Rádió Világhíradó
Total Page：16
File Type：pdf, Size：1020Kb
—B—— Színházi Ele? melléklete a 35. számhoz. 1934 augusztus 19—25. Szpíkeri A hét eseménye vitán felül Hevesi Sándor az a klasszikus hanRverseny aug. volt, amelyet a Stúdió Salz 10 burgból közvetített, ahol az idén már művészet és péntek I politika ugyancsak hajbakaptak egymással, amiből mindenkinek csak kára van és senkinek sincs haszna. De ez a hangverseny a tiszta művészet jegyében folyt le, felhőtlen égbolt alatt, politikai villámok és mennydörgés nélkül. A mű soron három név szerepelt : Händel, Haydn és Beethoven. Händel az angoloknak csinált muzsikát valamikor, Beethoven osztrák levegőben fejlődött, de mind a hárman a német zene dicsőségét szolgálták. Mint karnagy Bruno Walter működött, a bécsi filharmónikus-zenekar élén. A három klasszikus közül a legigazibb klasszikus Händel, a legnépiesebb Haydn, a legemberibb Beethoven, akit az ember már csak félve mer klasszikusnak mondani, mert ő már átlép a mi életügkbe — a ro mantikán keresztül. Beethoven már a saját lelkének valóságait, a saját belső problé máit ontja ki a zenéjében, amely még ma is sebeket tép föl és sebeket gyógyít. A kilenc közül a harmadikat játszották, a hősi szimfóniát, amely szintén jó illusztráció ahhoz a felfogáshoz, amely Beethovent szereti Shakespeare-hez hasonlítani. Ebben a szim fóniában csakugyan benne van a hősi élet tragédiája, amellyel szemben a tábori élet — a humort, a jókedvet, a mindennapot jelenti, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy Shakespeare tragédiájában látni a végzet komolyságával szemben a vígság tombo- lását. Amikor az ember egy ilyen Beethoven-szimfóniát hall (talán az első kettőt kivéve, amelyek nem érnek föl a többihez), két dologra bukkan, amely bámulatot és megdöbbenést kelt benne. Az egyik az : hogyan lehet valakinek ennyi mondani valója (a mai zeneszerzőknek ez a legsebezhetőbb pontja), a második : hogyan lehet séges, hogy valaki a mondanivalóját zenében ily pontosan és világosan tudja kifejezni* Mert egészen jogosulatlan az a laikus félelem, amelyet oly sokszor lehet tapasztalni* hogy Beethoven nehéz a nem zeneértő számára, hogy olyan klasszikus, akinek a meg értéséhez nagy előképzettség szükséges. Egy kis fülvilágosítás, nyitott fül és vala mennyire fogékony lélek : és máris föltárul a hangoknak az a csodálatos világa, ame lyeket Beethoven egy sereg kotafejbe zárt bele. De hogyisne törne szét a hüvely, hogyne válnék hallhatóvá és érezhetővé, meghatóvá és fölemelővé, megrerdítövé és fölszabadítóvá ez a zene, amely leiektől lelkezett, a szív mélységeiből tör fel és alakul melódiákká, amelyek már második hallásra jülbemászók is egyúttal? Igaz, hogy az ilyen zene hatása az előadáson, tehát jórészt a karmesteren múlik, aki a zeneszerző élményének megvalósítója a zenekaron keresztül. Mennél nagyobb művész a kar mester s mennél kisebb szolgája a zeneszerzőnek, annál biztosabb ura a közönségnek; Bruno Walter ma fejlődésének arra a fokára jutott fel, ahol már csak Toscanini van előtte. Nem virtuóz karmester, nem akar egyéni csillogásával elkápráztatni bennünket, se újszerű vagy éppen újdonsült felfogásával meglepni és lenyűgözni. De pálcája alatt megelevenedik maga a mű, az alkotás — közönség