lyamat révén jutunk el a megyei pecsétek kialakulásához. Egyedülálló Somogy megye esete, mely már 1498-ban címer- és pecsétadományban részesült.4 Törvé- nyileg viszont csak 1550-ben rendelték el, hogy Somogy mintájára minden megye rendelkezzen hasonló pecséttel.5

* Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-16-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült. 1 Kumorovitz L. Bernát: A magyar pecséthasználat története a középkorban / Der Gebrauch von Si- egeln in Ungarn im Mittelalter. MNM, Bp., 1993. (Bibliotheca humanitatis historica a Museo Nationali Hungarico digesta / A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai) 65.; Leon Sokolovsky: Pečate a znaky stolíc na Slovensku. Filozofi cká fakulta Univerzity Komenského v Bratislave, Bratislava, 2010. 215‒216.; Bertényi Iván: Új magyar címertan. Maecenas, Bp., 1998. 86‒97. 2 Decreta regni Hungariae / Gesetze und Verordnungen Ungars 1301‒1457. Collectionem ma- nuscriptam Francisci Döry additamentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt Georgius Bónis‒Vera Bácskai. Akadémiai, Bp., 1976. (Publicationes Archivi Nationalis Hungarici / Publi- kationen des Ungarischen Staatsarchivs II.: Fontes / Quellenpublikationen 11.) 262. 3 Decreta regni Hungariae / Gesetze und Verordnungen Ungars 1458‒1490. Francisci Döry collec- tionem manuscriptam, additamentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt Georgius Bó- nis‒Geisa Érszegi‒Susanna Teke. Akadémiai, Bp., 1989. (Publicationes Archivi Nationalis Hun- garici / Publikationen des Ungarischen Staatsarchivs II.: Fontes / Quellenpublikationen 19.) 272.; Decreta regni mediaevalis Hungariae / The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary IV. 1490‒1526. From the manuscript of Ferenc Döry ed. and transl. Péter Banyó–Martyn Rady with the assistance of János M. Bak. Department of Medieval Studies, Central European University, Idyllwild‒Bp., 2012. 20. 4 Borsa Iván: Somogy vármegye címereslevele és első pecsétje. Somogy megye múltjából 15. (1984) 53‒69. 5 Magyar országgyűlési emlékek. III. (1546‒1556). Szerk. Fraknói Vilmos. MTA, Bp., 1876. 319.

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:637–653 638 KÁDAS ISTVÁN

A felismerhető, megkülönböztethető megyei pecsétek iránti igényre azonban helyi szinten is született válasz. A középkori Magyar Királyság északkeleti részén a Jagellók korára a szolgabírók saját személyes címereit új, a tisztviselők szemé- lyétől független hivatali pecsétekre cserélték le. Ez a jelenség legjobban a kiváló forrásadottságú Sáros megyében mutatható ki, ahol 1498 és 1555 között négy „szolgabírói” pecsét folyamatos és állandó használata fi gyelhető meg. Ezek egyikére, mely pólyákat, illetve háromágú lebegő koronát ábrázol, 1880-ban már Tagányi Károly is felfi gyelt, s a későbbi Sáros megyei testületi címer előzményé- nek tekintette. Tanulmányomban alapos vizsgálat alá vetem Sáros megye pecsét- használatát, ami nem választható el a megye igazgatási gyakorlatától. A Sáros me- gyében megfi gyelt igazgatási, illetve pecséthasználati gyakorlat kapcsolatban állt a szomszédos megyék működésével. Bár minden megye egyedi jellegzetességgel bírt, és a különböző problémákra gyakran eltérő válaszokat adtak,6 a tisztviselő személyekkel, családokkal együtt ugyanakkor a minták és megoldások is vándo- roltak. Tanulmányomban Sáros mellett megvizsgálom a vele szomszédos megyék pecséthasználatát is, ami jól kiegészíti a Sáros megyei okleveles és szfragisztikai forrásokból leszűrhető ismereteket. A középkori Sáros megyei pecsét rövid historiográfi ája Tagányi Károly elmé- letével kezdődik. Tagányi 1880‒1881-ben megjelent, Magyarország czímertára című munkájában felvetette, hogy Somogy mellett Hunyad és Sáros megyék testü- leti pecsétjei is középkoriak.7 W. Kovács András meggyőzően cáfolta a hunyadi megyepecsét középkori létét.8 Tagányi Károly rövid megjegyzése Hunyadhoz ha- sonlóan Sáros megye kapcsán is utat talált a megyepecséttel foglalkozó legtöbb tanulmányhoz. Eszerint Sáros megye későbbi közösségi címerének meghatározó elemei 1515-ben és 1517-ben is megtalálhatóak egy-egy Sáros megye hatósága által kibocsátott oklevél pecsétjén.9 A kora újkorban használt megyecímer leírását legelőször a megye 1615-ben kapott armálisából ismerjük, az osztott címerpajzs alsó vörös címermezőjében három hullámpólya, míg a felső, kék címermezőben egy arany köpenyt és stólát viselő, lobogó hajú növekvő angyal látható, aki a feje fölött koronát tart.10 A Jagelló-korból származó pecséteken a fenti címer két meg-

6 C. Tóth Norbert: A nemesi megye a középkori Magyarországon. Öt megye példája. Szabolcs- szatmár-beregi Szemle 45. (2010) 413. 7 Tagányi Károly: Magyarország czímertára. Altenberger és Rumbold, Bp., 1880‒1881. 21., 27‒28., 31. 8 W. Kovács András: Vármegyei jegyzőkönyv és megyei pecsét a középkori Erdélyben? In: Certa- men IV. Szerk. Egyed Emese‒Gálfi Emőke‒Weisz Attila. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozs- vár, 2017. 279‒285. 9 Tagányi K.: i. m. (7. jz.) 21., 31. 10 „scutum videlicet militare erectum, superne in caeruleum, inferne autem in rubrum duos aequ- ales campos divisum, in qua quidem inferiori rubri coloris scuti area tria fl umina undabunda, aequali ab invicem spatio disiuncta per transversum decurrere, in superiori autem coelestini co- loris scuti parte, in medio, ex margine fl uminis angelus fl avo habitu amictus, et in pectore in formam crucis alba stola signatus, ac etiam praecinctus, capillis sparsis et alis expansis ac forma iuvenii conspicuus, ambabus suis manibus supra caput elevatis, diadema regium tenere, et intu- entium oculis sese recto vultu offerens, pubetenus prominere cernuntur.” ‒ Áldásy Antal: A Ma- CUM SIGILLO NOSTRO 639

határozó eleme fi gyelhető meg: két pólya, illetve egy lebegő, háromágú liliomos korona. Az 1515-ös és 1517-es pecsétek mellett Nyáry Albert már 1886-ban három új adattal bővítette a korai Sáros megyei pecsétre vonatkozó ismereteket: 1505- ből, 1525-ből, valamint 1528-ból is talált példát az említett pecsét használatára.11 Tagányi a szórványos adatokból arra következtetett, hogy a pecsétet, afféle korai megyepecsétként, az alispán használta, aki a saját címere helyett (vagy azzal pár- huzamosan) használhatta a közösség jelvényét az okleveleken.12 Tagányi magyará- zatát Borsa Iván is elfogadta, azonban felhívta a fi gyelmet arra, hogy ennek ellené- re továbbra is szükség volt a négy szolgabíró pecsételésére.13 A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának „A középkori Magyar- ország levéltári forrásai” című adatbázisa14 segítségével ma már könnyen áttekint- hetők a középkor végi Sáros megye nagy számban fennmaradt hatósági oklevelei, melyet kiegészítenek az Eperjes, Bártfa, illetve Kassa városok levéltáraiban talál- ható iratok jó minőségben megőrződött pecsétjei. A pecsétanyag szisztematikus átvizsgálását követően egyértelműen kijelenthető, hogy a Tagányi Károly által le- írt pecsét nemcsak az említett időpontokban, hanem 1498 és 1526 között folyama- tosan kimutatható. S ahogy már Nyáry Albert is rámutatott, a pecsét használata nem ér véget a középkor hagyományos korszakhatárával, az 1530-as, 1540-es években is végig nyomon követhető.15 Fontos kiemelni azt is, hogy Tagányi és Borsa véleményével ellentétben nem az alispán, hanem az egyik szolgabíró nyomta rá a kérdéses pecsétet az iratokra. Az 1460-as évektől kezdve Sáros megye oklevelein a pecsétek többnyire körkörö- sen helyezkednek el, a középre nyomott alispáni pecsétet veszik négy oldalról kör- be a szolgabírák jelvényei.16 A pólyákat és koronát ábrázoló címer a Jagelló-kori okleveleken soha nem az alispáni helyen, hanem az alispán pecsétjét körülölelő

gyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának czímjegyzéke. II. Czímereslevelek. MNM Könyvtára, Bp., 1904. 115.: 191. sz. A címer később kisebb változásokon esett át, a hullámpólyák száma négyre növekedett, míg az angyalt meztelen nőalak váltotta fel. Ld. Sokolovsky, L.: i. m. (1. jz.) 143‒150. 11 Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala. MTA, Bp., 1886. 86. 12 Tagányi K.: i. m. (7. jz.) 21. 13 Borsa I.: i. m. (4. jz.) 61. 14 https://archives.hungaricana.hu/hu/charters/search/ (letöltve: 2017. aug. 22.) 15 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (= MNL OL), P 13 Balpataky család levéltára, nr. 72/A, nr. 74/A; MNL OL P 346 Kapivári Kapy család levéltára, Évrendezett iratok 1527. nr. 4., 1539. nr. 1., 1549. nr. 3.; MNL OL P 608 Sóvári Soós család levéltára, Évrendezett iratok 1527. nr. 2., 1529. nr. 2., 1531. nr. 1., 1540. nr. 3., 1545. nr. 5., 1547. nr. 2., nr. 7., 1549. nr. 15., 1549. nr. 19., 29.; MNL OL Márkusfalvi és batizfalvi Máriássy család levéltára, P 491 Máriássy család, I. sorozat, Márkusfalvi rész nr. 231., nr. 231/A., nr. 231/B, nr. 241.; Štátny Archív v Prešove ‒ Pobočka Prešov, Magistrát Prešov (= ŠAPPP MP) sign. 2167., sign. 2322‒2325.; Štatny Archív v Prešove – Pracovisko Bardejov, Magistrát mesta Bardejov (= ŠAPPB MMB), Listy 5713., 5754., 5917., 6316., 6405., 6463.; Archív Mesta Košice (= AMK), Collectio Schwartzenbachiana nr. 1209., nr. 1210., nr. 1212., nr. 1433., nr. 1434. 16 Kádas István: Sárosi „reform” Miklós fi a Miklós ispánsága idején? (1374‒1380). In: Micae mediaevales V. Fiatal történészek dolgozatai a középkori Magyarországról és Európáról. Szerk. Fábián Laura‒Gál Judit‒Haraszti Szabó Péter‒Uhrin Dorottya. ELTE BTK Történelemtudomá- nyok Doktori Iskola, Bp., 2016. 130. 640 KÁDAS ISTVÁN szolgabírói pecsétek egyikén szerepel. Mindemellett több esetben szépen kivehető a ‒ különben kisebb méretű ‒ középső pecséten az aktuális alispán személyes vagy családi címere: a Bertóti és Hedri családok esetében a kitárt szárnyú sas, Máriási István buzogányos vitéze, vagy éppen Varjúfalvi Varjú János búzakalászos címer- pajzsa.17 Ezeknek a középső címereknek a váltakozásai szépen követik az alispán- váltásokat.18 A megyecímer előzményeként defi niált címert következésképpen az egyik szolgabíró használhatta. A hosszú, több évtizedes periódus már eleve kétségessé teszi, hogy egyetlen személyhez kössük a pecsétet. Mindenesetre az ország több megyéjéhez hasonlóan Sáros megyében sem számított ritkának a hosszú, évtizede- ket meghaladó szolgabírói hivatalviselés.19 A korszak leghosszabb ideig hivatalban lévő szolgabírái közül leginkább Ternyei Imre vagy Salgói Borsvai András szolga- bírák valamelyike merülhetne fel a címer birtokosaként. Előbbi 1502 és 1522 kö- zött mutatható ki a tisztségben; kisbirtokos mivolta ellenére a megyei nemesség befolyásos tagja volt, Bártfának írott levelei a megyei adószedéssel, információ- áramlással kapcsolatban is forrásként szolgálnak.20 1522 után azonban Ternyei neve már nem jelenik meg a szolgabírók között, holott a pecsét továbbra is hasz- nálatban maradt. Ráadásul ‒ az említett levelezésnek köszönhetően ‒ ismerjük Ternyei saját pecsétjét is.21 Ez a következő címerképet mutatja: vízszintes, cson- kolt fatörzsből ívesen elágazó, oszlopos, felül három ágra bomló hajtás, az ágak végén egy-egy különböző jellegű rozettával.22 Salgói Borsvai András ugyancsak hosszú ideig viselte a szolgabírói hivatalt, 1503 és 1528 között több ízben is meg- választották a tisztségre. Azonban a pecsét azokban az években is használatban maradt, amikor Borsvai éppen nem viselt szolgabíróságot, illetve amikor már lekö- szönt a tisztségről.23 Felvethető, hogy a kérdéses címer egy folyamatosan hivatal-

17 MNL OL Diplomatikai Levéltár (= DL) 70 388., DL 70 339., DL 64 513., DL 39 874., DL 57 910., DL 57 913., DL 39 878., DL 69 172., DL 69 106., DL 64 533., DL 69 107., DL 67 198., DL 39 883., DL 39 887., DL 23 523., DL 102 937., DL 69 121., DL 57 946., DL 64 569., DL 64 570., DL 102 938., DL 23 893., DL 64 588., DL 23 949.; ŠAPPP MP Inv. č 937. sign. 744., Inv. č 1156. sign. 927., Inv. č 1391. sign. 1132., Inv. č 1372., sign. 1116., Inv. č 1297., sign. 1048., Inv. č 1259., sign. 1016.; ŠAPPB MMB Listy 3125., 3218., 3334., 3351., 3836., 5446., 5475., 5484., 5485. 18 Magyarország világi archontológiája 1458‒1526. II. Szerk. C. Tóth Norbert‒Horváth Richárd‒ Neumann Tibor‒Pálosfalvi Tamás‒W. Kovács András. MTA BTK, Bp., 2017. (= Archontológia 1458‒1526 II.) Köszönöm Neumann Tibornak, hogy Sáros megye archontológiájának kéziratát rendelkezésemre bocsátotta, valamint a kutatás során tőle kapott tanácsokat. 19 Archontológia 1458‒1526 II., ill. C. Tóth Norbert: Szabolcs megye működése a Zsigmond-kor- ban. Szabolcs Községért Kulturális Közhasznú Közalapítvány, Nyíregyháza, 2008. 64‒65. 20 Kádas István: Kölcsönös haszon. Eperjes, Bártfa városok és a Sáros megyei kisnemesség a kö- zépkor végén. In: Hatalom, adó, jog. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Kádas István‒Weisz Boglárka. MTA BTK TTI, Bp., 2017. 340.: 13. jz., 358‒359., 366. 21 ŠAPPB MBB Listy 3625. 22 Lővei Pál címerleírása, akinek segítségét ezúton is nagyon köszönöm. 23 Kádas I.: Kölcsönös haszon i. m. (20. jz.) 339.: 10. jz., 352., 356., 359., 361. Sőt még 1543-ban is szolgabíró lehetett (MNL OL P 491 I. nr. 231/A.). 1541-ben viszont már Kendi János, Balpata- ki Miklós, Lipolt Ferenc és Csuda Bálint töltötték be a tisztséget (MNL OL P 346 1541. nr. 4.), CUM SIGILLO NOSTRO 641

ban lévő családhoz lenne köthető. A korszakban a Gombos család két tagja is viselt egymás után szolgabírói hivatalt, ám 1516-ot követően a második tag, Rákosi Gombos Lőrinc is leköszönt hivataláról.24 Ráadásul Lőrinc címerét is ismerjük, ami ugyancsak nem azonosítható a pecséten szereplő ábrával.25 Érdekes továbbá, hogy sem Ternyei Imre, sem Gombos Lőrinc saját címere nem jelenik meg a ható- sági okleveleken hivatalviselésük idején. Ennek oka, és ez a felismerés alapjaiban változtatja meg a kérdéskör vizsgála- tát, hogy nemcsak a Tagányi által leírt címer, hanem a másik három szolgabírói helyen szereplő pecsét is állandó és folyamatos volt az 1498 és 1526 közötti idő- szakban.26 Ezek a címerek a következők: háromágú koronából növekvő medve, koronát viselő angyal és három szál búzakalászt vagy nyílvesszőt tartó kar. Mind a négy pecsét rendre megtalálható a több száz megyei kiadványon. A pecsétek kör- iratán a megye magyar neve olvasható SAROS, illetve SARO alakokban.27 Az 1498 és 1526 közötti időszakból tizenhat különböző szolgabírót ismerünk, ettől függetlenül a hatósági okleveleken, bár az alispáni pecsét követi az alispánok vál- tozását, a szolgabírói pecsétek állandóvá, a tisztséget betöltő személyektől függet- lenné váltak.28 A négy hivatali pecsét használata Mohács után is változatlan ma- radt, egészen 1555-ig kimutatható.29 Kiszorulásuk az egységes Sáros megyei pecsét megjelenéséhez köthető, melynek első nyomai 1557-ből származnak. Az oklevelek corroboratiója szerint az ítélkezés során ekkor már ezt az egy pecsétet használták.30 Ezek alapján elmondható, hogy Sáros megyében 1498-ban a szolga- bírók személyes pecsétjeit hivatali pecsétek váltották fel, melyeket ezt követően

míg 1545-ben Lipolt Ferenc, Csuda Bálint, Trocsányi Péter és Bozinkai Péter viseltek szolgabí- róságot (MNL OL P 608 1545. nr. 7.). 24 Archontológia 1458‒1526 II. 25 ŠAPPB MBB Listy 3881. 26 A problémáról 2010-ben Norbert Novosád előadást tartott Eperjesen, a „Dejiny Slovenska v ar- chívnych prameňoch – Dvadsať rokov archívnictva na Filozofi ckej fakulte Prešovskej univerzity v Prešove” c. konferencián, „Prechodné obdobie v pečatení listín Šarišskej stolice” címmel. Az előadás írott változata sajnos mindeddig nem jelent meg. Köszönöm az előadónak, hogy kéziratát használhattam. 27 A körirat változásait Norbert Novosád alaposan vizsgálta. Kutatása szerint 1498 és 1503 között a köriraton a „COMITATUS DE SAROS”, 1503 és 1508 között a „COMITATUS SAROS”, 1508 és 1511 között újra a „COMITATUS DE SAROS”, míg 1511-et követően a „COMITO SARO” alak olvasható. Novosád, N.: i. m. (26. jz.). 28 Archontológia 1458‒1526 II., továbbá 1502-ből Asgúti László: MNL OL Diplomatikai Fénykép- gyűjtemény (= DF) 282 535., 737. fénykép. Ez a szám az 1526 és 1550 közötti időszakban tovább bővült, igaz, a megválasztott új tisztviselők többnyire ugyanazokból a családokból kerültek ki: Kellemesi Ferenc, Usz János, Ternyei Lipolt Gáspár, Kakasfalvi Csuda Bálint, Kendi János, Bal- pataki Miklós, Roskoványi János, Ternyei Lipolt Ferenc, Trocsányi Péter, Bozinkai Péter és talán Balpataki György nevével egészíthető ki a lista. MNL OL P 13 I. nr. 70/A., nr. 73/A., II. nr. 23.; MNL OL P 346 1534. nr. 1., 1539. nr. 1., 1541. nr. 4., 1541. nr. 8.; MNL OL P 608 1545. nr. 7.; ŠAPPB MMB Listy 5596., 6180., 6371., 6405.; ŠAPPP MP Sign. 1954., 2322., 2323., 2324., 2325. 29 MNL OL P 608 1555. nr. 2., nr. 3., nr. 10. 30 „harum nostrarum vigore et testimonio litterarum mediante, quas sigillo nostro, quo in iudiciis utimur, consignavimus” ‒ MNL OL P 608 1557. nr. 3., nr. 6. 642 KÁDAS ISTVÁN majdnem hatvan éven keresztül, az egységes testületi pecsét bevezetéséig használ- tak. Ezek egyike volt a Tagányi-féle sigillum. A négy hivatali pecsét első ismert előfordulása egy 1498. augusztus 20-án kibocsátott oklevélről származik.31 Egy hónappal korábban, 1498. július 26-án még személyes pecsétekkel hitelesítették az iratokat.32 Az augusztusi oklevél kibo- csátója nem a megyei hatóság, hanem a megyei nemesség universitasa volt. A megyei nemesek közössége által kibocsátott oklevelek száma a Jagellók korára növekszik meg. A megyei közösségtudat kialakulása és az önkormányzatiság meg- jelenésének folyamata a megyei pecsét iránti igénnyel is összefügg.33 Borsa Iván Somogy megye 1498-ban kapott testületi pecsétje esetében fi gyelte meg, hogy elein- te azt a megye universitasának kiadványaira nyomták rá, míg a megyei hatóság nevében kelt iratokat továbbra is az alispán és a szolgabírók közös pecsételése hi- telesítette. Ez a gyakorlat azonban 1521-ben megváltozott, a testületi pecsét hatás- köre kiszélesedett, és már a hatósági kiadványokon is használatba került.34 So- mogy megye pecsétjével ellentétben a sárosi hivatali pecséteket már a kezdetektől fogva alkalmazta a megye hatósága is, mindössze tíz nappal a megjelenésüket kö- vetően egy alispán és szolgabírók által kibocsátott kiadványra is rányomták.35 Az 1498. augusztus 20-án kelt oklevél a Sáros mezővárosában, Szent István király ünnepén összegyűlt nemesek azon határozatát örökíti meg, melyben a fél- forintos subsidiumot további fél forinttal toldották meg a megye új zsoldosainak a fi zetésére. Az így kerek egy forintra rúgó adó behajtóivá Szinyei Mátyust és Ber- tóti Szaniszlót választották.36 Sáros megye nemessége ezzel a gyűlésével az 1498. Szent György-napi országgyűlésre és az annak során hozott rendelkezésekre ref- lektált. A törvény hadügyi reformja ugyanis a megyék működésében is változást hozott, a megyei zsoldoscsapatok kiállítása, fi nanszírozása új feladatok elé állítot- ta a megyét.37 Ulászló király már 1498. augusztus 24. körül megparancsolta Sáros megye nemességének, hogy a Lengyelországot érő török támadás miatt egy hóna- pon belül állítsa ki zsoldosait.38 Bár az uralkodó felmentette Kassa, Bártfa, Eperjes és Kisszeben városokat a megyéknek fi zetendő fél forint alól, a Felső Részek me- gyéi követének sikerült elérnie, hogy az egy vagy fél éve kezükön lévő zálogbirto- kaik után a városok is fi zessék meg a fél forintot a csapatok fenntartására.39 Szinyei és Bertóti fel is kereste a sárosi városokat, Eperjes például 64 dénárt költött a két

31 DL 60 888. 32 ŠAPPP MP Inv. č. 783. Sign. 629. 33 Tringli István: Megyék a középkori Magyarországon. In: Honoris causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. Szerk. Neumann Tibor‒Rácz György. MTA TTI‒PPKE BTK, Bp.‒Piliscsaba, 2009. 515‒516. 34 Borsa I.: i. m. (4. jz.) 62. 35 ŠAPPP MP Inv. č. 786. Sign. 632. 36 DL 60 888. 37 Tringli I.: i. m. (33. jz.) 517. 38 DL 70 332. 39 DL 70 333. Vö. DF 269 158., DF 216 186. CUM SIGILLO NOSTRO 643

adószedő megvendégelésére.40 Az adóval a megye előtt kellett elszámolni, 1500- ban Sáros megye universitasa két nemest bízott meg azzal, hogy vizsgálják felül Szinyei és Bertóti 1499. évi, a megyei had fi zetésére beszedett adóról szóló elszá- molását.41 Valószínű, hogy ugyanezen a gyűlésen választották meg a megyei hadak kapi- tányát is.42 Ezt a pozíciót 1501-ben Harsági Farkas László töltötte be, akit akár már 1498-ban megválaszthatott a megyei nemesség.43 Harsági 1493-ban még bihácsi várnagyként szolgált, Derencsényi Imre és Bajnai Bot László bánok familiárisa- ként.44 Derencsényi udbinai csatában történt elhunytát követően azonban itteni szolgálata véget ért, átadta Bihácsot az új bánnak, Kanizsai Lászlónak45 és hazatért megyéjébe. Sáros megye kapitányi tisztségét akár még 1525-ben is betölthette, a megye nemessége ugyanis ekkor tőle vett fel kölcsönöket a csapatok fi nanszírozá- sára.46 A feladat jelentős megyei befolyással járhatott, s közrejátszhatott abban, hogy 1534 és 1544 között az idős Harsági már ispánként irányította a megyét.47 Címere, mely koronából növekvő farkast vagy medvét ábrázolt, nagy hasonlóságot mutat az 1498-tól használt hivatali pecsétek egyikének ábrájával.48 Elképzelhető,

