A Bihar Megyei Hencidán Lévő Kődomb-Tanyán Születtem 1925

AGRÁRTÖRTÉNETI FÜZETEK

25.

ÉLETEM, MUNKÁSSÁGOM

SZITÓ BALÁZS

Szarvas 2011

AGRÁRTÖRTÉNETI FÜZETEK

25.

ÉLETEM, MUNKÁSSÁGOM

DR. SZITÓ BALÁZS

Sorozatszerkesztők: Csengeri Erzsébet, főiskolai tanársegéd Dr. Szitó János, nyugalmazott vízépítő mérnök

Lektorálta: Dr. Bukovinszky László, nyugalmazott főiskolai tanár

Kiadja: A Szent István Egyetem Víz- és Környezetgazdálkodási Kara, Szarvas és a Tessedik Öreggazdász Egyesület, Szarvas

Felelős kiadó: Dr Puskás János, dékán és dr. Köhler Mihály, elnök

A füzetek megjelenését támogatja a Szarvasi Agrár Zrt.

Nyomtatta a , Szarvason Felelős vezető: Tatai László

Tisztelt Olvasó!

Az Agrártörténeti füzeteket dr. Ligetvári Ferenc (egyetemi tanár, az MTA doktora), alapító szerkesztő indította útjára 1998-ban, és gondozta 2002-ig. A sorozat arculata az évek során bizonyos változásokon ment át. A napjainkban már második évtizedében lévő sorozatot 2003–2007 kö- zött dr. Bukovinszky László (főiskolai tanár, CSc) szerkesztette, és vonta meg mérlegét az eltelt időszaknak. A sorozat 1-14. kötete az alapító szer- kesztő által megfogalmazottak szellemében jelent meg, s gazdagította az olvasók általános és szakmai ismereteit. 2008-ban a Tessedik Sámuel Mezőgazdasági Víz- és Környezetgaz- dálkodási Főiskolai Kar (TSF MVK Kar) és a 2007-ben megalakult Tessedik Öreggazdász Egyesület együttműködési megállapodást írt alá. Ebben megfogalmazódott többek között az Agrártörténeti füzetek közös kiadásának szándéka is.  Az Agrártörténeti füzetek a 15. számtól kezdődően a TSF MVK Kar (ill. jogutódja) és a Tessedik Öreggazdász Egyesület közös kiadásában jelennek meg. A munkák minőségének javítása, színvonalának emelése érdekében a köteteket lektoráltatjuk.  A továbbiakban is fontosnak tartjuk a szarvasi agrároktatás intéz- ményeihez kötődő visszaemlékezéseket, ill. az ehhez kapcsolódó egyéb munkákat, hogy múltunk e kevésbé ismert eseményeit szélesebb olvasói kör megismerhesse, és megmentsük azokat a végleges feledéstől. A szarvasi agrároktatásban résztvevő tanárok és az itt végzett öregdiák- ok életútjának bemutatása mellett fokozott figyelmet fordítunk olyan téma- körök megjelentetésére, amelyek a Szarvasi Kistérség és a Körös-vidék arculatát alakítják a földhasználat, a természeti környezethez alkalmazkodó (környezetkímélő, ökológiai) gazdálkodás és a vízgazdálkodás területén. Ehhez szeretnénk megnyerni, írásra felkérni a SZIE Víz- és Környezet- gazdálkodási Kar Intézeteit, valamint a szarvasi, szarvas környéki civil szerveződéseket is. A sorozat kiadását, illetőleg rendszeres megjelenését külső támogatók anyagilag segítették már eddig is, és erre a segítségre ezután is számítunk. Szeretnénk, ha együtt lehetnénk a hagyományok tisztelői, az értékek felismerői és megőrzői. A témaajánlatokat, vagy a kész munkákat a sorozatszerkesztőkhöz kér- jük eljuttatni. Együttműködésüket köszönjük.

Szarvas, 2011. január Az Agrártörténeti füzetek kiadói

TARTALOM BEVEZETŐ ...... 9 GYÖKEREK ÉS HAJTÁSOK ...... 9 Nagyszüleimről ...... 12 Szüleimről és családjaikról ...... 12 Testvéreimről ...... 19 ELKEZDŐDIK A TANULÁS ...... 21 AZOK A FELEJTHETETLEN SZARVASI ÉVEK ...... 29 HOGYAN TOVÁBB? ...... 44 HADIFOGSÁGBAN ...... 47 ÚJRA ITTHON ...... 50 EGYETEMI ÉVEIM ...... 54 HARMINCEGY ÉV A MUNKAHELYEN ...... 63 Első éveim ...... 63 Egyre fontosabb feladatok a Tervhivatalban ...... 66 A gazdasági mechanizmus reformja ...... 73 A tudományos és műszaki együttműködés ...... 74 NÉHÁNY GONDOLAT A SPORTRÓL ...... 78 Sportélet az egyetemen ...... 78 Sportélet a munkahelyen ...... 79 A CSALÁDOMRÓL ...... 80 UTÓSZÓ ...... 80 SZAKMAI ÍRÁSAIM JEGYZÉKE ...... 83 VERSBE SZEDETT GONDOLATIMBÓL ...... 84 Szarvasi emlékek...... 84 A SOROZAT EDDIG MEGJELENT KÖTETEI ...... 86

BEVEZETŐ

A gyorslábú idő megállíthatatlanul rohan: az évek, évtizedek szállnak felet- tem. Egyre inkább érzem, hogy eljön a számvetés ideje. A megőrzésre ér- demes emlékek szaporodnak, míg a régebbiek kihullnak az emlékezés rostá- ján. Őseimről, nagyszüleimről nagyon keveset tudok. Ennek elsősorban én vagyok az oka. Sem gyerek-, sem felnőtt koromban nem mutattam kellő érdeklődést őseim életútja, sorsa iránt. Ahogy múltak az évek egyre jobban éreztem ennek a hiányát. Nemcsak azért, mert nem láthatok rá családom eredetére, a származásomra, de úgy érzem hasznosítható tapasztalatoktól is megfosztom magamat. Most, ezzel az írással próbálok menteni valamit a teljes feledéstől.

GYÖKEREK ÉS HAJTÁSOK

A Bihar megyei Hencida1 nagyközséghez tartozó Kődomb-tanyán születtem 1925. január 17-én. Minden hivatalosnak tekinthető bizonylaton születési helyként Hencida szerepel, bár ebben a helységben sohasem laktam. Életem során gyakran elhangzott a kérdés: Születési helye? – Hencida – felel- tem. Ennek hallatára a kérdést feltevők némelyikének kissé csodálkozva csillant meg a szeme. Eszükbe jutott a magyar népmesékben gyakran előforduló két falu – Hencida és Boncida2. Mások kétkedve kérdezték: Hencidán? Tényleg van ilyen nevű falu? Igen. – Hencida tényleg van, ám Boncida csak a mesében van. Édesapám 1924-ben szegődött el a Hencidához tartozó Kődomb-

1 Hencida Hajdú-Bihar megye DK-i részén, Debrecentől 50 km-re, Berettyóújfalutól 13 km-re fekvő település. Belterülete 1034 ha, míg külterülete 3345 ha nagyságú. Lakóinak száma 1325 fő. (Adatok 2010-ben.) 2 Bonchida (románul Bonţida, németül Bonisbruck) községközpont Romániában, Kolozs megyében. Kolozsvártól 30 km-re, északkeletre a Kis-Szamos jobb partján fekszik. 9 tanyára gazdasági – kommenciós – cselédnek3. Ökrös-fogatos béresként dolgozott a birtokon. Szüleim az ottani évekről, küzdelmes életükről sokat meséltek. Bennem is felrémlik egy-egy kép a mai szemmel nézve nyomor- tanyának tűnő cselédlakásokról.

Szüleim a Nagy-Kettős tanyai cselédlakás előtt Hencida jellegzetes, mezőgazdaságból élő, szegény emberek lakta falu képét mutatta, amikor felnőttként először jártam ott 1946. október 31-én, a

3 A XIX. században felgyorsult annak a földnélküli zsellér-, később cselédrétegnek a ki- alakulása, amely a századfordulóra már meghaladta az egymillió főt. A bérmunkát jelentő cselédsor nagyobb biztonságot nyújtott, mint az alkalmi munkából élők világa. A cselédkönyv használatát 1852-ben már előírták, amely a munkakönyv és a személyi igazolvány keverékét jelentette. Az írásbeli szerződést, – a konvenciót – pedig 1876-tól kötelezővé tették. A köz- nyelvben ez kommenció néven terjedt el, bár az idegen szavak szótárában a szegődményes cselédek természetbeni béreként szerepel. 10 születési anyakönyvi kivonat megszerzése miatt. A templomon kívül egyetlen magas – emeletes – épület, a szerény méretű malom volt. Hencidához kötődő gyerekkori személyes élményeim nincsenek. Két- éves koromban Berettyóújfaluba költöztünk. Életemnek közel két évtizede abban a faluban telt el, ezért szülőfalumnak mindig ezt tekintettem. Abban az időben a nagyobb birtokon a cselédházban két vagy négy csa- lád közös konyhán, de külön kamrán lakott. Mi négycsaládos házban éltünk. A konyhából egy szabadkémény – „pendelykémény”4 – vezette a rakott tűzhelyek füstjét a szabadba. 1946-ban a Berettyóújfalui Földműves Szövetkezetben kaptam munkát, és a Megyei Földigénylő Bizottság megbízásából a volt nagybirtokok még meglévő épületeinek számbavételében, leltározásában vettem részt. A haj- dani cselédlakásoknak, gazdasági épületeknek már csak a romjai voltak fellelhetők. A hasznosítható elemeket (tégla, gerenda, deszka, léc stb.) már korábban széthordták a volt cselédek, vagy a falusi lakosok. Nagy részét a háborús években tüzelőként hasznosították, vagy jobb esetben a lakóépüle- tekbe építették be. A leltárba vett anyagok jó része hamarosan hasonló sors- ra jutott. Második Kődomb-tanyai látogatásomra 37 év után, 1983-ban került sor. Egyik alkalommal a Szabolcs-Szatmár és Hajdu-Bihar megyei talajjavító és meliorációs létesítményeket tekintettük meg a tervhivatali munkatársammal. Házigazdánk és szakmai kísérőnk dr. Köhler Mihály volt. Kérésemnek eleget téve mutatta meg a valamikori Kődomb-tanya területét. A régi épüle- teknek természetesen már nyoma sem volt, a cselédházak valószínű helyén egy vadászház állt. (Állítólag Kádár János néha szívesen töltötte itt kevés szabadidejét – inkább pihenéssel, mint vadászással.)

4 A szabadkémény általános formája az ún. pendelykémény. Ez sövényből kasszerűen fo- nott nagy építmény, amely a konyha tűzhelyes részét teljes mértékben vagy részben beborítja. Kívül-belül vastagon tapasztják, tetejére szikrafogó és esővédő funkciójú fedelet építenek. Készülhet favázra, sövény-, nád- vagy lécoldallal, szintén vastagon tapasztva. A tapasztást meszeléssel, nádburkolással védik a lemosás ellen. Készült szabadkémény boronafából, belül szintén jól tapasztva. A szabadkémények általában pendelykéményes formában a konyha teljes hátsó részét faltól-falig beborítják, (innen származik a konyha tüzelő-részének kéményalja neve). 11

Nagyszüleimről A nagyszüleimről rendelkezésemre álló ismeret alapján bizonyos, hogy szegénysorú emberek, mezőgazdasági munkások, napszámosok, cselédek voltak. Falubeli nagygazdáknál szolgáltak, többnyire alkalmi munkákból tartották el a családjukat. Apai nagyszüleimet – Szitó János (1850-1923), Szőke Mária (1854- 1916) – nem ismertem, még születésem előtt elhaláloztak. Nagyapám huzamosabb ideig volt a falu Vadaskert-ként ismert gyümölcsöskertjében csősz. A családi legenda szerint szolgálat közben érte a halál. Amíg rátalál- tak hűséges kísérője, a kutyája vigyázta. Anyai nagyszüleimről – Fülöp Sándor (1856-1933), Kristóf Rozália (1863-1938) – több ismeretem és élményem van, mert az elemi és polgári iskolai tanulásom ideje alatt a faluban náluk laktam. Mivel akkor már mindketten nagyon öregek, betegek voltak, az ellátásukról a szüleim gondoskod- tak. Szívesen meséltek életükről, a megélhetésért folytatott küzdelmeikről. Különösen nagy érdeklődéssel hallgattam nagyanyám gyerekkori élményeit. Ő ugyanis a rendkívüli nagy szárazság évében (1863) született. Szinte hihe- tetlen történetként rögzült bennem, hogyan tengődtek, és hogyan élték túl azokat az ínséges éveket. Ennek az időnek a történelmével többször talál- koztam, olvastam róla nemcsak regényekben, de szakmai írásokban5 is.

Szüleimről és családjaikról Mindkét szülőm népes családban nőtt fel. Édesapámék hatan, Édesanyámék négyen voltak testvérek. Egy apai nagybátyám kivételével valamennyien Berettyóújfaluban laktak. A családok szoros kapcsolatot tartottak. Ezt meg- könnyítette az a véletlenül alakult körülmény, hogy Édesapámnak négy testvére, Édesanyámnak a szülei és két testvére ugyanabban az utcában – Hétvezér utca – lakott.

5 „Hozzánk Magyarországra meglehetősen későn került a lucerna. Legelső jeles gazdasá- gi tudósunk, Tessedik Sámuel szarvasi lelkész a XVIII. század végén kísérletezett vele először. Tessedik csakhamar meggyőződött a lucerna kiváló értékéről és a magyar viszonyok között nagy jelentőségéről és mindent elkövetett, hogy e növényt lehető nagyobb arányokban termesz- szék. Azóta a lucerna-termésterületünk fokozatosan emelkedik. Heirich Ditz már 1867-ben a magyar mezőgazdaságról irt munkájában – Ditz H. dr: Die ungarische Landwirtschaft. Leipzig, 1867. 275. oldal. – a lucernát a magyar föld leghűségesebb és legmegbízhatóbb takarmánynö- vényének tartja, mely szerinte még az 1863-i nagy szárazságban is kielégítő termést adott, amikor a rétek kisültek.” (Villax Ödön dr.: Szántóföldi herefélék. Budapest 1933. Pátria Iro- dalmi Vállalat és Nyomdai Rt.) 12

Édesapám, Szitó Imre (1887-1974), a család harmadik tagjaként szüle- tett. Amint felcseperedett, dolgoznia kellett. Az iskolába járás sem volt zökkenőmentes, de a hat elemit teljesítette. Legénykorában napszámos sorson élt, majd a falubeli nagygazdáknál dolgozott. Az aratómunkába hamar beletanult, a család évi kenyérszükségletének biztosításához a többi fiútestvérrel együtt hozzájárult. A sorkatonaságból leszerelve 1912-ben megnősült. A katonaságnál a kiképzés után a század egyik tisztjének a csicskása (tisztiszolgája) lett. A tisztet jó szívvel emlegette, rendes, „úri” ember volt. A nevét sem felejtette el, sőt, mi gyerekek is megtanultuk: sajókazai Wollant András. Az első világháború kitörésekor (1914-ben) hadiszolgálatra behívták, hamarosan a frontra került. A Kárpátokhoz közeli orosz fronton, 1915 nya- rán megsebesült. Egy puskagolyó eltalálta. A lapockájánál átment a hátán, de szerencsére a lövedék a belső szerveit nem érte el. Kéthónapos kórházi ápolás után újra az orosz frontra vezényelték, és még abban az évben késő ősszel fogságba esett. A fogság körülményei között kevés jóban és rengeteg rosszban volt ré- sze. Két évig a Murmanszk város környéki vasútvonal építésén dolgoztatták a kezdetleges tábor mintegy ötezer foglyát. Kemény hideg gyötörte őket, a fabarakkokban átélt fagyoskodásokról sokszor mesélt nekünk, gyerekeknek. A hadifogolytáborban 1915/1916 telén tífuszjárvány tört ki, a foglyoknak több mint fele elpusztult. Az átfagyott földben nem tudtak a halottaknak sírt ásni, tavaszig a szabadban, egymásra rakva tárolták őket. Amint az idő annyira felmelegedett, hogy sírt lehetett készíteni, tömegsírban leltek végső nyughelyet. Szerencsére Édesapámat ez a járvány megkímélte. Két év után a tábor élve maradt foglyait Turkesztánba szállították át. Itt már normálisabb körülmények között dolgozhattak, az időjárás is elviselhe- tőbb volt. Legfeljebb időnként a hőségre panaszkodhattak. Apám egy hő- erőműnél dolgozott, talicskával szállította a szenet a kazánokhoz. „Főnöke” egy Müller nevű német hadifogoly volt. Amint a háború véget ért csökkent a foglyok szigorú ellenőrzése is. Több szabadidőt biztosítottak számukra, kijárhattak a faluba, ismerkedhettek a nagyon szegény körülmények között élő helyi lakosokkal. A hadifogság éveiről, viszontagságairól sokat beszélt Apám, a háborús élményeit is nagy figyelemmel hallgattam. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd én is mesélhetek a saját hadifogságom- ról. Az orosz fogságból hazatérve Édesapám napszámosként kereste meg a család fenntartásához szükséges anyagi eszközöket, majd a falu nagygazdá- inál szolgált többnyire kocsisként. Az irodalomból ismerős a gazdasági cselédek nehéz sorsa. Talán leg- 13 szemléletesebben Illyés Gyula írt róluk a Puszták népe c. művében. Háromévi cselédeskedés után a Kődomb-tanyáról visszaköltöztünk Be- rettyóújfaluba. Hamar akadt állandó jellegű munkája, a faluhoz tartozó Nagy- Kettős nevű tanya közvetlen szomszédságában levő Nyíri gazdaság- ban.