és zeneszerző között lehull minden gát és akadály. Amikor Bruno Walter dirigál, ínagát Handelt halljuk. Haydnt és Beethovent — olyan természetesen és meggyőzőn, olyan tisztán és olyan közvet lenül, hogy magát a karmestert elfelejtjük s csak utólag jut eszünkbe, hogy ezt a művészi gyönyörűséget neki köszönhetjük. Érdekes, Iiogy a mikrofon mennyire nem közömbös a tiszta és becsületes művészi visszaadás iránt. Színészi produkcióknál is állandóan megfigyelhető, hogy mennél igazabb és egyszerűbb az előadás : annál kellemesebben hat a közvetítés. Minden modorossúg, minden túfzás, minden aláliúzottság (ez végső értelemben mégis csak mind erőlködést jelent) fokozottan és energikusabban jelentkezik a gépen keresztül, —• míg a természetesség, amely a művész teljes és tökéletes diadalát jelenti az anyag fölött, — simul a mikrofónhoz és ezért könnyebb és biztosabb is az útja a rádióhallgató füléhez. Megcsináltam ennek az ellenpróbáját is mindenféle módon s minden hallga tónak is ajánlhatom ezt a módszert. Rádió-szakértővel igazíttattam be a gépet erőnek és finomságnak különböző fokaira s a kísérletek eredménye az volt, hogy a helytelen vagy nem pontos beállítás ártott a jó előadásnak, elvett belőle, viszont a közepes, vagy gyönge interpretációnak (se karmesternél, se színésznél) nem használt a leg jobb beállítás sem. A gép ronthat, de nem tud javítani. Az, ami az egyéniségből levá lik és hallhatóvá lesz, hamisítatlanul érvényesül, csak minden jobban és élesebben hangsúlyozódik a közvetítés révén. Ezen a hangversenyen a bécsi filharmonikus zenekar megint csak remek hangszernek bizonyult és Bruno Walter remek karmes ternek. Gárdonyi Géza falusi története, A bor, a legszebb magyar színjátékok közül való. Nem dráma, nem is vígjáték, csak dramatizált novella, szín padi idill, vékony történet, de annál dúsabb párbeszéd. Több mint 30 évvel ezelőtt, ebben a megújhodott formában újjászületve és megifjodva került vissza az elsorvadt népszínmű a Nemzeti Színház deszkáira. Emlé kezetes bemutató volt, amelynek sikerét Gárdonyi soha többé nem érte utói a szín padon. Mindezeket tekintve A bor igazán joggal kérhet helyet a Rádió műsorában, ele mintha kissé visszaélnének vele, még nagyon is jól emlékszünk az előbbi előadá sára, amely nem is lehetett nagyon régen. így még több joggal vetődik fel az a kér dés, miért nem adnak egyebet, vagy egyebeket is Gárdonyitól, annyival is inkább, mert nehogy azt higyje valaki, hogy A bor a maga friss nyelvi zamatja dacára alkal mas anyag a mikrofonra. Sokkal alkalmatlanabb, mint a kevésbé egyszerű, Lőszavú, sőt retorikus jellegű régi népszínművek, ahol a szerző mindent elmagyaráz a beszéd ben s ennélfogva alig van szükség a színész kiegészítő játékára, arcára és mozdula taira. A bor szenzációja újkorában éppen az volt, hogy Gárdonyi a szófukar magyar parasztot állította színpadra, beszédes (de mimikái) szünetekkel. A lassú, tempós beszédet azonban elevenné és érdekessé tehette és tette is a sok színpadi játék s ez volt a Nemzeti Színház bemutatójának előadásbeli, ritka szenzációja. A mikrofón előtt azonban ezek a beszédes szünetek hiábavalók, nem lehet őket közvetíteni, a hallgatóra nézve nem léteznek s ezért is nem helyes, hogy a Stúdióban oiyan