40 DF 282 535., 593. fénykép. Az adószedésben részt vevők megvendégelésének szerepére vö. Neu- mann Tibor: „Minden időkben kegyelmes uratok kívánunk lenni”. A királyi városok adóztatása a 15. század végén. In: Hatalom, adó, jog (20. jz.) 66‒67., 101. 41 DL 47 107. – A szomszédos Abaúj megyében 1501-ben, a megye universitasa által elrendelt, a zsoldosok számára beszedett adót Cékeházi Céke Péter szolgabíró hajtotta be, aki az összeget az egyik zsoldosnak, Homrogdi Jánosnak, valamint Kércsi Fuló Balázsnak, a megyei sereghez kül- dött oratornak adta át (DL 84 007.). Fuló Balázs korábban maga is szolgabíró volt: Novák Vero- nika: Nyitra, Bars és Abaúj vármegyék tisztviselői és oklevélkiadásuk 1526-ig. Szabolcs-Szat- már-Beregi Levéltári Évkönyv 16. (2003) 42. 42 A kapitányi tisztség körüli ellentétek ismert példája az az 1500-ból származó ugocsai eset, amikor a megye akaratával szemben az erre és más pozíciókra ácsingózó Rozsályi Kun Jakab Perényi Gábor ellen vádaskodott, kényszerítve a szolgabírókat a valótlan állítását igazoló oklevél megpe- csételésére: DL 71 077.; A Perényi család levéltára 1222‒1526. Közzéteszi Tringli István. Ma- gyar Országos Levéltár‒MTA TTI, Bp., 2008. 697. sz. 43 ŠAPPP Fond Farkaš (Farkas) zo Záborského (= Farkas) č. 158. inv. č. 147. 44 ŠAPPP Farkas č. 153. inv. č. 143.; Magyarország világi archontológiája 1458‒1526. I. Főpapok és bárók. Szerk. C. Tóth Norbert‒Horváth Richárd‒Neumann Tibor‒Pálosfalvi Tamás. MTA BTK TTI, Bp., 2016. 96. 45 ŠAPPP Farkas č. 153. inv. č. 143. Derencsényire ld. Kubinyi András: Bárók a királyi tanácsban Mátyás és II. Ulászló idejében. Századok 122. (1988) 177., 134. jz.; Péterfi Bence: A Lajtán in- nen, az Innen túl. Kanizsai László pályafutása a Magyar Királyságban és a Szent Római Biroda- lomban a 15‒16. század fordulóján. Századok 150. (2016) 450.; Kubinyi András: A Jagelló-kori Magyarország történetének vázlata. II. Századok 128. (1994) 302. 46 DL 47 614., DL 47 638. – Zala megyében szintén kölcsönöket vettek fel a csapatok fi zetésére: Holub József: Zala megye története a középkorban. Zala megye, Pécs, 1929. 306. 47 MNL OL P 13 I. nr. 70/A, nr. 71/A, nr. 72/A, nr. 73/A, nr. 74/A, II. nr. 23.; MNL OL P 346 1534. nr. 1., 1532. nr. 2., 1536. nr. 3., 1539. nr. 1.; MNL OL P 608 1534. nr. 2., 1535. nr. 1., 1539. nr. 2., 1540. nr. 1., 3., 4., 1543. nr. 4. Vö. Fallenbüchl Zoltán: Magyarország főispánjai 1526‒1848. Argumentum, Bp., 1994. 93. 48 A Harsági Farkasok 1418. évi címereslevelén sánckosárból növekvő, nyakán koronát viselő med- ve szerepelt. Magyar czímeres emlékek. Közli Fejérpataky László. MTA‒MHGT, Bp., 1901. (Monumenta Hungariae Heraldica) 25‒27. A valószínűleg Farkas Lászlóhoz köthető harsági re- 644 KÁDAS ISTVÁN hogy a megyei csapatokról határozó, 1498. augusztus 20-án tartott gyűlés egyik következménye lenne a hivatali pecsétek megjelenése is, mint Sáros megye ne- mességének sajátos válasza a növekvő számú feladatokra. Ez a hipotézis azonban további adatokkal nem erősíthető meg. Ráadásul a gyűlés határozatát megörökítő dokumentumot már a hivatali pecsétekkel hitelesítették, így vagy később pecsétel- ték meg az iratot, vagy inkább egy korábbi, 1498. augusztus 20-a előtti sedrián született döntés az új pecsétek véséséről. A négy hivatali pecsét használatának és szimbolikájának vizsgálatához elen- gedhetetlen adalékot jelentenek a megyei universitas által kibocsátott iratokon el- vétve felbukkanó corroboratiók. Sáros nemességének korai, 1474-ben kelt okleve- lén az universitas még „per sigilla vicecomitis et iudicum nobilium” pecsételte meg az iratot, melynek a hátlapján is öt pecsétnyom látható.49 1484-ben viszont a megyei nemesség Bártfának szánt fi gyelmeztetését csupán egyetlen pecséttel zár- ták le.50 1498-tól kezdve az universitas okleveleit a négy hivatali pecséttel, vala- mint az alispán pecsétjével hitelesítették. Utóbbi azonban 1519-től kezdődően visszaszorult a megyei nemesi közösség okleveleiről, amelyeket ekkortól általá- ban csak a hivatali pecsétekkel látták el. Ezek változó számban jelentek meg az okleveleken.51 1525-ben a Harsági Farkas Lászlótól felvett kölcsönről a megye pecsétjével („sigillo comitatus nostri”) megerősített oklevelet állítottak ki. Bár a corroboratio egyes számban használja a sigillum szót, az iraton mégis három hiva- tali pecsét szerepel.52 Ez esetben természetesen gondolhatunk elírásra, néhány hó- nappal később a megye nemessége ugyanakkor újabb kölcsönt vett föl Harságitól, melyet már „cum sigillis nostris” hitelesített.53 1517-ben, egy Eperjes bírója és esküdtjei számára kibocsátott oklevélen ugyancsak a „sigillis nostris consignatas et roboratas” formula szerepel.54 Érdekes azonban egy 1505-ben Bártfa városának írt levélen szereplő utóirat, melyben a megye universitasa a következőt írja: „Ne csodálkozzanak azon, hogy (jelen oklevelet) e megye pecsétjével nem pecsételtük meg, a hitelesítő pecsétek ugyanis egy testvérünknél vannak, így azokkal nem tud-

neszánsz sírkövön az állatalak már a koronából emelkedik ki. Miroslav Čovan: Renesančná se- pulkrália v Záborskom. Pamiatky a múzeá 63. (2014:4) 35‒36. 49 DL 75 669. 50 A pecsét virágcsokrot tartó kart ábrázol, fölötte M monogram látható. A pecsét feltehetően Prócsi Gyármán Mihály szolgabíróhoz köthető. ŠAPPB MBB Listy 2345. Vö. Budapest Történeti Mú- zeum, Pecsétmásolati Gyűjtemény 64.682. 51 1515-ben, 1517-ben és 1518-ban még szerepel az alispáni pecsét: DL 47 107., DF 229 540., ŠAPPP Farkas č. 162. inv. č. 150. 1519-től már nem: DL 23 300., DL 47 614., DL 47 638.; ŠAPPB MMB Listy 5713., 5733., 5754., 5917., 6255., 6405., 6463.; AMK Collectio Schwartzen- bachiana 1209., 1211., 1212., 1433. Az alispáni pecsét eltűnése egybeesik Tárcai Miklós ispán és Varjúfalvi Varjú János alispán tisztviselésének kezdetével (Archontológia 1458‒1526 II.). 1534- ben viszont újra mind az öt pecsét megjelenik: MNL OL P 491 I. nr., 231., 231/A, 231/B. 52 DL 47 614. 53 DL 47 638. Vö. a ŠAPPP Farkas č. 151. inv. č. 141. jelzetű 1484. évi oklevél formulájával, mely a „sigillis nostris” alatt még az alispán és a szolgabírók magánpecsétjeit értette. 54 DF 229 540. CUM SIGILLO NOSTRO 645

tuk megpecsételni.”55 A levél megfogalmazója egyes számot használ, amikor a megye pecsétjéről („sigillum comitatus”) ír, viszont a konkrét pecsétekre már – rosszul ragozott – többes számmal („sigille sunt consignate”) utal. Ennek tükrében felvethető, hogy a „megyei pecsét” kifejezés alatt több konkrét pecsétet értettek, s a négy pecsét együtt jelentette a megye jelvényét. Ez a megoldás párhuzamba ál- lítható Szepes megye Jagelló-kori gyakorlatával, ahol a négy pecsétre vésett felira- tok összeolvasása a megye nevét adta ki.56 A sárosi pecsétek 1505-ben egy megyei küldöttnél lehettek, melyekkel igazol- ta, hogy a megye universitasának akaratát képviseli. A megyei hatóság tagjainak pecsétjei több célt szolgáltak: amellett, hogy hitelesítették a megyei hatóság kiad- ványait, használták őket az ítélkezés során, illetve igazolták, hogy a királyi pa- rancsra vagy a megye saját kezdeményezésére elrendelt vizsgálatok végrehajtói a megye hatóságának egybehangzó akaratából végzik feladatukat. A pecsétek ilyen jellegű használatára való utalás már a 14. században megjelent a Sáros megyei oklevelekben, az ügyben eljáró szolgabíró, illetve az őt elkísérő és beszámolójának hitelességéről tanúskodó megyei ember kapcsán említették, hogy „cum nostro sigillo” küldték ki őket.57 Ez a sigillum a megyei hatóság egy tagjának a saját pecsét- je lehetett, az viszont nem derül ki, hogy az épp eljáró iudex nobiliumhoz tartozott, vagy egy másik szolgabíróé, esetleg az alispáné volt. Hasonló problémával szem- besült C. Tóth Norbert a Felső-Tisza-vidék megyéinek vizsgálata során is, ahol a megyei embereket „mediante nostro sigillo” küldték ki.58 A Gömör megyei kikül- döttek esetében viszont többes számban említik a pecséteket, míg Pest megyében a szolgabírók pecsétjével idéztek.59 A 15. század első felében Abaúj kiküldött me- gyei emberei is egy-egy szolgabíró pecsétjét vitték magukkal, sőt meg is nevezték

55 „Non mirantur (helyesen: mirentur), ex quo cum sigillo huius comitatus non consignavimus, quia sigille (!) sunt consignate (helyesen talán: assignate) aput unum fratrem nostrum et praeterea cum eisdem consignare non potuimus” – DF 216 772. 56 Sokolovsky, L.: i. m. (1. jz.) 127‒128. 57 Pl. DL 41 112., DL 41 178., DL 39 824., DF 268 447., DF 268 676., DF 268 449.; Kádas I.: Sá- rosi „reform” i. m. (16. jz.) 128. – A megyei emberek szerepére és feladatvégzésére ld. Neumann Tibor: Választott nemesi esküdtek Nyitra megyében (Az 1486. évi 8. tc. végrehajtása). Századok 139. (2005) 268.; C. Tóth Norbert: Adatok a megyék és hiteleshelyek közötti viszonyra a 14. és 15. században. Századok 136. (2002) 358.; Holub J.: i. m. (46. jz.) 163.; Zoltan Iusztin: The Nob- le Judges in Timiş County (14th‒15th Centuries). Transylvanian Review 22. (2013) 256‒257.; Kádas István: Megyei emberek az északkelet-magyarországi megyei oklevelekben. In: Micae Mediaevales IV. Fiatal történészek dolgozatai a középkori Magyarországról és Európáról. Szerk. Gál Judit‒Kádas István–Rózsa Márton–Tarján Eszter. ELTE BTK Történelemtudományok Dok- tori Iskola, Bp., 2015. 116−121. 58 C. Tóth N.: Szabolcs i. m. (19. jz.) 110. 59 Gömör: „mediantibus sigillis nostris” – Kádas I.: Megyei emberek i. m. (57. jz.) 109−110.; Pest: „sigillo iudicum nobilium” – Tringli István: Pest megye a késő középkorban. In: Pest megye monográfi ája I. 2. rész. A honfoglalástól 1686-ig. Torma István közreműködésével szerk. Zsoldos Attila. Pest Megye Monográfi a Közalapítvány, Bp., 2001. – A pecsétre való utalás esetleges volt, Krassó megyéből például a középkorból csupán egyetlen pecséttel kiküldött személyt ismerünk. Elek Szaszkó: Behind the Archontology of Krassó County (Remarks of the Personnel and the Operation of the County Authorities in Krassó). Banatica 26. (2016) 2. sz. 161. 646 KÁDAS ISTVÁN azt a tisztviselőt, akinek jelvényével eljártak.60 Hasonló gyakorlat alakult ki Tolna megyében is.61 A megyei pecséthasználat kérdése tehát szorosan összefügg a megyei kikül- döttek problémakörével. Sárosban a 14. század végétől visszaszorult a megyei em- berek kiküldése,62 rendszeresen újra csupán a Jagellók korában ‒ 1506-tól kezdve ‒ bukkannak fel a hatósági kiadványokban. Az új megyei gyakorlat szerint az ügy- ben eljáró szolgabírót vagy szolgabírákat egy további nemes kísérte el, méghozzá az ispánt vagy alispánt képviselve („in persona comitis/vicecomitis”).63 Az új meg- oldás bevezetése összefügghet az 1505. évi ispán-, illetve alispánváltással. 1505 áprilisában Perényi Imre abaúji örökös ispán és nádor vette át Sáros megye irányí- tását, míg az alispáni székbe a korábban választott nemesi esküdtként és megyei adószedőként is kipróbált Bertóti Szaniszló került.64 Bertóti hivatali helyettese Rá- kosi Gombos Lőrinc lett, aki korábban Máriási István alispán sárosi alvárnagya- ként tevékenykedett, majd később szolgabíróvá is megválasztották.65 Az „in persona comitis” formulát Sáros megye valószínűleg a szomszéd me- gyékből vette át. A régió megyéi közül legkorábban Zemplénben mutatható ki, ahol már 1453-ban, illetve 1455-ben is az ispán személyében küldtek ki megyei embert a szolgabírók mellé.66 A megye alispánja 1453-ban Kozmai Pál volt, aki 1454–1455-ben Sztáncsi Miklóssal együtt viselte a tisztséget. Sztáncsi idősebb Pe- rényi János familiárisa volt.67 A Zemplén megyei törvényszék ekkor a Perényiek

60 Kádas I.: Megyei emberek i. m. (57. jz.) 109−110. 61 Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt, 1314‒1525. Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1998. 38 sz., 42. sz., 62. sz., 83. sz., 95. sz., 97. sz., 101. sz., 112. sz., 117. sz., 133. sz., 137. sz., 142. sz. 62 Kádas I.: Sárosi „reform” i. m. (16. jz.) 128. – A megyei hatóság 1425-ben Bagos Jakabot (Zsig- mondkori oklevéltár. XII. Közzéteszi C. Tóth Norbert‒Lakatos Bálint. Magyar Nemzeti Levéltár, Bp., 2013. 388. sz.), ill. Aranyasi Nagy Pált (DF 228 678.) nevezi homo nosternek, míg 1494-ben Rákosi Gombos Lőrincet küldték ki a vizsgálódó szolgabíró mellett (DL 57 804.). 63 DL 69 170., DF 229 285., DF 270 892., DL 69 171., DL 57 868., DF 229 325., DL 102 933., DF 229 402., DL 57 916., DL 67 198., DF 217 891., DL 64 560., DL 23 649., DL 23 300., DL 64 566., DF 229 702., DL 64 589., DF 218 382, DF 218 381, DF 218 379., DL 64 618., DL 64 620. – 1507- ben a megyei universitas oklevelében Raszlavicai Mihályra a „homo vicecomitis” kifejezést használta (DF 250 511.). Ez egy elterjedtebb fogalom volt, már az Anjouk korától kezdve megje- lent, s például Nyitrában, Trencsénben, Győrben, Szatmárban, Hevesben, Szepesben a későbbiek- ben is megfi gyelhető. Gábor Gyula: A megyei intézmény alakulása és működése Nagy Lajos alatt. Grill Károly, Bp., 1908. 88.; A Pécz nemzetség Apponyi ágának az Apponyi grófok családi levéltárában őrzött oklevelei. I. 1241‒1526. Szerk. Kammerer Ernő. Bp., 1906. 437.; A podmani- ni Podmaniczky család oklevéltára. II. Közzétette Lukinich Imre. MTA, Bp., 1939. 515.; Horváth Richárd: Győr megye hatóságának oklevelei (1328‒1525). Győri Egyházmegyei Levéltár, Győr, 2005. 68.; A nagy-károlyi gróf Károlyi-család oklevéltára. I‒II. S. a. r. Géresi Kálmán. Bp., 1882‒1883. I. 554., II. 112.; DF 281 470. 64 DL 39 858. Esküdt: DF 262 741., DF 269 597., DL 46 072. 65 DF 216 770.; Bártfa szabad királyi város levéltára 1319‒1526. I. Összeáll. Iványi Béla. MTA, Bp., 1910. 3193. sz.; DL 102 932., DF 229 402., DL 24 358. 66 DL 31 643., DL 66 942. 67 Magyarország világi archontológiája 1301‒1457. I. Szerk. Engel Pál. História‒MTA TTI, Bp., 1996. 243. CUM SIGILLO NOSTRO 647

terebesi vára alatt ülésezett,68 így nem elképzelhetetlen, hogy Perényi János tár- nokmester és emberei jobban éreztették befolyásukat a megyei hatóság működé- sében.69 Az ispán személyében kiküldött emberek gyakorlata az 1460-as években is meghatározó volt,70 s később más családokból származó ispánok idején is to- vábbélt.71 A formula 1469-ben és 1470-ben rövid időre Abaújban is megjelent,72 a 16. század elején pedig már a térség több megyéjében is megfi gyelhető.73 A közép- kor utolsó éveire Abaújban az ispán személyében eljáró emberrel már a szolgabíró sem maga szállt ki, hanem helyette is kiküldöttet delegáltak.74 Zemplénben ugyan- csak előfordult hasonló, már 1469-től találunk erre példát.75 Az alispán bizalmasának kiküldése a helyi hagyományban is gyökerezhetett, Sáros hatósága az 1470-es években a négy szolgabíró együttes kiküldése mellett több esetben még egy alispánt, pontosabban alispánhelyettest is kirendelt.76 1494- ben pedig mindenféle egyéb megjegyzés nélkül Rákosi Gombos Lőrincet küldték ki a vizsgálódó szolgabíró mellé.77 Gombos sárosi alvárnagyi szolgálata 1495 és 1498 között adatolható, de valószínű, hogy 1494-ben is már az alispán-várnagyot képviselte kiküldöttként.78 Ezekben az esetekben valóban az alispán familiárisaira gondolhatunk. A másik szembetűnő jelenség, hogy az 1474-ben „alispánként” kikül- dött Nyomárkai Benedek és Lucskai Miklós, valamint az 1486-ban említett Sze- rencsi Gergely korábban szolgabírói hivatalt viseltek.79 Ugyanez megfi gyelhető az 1506-tól az alispán személyében kiküldött nemesek között is: Enyickei Zsigmond és Kendi György szintén szolgabírói tevékenységüket követően jelennek meg

68 Csukovits Enikő: Sedriahelyek ‒ megyeszékhelyek a középkorban. Történelmi Szemle 39. (1997) 385. 69 Vö. Novák Ádám: Egy felső-magyarországi bárói család birtoklástörténete 1465-ig. A terebesi Perényiek. Agrártörténeti Szemle 56. (2015) 1‒48.; Uő: János Perényi, Master of the Treasury and his Relationship with the Upper-Hungarian Cities (1438‒1458). Mesto a dejiny 5. (2016) 76‒88.; Tringli István: Hunyadi Mátyás és a Perényiek. Levéltári Közlemények 63. (1992) 177‒183. 70 DL 31 890., DF 284 190., DL 66 995., DL 31 888., DF 268 436., DF 266 289., DL 31 915. 71 DL 85 057., DL 85 122., DL 67 135., DL 20 221., DL 85 162., DL 32 019., DF 224 697., DF 234 613., DL 105 124. 72 A megye élén ekkor Rozgonyi Rénold abaúji és zempléni ispán állt, míg az alispánok közül Buz- lai Miklós a Szapolyaiak familiárisa volt. Horváth Richárd: Adalékok a Szapolyaiak északkelet- magyarországi felemelkedéséhez. In: Tanulmányok a középkorról. Szerk. Neumann Tibor. Argu- mentum, Piliscsaba, 2001. (Analecta Medievalia I.) 110. 73 Abaúj: DF 269 544., DL 24 182., DF 210 857. Szepes: DL 84 048., DL 26 725., DL 63 887., DL 26 727., DF 281 621., DF 244 281. Gömör: DL 86 093., DF 26 9914. 74 DL 24 182., DF 210 857. 75 DL 31915., DL 85 057., DL 85 964. 76 DF 228 886., DF 228 888., DL 71 756., DF 285 923. – 1486-ban Szerencsi Gergely is kiküldött „alispán” volt: DL 95 227. 77 DL 57 804. 78 DF 215 971.; DF 215 983., DF 216 128., DF 216 136. Szepes megyéből is van arra példa, hogy alispáni emberként a szepesi alvárnagyot delegálták (DL 64 867.), míg 1479-ben Szapolyai jegy- zőjét, Rohodi Istvánt küldték ki a szolgabíró mellett (DF 264 512.). 79 DL 18 244., DF 223 780.; DL 103 223., DL 64 433., DL 70 293., DL 70 294., DL 57 756.; DL 70 299, DL 17 190., DL 17 235., DL 17 299. 648 KÁDAS ISTVÁN

így.80 Ám ennek fordítottja is kimutatható: Terjék Mihály, Kellemesi Ferenc, Rasz- lavicai Mihály, Balpataki György későbbi szolgabíró, sőt Varjúfalvi Varjú János későbbi alispán is volt korábban ispán nevében eljáró megyei ember.81 A sárosi alispán, illetve a várnagy szolgálata a megyei karrier szempontjából is előnyös le- hetett, Gombos Lőrinc mellett Salgói Borsvai András is Máriási István, míg Balpa- taki Mihály Bertóti Szaniszló szolgálatában kezdte megyei pályáját.82 Érdekes hivataltörténeti adalék továbbá, hogy az 1520-as években többször a megye jegy- zőjét, Prócsi Gyármán Antalt küldték ki az alispán személyében.83 Hasonlóra Torna megyéből is van adat.84 Az ispán, alispán, szolgabírók helyett eljáró személyeknek a helyszínen iga- zolniuk kellett magukat. A szomszédos megyék példái azt mutatják, hogy az alis- pán vagy ispán személyében eljáró megyei embert a megye irányítójának pecsét- jével küldték ki. 1509-ben Ráskai Ferenc zempléni alispán ráskai rezidenciájából, saját pecsétjével küldte ki saját személyében Nátafalvi Imrét Semsei Istvánhoz.85 Komjáti Kelemen 1487-ben ugyancsak az alispán pecsétjével vizsgálta ki a költöz- ni akaró Mátyás kislazonyi jobbágy ügyét.86 Amikor pedig a szolgabírók küldtek ki maguk helyett megyei embereket, esetükben is megjegyezték, hogy a tisztvise- lők pecsétjeit vitték magukkal.87 Zemplén mellett Abaújból is van arra példa, hogy a megyei embert az alispán pecsétjével küldték ki. 1502-ben Szebenyei Bakó Tó- biás abaúji szolgabíró és Kércsi Fuló Balázs megyei ember „cum sigillo nostro scilicet prefati vicecomitis” szálltak ki Bűdre, hogy három márka terhe mellett megintsék és eltiltsák Sárvári Andrást és nejét a birtok gabonájának learatásától, rétjének lekaszálásától. Az alispáni pecsétről azt is megjegyzi az oklevél, hogy ez

80 DF 229 402., DF 229 702. Vö. Archontológia 1458‒1526 II. 81 Terjék Mihály: DL 57 868., DF 229 325., DL 102 933., DL 57 916. Szolgabíróságára: Archonto- lógia 1458‒1526 II.; Raszlavicai Mihály: DF 250 511. Szolgabíróságára: Archontológia 1458‒1526 II. Kellemesi Ferenc: DF 229 494., DL 64 618. Szolgabíró: MNL OL P 346 1528. nr. 2., 1534. nr. 1.; MNL OL P 491 I. 231/A; MNL OL P 13 Balpataky 1539. II. nr. 23.; ŠAPPB MBB Listy 6405. Balpataki György: DF 218 382., DF 218 381., DF 218 379., DL 64 620., DL 57 965. Talán szolgabíróként: ŠAPPB MBB Listy 5896. Varjúfalvi Varjú János: DL 69 170., DL 57 857. Alispán: Archontológia 1458‒1526 II. 82 Salgói Borsvai András: A márkusfalvi Máriássy család levéltára 1243‒1803. I. Írta és sajtó alá rendezte Iványi Béla. Lőcse, 1917. (Klny. a Közlemények Szepes vármegye múltjából) 268. sz. Balpataki Mihály Bertóti Szaniszló alispán familiárisaként 1517-ben, Bozinkai János szolgabíró- val közösen hatalmaskodott a Semseiek birtokán: DF 264 062. Mihályból nem lett szolgabíró, de valószínűleg Balpataki György testvére volt (DL 39 855., DF 262 800.). Bertóti Szaniszló sárosi várnagyságára: 1512: ŠAPPB MBB Listy 4307.; 1520‒1532: A Szapolyai család oklevéltára. I. Levelek és oklevelek (1458‒1526). Közreadja Neumann Tibor. MTA BTK TTI, Bp., 2012. 443‒445.; ŠAPPB MBB Listy 4938., 5274., 5424., 5465., 5685., 5823., 5845., 6152., 6353., 6364., 6371., 6433., 6580.; AMK Collectio Schwartzenbachiana 1555. 83 DL 64 560., DL 64 566., DL 64 589. Jegyző: Archontológia 1458‒1526 II. Gyármán Antal fi vére, János szintén előfordult ebben a szerepben: DF 217 891. Vö. DL 64 525. 84 DL 84 038. 85 DL 85 186. 86 DL 85 127. 87 DL 31 915. CUM SIGILLO NOSTRO 649

az a pecsét, amelyet a megyei törvényszéken, a bíróság rendje szerint használnak. Sárváriék azonban nem mutattak kellő tiszteletet a pecsét iránt, így a pecsét becsü- letének helyreállítására további három márkát kellett fi zetniük.88 1524-ben Szent- györgykinizsi Szabó István ugyancsak az alispáni pecséttel próbálta a hatóság elé idézni Kinizsi Imrét, aki azonban „Bestia, quo vadis” szavakat kiáltva rárontott, és kardjával megsebezte a kiküldöttet.89 Gömör megyében 1524-ben Kisfaludi Tar György szintén „mediante sigillo nostro scilicet vicecomitum” idézte meg Bizófal- vi Bizó Tamás özvegyét és új férjét, s tiltotta el az asszonyt az elhunyt Bizó részei- nek használatától. Zsófi a illetlen szavakkal válaszolt Kisfaludinak, mire a hatóság kimondta, hogy az idézettnek vagy eltiltottnak tiszteletteljesen kell beszélnie a szolgabíróval vagy a pecséttel eljáró megyei nemessel, és ha nemcsak az eltiltás- nak nem engedelmeskedett, hanem a pecsétet is magyar szavakkal gyalázta, továb- bi három márka bírságot fi zessen.90 Sáros megyében 1523-ban Kálnási Simon sárosi szolgabíró és az alispán sze- mélyében kiküldött Prócsi Gyármán Antal megyei jegyző ugyancsak az alispáni pecséttel intették vallomásra Porkoláb György kapi bírót.91 Érdekes azonban, hogy 1502-ben Kakasfalvi Kakas Bálint szolgabíró még egyedül szállt ki Kellemesi Damján és neje kérésére Salgó birtokára, hogy „cum sigillo comitis aut vicecomi- tis” tiltsa el Borsvai Andrást és jobbágyait Kellemes birtok használatától.92 Sáros megye hatósága ekkor már négy éve a hivatali pecséteket használta. Kakas Bálint- nak talán igazolnia kellett, hogy az eltiltás a megye vezetőinek tudtával történt. 1506-tól kezdve már egyfajta kettős ellenőrzés rendszere bontakozik ki, mely- ben a megyei ember az ispánt, míg a szolgabíró a megyei nemességet képviselte. Utóbbira szép analógia található a szomszédos Szepes megyéből 1483-ból, amikor a megye András szepesi várnagyot alispáni emberként, míg Réti Szervácot a me- gyei nemesség embereként delegálta.93 Azt nem tudjuk, hogy a kiküldött sárosi szolgabíró az állandósult négy pecsét valamelyikével vagy a saját pecsétjével iga- zolta-e magát. Előbbire talán az a néhány eset utalhat, amikor egy pecsétet kétszer nyomtak rá az oklevélre, a hiányzó pecsét helyett.94 A húsz éven keresztül folya- matosan szolgabírói hivatalt viselt Ternyei Imre Bártfa városának írt levelei nagy számban maradtak fenn, melyek leggyakrabban a város birtokai után járó adó be- szedése kapcsán születtek.95 Bár Ternyei gyakran hivatalából adódóan írt, missi- liseit általában saját személyes pecsétjeivel hitelesítette.96 Külön érdekesség, hogy a megye testületi pecsétjének megjelenését követően, 1570-ben a hivatali pecsétek