Négyes ökörfogat. Az ekénél Édesapám <<>> A gazdaság a falu központjától 8 km távolságra volt négy helység föld- jeinek találkozópontján (Berettyóújfalu, Szentpéterszeg, Konyár, Tépe). A gazdaság kb. 75 kh nagyságú volt. A malomtulajdonos Nyíri István bérelte a sógorától. Édesapámhoz hasonlóan ő is 1887-ben született, az elemi iskola első négy osztályát egy időben járták ki. Aztán elvált az útjuk: Édesapám elvégezte az elemi iskola 6 osztályát és megkezdte a munkások életét. Nyíri István gépészmérnök lett, testvérével együtt létesítették és működtették a gőzmalmot és az olajütőt. Az elemi iskolai közös évek – úgy tűnt – valami nyomot hagytak az uraságban is, mert nem ismeretlenként kezelte Édes- apámat. A társadalomban betöltött helyük szerint természetesen a különb- ségek megmaradtak. Édesapámat tegezte, mindig „öreg Szitónak” szólítot- ta. Neki pedig a tekintetes úr megszólítás járt, később pedig, amikor a har- mincas években országgyűlési képviselő lett – a „nagyságos úr”.

A Nyíri testvérek nagyon tisztességesen bántak a munkásokkal, cselé- dekkel. Ebben kiemelkedtek az akkor többsé-gébenen kegyetlen úri világból. A fiatalabb fiú, Sándor szintén gépészmérnök volt. Amikor gyerekként Apá- mat elkísértem a malomba szemtanúja voltam, amint Sándor tekintetes úr megállt a malom udvarán a kis olasz Presto típusú autójával, amennyi gyerek belefért a kocsiba, mind helyet lelt, és az uraság egy kerülőt tett a faluban. Egy alkalommal én is utazhattam vele, nagy élmény volt. Nyíri Sándor nagyon szomorú sorsot ért meg. Egy alkalommal a malomban az elektromos berendezések meghibásodtak. Mint mérnök ember azonnal nekilátott a javí- tásnak. Nem ismeretes miért, erős áramütés érte és megbénult a keze, a lába. Egész életét aztán kerekes kocsiban töltötte. Megnősült és egy fia született. Bár engemet az idősebb testvér, István segített a tanulásban, de néha Sándorral is találkoztam. Utoljára a fogságból hazatértem után láto- gattam meg. A kegyetlen baleset elkeseredett emberré tette. Édesapám közel húsz évig szolgált Nyíri Istvánnál, a tanyán. Amennyire össze tudom hasonlítani, úgy ez a húsz év – a cselédsorsot tekintve – az akkori átlagosnál talán valamivel jobb volt. Nyíri Istvánra mindenkor tisztelettel gondolunk, az én életemben pedig meghatározó szerepet töltött be. A gyerekkor eszmélési szakasza számomra ezen a tanyán kezdődött. Azokra az évekre gyakran és szívesen emlékezem. A ház, amiben laktunk kicsi volt, hasonlóan a bárhol fellelhető cselédlakásokhoz. A Kődomb-tanyai „pen- delykéményes” cselédházhoz képest kastélynak számított. Három helyiséget birtokoltunk: lakószoba, konyha és kamra. A II. világháború után, 1945-ben a földosztás során családunk 4 hold szántót kapott az akkori vadaskerti házunktól fél kilométerre. A tanyáról megmenekített tehénnel végezték a szántást-vetést, betakarítást. Két évig művelték a földet, aztán – erejük fogytán – a Berettyóújfalui Dózsa Terme- lőszövetkezet javára lemondtak róla. Édesapám aztán a kőolaj vállalatnál, a Magyar-Szovjet Olaj rt.-nél (MASZOLAJ6) dolgozott, mint éjjeliőr – külön- böző telepeken (Biharnagybajom, Szolnok, Cinkota, Mezőkeresztes). Tízéves munkaviszonnyal nyugdíjjogosultságot szerzett, és haláláig Mezőkereszte- sen élt Juliánna nővéremmel, aki szintén a kőolaj vállalatnál dolgozott, férfiakat megszégyenítő erővel, kitartással, akarattal és szorgalommal. <<>>

6 Az államosítást követően 1949-ben a MAORT-ból öt nemzeti vállalatot hoztak létre a Dunántúli Ásványolaj ipari Központ irányítása alatt, majd ezeket 1952 októberében beolvasz- tották az 1949-ben létrejött Magyar-Szovjet Olaj Rt.-be (MASZOLAJ). A MASZOLAJ a magyar olajipar teljes vertikumát 1954-ig fogta össze egyetlen, 50-50%-os részesedésű magyar-szovjet vegyesvállalatban. 15

A falu központjához legközelebb eső házban a legidősebb testvér, a csa- lád egyetlen nő tagja, Zsuzsánna nagynéném (Török Sándorné) lakott. Férje az I. világháborúban elesett, özvegyen élte az életét. Százéves korában a Városi Tanács köszöntötte, 103 éves korában halt meg. A Szitó családok valamennyien reformátusok voltak. Nem tudni mi okból Zsuzsánna nagy- néném és családja a baptista hitgyülekezetnek voltak tagjai, az ottani hit- életben tevékenyen vettek részt. Nekünk, gyerekeknek nagy élményt jelentett, ha a jelesebb ünnepek alkalmából meghívtak az imaházba, ahol a vallá- sos énekek hallgatása mellett finom citromos teával és süteménnyel vendé- geltek meg bennünket. Sándor unokabátyám szépen hegedült, s ez nekünk külön élmény volt. A kis imaház a mai napig él az emlékeimben. Szomorú- an hallottam a hírt, hogy ebben az évben augusztus 30-án az oldalfala kidőlt a szokatlanul nagy esőzések miatt. Zsuzsánna nagynéném házától nem messze lakott Édesapám legfiatalabb testvére, Balázs. A szabómesterséget tanulta ki, de azt nem a legmagasabb fokon művelte. Önálló szabóságot·nem létesített, otthon végzett kisebb-nagyobb javításokat. Nagyobb méretű munkája ritkán akadt, leginkább a kevés pénzű ismerősöknek, rokonoknak dolgozott. A hadifogságból haza- térve az amerikai hálózsákom vízálló huzatából készítette az első otthoni „civil” ruhámat. Nem volt igazi mestermű, de nagyon jó szolgálatot tett, amíg a kapitális méretű infláció véget ért és az első forint-keresetemből vehettem jobb minőségű öltönyt. Panaszolta, hogy fiú utóddal nem áldotta meg a sors: négy lánya született. A Hétvezér utcán tovább menve értük el a Szitó család legidősebb férfi tagjának, Mihály nagybátyámnak a házát. Egy kis szoba-konyhás házban lakott a lányával – Juliskával – és tőle jóval fiatalabb fiával. Mihály bátyám szintén özvegyen élte mindenapjait, feleségét az I. világháború alatt dúlt nagy járvány, a „spanyolnátha” vitte·el 1918-ban. Nagybátyám is szép kort ért meg: 93. évén túl volt, amikor két gyermeke a temetőbe kísérte. Mihály unokabátyám a falu egyik legfiatalabb postása volt. Biciklivel hordta a leveleket és a küldeményeket a címzetteknek. Megcsodáltam a faluban akkor még ritkaság számba menő széles gumiabroncsos, fényes kerékpárját. Kedvelte a biciklitúrákat, gyakran kirándult a szomszédos falvakba, nem tudni miért. Egyik kirándulása után hazatérőben a makadám úton nekiment az útjavítási célra tárolt koporsó alakú kavicskupacnak és eltört a kulcs- csontja. Amint a karja újra használható lett, a faluból elköltözött Budapest- re. Ott szintén a posta alkalmazta. Mihály bátyám volt a Szitó családok böllérje. Ahol akadt ölnivaló hízó, ahhoz őt hívták. A tanyán nekünk is volt hízósertésünk – néhány szűkösebb évtől eltekintve – minden évben. Ilyenkor Édesapám megbeszélte a vágás 16 idejét a nagybátyámmal, aki aztán este megjelent, hogy a vágásra·korán reggel sor kerülhessen. Nekünk, gyerekeknek csak a drukkolás volt a dol- gunk, nehogy reggel szél legyen, ami a szalmaperzseléses disznóölésnek legnagyobb veszedelme. A disznóölés minden fázisa nagy élményt jelentett nekem, az ízes falatok emléke – azt hiszem – földi életem végéig elkísér. A Hétvezér utca utolsó házainak egyikében lakott Sándor nagybátyám a családjával. Családunknak velük volt a legszorosabb kapcsolata. Ez azért alakult úgy, mert mindkét családban, nagyjából azonos korú lányok voltak, és a felnőttek, gyerekek egyaránt szeretetet nyújtó, szeretetet igénylő emberek voltak. Volt időszak, amikor mindennapi látogatóknak számítottunk náluk a két nővéremmel. A téli hétvégek – szombat vagy vasárnap – rendszerint náluk teltek el. Sándor bátyám felesége, akit a rokoni kapcsolatok meghatározott rangja szerint Bözsi „ángyomnak” szólítottunk, nagy mázas fazékban szemes kukoricát főzött a kemencében. A népes család az asztalt körül ülte és együtt szemelgette a kevés cukorral megédesített csemegét. Az alapanyag persze nem a luxusnak számító csemegekukorica, hanem „lófogú tengeri” volt. Bözsi ángyomnak volt egy nagy Szent Bibliája, amit az utcára néző ab- lakban tartott. A mérete lehetett 20x30 centiméteres, a tömege kb. 3 kg. Nehezen tudtam megemelni, de szívesen olvasgattam a hátsó belső borítón a családi névsort, valamint a fontosabb eseményeket: esküvő, születés, temetés. Sándor bátyám sokévi napszámoskodás után a Nyíri testvérek malmá- ban kapott állást, a „cseretelepen” dolgozott. Az őrlésre hozott gabonák átvételét, az őrlemények kiadását végezte éveken át. A liszt- és szemétpor a tüdejét annyira megtámadta, hogy 58 éves korában súlyos asztma végzett vele. János nagybátyámról alig hallottam a szüleimtől, korán elszakadt a csa- ládtól. Kitanulta a kovácsmesterséget, és a közeli Földes községben telepe- dett le. Megnősült, önálló·kovácsműhelyt működtetett, vele, egyetlen alkalommal találkoztam. Az 1930-as években Németország egyre erőteljesebben készült a hábo- rúra. Ennek keretében építette, korszerűsítette az útvonalakat keleti irányba. Így kerítettek sort a Püspökladányból Nagyvárad felé vezető főút korszerű- sítésére. Ez az út Berettyóújfalun vezetett át. A makadámút helyett épített betonút felavatására – ha jól emlékszem – 1936-ban került sor. Az ünnepé- lyes felavatás abból állt, hogy a hatóság kirendelt 50-60 lovas szekeret, és azok Berettyóújfaluból végighajtottak a 15 km-re fekvő Földes községbe. Természetesen a gazdánk, Nyiri István országgyűlési képviselő is rendelke- zésre bocsátotta az Édesapám által fogatolt lovas szekeret. Ez az út jó ka-

17 landnak számított egy 10-11 éves gyereknek, ezért én is részt vehettem az utazáson. Apámat az is csábította, hogy találkozhat a régen látott öccsével, János bátyámmal. Az utazásnak én is örültem. Ebből az alkalomból „kicsíp- tem” magamat. A pár hete készült – akkor divatos anyagnak számító – düf- tin7 ruhámat öltöttem magamra. Egy előre ki nem számítható esemény azonban elrontotta az út ünnepi jellegét: reggel elkezdett esni az eső. Visszaút nem volt, menni kellett. A lovas szekér alkotta alakulat csak az imában bízhatott, hátha eláll az eső. A szekér nem volt fedett, egyetlen védelmünk a lópokróc volt. Déltáj- ban értünk Földesre, bőrig ázva. Az útavatás ünnepi jellege egyre inkább eltűnt. Szerveztek ugyan a falusi fogadókban, kocsmákban pihenőhelyet, de a szerény vendéglátás sem emelte a hangulatot. Végül úgy döntöttünk, hogy a lovak elhelyezése után rögtön felkeressük János bátyámat. Rokoni szeretettel és vendéglátással fogadtak. Megtekintettük a ko- vácsműhelyt is, amely az akkori viszonyoknak megfelelő színvonalon volt felszerelve. Az eső estefelé elállt, jobb hangulatban tértünk haza a tanyára. Édesanyám, született Fülöp Juliánna (1889-1956), a Berettyóújfalutól nem messze – 15-16 km-re – levő Tetétlen községben született. Négyen voltak testvérek: egy fiú és három leány. Gyerek volt még, amikor a szülei Berettyóújfaluba költöztek. Nagyapám mezőgazdasági munkából tartotta el a családot. Édesanyám házi cselédlányként dolgozott reggeltől estig kevés bérért, élelemért. A faluban ismerkedett meg Édesapámmal, és 1912-ben összeházasodtak. Édesanyám a háztartási munkával foglalkozott és a négy gyermeküket nevelte, viselte gondjukat. Tudomásom szerint a szülőfalujába soha nem költöztek vissza, a szülő- falujáról, ottani emlékeiről – ha-voltak is – soha nem esett szó. <<>> Én egy alkalommal – 1939-ben – Bárándra biciklizve kis kitérőt tettem a Földes és Kaba közötti településhez – csupán a kíváncsiság hajtott. Az akkori színes újságban (Színházi Élet vagy a Délibáb) olvastam, hogy egy angol színésznő, Lilian Harvey (1906-1968) megvette a falu kastélyát és nagy ritkán ott tartózkodik. Az újság a fényképét is közölte: szép szőke nő volt – az írás szerint. Kíváncsiságom nem annyira a színésznőnek, inkább a kastélynak szólt. Az épület látványa csalódást okozott, inkább falusi kúriá- nak felelt meg, mint kastélynak. <<>>

7 Düftin (francia): Többszöri bolyhosítással, keféléssel és nyírással bársonyos felületű- vé tett sűrű, tömött szövet. 18

Édesanyám testvére, Károly nagybátyám a Vadaskerti falurészen lakott. Ő is mezőgazdasági munkás volt, nagyrészt napszámos keresetéből tartotta el a családját. Felesége a jólelkű Erzsike néni sokat betegeskedett, a magyar népbetegség – tüdővész – áldozata volt. Én úgy emlékszem rá, hogy mindig ágyban feküdt, és mosolyogva kedves szavakkal fogadott. A négy fiúgyer- mekük még kiskorú volt, amikor meghalt. Édesapja, Szőnyi Márton a 26 km-re fekvő Bárándon élt, nagy Kossuth-imádó volt. Amikor Juliska nővé- rem Bárándra ment férjhez, én is megismerkedtem Márton bácsival. Már nagyon öreg volt, de fiatalos lelkesedéssel beszélt az 1848-as szabadság- harcról, Kossuth Lajosról. Többször csábított, hogy menjünk fel a házuk padlására, ott sok korabeli emlék: újság, papírpénz – bankó – egy kopott zászló volt. Édesanyámnak két lánytestvére volt: Zsófia és Margit. Egyikük sem alapított családot, a szüleivel éltek. Rövidebb-hosszabb ideig a falubeli gazdáknál, kereskedőknél szolgáltak, de lényegében a nagyszüleim tartották el őket. Legalábbis addig, amíg én iskolába kezdtem járni, mert attól kezdve szinte minden élelemmel a szüleim látták el a nagyszülőket és a két nagyné- német. Apám a tanyáról hetente hozta az élelmet számukra: kenyeret, tojást, tejet, baromfit és egyebet, ami szükséges volt. Ez természetes volt, hiszen egész iskolai tanulásom alatt az anyai nagyszüleimnél laktam. Ez pótolha- tatlan segítséget jelentett számunkra, ugyanis a tanyáról – 8 km-ről – meg- oldhatatlan lett volna az iskolába járásom.