tűrhe tetlenül ragaszkodik Gárdonyinak ehhez az egy színpadi müvéhez, ahelyett, hogy a többi közül kutatna elő valamit, ami közvetítésre alkalmasabb. Az igaz, hogy kényelem szempontjából ez a legegyszerűbb, mert Kiss Ferenc, N. Tasnádi Ilona, Ligeti Juliska a maguk sokszor játszott, kész szerepét hozzák az előadáshoz. Viszont a közönségre nézve nem az a legkellemesebb, ami a Stúdióra nézve a legkényelme sebb. Sőt ellenkezőleg. Az említett szereplők persze nagyon kitűnő művészek, bár N. Tasnády Ilona a mikrofón előtt még kevésbé parasztasszony, mint a színpadon, ahol a maszk és öltözködés erősen támogatja az illúziót. A művésznő első sorban is úriasszony, a magvar középosztály asszonya, ebbő! a körből néha följebb is emelke dik s nem cry pillanatában a királynői méltóságig is el tud jutni, kivált, ha nem ingerült, de éppen lejjebb szállani nem tud s így játékának minden őszinteségével sem hitetheti el a parasztasszonyt, akit viszont Ligeti Juliska magától értetődően ábrá zol. Furcsa, hogy a Rádió, amely oly sűrűn foglalkoztatja N. Tasnády Ilonát, a mű vésznő kitűnő képességeit egyáltalában nem tudja kihasználni. Valamikor a Nemzeti Színházban N. Tasnády Ilona azért játszotta Baracsnét, mert akkor és ott, ezt a sze repet u tudta legjobban játszani, líc mekkora tévedés ebből azt következtetni, hogy ez az, amit a művésznő legjobban tud. Inkább azt keit mondanunk : ez az, amit h'gkevésbbé tud. Miért nem játszatnak vele olyan szerepet, amit igazán tud. i^sek a szerepek az útfélen bevernek, csak le keli hajolni értük. Az a Mozart-hangverseny, amelyet szintén Salzburgból közvetítettek — nem teljesen közvetítette Mozartot. Pedig a műsornak volt némi varázsa. Egy induló — egy szerenád — egy kis éji zene — az intim, a kedves, a könnyű, a lebegő Mozart, — az a Mozart, akinek a feje köré rokokú-amoretteket képzel mindenki, — de aki voltaképpen csak egy része az igazi, a tüneményes, a démoni Mozartnak, — akinek a leikéből a Don Juan szakadt ki, a G-moll szimfónia, s a Rekviem. De az a rokokó-Mozart is csupa gyönyörűség lehet, h a -------h a -------- Nos, a Mozarteum zenekara és Baumgartner, mint dirigens, akármilyen derekas munkát végeztek, nem adták azt, amit Mozart várhat Salzburgtól. Igaz, hogy ez a város, dél és észak, Itália és Ausztria, olasz és német között : — éppen ez a város szülhette csak Mozartot, de viszont mit adott Mozart Salzburgnak, ahol őt egyszer az érseki lépcsőn lelökték. A művészet koro náját Mozart tette föl a salzburgi hegyek csúcsára. A napfény és szakadó eső váro sának örök időkre olyan zenei atmoszférát adott, amelyben kivirulhattak a legszebb ünnepi játékok. Salzburg az ünnepi játékok gondolatához és programmjához Mo zarton keresztül jutott el, mert hiszen erre a zenei csodára építette föl legelső ünnepi előadásait, amelyekkel Mozarton keresztül a saját nagyságának és dicsőségének áldozolt. Ha teliig az ünnepi játékok során Mozartot játsszák Salzburgban, — ennek csak tökéletes dolognak szabad lennie s nem egy rendes, tisztességes színvonalon álló produkciónak, mint amelyet most hallottunk. Mozart (andantéi« utánozhatat lan mintái a szépségnek, amely önmagától meghatva könnyezik, vagy a könnynek, amely elszakadt a fájdalomtól és szépséges gyönggyé