88 „in restaurationem honoris eiusdem sigilli nostri” ‒ DL 86 033. 89 „cum sigillo ipsius vicecomitis nostri de domo sua” – DL 84 179. 90 DL 69 584. – A pecsét meggyalázására ld. még DF 272 588. 91 DL 64 566. 92 DL 70 339. 93 DL 63 867. 94 ŠAPPP MP Inv. č. 935. sign. 742.; MNL OL P 491 I. nr. 231/A. 95 Vö. Kádas István: Kölcsönös haszon i. m. (20. jz.) 366. 96 ŠAPPB MMB Listy 3625., 3668., 4244., 4258., 4386A, 4393., 4438., 4597., 4963., 5034., D90. 650 KÁDAS ISTVÁN egyike, a koronából kiemelkedő medvealak már Lipolt Ferenc szolgabíró magán- ügyben kelt oklevelén fedezhető fel.97 A Sáros megyei adatok párhuzamba állíthatóak a szomszédos Abaúj megyé- vel, mely sok tekintetben mintaadónak számított Sáros számára a megyei igazga- tás terén. Novák Veronika szlovákiai levéltáros fi gyelt fel arra, hogy 1522-től kezdve a megyei hatóság, illetve a megyei nemesség kiadványain négy hasonló szolgabírói pecsétet használtak. A címerpajzs mind a négy esetben páncélos kart ábrázol, ám mindegyik más-más tárgyat tart: az egyik országalmát, a másik virág- csokrot, míg kettő egy-egy kardot. De az utóbbi két pecsét is különbözik egymás- tól, mivel az egyikben kivont, míg a másikban védekező helyzetben feltartott kard látható.98 A pecsétábrák fölött WM betűk fi gyelhetők meg, amely Novák Veronika szerint a megye magyar nevére (Wywar megye) utalhat.99 Ezt erősíti egy 1524-es oklevél, melyben a szolgabírói pecsétek fölött a WM betűk, míg az alispáni fölött az aktuális tisztviselő, Bárcai János monogramja olvasható.100 1554-re a szolgabí- rók által használt pecsétek felirata már ABW betűkre változott, aminek feloldása nyilvánvalóan Abaújvár megye.101 Az új pecsétábrák, illetve a WM felirat megjelenésével egy időben, 1522-ben az oklevelek corroboratiójában is változás fi gyelhető meg. Az Abaúj megye uni- versitasa által kibocsátott iratok Sáros megyéhez képest gyakrabban tartalmaztak corroboratiót, mely sokban segíti a megyei pecséthasználat megismerését. A leg- gyakoribb formula szerint a nemesi közösség okleveleit a megye törvényszékének ősi szokása szerint az alispán és a szolgabírók pecsétjeivel erősítették meg.102 1522-től azonban változás történik a formulában, az universitas okleveleiből elma- rad az alispáni pecsétre utaló kitétel, bár az alispán továbbra is részt vett az okle- velek kibocsátásában. Ezzel együtt az alispáni pecsét is eltűnt az abaúji nemesi közösség okleveleinek hátlapjáról.103 Az Abaúj megyei pecséthasználatban 1522- ben megfi gyelhető markáns változások összefüggésbe hozhatók egy tisztviselővál- tással is. 1522 augusztusa és novembere között Szemerei Mihályt az a Bárcai Já-

97 MNL OL P 13 II. Nr. 28. 98 Novák V.: i. m. (41. jz.) 32.; DL 24 182., DL 75 142., DL 26 690., DL 60 947., DL 24 141., DL 24 142.; AMK Collectio Schwartzenbachiana 1087. 99 Novák V.: i. m. (41. jz.) 32. Hasonló felirat 1528-ban is olvasható az egyik pecséten. AMK Col- lectio Schwartzenbachiana 1363. – Az 1519-ből és 1520-ból fennmaradt hasonló pecsétek pél- dául, melyeken a kard pengéjének két oldalán egy-egy félhold és csillag látható, elhelyezkedé- sük, ill. a címerábra felett lévő SM monogram alapján az aktuális alispánhoz, Szemerei Mihályhoz köthető (DL 65 648., DL 66 640., DL 23 524.). Az 1521. évi kiadványokon fennma- radt töredékes pecsétek inkább az előző év gyakorlatát mutatják. Magyar Nemzeti Levéltár Heves Megyei Levéltára XV. 5. Nr. 948. 100 DL 26 690. 101 AMK Archivum Secretum K Forró-Garadna nr. 6. 102 „quas sigillis memoratorum vicecomitis et iudicum nobilium nostrorum iuxta antiquam consu- etudinem dicte sedis nostre iudiciarie ab antiquo in talibus et hiis similibus observari solitam iussimus roborari” – DL 65 648. Vö. DF 269 162. 103 DL 60 947., DL 84 158., DL 84 176. Vö. DL 84 165., DL 75 142. A pecsétekre: DL 60 947., DL 84 158., DL 84 165.; AMK Collectio Schwartzenbachiana 1087., 1141., 1363. CUM SIGILLO NOSTRO 651

nos váltotta az alispáni tisztségben, aki korábban, 1516 és 1519 között Sáros megye alispánjaként tevékenykedett.104 Ezek alapján könnyen elképzelhető, hogy Bárcai honosította meg a korábbi szolgálati helyén megfi gyelt gyakorlatot saját megyéjé- ben is. Kérdéses azonban, hogy a pecséthasználatban bekövetkezett változások vajon a sárosihoz hasonló, személyfüggetlen pecsétek megjelenését eredményezték Abaújban is vagy csupán a szolgabírák saját címerei fölé vésték a WM betűket. 1522 és 1526 között ‒ bár nincs teljes szolgabírói névsorunk ‒ Kércsi Fuló Imre, Szakai Antal, illetve Bernátfalvi Bernát András és rokona, Péter mutathatók ki a hivatalban.105 Bernát András szolgabíró fi ai 1563-ban címeradományban részesül- tek, az új címer sisakdíszén kardot tartó kar található.106 A páncélos kar címerelem ‒ mely kantárt tart, s melyen sas áll ‒ Fuló Mátyás 1590. évi sírkövén is megjele- nik.107 A páncélos kar motívum azonban kifejezetten kedvelt címerelemnek számí- tott a korszakban, várnagyok, alispánok is előszeretettel használták.108 Sajnos az 1526-ot követő abaúji oklevelek szórványosak, pecsétjeik rossz állapotúak. A Des- sewffy család levéltárában fennmaradt, 1539-ből származó hatósági kiadvány pe- cséttöredékei és pecsétnyomai alapján a kardot, illetve a virágcsokrot tartó kar ekkor is használatban volt,109 s a két motívum az 1550-es években szintén megta- lálható abaúji oklevélen, igaz, 1554-ben egy liliomos pecsét is szerepel.110 Az ada- tok szórványossága és a pecsétek rossz állapota azonban nem teszik lehetővé az Abaúj megyei hivatali pecsétek létének egyértelmű megerősítését, sem cáfolását, mindenesetre a pecséthasználati „reformok” és a WM felirat megjelenése okvetle- nül ebbe az irányba mutatnak. Sáros megye keleti szomszédja, Szepes esetében viszont már egyértelműen kimutatható a hivatali pecsét megjelenése. A megye késő középkori pecséthaszná- latát újabban Leon Sokolovský vizsgálta. Az 1593-ban megjelenő negyedelt cí- merpajzs negyedeiben szereplő címerek (a koronából növekvő egyszarvú, a koro- nából növekvő kecske, a liliom és a kétfarkú oroszlán) az 1540-es évektől még négy külön címerpajzson jelentek meg a Szepes megyei hatósági kiadványokon.111 Az említett négy pecsét használata állandósult, s egészen a testületi pecsét megje-

104 DL 60 945., DF 271 708. Vö.: Archontológia 1458‒1526. II. 105 Novák V.: i. m. (41. jz.) 42‒43., továbbá: DL 84 129., DL 26 695. 106 Csoma József: Abauj-Torna vármegye nemes családjai. Abauj-Torna megye, Kassa, 1897. 103. 107 Csoma J.: i. m. (106. jz.) 214.; Bárczay Oscar: Családi czímerek hazai emlékeken. II. Archeo- lógiai Értesítő Ú. f. 13. (1893) 436. 108 ŠAPPB MMB Listy 3172., 5685., 5697., 5703., 5823., 6353., 6364., 6371., 6580.; AMK Collec- tio Schwartzenbachiana 1555. Ugyancsak kardot tartó kart, valamint csillagot ábrázolt Máté testvér, a sárosi Ágoston-rendi monostor perjelének pecsétje: ŠAPPB MMB Listy 5920. 109 MNL OL P 86 Dessewffy család cserneki és tarkői grófi ágának levéltára, A család által lajstro- mozott iratok, I. sorozat, Archivum Eperjesiense 81. nr. 14. Vö. a szintén 1539-es abaúji hatósá- gi kiadvány pecsétnyomaival: MNL OL P 644 Sztáray család I. nr. 25. 110 AMK Archivum Secretum P3 Rusza nr. 28., K Forró & Garadna nr. 6. 111 Sokolovsky, L.: i. m. (1. jz.) 130. 652 KÁDAS ISTVÁN lenésének idejéig rendre kimutatható az okleveleken.112 A címerábrák felett itt is betűk kaptak helyet, méghozzá úgy, hogy a négy pecsét felirata összeolvasva a SE-PV-SI-VM szót alkotja.113 Ez a gyakorlat a Jagellók korára vezethető vissza, az 1505–1509 közötti időszaktól kezdve ugyanis a Szepes megyei okleveleket hitele- sítő négy pecsét nem címerábrákat, hanem csupán betűket ábrázolt, méghozzá úgy, hogy a négy pecsétet összeolvasva a megye nevét adta ki a szöveg.114 Ez a négy pecsét már kétségkívül hivatali pecsét volt, melyek alkalmazása 1509-től kezdve az 1520-as években is megfi gyelhető.115 Tagányi szerint Szepes megye ezeket a pecséteket a testületi pecsét megjelenését követően is használta a levelezése során, a kora újkorban pedig Ugocsa, Máramaros és Szatmár megyék szintén a megyenév négy darabjával pecsételtek.116 Az 1509 előtt megjelenő szepesi megoldáshoz ha- sonló fi gyelhető meg az 1490-es évek Abaúj megyei gyakorlatában is. 1495–1498 között ugyanis az egyik szolgabíró (saját személyes jelvénye helyett) a WM betű- ket használta pecsétként.117 A Szepes megyében megfi gyeltek kapcsán érdemes visszatérni Tagányi Ká- roly elméletére. Tagányi a pólyákat és koronát ábrázoló pecsétet a későbbi sárosi megyepecsét előzményének tartotta, míg ugyanazon megyepecsét másik hangsú- lyos elemét, az angyalalakot csupán az 1615. évi címereslevél bővítésének tekin- tette.118 Az angyal azonban már a 16. század második felében megjelenik az új testületi pecséten.119 A pólyákhoz és a koronához hasonlóan ez a motívum is visz- szavezethető a Jagelló-kor hivatali pecsétjeihez, ugyanis az angyalt ábrázoló pecsét 1498 augusztusától 1555-ig szintén folyamatosan megtalálható a megyei hatósági kiadványokon, az egyik hivatali pecsét címerábrájaként. Ez alapján valószínű, hogy Szepes megyéhez hasonlóan Sáros megyében is korábbi, külön címerpajzso-

112 MNL OL P 491 I. nr. 239., nr. 240., nr. 240/A, nr. 263., nr. 265., nr. 288., nr. 294., nr. 317.; MNL OL P 1195 Márkusfalvi Máriássy család, Vegyes iratok, A Máriássy család letéteménye 4. soro- zat nr. 20., nr. 24., nr. 25. 113 Sokolovsky, L.: i. m. (1. jz.) 129. 114 Uo. – Sokolovsky még 1505 és 1513 közé teszi az új gyakorlat bevezetését, azonban ez az idő- szak szűkíthető, ugyanis Szepes már 1509-ben így pecsételte meg az okleveleit: DL 46 923. 115 DL 26 731. – Az 1510-es évekből számos szép példa akad: DL 63 886., DL 26 728., DL 26 726., DL 26 725., DL 60 921., DL 32 176., DL 60 928., DL 32 180., DL 26 730., DL 60 933., DL 60 934., DL 75 136., DL 60 937. 116 Tagányi K.: i. m. (7. jz.) 22., 32., 36. – Az említett megyék középkor végi pecsétjeiről ez nem mutatható még ki. DL 65 372., DL 62 391., DL 62 392., DL 99 269., DL 56 409., DL 69 911., DF 275 924. 117 DL 20 263., DL 20 277., DL 20 719.; AMK Archivum Secretum T3 Karátsondi nr. 3., MM(20) Gadnay nr. 3.; AMK Collectio Schwartzenbachiana 774. Utóbbi alapján csupán az egyik szol- gabíró használt ilyen pecsétet. 118 Tagányi K.: i. m. (7. jz.) 31. – Tóth Sándor az angyalalakot a Forgách család címeréből eredez- tette, jegyzetben azonban felhívta a fi gyelmet a Szinyei család címeréhez való hasonlóságra is. Tóth Sándor: Sáros vármegye monográfi ája. I. Franklin, Bp., 1909. 90. – A Forgách család egyértelműen elvethető az 1498-tól használt hivatali pecsét mintaadójaként. Forgách Simon csupán 1556-ban tett szert a család első fontosabb Sáros megyei birtokára, a hertneki uradalom- ra. Sörös Pongrác: Ghimesi Forgách Simon báró. I. Századok 33. (1899) 602. 119 MNL OL P 13 III. nr. 35., I. nr. 79/A, II. nr. 26. CUM SIGILLO NOSTRO 653

kon szereplő hivatali pecséteket egyesítettek a megye kora újkori testületi pecsét- jén egyetlen címerré. Somogy megyén kívül tehát más megyékben is megfogalmazódott a megyei pecsét iránti igény. Az északkeleti megyékben ez a szolgabírók személyétől füg- getlen, négy állandósuló tisztviselői pecsét megjelenését eredményezte. A hivatali pecsétek iránti igény a Jagelló-korban megszaporodó megyei feladatok, illetve a megyei közösségtudat erősödésének idején, azoktól nem függetlenül alakult ki. A szomszédos megyék sajátos és egyedi megoldásokat dolgoztak ki, melyek egy- másra is hatottak. A pecsétek természetesen nem választhatók el igazgatási szere- püktől, így a megyei és ispáni kettős képviselet Jagelló-kori gyakorlata is hatással volt a pecséthasználatra. A négy szolgabírói pecsét egyre inkább a megyei nemes- ség universitasának jelképévé vált, megelőlegezve a testületi pecsétet. Sáros me- gyében utóbbi valószínűleg két korábbi hivatali pecsét egyesítésével jött létre.

ISTVÁN KÁDAS CUM SIGILLO NOSTRO SEAL USAGE IN LATE MEDIEVAL SÁROS COUNTY

Most of the counties in medieval Hungary authenticated their documents with the personal seals of the alispáns (vicecomites) and the noble magistrates (judices nobilium). In the late middle ages, however, an increasing sense of common identity on the county level resulted in the desire for a common seal of the county universitas. While Somogy county was granted a coat-of-arms of its own, in the north-eastern counties of the realm the noble magistrates started to use un-personal, offi cial seals instead of the previously used personal emblems. The four new seals gradually emerged as the collective symbol of the county nobility, thus anticipating the corporate seal.

SZASZKÓ ELEK

A sződi uradalom 1517/1518. évi számadásjegyzéke

(Adatok a Gersei Pető család dél-alföldi birtoklásáról)*

A középkori forrásokban alapvetően nem bővelkedő dél-alföldi régió kutatójának minden felbukkanó adatmorzsát meg kell becsülnie. Különösen így van ez, ha a térségre vonatkozóan olyan – középkori vi- szonylatban sem gyakori – forrástípusra bukkan, mint az Arad megyei sződi ura- dalom 16. század elején keletkezett számadása. A tudtunkkal publikálatlan, bár nem teljesen ismeretlen forrás1 egy négy kétrét hajtott lapból álló papírfüzet, amelybe Gersei Pető Ferenc itteni várnagyának, Kiskeszi Mihálynak a nevében jegyezték fel latin nyelven az uradalom bevételeit és kiadásait az 1517. évből, majd az 1518. esztendő elejéről, hamvazószerdát követő péntekig, február 19-ig bezáróan.2 A család történetét taglaló munkák3 nem, vagy csak érintőlegesen – a 15. szá- zad második felében kezdődő, majd a 16. század fordulójára kicsúcsosodó társa- dalmi emelkedésük és politikai befolyásuk növekedésének, báróvá válásuk folya- matának velejárójaként – foglalkoztak a dél-alföldi birtokok megszerzésének körülményeivel,4 ennélfogva nem esett vizsgálati körükbe a Gerseiek itteni beren- dezkedése. Mivel a forrásadottságok lehetővé teszik, a tanulmány címében szerep- lő jegyzék ismertetését rövid család- és birtoktörténeti összefoglaló előzi meg, amely a Gersei Petők dél-alföldi birtoklása hátterének, helyi kapcsolatrendszerük alakulásának, valamint a sződi uradalom kiterjedésének bemutatásával a fenti hiányt kívánja pótolni, további adalékot szolgáltatva a régió középkori történetéhez.

* A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült. 1 A sződi castellumra vonatkozó adatok között említi: Koppány Tibor: A középkori Magyarország kastélyai. Akadémiai, Bp., 1999. (Művészettörténeti Füzetek 26.) 228. 2 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (= MNL OL), Diplomatikai Levéltár (= DL) 93 791. (a számadást ld. Függelék I/3.) 3 Feiszt György: Fejezetek a gersei Pető család történetéből. In: Közlemények Zala megye közgyűj- teményeinek kutatásaiból. Szerk. Halász Imre. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 1986. (Zalai Gyűjtemény 25.) 77–91. 4 Szatlóczki Gábor: A Tátika vár históriája. A Gersei Pethő család és tátikai váruradalmuk története. Históriaantik Könyvesház, Bp., 2009. 67., 83–84.

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:655–682 656 SZASZKÓ ELEK

Történeti háttér

A sződi udvarházra – valamint további Arad, Csanád, Csongrád, Temes, Keve és Krassó megyei javakra, összesen 11 birtoknak a felére – 1506 októberében nyert adományt Gersei Pető János és testvére, György, valamint előbbi fi a, Ferenc.5 Mindezzel egy régóta húzódó ügy végére sikerült pontot tenniük. E nagy kiterje- désű, de nem egy tagban fekvő uradalom hajdanán a Szeri Pósafi családot gazda- gította. Pósafi István 1471. évi halálával azonban a család fi ágon kihalt, a birtokok visszaszálltak az uralkodóra és újból eladományozhatóvá váltak.6 Gersei Pető János és György édesanyjuk, Pósafi Katalin révén7 mint leányági leszármazók tar- tottak igényt a birtokokra, miután Katalint és két leánytestvérét apjuk után öröklés címén a fi ággal megegyező rész illette a családi birtokvagyon vásárolt, illetve szer- zett javaiból.8 Tekintve, hogy a Pósafi ak fi ági kihalása és a Gerseiek birtokba kerülése között bő három évtized is eltelt, sejthető, hogy ennek az igénynek nem tudtak azonnal érvényt szerezni. 1471-ben ugyanis az uralkodói kegy Gúti Ország Mihály nádort és rokonságát, valamint a homo novus Nádasdi Ongor családot részeltette a Pósafi - birtokokból, fele-fele arányban.9 A birtokadomány kapcsán érdemes fi gyelembe venni, hogy arra a Zrednai (Vitéz)-féle összeesküvés évében került sor, azaz a Pósafi -hagyaték nagyon is kapóra jött az uralkodónak, hogy a válság idején a hű- ségét nem éppen szokványos párhuzammal – a Bonfi ni által megörökített ökrös

5 1506. okt. 29.: DL 93725., ill. 1506. okt. 29. > 1507. ápr. 11.: MNL OL Diplomatikai Fényképtár (= DF) 273 999. = Hazai okmánytár / Codex diplomaticus patrius. Kiadják Ipolyi Arnold–Nagy Imre–Paur Iván–Ráth Károly–Véghely Dezső. I–VIII. Győr–Budapest, 1865–1891. (= HO) V. 398–399. 6 A család történetére ld. Szaszkó Elek: A Szeri Pósafi ak. Egy dél-alföldi előkelő család története a 14–15. században. (Kéziratos doktori disszertáció, 2014. https://www.academia.edu/7209933/A_ Szeri_Posafi _csalad_PhD_disszertacio_The_Szeri_Posafi _family_PhD_dissertation_) – a birtok- vagyon sorsára lásd a disszertáció „Epilógus” c. fejezetét. 7 Engel Pál: Középkori magyar genealógia. In: Arcanum DVD Könyvtár IV. Családtörténet, heral- dika, honismeret. Arcanum, Bp., 2003. Nádasd nem 3. tábla: Pető (gersei). 8 1452. szept. 12. > 1452. szept. 21. után: „que tamen porciones possessio[narie] in dictis universis possessionibus, sed aliis ubilibet habitis habite iu[s] femineum equebene, sicuti masculinum con- cernerent” – DL 93 207. – Mindennek az alapja 1426-ra nyúlik vissza. A budai káptalan parancsot kapott Zsigmond királytól, hogy iktassa a Pósafi lányokat bizonyos birtokokba, amelyek királyi adomány alapján illetik meg őket (1426. febr. 3. > 1452. ápr. 28.: „in dominium possessionum ipsas puellas mediantibus aliis litteris nostris donacionalibus superinde confectis rite concernenci- um” – DL 93 204.). 9 A birtokok felkérésére és adományozására rögtön 1471-ben, iktatására egy évvel később, megerő- sítésére pedig 1475-ben került sor (1471. dec. 21. > 1472. ápr. 5. > 1475. jún. 3: DL 17 273. = Pesty Frigyes: Krassó vármegye története. II/1–2., III., IV. Athenaeum, Bp., 1882–1884. [= Kras- só] III. 427–431., 435–437.). – Márki Sándor közlése, miszerint 1479-ben Garai Jób 15 Arad me- gyei faluval együtt Sződit is átadta volna Bánfi Miklósnak, ellenben téves. Az általa hivatkozott adatok egyértelműen Szád(la) várra és oppidumra vonatkoznak (Márki Sándor: Aradvármegye és Arad szabad királyi város története. II/1. Arad, 1892. 116., vö. Csánki Dezső: Magyarország törté- nelmi földrajza a Hunyadiak korában. I–III., V. MTA, Bp., 1890–1913. 762–765.) A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 657

összehasonlítással10 – kifejező nádor kitartását meghálálja.11 A másik kedvezmé- nyezett, Nádasdi Ongor János pedig nemcsak ezzel az adománnyal gazdagodott, hanem a pécsi püspökség lefoglalása idején, 1472-ben Baranya megye ispánjává is kinevezték.12 A Gerseiek mellőzését éppúgy magyarázhatja az uralkodó és egyes családtagok ellentmondásos viszonya,13 mint esetleges részvételük az 1471. évi lázadásban, bár a rendelkezésre álló adatok utóbbit nem támasztják alá.14 A teljes- ség kedvéért meg kell említenünk, hogy valami azért mégis csurrant-cseppent Ger- sei Pető Jánosnak, Györgynek, valamint édesanyjuknak, Pósafi Katalinnak, mert a Pósafi -javak elidegenítésekor a Csongrád megyei Sziget birtok zálogjogon történő megszerzésével vigasztalódhattak.15 Jelen ismereteink szerint Mátyás uralkodása alatt a Gerseiek nem tettek kísér- letet az „anyai örökség” megszerzésére, bár a későbbi fejlemények tükrében min- denképp fenntartották birtokigényüket.16 Ennek feltételeit végül csak Gersei Pető

10 „Azt beszélik, hogy Ország Mihály, ez a rendkívül eszes és rengeteg tapasztalata folytán nem ok nélkül bölcsnek tartott férfi ú nemcsak a szívében, hanem a száján is vallotta: Akit a szent koroná- val koronázva látsz, imádd, szentséges királynak tekintsd és tiszteld, ha ökör volna is.” – Anto- nius Bonfi ni: A magyar történelem tizedei (1497). Ford. Kulcsár Péter. Balassi, Bp., 1995. 777. 11 Amikor Mátyás a birtokok sorsáról határozott, az is közrejátszhatott döntésében, hogy a kedvez- ményezett Gúti Országok között szintén voltak leányágról Pósafi -leszármazottak: Gúti Ország János egykori tárnokmester második felesége, s Lőrinc nevű gyermekének édesanyja Pósafi Er- zsébet volt (Engel P.: Genealógia i. m. [7. jz.], Gútkeled nem 6. Farkas ága 2. tábla: Ország [gúti]). 12 Az adatra – 1472. júl. 2.: DL 37 647. – Horváth Richárd hívta fel a fi gyelmem, amit ezúton is köszönök! 13 Az ellentmondásosságot jól példázza az V. László lovászmestereként bárói tisztséget viselő (1457), 1458-ban kegyelmet nyerő és királynéi pohárnokmesterré tett Gersei Pető Miklós kar- rierje, aki 1459-ben részt vett a III. Frigyest királlyá választók szervezkedésében, ellenben György nevű testvére Budán tartózkodott Mátyás mellett. Miklós tevékenységét mégsem kegy- vesztettség, hanem rövid idejű pohárnokmesterség (1461), illetve hosszabb vasi és zalai ispáni kinevezés (1461–1468), valamint közvetlen udvari szolgálat követte, ami azonban a Zrednai (Vitéz)-féle összeesküvés előtt egy évvel ért viszonylag hirtelen véget (Szatlóczki G.: i. m. [4. jz.] 56–61., 63., 66–67.). 14 Az előzmények ismeretében potenciálisan Pető Miklóssal számolhatnánk résztvevőként (ld. erre az előző jegyzetet). Az ismert adatok alapján azonban az összeesküvést kiváltó események idején Vasváron tartózkodott (1470. dec. végén: DL 93 435., 1471. márc. 3-án: DL 93 436.), május kö- zepén pedig a kapornaki konvent előtt jelent meg személyesen (1471. máj. 15.: DL 93 439.), a köztes időszakban, a lázadás szerveződése szempontjából kritikus időintervallumban nem ismer- jük tartózkodási helyét. Így egyértelműen sem kizárni, sem megerősíteni nem tudjuk részvételét. A későbbi adományosokról, Jánosról és Györgyről annyit tudunk meg, hogy kérésükre Mátyás egy 13 éve húzódó ügyük kivizsgálására szólította fel Vas és Zala megyéket 1471 nyarán (1471. aug. 1.: DL 93 444.). Egy másik panaszukból pedig az derül ki, hogy e két megye hatósága bizo- nyos birtokaikat elfoglalta, az ott élő jobbágyoktól pedig nagy összegű adót hajtanak be arra hi- vatkozva, hogy a panaszosok nem vettek részt a törökök elleni mostani hadjáratban (1471. aug. 1.: DL 93 443.). 15 1471. dec. 24.: DL 93 450. 16 A szerző véleménye szerint a Gerseiek összetett címerében található ágaskodó oroszlán (1507. szept. 22.: DL 86 051. – Az 1507. évi címerbővítő adománylevél szövegét és fordítását közli: Szovák Kornél: Gersei Pethő János címerbővítő armálisa. Turul 83. [2010] 97–105. [fényképe: 658 SZASZKÓ ELEK