Testvéreimről Négyen voltunk testvérek: 2 lány és két fiú. Juliska nővérem 1913-ban született. Alig múlt el egy év fölötte és már csak Anyám vigyázta gyerek- életét. Édesapámat a háború elsodorta mellőlük, behívták frontszolgálatra. Anyai nagyszüleim támogatták őket, bár ők is nehéz sorsban éltek. A hábo- rúnak vége lett, amikor iskolaköteles lett. Azokban a zavaros, sok bajjal, nehézséggel sújtott években nem vették nagyon szigorúan a tanulásra vo- natkozó rendelkezéseket. Néhány osztály elvégzése után a családi háztar- tásban segédkezett, ahogy az erejéből kitelt. Amikor Apám a Nyíri-tanyára szegődött, egyre több segítséget tudott nyújtani Anyámnak, a házkörüli, a szárnyasok körüli teendőkben. Hamarosan a tehénfejés „tudományát” elsa- játította, állandó elfoglaltsága lett. 16 éves korától állandó marokszedője lett az egyik aratómunkásnak. Ez a munkája akkor szűnt meg, amikor 1939-ben férjhez ment. Férje, Kiss Jenő bárándi lakos, pár hold szántóval, legelővel rendelkező parasztember volt. Én odaköltöztem hozzájuk, és az utolsó hó-

19 napokban vonattal jártam Berettyóújfaluba, a polgári iskolába. Sógorom a napi munka után esténként eljárt a Kisgazda Olvasókörbe. Beszélgetéssel, olvasással, politizálással töltötték az időt. Kedvenc olvas- mányaik voltak az olvasókörbe járó gazdáknak a különböző betyárok életét feldolgozó füzetek. Amint szerét ejthette, hozott haza egy-két-három füze- tet, azokat én is nagy élvezettel olvasgattam. Így ismertem meg Bogár Imre, Rózsa Sándor és más futóbetyár életét. Két tehene volt a sógoromnak. Ab- ban az évben széles körben kitört és elterjedt az egyik legnehezebben kezel- hető, orvosolható szarvasmarha betegség, a száj- és körömfájás. Sok állat elpusztult, a sógorom tehenei – hála Juliska gondos ápolásának – megmaradtak. Imre bátyám 1915-ben született. Akkor már Apám a fronton volt, egy sebesülésen is túl volt. Bátyám a család sorsában osztozva élte gyerekkorát. Iskolába beíratták ugyan, de mindössze egy évet járt végig. Kisebb-nagyobb munkákkal segített a családnak, de a rendszeres munkába csak a Nyiri- tanyán kapcsolódott be. Főfeladata a jószágokkal való törődés volt: etetés, itatás, sertések legeltetése. Amint elérte a 16 éves kort, az uraság félkommenciósként foglalkoztatta. Kocsis volt, leglényegesebb feladata a takarmány kiszállítása volt. Hetente eleinte egyszer, később, amint a sertés- tenyésztés nagyobb arányú lett kétszer hordta ki a két pej-lóval az abrakot a tanyára. Ahogy katonasorba került besorozták, majd 1941-ben szolgálatra behív- ták. A Felvidék egy részének visszacsatolása után megalakították az 1. he- gyi zászlóaljat, bátyámat abban az alakulatban képezték ki, ott teljesített szolgálatot, amíg meg nem betegedett. Több alkalommal kihelyezett gyakorlaton vett részt az alakulatuk, hó kunyhóban laktak. A Kárpátokban a nagy hidegben tüdőgyulladás kapta el, a kezdetleges orvoslás miatt tbc- fertőzés hatalmasodott el rajta. 1942-ben leszerelték, az itthoni gyógyítás sem segített. Novembertől februárig Nagyváradon kezelték, majd 1943 nyarán Debrecenben, az Auguszta szanatóriumban próbálták gyógyítani. Végül, június elején hazahozták a szüleim, hogy utolsó napjait a családjához közel tölthesse. A berettyóújfalui megyei kórházban halt meg, június 17-én. Margit nővérem 1922-ben született. A család munkájába, a háztartási tennivalókba a nővéremhez képest kisebb energiával kapcsolódott be. A gyengébb fizikai alkata miatt ezt a szüleim elnézően kezelték. A fejlődésben és a szervezetének erősödésében betegségek gátolták. 1943-ban férjhez ment az Erdélyből – Székelyudvarhelyről – származott Demeter Sándorhoz. Sógorom akkor a Magyar Állami Vasútnál dolgozott, szolgálati helye Nagyváradon volt. Több alkalommal meglátogattam őket, elsősorban Nagyvárad nevezetesebb épületeit kerestem fel. Ez az ismerkedés felszínes volt, mert hamarosan már készültem az egyetemre. Az előkészületek kötöt- ték le időm javarészét. 20

Sógorom a háború után a Magyar-Szovjet Olajvállaltnál helyezkedett el. Rátermettségével és szorgalmával kivívta a vezetőség elismerését, töret- lenül haladt a ranglétrán felfelé. Az olajkútfúró részlegnél dolgozott, és ahogy a fúrás helyszíne változott, úgy költöztek az újabb meg újabb állo- máshelyekre. Huzamosabb ideig laktak Mezőkeresztesen az újonnan épített lakótelepen. A család létszáma megszaporodott: négy gyerekük született. Nővéremet a tbc megfertőzte, súlyos beteg lett. Tüdőműtéten esett át, érthető módon a gyerekek felnevelésében segítségre szorult. Ezért a szüleimet és Juliska nővéremet magukhoz vették. A MASZOLAJ vállalat a nyugdíjas Édesapá- mat, az özvegy nővéremet foglalkoztatta. Margit nővérem egészségi állapo- ta valamelyest stabilizálódott, ezért a család a sógorom utolsó munkahelyé- re, Orosházára költözött. Szüleim és Juliska nővérem Mezőkeresztesen maradtak. Szüleim a falu temetőjében nyugszanak. A négy testvér közül ma már csak én vagyok életben. Legkorábban a bátyám hagyott itt bennünket, aztán Margit nővérem 1980-ban, majd Juliska 1995-ben meghalt. Közülünk Margit nővérem követte a Szitó család többgyermekes ha- gyományát, két fiút és két lányt nevelt fel. Juliska nővéremnek egy lánya született, nálunk pedig két fiú.

ELKEZDŐDIK A TANULÁS

1931. január 17-én betöltöttem a hatodik életévemet, ami azt jelentette, hogy iskolaköteles korba kerültem. Abban az időben már határozottabban, szigorúbban figyeltek a törvények betartására, így az iskolai tanulásra vo- natkozó rendelkezésekre is. A gondtalan gyermekéveket élve eleinte nem fogtam fel, hogy a tanulási időszak milyen kötelezettségekkel jár, milyen változások történnek majd az életemben. Szüleim néha megemlítették, hogy iskolás koromban majd kevesebb idő jut a játékra, szórakoztató időtöltésre. Nemigen foglalkoztatott ez a téma, de az világossá vált előttem, hogy a tanyai élettől meg kell válnom. Az iskola látogatását onnan nem lehetett megoldani. Túl messze estünk a falutól. Szerencsére az anyai nagyszüleim még éltek, a Hétvezér utca 77. szám alatti házukban biztonságos otthonra találtam. Az iskolai beíratást Anyám már korábban, előírás szerint, a nyár folya- mán elintézte. És eljött a búcsúzás ideje, ott kellett hagyni a millió kedves emléket hordozó tanyai cselédházat, a megismert és megszokott embereket, környezetet. Ahogy közeledett a búcsú napja, egyre erősödött bennem a nyugtalanság, félelemmel keveredve a rám váró ismeretlen napoktól. Szüle- 21 im szavaiból némi képzet kialakult bennem az iskolai életről, a tanulásról. Csak abban voltam biztos, hogy további életemet, sorsomat a tanítók fogják egyengetni. Nehezen fogtam fel, hogy a szüleimet, testvéreimet, a tanyai ismerősöket ritkábban fogom látni, a mindennapjaim nem az ő környeze- tükben zajlanak. A tanyáról bekerülve csodálkozó szemmel tekintettem a főutca nagy üz- leteire. Egyike a legszebbeknek Konrád József vaskereskedése volt. A fia Konrád György, a neves író. Vele nem találkoztam, fiatalabb volt nálam, ezért az iskolában nem kerültünk össze. A piactól nem messze volt az Apol- ló mozi. A tulajdonosa Makk József volt, egy fia és egy lánya volt a család- nak. A fiú Makk Károly, a híres filmrendező. Polgárista koromban vált valóra az a vágyam, hogy egyszer én is elmenjek a moziba. Rejtélyes isme- retlennek tűnt egy mozielőadás előttem. Végre egy iskolai szervezés kereté- ben mehettem a moziba. Az első film, amit láttam az Uz Bence volt. A világválság akkor még javában tombolt, a belépti díj alternatív volt: két tojás vagy öt cső kukorica. Én a kukoricát választottam. Nagy élmény volt a film. Szeptemberben Édesanyám kísért a falu központjában lévő – úgyneve- zett Nagyiskolába. Számomra ismeretlen nagybetűk hirdették: ÁLLAMI ELEMI ISKOLA. Volt még két kisebb iskola is a faluban, ezek azonban csupán 2-3 kis létszámú osztályt tudtak magukba fogadni. Megilletődve léptem be az olajjal felkent padlójú tanterembe. Félelemmel és kíváncsiság- gal vegyes tekintettel méregette egymást a sok gyerek. Tanítónk, Salánki János hamarosan feloldotta bennünk a feszültséget, tiszteletet parancsoló szeretettel fogadta a sok neveletlen gyereket. Iskolai felszerelésünk elfért egy kis textilzsákban, a „szütyőben”. Ez az alkalmatosság nemcsak a tanuláshoz szükséges tárgyakat foglalta magába, de – mint később kiderült – célszerű segédeszköznek bizonyult a rakoncát- lankodó gyerekek közötti fel-feltörő indulatok felszámolásában is. Az első betűket palatáblára8 véstük, a javítást és a tisztára törlést szivaccsal, a „spongyával” végeztük. A palatáblás korszak csupán pár hónapig tartott, januárban már füzetet (irkát) használtunk.

8 Munkácsy Gyula, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum igazgatóhelyettese szerint még a ma is alkalmazott frontális oktatásnak, az egész osztályt közösen foglalkoztató módszernek is kiválóan megfelel a palatábla, amellyel minden egyes tanuló egyszerre oldhatja meg a feladatot, majd mutathatja be a tanárnak a megoldást. (2010 januárjában Slate, azaz Palatábla néven mutatta be közös fejlesztésű táblaszámítógépét a Microsoft és a Hewlett- Packard. A régi palatáblával való hasonlóságot nem pusztán a modern készülékek szinte pala- tábla-szabványos mérete és alakja – körülbelül a fekvő A4-es formátum – idézi, hanem az akárhányszor törölhető és újraírható felület is. Heti Világgazdaság, 2010. 07. szám. 41-43. oldal.) 22

Az iskolát nagyon hamar megszoktam és megszerettem, szorgalmasan tanultam, különösen az olvasás vonzott. Természetesnek tartottam, hogy a tanító úr szavaira figyelni kell, a kapott feladatokat, a leckét pontosan el kell végezni. Tudomásul kellett venni, hogy a fegyelmezetlenséget, hangosko- dást a tanító úr az abban az időben általánosan – és eredményesen – hasz- nált nádpálca alkalmazásával megtorolja. Azokban az években, az elemi iskolában a rend és fegyelem betartásá- hoz indokolt esetben a fizikai fenyítést sem tiltották. Ebben igen figyelem- reméltó szerepet játszott a nádpálca. Nem volt ritka a tenyeres, körmös és a fenekes. Különösen az utóbbinak volt lényeges visszatartó ereje. Az iskolai rendhez igyekeztem a legmesszemenőkig alkalmazkodni, szorgalmasan tanulni. Meglepetésként ért, amikor évvégén egy szép mese- könyvet kaptam ajándékként a jó tanulásért. Ez volt az első saját könyvem, de talán ennek is van némi szerepe abban, hogy nagyon megszerettem az olvasást, a könyveket. Könyvespolcainkon közel kétezer könyv szolgálja olvasási igényünk kielégítését otthonunkban. Elemi iskolás koromból a legmaradandóbb emlékeim egyike, hogy mindig kedves, segítő, jó szándékú emberek között éltem. Szeretném elke- rülni, hogy közülük bárkit is megsértsek, megbántsak, a velem szemben tanúsított jóindulatukat kisebbítsem. A sok szeretetemre méltó ember közül azonban kiemelem az iskola közelében lévő, papír- és írószerbolt tulajdono- sát, Ács (Adler) Józsefet. Mi, kisiskolások nála vásároltuk a füzetet – az „irkát” – és az írószereket: radírt, tolltartót, egyebeket. Sokan voltak hoz- zám hasonlóan szegények, és nemegyszer a filléres dolgokra sem volt pén- zünk. Kissé szégyenkezve léptünk be a boltba és a jól ismert tulajdonos által megkövetelt egyetlen megszólítási formával kértünk hitelezést: „Jóska bá- csi, két füzet és radír kellene, de most nincs pénzem”. Ő mindig a szokásos mondattal adta át a kért eszközöket. „Nem baj kisapám, majd ha lesz, meg- adod.” A tartozásunkat soha fel nem jegyezte, soha nem említette, soha sem kérte. Lelkiismeretünk szerint számoltunk el vele. Nem emlékszem, hogy valaki visszaélt volna a bizalmával. Ács Józseffel a kapcsolatunk a háború után is fennmaradt. Egy-két évig a nyomdája révén munkakapcsolatunk is volt, mert nála nyomták a rövid- életűnek bizonyult megyei hetilapot. A szakszervezetek a lap szerkesztőbi- zottságába engem delegáltak. Kapcsolatunk az évek során barátsággá mé- lyült, haláláig tartott. Halála előtt pár évvel tisztelt meg az Alföld című irodalmi és művelő- dési folyóirat 1976. évi 12. számával: „Dr. Szitó Balázsnak és kedves csa- ládjának. BUÉK! Szeretettel: Ács József. 1976. december 14.” A folyóirat- nak ez a száma Szabó Pál írónak állít emléket. Ebből az alkalomból keres- 23 ték meg Ács Józsefet. Ugyanis Szabó Pál Ács Józseffel jó barátságban volt, a „Nyugtalan élet” című regényében írt barátságuk kialakulásáról, a közös élményekről.9 A polgári iskola10 rendjébe könnyen beilleszkedtem. Több osztálytár- samat ismertem az elemi iskolából, korábbi játszótársaimat örömmel fedeztem fel közöttük. Tanáraim számomra ismeretlenek voltak, néhányan Tria- non után Nagyváradról kerültek Berettyóújfaluba csakúgy, mint a megyei hivatali személyiségek jó része. A történelmi Bihar megye sajátságosan fejlődött. Ennek a nagyterületű vármegyének – a sokrétű, változatos földrajzi, történeti és társadalmi képet mutató tájnak – természetes központja volt Nagyvárad. A megyeszékhely minden tekintetben kiemelkedően fejlődött, ugyanakkor a megye többi helységei egy helyben maradtak. Sem gazdasági, sem társadalmi és ezzel összefüggésben kulturális vonatkozásban nem tudtak felzárkózni. A Berety- tyóújfalu székhellyel szerveződő Csonka-Bihar megye általában is, de külö- nösen kulturális vonatkozásban erősen hátrányos helyzetben volt. Néhány polgári iskolát leszámítva egyetlen középiskolával sem rendelkezett. A falunkban külön leány és fiú polgári iskola működött. Az itt töltött négy év alatt – amíg ott tanultam – csak kellemes élményekkel ajándékozott meg az iskola. A mai helyzettel összehasonlítva szembetűnő volt, hogy a tankönyvek „időállóak” voltak. Az iskolából kikerülő tanulók többsége az iskolának ajándékozta a tankönyveket, amelyeket a következő nemzedék az osztály- főnök ajánlása alapján megkapott. Szegénysorú gyerek lévén nekem évente legfeljebb egy-két új könyvet kellett vennem. Polgári iskolai élményeimre visszatekintve nagyon sok kedves pillana- tot idézhetek fel. Tanáraimnak sokat köszönhetek, szeretettel bántak velünk, igyekeztek tudásuk legjavát belénk plántálni. A fiúiskola igazgatója Somodi Márton volt. Emlékezetem szerint pár évvel korábban költözött családjával Berettyóújfaluba Szabolcs, vagy Szat-

9 Beszélgetés közben Ács József a riporternek megmutatta azt a levelet, amelyet Szabó Pál írt neki 1962 szeptemberében. A levél egy jó barátnak szóló halotti búcsúztató volt. Szabó Pál az egyik országos lapban olvasta, hogy Ács József nyomdász elhalálozott. A név és a foglalkozás egyezett, elkezdte íni a nekrológot. Írás közben felhívta Ács József feleségét, akit személyesen ismert. Elképzelhető a hatás, amikor a telefont a „halott” vette fel. A tragikumból persze tréfa lett, és egy újabb levél Szabó Páltól. (Ablonczy László-Pálfy G. István: Életre hívatott falu. Alföld. 1976/12. 90-95. oldal.) 10 1945 előtt az 1927. évi XII. törvénycikk rendelkezik a polgári iskoláról. A polgári isko- lának az a feladata, hogy a tanulót vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemben gyakorlati irányú általános műveltséghez juttassa és ezzel közvetlenül a gyakorlati életre vagy pedig a középfokú szakiskolákra előkészítse. A polgári leányiskola feladata azonfelül művelt, magyar polgári háziasszony nevelése. 24 már megyéből. Joviális, barátságos embernek ismertük meg. Az osztályter- men kívül tartózkodva a rövidszárú pipa állandóan füstölt a szájában. Az iskolában volt a szolgálati lakása, az iskola kertjében ápolgatta növényeit (bokrokat, fákat), és két család méhet. Ilyenkor még keményebben pipázott, mert – okosított ki bennünket, polgáristákat – a pipafüst távol tartja a méhe- ket, így nem támadják meg az embert. Azért biztos, ami biztos, mi nagy ívben elkerültük a kaptárokat. A magyar nyelv és irodalom tanárom Bácskai László volt. Állandóan kiemelten figyelte, mennyire sajátítottuk el a helyes, szép magyar beszédet. Sok házi feladattal látott el bennünket, azokat szigorúan ellenőrizte, lazítás- nak nem volt helye. Könyveket ajánlott olvasásra, a versek ismertetése és megtanulása állandóan napirenden volt. Ez a jó kiállású, katonás mozgású tanár tartotta a testnevelési órákat is. Néhányunkkal megtanított olyan talaj- gyakorlatokat, amelyekkel iskolai versenyeken, záróünnepségeken szerepel- tünk. Harmadikos és negyedikes koromban az évzáró ünnepségeken bemutatott gyakorlatomra egy-egy kitüntető érmet kaptam. Sajnálatunkra, az utolsó félévben már nem volt velünk, Egerbe helyezték át. A földrajzot egy ismerősen csengő nevű tanár, Deák Ferenc tanította. Mindig kifogástalan eleganciával öltözködött. Finom, férfias kölni illat lengte körül. Általában halkan beszélt, kedélyesen mosolygott. Másodikos koromban ő volt az osztályfőnököm. A rendszeresen hetenként megtartott osztályfőnöki óra egyikén azt a feladatot adta, hogy választásunk szerint egy témáról beszélgessünk, vagy valakinek az önállóan készített írását hall- gassuk meg. Én kis gondolkodás után a tanuláshoz kapcsolódó kis „színda- rab” megírását és felolvasását vállaltam. Még aznap délután nekiálltam írni egy történetet. Hamarosan kiderült vállalkozásom merészsége. Végül is megírtam háromoldalnyi terjedelemben két polgárista közötti beszélgetést. A kis hevenyészett történet arról szólt, hogy egy jó tanuló gyerek arra ösz- tönzi a haszontalan kis nebulót, ne legyen rest annyiszor elolvasni a feladott leckét, amíg „kívülről” nem tudja. Próbáltam egy kis humort belevarázsolni, már amennyi ismeretemből és képzelőerőmből ki telt. A következő osztály- főnöki órán felolvastam. Az egyetlen reagálás Deák tanár úr megbocsátó mosolya volt. Osztálytársaim részéről még egy szánakozó legyintés sem érkezett. Beláttam, ez nem volt egy sikeres kísérlet, így aztán leszámoltam a regényírási ambíciómmal. Deák tanár úr, az irodalmi próbálkozásomat szemmel láthatóan túlzott jóindulattal fogadta, mert engem tisztelt meg, hogy az utolsó év végén búcsúztatót írjak és mondjam el egy nyilvános rendezvény keretében. A tanár úr semmi támpontot nem adott a szöveg összeállításához abból kiindulva, hogy a tanuló a saját gondolatait öntse formába, ha búcsúzik az iskolájától. Sok kínlódás között született meg a 25