János emelkedése – a nádorfi Gúti Ország János özvegyével, Szécsényi Annával kötött házassága (1474), 1490-től az udvarral fennálló szoros kapcsolata, később tisztségviselése, ezáltal a bárói rétegbe kerülése17 – teremtette meg, 1507 tavaszán pedig ténylegesen birtokba vehették a dél-alföldi uradalmakat, amelynek körülmé- nyeiről viszonylag sok részletet megtudhatunk. Jóllehet a birtokigény érvényesítése ténylegesen a Nádasdi Ongor család 1506. évi fi ági kihalása után vált lehetővé,18 Gersei Pető Jánosnak ténylegesen Kecskeméti Patócsi Bertalantól, Arad megye akkori ispánjától19 kellett azokat visszaszereznie, miután – általunk nem ismert időponttól kezdve, de 1502-től biztosan20 – ő igazgatta Sződi és tartozékainak a Nádasdi Ongorokra eső részét. Ezt abból az adománylevél- lel egy napon kelt felszólításból tudjuk, amelyben II. Ulászló király értesítette Berta- lant, hogy haladéktalanul adja át a javakat jogos birtokosainak, a Gerseieknek.21 Tud- juk azonban, hogy a birtokok átengedéséről még Nádasdi Ongor életében megindult az egyezkedés a felek között. Egy 1504. évi levél legalábbis ezt sejteti. Ebben Ráskai Balázs tárnokmester többek között arról tájékoztatta Gersei Jánost és Györgyöt, hogy Ongor János egyezkedni kíván velük, e tárgyban egy jegyzéket is csatolt leve- léhez, s mielőbbi választ várt ezzel kapcsolatban.22 Ismerve az előzményeket, érdekes – bár a Gerseiek szempontjából teljesen érthető –, hogy a Patócsi Bertalannak szóló parancslevél, az eredetiben és átírás- ban is fennmaradt adománylevél, valamint a budai káptalannak szóló iktatópa- rancs egyaránt úgy tünteti fel, mintha a Gerseiek utólagos igazságszolgáltatásként kapták volna meg Sződi és tartozékainak a felét. Amikor Pető János és György

112–114.]), a Pósafi család szimbólumának átvétele és szerepeltetése is (részben) erre vezethető vissza, ld. Szaszkó Elek: A Szeri Pósafi ak pecséthasználata. Megjegyzések a Bár-Kalán nemzet- ség címeréről. Turul 86. (2013) 135., 137–138. – Az oroszlános címerkép megtalálható Gersei Pető János rokonaihoz intézett feddését tartalmazó levelén (1508. jún. 22.: DL 93 736.), ill. test- vérének, Györgynek címzett nyugtáján is (1514. nov. 21.: DL 93 776.). 17 Királynéi ajtónállómester (1503–1506), a királyi gyermekek udvarmestere (1506–1516), ajtónálló- mester (1516–1521) (C. Tóth Norbert–Horváth Richárd–Neumann Tibor–Pálosfalvi Tamás: Ma- gyarország világi archontológiája 1458–1526. I. Főpapok és bárók. MTA–BTK–TTI, Bp., 2016. 110., 161., 163.). Udvari megbízásaira és kapcsolataira ld. Szatlóczki G.: i. m. (4. jz.) 67., 78–83. 18 Engel P.: Genealógia i. m. (7. jz.), Ungor (Ongor, nádasdi). 19 Patócsi Bertalant csak egyszer említik ispánként, 1507 májusában, Haraszti Ferenc kinevezése- kor, aki Patócsi halálát követően lett Arad megye ispánja (1507. máj. 11.: DL 59 967.). Augusz- tusban II. Ulászló újabb levelet küldött a megyének, amelyben felszólította őket az új ispán elfo- gadására, egyben tájékoztatta őket arról, hogy Haraszti letette előtte az esküt (1507. aug. 7.: DL 59 972.). 20 Haraszti Ferenc panaszára, miszerint Gúti Ország Lőrinc és Nádasdi Ongor János az ő Arad me- gyei Kovászi possessiójából több mint 200 hold szántót elfoglaltak és saját Kasza nevű birtokuk- hoz csatolták, a vizsgálati eljárás során Kecskeméti Patócsi Bertalant is megidézték (1502. szept. 2. > 1502. nov. 19.: DL 59 914.). 21 1506. okt. 29.: „in manibus, ut dicit, tuis nomine magnifi ci Iohannis Wngor fi lii condam Iohannis similiter Wngor wyvode habiti” – DL 93 724. 22 1504. márc. 5.: „quo autem […] d(ominus) Ongor cum magnifi cencia vestra concordare voluerit, registrum desuper hiis inclusive eisdem transmittimus, rogantes magnifi cenciam vestram velint nos quamprimum de volontatibus (!) ipsorum de premissis certiores reddere” – DL 93 711. A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 659

kiállíttatták az adományra vonatkozó összes oklevelet, egyikben sem mulasztották el megemlíteni, hogy annak idején a néhai vajda, idősebb Ongor János jogtalanul foglalta el ezeket a birtokokat.23 A személyes elégtételen túl – végtére is bő har- minc évet kellett várniuk – minderre azért lehetett szükség, mert a jelek szerint Ongor János több birtokot is átengedett familiárisai részére, a Gerseiek pedig így kívántak minden kívülről jövő birtokigénynek elébe menni. Biztos, hogy számol- niuk kellett ilyen esetekkel, mivel a birtokok átvételét személyesen intéző Gersei Pető György is megemlítette a testvérének címzett december 15-én, Aradon kelt levelében, hogy „az Ongor János által familiárisainak adott birtokok ügyében Ist- ván mester előtt tett bevallásáról szóló oklevelet ne engedje kiállítani”.24 (A lehet- séges személyek kilétét lásd alább.) E levél további érdekes részletekkel szolgál a birtokok átvételével kapcsolatban. Pető György ugyanis tájékoztatta a bátyját, hogy „Sződi castellumot e levél keltének másodnapján, azaz december 16-án ke- zére adják. A kastély elhagyatott, élelmet nem küldtek. Ebben az évben az oda tartozó jobbágyoktól nem számíthat bevételre.” Ennélfogva meglehetősen sürgető hangnemben írt testvérének, hogy „az Isten szerelmére” mihamarabb küldjön neki pénzt, különösen, mert „a felfogadott huszárokat nem tudja fi zetni, ezen a vidéken pedig nincs már hitele, senkitől se kérhet”.25 Bár a fentiek szerint az adománylevél és a Patócsi Bertalant felszólító oklevél kiállításától (1506. október 29.) számított szűk két hónapon belül „nem hivatalosan” már a Gerseiek ülhettek Sződi és tartozékai birtokában, a budai káptalan csak a kö- vetkező év februárjában végezte el a „hivatalos” iktatást. Hartyáni Máté mester, a kisebbik kancellária jegyzője és a káptalan tanúbizonysága 1507. február 12-én, egy pénteki napon szálltak ki Sződibe, amelyet tartozékaival együtt, az összehívott bir- tokszomszédok jelenlétében ellentmondás nélkül iktattak a Gerseiek részére.26 Te- kintve, hogy 1507 áprilisában sor került az adomány privilegiális megerősítésére is,27 az ügylet összességében gördülékenyen, fél éven belül lezajlott, amihez nagymérték- ben hozzájárult, hogy sem Patócsi Bertalan, sem a sződi uradalom másik felét birtok- ló Gúti Országok nem gördítettek akadályt a birtokrészek átvétele elé.

23 1506. okt. 29.: „per eundem condam Iohannem waywodam violenter et preter omnem viam iuris exclusos fuisse et eiectos” – DL 93 724.; 1506. okt. 29.: „sed per magnifi cum condam Iohannem Wngor wayuodam violenter ac preter omnem viam iuris eiectos et exclusos fuisse asserunt” – DL 93 725.; 1506. okt. 29. > 1507. ápr. 11.: „sed per magnifi cum condam Iohannem Wngor wayuo- dam violenter et iniuste eiectos et exclusos fuisse asserunt” – DF 273 999. = HO V. 400. 24 1506. dec. 15.: DL 93 727. (A levél szövegét ld. Függelék I/1.) 25 Uo. 26 1507. márc. 11. > 1507. ápr. 11.: „venerabili domino Michaele archidiacono Orodiensi et canoni- co ecclesie Chanadiensis, necnon abbate de Byzere, ac honorabili magistro Georgio de Kebles, canonico ecclesie Orodiensis predicte, ac nobili Alberto de dicta Kebles castellano eiusdem cas- telli Zewdy quo ad porcionem egregii Bartholomei Pathochy de Kechkemeth in ipso castello constituto, atque egregiis Petro Pathochy de Iregd, altero Petro Rowazdy de Azonlaka, Iohanne de Barcza et Cosma de Zenthmyklos, necnon providis Petro Fetthow pro Haro de Kwthfew eius- dem castelli Zewdy” – DF 273 999. = HO V. 401. – Érdemes megjegyezni, hogy a Gúti Országok részéről senki sem képviseltette magát! 27 1507. ápr. 11.: DF 273 999. = HO V. 397–403. 660 SZASZKÓ ELEK

A Gerseiek rögtön „meg is örököltek” egy pert az Arad megyei Kasza birtok kapcsán, amiben eredetileg még Nádasdi Ongor János és Patócsi Bertalan apósa, Gúti Ország Lőrinc volt érintett, nekik kellett volna ugyanis a következő Mihály- nap nyolcadáig bemutatniuk a birtokra vonatkozó okleveleiket. Csakhogy – foly- tatódik Gersei Pető János és fi a, Ferenc, valamint Patócsi Bertalan keltezetlen, de nagy valószínűséggel 1506 őszére tehető kérvénye – Ongor János időközben meg- halt, azt a bizonyos udvarházat pedig – minden bizonnyal Sződit kell értenünk alatta, mert Kasza a tartozéka volt – a király újadomány címén eladományozta [a Gerseieknek – Sz. E.] és az oklevelek bemutatására immár a kérvényezőket köte- lezte. A Gerseiek és Patócsi most azt kérik, hogy legyen elég csak a következő György-nap nyolcadáig bemutatni az iratokat.28 Mint fentebb utaltunk rá, a Nádasdi Ongorok egyes embereivel elkerülhetetlen- nek tűnt a konfl iktus – bár az erőviszonyok ismeretében e perek kimenetele nem volt kétséges –, az ilyen vonatkozású iratok pedig 1507 tavaszától kezdve meg is találha- tók a családi levéltárban. Még rögtön áprilisban Gersei Pető Imre tiltotta el saját apját (Györgyöt), valamint nagybátyját és unokatestvérét (Jánost és Ferencet) az Arad me- gyei Nádasdi Salathiel Bertalannal és Mihállyal való megegyezéstől Sződi castellum és tartozékai ügyében,29 míg egy másik nádasdi nemes, Jakab az év nyarától próbálta rendezni konkrétan meg nem nevezett vitás ügyeit a Gerseiekkel.30 Ennek tárgya ta- lán ugyanaz lehetett, mint annak a köztudományvételnek, amit az aradi káptalan 1507. októberi jelentéséből ismerünk: a név szerint felsorolt tanúk – köztük Arad megye alispánja, három szolgabíró és a megyei jegyző – kikiáltott közgyűlésen eskü alatt vallottak arról, hogy Nádasdi Jakab nemesi vagy jobbágyi curiában lakott-e a Sződihez tartozó Szentpál birtokon. A megye alispánja, Csályai László azt vallotta, hogy a felperes elhagyott jobbágytelket szerzett magának, s ott a házat újraépíttette, bekeríttette, kertet rendezett be, a vallomástevők zöme azonban nem tudta, hogy

28 „Sacra maiestas regia et domine graciosissime! Supplicatur eidem in personis fi delium eiusdem egregiorum Iohannis Pethew ac Francisci fi lii eiusdem, necnon Bartholomei Pathochy de Kech- kemeth in eo qualiter magnifi cus Iohannes Ongor de Nadasd ac Laurentius Orzagh, socer eius- dem Bartholomei Pathochy ex parte cuiusdem possessionis ipsorum Kasa vocate ad presentes octavas festi Beati Michaelis archangeli litteras et litteralia instrumenta factum dicte possessionis Kasa exhiberi et presentari promisisset, nunc autem decedente eodem Iohanne Ongor ex eo, quod castellum ex nova regia donacione contulisset, nunc autem ipsos supplicantes ad dictas litteras instrumentales exhiberi coercerent. Igitur dignetur v(estra) m(aiestas) causam predictam ad octa- vas festi Beati Georgii martyris nunc venturum prorogare, ut et nos litteras et litteralia instrumen- ta, si quas et que habere possent, perquirere et exhiberi valerent.” – DL 94 054. 29 1507. ápr. 22.: DL 36 349. (fol. 133r, nr. 2.), kivonatát közli Gálfi Emőke: Az aradi káptalan jegy- zőkönyv töredéke (1504–1518). Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011. (Erdélyi Tudomá- nyos Füzetek 270.) 58/72. 30 1507 októberében az aradi káptalan egy augusztusban kelt királyi parancsot végrehajtva idézte meg a Gerseieket Nádasdi Jakab ellenében. A káptalan embere azonban csak Pető Györgyöt ta- lálta Sződiben, aki a jelentés szerint hajlott a királyi parancs végrehajtására, míg Pető Jánost és Ferencet megidézték a királyi kúria elé, mert nem tartózkodtak Sződin (1507. aug. 17. > 1507. okt. 12.: DL 93 733.). A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 661

Jakab jobbágy- vagy nemesi telken lakott.31 A szóban forgó ügyek alapján mások mellett32 e Nádasdi család tagjait azonosíthatjuk azokkal az emberekkel, akikre a korábban idézett levelében Gersei Pető György Ongor János familiárisaiként hivat- kozott. Nemcsak azért, mert Nádasdi Mihályt és Salathiel (Bertalan)-t meg is említi, hanem mert utóbbiról tudjuk, hogy 1499-ben Ongor János embere, mégpedig Sződi- be állított várnagya volt (lásd az 1. táblázatot).

1. táblázat. A sződi várnagyok33

Várnagy Dominus Év Jelzet Érsek László Gúti Ország Mihály 1472 DL 17 304. György deák id. Nádasdi Ongor János Varjasi László 1477 DL 85 980. Mutnoki Dénes id. Nádasdi Ongor János 1484 DL 19 001. (néhai) 1485 DL 19 078. DL 19 098. Salathiel (dictus) Bertalan ifj. Nádasdi Ongor János 1499 DL 29 891. alvárnagyok: Nagy Bálint és Petre Péter Köblösi Albert Kecskeméti Patócsi Bertalan 1507 DF 273 999. Chewswefalwa-i Nagy János Gersei Pető János [keltezetlen] Krassó III. (volt várnagyként) 377. 1513 DL 93 762. (név említése nélkül) Gúti Ország Dorottya 1513 DL 93 762. Kiskeszi Mihály Gersei Pető Ferenc 1518 DL 93 791.

31 „Et primo Ladislaus de Challya vicecomes comitatus Orodiensis commetaneus fassus est scitu, quod idem Iacobus actor quandam domum iobagionalem desertam in prefata possessione Zenth- pal habitam sibi ipsi preparari et reedifi cari ac sepibus ortuque circumduci fecisset, ut in eadem domo commoratus extitisset” – 1507. okt. 12.: DL 93 734. 32 Esetleg hasonló előzményekre vezethető vissza Gyüregi Simonfi Miklós fi a Tamásnak és Doroty- tya asszonynak, Száldobágyi Dániel özvegyének egy 1507. decemberi keltezésű panasza is, amely szerint a Temes megyei Körtvélyes possessióban levő összes részeiket Gersei Pető János, György és Ferenc, valamint Sződi Wakmery János az előző év karácsonyán tőlük hatalmaskodva elfoglalták és máig birtokukban tartják (1507. dec. 5. > 1507. dec. 19.: DL 104 720.). A Pósafi - javak 1471. évi eladományozásakor felsorolt birtokok között megtalálható egy Barakertvélyes nevű helység, amely egyike volt a Temes megyei Hódos uradalmához tartozó falvaknak (Krassó III. 427., 430.). Mivel 1506/1507-től a Gerseieket illette a hódosi uradalom fele is, könnyen el- képzelhető, hogy itt is egy Ongor-familiárisnak átengedett birtok visszaszerzését érhetjük tetten. 33 Mint látható, a Márki Sándor és Koppány Tibor idézett munkáiból (Márki S.: i. m. [9. jz.] 116.; Koppány T.: i. m. [1. jz.] 228.) ismert várnagyok listája több személlyel bővíthető. Márki Mutno- ki Dénesre vonatkozó közlését is pontosítanunk kell azzal, hogy a várnagy nem néhai Nádasdi Ongor János özvegyének, Margitnak a ménesi jobbágyait verte meg, hanem ezen jobbágyokkal tört Dóci Imre Liki falubeli jobbágyaira. A Varjasi Lászlóra vonatkozó adatot Horváth Richárd- nak köszönöm. A Nagy János egykori várnagyságára utaló 1513. évi adat az őt említő másik ok- levél keltezéséhez is segítséget nyújt. 662 SZASZKÓ ELEK

A birtokszerzés körülményeinek viszonylagos adatgazdagságával szemben a Gerseiek dél-alföldi birtoklásával kapcsolatban a mohácsi csatáig tartó időszakra vo- natkozóan már jóval kevesebb forrással dolgozhatunk, igaz, köztük van a számadás- jegyzék is. A többségében peres eljárásokról tájékoztató oklevelekből érdemes ki- emelni a birtokokon osztozkodó Gerseiek és Gúti Országok, valamint a velük közvetett kapcsolatban álló Patócsi utódok viszonyát megvilágító adatokat. Az biz- tos, hogy a Kecskeméti Patócsi Bertalan 1507 tavaszán bekövetkező halálával meg- özvegyült34 Gúti Ország Dorottya továbbra is jelen volt a Gerseiek életében. 1509- ben ugyanis Pető Jánossal és Györggyel közösen tűnik fel – mindannyian mint panaszosok – a Temes megyei Pósakastélya castellum birtokában.35 Nemcsak birtok- szomszédságukat, hanem szoros együttműködésüket is megvilágítja az özvegy 1513-ban Kecskemétről keltezett, Gersei Pető Jánosnak címzett levele. Ebben érte- síti, hogy egyezségük értelmében – amit nemrégiben budai tartózkodásuk során is megtárgyaltak – semmiféleképpen sem engedte, hogy Pető Imre Kér birtokon az osztatlan birtokrészen házat emeltessen allódium számára (domum allodii) – valószí- nűleg egy csűrről vagy gazdasági épületről volt szó. S bár Pető Imre az építkezéshez kivágatott fát már legallyazta, majd megosztott és különálló birtokrészére vontatta, az asszony megparancsolta várnagyának, hogy a nem megosztott birtokrészeken – fejvesztés terhe mellett – továbbra is akadályozza meg az építkezést, így érve el, hogy Pető János akarata ezeken a részeken is érvényesüljön.36 Az özvegy levelében tetten érhető családon belüli konfl iktus hátterében ezúttal – miképp arra a levél szö- vege is utal, de más adatok is egyértelműsítik37 – az a birtokosztály állhatott, amelyet Pető János és György, valamint fi aik 1513-ban tettek. Visszatérve a Gersei, a Gúti Ország és a Patócsi családok viszonyához, a tekintélyes Arad megyei szomszédok igen jó kapcsolatot ápoltak egymással, amihez további adalék, hogy Kecskeméti Pa- tócsi Imre38 1519-ben Pető János szolgálatában állt, miután egy Sződiben kelt és Pető Jánosnak címzett levelében urának és seniorának szólította az ajtónállómesteri tiszt- séget viselő bárót,39 továbbá, hogy többedmagukkal közösen vittek egy pert az aradi káptalannal szemben, mint alperesek.40 A Gerseiek idejéből származik Sződi egyetlen, országos jelentőségű esemény- hez köthető említése is. Várdai Ferenc erdélyi püspök ugyanis Dózsa főseregének

34 Patócsi Bertalant 1507 májusában már néhaiként említik (1507. máj. 11.: DL 59 967.). 35 1509. szept. 18. > 1509. okt. 11.: DL 93 747., ill. 1509. szept. 18.: DL 93 746. 36 1513. márc. 23.: DL 93 762. (A levél szövegét ld. Függelék I/2.) 37 1513 szeptemberében Gersei Pető János fi a, Ferenc és nagybátyja, György Zala megye hatóságá- hoz fordultak, amikor Ferenc kőházat akart építeni Keszthelyen a Szent Miklós-kápolna közelé- ben. György azt követelte, hogy „dum et quando inter ipsas partes divisio fuerit”, oly nagy telket adjon neki, amekkora helyet az épülő ház foglal el (1513. szept. 26.: DL 93 768.). Egy hónappal később pedig épp a Pető János és György között létrejött osztály után vált szükségessé a marton- vásári jobbágyok neveinek összeírása (1513. okt. 28.: DL 93 769.). 38 A Kecskeméti Patócsi család leszármazását közli Karácsonyi János: Békésvármegye története. III. Gyula, 1896. 120. 39 1519. okt. 21.: „igitur rogamus m(agnifi cenciam) v(estram), tamquam dominum et seniorem nost- rum, ut m(agnifi cencia) v(estra) disponat nobis unam supplicacionem litterarum” – DL 93 803. 40 1503. okt. 25. > 1519. nov. 2. > 1520. máj. 28.: DL 60 077. A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 663

legyőzését követően, 1514. július 20-án a településről keltezett egy levelet,41 a leg- újabb kutatások alapján útban Csanád felmentésére.42 A régészek által a mai Szép- falutól (Frumușeni, Románia) 1,5–2 km-re nyugatra, a Maros egyik déli mellékága fölé emelkedő magaspartra lokalizált, kettős árokkal kerített, négyszög alakú, kb. 50×45 méteres, sarkain tornyokkal ellátott udvarház43 minden bizonnyal osztozott a Maros menti várak és erődített castellumok sorsában. A Dózsa-féle keresztes sereg Maros-völgyi útjának, illetve várostromainak legújabb értelmezésében felsorolt ana- lógiák alapján Sződi védői is – hasonlóan a Haraszti család csályai udvarházához, vagy Lippa és Solymos várakhoz – legfeljebb minimális ellenállást követően adhat- ták fel az udvarházat a túlerőben lévő keresztes hadakkal szemben, akiktől Várdai serege a temesvári „csatát” követően ugyanilyen gyorsan vissza is foglalta.44 A Gerseiek dél-alföldi javakban meglévő birtokjoga – mely a 16. század köze- péig, Temesvár 1552. évi elestéig kimutatható45 – a középkor hátralévő részében mindössze egyszer kérdőjeleződött meg. Bár 1512-ben korábbi sérelmeikre adott válaszul Zala megye közössége fej- és jószágvesztéssel járó, igaz, ma már ellenőriz- hetetlen vádakkal illette Gersei Pető Györgyöt – homoszexualitásért és ifjak megron- tásáért levelesítették, így próbálva meg őt és családját befeketíteni –, viszont befo- lyásos testvére közbenjárásának (is) köszönhetően végül kegyelmet kapott II. Ulászló királytól.46 Az „anyai örökséget” visszaszerző Gersei Pető János és György 1521 és 1522 fordulóján bekövetkező halála után47 azonban a család majd-

41 A püspök száz forintért – ill. ekkora értékű szentlászlói és fogarasi tizedért – váltott ki Tomori Páltól és Jósa István erdélyi sókamaraispántól ötven keresztest, „Székely György cinkosait, kü- lönféle nemesek jobbágyait” (1514. júl. 20.: DL 82 409. – Kiadása: Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV. Maiorem partem collegit Antonius Fekete Nagy. Ediderunt Victor Kenéz et Ladislaus Solymosi atque in volumen redegit Geisa Érszegi. Akadémiai, Bp., 1979. [A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II.: Forráskiadványok 12.] 171.) 42 Neumann Tibor: Bulgária – Erdély – Temesvár. Szapolyai János és a parasztháború. In: Keresz- tesekből lázadók. Tanulmányok 1514 Magyarországáról. Szerk. C. Tóth Norbert–Neumann Ti- bor. MTA BTK TTI, Bp., 2015. (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések) 145. 43 Karczag Ákos–Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Várak, várkastélyok, városfalak, templomvárak, barlangvárak, sáncok és erődítmények a honfoglalástól a 19. száza- dig. Semmelweis, Bp., 2010. 520., ill. Kopeczny Zsuzsanna: „Zeudi”, egy középkori nemesi rezi- dencia a Maros-völgyben. In: A IX. Medievisztikai PhD-konferencia (Szeged, 2015. június 17– 19.) előadásai. Szerk. Szanka Brigitta–Szolnoki Zoltán–Juhász Péter. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2017. (Középkortörténeti tanulmányok 9.) 263–284. 44 Horváth Richárd: Legendás várak nyomában. Várak a Dózsa-parasztháborúban. In: Keresztesek- ből lázadók i. m. (42. jz.) 235–270., különösen 244–245., 259–260. 45 1552. máj. 13-án, pár hónappal Temesvár eleste előtt, Gersei Pető Péter adósságai fejében elzálo- gosította összes birtokrészét felesége családja, a Csoronok részére (MNL OL P 235 – 1. – nr. 246.). Jelen ismereteink szerint ez az utolsó adat arra vonatkozóan, hogy a Gerseiek számon tar- tották a temesközi, dél-alföldi birtokaikat. 46 Tringli István: Jagelló-kori levelesítő jegyzék Zalából. Levéltári Közlemények 69. (1998) 1–2. sz. 20–21. – Az esetet 1514-es évvel idézi Szatlóczki G.: i. m. (4. jz.) 85. 47 Engel Pál genealógiai munkájában eddig a nemzedékig közölte a Gersei Petők leszármazását. A Mohács előtti generációra vonatkozó közlései csak egy-egy adatra támaszkodnak (Engel P.: Genealógia i. m. [7. jz.], Nádasd nem 3. tábla: Pető [gersei]). Kiegészítését, a Pető János és György utódaira vonatkozó adatokat ld. Függelék II. 664 SZASZKÓ ELEK nem hasonló helyzetben találta magát, köszönhetően ifjabb Pető Györgynek – a né- hai György azonos nevű fi a, itt Sződi (de Zewghy) előnévvel említik –, aki 1525 ta- vaszán, nagyböjt negyedik vasárnapján este, március 26-án megölte Antal bizerei apátot. A középkori viszonyokhoz képest feltűnően gyors információáramlást sejtető módon, öt nap múlva, március 31-én már ki is állították II. Lajos király parancsleve- lét a kancellárián, amely a fent idézett gyilkosságra hivatkozva elrendelte a hűtlen- ségbe esett György birtokainak – bárhol is feküdjenek az országban – iktatását Cibak Imre temesi ispán részére. A királyi ember és az aradi káptalan tanúbizonysága ápri- lis 17-én, húsvéthétfőn szállt ki az Arad megyei Ménesibe, hogy végrehajtsák a pa- rancslevélben foglaltakat. Itt azonban a falu bírái az igen népes számban felsorolt Gersei rokonság – Pető János és György leszármazottai, illetve bizonyos Pető László – nevében ellentmondtak nemcsak az itteni, hanem az ifjabb Györgyöt az országban bárhol másutt illető birtokrészek iktatásának is.48 Ugyanakkor nem Cibak Imre volt az egyetlen, aki az „események közelében” tartózkodott, a Gersei család másik ágá- ról származó Pető László – nem véletlenül szerepel a neve az ellentmondók között – szintén értesült az esetről, és ő sem sokat késlekedett. Rokona birtokait felkérő kérvényére – e szerint György a nyílt úton ölte meg a bizerei apátot, amikor az apát- ságba tartott – Nádasdi Tamás királyi titkár már március 29-én rávezette az uralkodó jóváhagyását.49 Amennyire a későbbi szűken mért adatokból kitűnik, végül nem lett végzetes következménye ifjabb György cselekedetének, mivel egyik „jóakarójának” sem sikerült berendezkednie az itteni javakban. Jelen ismereteink szerint Cibak Imre nem próbálkozott újból a felkérést követően, Pető László akciója pedig inkább egy, a Gersei családon belül gyakran előforduló ellentéthez köthető, esetleg tárgyalási pozíciója javításaként értelmezhető.50

A dél-alföldi birtokvagyon nagysága

Az 1471. évi adománylevélben felsorolt javakat alapul véve – két castellum, tíz mezőváros és több mint 80 falu – a Pósafi -örökség megszerzésével 1506 és 1507 fordulóján tekintélyes kiterjedésű, de nem egy tagban fekvő uradalmak kerültek a Gerseiek kezére, amelyeken még a Gúti Országokkal is osztozniuk kellett. Az ado- mány azonban jól illeszkedik a II. Ulászló által kegyelt Pető János birtokgyarapo- dásainak sorába, amelyek párhuzamosan kísérték társadalmi emelkedését.51 Csak-

48 1525. márc. 31. > 1525. ápr. 29.: DL 93 854. 49 1525. márc. 29.: DL 93 852. 50 Ezt az analógiát erősítik a Gersei Pető család Miklós-féle és Pető-féle ága között már meglévő, többnyire az 1466 körül megtett birtokosztályhoz köthető, hatalmaskodások formájában testet öltő feszültségek (Szatlóczki G.: i. m. [4. jz.] 63–66., 86.), ill. az az apró „pontatlanság”, hogy a szupplikációban Pető László egyszer Tamásnak, másszor Györgynek mondja a hűtlenségbe esett családtagot (ld. az előző jegyzetet). 51 Pl. 1495 decemberében Molnári Mihály magvaszakadt birtokait kapta meg Littembergi Burján- nal (Burjan z Lichtenburka) közösen (1495. dec. 8.: DL 93 649.), majd 1506-ban Pető János, Ferenc és György, érdemeikre tekintettel kaptak adományt a Bihar megyei Tamáshida mezővá- A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 665

2. táblázat: Sződi és tartozékai*

Év Az Arad megyei uradalom – Sződi és tartozékai 1471/1475 Sződi Szentpál Mácsalaka Ároki, Kasza, Nyárrév, (DL 17 273.) (castellum (oppidum (oppidum Zábrány, Cseralja, és oppidum) és tartozékai: és tartozékai: Kér Kishódos, Háromfülű, Deszk, Fülöptelke, Cserfalva, Gyelid, Erzsébetkút, Hidegfő Kölp, Ménesi, Simánd, Bike, Bodorlaka, Ördöglyuk, Ötvenablaka) Három olmos, Remete, Borzos és Bykes) 1506/1507 Sződi Mácsalaka Kasza, Zábrány (DF 273 999.) castellum 1517/1518 Sződi Bike, Mácsalaka, Ároki, (DL 93 791.) Ménesi, Fülöptelke Belső-zábrány Szentpál, Gyelid, Bodorlaka 1552 Sződi Szentpál, Mácsalaka, Kér, Hidegkút, MNL OL P 235 (castellum és Bodorlaka, Fülöptelke, Külsőzábrány, Nyárrév, Hódos – 1. – nr. 246. oppidum) Ménesi, Bike, Gyelid, Borzos, Belsőzábrány Deszk Kisonos, Nagy onos, Simánd, Halmos Egyéb, egyszeri Sződi castellum Szentpál, Deszk, Mácsalaka (1520 Kasza ([1506 e.] – említések (1507 – Gyelid (1506 – – Krassó IV. 381.) DL 94 054., 1520 – DL 36 349. és DL 93 737.) Krassó IV. 381.) DL 93 733.) Szentpál (1507 – Ároki (1506 – DL 93 734., 1518 – DL 93 737.) familiáris DL 36 349. [fol. 185r Kér (1513 – nevében: 1507 – nr. 1.]) DL 93 762.) DL 104 720. Bike Zábrány (1520 – (1507 – DL 104 720.) Krassó IV. 381.) Ménesi (1503/19/20 – DL 60 077., 1525 – DL 93 854.) Deszk (1503/19/20 – DL 60 077.) * Vö. a közölt térképvázlattal. hogy az 1506/1507. évben ténylegesen a Gerseieknek juttatott javak listája első ránézésre is kevesebbnek tűnik az 1471. évinél. Az adomány tárgyát mindössze Sződi castellum és 11 falu képezte: Mácsalaka, Zábrány, Kasza (Arad m.), Mágocs, Kutas (Csanád m.), Szer, Szentgyörgy (Csongrád m.), Barlad (Keve m.), Agyagos, Ménesi (Krassó m.), s végül Hódos (Temes m.) birtokok. Ennyit veszített volna „értékéből” három évtized alatt az „anyai örökség”? A kérdést a 2. táblázat össze- állításával, a forrásokkal legjobban adatolt Arad megyei birtokok listájának re- konstruálásával, illetve a Temes megyei hódosi uradalomra vonatkozó adatok alapján próbáltam megválaszolni.

rosra, ill. több Zaránd megyei birtokra (1506. nov. 25.: DL 93 726.). A sor a Pilis megyei Leány- falu egy részében lévő királyi jogok 1515. évi elnyerésével (1515. nov. 22.: DL 58 275.), ill. a gyilkosságba keveredő Farnasi Lőrinc birtokainak 1518. évi felkérésével folytatható, ez utóbbi- nak azonban Lőrinc és társai ellentmondtak (1518. júl. 2.: DL 47 259.). 666 SZASZKÓ ELEK

A táblázat első sorába – értelemszerűen – az egykori Pósafi -birtokokat teljes- séggel felsoroló 1471. évi adománylevél adatait vettem fel. Ezt a Gerseiek 1506/1507-ben megszerzett birtokainak neve követi, az áttekinthetőség kedvéért egymás alatti oszlopokba rendezve az azonos javakat, nem pedig az oklevélben szereplő sorrendet követve. A Gersei-érából további két forrást hívhatunk segítsé- gül a rekonstrukcióhoz: birtokfelsorolást tartalmaz a számadásjegyzék, illetve az 1552. évi zálogosító oklevél is. Végül azok az egyszeri említések zárják a tábláza- tot, amelyek peres eljárásokhoz, hatalmaskodásokhoz, eltiltáshoz vagy idézéshez köthetők. A táblázat adatainak tanúsága szerint a Gersei család Pető János és György- féle ága valójában teljes kiterjedésében – természetesen csak felerészben – birto- kolta az egykori Pósafi -vagyont, bármennyire rövidnek is tűnik elsőre az 1506/1507. évi adománylevélben felsorolt birtokok listája. Ezt leginkább a számadáskönyv, illetve az egyszeri említések adatai támasztják alá,52 mivel ezekben több olyan birtok/falu neve kerül elő, amelyek 1506-ban nem szerepelnek, ellenben a sződi uradalom részeként mégis a Gerseiek kezén találjuk őket, azaz mégiscsak megkap- ták, vagy legalábbis jogot formáltak rájuk. Adódik a kérdés, hogy ha így volt, miért nem foglaltatták bele az adománylevelükbe ezeket a javakat? Egyrészt látható, hogy a részükre kiállított oklevél egyáltalán nem sorol fel tartozékokat, míg az 1471. évi adományban szereplő települések tömegét ezek a falvak teszik ki. Első- sorban tehát emiatt tűnik „karcsúbbnak” a Gerseiek listája. A jelenség az Arad megyei birtokok kapcsán is megfi gyelhető (lásd Szentpál és Mácsalaka tartozé- kait), de különösen szembetűnő a Temes megyei Hódos esetében, amely uradalom 1471-ben az itteni castellumból, az azonos nevű mezővárosból és 31 faluból állt, míg 1506-ban egyszerűen csak Hódosként került a szövegbe, a tartozékokra pedig általánosságban utaltak. Talán nem tévedünk nagyot, ha mindezt a régiót érintő igen jelentős elnéptelenedéssel hozzuk összefüggésbe, ami az ország déli végeihez közel fekvő birtokokban, uradalmakban nem meglepő jelenség. Esetünkben még a Nádasdi Ongorok idejéből rendelkezünk egy beszédes adattal, amely betekintést nyújt a pusztulás mértékébe. A feljegyzés szerint a Temes megyei Pósakastélyán és tartozékain – amely azonos a már említett hódosi uradalommal53 – akkor ugyan

52 Az 1552. évi zálogosító oklevelet csak kontrollanyagként hasznosítottam. A Mohácsot követő időszakból ez az egyetlen tételes felsorolása a Gerseiek dél-alföldi javainak, így csak annyi állít- ható biztosan, hogy a kora újkorban még tudtak a birtokokról és fenntartották rá igényüket. Ugyanakkor éppen az oklevelek hiánya miatt nem vagyunk meggyőződve arról, hogy a család dunántúli központjából, Tátikából ténylegesen nyomon követték volna e birtokok sorsát, különö- sen 1541-et követően. Az 1552. évi birtoklista tehát inkább egy elvi, mintsem tényleges állapotot tükröz. Erre utalhat például Sződi nevének eltorzulása (Cevgy alakban), ill. olyan kisebb falvak említése (Hidegkút, Nyárrév, Hódos), amelyek ezt megelőzően csak 1471-ben szerepeltek. 53 A Pósakastélya névalak először ebben a keltezetlen, a Nádasdi Ongorok igényeit megörökítő, tehát 1506 előtt keletkezett feljegyzésben maradt fenn (vö. Koppány T.: i. m. [1. jz.] 198–199., 228.). Eszerint a néhai Pósafi aknak volt itt egy jelentős lakóépülete (ld. a következő jegyzetet). Gyanút kelt, hogy a családnak csak a Temes megyei Hódoson és az Arad megyei Sződin volt udvarháza, és míg utóbbi neve változatlan maradt, Hódos az 1506/1507. évi adománylevélben szerepel utoljára. Ha Temes megyei birtokaikról volt szó, a későbbiekben a Gerseiek mindig a A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 667

75-nél több jobbágy lakott, ám ez a szám akár 2000 is lehetne.54 Nem csoda, hogy a Gerseiek adománylevelében sem sorjáznak az egykori tartozékok. A korábban felsorolt birtoknevek kimaradása kapcsán végül arra is érdemes felhívni a fi gyel- met, hogy a vita tárgyát képző, vagy épp peres eljárás alatt lévő birtokok mind hiányoznak az 1506/1507. évi adománylevélből. Pető György korábban idézett levelében említi testvérének, hogy Szentpál, Ároki, Deszk és Gyelid elfoglalása ügyében nem akar perre menni, s mint láttuk, épp Szentpál ügyében a Nádasdi nemesekkel volt elintéznivalójuk, amely talán még 1518-ban is tartott. Hasonló lehetett a helyzet Ménesi és Deszk esetében is az aradi káptalannal szemben meg- örökölt ügyben, amelynek kezdete 1499/1503-ra nyúlik vissza.

Pósakastélya alakot használták, így 1509-ben (DL 93 747.), a számadásban (79. tétel) és 1552- ben is (MNL OL P 235 – 1. – nr. 246.). 54 „Modo autem voluntas dominorum Wngor hec est: ut castellum Posakastelya vocatum, principa- lem scilicet locum residencie condam Posa etc., simul cum omnibus suis pertinenciis remittent, in quibus modo iobagiones plusquam septuaginta quinque existunt, si tamen restauraretur, plus- quam duo milia aut circiter esse possent” – DL 94 050. (Keltezetlen levél.) 668 SZASZKÓ ELEK

Összességében elmondható, hogy a Pósafi ak egykori dél-alföldi uradalmainak megszerzésével került ténylegesen Gersei Pető János kezére akkora birtokvagyon – amin végül csak testvérével, Györggyel kellett osztoznia –, amely megfelelt tár- sadalmi helyzetének, bárói rangjának. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy bár tekin- télyes kiterjedésű javakról volt szó, a dunántúli törzsbirtokokhoz képest – amelyek összefüggő váruradalmakat alkottak Tátika, Rezi, Kemend és Márványkő várak, valamint Szántó, Keszthely és Vasvár mezővárosok köré szerveződve55 – ezek szétszórtan helyezkedtek el a török betöréseknek leginkább kitett országrészben. Sőt a viszonylag bőséges Arad megyei és a szórványos Temes megyei adatokból inkább a falvak és a jobbágylakosság számának csökkenése fi gyelhető meg. Hogy végül mekkora és milyen jellegű hasznuk származott a dél-alföldi birtokaikból, abba a sződi uradalom szerencsésen fennmaradt számadásjegyzéke nyújt betekin- tést egy pillanatfelvétel erejéig.

A számadásjegyzék

A sződi uradalom pár oldalas, az 1517. évnek és az 1518. esztendő első másfél hónapjának bevételeiről és kiadásairól szóló számadását – amely a birtokok igaz- gatásával megbízott személy elszámoltatása céljából készülhetett56 – a sződi vár- nagy, Kiskeszi Mihály neve alatt vélhetően annak sáfára állította össze57 Gersei Pető Ferenc részére. Utóbbi adat alapján Pető János a testvérével megejtett bir- tokosztályt követően a maga részéről a fi át bízhatta meg a dél-alföldi javak rá eső részének kezelésével, hiszen a várnagy Pető Ferencnek tartozott elszámolási kö- telezettséggel. Ebből következik, hogy a jegyzék bevételi és kiadási oldalán sze- replő tételek nem az uradalom teljes „költségvetését” adják ki, hanem csak annak negyedét, mivel az itt szereplő bejegyzések Pető János ágának gazdálkodására vonatkoznak. A számadás szerkezete a kor általános gyakorlatát követi: egy bizonyos bevé- teli tétel rögzítését követően az ebből történt kifi zetéseket sorolták fel „kiadások” (exitus) cím alatt. Mivel a korban annyi bevételt könyveltek el, amennyit végül el is költöttek, a kiadási tételek összege többnyire dénárra egyezik a hozzájuk rendelt bevételekével. Az 1517. évi adatokra vonatkoztatva lényegében ez az egyéb szám- adásokból is ismert eljárás58 fi gyelhető meg, míg az 1518. esztendő elején befolyó bevételek esetében jelentős összeg maradt még a „kasszában”, azaz a nagyságos úr kezén (lásd a 81. és a 101. tételek után a reliqua dominus habet kitételt, illetve a

55 Feiszt Gy.: i. m. (3. jz.) 92. 56 Nógrády Árpád: Taxa – extraordinaria? Széljegyzetek Kanizsai László kapuvári-sárvári szám- adáskönyvének margójára. In: In memoriam Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor emlékére. Szerk. Lengvári Iván. JPTE Továbbképző Központ Kiadói Irodája, Pécs, 1996. 125., 140–144. 57 Erre utal, hogy egyes tételek (pl.: 92., 102.) megfogalmazása alapján a várnagy és a számadó nem azonos személy. 58 Nógrády Árpád: Kanizsai László számadáskönyve. História Alapítvány, Bp., 2011. (História Könyvtár. Okmánytárak 8.) 8–9. A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 669

82. és 91. sorok közé eső tételeket). Ugyanakkor a számadás arról is tájékoztat, hogy ennek ellenére bizonyos kiadások fedezésére a várnagy kölcsöneire voltak szorulva (92. tétel, illetve a számadás utolsó bejegyzéseket tartalmazó lapján [5v] az Insuper idem castellanus dedit domino in credentiam fejezetcímet és az alatta szereplő 105–109. tételeket). A forrás jellegéből adódóan a bejegyzések meglehe- tősen szűkszavúak, a legtöbb esetben csak néhány szóból állnak, néhol azonban a jegyzék megadja a kiadás időpontját, illetve azt, hogy kinek a részére és milyen céllal történt a kifi zetés. Az 1517. év bevételi oldalán a rendes földesúri pénzbevételek, úgymint a job- bágyok által fi zetett Szent György- és Mihály-napi cenzus mellett (1. és 29. tétel: összesen 103 forint és 61 dénár) megtalálhatjuk a bandériumtartó főuraknak a bir- tokaik után felerészben átengedett királyi adót (14. tétel: 82,5 forint),59 valamint a terményeladásokból származó jövedelemre vonatkozó adatokat is (37. tétel: 16 forint). Az elszámolás szerint a következő év első hónapjainak kiadásait elsősor- ban az uradalomhoz tartozó falvakból bejövő korcsmáltatási illetékek (38., 46., 58., 82., 87. tételek: 35,5 forint), a feltehetően a majorságban termelt termények eladásából származó jövedelmek (79. és 89. tételek: 34 forint 39 dénár), valamint a már említett, a várnagy által nyújtott nagy összegű kölcsön fedezték (92. tétel: 53 forint). Idesorolhatjuk a katonák megmaradt zsoldjáról szóló tételeket is (84., 85., 88. tételek: 10 forint), bár ezekből lényegében nem költöttek. További jövedelmek- ről, mint például a rendkívüli adóról (taxa extraordinariáról), illetve egyéb vám-, bírság-, termény- vagy munkajáradékokról nem rendelkezünk adatokkal. Nem ez az oka azonban annak, hogy a jegyzékben szereplő összegek nem alkalmasak ösz- szehasonlító elemzés elvégzésére. Brandenburgi György gyulai és hunyadvári, vagy épp a Bátoriak világosvári uradalmainak számadásai megfelelő párhuzamok lennének, csakhogy a Gerseiek dél-alföldi birtokaira vonatkozó iratanyagból nem maradt fenn egyéb gazdasági jellegű forrás (urbárium, portális összeírás, adólajst- rom, vagyonleltár stb.), aminek segítségével megállapítható lenne például az egy adóegységre eső adóteher Sződin és tartozékain. Ennek hiányában a bevételek fel- használási körének vizsgálatára szorítkozunk. A sződi uradalom 1517/1518. évi számadásjegyzékében – a középkori szám- adásokra általában jellemző módon – a bevételek igen sokrétű, egyúttal mégis

59 Ez az adat is igazolja, hogy Gersei Pető Jánost ténylegesen az ország zászlósurai közé emelték birtokszerzései, ill. méltóságviselése (vö. még Szatlóczki G.: i. m. [4. jz.] 80–81.). Kevésbé meg- lepő, hogy neve még nem szerepel az ország bandériumállításra kötelezett báróit felsoroló 1498. évi 22. törvénycikkben, mivel csak pár évvel később emelkedett országos méltóságra. Bár Pető Jánost nem említik a decempersonatus intézményét életre hívó 1500. évi 21. törvénycikkben sem, ettől az időponttól kezdve egyértelműen a bárók között tartották számon (Engel Pál: A ma- gyar világi nagybirtok megoszlása a 15. században. In: Uő: Honor, vár, ispánság. Válogatott ta- nulmányok. Szerk. Csukovits Enikő. Osiris, Bp., 2003. 40., 48–51.), így nem sokkal ez után ke- rülhetett a bandériumtartási joggal felruházott személyek közé. 670 SZASZKÓ ELEK szokványos hasznosítási módjait fi gyelhetjük meg.60 A különböző bevételekhez rendelt kiadások az alábbiak szerint csoportosíthatók: 1. Konyhai költségek 2. Működési kiadások 3. A familiárisokhoz köthető, illetve a katonai jellegű kiadások 4. A földesúr és családtagjainak személyes kiadásai 5. Egyéb költségek A középkori uradalmi bevételek hol több, hol kevesebb részét a konyhai ki- adások emésztették fel, így Kiskeszi Mihály jegyzékében is sorjáznak a különböző élelmiszerekre, alapanyagokra (sajt, túró, vaj, káposzta, különböző halak, marha- hús, olaj, méz, vizaikra), illetve fűszerekre – háromszor is vásárolt borsot és sáf- rányt először 86, majd kétszer 24 dénár értékben – vonatkozó tételek. Ezek mellett a konyhai eszközökre (üst, fazekak), a húshagyókeddre vásárolt kenyérre, vala- mint az Ágota-napot megelőző és az azt követő időszakra vásárolt gyertyákra, végül a faggyúra költött összegeket sorolhatjuk az erre a célra fordított kiadások közé, amelyek összesen 8 forint 98 dénárt tettek ki. Mindez az összes bevétel ke- vesebb mint 3 százalékát jelentette. A működési költségek (munkadíjak, karbantar- tás, javítás, takarmányvásárlás, perköltségek stb.) ellenben már 23 forint 69 dénár- ra, az összbevétel 7 százalékára rúgtak. Utóbbi tételek egy részét bizonyára a katonai jellegű kiadások közé is sorol- hatnánk, hiszen a 4,5 forint értékben vett léceket és szögeket vélhetően az udvar- ház megerősítéséhez használták fel, az itt dolgozó ács pedig 6 forintot kapott mun- kájáért (20., 21., 28. tétel). Egyértelműen ebbe a kategóriába sorolhatjuk viszont a négy hónapra felfogadott katonák zsoldjára költött 26 forintot, illetve az udvarház kapusának 3,5 forintos (10. és 27. tétel) fi zetését. A számadásban több személynév is olvasható, akik gyaníthatóan a Gerseiek helyben alkalmazott familiárisai voltak, közülük bizonyos Vásári András neve szerepel a legtöbbször, összesen hétszer. Fizetésükre leginkább pénzben került sor, de a jegyzék olykor általánosságban, illet- ve konkrétan is feltünteti egyéb költségeik (például lábbeli, csizma) kiegyenlítését. A jegyzék alapján a katonai jellegű kiadásokra (29,5 forint) és a familiárisokra (kb. 32 forint) együttesen a bevételek valamivel több mint 18 százalékát fordították. Ami a Pető Ferenc és felesége, Ráskai Margit részére átengedett összeget vagy a nevükhöz rendelt kiadásokat illeti, a sződi uradalom földesurai szinte mind- egyik jövedelmi forrásból részesültek. E tételek összege meghaladja a 100 forintot, azaz a bevételek közel harmadát a földesurak személyes kiadásai vitték el. Ezek között szerepelnek kocsihúzó lovakra, illetve ruhaneműkre fordított összegek, de idetartoznak a Pető Ferencnek Budán és Lippán átadott, valamint a Pető János ré-

60 Egy típusú bevételi forrást sohasem csak és kizárólag egy célra fordítottak, így például az urada- lomban 1517 nyarán beszedett hadiadóból sem elsősorban a katonai kiadásokat, netán a bandé- rium fenntartását fedezték, ami természetesen a forrás jellegéből, az elszámoltatási célból is adó- dik (Vö. Nógrády Á.: Taxa i. m. [57. jz.] 129–131.; Uő: Kanizsai i. m. [59. jz.] 9–10.; Kenyeres István: A Szapolyai-család és Trencsén. In: Tanulmányok Szapolyai Jánosról és a kora újkori Erdélyről. Szerk. Horváth Zita. ME BTK, Miskolc, 2008. [Publicationes Universitatis Miskolci- ensis. Sectio Philosophica. Tom. XIII. Fasc. 3.] 182.). A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 671

szére küldött forintok és Margit asszony költségei is. Utóbbiak a Sződiből Budára történő utazásából (6. tétel: 6,5 forint,), egyéb, ruházkodással kapcsolatos kiadá- sokból (3., 12., 18., 23. tételek: 5 forint 5 dénár,), illetve budai konyhájának szám- lájából állt (33. tétel: 3 forint). A jegyzék szűkszavúsága miatt a fennmaradó, összegszerűen nagyjából szin- tén egyharmad részt kitevő tételek nem köthetők kifejezetten a kiadási oldal 1–4. csoportjához, ezért az 5. „Egyéb” kategória alatt szerepelnek. Ilyen Pető Ferenc várnaggyal szembeni 10 forintos tartozása (11. tétel) vagy a szintén a várnagy ke- zén lévő 27 forint, amin bizonyos terményeket kell majd vásárolnia (102. tétel). Találhatunk itt kimérésre szánt bor vételére hagyott 21 forintot (103. tétel), két darab 4 forintot érő lovat (105., 107. tétel), valamint értékes és kevésbé értékes ruhaneműket, szőrméket, csizmákat és lábbeliket (19., 22., 42., 47., 51., 52., 60., 67., 98., 100., 106. tételek). Érdemes megemlíteni, hogy a szövegben a tulajdonne- veken kívül szórványosan további magyar szavak is előfordulnak: például csizma, lécek, pokróc, köpönyeg. Mivel nem ismerjük sem a jobbágyporták számát, sem az uradalomból szár- mazó jövedelem teljes nagyságát, nem dönthető el egyértelműen, hogy a 335 fo- rintnyi bevétel mennyire reális képet ad az Arad megyei birtokok teljesítőképes- ségéről. Figyelembe véve azonban, hogy ez az összeg a sződi uradalom egynegyedéből származik, illetve hogy a hajdani Pósafi -javak más megyékben fekvő birtokainak bevételeit nem ismerjük – legfeljebb a Temes megyei (Pósakas- télya/Hódos) uradalom borkimérésből származó jövedelmét –, megállapíthatjuk, hogy a dél-alföldi birtokok jelentős bevételi forrást biztosítottak birtokosainak. Az is látható, hogy minden dénárnak megvolt a helye, de hangsúlyozni kell, hogy a bevételek felhasználási szerkezete csak a számadás adott elszámolási időszakát jellemzi, általánosításra – főként, hogy más gazdasági jellegű forrás nem áll ren- delkezésre Sződiből – nem ad lehetőséget.61 Mind a számadásjegyzék, mind a dél-alföldi birtokokra vonatkozó források a sződi udvarháznak inkább védelmi és birtokigazgatási központ funkcióit dombo- rítják ki, ugyanakkor egy-egy elszórt adat rezidenciaszerepére is utal. Bár a Gersei család „fészke” a dunántúli Tátika vára volt, Pető János pedig tisztségei folytán – a királyi gyermekek udvarmestere (1506–1516), ajtónállómester (1516–1521) – in- kább Budán, illetve a királyi udvar közelében tartózkodott,62 ha állandó jelleggel nem is, de alkalmanként egyes családtagok megfordultak a sződi udvarházban. Arra vonatkozóan nincs adatunk, hogy miként osztoztak rajta a Gúti Országokkal, de Pető György – miután 1506 decemberében a birtokok átvétele miatt Aradon tartózkodott – azok iktatását követően Sződin maradhatott, 1507 őszén ugyanis a Nádasdi nemesek elleni perben az aradi káptalan embere itt érte el, majd adta át

61 A Kanizsaiak sárvári, lékai és kapui uradalmainak példája is jól mutatja, hogy az egymást követő évek folyamán, de akár egy időszakon belül is különböző lehetett az egyes uradalmak bevételei- nek felhasználási szerkezete (Nógrády Á.: Taxa i. m. [57. jz.] 129–132.). 62 Budai tartózkodására példák: 1504: DL 25 427., 1514: DL 93 772., DL 93 776., csonka: DL 94 022. 1520-ban pedig a Pozsonyban tartózkodó királyi udvarhoz közel, Bősön keltez (DL 93 825.). 672 SZASZKÓ ELEK a neki és testvérének címzett parancslevelet.63 Úgy látszik, a dél-alföldi javak átvé- telekor édesapját Imre nevű fi a is elkísérte, ugyanis 1507 tavaszán személyesen tiltakozott az aradi káptalan előtt Sződi ügyében.64 Legalább egy alkalommal Ger- sei Pető Ferenc neje is megfordult az udvarházban, merta számadás tanúsága sze- rint innen indult Budára (6. tétel), míg egy másik bejegyzés – a Pető Ferenc részé- re Lippán történt kifi zetés (55. tétel) – arra utalhat, hogy talán a nagyságos úr is járt a vidéken.