„mű”, s ez megint csak azt a meggyőződést erősítette, hogy nem születtem írónak. A kissé férfiasan mély hangú tanárnő, Szikszai Irén tanította a vegytant és a fizikát. Ezekről az órákról különösebb emléket nem őrzök, a tantárgya- kat jól megtanultuk, de a szertár nagyon szegényes felszereltsége miatt fizikai kísérletekre nem volt lehetőség. Szikszai tanárnő foglalkozott velünk a rajzóra keretében. Ezeket az órákat is szerettem, de kiugró tehetséget nem éreztem a rajzolás, festés mesterségbeli trükkjeinek elsajátítására. Közepes eredménnyel rajzoltam és festettem a mintának kiállított tárgyakat. Viszont nagy vonzást éreztem a díszítő motívumokhoz. Több, magyaros elemekből álló rajzolt és vízfestékkel készített „művem” éveken át díszítette a tanterem falát. Tanáraim közreműködésével másodikos koromtól minden évben korre- petáltam egy-egy gyenge eredményt felmutató osztálytársamat. Ezért a munkámért havonta szerény összeget kaptam, ami jól kiegészítette a szüle- imtől alkalmanként kapott zsebpénzemet. Édesapám nagyon ritkán ment el a szokásos fogadóórákra. Aztán végleg abbahagyta, mert mindig dicsértek a tanárok a jó előmenetelem miatt. Ugyanazt hallotta: „csak annyit tudok mondani, hogy büszke lehet a fiára, bár minden gyerek, minden tanulónk ilyen lenne!” Tanáraim minden évben hasznos kirándulásokat szerveztek a közeli kis erdőbe és a herpályi Csonka toronyhoz11. A Berettyóújfaluhoz tartozó Herpály-pusztán álló Csonka torony történetéről nem sokat tudtunk. Ez a hiányosságunk azonban nem gátolt bennünket. Ha az időjárás alkalmas volt, a tanítási szünetekben vagy tanítás után délután – de különösen a nyári nagyszünetben – kitartóan eljátszogattuk az akkori kedvenc játékainkat: rabló-pandúr, bújócska a közeli füzesben. <<>> A templom, illetve klastrom eredetéről, történetéről az 1970-es években értesültem, amikor a Bihari Múzeum Évkönyvében részletes tájékoztatást adtak a Csonka torony helyreállítási munkálatairól. Mint a tanyáról a faluba, a nagyobb közösségbe került gyerek, nehezen oldódtam fel az iskolatársak, az utcabeli gyerekek között. A magatartásom, viselkedésem könnyedebbé válásában nagy segítséget nyújtott Sándor nagy- bátyám családja. Hamarosan az utcánk gyerekeinek jó néhány tagját pajtá- somnak tekinthettem. Ezekhez az évekhez számtalan maradandó emlék kö-

11 A Bihari Múzeum Évkönyve I. Berettyóújfalu, 1976. Módy György-Kozák Károly: A herpályi templomromnál végzett régészeti kutatás és helyreállítás (1972-1975) 49-101. oldal. 26 tődik. Játszóterünk volt az egész utca és az utca végén elterülő nagy homok- gödör. Együtt örült a gyerekhad minden évben, ha megjelentek a csengőöntő cigányok és elkezdték „gyártani” a különböző nagyságú, szép formájú, kellemes hangú rézcsengőket. Egyik-másik mérete – legalábbis gyerek- szemmel nézve – akár kisebb harangnak is megfelelt. Csodálkozva néztük, hogyan formázták meg homokból, majd öntötték ki rézből a csengőket. Néha az első formázás nem sikerült, selejt került elő a tűzből. Ilyenkor minden különösebb békétlenkedés nélkül újra kezdték a precizitást igénylő művele- tet. Külön kellemes élményt jelentett a csengő hangjának kipróbálása. <<>> A harmadik tanév után tanáraim egyhetes kirándulást szerveztek a Bala- ton és a környékén lévő nevezetességek megtekintésére. Ezen én díjmente- sen vehettem részt. Az utazást megszakítva a fővárosban a Nemzeti Színház előadását néztük meg. Életemben először színházban! – örök élmény, akár a hajón utazás Siófokról Balatonfüredre, a Balatonban fürdés, Badacsony és még sok minden. A következő évben – 1939-ben – tanáraim szerveztek egyhetes utat Bécsbe, amelyen szintén térítésmentesen vehettem volna részt. Ez a kirándulás azonban a háborús készülődés miatt meghiúsult. A harmadikos tantervben, a magyar nyelv és irodalom óra keretében szerepelt Arany János Toldi trilógiája. Az első részt egy év alatt megtanultuk. Egy irodalompártoló helyi polgár minden évben 10 pengőt ajánlott fel az osztály legjobb „Toldisának”. Abban az évben ezt a díjat én nyertem el. Édesanyám 50 fillérrel kiegészítette és így megvehettem a régen áhított fényképezőgépet, egy Kodak-Box-ot. A polgári iskola első évét azzal az előadással fejeztük be, amelyet a magyar tanárunk szervezett, rendezett. A színdarab hazafias tárgyú volt, sok szereplővel. Én egy huszárt „alakítottam”. Teljesítményünket a megyei lap kellően értékelte. (Nem láncolt magához a „világot jelentő deszka”, nem vágytam színész pályára.) Ahogyan teltek az iskolai évek, szaporodtak a jó tanulásért kapott juta- lomkönyveimnek a száma. Nyíri István többször érdeklődött apámnál, mi- ként birkózom meg a tanulnivalókkal, milyen eredményt értem el. Min- dannyiszor elmondta, hogy nagyon jó tanuló vagyok, minden évben juta- lomkönyvet kapok. A tanítók nagyon meg vannak elégedve. Amikor a negyedik osztályba jártam, az uraság azt mondta Apámnak: „Öreg Szitó ezt a gyereket tovább kell taníttatni!”. Így aztán a családomnak fel volt adva a lecke: tovább tanuljak-e, avagy végezzem el a még hátralevő 2 elemi iskolai osztályt, majd utána pedig válasszunk valami szakmát. Szüleim úgy gondol- 27 ták, hogy ha már ilyen szép eredményeket értem el eddigi tanulásom során, keressünk valami lehetőséget a középiskolai tanulásra.

A szereplő társulat. Én középen huszárruhában, karddal. Anyagi lehetőségeink csak a faluban működő polgári iskolai tanulást biztosíthatták. Gazdánk ezzel a döntéssel egyetértett, bár anyagi támogatást nem ígért, azonban egész polgári iskolai tanulásom alatt figyelemmel kísér- te tudásbeli fejlődésemet. A polgári iskolai tanulásom során minden évben kitűnően vizsgáztam. Munkaadónk, Nyíri István a negyedik év végén közölte a szüleimmel, hogy a továbbiakban a taníttatásomról ő fog gondoskodni. Jelezte, azt akarja, hogy a szarvasi magyar királyi Tessedik Sámuel Középfokú Gazdasági Tanintézetben folytassam a tanulást. Soha el nem múló hálával gondolok rá. A segítése nélkül hogyan alakult volna sorsom – nem tudhatom. Senki meg nem jósolhatta, hogy a hábo- rú után a gyökeresen megváltozott politikai és társadalmi viszonyok milyen lehetőségeket rejtegettek.

AZOK A FELEJTHETETLEN SZARVASI ÉVEK

Amióta bizonyossá vált előttem és szüleim előtt, hogy a kenyéradó gazdánk nem változtatta meg az ígéretét, egyre fokozódott bennem az izgalom sorsom alakulása iránt. Polgári iskolai tanulótársaim, valamint a Debrecenben tanuló idősebb fiúk elbeszélése nyomán csak nagyon halvány kép élt bennem a középiskolákban folyó oktató, nevelő munkáról. Amit aztán magam is tapasztaltam a szarvasi m. kir. Tessedik Sámuel Középfokú Gazdasági Tanintézetben, az minden korábbi elképzelésemet felülmúlta. Ilyen várako- zási láz, izgalom után került sor az utazásra, Szarvasra. A középfokú gazda- sági tanintézetbe, – az alapító rendelet céljának megfelelően – elsősorban a földbirtokos- és bérlőcsaládok, valamint egyéb foglalkozású, földdel is bíró családok önálló gazdálkodásra készülő fiait fogadták és tanították. Az én évfolyamom döntő többsége ilyen családok fiaiból állt össze. Bi- zonyos engedményt azonban tapasztaltunk, mert a közelebbről megismert társaim közül néhányan a hozzám hasonló szegény környezetből kerültek Szarvasra. Benczik Sándor édesapja Vásárosnaményban gátőr volt, de kisebb földterülettel rendelkezett. Kárpáti Árpád édesapja úgynevezett „botos- ispán” volt, a földbirtokos gróf Tisza Lajos taníttatta a fiút. A korábban végzett tanulók tablóit végignézve több, magas társadalmi rangban levőt fedeztem fel. Csak példaképpen néhány: gróf Széchenyi Sándor, báró Haller László, lovag Karwinszky Ottó. Az utánuk következő évfolyamon is volt egy nemesi származású, gróf Aichelburg Aurél. Az évfolyamunkon barátsá- gos légkör uralkodott, egymás származását nem firtattuk. Már a tablót állították össze, amikor a pontos, az anyakönyvekben rög- zített nevet kellett beírni s akkor vettük észre, hogy jó néhány nemesi elő- névvel bíró évfolyamtársunk nekünk is volt. Ez ugyan senkit nem zavart, soha nem akartak ebből maguknak előnyt biztosítani. A tanulmányi ered- mény adta kinek-kinek az igazi rangot. A Tanintézetben a tanítás szeptemberben kezdődött, de már 1939 nya- rán kezdtünk készülődni az évnyitóra, tanulmányaim folytatására. Szüleim számára legnagyobb gondot a kötelezően előirt ruhatár összeállítása jelentette. Nem volt könnyű feladat, mert addig az én ruhatáram egy öltöny ru- hából, egy pár cipőből, néhány zokniból és zsebkendőből állt. Ingem, alsó- nadrágom volt, de a hálóing ismeretlen ruhadarabnak számított a falusi gyerekeknél. A szükséges holmik beszerzése, bizony sok tojás, csirke és tej eladását követelte meg. Közeledett a nyár vége, bennem egyre nőtt az izgalom és a kíváncsiság a jövőbeni sorsom iránt. 29

Szarvasra szeptember 7-én vitt el Nyíri István pártfogóm és támogatóm az új Mercedes gépkocsiján. Ilyen előkelő, fényes, drága gépkocsiban elő- ször ültem, rozzantban is csak elvétve. Az uraság sofőrje szerint négyezer pengőbe került. Megilletődve léptem be az iskola kapuján. Molnár Béla tanár úr – leen- dő osztályfőnököm – adott eligazítást. Úgy éreztem, azonnal szívébe fogadott. Molnár Béla tanár úr mennyiségtant, földméréstant és gazdasági géptant oktatott. Színes előadásait élvezettel hallgattuk, szemléltető bemutatóit kedveltük, fanyar humorát méltányoltuk. Minden módszert, fogást bevetett az általa oktatott tantárgyak magas fokú elsajátítása érdekében. Elképesztő- nek találta, hogyan lehetnek olyan tanulók, akik nem szeretik a matemati- kát. Márpedig sokunk számára a matematika nehéz diót jelentett. Ha elakad- tunk a feladat megoldásában, ezt a kedvenc minősítését közölte: „Pedig ez a példa olyan pofonegyszerű, hogy még Rindschwanz Nyihók is megbirkózna vele!” Másik alkalommal az egyszerű gépekről tartott előadást. Több példával szemléltette a csigasoros emelő alkalmazási módjait, előnyeit. Majd tőlünk kért példákat milyen erőátvitelre képesek ezek a csigasorok. Egyikőnk olyan elképesztő példával állt elő, ami még a kevésbé jártasabbak előtt is megvalósíthatatlannak tűnt. A tanár úr szava is elakadt, de annyit azért megjegyzett: „Juj, komám! Ha ezt maga megcsinálja, akkor akár güzüvel elvontathatja a Gellért-hegyet!” A géptan oktatása keretében megtanított bennünket a legegyszerűbb, a gyakorlatban kiválóan alkalmazható fogásokra. Emlékezetes mutatványa volt, amikor egy háromméteres zsineggel pontosan beállította a lóvontatású vetőgépnél a kukoricasorok csatlakoztatását. A képesítő vizsgánkon az egyik tanulónak ez a kérdés jutott feladatként, ezzel a módszerrel kitűnően megoldotta. A minisztériumból küldött vizsgabiztos csodálkozó arccal figyelte a műveletet. Sajnáltuk, hogy az utolsó tanévet már nem vele fejeztük be, mivel a Földművelésügyi Minisztérium a m. kir. Mosonmagyaróvári Akadémiára helyezte át. Szarvasról történő elutazásakor osztályunk a vasútállomáson búcsúzott el tőle. Molnár tanár úr jóindulatú segítését nemcsak a szakmai oktatásban éreztem. Tanulásomat, fejlődésemet figyelemmel kísérte, beil- leszkedésemet segítette, viselkedésemet, magatartásomat igazította. Segítőkészségére jellemzésül felelevenítek egy esetet. Mint bihari származású ifjú magammal hoztam a vidék jellegzetes beszédstílusát, táj- szólásokat. Ezzel jelentősen eltértem osztálytársaimtól. Biharban az i betű az i és é betű közöttinek hangzik, az ó betű pedig au-nak. Az ismerkedési 30

órán Molnár tanár úr engem kérdezett: És magát hogy hívják? – Mondom, Szitó Balázs vagyok. – Szóval a maga neve Szétau Balázs? – kérdi a tanár úr. – Nem, hanem Szitó Balázs. – De úgy mondja, hogy Szétau Balázs. – Ezt jól megjegyeztem és bár nehezen, de fokozatosan idomultam az irodalmi magyar nyelvi hangzásokhoz. <<>> Életem során többször találkoztam vele. Az Agrártudományi Egyete- men, Gödöllőn tanárom volt, a földméréstant és kultúrtechnikát tanította. Már az Országos Tervhivatalban dolgoztam, amikor felkeresett és különbö- ző ügyekben a segítségemet, támogatásomat kérte. (Az ötvenes évek végén új autó beszerzésében, később nyugdíjasként matematikai dolgozatainak sokszorosításában segítettem neki.) Idős korában gyakran igényelte, hogy a Bakács utcai lakásán felkeressem rövidebb-hosszabb ideig tartó beszélge- tésre. <<>> Páter Károly tanár úr a gazdasági vegytant és technológiát tanította. Halk szavú, kistermetű ember volt. Állandóan mosolygott, a tanulókat egyenrangú partnerként kezelte. A konviktusban lakók zsebpénzét kezelte, hozzá kellett folyamodni, ha valamit vásárolni akartunk, vagy moziba akartunk menni. Kinyitva a nagy pénztárkönyvet érdeklődött mire és mennyi pénzt kérünk. Ezt az aktust ő is és mi is teljesen feleslegesnek tartottuk, mert mindig átadta a kért összeget. De a „nagykönyvbe” gondosan beje- gyezte. Akkor még nem gondoltam, hogy még találkozom vele az Agrár- egyetemen, szaktudását külföldön is magas fokon elismerik, méltányolják, és Gödöllőn az Egyetem épülete előtti út majdan az ő nevét fogja viselni. Szelényi László tanár úr a magyar nyelv és irodalomra oktatott bennün- ket. Az általa oktatott tárgyhoz méltóan, gyönyörűen hangzott szájából a magyar szó. Megszerettette vetünk a magyar irodalmat, magyar nyelvet, a magyar verset. Egész évre szóló kötelező olvasmányt jelölt meg, és annak teljesítését szigorúan ellenőrizte. Persze nem mindenki szakított időt a köte- lező irodalom elolvasására, de tartva a számonkéréstől, segédeszközhöz folyamodtak. Ez a „Waczulik” volt. A sűrített összeállítás összefoglalta a kötelező olvasmányként kijelölt regények tartalmát. Szerencsés esetben ez elegendő is volt az ellenőrzéskor, számonkéréskor. De magában hordozta a nagy lebukás kockázatát is. Szelényi tanár úr jól ismerte ezt a segédkönyvet és felkészült az efféle cseles esetekre. Kötelező olvasmány volt Gárdonyi Géza, A láthatatlan ember című regénye. Az egyik osztálytársamon számon kérte ennek ismeretét, elolvasását. A tanuló dicséretes módon elmondta 31