Összegzés

A tanulmány végén az alábbiakat emelhetjük ki: (1) Az egykori Pósafi -javak meg- szerzésével a Gerseiek a Dél-Alföldön is sikeresen megvetették lábukat. A család tagjai alkalmanként meg is fordultak az itteni birtokokon, bár a Sződin álló udvar- ház nem szolgált állandó lakhelyül számukra. Az „anyai örökség” felének 1506/1507. évi elnyerésével és annak tényleges elfoglalásával Gersei Pető János immár nemcsak viselt tisztségeinek köszönhetően tartozott az ország bárói közé, hanem birtokvagyona is megfelelt státuszának. E birtokokon pedig – a dunántúli javakkal ellentétben, amelyekben a Gersei Pető család többi ága is részes volt – legfeljebb testvérével, Györggyel kellett osztoznia, amit 1513-ban meg is tettek. A dél-alföldi birtoklás a Gúti Ország és a Kecskeméti Patócsi családokkal fennálló kapcsolat hátterére és körülményeire vonatkozóan is fontos adatokkal szolgál, megvilágítva annak egyes részleteit. (2) Természetesen a birtokok – köztük a leg- inkább adatolt Arad megyei sződi uradalom – jelentőségét nemcsak fekvésük, il- letve nagyságuk, hanem a belőlük kinyerhető jövedelmek is meghatározták. Ezek jellegébe, illetve a bevételek felhasználási formáiba nyújt bepillantást az uradalom 1517/1518. évi szerencsésen fennmaradt számadásjegyzéke, amely szerint az ud- varház várnagya az „elszámolási időszakban” 335 forint bevételt könyvelhetett el az uradalom Pető Jánost és fi át, Ferencet illető egynegyed részéből. Ennek harma- dát a nagyságos úr és családja személyes kiadásai vitték el, másik harmadát pedig az uradalom működési és konyhai költségei, valamint a familiárisokra és a katonai kiadásokra fordított összegek emésztették fel, mely utóbbiak szükségességét a déli végek közelsége is indokolta. A fennmaradó harmadot az egyéb kiadások változa- tos tételei, például tartozás visszafi zetése, az esetlegesen felmerülő költségekre visszatartott összegek, valamint többségében egyszerű ruhaneműk vásárlása tették ki. Bár a jegyzék – egyéb gazdasági jellegű forrás hiányában – önmagában sajnos nem alkalmas arra, hogy részleteiben elénk tárja a sződi uradalom működését, csa- ládtörténeti kontextusba helyezve fontos forrása a dél-alföldi régió történetének. A dokumentumban felsorolt fogyasztási cikkek pedig életmódtörténeti adatokkal gazdagítják a késő középkor hétköznapjaira vonatkozó ismereteinket.

63 1507. okt. 12.: DL 93 733. 64 Gálfi E.: i. m. (29. jz.) 58/72. A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 673

Függelék

A függelék első része három középkori irat teljes szövegű átírását tartalmazza. Az első két dokumentum – egy-egy magánlevél – közlését a bennük szereplő, a Gersei Petők dél-alföldi birtokszerzésére, illetve itteni berendezkedésére vonatko- zó, az oklevelek általános formuláin túlmutató adatai indokolják. A két missilist értelemszerűen az elemzés tárgyát képező forrás, a sződi uradalom 1517/1518. évi számadása követi. Ennek közlésekor az alábbiak szerint jártam el: (1) az eredeti szöveg nem tartalmaz sorszámozást, azonban a könnyebb hivatkozás érdekében az egyes tételeket sorszámokkal láttam el; (2) az áttekinthetőség érdekében a bevéte- lek sorait kurziváltam; (3) a szövegben lévő hibákra, bizonytalan olvasatokra – csakúgy, mint a közölt missilisek esetében – jegyzetek hívják fel a fi gyelmet.65 A tanulmányt a Gersei Pető család Pető-féle ágának egyszerűsített családfája zárja, kiegészítve Engel Pál genealógiai munkájában a család Mohács előtti tagjaira vo- natkozó közléseit.

1. 1506. december 15. Arad

Gersei Pető György levele testvéréhez, Gersei Pető Jánoshoz az Arad megyei Sző- di udvarház átvétele ügyében.

Eredeti, foltos papíron, a zárópecsét helye kiszakadt. Jelzete: DL 93 727. (Festetics cs. lt., Arad 110.)

Magnifi co domino Iohanni Pethew de Gerse, magistro curie fi lie regie maiestatis ac illustrissimi domini Lodowici ducis, domino et fratri nobis honorando.

Post salutem magnifi ce domine noster honorande! Scit66 v(estra) m(agnifi cencia), quod nuperime nos quam indistorte et indecenter misistis de Buda, et etiam scitis, quam minimis expensis nos67 destinastis, quas expensas sive pecunias iam omnino nos exposuimus hic. Quia hic maximas necessitates sive ewkaristhias habuimus. Ceterum sciat v(estra) m(agnifi cencia) et etiam bene constat v(estre) m(agnifi cencie), quod iam istorum famulorum, videlicet

65 Itt szeretnék köszönetet mondani Neumann Tibornak és Péterfi Bencének a szövegek átírása so- rán nyújtott segítségükért. 66 előtte kihúzva: sc 67 utána kihúzva: de 674 SZASZKÓ ELEK hwzaronum, quos susceperamus ad unum mensem, mensis ipsorum in brevi expirat, et si ipsos a nobis miserimus sive dimittimus, extunc erit in detrimentum et in verecundiam nostram. Ceterum sciatis, quod castellum Zewdhy vocatum dabunt et assignabunt in manus nostras secundo die a datarum presencium, videlicet feria quarta post Lucie virginis, et castellum Zewdhy est ita desertum, ut nulla victualia in eo miserunt, et sciatis, ut in ipso castello oportet vivere expensis, et neque aliud esse possumus, et etiam ipsos iobagiones ad castellum pertinentes ipsi ita desolaverunt, ut ex eis sive super eos in presenti anno nullam utilitatem vel fructum recipere possumus, quia sunt multum pauperes et etiam sunt pauci iobagiones ad Zewdhy pertinentes, et quod etiam nosmetipsi dicimus v(estre) m(agnifi centie), dum erimus insimul, quam pauci sunt. Ceterum petimus atque etiam rogamus v(estram) m(agnifi centiam), ut nobis pecunias mittere68 velitis, quanto citius potestis, quia iam non habemus. Ceterum etiam ex famulis nostris, quisque quantum habuit, extra rogavimus et omnino exposuimus et iam non habemus,69 ubi recipere, quia in istis partibus in nullo habemus confi denciam aliquam, a quo70 rogaremus. Igitur ob amorem Dei omnipotentis nobis mittere71 velitis expensas, et si non miseritis, credatis, quod magis desideraremus mori, quam vivere in verecundiam nostram, quia credatis et sciatis, ad castellum Zewdhy ibimus fl oreno uno et ortone. Ideo rogamus, ut aliunde facere potestis, faciatis et credatis, ut inposterum non penitebit v(estra) m(agnifi cencia),72 quid ad ista bona expenditis. Datum in oppido Arad, feria tertia post Lucie virginis 1506. Georgius Pethew de Gerse etc.

[1v] Ceterum sciat v(estra) m(agnifi cencia), quod villas quatuor, quas a castello Zewdhy receperant sive occupaverant,73 hoc nomine vocatas Zenthpal, Aroky, Deechk, Ghylydh demum74 recipere volumus sive occupare circa castellum Zewdhy, si etiam nos incideremus in iudicium vel aliquis nobiscum iudicium inciperet propter istas villas. Insuper dedit nobis modum in istis ipse Michael Nadasdy ac informavit nos, quid peragere debeamus, et etiam locuti sumus cum eo,75 igitur faciat hoc v(estra) m(agnifi cencia), ut sitis76 insimul77 cum domino

68 az eredetiben: mitere 69 utána kihúzva: iam 70 a quo: sor fölött 71 az eredetiben: mitere 72 v(estra) m(agnifi centia): sor fölött 73 utána kihúzva: den 74 az eredetiben: domum 75 utána kihúzva: et ispe Michael Nadasdy 76 utána kihúzva: inun 77 utána kihúzva: cum Blasio Raskay A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 675

Blasio Raskay ac cum Salatiel et inscribere non permittatis78 magistro Stephano in litteras nostras fassionales, quas coram magistro Stephano fassi sumus, videlicet possessiones79 illas, quas ipse Iohannes Wngor famulis suis dedisset et vendidisset, ac ut ipse Michael Soby sit una nobiscum inposterum. V(estra) m(agnifi cencia) litteras fassionales extradare non permittatis80 ipsis, quia qualiter Bude cum eis81 ordinastis sive disposuistis, in manus nostras castellum Zewdhy non dederunt illo modo. Si pro bono esse cognoscitis, tunc ita faciatis,82 igitur extra recipere minime mittatis.83

2. 1513. március 23. Kecskemét

Gúti Ország Dorottya levele Gersei Pető Jánoshoz a Kér birtokon építendő gazda- sági épület ügyében.

Eredeti, papíron, gyűrűspecsét nyomával. Jelzete: DL 93 762. (Festetics cs. lt.)

Magnifi co domino Iohanni Pethew de Gerse etc., magistro curie serenissimorum liberorum regie maiestatis, domino et fratri nobis honorando.

Salutem debitam, magnifi ce domine et frater nobis honorande! Clare omnem intelligencie84 voluntatem eiusdem ab ipso Gwrko adolescente Iohannis Nagh alias castellani vestre dominationis intelleximus, ubi eadem signifi cat nobis, quod domum allodii egregio domino Emerico Pethew construi et erigi facere nullo modo permitteremus. Sciat eadem, quod quantum nostra facultas potuit ac85 quivit – et etiam mera exigebat veritas –, eidem allodium in Keer habere minime permisimus, reminisci eandem haut dub[it]amus dum pariter cum v(estra) d(ominacione) et m(agnifi cencia) nuper Bude extitissemus, eo tempore eidem declaravimus, quod egregio Emerico Pethew in non divisa possessione facere allodium nequaquam concessimus, ligna vero, que ad huiuscemodi domus erectionem et fundationem succidi fecerat dolabrisque planare, ad divisam et partitam subduci fecit portionem, quam vivente domino Iohanne Hwngzor wayvode condivisam habuimus, ubi prohibendi vim minus habemus, obviare etiam nequimus, ex quo ibi distributio sew divisio iam dudum facta est. Sed quia eadem

78 az eredetiben: permitatis 79 javított szó 80 az eredetiben: permitatis 81 utána kihúzva: Bude 82 utána kihúzva: ex 83 az eredetiben: mitatis 84 intelligentie sor fölé beszúrva 85 utána kihúzva: qivit 676 SZASZKÓ ELEK non ignorat, qualis subsequeretur fi nis, si nos eidem aliquam potestatem illic daremus et faceremus, tamen commisimus castellano nostro intra minus divisas portiones usque ad periculum capitis sui eidem ipsam domum afi gi et disponi haut sinat, immo arcendi animum contra eundem semper habeat. Ideo ad illam portionem tantum v[estra] d[ominacio] potestatem habet, ubi nunc domum fundare vult.86 Inter(ea) eandem valere optamus felicissime. Ex Keczkemeth feria quarta magna, anno Domini 1513.87 Dorothea Orzagh, relicta condam egregii Bartholomei Pathochi

3. 1518. február 19. Sződi

Kiskeszi Mihály sződi várnagy számadása a sződi uradalom 1517/1518. évi bevé- teleiről és kiadásairól.

Eredeti, vízfoltos papíron, gyűrűspecsét nyomával. Jelzete: DL 93 791. (Festetics cs. lt., Arad 113.)

[1r] Ratio data per egregium Michaelem de Kyskezy castellanum de Zewdy de daciis et proventibus eiusdem castelli anni 1517 et est data domino Francisco Pethew

1. Item primo circa festum Georgii martiris proventus fecit fl . 55

Exitus 2. Item quattuor equos curriferos eidem domino Francisco Pethew fl . 13 3. Item quando vestes et alias res domine duxerunt Budam, pro expensis dedi fl . 2,5 4. Item Ladyslao Wasari ratione serviciorum dedi fl . 2,5 5. Item dum equos curriferos duxerunt ad Keztel expensis fl . 3 6. Item dum domina de Zewdy Budam iverat, remanserat obligata fl . 6,5 pro […] dedi fl . 6,5 7. Item quando ivit Budam et in remissione servorum fl . 12 8. Item Petro Zekeres dedi fl . 1,5 d. 25

[1v] 9. Item Andree Wasari pro caligis comparandis fl . 0,5 10. Item portario castelli fl . 1,5 11. Item pro debitis propriis, quibus idem dominus Franciscus obligabatur, accepi fl . 10

86 az eredetiben: fondare volt 87 az eredetiben: 15013 A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 677

12. Item domine duos calcios fl . 0,5 d. 4 13. Item pro relacione evocatoriarum fl . 0,5 d. 25

14. Item pecunie exercituales in estate per singulos fl orenos dicare faciunt fl . 82,5

Exitus 15. Item Andree Wasary pro debitis ex commissione domini fl . 7 16. Item per eundem Andream misi Budam fl . 55 [2r] 17. Item eidem Andree Wasary pro expensis fl . 2 18. Item ad sericum pro domina fl . 1 19. Item duas cismas fl . 1 d. 20 20. Item leczet pro castello fl . 1,5 21. Item claviculos fl . 3 22. Item pro cornibus bovinis fl . 0,5 23. Item pelles agnellinas misi domine fl . 1 d. 15 24. Item avenam emi fl . 1 25. Item Iohanni Bernolty fl . 0,5 d. 25 26. Item fenum fl . 0,5 27. Item portario castri fl . 2 28. Item carpentario fl . 6 [2v]

29. Item proventus sancti Michaelis archangeli fecit fl . 48,5 d. 11

30. Item stipendariis ad quattuor menses fl . 26 31. Item domino Iohanni Pethew per Georgium misi fl . 16 32. Item caseum et butirum fl . 1 33. Item Bude domine ad coquinam suam fl . 3 34. Item solus ibidem exposui fl . 2 35. Item insuper caules emimus fl . 1

36. Item in istis proventibus de Aroky, de Byke et de Menesy nihil solverunt.

37. Item fenum et stramina vendidi fl . 16 et per ipsum Georgium misi domino fl . 16

[3r] Ratio de proventibus anni 1518 per eundem data

38. Unum vas vini in Zentpal educillatum exivit fl . 9 678 SZASZKÓ ELEK

Exitus 39. Ad manus domini dedi fl . 6 40. Cozme pellifi ci fl . 0,5 d. 30 41. Ad manus domini dedi d. 63 42. Puero Darocz d. 16 43. Pellifi ci jowo d. 42 44. Pokrocz et avenam d. 32 45. A festo sancte Agathe ad 6tam feriam quadragesime88 carnes bovinas et candelas d. 68

46. Unum vas vini in Gelyd educillatum exivit ad fl . 6,5

Exitus 47. Mastrucam agnellinam fl . 1 d. 25 48. Caldare unum fl 1 d. 20 [3v] 49. Oleum d. 65 50. Redas et funes d. 21 51. Duos calcios muliebres89 d. 33 52. Parvos calcios d. 30 53. Piper et crocum d. 86 54. Avenam fl . 1 55. In Lippa pro domino d. 25 56. Panes in carnisprivio d. 32 57. Pisces feria sexta d. 10

58. Unum (vas vini) in Bodorlaka educillatum exivit ad fl . 6

59. Sericum d. 60 60. Duos calcios d. 36 61. Valentino calcium d. 20 62. Pannum d. 50 63. Stabulario subam d. 46 64. Piper et crocum d. 24 [4r] 65. Fenum90 d. 20 66. Aleca d. 16 67. Cingula iiii91 d. 12 68. Mathie Wakmeri d. 10

88 (1518.) február 5.–március 15. között 89 az eredetiben: mulie 90 esetleg ferrum 91 javítva III-ból A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 679

69. Piper et crocum d. 24 70. Almano stabulario d. 25 71. Mel d. 25 72. Pileum Stephano Contz d. 12 73. Fabiano sartori d. 6 74. Ollas d. 6 75. Suttori d. 6 76. Pisces d. 12 77. Ova uzonis d. 3 78. Ante festum Sancte Agathe92 ad necessaria coquine et candelarum d. 90

[4v] 79. Item de Posacastela de pretio fruguum duxerunt fl . 18

Exitus 80. Unum kepenyegh domino fl . 1,5 81. Pisces fl . 0,5

Reliqua dominus habet.93

82. Item vino in Machalaka94 educillato duxerunt fl . 7

83. tenentur adhuc fl . 1 d. 10 duobus95 stabulariis pro suba eorum

84. Item de pecuniis stipendariorum de eadem Machalaka fl . 4 85. Item de Philepteleke de pecuniis stipendiariorum fl . 3

Exitus 86. Item ordeum emimus fl . 1

87. Item de vino in Belsewzabreni educillato portarunt fl . 7

88. Item de pecuniis stipendiariorum fl . 3

[5r] 89. Item de precio acervi per incolas de Zenpal empti solverunt fl . 16,5 minus d. 11

92 (1518.) február 5-e előtt 93 azaz 16 forint 94 előtte Posa kihúzva 95 bizonytalan olvasat 680 SZASZKÓ ELEK

Exitus 90. Andree Wasari fl . 3,5 91. adhuc tenentur fl . 6,5 d. 11

92. Item a castellano accepimus in credentiam fl . 53

Exitus 93. Nicolao litterato fl . 4 94. Iohanne Wasperi fl . 2 95. Andree Vasary fl . 5 96. Telam domino fl . 1 97. Stabulario almano fl . 1 98. Calcium emerunt domino d. 60 99. Aleca d. 20 100. Telam d. 18 101. Andree Vasary d. 10

Reliqua dominus habet.96

102. Item pro istis misimus in manibus castellani ad vendendum fruges valentes adminus fl . 27

103. Item tria vasa vini ad educillandum valentia adminus fl . 21 104. Item de Zentpal habebit fl . 6,5 d. 11

[5v] Insuper idem castellanus dedit domino in credentiam

105. Equum unum valentem fl . 4 106. Pelles mardurinas fl . 4 107. A Michaele Revez unum equum fl . 4 108. Sepas d. 55 109. Iohanni Wasperi et Andree Vasari calcios d. 56

Eximus de Zewdy feria 6ta post Cinerum et castellanus usque ad illum dum dedit rationem

[6r–8v üres]

96 azaz 38 forint 92 dénár A SZŐDI URADALOM 1517/1518. ÉVI SZÁMADÁSJEGYZÉKE 681 682 SZASZKÓ ELEK

ELEK SZASZKÓ THE REGISTRY OF THE REVENUES AND EXPENSES OF THE SZŐDI MANOR FROM 1517/1518 (CONTRIBUTIONS TO THE POSSESSIONS OF THE GERSEI PETŐ FAMILY IN THE SOUTHERN REGION OF THE GREAT HUNGARIAN PLAIN)

As medieval sources of the southern Great Hungarian Plain are scarce and limited, every little crumbs of information should be cherished by the researcher. This is especially true, when one stumbles upon an especially rare type of medieval source related to the region, which, in our case, is the registry of the revenues and expenses of the Sződi manor in Arad County obtained by Gersei Pető János and György from 1506/07. The luckily survived document from 1517/18, according to which the castellan of the manor was able to record 335 forints of revenues, provides a great insight into the nature of the incomes and the forms of revenue utilizations ranging from Pető János and his family’s personal expenses, through the costs of running the manor, the cookhouse, the salary of the retinue and other military expenses to the purchases of various types of simple clothes. The analysis of the registry is preceded by the summary of how the Gerseis gained a foothold in the region which intends to highlight the steps and the circumstances of the acquisition of the possessions known as the former Pósafi estates. Also, while investigating the actual size of the Sződi manor and the southern assets, the study attempts to examine the Gerseis’ relationship with their lay and clerical, prestigious and less signifi cant local neighbours as well. ÁBRAHÁM BARNA

„Más nemzeteknél, mint a szászoknál…”

Ortodoxia és lutheranizmus kölcsönhatásai a dualizmus kori Erdélyben

A szembenállás korszaka

Az erdélyi román nemzetépítés folyama- tában kiemelkedő szerepet játszottak a szászok, akik szervezett gazdasági, társa- dalmi életükkel, mentalitásukkal, értékrendjükkel egyszerre számítottak ellenfe- leknek és követendő mintának. Hagyományosan, a 19. század derekáig a szemben- állás, a szászföldi románság egyenjogúsításáért folytatott harc határozta meg a két nép közti viszonyt. A születő román nemzeti mozgalom vezetői a 18. század dere- ka óta elszántan küzdöttek a szászok privilégiumai, királyföldi hegemóniája ellen. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a román nemzeti gondolat a szász váro- sok szűkkeblűségének, exkluzivitásának, a ius concivilitatis II. Józsefi g sikeres megtagadásának az eredménye. Hiszen Inochentie Micu-Klein görögkatolikus püspököt közvetlenül az indította a római származás, a Traianus óta megszakítat- lan kontinuitás tételének bevetésére, hogy egy megörökölt nagyszebeni telket nem tudott birtokba venni a magisztrátus ellenállása miatt.1 1736-os diétai folyamodvá- nyában Micu-Klein kétségbe vonta a szászok történelmi előjogait: „A szász urak a katolikus királyoktól annak idején nekik mint katolikusoknak adományozott diplo- mákat, elhallgatva a katolikus nevet, egyedül csak nemzetükre – a jelenben luthe- ránusra – alkalmazva, a Királyföldön, vagy ahogyan ők maguk nevezik, szász szé- keken, egyedüli örökösök akarnak lenni, és a többi – bár katolikus – nemzeteket a nevezett földről vagy teljesen kizárva, vagy alárendeltségbe juttatva, a birtokjogot, amellyel sohasem bírtak, valósággal a magukévá akarják tenni.”2 Különösen elmérgesedett a román−szász viszony az 1830-as–1840-es évek- ben, amikor a román vezetők úgy látták, egyelőre a szászokkal szemben léphetnek föl eredményesen, mert ha valamihez, akkor ehhez megszerezhetik a magyar libe- rális ellenzék támogatását. Mivel az erdélyi kancellária 1834-ben elutasította a ro- mánok negyedik rendi nemzetként való elismerését, három évvel később Ioan Leményi görögkatolikus és Vasile Moga ortodox püspök már csak a királyföldi

* A tanulmány a „Felekezetiség és nemzetépítés a magyar és román történelemben a reformációtól a kommunizmusig (különös tekintettel a magyar–román–német kulturális transzferzónákra)” című NKFIH 111871. sz. kutatási program támogatásával készült. 1 I. Tóth Zoltán: Az erdélyi román nacionalizmus első százada. Pro Print, Csíkszereda, 1998. 89. 2 Uo.

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:683–690 684 ÁBRAHÁM BARNA románok sorsának javítását kérte a diétától: ne a lutheránus szász, hanem az orto- dox román papnak fi zessék a tizedet, ők is kaphassanak falusi tisztségeket, az or- todox egyház a hívek arányának megfelelően részesüljön a falvak közpénztárai- ból.3 Az 1841-es diétához benyújtott hasonló kérvényüket azután a magyar küldöttek többsége és a liberális sajtó lelkesen fölkarolta.4 A szász politikusok ter- mészetesen elvetették a románok nemzeti alapon történő egyenjogúsítását. Joseph Trausch rendőrfőnök csak az egyéni fölemelkedést tudta elképzelni, oly módon, hogy „műveltségben és nyelvben asszimilálódjanak a szászokhoz”, s hasonlóan vélekedett a kor egyik vezető tudósa, a történelemtanár Johann Karl Schulzer is, amikor röpiratában azt írta, hogy „az Oláhok nem mint Oláhok, hanem mint natu- ralizált Szászok kérhetnek csak egyenlő jogokat azon föld Német törzslakóival”.5 A románok és a szászok csak a szabadságharc vagy inkább polgárháború hó- napjaiban, nem kis részben Bécs, illetve a nagyszebeni főhadparancsnokság mun- kájának eredményeképpen kerültek egy oldalra. Történelmi elégtételt jelentett a románság számára, hogy éppen a szászok politikai fővárosában, Nagyszebenben mondta ki az egyébként csonka 1863−1865-ös erdélyi diéta a románok negyedik nemzetként való elismerését és nyelvüknek az egyik hivatalos nyelvként való elfo- gadását. Ennek azonban már nem lett jogi következménye, mert Ferenc József a törvénytervezetet nem szentesítette, majd az 1867-es unió után már Erdély számá- ra is Budapesten hozták a törvényeket. A rendi nemzetekkel együtt megszűnt tehát az évszázados román−szász politikai küzdelem is, annál is inkább, mert az 1876. évi 12. tc. – részben a románok kérésének eleget téve – megszüntette a Szász Uni- versitast mint politikai-közigazgatási testületet, s az állam azt is előírta, hogy a vagyont kezelő alapítványnak a románok kulturális céljait is támogatnia kell.6

A szász minta

A nyílt politikai harc ezzel átadta a helyét egy másfajta küzdelemnek, mely az er- délyi vezető szerepért és a nemzet presztízséért folyt – a szászokkal és a magya- rokkal egyaránt – mind „országosan”, mind a helyi társadalom szintjén. Magához a szász vallási élethez a román elit ellentmondásosan viszonyult. Egyrészt tovább élt a konfrontáció, annak felhánytorgatása, hogy az evangélikus egyház a király- földi románok elnyomásának haszonélvezője. Ionu Valeriu Barcianu egy 1872-es, a tekintélyes kulturális-társadalmi folyóiratban (Familia) megjelent cikke Lámke- rék (Lancrăm/Lankenderf/Langendorf) kapcsán a színtiszta román lakosság mun- kaszeretetét, gyarapodását ecsetelte, felpanaszolván ugyanakkor, hogy egy szász lélek sincs a faluban, a község mégis évi hatszáz forintért kénytelen tartani a szász

3 Erdély története. III. Szerk. Szász Zoltán. Akadémiai, Bp., 1988. 1308. 4 Uo. 1318. 5 Uo. 1327−1328. 6 Uo. 1643. „MÁS NEMZETEKNÉL, MINT A SZÁSZOKNÁL…” 685

lelkészt, aki csak pipázik, s talán unalmában cikkeket ír arról, hogy a románok ilyenek és ilyenek – azok pedig csak hallgatnak.7 A korszak végének szász közérzetét rögzítette (habár utólag, de az egykori kortárs tollával) a klasszikus szász író, Adolf Meschendörfer, midőn megragadta a brassóiak félelmeit: „De együtt élünk még több románnal. Falvaink széléről las- san, de szívósan a piactérre nyomulnak be. […] Ortodox egyházuk védőfalként keríti őket, nem tudjuk, pópáik mit gondolnak, csak azt tudjuk róluk, hogy titokza- tos tömeg, mely a gyújtó szikrát várja csak.”8 A kifáradt, az út végére érkezett szászság és a biológiailag (demográfi ailag) feltörekvő románság vélt csendes pár- viadala a regényben már korábban, a román legényegylet tavaszi ünnepének lefes- tésében is megjelenik: ha a felvonulás díszes öltözetű lovasai bejutnak a belváros- ba, és háromszor meg tudják kerülni a városházát, akkor hamarosan átveszik az uralmat Brassó felett.9 A két (azaz, a görögkatolikusokkal együtt három) felekezet együttélése a min- dennapokban persze korántsem csak súrlódásokat eredményezhetett, mint arra a pap-író Ion Agârbiceanu egy elbeszélése is rávilágít. A történetben az ortodox pópa konfl iktust is vállalva hajlandó feladni az utolsó kenetet az öreg szásznak – aki euró- pai műveltségű evangélikus lelkésze szavaiban nem talál megnyugvást –, s hogy „érvényes legyen”, a pópa négy öreg paptársa is hajlandó télvíz idején úttalan utakon a haldoklóhoz elszekerezni, mert ahová hívják őket, oda elmennek.10 A „tekintélye- sebb” erdélyi nemzet őszinte vonzalma a románok vallása iránt aligha az írói fantázia szülötte, legalábbis nem csak ezen alkotóé, hiszen Liviu Rebreanu klasszikus regé- nye, a Ion hasonló viszonyt tár elénk, igaz, nem a Szászföldön, és nem az evangéli- kusokkal kapcsolatban. Előbb érezteti a Szamos menti – fi ktív – faluban érvényesülő magyar hegemóniát, az államalkotók uralkodó helyzetét vallásban, oktatásban: „A közepén [ti. a falunak – Á. B.] kevélyen emelkedett az új magyar templom, tor- nya tetején fehér kakas. A templom tövében az állami iskola: piros cseréppel fedett, kétemeletes épület, melynek a külseje olyan zord és parancsoló volt, mint egy ke- gyetlen kényúré.” Körülöttük módos porták, míg a románok kunyhói a falu szélén bújnak meg, „az egyik szegletben pedig majdnem szégyenlősen lapult a fából ácsolt, omladozó román templomocska, melynek hegyes tornyát mohos zsindely borította”.11 Az alvégen tehát, de nem alávetve. Hamarosan szembesülünk az itteni bevett gya- korlattal, mely a pópát szokásos teendőin kívül is a templomba szólítja: „Valami magyarok jöttek az imént, hogy eskesse meg őket. Mert errefelé ez a szokás. Előbb megesküsznek a saját templomukban, de aztán eljönnek apához is; azt mondják, a mi szertartásunk közelebb van Istenhez…”12 Más területen sem csupán a másik nemzet elutasításával találkozunk. A for- málódó polgári Magyarországon a pozitív gyakorlat követése már a kor jelszavává