Waczulik összefoglalóját. Szelényi ekkor feltette a következő kérdést: „A rabszolga Zétát a gazdája hogyan büntette meg?” – Néma csönd. – "És mivel ütötte meg?” – Néma csönd. – „Melyik testrésze tört el?” – Néma csönd. – „Melyik karja tört el?” – A tanuló úgy gondolta, eljött az ideje a kockáztatásnak. „A jobb karja.” „Nem, a bal karja tört el.” – mondta Szelé- nyi tanár úr. Mint oly sokszor, ebben az esetben is Waczulik csődöt mondott. A tanintézetben az első tanítási években a német nyelv kötelező tan- tárgy volt. Amikor én elkezdtem ott a tanulást már csak külön órákon, külön díjazás mellett lehetett tanulni a német nyelvet. Szelényi tanár úr hetente két alkalommal egy-egy órát foglalkozott a tanulóval havi 10 pengőért. Két éven át én is tanultam nála, hogy a polgári iskolában Szász Gusztáv tanár úrtól kötelezően elsajátított színvonalat emeljem. Utolsó éves tanuló voltam, amikor az önképzőkör tanár vezetője – Sze- lényi László – pályázatot írt ki irodalom témában. A tanulók verssel, novel- lával pályázhattak. Én is írtam egy vidámabb hangvételű novellát, azt „Piros bor” jeligével beadtam. Az eredményhirdetéskor, a boríték felbontásakor mindenkit meglepett, hogy az én novellám nyerte az első díjat. (Az Arany- kalász lapban megjelent.) Erre nem mertem számítani, inkább szórakozás- nak tekintettem az írást, a pályázatot. Be·kell vallanom, hogy ez a nem várt „siker” sem növelte az irodalmi ambícióimat. Csapó Gyula tanár úr tanította a kertészeti ismereteket, és vezette a szakmai gyakorlatokat. Szerény, rendkívül udvarias oktató volt. „Kérem Szitó, legyen szíves a következő kérdésre felelni.” A felelet után pedig így szólt: „Kérem, legyen szíves helyet foglalni.” A kertészeti tantárgy elméleti részét kiválóan elsajátítottam, de a gyakorlatban nehézkesen tudtam alkalmazni a tanultakat. Emlékezetes egy gyakorlatunk, amelyen az almafa ágainak metszését kellett bemutatni. Fi- gyeltem, hogyan végzi ezt a műveletet Csapó tanár úr, de – úgy látszik – a lényeget nem tudtam megragadni. A bemutatón rám került, a sor. „Kérem Szitó legyen szíves ezen az ágrészen bemutatni egy szabályos metszést.” Nekiláttam a metszésnek az ollóval. Már a harmadik metszésnél ledöbbent Csapó tanár úr. Nem bírta nézni azt a barbár munkát, a rá jellemző módon reagált. „Ejnye, kérem, Szitó kérem, kérem …” – és enyhén megcsóválta a fejét. Ezzel a téma lezártnak tekintődött, de az óra után még egyszer rosszal- lóan rám tekintett. Tanáraim közül Vadányi Miklós volt a legszigorúbb. Szemüveges, si- ma-kopasz, tekintélyt parancsoló alkata és megjelenése volt. Kicsit tartottunk tőle mindig. Minden órán rendszeresen feleltetett bennünket. Felületes- séget, hanyagságot nem tűrt. Szerencsére nagyon jó tankönyvet írt, könnyen 32 felkészülhettünk belőle. A növénytermesztést tanította és a kísérleti telepen vezette a gyakorlati munkákat. A telepen a rendet és a tisztaságot szigorúan ellenőrizte. Nagyon ügyeltünk, nehogy valami kifogásolnivalót találjon a munkánkban. Az állattenyésztési tantárgyat Kachelmahn Curt igazgató úr oktatta. Nagyszerű tankönyvet írt, azt még más mezőgazdasági középiskolában is eredményesen használták. Az elméleti órákon kívül kevés alkalommal ta- lálkoztunk vele, a gyakorlatokat többnyire más tanár irányította. A testnevelési foglalkozásokat Ozman Jenő vezette. Katonás fellépésű, balett táncoshoz hasonló járású ember volt, zabolátlan bajusza illeszkedett morcos modorához. A gyakorlatokon nem kímélte a tanulókat, gyakran gorombáskodásra ragadtatta magát. Kardforgatásra is oktatott bennünket, természetesen fakarddal gyakorlatoztunk. Az általa bemutatott mozdulato- kat sokszor egész órán át gyakoroltatta velünk, amit meglehetősen untunk. Gyakoroltatta a fejvágást is, ilyenkor persze sisakot vettünk fel. Minél erő- sebb ütésre biztatott bennünket. Ezeknek a gyakorlatoknak nem sok hasznát vettük, de becsülettel telje- sítettük a feladatokat. Majdnem minden tanáromról őrzök valamilyen kedves emléket, rá jel- lemző történetet. Dr. Bagotai István növénytani előadásait szívesen hallgattuk, de legjobban a gyakorlati foglalkozásokat élveztük, amelyeken a termé- szetben ismertetett meg minket a különböző hasznos növényekkel, fafajták- kal és gyomokkal. Ezek a vele töltött órák, oktatással egybekötött séták minden bizonnyal – gondolom másokban is – úgy hagytak bennem nyomot, hogy nagyon megszerettem a természetet, a kirándulásokat. Ebben a szellemben neveltük gyermekeinket, unokáinkat. Bagotai tanár úr tudott és szeretett játszani a hegedűjén. Amikor az in- tézet „szalonzenekara” megalakult, időnként nagy kedvvel, szívesen részt vett a gyakorolgatásunkon. Szokása volt, ha valamelyik növendékének kénytelen volt rossz jegyet adni a feleleteire, óra után behívta a tanári szo- bájába és eljátszott egy-két könnyedebb dallamot vigasztalásképpen. Ta- pasztaltam, hogy ettől a szokásától a későbbiekben sem szabadult meg. Az 1960-as években Keszthelyen, a technikumban oktatott. Két esetben hivatalos kiszállásaim során felkerestem. Éppen óraközi szünet volt, a tanári szobájából hegedűszó hallatszott. Belépve a szobába üdvözöltük egymást, majd elnézést kérve folytatta két növendékének a „vigasztaló szólóját”. (Nincs ismeretem arról, milyen eredményre vezetett az ilyen vigasztaló hegedűszó.) Berettyóújfaluban a háború után középfokú mezőgazdasági techniku- mot hoztak létre. Itt az évfolyam záróvizsgáján 1948-ban Bagotai tanár úr 33 elnökölt. Akkori munkahelyemen, a Földműves Szövetkezetben felkeresett. Abban az időben Budapesten az Amerikai úti „Amizoni”12 Intézetben taní- tott. A tanintézetben a hitoktatás kötelező volt. Szarvason egy római katolikus és két evangélikus templom volt, a reformátusoknak temploma nem volt, mivel a nagyobb részben szlovák ajkú lakosok között alig akadt refor- mátus hitű. A főtéren levő árvaház egyik termében tartotta a református istentiszteletet Halász Szabó Imre (1921-1954 között szolgált Szarvason) óraadó lelkész. Az istentiszteletre egy felső évfolyambeli tanuló felügyelete alatt, rendezett sorokban mentünk. Nem mindenkiben élt a hitbuzgóság, – a lelkészt sem szerettük túlságosan a velünk szemben mutatott magatartása miatt – ezért a létszámellenőrzés után az utcán menetelve a merészebbek igyekeztek lemaradni. Erre a legjobb alkalmat Ponyiczky Zoltán gimnáziu- mi tanár közeli háza, illetve udvara nyújtotta. Onnan aztán kis időzés után lehetett visszamenni az intézetbe, vagy a Tercsi néni cukrászdájába. Szarvason a tanulóéveim alatt vizsgaeredményeim és szociális rászo- rultságom okán mindvégig tandíjmentességet élveztem. Pártfogóm a tanítta- tási költségen felül havonta 10 pengő zsebpénzzel rendszeresen segítette szerény szórakozási igényeim kielégítését. Molnár Béla és Szelényi László tanár urak közreműködésével és segítésével másodéves koromtól állandóan korrepetáltam gyengébb eredményt felmutató osztálytársamat, időnként kettőt is. Ez havonta és tanulóként 10-10 pengőt jelentett. E kiegészítő pénzforrás lehetővé tett „fényűzőbb” szórakozást is, amely részemről a fotózásban merült ki. Nagyon sajnálom, hogy a háborús évek alatt – más relikviákkal együtt – e kedves emlékek jó része megsemmisült. Legkedve- sebb „tanítványom” kedves cimborám, barátom Szigethy Jóska volt. Ő tulajdonképpen nem volt hanyag, rossz tanuló, de – természetes módon – az édesapja szerette volna minél jobb eredményekre segíteni a fiát. Az intézet elég széleskörű sportolási lehetőséget biztosított a hallgatók- nak. Különösen kedveltem az evezést a rendelkezésre álló versenycsónakok – egyikén, másikán. Testi felépítésem nem jogosított fel nagy eredmények elérésére, de harmadikos és negyedikes koromban az évenként szokásos iskolai evezős versenyen részt vettem. Az evezés a körünkben nagyon nép- szerű volt, ha alkalom adódott, kedvtelésből órákig tartózkodtunk a Körös holtágon.

12 Amizoni Károly vaskereskedő 1877-es alapítványából Bp.-en (Amerikai út 96.) létre- hozott bentlakásos intézet (1908-1945?) „művelt háziasszonyok”, „dolgos családanyák” neve- lésére. Főként a polgári v. leány középiskola alsó négy osztályát végzettek tanultak a három- éves gazdasági irányú tanfolyamon elméleti, gyakorlati és fakultatív tárgyakat, idegen nyelvi és zenei ismereteket. 34

Negyedikes koromban egy hétvégére meghívott vendégségbe Nagy Jó- zsef édesapja. A holtágról átszálltunk a Hármas-Körösre és azon felevez- tünk Gyomára. A kirándulást egy alkalmi futball-mérkőzéssel összekapcsol- tuk, majd harmadik napon visszaeveztünk Szarvasra. Kellemes szórakozás volt. Szelényi László tanár úrral a Szarvason rendezett öt, tíz és tizenöt éves évfolyam-találkozóinkon eleveníthettük fel a szép szarvasi emlékeket. A későbbi találkozóinkat Budapesten szerveztük meg, azokon Molnár Béla tanár úr rendszeresen részt vett. Ha sikerült megtudnom volt tanáraim munkahelyét vagy elérhetőségét, ha tehettem felkerestem őket. Így találkoztam Helyes Endrével Mezőtúron, a gépészeti technikumban, Rada Antallal, aki egy időben a helyi termelő- szövetkezet elnöke volt, Madocsán. Még egy szarvasi tanárról, Margócsy Gyuláról kell megemlékeznem. Ő nem tanított engem, de ismertük egymást, mert a Gazdasági Tanintézet katonai szolgálatra behívott tanárait a Vajda Péter Főgimnázium oktatói helyettesítették. A vele való találkozásom Budapesten véletlenszerű volt, de – lehetséges – megmentette az életemet. Miután a Szálasi-kormány hatalomra jutott (1944 októberében), meg- szüntette az oktatást a Műszaki Egyetem. Akkor a Vígszínházban dolgoztam. A délelőtti és az esti műszak közötti időben rendszerint gyalog vagy villamossal átmentem a Margit hídon Gróf Dezső, volt szarvasi osztálytár- sam budai – Török utcai – lakására. November 4-én délben, l óra körül jöttem ki a Vígszínházból, és indultam a villamosmegállóhoz. Ott találkoz- tam Margócsy tanár úrral. A megkezdett beszélgetést a közeli étteremben folytattuk, étkezési jegyeinket felhasználva, az akkoriban lehetséges szerény ebédünket fogyasztottuk. Ekkor a közelből egy nagy robbanás döreje hallatszott. Arra gondoltam, a szövetséges hatalmak szokásuktól eltérően már nappal is bombáznak. Igaz, ebben az esetben légiriadó jelzést kellett volna közölni. Ijedtségünket a pincér azzal tetézte, hogy az utcai járókelők tájé- koztatása szerint a németek felrobbantották a Margit hidat13. Margócsy tanár úrral megközelítettük a Duna partot és megpillantottuk a vízbeszakadt híd roncsait, villamoskocsikat, autókat, a vízben fuldokló vagy úszó embereket. Iszonyatos látvány volt. Feleszmélésünk után döbbentem rá, hogy

13 1944. november 4-én Pest felőli három pillérje felrobbant a délutáni csúcsforgalom ide- jén, sok áldozatot követelve. A robbanást az okozta, hogy a villamos kerekén lévő áramszedő a sín alatt futó alsóvezetékre kötött gyújtózsinórokhoz hozzáért, és ez a híd alatt a németek által elhelyezett tölteteket beindította. A budai részeket 1945. január 18-án robbantották fel. 35 talán könnyen én is köztük lehettem volna. Pecznik János tanár úr előadásait kellő figyelemmel hallgattuk, ő Páter Károly után vette át a kémia tantárgy oktatását. A többi tanárhoz hasonlóan megkövetelte, hogy az órakezdést csendben várjuk. Ez nem mindig sikerült. Kirívó zajongás esetén Pecznik tanár úr azzal a bejelentéssel kezdte az órát: „Statáriumot hirdetek!” Ez azt jelentette, hogy a csendháborításon kapott tanulót a leadott anyagból addig kérdezte, amíg az egy kérdésre nem tudott helyes választ adni. A rossz jegy persze bekerült a tanári noteszbe. A 30 éves egyetemi évfolyam-találkozón a beszélgetésünk során felelevenítettem ezt a szokását, de már nem emlékezett rá. A Tessedik Sámuel Gazdasági Tanintézet történetét, nevezetes esemé- nyeit nálam szakavatottabbak megírták. Néhány – számomra maradandó élményt nyújtó – eseményről, amely az intézetben töltött négy évem alatt törtért, fontosnak tartok megemlékezni. Az Intézet névadójának 200 éves születési évfordulóját ünne- pelte az ország, nagy tisztelettel és szeretettel emlékezett meg egykori lakosáról, a nagy tudású lelkészről, agrártudósról. Tessedik Sámuel emlékére szobrot avattak a város főterén. Abban a szerencsében részesülhettem, hogy 1942-ben az alapkő letételét és a szobor avatá- A Tessedik emlékmű alapkő letétele sát láthattam. Az alapkő letételénél 1942. április 20-án (Ma Fő tér) az Intézet akkori igazgatója Kachelmann Curt, több más jeles személyiséggel egyetemben közreműkö- dött. 1942 szeptemberében Tessedik Sámuel emlék-kiállítást és vásárt rendeztek a sportpályán és az Erzsébet-liget egyes pavilonjában. Számos or- szágos hírű szakember, tanár, kutatóintézeti vezető és munkatárs látogatta meg a rendezvényt. Az intézet növendékei természetesen nagy érdeklődés közepette kisérték figyelemmel a kiállítást. Bennem nagy nyomot hagyott dr. Schandl József professzor bemutatója a juhok bírálatánál, a gyapjú minősítésnél. Az ott szerzett ismeret, útmutatás kezdeti alapot adott későbbi munkámhoz a Berettyóújfalui Földműves Szö- vetkezetben. A kibővített tevékenységben a szövetkezet gyapjúfelvásárlás- sal is foglalkozott, egy szakmai tanfolyam elvégzése után tevékenyen részt vettem a felvásárlásban, a gyapjú minősítésében.