7 Ionu Valeriu Barcianu: Scaunulu Sabesiu si poporulu seu. Familia 8. (1872) 354. 8 Adolf Meschendörfer: Corona. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1933. II. 155−156. 9 Uo. II. 89. 10 Ion Agârbiceanu: Slujba românească. In: Din viaţa preoţească. Arad, 1916. 11 Liviu Rebreanu: Ion [1920]. Ford. Oláh Tibor. Kriterion, Bukarest, 1983. 188−189. 12 Uo. 195. 686 ÁBRAHÁM BARNA vált. A román elit a szász erények forrását jelentős részben a társulási szellemben, az önszerveződés erejében, tehát végső soron az evangélikus egyházban és annak aktív, közösségszervező lelkészeiben látta. Saját szövetkezeteik, társulásaik, egye- sületeik szervezésénél a román aktivisták általában a szászok eljárásait, eredmé- nyeit tartották szem előtt. Így az első román – Schulze–Delitzsch-típusú – hitelszö- vetkezet megalapításához a döntő lökést a nagyapoldi (Grosspold/Apoldu Mare, illetve Sus) szász borászszövetkezés (Vorschussverein) megismerése adta Visarion Romannak 1867-ben.13 A tervezett összerdélyi és össznemzeti román mezőgazda- sági egyesület létrehozásánál Eugen Brote szeme előtt közvetlenül az 1845-ben alapított Erdélyi Szász Mezőgazdasági Egyesület példája lebegett. Az más kérdés, hogy a belügyminisztérium elutasító álláspontja miatt az 1888-ban létrejött szerve- zet hatókörét Szeben vármegyére kellett korlátozni. A szász bankok, kulturális egyesületek, a Bánságban igen elterjedt falusi kórusok mind-mind ösztönző erőt és persze kihívást jelentettek a román elit számára.14 A szászok által lépten-nyomon hangsúlyozott plebejus vagy, ha úgy tetszik, polgári mentalitás is követendő példá- nak tűnhetett számukra. Így születhetett olyan írás, amelyet aligha sejthettek a né- pük egyenjogúsításáért küzdő ősök: az egyenlőségben gondolkodó szászokkal szemben a románok tűnnek fel arisztokratikus, úrhatnám szerepben. G. Candra Miért nem nősülünk? című cikkében felpanaszolta, hogy a román kisasszonyok, úgymond, egyre újabb követelésekkel állnak elő; szobalány, szakácsnő, cseléd- lány, kétlovas fogat kell, hogy játszhassák a társasági dámát – ami adósságtenger- hez és a család romlásához vezet. Magasra srófolt igényeikkel saját férjhezmenési esélyeiket is csökkentik, mert papnék nem akarnak lenni, „bármi áron »doktorhoz« vagy más »nagyúrhoz« akarnak férjhez menni, akiket azonban egy kezünkön meg- számlálhatunk. [...] És mit mondjak iparosainkról? Egy kisasszony sértve érezné magát, ha egy szakmát folytató megkérné a kezét, kivéve ha kereskedő, mert azok- nak tekintélyük van, ha gazdagok. Más nemzeteknél, mint a szászoknál, a városi polgármester lányának nem lealázó, hogy a csizmadia fi ának adja a kezét, sőt az Isten tudja milyen nagy urak elébe helyezi azt.”15 Egyes magasabb állású családok törleszkedése az „idegenekhez”, a maguk nemzetének lenézése is gyakran hangot kapott a korabeli sajtóban. A Familia egy vitriolos tárcájában az egyik anya a né- met iskolába íratta be hétéves leánykáját – „ahogy minden bölcs szülő teszi” –, hogy ne hozzon rá majd szégyent, amikor bevezeti a társaságba. Végtére, „mit ta- nulhatna Zamfi rica a románoknál?” A másik hölgy leánya a magyar iskolába jár, szembetűnő eredménnyel: „Attila, Árpád, István király az én Ilencuţám kedvenc hősei. […] Hát még a vallás! Megesküdnél, hogy tökéletes kálvinista!”16

13 Gheorghe Dragoş: Cooperaţia în Ardeal: Istoric – situaţia actuală – perspective. Ofi ciul naţional al cooperaţiei române, h. n., 1933. 21. 14 A szászok gazdasági egyesületeiről és bankjairól ld. Neugeboren Emil: Az erdélyi szászok. Bp., 1913. (Nemzetiségi Ismertető Könyvtár 2/2.) 43−59.; Egry Gábor: Nemzeti védgát vagy szolid haszonszerzés? Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és szerepe a nemzeti mozgalomban, 1835–1914. Pro-Print, Csíkszereda, 2009. 15 G. Candra: De ce nu ne insurăm? Familia 23. (1887) 42−43. 16 I. Al. Lapedatu: Educatiunea secsului frumosu. Familia 13. (1877) 145−147., 160. „MÁS NEMZETEKNÉL, MINT A SZÁSZOKNÁL…” 687

Az ilyen nyilvánvalóan helyteleníthető mentalitással szemben a reálisan és őszintén gondolkodókat képviselte a vezető író és publicista, Ioan Slavici, aki visz- szaemlékezésében így vallott: „Én nem tartozom azok közé az emberek közé, akik tudják, de nem akarnak számot adni arról, mi volt a románok számára a német szellemi, erkölcsi és gazdasági fegyelem, és nem ismerik el, hogy azok a románok a legéleterősebbek és kulturálisan minden szempontból a legfejlettebbek, akik né- metek – akár svábok, akár szászok – szomszédságában élnek.”17 Megjegyzendő, hogy a kor sajtójában – mégpedig a Kárpátok mindkét oldalán – két protestáns ország, Németország és Dánia jelent meg a szövetkezeti mozga- lom s általában a középosztály-építés modelljeként. Őket tekintették mintájuknak a Revista Orăştiei, a Familia egyes cikkei és a paraszti polgárosodást álmodó ro- mániai poporanizmus (főként Constantin Stere) társadalmi programja is. 18

A román felekezetek, a szász egyház és az elvilágiasodás

Egyes román közírók nem rejtették véka alá, hogy a római katolikus, az evangéli- kus és a református lelkészek képzettebbek. A Revista Orăştiei összevetette a ro- mán papokat a római katolikus, az evangélikus és a református lelkészekkel: amíg ez utóbbiaknak felsőfokú végzettséget kell szerezniük, és így méltóképpen képvi- selik hivatalukat, a nép is megadja nekik a kellő tiszteletet, addig a román papok szokványos megszólítása: popo vagy popă, nem pedig domnule părinte vagy dom- nule preot [tkp. ’tisztelendő atyám’], miközben a román paraszt minden nadrágost uraz. Ennek egyik fő oka, hogy a súlyos paphiány miatt sok teológiailag képzetlen moralista működik falun; ők ugyanolyan reverendát hordanak, és – tisztelet a ki- vételnek – lejáratják az egész klérust. Lehet, hogy valaha a papságnak mint az egyetlen szellemi-erkölcsi forrásnak nem kellett alapos tudással rendelkeznie, ez az állapot azonban immár nem tartható: „Nem legfőbb ideje vajon, hogy, akárcsak más felekezeteknél, a papság korunk követelményeinek mindenben megfelelő

17 Ioan Slavici: Închisorile Mele: Scrisori adresate unui prieten din altă lume. Viaţa Românească, h. n., é. n. 352. 18 Pe aiurea şi pe la noi – Preţuirea măestrilor la popoare cu adevărat culte. Revista Orăştiei 4. (1898) 70.; Ion I. Lăpedatu: Probleme sociale şi economice: Ajută-te şi Dumneděu te va ajuta. Braşov, 1904. 25.; Dum. Brezulescu: Din viaţa unui sat danez. Familia 38. (1903) 222. A falu modernizálódásának programja Romániában tekintélyes társadalmi-kulturális irányzatot hívott életre (poporanism, tkp. ’népiség’), mely antikapitalista, ugyanakkor progresszív szellemben, a gyári nagyipar elvetésével a korszerű gazdálkodásban, a szövetkezetekben és a termények, ter- mészeti kincsek közvetlen feldolgozásában (malom, szeszfőzde, tejüzem, cukorgyár, fűrésztelep, téglagyár) látta a románság, tehát a parasztság felemelkedésének zálogát, majd ezt a nyugati mentalitás és életforma átvétele követte volna. Bővebben: Z. Ornea: Poporanismul. Minerva, Bucureşti, 1972., ill. magyarul: Román eszmetörténet 1866–1945. Önismeret és modernizáció a román gondolkodásban. Vál. Pászka Imre. Aetas–Századvég, Szeged, 1994. 125−146., 330−332., 375. 688 ÁBRAHÁM BARNA képzést kapjon?”19 A pap tekintélyének emelése elkelt volna például Magyarádon is, mert itt a század elejére is csak annyit javult a helyzet, hogy a hívek már nem úgy szólongatták: tu [te], mă [hé].20 Eszerint a román papok nem válhatnak híveik hiteles és eredményes vezetői- vé, míg el nem nyerik a szász (vagy akár a német, magyar katolikus) lelkészek anyagi és társadalmi státusát és nem utolsósorban korszerű és magas fokú művelt- ségét. Egy szerző modellként a szász lelkészek biztos anyagi helyzetét hozta fel: módos községekben szolgálnak, jól felszerelt parókián élnek, jó szolgálati földet kapnak, s emellett évi 600−4000 forint fi zetés illeti meg őket. Ezzel a háttérrel minden fölös energiájukat a templom és az iskola lelki és anyagi fejlesztésére for- díthatják – meg lehet nézni a rendezett falvakat, racionális gazdálkodásukat, az oltványok, nemesített vetőmagok, tenyészállatok, modern eszközök használatát, a mezőgazdasági, tűzoltó, segélyező egyesületeket: minden vállalkozás élén a lel- kész áll. A román nép szelídségét, tisztelettudását ismerve ott még nagyobb lehetne a pap hatása, ám nem ez a helyzet, sőt sok helyen semmit sem tesz a haladás érde- kében. Azelőtt azt mondták, gyenge felkészültségük, iskolázottságuk hiánya miatt nem képesek erre, ám a cikk szerint az immár gimnáziumi, teológiai végzettség ellenére sem javult a helyzet: „A fi atal és intelligens papok néhány év falusi pasz- toráció után ahelyett, hogy felemelnék a népet a maguk szintjére, gyakran azt kell látnunk, hogy sajnos ők veszik át a parasztok életmódját, sőt gyakran szintjét is.” Ennek oka a teljes anyagi függés: nincs állandó bevételük, a papi telek csak egy év után hoz jövedelmet, addig eleve másból kell megélniük, utána sem elég a család eltartására, tehát papi teendőiket elhanyagolva mellékmunkát kell vállalniuk. So- kan boltot nyitnak, állat- vagy terménykereskedelemmel foglalkoznak, cséplővál- lalkozók lesznek. A szerző szerint ezen radikálisan változtatni kell: kapják meg a szász lelkészek fi zetésének csak a negyedét, mindjárt másként fogják használni tudásukat, intelligenciájukat.21 Adott esetben maga a külföldi teológiai irodalom is követendő példának, elsa- játítandó szellemi forrásnak minősülhetett. A kolozsvári román tanszék professzo- ra, az egykori bécsi diák Gregoriu Silaşi professzor az 1881-es nagyszebeni román kiállítást járva szóvá tette, hogy a teológiai munkák közül egyedül egy olyan nagy- szebeni professzor munkáiban fedezhető fel a modern szellemiség, aki Lipcsében – tegyük hozzá, a lutheranizmus egyik fellegvárában – végzett. Ez a tudósítás szer- zőjét mindjárt általánosabb megfogalmazásra késztette: „Vajon más román teoló- giai intézmények nem adhatnának legalább időnként egy-egy ösztöndíjat valamely nyugat-európai egyetemen végzendő teológiai tanulmányokra? Minden téren ott van a modern tudomány és művelődés bölcsője. Ott mintha még a levegőt is áthat- nák a nagy tanítóknak a civilizációról, a humanizmusról és a haladásról vallott nézetei, hát még őket hallgatni! Ha csak egyszer megfordult ott valaki, egészen

19 Eclesiasticul: Clerul român. Revista Orăştiei 5. (1899) 186. 20 Petru Vancu: Monografi a comunei Măderat (Magyarád). Arad, 1905. 96. 21 Starea preoţilor noştri. Revista Orăştiei 4. (1898) 125. „MÁS NEMZETEKNÉL, MINT A SZÁSZOKNÁL…” 689

más eszméket, fogalmakat kapott a világról, az életről, az emberiségről, egyszóval mindenről.”22 Mindez különösen fi gyelemre méltó, ha nem felejtjük el, hogy a kortársak a szekularizált Nyugatot igen veszélyesnek tekintették a vallási érzésre nézve. Sze- rintük a román papnak, és persze a családnak, állandó harcban kellett a gyermekek lelkében meggyökereztetnie az atyai hitet. A Familia szerkesztője 1871-ben ellen- séges hangon ismertette a romániai Junimea Kör, Titu Maiorescu jászvásári isme- retterjesztő tevékenységét és előadás-sorozatát. A publicista szerint Maiorescu „folytatja hadjáratát minden ellen, ami román”. Legújabb előadásában a vallást a képzelet racionális, szilárd alap nélküli termékének nevezte, éppen most ‒ így Josif Vulcan, a cikk szerzője ‒, amikor a szülők azon fáradoznak, hogy elültessék fi aikban „a vallási érzés édes tüzét”.23 1883-as cikkében George Crăinician egy- szerre ítélte el a vallástalan társadalmat és a korrumpálódott, üres vallásgyakorlást: „jaj annak a népnek – írta –, ahol a vallás és a felebaráti szeretet helyett egoizmus uralkodik, a gyenge az erős játékszere ”, ám ugyanakkor „jaj annak a népnek, melynek egyházában hit helyett babona él, erkölcs és fegyelem helyett erkölcste- lenség és zabolátlanság, ahol rendszerint a pap is farizeusként szipolyozza babonás és elvakult híveit”. Továbbmenve a szerző a dogmák közül is sokat károsnak mi- nősít: így a szigorú böjti előírásokat és a sok ünnepet. Mielőtt azt gondolhatnánk, hogy a modern tudomány esetleges vallásellenessége szólalt meg itt, Crăinicean leszögezte, hogy egy természettudós nem feltétlenül lesz ateista: Darwin sem állí- tott semmi vallásellenes tételt.24 Ezt a gondolatot vitte tovább egy két évtizeddel későbbi cikk, amelynek kiinduló tétele szerint önmagában mind a tudomány, mind a vallás egyoldalú, szembeállításuk pedig értelmetlen. A természet minél mélyebb megismerése vezet a teremtés tökéletességének felismeréséhez, ezért érthető, hogy a nagy természettudósok mind hívők voltak. A vallási érzést nem lehet kiölni az emberekből, ám a vallási rendszerek és a dogmák változhatnak, besározódhatnak – ennek okai azonban mindig a méltatlan szolgálók (azaz a papság). Érdekes nyel- vi bravúr, hogy a szerző a megcsontosodott és a korszerű szemlélet ellentétét a régi bizánci-szláv és a neolatin szinonimák szembeállításával is érzékeltette, mintegy jelezve, hogy a mentalitás változása már csak az örökölt nyelv, a fogalmak vissza- húzó ereje miatt is lassú folyamat lesz: „nem igaz, hogy a román egyház primejduită (’veszélyeztetett’) lehet, ám lehet periclitată, s jobb, ha la timp (’időben’) kezdjük védeni, mint ha la vreme.25 Nem állítjuk azonban, hogy a világ egyre mélyebb megismerésének vélt romboló hatása ne kapott volna hangot Vulcan lapjában: Elena Fabian 1898-as neveléstani cikke ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy a mai generációból a tudomány kiölte a legszentebb érzést, a vallásossá- got, kizárólag egy teremtő erőt, a természetet hajlandó elismerni, kigúnyolja, bi-

22 Greg[oriu] Silaşi: Esposiţia română din Sibíiu XII. Producte literarie. Srieri teologice. Familia 17. (1881) 457−458. 23 Dlu. Titu Maiorescu. Familia 7. (1871) 130. 24 George Crainicean: Cultivarea vieţii mentale-morale. Familia 19. (1883) 19. 25 N. Maneguţiu: Răsleţe cugetări asupra vieţii religioase. Familia 40. (1904) 294. 690 ÁBRAHÁM BARNA gottnak kiáltja ki a hívőket, csak aki így vélekedik, az számít a világ szemében modern, civilizált embernek.26 Az ősi hagyomány és a szomszédság által is képvi- selt modernitás így állandó párharcot, de egyben párbeszédet is folytatott a század- forduló Erdélyében.

BARNA ÁBRAHÁM „WITH OTHER NATIONS LIKE SAXONS…” INTERACTIONS BETWEEN ORTHODOXY AND LUTHERANISM IN TRANSYLVANIA IN POST-1867 HUNGARY

With their well organized economic and social life, mentality, and particular system of values, the Saxons have played a distinguished role in the nation-buil- ding process of Romanians in Transylvania. While until the middle of the 19th century the relationship had been dominated by antagonism and the struggle of the Romanians living on the Saxon territory for political emancipation, the emergence of modern, bourgeois Hungary brought about a positive turn in this respect. The Romanian elite recognized and tried to adopt the organization of Saxon cooperati- ves, schools and scientifi c life, and to use their experience, generally showing up the Saxons’ solidarity and democratic way of thinking as a model to be followed, especially as they identifi ed as one of the main sources of such virtues the public activities of the Lutheran pastors. They were convinced that the Romanian priests would not emerge as the effective leaders of their own communities unless they were elevated to the social status and prestige of Saxon pastors (or Hungarian and German Roman Catholic priests, for that matter), and, last but not least, equal them in modern and comprehensive education.

26 Elena Fabian: Despre disciplina modernă. Familia 34. (1898) 499. MÉRLEG

A kapitalizmus rövid története

Jürgen Kocka: Capitalism. A Short History. Princeton University Press, Princeton, 2016. 198 o.

A kőszegi IASK-ban (Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete) Jürgen Kocka 2017. május 8-án a Kapitalizmus és kritikusai – Hosszú távú kitekintés címmel előadást tartott, amelyben a kapitalizmus történeti előzményeit, létrejöttének okait vizsgál- ta. A nagy ívű eszmefuttatás a kapitalizmus eredetét az 1300-as évekre tette, majd kitért a fi renzei bankházak alapítására, az ipari forradalom elméleti téziseire, a Wall Street gazdasági tevékenységére és Kína sajátos államkapitalista, piaci me- chanizmusaira. Kocka többször is említette legújabb, A kapitalizmus rövid történe- te (angolul Capitalism: A Short History) című monográfi áját. Az előadás során a könyv alapvetéseit vette számba. Pontosan másfél évszázaddal Karl Marx Tőkéjé- nek megjelenése után érdemes szemügyre venni, hogy hogyan látja egy tekintélyes történész a kapitalizmus problémáját. A szerző a 20. századi német történetírás meghatározó alakja, a német polgár- ság kutatásával vált elismert történésszé. Többek között ő vezette be a Besitzbür- gertum (tulajdonosi polgárság) és Bildungsbürgertum (kulturális polgárság) fogal- mát a német történetírásban. Jürgen Kocka eredetileg a bielefeldi iskola egyik vezéralakjaként szerzett hírnevet, amelyet Hans-Ulrich Wehlerrel közösen alapí- tottak az 1970–1980-as években. Az irányzat szakított a korábbi német historikus hagyományokkal, és az összehasonlítást tette meg munkamódszere vezérlő eszmé- jéül. A két történész amerikai ösztöndíjasként ismerkedett meg a weberi szocioló- giával, ami nagy hatást gyakorolt szemléletükre. Hazatérve a történettudományt „historische Sozialwissenschaft”-ként határozták meg, és tudatosan fordultak a társadalomtudományokhoz, elsősorban a szociológiához. Az új történészgeneráció kritikusan szemlélte a társadalmi-gazdasági moder- nizáció német útját. Az iparosodást a gazdasági modernizáció alapjának tekintet- ték, olyan permanens technológiai forradalomként, intézményi és társadalmi átala- kulásként értékelték, amely a társadalmat jogilag szabadabbá, tagjait felelős állampolgárokká tette, és ahol a társadalmi konfl iktusok politikai következmé- nyeikkel együtt a társadalmi egyenlőtlenségekre vezethetők vissza. Kocka és Weh- ler egy „normális” modernizációs folyamatot feltételezett, amely Angliát és az USA-t jellemezte, de Németországban ez nem mehetett végbe.1 A német modernizáció előnye, hogy a folyamatot – Jürgen Kocka által meghonosított terminussal élve – a Bildungsbürgertum, azaz a kulturális polgárság vezette, amely nem engedte ura-

1 Bódy Zsombor–Ö. Kovács József: Bevezetés a társadalomtörténetbe. Osiris, Bp., 2003. 612.

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:691–697 692 MÉRLEG lomra jutni a Besitzbürgertumot, a tulajdonosi polgárságot.2 Kocka vezetésével egy csoport is alakult az 1980-as években, amely a polgárság és a polgárosodás témáját kutatta, és amely európai összehasonlításban a német fejlődési modellt helyezte a középpontba.3 Kocka kutatásai alapvetően a 19–20. századi német, európai és észak-amerikai városi polgárság, a középosztály társadalmi szerepének történeti változásaira irányultak. Tudományos érdeklődése kiterjedt a politikatudo- mányi és államelméleti kérdésekre, a politikai-társadalmi folyamatokat struktura- lista megközelítéssel vizsgálta. Az itt bemutatott monográfi a eredetileg 2013-ban jelent meg németül, angol nyelven 2016-ban a Princeton University Press gondozásában látott napvilágot. A kötet meglehetősen rövid, de korántsem beszélhetünk könnyed nyári olvasmány- ról. A szerző 170 oldalon át elemzi a kapitalizmus hosszú távú fejlődését, és ezt a folyamatot korszakokra bontva mutatja be. A legfontosabb üzenetet a mű végén foglalja össze: „azt mondhatjuk, hogy minden korszak, minden régió és minden civilizáció megkapja azt a kapitalizmust, amit kiérdemelt. Jelenleg nehéz elképzel- ni bármit is, ami a kapitalizmus alternatívája lehetne. Azonban magán a kapitaliz- muson belül nagyon különböző változatok és alternatívák fi gyelhetők meg, és még ezeknél is többet lehet elképzelni. Ezeknek a fejlődése, folyamatos változása az, ami számít. A kapitalizmus reformja állandó feladat. Ebben központi szerepet ját- szik a kapitalizmus kritikája.” (7–24. és 169.) Azaz, a kapitalizmus mint gazdasági formáció az évszázadok során alapvető változásokon esett át. Az indusztrializáció, urbanizáció és globalizáció elterjedésével a kapitalizmus is átalakult, és folyama- tosan átalakul, megújul mind a mai napig. A kapitalizmuskritikák legfőbb funk- ciója a megújulás elősegítése. A könyv alapvetően két részre osztható. A kötet első fele a kapitalizmus fogal- mát magyarázza, vagyis azt mutatja be, hogyan határozták meg és hogyan értel- mezték különböző gondolkodók a kapitalizmus jelentését, mi az eredete és miként keletkezett a kifejezés. Kocka szerint a kapitalizmus vitatható és sokat vitatott fo- galom, kialakulásától kezdve zavar övezte pontos jelentését. Maga a terminus a 2008-as gazdasági világválság hatására „éledt fel” ismét, könyvek tucatjai jelentek meg a témában. A „kapitalizmus” mint cím eladható, divatos, mondhatni trendi témává vált az olvasóközönség számára. Rendkívül érdekes a szó és jelentésváltozásai története. Német nyelvterületen először 16. századi kereskedők használták, a tudományban pedig a 17–18. század- ban terjedt el. Kezdetben pénzzel kapcsolatos kifejezés volt, később valaminek a pénzbeli értékét, majd kereskedelmi papírokat és árucikket értettek alatta. A 17. századtól kezdve a „capitalist” a gazdag, tőkével rendelkező embert jelentette, aki másoknak kölcsönözni képes, dúskál a javakban, ráadásul befolyásos. Louis Blanc 1850-ben megfogalmazott defi níciója szerint a kapitalizmus a tőke kisajátítása

2 Szelényi Iván: A „második Bildungsbürgertum-projekt” virágzása és hanyatlása. A magyar polgár. Tárki, Bp., 2016. 37–47. 3 Gaál Zsuzsanna: A dzsentri születése. A Tolna megyei reformkori középbirtokos nemesség átala- kulása a neoabszolutizmus és a dualizmus korában. Szekszárd, 2009. 7–14. MÉRLEG 693

egyesek számára, mások kizárásával. Amíg francia közgazdászok az 1860-as években a fogalmat a tőke vagy a kapitalisták uralmaként határozták meg, addig német nyelvterületen Johann Carl Rodbertus jelentette ki először 1869-ben, hogy a kapitalizmus társadalmi rendszerré vált. Ezt követően publikálta Albert Eberhard Friedrich Schaffl e kapitalizmusról szóló Kapitalismus und Sozialismus című köte- teit. Ezekben kifejtette, hogy a kapitalizmus országos, sőt nemzetközi termelési szervezet, ami a legmagasabb profi tért versengő vállalkozók irányítása alatt áll. A defi níció az évtizedek alatt változott, viszont állandó kritériumai a termelés rend- szerét, a szerződéses munka által termelt többletet, a szüntelen tőkefelhalmozást, áruvá válást, a munkások és a felsőbb osztályok közötti ellentétet hangsúlyozták. A kapitalizmus fogalmát mindig a fennálló társadalom más társadalmaktól való megkülönböztetésére használták. A fogalom tisztázását követően az olvasó meg- tudhatja, hogy a klasszikus szerzők, egyebek mellett Marx, Weber és Schumpeter hogyan vélekedtek a kapitalizmusról. Kocka röviden kommentálja is a klassziku- sokat, Marx elméletével kapcsolatban kiemeli, hogy mind a mai napig a szakiro- dalmi hivatkozások alapja. Weber munkáját tartja az egyik legjobb, a kapitalizmus elméletét tárgyaló műnek, míg Schumpeterről azt állítja, hogy a kemény bírálatok ellenére szintén pótolhatatlan. Másképpen fogalmazva, ők hárman alapozták meg a kapitalizmusról szóló történészi diskurzust. (7–24.) Kocka kapitalizmusértelmezése mellett mindenképp érdemes példaképp meg- említeni az 1970-es években a fogalomtörténettel foglalkozó történészek csoport- ját, akik Otto Brunner és Reinhart Koselleck szerkesztésében létrehozták a nyolc- kötetes Geschichtliche Grundbegriffét. A több mint 9000 oldalas munka közel 122 kifejezésre ad hosszas értelmezést, többek között a tőke és a kapitalizmus fo- galmára is. A gigantikus műben található egy közel 50 oldalas Kapital, Kapitalis- mus szócikk, amit Marie-Elisabeth Hilger és Lucian Hölscher jegyzett. A lexikon a tőke 16–17. századi jelentésének magyarázatával kezdi. E szerint az első defi ní- ció Johann Joachim Becher politikatudományi művében látott napvilágot. Becher szerint a kereskedő számára fontos a cselekvés szabadsága, emellett szükséges egy bizonyos pénzösszeg (alaptőke), és mindehhez a kereskedő szaktudása kvázi mint harmadik alapfeltétel is elengedhetetlen. A tőkéhez egy értékmérő eszköz is szük- ségeltetik, a pénz előtt ezt a szerepet a marha töltötte be. Míg Kocka elsősorban a német nyelvterületet kutatta, Hölscherék európai szinten vizsgálták a tőke jelentését. Úgy vélték, a tőke kifejezés eredetileg a közép- kori Itáliában jelent meg, és két alapjelentéssel bírt: egyrészt a kamatra felvett pénzösszeget jelentette, másrészt a szerződésben lefektetett, a szerződő felek kö- zötti kockázatvállalást és részesedést szabályozta. Németországban először a lom- bard cavedalét használták. A fogalom alatt azokat a javakat értették, amelyeket birtokolnak, és amelyek többlethasznot hajtanak tulajdonosuk számára. A kifeje- zés a 14. században tűnt fel a német kereskedői könyvelésekben. A szerzők úgy gondolták, hogy a tőke szó Németalföldről kiindulva terjedt el. A Hilger–Hölscher szerzőpáros Kockával ellentétben az Adam Smith, Adam Heinrich Müller és Karl 694 MÉRLEG