A szobor avatása 1942. május 26-án

Tessedik Sámuel emlékkiállítás és vásár Szarvas, 1942. szeptember 14-16

A négy év alatt számos vidám történetnek lehettem szem- és fültanúja. Élvezettel szemléltem a merészebb, „vagányabb” osztálytársaim csínytevé- seit. Szívem szerint én is részt vettem volna némely ártatlanabb huncutság- ban, de mindig visszatartott az a körülmény, hogy egy esetleges túlmérete- zett csíny nálam azzal a kockázattal járt volna, hogy elveszítem pártfogóm jóindulatát és anyagi segítését. Nagy tréfamesterek mindig és mindenütt akadnak, amiben igencsak élen járt a drága jó barátom, Szigethy József. Felsorolni sem lehet mennyi tréfában vett részt, vidám perceket szerezve az osztálytársaknak. Valami okból többször összetűzésre került sor közte és Schultz Sándor tanár úr között. Megjegyzem – a tanár úr egyáltalán nem volt fogadóképes a humor- ra, tréfára. Egy alkalommal is dühösen rontott be a tanterembe, és raportra akarta állítani Jóskát. Ő érezvén a helyzet komolyságát, az osztályterem alacsony ablakán kiugrott, és az udvarra szaladt. A tanár úr a kijárati ajtón utánament és rákiáltott: „Szigethy, álljon meg!” Jóska lelassítva szólt visz- sza: „Álljon meg a tanár úr, hiszen senki sem kergeti!” Évfolyamunk tanulója volt Egri Tibor. Magatartása, viselkedése illeszkedett az iskola előírásaihoz, hagyományaihoz. A Tessedik Öreggazdász Egyesület által kiadott Nyolc évtized agrárszakoktatás Szarvason 1927- 2007. című könyvben (74. oldal) olvasható az a Magyar Királyi Belügymi- niszter Úrnak szóló felterjesztés, mely szerint „Szarvason a gazdasági isko- lában tanuló Egri Tibor kiskabátjának hajtókája alatt egy ötágú – sarló- kalapács – vörös csillagot visel.” A felterjesztésben szerepel – többek között – az is, hogy Egri Tibor baloldali beállítottságú egyénekkel tart kapcsolatot, például a szintén évfolyamtársunkkal, Lőwi Sándorral. A vizsgálatot az illetékes szervek lefolytatták és a feljelentést megtették. Egyébként az érin- tett tanulók a tanulmányukat befejezték és sikeres vizsgát tettek. Erről az eseményről mi, tanulók – tudomásom szerint – nem voltunk tájékoztatva. A könyv olvasása nyomán egy emlékkép utólag felvillan bennem. A tavasz folyamán egy alkalommal a sportpályán élveztük a kellemes napsütést, játékos birkózással múlattuk az időt. Éppen Egri Tibor és Kardos Gyula méregette fel az erejét, egymásnak feszítve izmaikat. Azt vettem akaratlanul is észre, hogy Egri Tibor a pillanatnyi szünetben a kabát hajtó- kájához nyúl, azt végigsimítja. Felügyelő tanárunk, Regős János hangját hallottam: „Mi az Egri, elveszítette a sarló-kalapácsot?” Egri részéről válasz nem érkezett, úgy tűnt mindenki napirendre tért a jelenet fölött. Mint politi- kában járatlan ifjú nem is értettem a megjegyzést. Most, mint érdekes moz- zanat előjött az emlékeimből. Tanulásunkban színes változatosságot jelentettek a gyakorlati oktatá- sok. Kissé feloldódtak a tantermi szorosabb kötöttségek, egyben módot 38 adtak a szakma nagyon fontos gyakorlati tennivalóinak elsajátítására. A gyakorlati oktatás fő terepe a Bikazugi Tangazdaság volt, ahová tehergép- kocsi vitt ki.

Első utunk az új autóval 1941. május 17-én. Elől Schultz Sándor tanár, a gk. vezető és Kardos Gyula, hátul én A tanrendben rögzített rendszeres hetesi szolgálatoknak megvolt a kü- lönleges varázsa. A szakmai ismeretek elsajátításán kívül jól szolgálta a személyes, baráti kapcsolatok kialakulását, elmélyítését.

Szitó B. egy tenyésznyúllal Hetesi szolgálat a baromfitelepen. Szigethy J. – Szitó B. -Singer A. Az emberi kapcsolatokat erősítették az egy hónapos nyári gyakorlatok. A tartós együttlét felszínre hozta azokat az előnyös tulajdonságokat, ame-

39 lyek átsegítik az embereket a mindennapok nehézségeinek, bajainak zömén. Tapasztaltuk ezt gazdász éveinkben is. A vidám éveinket néha megzavarták szomorú események is. A legszo- morúbb emlékem kedves évfolyamtársunk, Kardos Gyula halálához kötő- dik. Kiváló tanuló, mindenki által tisztelt és szeretett fiatalember volt. A közösségi munkában szívesen, hozzáértő, segítő szándékkal vett részt. Az utolsó évben, negyedikes korunkban az önképzőkör diákelnöke volt. Megdöbbe- néssel fogadtuk a hírt. Honéczi nevű harmadikos diák közölte velünk, hogy Gyu- szi reggel a tanulóidő alatt az egyik tanári szobában öngyilkos lett. Abban a szobában tárolták a levente- oktatásnál használt lőfegyvereket. Kar- dosnak, mint az önképzőkör diákelnöké- nek kulcsa volt a szobához. Néhányan odaszaladtunk, de már nem élt. Jelentettük azonnal Kachelmann igaz- gató úrnak a szomorú eseményt. Az ön- képzőköri gyászülésen és a temetésén, szülőfalujában, Körösladányban az osztá- lyunk részt vett. Tettének okáról nem Kardos Gyula (1923-1943) tudtunk meg semmit. Erre később sem derült fény. Édesapjával egy Földműves Szövetkezeti értekezleten találkoztam 1947-ben, Berettyóújfaluban. Semmi- lyen magyarázatot nem tudott adni akkor sem fia halálának indokaképpen. A másik szomorú emlékem a végzett tanulókhoz kötődik. Mint képesí- tett gazdák, hadapródőrmesterként vonultak be katonai szolgálatra. A hábo- rú még javában folyt, válogatás nélkül szedte áldozatát a harcoló katonák köréből. Az akkori lapok egyike – Magyar Futár – rendszeresen közölte a hősi halottak nevét. Tanárok és tanulók megrendülten, szomorúan fedeztük fel néhány volt gazdász nevét az elesettek között. Az intézet volt diákjai mindig szívesen tértek vissza az Alma Materhez. 1942 őszén is néhányan megjelentek katonaruhában. Vidáman beszélgettek, mi fiatalok élénk figyelemmel hallgattuk a katonai élményeiket. Pár nap múlva visszamentek a frontra. Egy hét múlva kettőnek a nevét – sajnos, azóta a nevük már kihullott emlékezetem rostáján – olvastuk a hősi halottak között. A szarvasi felejthetetlen négy év elmúlt, búcsúzni kellett az intézettől, a várostól, a megszokott és megszeretett helyektől. Már csak az utolsó szám- 40 adás volt hátra. Kicsit tartottunk a képesítő vizsgától, sikerül-e és hogyan? Névsor szerint haladva én 1943. június 18-án délben kerültem a tekinté- lyes vizsgabizottság elé. A szóbeli után még azon a napon sikeresen letet- tem a gyakorlati vizsgát is a Bikazugi Tangazdaságban. Délután 4 órakor kaptam meg a táviratot, hogy az előző napon a bátyám meghalt. Másnap este volt a búcsú bankettünk az Erzsébet-ligeti pavilonban. Ezzel ifjú éle- temnek egy szakasza véget ért.

Búcsú bankett 1943. június 19-én. Én a hátsó sorban, Nagy József és Kárpáti Árpád között <<>> Szarvasra nagyon ritkán, tulajdonképpen csak az esedékes ötévenkénti évfolyam találkozó alkalmából látogattam el, de az ott töltött éveim emlékei egész életem során elkísértek. A szarvasi gazdászéveimből természetesen a legtöbb személyes élmé- nyem az évfolyamtársaimhoz kötődik. A felsőbb és az alsóbb évfolyamok diákjaival nekem jó kapcsolatom volt, konfliktusba senkivel nem kerültem. Igaz, mélyebb barátság sem alakult ki velük. Talán egyetlen kivétel akadt csupán, az alattunk járó évfolyamból – a

41 zene kapcsán – az Apatinból14 jött Fabing Antallal nagyon jól megértettük egymást. Szép tangóharmonikája volt (Hohner gyártmány) – játékával töb- bünket elszórakoztatott. Közösen vettünk egy gramofont és lemezeket. Csen- des órákon hallgattuk az akkor divatos dalokat.1943 húsvétján a tavaszi szünetet a szülei meghívására náluk, Apatinban töltöttem. Egy öregebb szarvasi gazdászról őrzök kedves emléket, ő volt Abonyi (Greskovics) Imre15 (1919-1994). A szarvasi éveimben csak futólag talál- kozhattunk úgy, mint a többi felsőssel. Vele 1984. augusztus 17-én, Szilvás- váradon, a Fogathajtó Világbajnokságon futottam össze. Tulajdonképpen itt ismerkedtünk össze, barátkoztunk meg egymással.

Fogathajtó Világbajnokság. Szilvásvárad, 1984. augusztus 17-20. Abonyi I. bal oldalán Juhász Jenő, jobb oldalán Juhász Jenőné és Jáhn Ferencné

14 Apatin (szerbül Апатин / Apatin, németül Apatin vagy Abthausen) a bácskai síkság észak-nyugati részén helyezkedik el, a Duna bal oldalán, Újvidéktől 120 km-re. Közigazgatási- lag a Nyugat-Bácskai körzethez tartozik. 15 Abonyi Imre 1919. október 30.-án született Bugacpuszta mellett Bócsán. Családja földműveléssel foglalkozott. Édesapját Greskovics Ferencnek hívták. Szarvason tett képesítő vizsgát 1941-ben. Ekkor már viselte az Abonyi vezetéknevet. Katonaéveit Szentesen szolgálta huszárként, majd a Szovjetunióba vezényelték, ott fogságba került, 1947-ben tért haza. Sporto- lói pályafutásának indulását unokatestvérének, Abonyi Lászlónak köszönheti. Csipkéskút és Kecskemét után Bugacra kerültek, ahol szabad kezet kaptak tenyésztői és sportmunkájuk folytatásához. Először díjugratóként kezdte, és pár év múltán folytatta csak a bakon. 42

A versenyre drága jó baráti házaspár, Juhász Jenő és felesége Lengyel Márta hívott el. A véletlen szálak így fonódtak össze. A feleségem, Márta és Abonyi Imre felesége régebbről ismerték egymást. A Juhász-házaspár több alkalommal találkozott Abonyiékkal. A világbajnokság ideje alatt Abonyi Imrével szót váltottunk a régi szarvasi években szerzett élményeinkről. Terveztük, hogy meglátogatjuk Imrét Bugacon, de a sors közbeszólt. Mire sor kerülhetett volna a találkozásra, Imre földi élete véget ért. Már nyugdíjas koromban a Pénzügyminisztérium nyugdíjasaival kirándultunk Bugacra és környékére. Ott akadtam rá arra az istállóra, amelynek falán látható a világhírnevet szerzett fogathajtó király, Abonyi Imre emléktáblája.

Abonyi Imre emléktáblája Bugacon

HOGYAN TOVÁBB?

Tanulmányaimat immár 1943-ban, a Tessedik Sámuel Középfokú Gazdasá- gi Tanintézetben befejeztem, de szerettem volna folytatni a tanulást. Erre egy mezőgazdasági jellegű egyetem látszott célszerűnek és elérhetőnek. Eddigi pártfogóm további segítő támogatására nem számíthattam. Ko- rábbi eredetű szívbetegsége miatt az egészségi állapota annyira megromlott, hogy sem a malom, sem a gazdaság ügyeivel nem tudott foglalkozni. Gya- korlatilag állandó orvosi felügyelet mellett, ágyhoz kötötten teltek a napjai. A következő évben a keleti front közeledtével a nyugati országrészre költö- zött, és Kőszegen érte a halál. Szüleim és én nagyon sokat köszönhetünk neki, támogatásáért örökké hálásak vagyunk. Erősen élt bennem a határozott szándék, hogy magasabb szinten folytassam a tanulást. Szüleim anyagi támogatására nem számíthattam, ezekben az években nagyon nehéz volt a család számára a megélhetést biztosítani. Idős korukra tekintettel inkább nekem kellett volna őket segítenem. Sorsom alakítását magamnak kellett kézbe venni. Úgy gondoltam, ha munkát találok, egy év alatt tudok annyi pénzt elő- teremteni, amivel elindulhatok továbbtanulni. A lakóházunktól nem messze működött egy kultúrmérnöki iroda, ahol éppen gyakornokot kerestek. Isme- rősöm ajánlására felvettek határozatlan időre. Az iroda két községben – Berettyószentmárton és Zsáka – tagosítást végzett. A mérnöki munkához persze csak annyit értettem, amennyit Molnár Béla tanár úr földméréstani és kulturtechnikai óráin elsajátítottam. Az alapvető ismereteket hamarosan megtanultam. Legtöbbet a trigonometria terén szerzett tudásból hasznosít- hattam a gyakorlati tennivalók során. Amíg az időjárás lehetővé tette a terepen dolgoztunk, télen pedig a tér- képvázlatokat és a térképeket rajzoltuk, valamint különböző számításokat végeztünk. Munkaadóim elégedettek voltak a munkámmal, amit a fizetéssel is kifejeztek. Engem azonban leginkább az győzött meg erről, hogy tavasz- szal megbíztak egy földterület önálló bemérésével, tájékozási pontok kitű- zésével. A mérnöki irodán egy évig dolgoztam. <<>> A mérnöki irodán végzett munkám mellett természetesen jutott idő a ré- gi iskolai, utcabeli fiatalok időtöltési, szórakozási formáiba bekapcsolódni. Sportolási lehetőség csupán a futballozásnál nyílott, két csapathoz lehetett csatlakozni. Régi cimborákkal alkalmanként gyakorolgattunk, a szezonban 44 pedig vasárnaponként a megyei bajnokságban folyó versenyben vettünk részt. Én a kapus posztján próbáltam fizikai felépítésem, alkatom adta lehe- tőségem szerint helytállni. A futball mellett az amatőr színjátszás is vonzott. Egy lelkes tanárnő szervezte a próbákat és előadásokat. Szívesen vettem részt a kultúrcsoport munkájában, színdarabokat tanultunk be és adtunk elő a Leventeházban. Ezek a műkedvelő előadások hangulatosak, a próbák szórakoztató voltak. Kialakult egy állandónak tekinthető színjátszó kör, új ismeretségek, barát- ságok szövődtek. Legemlékezetesebb előadásunk Zilahy Lajos: Süt a nap című drámája volt. Én az öreg lelkész szerepében játszottam. A „sminkesnek” nem kis feladatot jelentett belőlem, az alig 19 éves sihederből elfogadható külsejű öregembert varázsolni. A „játszótársak” többségét az elemi, illetve a polgá- ri iskolából ismertem, de itt találkoztam addig nem látottakkal is. Egyikük különösen mély nyomot hagyott bennem. Ekkor ismertem meg Oláh Zsig- mond református lelkészt, aki nagyon szomorú véget ért: a falut elfoglaló orosz csapatok egyik katonája lelőtte. Felesége az ő gyerekét hordta a szíve alatt. Mire a kislány megszületett, az édesapja már nem élt. Még egy Zilahy dráma előadását kezdtük el próbálni: Fatornyok volt a címe. Az előadásra már nem került sor, a színjátszó kör felbomlott. <<>> A keresetem nagy részét a továbbtanulási tervem megvalósítására tarta- lékoltam. 1944. szeptember 14-én, Budapesten, a m. kir. József Nádor Mű- szaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági Karára iratkoztam be. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre a másodéves hallgatók kö- zött felfedeztem két szarvasi volt osztálytársamat, illyefalvi Szász Jánost és Gróf Dezsőt. Ők mindenben segítségemre voltak. Szeptembertől november közepéig Gróf Dezsőnél laktam Budán, a Török utcában. Aztán albérletbe költöztem. A Szálasi-kormány október végén az Egyetem működését megszüntet- te. A háborús cselekmények miatt Berettyóújfaluba hazamenni kockázatos lett volna, ezért a fővárosban maradtam. Gróf Dezső ismerősei révén a Víg- színházban dolgoztam, mint színpadi munkás – „kulisszatologató”. Kelle- mes átmeneti időszak lett volna számomra itt átvészelni az időt a háború végéig, ha nem váltak volna rendszeressé a bombázások. A színházban ámulva néztem a kitűnő színművészeket, akik esténként a közönséget szó- rakoztatták, és ha rövid időre is, elterelték a figyelmet a háború borzalmai- ról. (Kelemen Éva, Benkő Gyula, Delly Ferenc, Mihályi Ernő, Vértessy Lajos stb.) Délelőttönként a műsorterv szerinti következő darab próbáiba pillanthattam bele. (Somlay Artúr, Somogyi Erzsi stb.) 45

A bombázások ebben az időszakban szinte kizárólag éjszakánként tör- téntek. A délelőtti műszakunk a betört ablakok cseréjével és beüvegezésével kezdődött. Decemberben a bombázás egyre intenzívebb lett, a front már elérte a főváros határát. Az éjszakákat többnyire az óvóhelyen16, légópincé- ben töltöttük, tele félelemmel. Elhatároztam, hogy amint alkalom adódik, vidékre költözöm, valamelyik dunántúli helységbe. Tervem megvalósításában megint egy szarvasi volt osztálytárs, kedves barátom Nagy József jött segítségemre. Ő az év tavaszán Gyomáról Bicskére távozott, ott egy gazdaságban gyakornokként kapott állást. Megkeresésére Gróf Dezsővel együtt hozzá, a Csordakút-pusztai urada- lomba költöztünk. Ott aztán hol gyakor- nokként, hol éjjeliőrként vagy szeszgyári munkásként dolgoztunk. Talán a háború végéig ott maradtunk volna, de egy előre ki nem számítható körülmény miatt sorsom másként alakult. Az uradalom kastélyában volt elszál- lásolva a Nagykőrösi 37. Honvéd Kiegé- Nagy József barátom szítő Parancsnokság tisztikara. Karácsony előtt pár nappal a tisztek parancsára Fel- csúton kellett jelentkeznünk, és mint leventeköteles fiatalokat elindítottak nyugati irányba. Néhány helyen – Oroszlány, Bős, Hédervár – egy-két napi pihenésre megálltunk, majd Szilveszter napján délután 5 órakor Hegyesha- lomnál átléptük a magyar határt. Viszontagságos gyaloglás, tervszerűtlen vonatozgatás után néhány hétig Kaufbäurenben tartózkodott a társaság. Majd újabb utazás után Stuttgartban kötöttünk ki. Februártól áprilisig ott voltunk. Katonai kiképzést ott sem kaptunk, időnként romeltakarítási mun- kát végeztettek velünk, illetve éjjelenként a 12-14 méter mélyen létesített óvóhelyek folyosóit építgettük.