Marx-féle tőkedefi nícióra hivatkozik.4 A magyar olvasóközönség anyanyelvén is olvashatja Kockától a kapitalizmusról alkotott véleményét, amely szinte teljesen megegyezik az angol nyelvű kötetben találhatóakkal.5 A tőkéről szóló diskurzus történetét áttekintve mindenképpen érdemes megem- líteni az újkapitalizmus- (globális kapitalizmus-) elméleteket, hiszen az 1970-es években a kapitalizmus fogalma kiszorult a szociológiai elemzésekből. Kérdés, hogy vajon miért. Az EHESS oktatója, Luc Boltanski és Eve Chiapello tollából 1999-ben napvilágot látott Le nouvel esprit du capitalisme című kötet erre a kérdésre kereste a választ. Tézise szerint a kapitalizmus az elmúlt évtizedekben újraszerveződött, en- nek jelei láthatóak a kormányzati támogatással létrejövő adó-, társadalom- és bérpo- litikában. A szerzőpáros a kapitalizmus három korszakát különböztette meg egymás- tól. Az elsőt a családi világ alakította ki, amikor az alkalmazottak még ismerték a tulajdonosokat, cégvezetőket. A második a konszernkapitalizmushoz köthető, ami- kor bürokratizálódott a vállalat, a cég alkalmazottakként tekintett a dolgozókra, és megszűnt a korábbi, családias légkör. A harmadik korszak az 1990-es évek utáni időszak, amikor elterjedt a globalizált vagy hálózati6 kapitalizmus.7 Visszatérve Kocka művéhez, a második fejezet a „Kereskedelmi kapitaliz- mus” (Merchant Capitalism) címet viseli. Itt globális megközelítést és komparatív módszert alkalmaz a szerző. Összehasonlítja az antik, Han-kori Kína, az arab vi- lág, a középkori Európa, majd a virágzó reneszánsz korszak kereskedelmét, kitün- tetett fi gyelmet szentel a városoknak mint kereskedelmi központoknak. Kocka visszamegy a gyökerekig, vizsgálja a kapitalizmus előzményeit és kezdetét, amely- ről különböző elméletek születtek. A német történész szerint a legnagyobb keres- kedelmi hálózatok az Indiai-óceánt átszelő kereskedelmi útvonalon jöttek létre. Kocka ezen a ponton hivatkozik a kínai Han-dinasztiára, amelynek uralkodása idején egységesítették a fi zetőeszköz használatát, növelték a piaci kapcsolatokat és támogatták a kereskedők hosszú utazásait. A luxuscikkek és élelmiszerek kereskedelme a Római Birodalom nagyvárosai- ban magas szintre jutott. A latifundiumok legtöbbje piacra termelt, a termelők így profi tra tettek szert. Feltételezzük, hogy nyereséges volt a termelés, hiszen máskü- lönben nem lett volna érdemes vállalni a kockázatot. Annak ellenére, hogy a biro- dalom területén növekedett a termelés, és ezzel együtt a makrogazdaságok száma is emelkedett, a háborúk mégis megakadályozták a hosszú távú piaci orientációt,

4 Marie-Elisabeth Hilger–Lucian Hölscher: Kapital, Kapitalist, Kapitalismus. In: Geschichtliche Grundbegriffe. III. Szerk. Otto Brunner–Werner Conze–Reinhart Koselleck. Klett-Cotta, Stuttgart, 1982. 399–454. 5 Jürgen Kocka: A „kapitalizmus” fogalmának újrafelfedezése. Eszmélet 113. sz. (2017) 37–46. 6 Globalizált vagy hálózati kapitalizmus: a kapitalizmusnak a klasszikus kapitalizmuson túli, új for- mája, amelyben a pénz, a hatalom, az információ és a kulturális kódok hálózatokban áramlanak. A kapitalizmus ezen új korszakában ellentét feszül a hálózati logika és a személyiség között. 7 Ld. bővebben: Luc Boltanski–Eve Chiapello: Le Nouvel esprit du capitalism. 1999. A kötetet ma- gyarul ismertette Takács Erzsébet: A kapitalizmus új szelleme. Szociológiai Szemle (2007) 3–4. sz. 266–274.; Weiss János: Bevezetés az „újkapitalizmus” elméletéhez. Replika 59. sz. (2007) 99–106. MÉRLEG 695

ezért nem válhatott a görög-római világ a kapitalizmus „szülőhelyévé”. A háború és a kapitalizmus viszonya vitatott. Sombart szerint, ha nem lettek volna háborúk, nem lett volna szükség a katonáskodó termelők kiváltására, és nem keletkezett volna olcsó rabszolga-munkaerő sem, vagyis a piacra termelő nagybirtok sem jött volna létre. (25–49.) A „Terjeszkedés” (Expansion) című fejezet az 1500–1800-as évek időszakát dolgozza fel. Európa a kora újkori kolonializáció során kialakítja gyarmatbirodalmi rendszerét. A kapitalizmusnak köszönhetően a gyarmatokon lassan elterjednek a kü- lönböző termelési eszközök és ágazatok. A következő fejezet „A kapitalista korszak” (The Capitalist Era) címet viseli, és a rövid, de véres 20. századot veszi számba. A két világháború közötti időszak egyértelműen az indusztrializáció korszaka – állít- ja Kocka. A terjeszkedés a Szovjetunió bukásával és az ázsiai tigrisek felemelkedé- sével zárul, a szerző itt értekezik a 2008-as gazdasági világválságról is. Kocka három alapvető kérdést jár körbe. Az első a munkások problémája. A bérmunka és a munkáskérdés tárgyalása mellett nem emeli be művébe a technikai modernizáció társadalmi következményeit. A második nagy téma, ami az előzőhöz hasonlóan komplex, a kapitalista gazdaság és az állam kapcsolata. Az állam és a gazdaság egymás riválisai, ennek ellenére kiegészítik egymást. A szerző elsősorban a pozitív gazdasági és politikai hozzájárulásra, és az ehhez szükséges politikai cse- lekményekre fókuszál, amelyek elősegítik a kapitalista gazdasági fejlődést. A munka harmadik nagy témája a pénzügy. Kockára nagy hatást gyakorolt a 2008-as gazdasá- gi világválság, talán némi túlzással ezt állította érvelése középpontjába. (54–93.) A gazdasági válság hatása a történetírásban is érzékelhető. A 20. század végé- re a nyugati történészek elveszítették a kapitalizmus története iránti érdeklődésü- ket – az 1980-as évektől, a kulturális fordulat megjelenésétől kezdve jellemző ez a tendencia. A 2008-as gazdasági világválság következtében azonban újraéledt a téma iránti érdeklődés. Az elmúlt években számos meghatározó munka született, a Harvard Egyetem létrehozta a „The Study of Capitalism” programot, a Cornell pedig a „History of Capitalism” központot, ahol az amerikai kapitalizmus történe- tét vizsgálják. A kutatók az amerikai kapitalizmus vállalkozástörténetére, elhibá- zott gyáralapításaira, a gyári munkások és az újonnan érkezett gazdasági migrán- sok módszeres vizsgálatára vállalkoztak. Az elemzés a történettudomány számos területére – munka, kultúra, gender, állam, gazdaság és környezetvédelem – kiter- jed. Az egyetemek célja egyértelműen a kapitalista fejlődés szerteágazó diskurzu- sának kutatása. Mindehhez szemináriumokat, konferenciákat és nyári egyetemeket szerveznek. A világválságot követő bizonytalan gazdasági légkörben több megha- tározó munka is született. Érdemes kiemelnünk Larry D. Nealnek, az Illinois-i Egyetem gazdaságtörté- nészének és Jeffrey G. Williamsonnak, a Stanford Egyetem professzor emeritusá- nak közösösen szerkesztett munkáját, amely The Cambridge History of Capital- ism8 címmel jelent meg. A kétkötetes munka 34 tanulmányt tartalmaz. Az első

8 Neal D. Larry: The Cambridge History of Capitalism. Cambridge University Press, Cambridge (Mass.), 2014. 696 MÉRLEG kötet a kapitalizmus ókori gyökerétől kezdve, a felívelő szakaszon át egészen 1848-ig tárgyalja a témát, a második kötet pedig ennek folytatásaként 1848-tól napjainkig. A témában még megemlíthetjük a két fi atal, angol nyelvterületen okta- tó történész Alexander Anievas és Kerem Nisancioglu How West Came to Rule: The Geopolitical Origins of Capitalism9 című művét. A munka közel 400 oldalon keresztül értekezik a kapitalizmusról, a szerzők célja a társadalompolitika és a gazdasági fejlődés globális bemutatása. Véleményük szerint a kapitalizmus a kora újkori Angliában fejlődött ki, annak ellenére, hogy a Kelet sokkal jobb gazdasági, politikai és kulturális feltételekkel rendelkezett. A munka tartalmazza a világrend- szer-elmélet, politikai marxizmus, posztkolonializáció és az eurocentrikus pers- pektíva szempontjait is. Az elmúlt évek bestsellerét Sven Beckert, a Harvard történettudományi tanszé- kének oktatója jegyzi. Beckert korábban Pulitzer-díjat kapott a What Hath God Wrought: The Transformation of America, 1815–1848 című könyvéért. A szerző leg- frissebb munkája az Empire of Cotton: A Global History10 egy kulcsfontosságú áru, a gyapjú történetén keresztül vizsgálja a kapitalizmust. A kötet bemutatja a legkoráb- bi és legfontosabb indiai és kínai telephelyeket, majd Európát, ahol az ipari forrada- lomnak és a nagy gyapjúgyáraknak köszönhetően kialakulnak az új gyapjútermelő központok. Beckert történésztársaival, például Kockával ellentétben a kereskedelmi kapitalizmust (merchant capitalism), ami a korai időket jellemezte, háborús kapita- lizmusnak (war capitalism) nevezte el. Azért használja a háború kifejezést, mert az európai kereskedők erőszakot alkalmaztak hatalmuk kiterjesztése érdekében. A kötet a technológiai találmányok bemutatásának is helyt ad. A felsorolásból nem hagyható ki egy, a válság előtt készült kötet, Amiya Kumar Bagchi Mankind and the Global Ascendancy of Capital11 című műve. A szerző a kapitalizmus történeti fejlődését teljesen más nézőpontból közelíti meg. Bagchi a kapitalizmus fejlődését a globális emberi fejlődés (global human deve- lopment) perspektívájából, és nem a tőkefelhalmozás szempontjából vizsgálja. A nézőpontváltással a történész munkája úttörőnek számít. Tovább sorolhatnánk a témában készült kitűnő értekezéseket, de a téma fontossága, remélhetőleg, az eddigiekből is látható. Kocka könyvére visszatérve szemmel látható, hogy a szerző próbál bekapcsolódni a manapság divatosnak számító globális történet- írásba (global history) – az igazsághoz hozzátartozik, hogy az irányzat közel harminc éve létezik. Az elmúlt tíz évben a világ vezető történettudományi tan- székein elterjedt megközelítéssé vált. A kapitalizmus rövid története könnyedén elhelyezhető Jürgen Kocka életmű- vében. Kocka és Heinz-Gerhard Haupt a komparatív történetírásban elismerik az egyén és az általános jegyek iránti kutatást mint az összehasonlítás legáltalánosabb céljait. Négyféle összehasonlítást különböztetnek meg: a „heurisztikus”-t, amely-

9 Alexander Anievas–Kerem Nisancioglu: How West Came to Rule: The Geopolitical Origins of Capitalism. Pluto Press, London, 2015. 10 Sven Beckert: Empire of Cotton: A Global History. Knopf, New York, 2014. 11 Amiya Kumar Bagchi: Mankind and the Global Ascendancy of Capital. Rowman and Littlefi eld Publishers, Lanham, 2006. MÉRLEG 697

ben az összehasonlítás képes lehet addig ismeretlen jelenségek, magyarázatok fel- fedezésére; a „leíró”-t, az egyes esetek sajátosságainak alaposabb meghatározását; az „analitikus”-t, amikor tudományos elméletek érvényességét ellenőrizzük; végül az „elidegenítő”-t, amelyben az összehasonlító vizsgálat egy teljesen új nézőpon- tot kínál a kutató számára.12 Kocka életművét áttekintve érdemes kitérni az elmúlt években megjelent munkáira. Ezek közül a Marcel van der Lindennel közösen szerkesztett és 2016- ban megjelent tanulmánykötetet emelném ki, a Capitalism. The Reemergence of a Historical Concept13 című művet. A kötetbe az irányzat meghatározó szakembe- reinek írásai kerültek be, többek között: Youssef Cassis, Andrea Komlosy, Victoria de Grazia, Immanuel Wallerstein, Sven Beckert és még sokan mások szerepelnek a szerzők között. A tanulmányok nagyon szerteágazóak, a gazdasági válság vizs- gálata, a munka világa, a vállalattörténet (business history), a modernitás és az új kapitalizmus története egyaránt felbukkan a tematikában. A kötetet Kocka kapita- lizmusról szóló historiográfi ai/etimológiai tanulmánya nyitja ugyanúgy, mint A kapitalizmus rövid történetében. Kocka tanulmányának rövidített változatát a magyar olvasók is kezükbe vehetik Szalai Miklós fordításának köszönhetően.14 A Capitalism előnye egyben hátránya is: rövid. A szerző láthatóan az érdeklődő publikumot szándékozott megszólítani, a szöveg a téma komplexitása ellenére is közérthető és befogadható. Azoknak az olvasóknak ajánlanám, akik gyorsan és rövi- den szeretnének alapinformációkat megtudni a kapitalizmus kialakulásáról, külön- böző formáiról (esetleg gyorsan fel szeretnének készülni egy vizsgára), mindezt glo- bális kontextusban tárgyalva. A különböző területek, országok összehasonlítása során a kötet érdekessé válik a témában járatlan olvasók számára is. Kockán nem lehet számon kérni a munka tömörségét, hiszen már a címben is megjelölte, hogy rövid értekezést ad közre. Mégis, A kapitalizmus rövid történetével szembeni egyik alapvető kritika éppen szűkre szabott terjedelme lehet, hiszen ilyen komplex témáról hosszabban értekeznek a kortársak – amint azt feljebb láthattuk. Szinte minden ne- gatív észrevétel, amit tehetünk, ezzel áll összefüggésben. Kocka általánosít, elna- gyoltan tárgyalja témáját. A kötet legnagyobb hiányossága mégis az erősen foghíjas jegyzetapparátus: sajnos gyakran előfordul, hogy a szerző több tíz oldalon keresztül nem helyez el hivatkozást a szövegben, a sok számszerű adat ellenére sem. Erősen érzékelhető az esszéisztikus stílus. Kocka nem végzett alapkutatást; egy bizonyos absztrakciós szint felett valószínűleg a levéltári anyagok nem tudnának választ adni a szerző által feltett kérdésekre. Mindezek ellenére fi gyelemre méltó, hogy a legfris- sebb irodalmat használja hivatkozási alapul, és a kultúrtörténeti szempontot is igyek- szik bevonni írásába. Trádler Henrietta

12 Tomka Béla: Az összehasonlító módszer a történetírásban – eredmények és kihasználatlan lehe- tőségek. Aetas (2005) 1. sz. 243–258. és Keller Márkus: A megértés lehetősége – az összehason- lító történetírás hasznáról. In. Aetas (2005) 4. sz. 102–111. 13 Capitalism. The Reemergence of a Historical Concept. Szerk. Jürgen Kocka–Marcel van der Linden. Bloomsbury, London, 2016. 14 Kocka, J.: i. m. (5. jz.)

MEGEMLÉKEZÉS

Sipos Péter (1935–2017)

Szomorú hírt tett közzé a Magyar Tudo- mányos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Inté- zete: 2017. június 6-án, életének 82. évében elhunyt Sipos Péter. A nagy tudású és jó tollú történész 1935. május 3-án született Budapesten. 1953-ban a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségizett. 1958-ban az Eötvös Lo- ránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett történelemtanári ok- levelet, majd 1961-ben a kiegészítő szak elvégzése után magyar nyelv- és irodalom- tanári diplomát kapott. 1958 és 1962 között a budapesti Széchenyi István Kereskedelmi Tagozatú Közgazdasági Technikumban magyar irodalmat és törté- nelmet tanított. 1962-ben ösztöndíjas aspiráns volt az MSZMP KB Párttörténeti Intézetében, ahol 1966-ban tudományos munkatárs lett. 1968-ban védte meg a szakmai berkekben is fi gyelmet keltő kandidátusi disszertációját: Imrédy Béla mi- niszterelnöksége és a Magyar Megújulás Pártja. A könyv alakban is megjelent írás sok olvasóhoz jutott el, megalapozva Sipos Péter ismertségét. Ettől kezdve igen sokat publikált: 1970-től 26 önálló kötete, valamint tanul- mányai 45 könyvben és 78 folyóiratban jelentek meg. Ezek mellett sajtó alá rende- zett, jegyzetekkel és bevezető tanulmánnyal látott el több forráskiadványt. Tan- könyvíróként is megismerhettük nevét, a rendszerváltás után új gimnáziumi tankönyvet írt (társszerzőkkel) az 1914–1990 közötti időszakról. A történelemtudományok doktora címet 1990-ben nyerte el. Disszertációja az általa kutatott legfontosabb periódusból a szakszervezeti tematikát összegezte: A szocialista szakszervezeti mozgalom története Magyarországon 1919–1944. Idézet egyik opponense véleményéből: „A szerző az összes fellelhető (fennmaradt) levél- tári forrást és nagy volumenű nyomtatott forrásanyagot felkutatta és alapos for- ráskritikával kezelte forrásanyagát. […] Ki kell emelni a szerző – higgadt – szem- léletét, tudományos megállapításainak megalapozott voltát, s az érdemi leszámolást a vulgáris, dogmatikus felfogással, nézetekkel.” 1991 és 2007 között a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadójaként dolgozott. Fő kutatási területe megma- radt, de szélesedett – a 20. századi magyar és egyetemes történelemmé bővült. Széles körben keltettek visszhangot a Horthy-rendszer belpolitikájával foglalkozó írásai; monográfi a formájában végül ugyan nem készült el, de sok résztanulmány- ban foglalkozott Horthy Miklós életével; markánsan fogalmazott, ezért is máig vitatott Mindszenty Józsefről társszerzővel írt dolgozata. Írásaiban továbbra is fog-

TÖRTÉNELMI SZEMLE LIX (2017) 4:699–701 700 MEGEMLÉKEZÉS lalkozott a munkásmozgalommal: összefoglalót írt a magyar szociáldemokrata párt 1919–1944 közötti történetéről, a szakszervezetek 1919–1989 közötti tevé- kenységéről. Kutatta Magyarország külpolitikájának fontos mozzanatait, vissza- nyúlva 1918-ig, illetve kiterjesztve egészen 1990-ig. Ezen belül hangsúlyosan dol- gozta fel a II. világháború eseményeit. A Magyar Akkreditációs Bizottság értékelése szerint „Sipos Péter akadémiai doktori fokozatának megszerzése óta is töretlen lendülettel kutat és publikál. Részt vállal a tudományos ismeretterjesztésben ugyanúgy, mint a történelemtanárok to- vábbképzésében. A történettudomány helyzetét és lehetőségeit meghatározó bi- zottságok, szervezetek kulcsfontosságú pozíciót betöltő tagja. Munkái jelen van- nak a szakmai közéletben. Ezt támasztják alá a munkáira való hivatkozások is.” Tudományszervező, ismeretterjesztő munkássága is jelentős. 1979-től 2012- ig tagja volt a História című folyóirat szerkesztőségének, s megalakulásától a fo- lyóirat megjelenését biztosító História Alapítvány Kuratóriumának. Ő szerkesztet- te a kezdetektől a folyóirat 20. századi rovatát. Elismert volt munkája a Századok szerkesztőbizottságában. Ezek mellett is sokrétű munkát végzett a Magyar Tudományos Akadémia Tör- ténettudományi Bizottságában, s több akadémiai műhelyben: a II. Világháború Története Albizottság tagja, majd elnöke, a Második Világháború Történetének Nemzetközi Bizottsága tagja, majd magyar tagozatának elnöke, a Magyar–Finn Történész Vegyesbizottság elnöke. Sokáig volt tagja az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem Habilitációs Bizottságának. Két cikluson át látta el a Magyar Történelmi Társulat titkári teendőit, tagja volt az igazgatóválasztmánynak, ügyvezető titkára a Magyar–Osztrák Munkásmozgalomtörténeti Vegyesbizottságnak, tagja a Bolgár– Magyar Történész Vegyesbizottságnak. Rendszeresen bírált akadémiai doktori disszertációkat, kandidátusi, majd PhD-értekezéseket. Részt vett OTKA-, OKTK-, AKP- és egyéb pályázatok értéke- lésében. A médiában is egyre ismertebb lett: gyakran végzett lektorálási és szakér- tői munkát, főleg az HBO, a Duna Televízió és a Magyar Televízió megbízásából. Közreműködött televíziós műsorokban és rádiós beszélgetésekben. Kedvelt előadója volt tudományos konferenciáknak Magyarországon és kül- földön, előadott német, angol és orosz nyelven. Konferenciarészvételeinek fonto- sabb, illetve érdekesebb állomásai voltak: Berlin, Bécs, Bréma, Helsinki, Kolozs- vár, Linz, London, Marburg, Montreal, Odense, Oslo, Oxford, Toronto, Varsó, Jyväskylä, Teherán. Magyarországon főleg a munkahelyei által szervezett üléssza- kokon lépett fel, illetve az Európa Intézetben. Egyetemi oktató volt. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán a Horthy-kor- szak témaköreiből megbízott előadóként szemináriumokat tartott, majd 1993-tól az ELTE Russzisztikai Intézet oktatási programjában „A Szovjetunió külpolitiká- ja” címmel vezetett szemináriumokat. 1986-ban címzetes egyetemi docensi, 1993- ban címzetes egyetemi tanári oklevelet kapott. 2000 decemberében habilitált. A Budapesti Corvinus Egyetemen az egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán 1993-tól megbízott előadó, 1999-től tudományos MEGEMLÉKEZÉS 701

tanácsadó. „A nemzetközi kapcsolatok története 1815–1945”, valamint „A ma- gyar külpolitika története 1918–1998” tematikából tartott előadásokat. Rendszere- sen volt konzulense egyetemi hallgatóknak, segítette magyar és külföldi doktoran- duszok munkáját. 2003-ban nevezték ki az egyetem professzorává. Sipos Péter talán a Históriában publikált cikkeivel vált leginkább ismertté. Írásai érthetőek, szépen fogalmazottak, tárgyilagosságra törekvőek. A 20. századi magyar történelem fontos eseményei mellett a kevésbé feltárt részletekkel is meg- ismertette olvasóit. Az ismeretterjesztő cikkeihez ugyanolyan pontos és gondos levéltári kutatásokat végzett, mintha egy monográfi án dolgozna. Leggyakrabban a különböző levéltárakban és könyvtárakban lehetett vele találkozni. Fáradhatatla- nul kutatott és írt. Figyelemmel kísérte és segítette kollégái és a fi atal kutatók tu- dományos munkáját. Lehetőséget adott írásaik publikálására a História hasábjain. Barátai, kollégái, tanítványai őrzik emlékét. Simándi Irén

HU ISSN 0040-9634

Kiadja az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Felelős kiadó: Fodor Pál Nyomdai előkészítés: MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos információs témacsoport Vezető: Kovács Éva Térkép: Nagy Béla Tördelőszerkesztő: Palovicsné Tihanyi Éva Nyomdai munkák: Krónikás Bt., Biatorbágy CONTENTS

STUDIES Levente Nagy: Martyr or Adventurer? Sava Branković and the Romanian Reformation in Transylvania during the Principality of Mihály Apafi I 525 Antal András Kováts: Swiss in the Flow of Hungarian History, 1867–1990 543 Attila Simon: The Three Occupations of Kassa. Parallels and Morals 569 Péter Apor: The Misery of Alternative Democracy. Ideology, Political Language and the Possibilities of Opposition in Hungary, 1968–1973 591

WORKSHOP Balázs Sudár: On the Cultural Historical Background of the Hungarian Word Turul 605 Dániel Bácsatyai: King Andrew II’s Envoys in England 621 Péter E. Kovács: Hungarian Banners in Venetian Hands 633 István Kádas: Cum sigillo nostro. Seal Usage in Late Medieval Sáros County 637 Elek Szaszkó: The Registry of the Revenues and Expenses of the Sződi Manor from 1517/1518 (Contributions to the possessions of the Gersei Pető family in the southern region of the Great Hungarian Plain) 655 Barna Ábrahám: „With other nations like Saxons…” Interactions between Orthodoxy and Lutheranism in Transylvania in post-1867 Hungary 683

REVIEW ARTICLE 691

COMMEMORATION 699

E számunk szerzői

ÁBRAHÁM BARNA PhD, tud. munkatárs (MTA BTK TTI) • APOR PÉTER PhD, tud. munkatárs (MTA BTK TTI) • BÁCSATYAI DÁNIEL PhD, fi atal kutató (MTA BTK TTI) • KÁDAS ISTVÁN, tud. segédmunkatárs (MTA BTK „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport) • E. KOVÁCS PÉTER, a történelemtudományok kandidátusa, tud. főmunkatárs (MTA BTK TTI) • KOVÁTS ANTAL ANDRÁS PhD, történész • NAGY LEVENTE, dr. hab., tszv. egy. docens (Eötvös Loránd Tudományegyetem) • SIMÁNDI IRÉN PhD, főiskolai tanár (Kodolányi János Főiskola) • SIMON ATTILA, dr. hab., történész (Selye János Egyetem / Fórum Kisebbségkutató intézet) • SUDÁR BALÁZS PhD, tud. főmunkatárs (MTA BTK TTI) • SZASZKÓ ELEK PhD, történész • TRÁDLER HENRIETTA, tud. kutató (Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete, Kőszeg)

MTA BTK TTI = Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete

Folyóiratunk közlési szabályzata a www.tti.btk.mta.hu honlapon olvasható