16 Az óvóhelyek definíciója a következő: az óvóhely a kollektív védelem szabályainak megfelelően kialakított olyan létesítmény, amely a vonatkozó méretezési előírásoknak megfe- lelő határoló szerkezetei, berendezései, felszereltsége révén védelmet nyújt a különböző fegy- verek, bizonyos ipari és természeti katasztrófák, terrorcselekmények hatásai ellen. 46

HADIFOGSÁGBAN

Áprilisban egyre gyakoribbak lettek az éjjeli bombázások. A hónap közepén a németek rémülten hozták a hírt, hogy az amerikai csapatok már 80 km-re megközelítették a várost, ezért bennünket keleti irányba „menekítenek”. A vonatszerelvényünk csak Memmingenig17 jutott el. Az amerikai légierő Adolf Hitler (1889. április 20.-1945. április 30.) születésnapját azzal ünne- pelte meg, hogy ezt a várost is porig bombázta. Három napig ott vesztegeltünk, április 26-án amerikai fogságba estünk. A Ludwigshafen-i gyűjtőtáborból átszállítottak bennünket Heilbronnba. A heilbronni fogolytáborba történő átszállításunk során a tehergépko- csink összeütközött egy szembe közlekedő hasonló járművel. A gépkocsi felborult, a Neckar folyóba esett. Szerencsénkre mielőtt a folyómedret elérte volna, az emberek kiestek a partoldalra. A sofőr a vízbe veszett, közülünk kettőt már nem lehetett megmenteni: egy Kecelre való fiatal leventét és egy idős, keleti hadszintért megjárt honvédet. A folyó túloldalán lévő Heidel- bergi kórházba szállították őket, a városi temetőben nyugszanak. A hadifogság ideje alatt mindvégig együtt voltam Nagy Jóska kedves barátommal. A hadifogolytábor életét is többnyire együtt figyeltük, a ta- pasztaltakat megbeszéltük. Néhány jelenség erősen belénk vésődött. Érde- kes volt látni miként viselkednek a nagy vesztesek, a németek. A Ludwigshafen-i gyűjtőtáborban velük együtt voltak a magyar katonák és a leventék is. A németek elkülönülten éltek, leginkább a tábor távolabbi felén húzódtak meg. A tisztek távol tartották magukat az altisztektől és a rangnél- küli katonáktól. Függetlenül a rangtól különböző mértékben eluralkodott rajtuk a levertség, életuntság. Sokan nem törődve sem magukkal sem a társaikkal eltetvesedve napokig feküdtek a kis árok partján. A korábbi hi- valkodó magasabbrendűség nyomokban sem maradt. A tisztek arcán a félelem ütközött ki jövendő sorsuk iránt. Még a gyűj- tőtáborban voltunk, amikor egy napon – május 9-én – hatalmas amerikai repülőgépek – Liberatorok – kezdtek körözni a tábor felett. Hamarosan elterjedt a hír: véget ért a háború! Végre szívből jövő mosolyt és nevetést lehetett látni, hallani. Most már talán elérhető közelinek tűnhet a hazatérés, de arra még 9 hónapot kellett várnunk. A heilbronni nagy fogolytáborban – a hírek szerint 27 ezer ember volt ott – hamarosan normálisnak mondható állapot született. Időnként elterjed-

17 Memmingen város a bajor közigazgatási régióban, Németországban. 47 tek hírek a közeli hazaszállításunkról. Ezek rendre rémhírnek bizonyultak, egy idő után már nem is vettük komolyan. Éltük a hadifoglyok semmitte- vésben kimerülő unalmas életét. A napi háromszori étkezés elég egyhangú volt, hiányzott a hazai íz. Izgalmas elméleti főzőcskét játszott a társaság, ez aztán még jobban élesztette a szabadság iránti vágyat. Dolgozni nem kellett, önkéntes munkára volt mód. Hogy milyen munkát ajánlottak az csak a hely- színen derült ki. Nagy Jóskával két alkalommal jelentünk meg a tábor kapu- jánál munkára jelentkezés okán. Első alkalommal egy kisebb kórházba vittek, ahol takarítani kellett a betegek után. Nem nyerte meg a tetszésünket ez a ténykedés, egy hónapig nem is kísérleteztünk. Második alkalommal egy nagyobb csapatban a közeli város útjait kellett takarítani. Az út melletti fákról savanyú alma hullott le, kóstolás után eldobáltuk a szemétbe. Az ízes magyar almára nem hasonlított. Ezzel a kirándulással a tábori munkát befe- jezettnek nyilvánítottuk. Amikor Felcsútról elindították a csoportunkat, feltűnt közöttünk egy ci- gánylegény, aki magával hozta a hegedűjét. Ez volt egyetlen holmija. Mi úgy gondoltuk, hogy egy ismeretlen kimenetelű úton a legfeleslegesebb „útitárs” a hegedű lehet. Később tapasztaltuk mennyire tévedtünk. A fo- golytáborban katonákkal és civilekkel kerültünk össze. A civilek között néhány cigányzenész volt, akiket hamarosan naponta vittek az amerikai tiszti klubba, ott muzsikáltak sokszor késő éjszakáig. Szolgálatukért rendesen megajándékozták őket élelmiszerrel, cigarettával, különböző konzer- vekkel. A felesleges ajándékokkal a táborban kialakított „börzén” cserebe- réltek. A legkeresettebb árucikk a cigaretta volt. Láttuk, mire vezet a do- hányzás szenvedélye. Sokan a napi kenyéradagjuk nagy részét cigarettára cserélték. Reggelire egy Breakfast feliratú élelmiszert tartalmazó dobozt kaptunk, ebben mindig volt 4 darab cigaretta. Eddig nem látott márkájú cigaretták voltak. Én nem szoktam rá a cigarettázásra otthon, itt néha-néha egyet-egyet elszívtam. Nem lett a szenvedélyem. Jóska barátom rendesen dohányzott, neki adtam a járandóságomat. A börzén való járkálásunk közben észrevettünk egy idős katonát, aki a kenyéradagját ceruzára cserélte. Többszöri találkozás után Jóska megkér- dezte: talán íróhoz vagy költőhöz van-e szerencsénk? Szívélyesen elmondta, hogy nem tartozik az irodalmárok közé, de – egyéb más elfoglaltsága nem lévén – naplót ír. Bizony elég sok ceruzát elfogyasztott már. Kifejtette, ha csak annyi haszon lesz belőle, hogy a gyerekei elolvassák, már akkor meg- érte az időtöltés. Bár én is ezt a fajta foglalatosságot csináltam volna. A táborban estefelé az élelmiszer elosztó barakknál az alkalmi szóra- koztató csoport adott műsort. Ebben szerepeltek zenészek, énekesek, színé- szek. Legjobban kedveltük Oszvald Gyula operett énekes előadását. Nagy- 48 szerű hangja eláradt a táborban, gyönyörködve hallgattuk a szebbnél szebb dalokat. Műsorát minden este a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország c. dallal zárta. Mi, fiatalok kicsit csodálkozva tekintettünk az idősebb, sok harcot kiállt katonákra, akik a dalt könnyes szemmel hallgatták. A fogolytáborban az angolul beszélő társaktól az őszi hónapokban kaptunk szűkszavú híreket a magyarországi eseményekről. Ezek eléggé meg- bízhatatlanok voltak. Az első igazán megbízható hírek, amelyeket itthon ellenőrizni tudtunk, a novemberi országgyűlési választásokról szóltak: a Független Kisgazda Párt fölényes győzelmet aratott. Az is igaznak bizonyult, hogy Magyarország a győztes Szovjetunió fennhatósága alá került. Ezzel kapcsolatban aztán mindenféle hírek kaptak szárnyra, aminek a sum- mája az volt, hogy otthon bizony rendkívül nehéz helyzetbe került a lakos- ság. Létbizonytalanság, szegénység, éhezés, civilek elhurcolása, kivégzé- sek·stb. Ezek a hírek félelmet keltettek a tábor lakói között. Szegényes elképzelésünk volt arról, hogy milyen sors vár ránk hazatértünk után. Ősszel elterjedt a hír, hogy lehet jelentkezni nyugat-európai országokba munkára, elsősorban Belgiumba. Jó munkalehetőséggel, szép jövedelemmel kecsegtették a jelentkezőket. Amint évekkel később olvashattunk róla ezek- ből az ígéretekből nem sok valósult meg. Keserves sors várt rájuk, nehéz munkában, a meggazdagodás reménye nélkül teltek fölöttük az évek. A fiatalkorúak – 14-15 éves fiúk – előtt felcsillantottak egy másik lehetőséget. Az amerikai katonák, elsősorban tisztek örökbe fogadnának néhány gyereket, azokat azonnal elvinnék a táborból és hamarosan Amerikába szállítják. Tudomásunk szerint néhány fiú vállalta ezt a sorsot. Időnként szárnyra kapott a hír a tábor felszámolásáról és a szabadon engedésről. Az első meggyőző esemény az volt, hogy minden hadifoglyot regisztráltak. Lefényképeztek bennünket és ujjlenyomatot vettek. Majd 1945. december közepén lehetett egy levelezőlapot írni és küldeni haza. A szabványlapra mindössze pár mondat fért, ez is csak arról szólhatott, hogy egészségesek vagyunk. Ezt az értesítő lapot már hazaérkezésem után saját magam kaptam kéz- hez. Szüleim szerencsére már januárban kaptak hírt rólam egy falubeli fiatal fogolytársam útján, aki egy héttel korábban szabadult a táborból. Határtalan volt a foglyok öröme, amikor az első szerelvényeket útnak indították. A nagy lelkesedést átmenetileg az a körülmény lecsillapította, hogy az első két szerelvény utasaival még aznap este találkoztunk, valami szervezési hiba miatt csak két nap múlva indították el újra. Szerencsére ez az út már sikeres lett. 1946 januárjában kezdték a fogolytábort feloszlatni, napi két-három vo- natszerelvényt indítottak útra. A fogolytáborból Bécsen keresztül szállítot- 49 tak haza bennünket Magyarországra. A komáromi Nagyigmánd erődben helyeztek el bennünket, ott az igazolások után engedtek el azzal, hogy mindenki maga szervezze meg az utazást, élelmezést. Az erődön általában lega- lább egy hét után lehetett túljutni a számbavétel és igazolás után. Ebben az esetben is mellénk állt a szerencse. Nagy Józseffel együtt egy véletlen foly- tán a lajstromozó öreg törzsőrmester irodai munkára szemelt ki bennünket, és két nap után elbocsátó levéllel elhagytuk az erődöt. Így is két-három nap után jutottunk haza a falunkba. Berettyóújfaluba 1946. február 1-én hajnalban érkeztem meg. Ez a nap nem csak nekem, de az egész országnak is emlékezetes maradt: létrejött a Magyar Köztársaság és Tildy Zoltánt18 köztársasági elnökké választották.

ÚJRA ITTHON

Amióta – 1944. szeptember 13-án – eljöttem Berettyóújfaluból, szüleim nem hallottak felőlem. A rövid ideig tartó egyetemi oktatás alatt egy-két alkalommal írtam levelet, amelyet a háborús körülmények között már meg sem kaptak. Novembertől nem kísérleteztem levél útján hírt adni magamról, a front nagyon közel volt a fővároshoz, ismerőssel nem találkoztam. Így én sem tudtam semmit a családomról, a faluban játszódó eseményekről. Szüle- im is a legnagyobb bizonytalanságban voltak, mivel elutazásom óta semmi hírt nem kaptak felőlem. A fogolytáborban találkoztam egy falubeli legénnyel, aki egy héttel ko- rábban ért haza. Ő értesítette a családomat: élek és nemsokára hazaérkezem. Szüleim, testvéreim, ismerőseim, volt iskolatársaim örömmel fogadtak. A változásokról beszámoltak, de hosszabb időnek kellett eltelni, amíg magam is fel tudtam mérni a kialakult helyzetet. Regénybe illő történeteket meséltek el ismerőseim, de a családom élve maradásához is nagy szerencse kellett. A harci cselekmények a Nyíri-tanyán érte őket. Az orosz csapatok végigvonultak a területen. A tanyai állatok egy részét elhurcolták, a sertése- ket „levadászták”, elvitték. A tanyán két napig néhány tisztből és legény- ségből álló különítmény tartózkodott. Feltűnt nekik Margit nővérem férje, gyanút fogtak, hogy német katona lehet civilben. Két-három alkalommal is falhoz állították és le akarták lőni. Édesapám a fogság hat éve alatt elsajátított orosz nyelvtudásával pró- bálta magyarázni nekik, hogy magyar ember a sógorom és a feleségével itt

18 Tildy Zoltán (Losonc, 1889. november 18.-Budapest, 1961. augusztus 4.) református lelkész, politikus, miniszterelnök (1945. november 15.-1946. február 1.), majd a II. Köztársa- ság elnöke 1946. február 1.-1948. július 31. között. 50 lakik a szülőkkel a tanyán. Nagy bizonytalankodás, töprengés után letettek a kivégzéséről. Végül is az győzte meg őket, hogy látták a szüleim által mutatott esküvői fényképüket. Ez a veszedelem elhárult, de jött az újabb. Apámat elküldték a közeli két faluba – Tépére és Derecskére – kémlelje ki, vannak-e ott német csapatok. A lövöldözések folyamatosan zajlották. Apám nem kis félelemmel indult el a terep adta lehetőségek kihasználása mellett, a feladat teljesítésére. Amint mozgást észleltek – vagy az orosz, vagy a német csapatok – máris arrafelé lőttek az ágyúkkal. Egy fél nap alatt ért el a legközelebbi helység, Tépe közelébe. Messziről kémlelt a falu felé, nagyobb mozgást nem észlelt, ezért aztán este közeledtével elindult vissza a tanyára. Nagyon megköny- nyebbült az egész család, hogy épségben megúszta a „kémkedést”. Közben az orosz társaság elment Berettyóújfalu irányába. A fiatalabb Nyíri testvér a tanyai gazdálkodást meg sem próbálta fel- éleszteni, egészségi állapota sem tette volna lehetővé. Édesapámat a malomban foglalkoztatta, a malmot hamarosan az úgynevezett üzemi bizottság működtette. A család beköltözött a faluba, a Vadaskert falurészbe, ahol még korábban vettek egy szerény szoba-konyhás házat. Tartozott hozzá egy kicsi istálló, ott volt elhelyezve a tanyáról megmentett tehenünk. A földosztáskor a nagybirtokok megszüntetésével a rászorulók, – mezőgazdasággal foglal- kozók, cselédek – a terület adta lehetőségek kihasználásával a családtagok számához igazodó nagyságú földet kaptak. A szüleim így jutottak 4 kat. hold szántóhoz. Szerencsére a juttatott föld a házhoz közel volt, nem kellett sokat utazni. Nem valami jó minőségű szántó volt, idős Apámnak nagyon fárasztó volt a megművelése. Hamarosan·bevitte az 1945 őszén megalakult termelőszövetkezetbe. Két évig volt tagja a szövetkezetnek, aztán a föld tulajdonjogáról lemondva kilépett a szövetkezetből. Adódott a nagy kérdés számomra: mit kezdhetek az életemmel, hogyan alakítsam a sorsomat? Nem volt idő a töprengésre, mert a körülmények úgy hozták, hogy mások segítségemre siettek. A szomszédban lakott a Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetségének (FÉKOSZ) a megyei titkára. Az ő javaslatára a Szövetség megyei vezetése kinevezett a Megyei Munkaközvetítő Iroda titkárának. Ez a megbízatás nemcsak fizetés nélküli volt, de munkával sem járt. Volt egy szoba, amelyet a Dózsa termelőszövetkezet valamint a Földműves Szövet- kezet vezetőivel közösen használtunk. Mivel nekem tényleges munkám nem volt, egyetlen munkaadó, egyetlen munkavállaló nem jelentkezett, a szövet- kezet elnöke, Király Gergely felkért a szövetkezet ügyes-bajos adminisztra- tív teendőinek elvégzésére. Szívesen vállaltam, úgysem volt semmi tenniva- ló a Munkaközvetítő Irodán. Hamarosan a termelőszövetkezet alkalmazott – 51 a tomboló infláció közepette természetesen fizetés nélkül. Tulajdonképpen, mint a szövetkezetnél egyetlen érettségizett – tanult, írástudó – fiatalember a szövetkezet mindenese voltam: könyvelő, a forint bevezetése után pénztá- ros, a tevékenység bővülése után cégvezető, végül ügyvezető. A forint meg- jelenése után már a szövetkezettől fizetést kaptam, a FÉKOSZ-nál megszűnt a foglalkoztatásom. Lassan megismerkedtem a megváltozott politikai, társadalmi, gazdasági helyzettel. Bár közel egy éve véget ért a háború, még mindig mozgásban, változásban volt minden. Az új helyzetben a régi és most megkedvelt bará- taim segítettek eligazodni. A velem egykorú fiatalemberek közül sokat elvittek az oroszok „malenkij robotra”, akik 1948 tavaszán kerültek haza. Viszont feltűnően sok – főleg középkorú – emberrel találkoztam, aki a há- ború után költözött a faluba. Munkám során részese lehettem a szövetkezeti mozgalom történései- nek, a változásoknak. A faluban megvolt a Hangya szövetkezet két üzlete, egy ideig még részt vett a lakosság szűkre méretezett ellátásában. Politikai harcok közepette született meg és terebélyesedett a földműves szövetkeze- tek hálózata. Tevékenysége mindjobban sokoldalúbbá vált, így aztán az én munkám is bővült, feladataim erősödtek. Vegyeskereskedéssel foglalkozó üzleteket nyitottunk, benzinkutakat üzemeltettünk. Nagy forgalmú termény- felvásárlás és raktározás, gyapjúfelvásárlás tartozott a tevékenységi körünk- be. Egy gyapjúfelvásárlási tanfolyam elvégzése után a gyapjú minősítésben szerzett ismereteim birtokában tevékenyen tudtam részt venni az üzletek lebonyolításában. Ebben a környezetben jól éreztem magamat, szerettem itt dolgozni. A szövetkezetnek megbecsült tagja és munkatársa voltam. Egye- lőre nem gondoltam változtatni a megszokott életvitelemen. Egy kis kitérő mégis bekövetkezett. 1946 decemberében a FÉKOSZ központi vezetése – a megyei titkár ja- vaslatára – egyhónapos tanfolyamra hívott be, a szakszervezeti munka ala- posabb megismerése és vezető káderek kiképzése céljából. Én ezt úgy tekintettem, mint egy tanulási lehetőséget, újabb ismeretek megszerzését. A tanfolyam elvégzése után 1947. január l-i hatállyal, a FÉKOSZ Nógrád megyei titkárának neveztek ki. Ez a politikai jellegű munka számomra idegen volt, nem tudtam megbarátkozni vele. A hozzám tartozó járási titkárok különböző foglalkozásúak voltak. Például a balassagyarmati titkár Darvas (Darm) Vilmos volt, aki koráb- ban színészként több külföldi színházban megfordult, többek között Da- maszkuszban is. Sok segítséget nem kaptam tőle. Legaktívabban a színház körül ügyködött, a jó nevű Lendvai színészgeneráció egyik Balassagyarma- ton élő tagjával színielőadásokat szervezett és tartott. 52

Legfőbb munkám a helyi szervezetek látogatása és a központi feladatok közvetítése, a végrehajtás ellenőrzése volt. A vasútvonalak melletti helysé- gek látogatása viszonylag könnyebb volt, de kénytelen voltam a vasúti forgalom rendszertelen működéséhez igazodni. Nagy gondot jelentett a csak közúton elérhető falvak megközelítése. Erre a célra egy kerékpár állt ren- delkezésemre. Ennek télen nem sok hasznát vettem, mert a szokatlanul nagy havazások nem tették lehetővé a kerékpározást. A közeli helységeket gyalog kerestem fel. A rendezvényeket a központ szervezte, ahhoz kellett igazod- nom. Így fordult elő az a helyzet, hogy egyik este Erdőkürtön tartottam ismertetést, másnap délelőtt pedig Jobbágyiban kellett lennem. Ezt vonattal nem lehetett lebonyolítani, a vonatok akkor még ritkán és nagy késésekkel jártak. Egyetlen mód jöhetett számításba: gyalog átvágni a közel méteres hóval borított hegyoldalon, a falu irányába. Hideg, holdvilágos éjszakán 6 órás keserves gyaloglás után értem el Jobbágyiba. Ez végképpen megérlelte bennem azt a már fontolgatott elhatározást, hogy ez a munka nem nekem való. Ugyanakkor éreztem és tudtam, hogy a központi vezetés sem lehet a munkámmal megelégedve. A politikai pályát – ha lehet – messze el kell kerülnöm. Május l-i ha- tállyal a megbízatásomról lemondtam és visszatértem Berettyóújfaluba a Földműves Szövetkezethez, ahol örömmel és lelkesen fogadtak. Mindenhol megélénkült a kulturális élet, falunkban is alakult egy-két színjátszó kör. Az egyikben én is részt vettem néhány velem egykorú fiatal- lal együtt. Többnyire a könnyű műfajú kabarédarabokat játszottuk. Ezeken mi is és a nézők is, jól szórakoztak. Majd egy, a fővárosból a faluba látoga- tó, a kultúra világában jártasabb férfi hozott különböző színdarabokat. Na- gyobb „társulatot” alakítottunk és megkíséreltünk komolyabb drámákat betanulni. Ilyen volt Arnaud d'Usseau (1916-1990) Mélyek a gyökerek című drámája, amit a pesti és vidéki színházakban sikeresen játszottak. Sok próba után elfogadható színvonalon szerepeltünk vele a Leventeházban, sőt pár vidéki kultúrházban is. A következő évben kezdtük próbálni John Steinbeck (1908-1968) Ege- rek és emberek című drámáját, de ennek bemutatása már nélkülem zajlott, mert megérett bennem az elhatározás, hogy egyetemi szinten folytatom a tanulást. Nem könnyen szántam rá magamat az otthon és szüleim újbóli elhagyá- sára, de egyre erősebb lett a kísértés. A végső lökést az egyik falubeli pajtá- som, Karácsony István adta nekem a továbbtanulásra. Ő már akkor az Ag- rártudományi Egyetem másodéves hallgatója volt. Meggyőző erővel mutatta meg milyen nagy szükség van a mezőgazdaságban a korszerű ismeretekkel, tudással rendelkező szakemberekre. Felvázolta az agrárszakemberek előtt kibontakozó perspektívát, ezzel még vonzóbbá rajzolta meg a lehetőségeket. Döntöttem: 1949 őszén jelentkeztem az Agrártudományi Egyetemre. 53

EGYETEMI ÉVEIM

A kormány 1948 tavaszán az oktatás átszervezése folyamán a felsőfokú intézményeket központosította, számukat csökkentette. Megszűntek a nagy múltú Magyaróvári-, Keszthelyi-, Debrecen-Pallagpusztai Gazdasági Aka- démiák. Budapesten létrehozta az Agráregyetemet, amely magába foglalta szervezetileg a mezőgazdasági, állatorvosi, erdészeti és kertészeti oktatást. Az egyetem épületei, ahol a mezőgazdasági és kertészeti oktatás folyt, a Villányi- és a Ménesi úton kaptak helyet. Az egyetemi felvételt írásbeli és szóbeli vizsga előzte meg. Az én vizs- gázó csoportomat legnagyobb meglepetésemre és örömömre Páter Károly19 professzor, egykori szarvasi tanárom felügyelte. Az egyetemet 1950-ben átszervezték, a mezőgazdasági termelés sajátosságához igazodó karokat alakítottak ki: agronómiai (növénytermesztési), állattenyésztési, agrár- közgazdasági, kertészeti és mezőgazdasági gépészeti karok jöttek létre. Én az agrár-közgazdasági karon folytattam a tanulást. Ezt az évet még Buda- pesten töltöttük, majd 1951-ben az egyetemet – a kertészeti és a mezőgaz- dasági gépészeti kar kivételével – Gödöllőre tették ki. Az Agráregyetemen az agrár-közgazdasági kart azzal a céllal hozták létre, hogy a magas szintű mezőgazdasági ismeretek elsajátítása mellett egyidejűleg megfelelő szintű közgazdasági tudást – pénzügyi, számviteli – is kapjunk. Ugyanakkor pedig a Közgazdasági Egyetemen megalakult az ugyancsak agrár-közgazdasági kar nevet viselő fakultás, amely arra volt hivatva, hogy a magas szintű közgazdasági ismeretek mellett bizonyos szintű agrártudást is biztosítsanak a hallgatóknak. Tapasztalataim szerint ez az elgondolás a gyakorlatban nem hozott eredményt, „felemásra” sikeredett. Amint a tanév megkezdődött úgy éreztem, újra Szarvason vagyok a Tessedik Sámuel Gazdasági Tanintézetben. Itt oktattak régi kedves tanára- im: Páter Károly, Molnár Béla, Jeney László, Uzonyi Ferenc, Bagotai Ist- ván, Pecznik János. Ezek a nevek minősítették a Szarvasi Intézetet, és az ott folyó oktatás színvonalát. Az első két évben minden tekintetben érezhető volt a szervezetlenség, ami meglehetősen zavarta az oktatást és a tanulást. Az előadásokat külön- böző épületekben tartották. A nagylétszámú évfolyamok óráinak összehan- golása nehéz feladat elé állította az egyetemi vezetést. A közeli iskolák: József Attila, Margit Gimnázium dísztermeit vették igénybe a 200 fő elhe- lyezésére. Kihangosító berendezés még nem állt rendelkezésre, a távolabbi

19 Páter Károly (Kolozsvár, 1900. márc. 31. – Bp., 1964. márc. 14.): talajvegyész, egyetemi tanár, a mezőgazdasági tudomány kandidátusa (1952). 54 sorokba az oktatók hangja alig jutott el. Az előadásokra pedig nagyon kellett figyelni, mert a saját feljegyzéseinkre lehetett leginkább támaszkodni a beszámolók és vizsgák esetére. A professzorok húzódoztak a jegyzetek megírásától, ha írtak is, a sokszorosítás – stencilezés – nagyon gyenge mi- nőségű volt, nem egy esetben használhatatlan, olvashatatlan. A felkészülés- ben viszont a tanársegédek gyakorlati órái óriási segítséget jelentettek. Nagy örömmel vette birtokba az egyetem az abban az évben – 1949-ben – elkészült Ménesi úti új épületet. Az ifjúság a szüneteket kihasználva szí- vesen tanult, szórakozott az üvegfalú „Zsibongóban”. A hallgatókat a kollégiumokban helyezték el. Ezek a város legkülönbö- zőbb kerületeiben voltak. A távolabb lakók bizony sok időt töltöttek a vil- lamosokon. Nem jártak jobban a magánházaknál lakók sem, mert a szerencse nem mindig pártolt melléjük, hogy az egyetemhez közel tudjanak albér- letet szerezni. Én rövid ideig az Erzsébet fasorban egy villában laktam, egy negyed- éves hallgató – Latkovics György – volt a kollégium-igazgatója. A szobá- ban hatan laktunk, társaim szinte kizárólag szakérettségisek voltak. Még ősszel elköltöztettek bennünket a Fehérvári úti kollégiumba. Egy évig laktunk itt, nagyon jól összeszokott társaság alakult ki. A háznak volt egy kis udvara, ahol reggelente 10 perces tornával frissítettük fel magunkat a délelőtti előadásokra. Az Egyetem központi épülete, illetve a tanszékek közel voltak, nem sok időt kellett pazarolni a gyaloglásra. Az élelmet egy központi szervezet szállította a kollégiumban lakóknak. A kiosztásra a Margit Gimnázium vagy a József Attila Gimnázium egy nagy befogadó képességű helyisége szolgált. Az élelemért nagyon keveset kellett fizetni, a minősége az akkori ellátási színvonalhoz igazodó volt. Időnként hangzott el panasz a kosztra, de javulást alig tapasztaltunk. A panaszokat eltakarta az a lehetőség, ami a tanulást biztosította a diáktársa- ságnak. Egy-két esetben az agrárosok ellátását a közeli Műszaki Egyetem menzáján tudták biztosítani. Tapasztaltuk, hogy a minőégben nagy eltérés nem volt. Amikor 1950-ben létrehozták a különböző irányultságú karokat, a kol- légiumi elhelyezést is ahhoz igazították. Az agrár-közgazdasági kar hallga- tóit a Ménesi út egyik villájában helyezték el. Nagyon kényelmes szállásunk volt, szép környezetben. Amikor decemberben megnősültem, részünkre ebben a villában biztosítottak egy szobát. A gyakorlati oktatás nagyon nehezen alakult ki. Az első évben szinte alig voltunk szakmai gyakorlaton, esetenként egy-egy kellő színvonalon levő állami gazdaság tudott szállást és élelmezést biztosítani. Elvileg az állami gazdaság vezetői irányították a szakmai gyakorlatot, de a gazdaság 55 teendőinek folyamatossága erre nem sok alkalmat adott a velünk való fog- lalkozásra. Nem lehetett összehasonlítani a Tessedik Intézetben tapasztalt magas színvonalú gyakorlati oktatással. A gödöllői tapasztalataink már sokkal jobbak voltak. Addigra kialakult olyan állami gazdasági és termelőszövetkezeti kör, amely elfogadható mi- nőségű, állandó jellegű bemutató, gyakorló terepet biztosított. Megalakult az Egyetem és a közép-, felsőfokú intézetek tangazdasági rendszere. Az évközi gyakorlati oktatásban ezek jelentős szerepet játszottak. A legnagyobb segítséget azonban ebből a szempontból a nyári egyhónapos gyakorlatok jelentették. Én 1950-ben a Hortobágyi Állami Gazdaság mátai üzem- egységében, 1951-ben a Nógrádkövesdi Állami Gazdaságban, 1952-ben pedig a Mosonmagyaróvári Állami Gazdaságban töltöttem le a gyakorlati időt. 1951 őszén már Gödöllőn kezdtük meg a tanulást. Elégedetten tapasztaltuk, hogy az egyetemi oktatásban érezhető fejlődés következett be. Ren- deződött a kollégiumi elhelyezés is. Az első hónapban még a közeli Máriabesnyőn volt a szállásunk részben az akkor még ott lakó egyéves akadémistákkal közös épületben, részben pedig a „szerzetesi szobákban”. Máriabesnyőről vonaton lehetett elérni az Egyetemet, de a szép őszi időben a többség szívesebben sétált át az erdőn. A régi szarvasi emlékeim nyomán azt szerettem volna, ha az akkori kedves tanáraimmal többször találkozhattam volna. Sajnos az oktatás során csak néhányukkal találkozhattam. Egy évig hallgattuk Molnár Béla kulturtechnika tantárgyát. Még az a szerencse is ért engem, hogy találkoz- tam Szász János szarvasi évfolyamtársammal, aki a tanszéken volt tanárse- géd. Molnár Béla előadásai és gyakorlatai most is olyannak tűntek, mint közel egy évtizeddel előtte Szarvason. Jeney László egy féléven át a nö- vénytermelési tantárgy gyakorlatait vezette. Bagotai Istvánnal is csupán a növénytani gyakorlatokon találkoztam, illetve a tanszékén bekopogtattam hozzá, hogy a rövid idő szabta keretekben elbeszélgessünk. Pecznik János előadásában hallgattuk az agrokémia tantárgyat és gyakorlatokat. Amikor e sorokat írom, volt szarvasi tanáraim közül már senki sem él. Mi, agrárosok kb. 600 fővel 3 párhuzamos évfolyamon kezdtük meg az egyetemi tanulmányainkat. Már az első év után nagy volt a „lemorzsoló- dás”, sokan hagyták abba a tanulást, vagy más felsőoktatási intézményben próbálkoztak felvételt nyerni. Ez a folyamat legnagyobb részt azzal függött össze, hogy akit nem vettek fel egyéb irányultságú egyetemre, azt az Agrár- egyetemre átirányították. Jogászok, mérnökök, színészek stb. itt nem talál- ták meg a helyüket, kedveszegetten távoztak. 56

1950-ben az egyetemen bevezették a honvédelmi ismeretek oktatását. Két évig szerepelt a kötelező tantárgyak között. Az első évben a lányoknak is részt kellett venni az elméleti oktatásban, de a nyári egyhónapos katonai kiképzésen nem. Helyette egy hónapig Dunapentelén20 dolgoztak – igen nehéz és mostoha körülmények között – a Dunai Vasmű építésén. A fiúk 1951-ben és 1952-ben egy-egy hónapos katonai gyakorlati kiképzésen vettek részt Galambokon21, illetve Veszprémfajszon22. Kemény időszak volt, a szigorú fegyelmet és a teljesen feleslegesnek tűnő megpróbáltatásokat nehezen viseltük. A többi felsőoktatási intézményhez hasonlóan az Agráregyetemen is volt szovjet vendégprofesszor. Nálunk I. Krivcov egy félévig az üzemgaz- daság tantárgyból tartott előadásokat. Amit már akkor sejtettünk, később világosan beigazolódott, hogy előadásainak magyar viszonyok között nem sok gyakorlati hasznát vehettük. Néhány, az előadásában elhangzott fogal- mat igazán értelmezni sem tudtuk. Például a „komplex koca” mint üzem- gazdasági kategória számunkra nem közvetített semmit. A növénytermesztés tárgykörében olyan Magyarországon nem ismert, soha nem termelt növényeket is szerepeltettek a tankönyveket pótolni hiva- tott jegyzetekben, mint a földimogyoró (Arachis hypogaea), a kenaf (Hibiscus cannabinus), gumipitypang (Taraxacum kok-saghyz), aszklepiász-cserje23. Talán a gyapot24 volt az egyetlen olyan növény, amely átmenetileg te- kintélyes nagyságú területen jelent meg a gazdaságokban. Igaz, szánalmas terméseredménnyel. A magánéletemben is változás történt, ugyanis 1950-ben évfolyamtár-

20 Dunaújváros (1951 előtt Dunapentele, 1951-1961 között Sztálinváros) megyei jogú vá- ros Fejér megye délkeleti részén, a Duna jobb partján. 21 Galambok község Zala megyében, a Zalai-dombság DK-i részén, Nagykanizsától 10 km-re, Zalakaros fürdőváros szomszédságában, a 7-es főút mellett található. Fekvését keletről és délről elterülő róna, a nyugati magas dombok teszik festőivé. 22 Veszprémfajsz egy a Bakony déli lábánál fekvő egyutcás település. A Veszprém és Ta- polca közti illetve a 73-as főutat összekötő út mentén fekszik. Legközelebbi települések: Nemesvámos (4 km), Felsőörs (6 km), Csopak (9 km), Paloznak (8 km), Veszprém (9 km). 23 A selyemkóró (Asclepias) a meténgfélék (Apocynaceae) családjába tartozó növény- nemzetség. Hazánkban egy faj fordul elő, az A. syriaca, egy észak-amerikai eredetű, agresszí- ven terjeszkedő évelő gyomnövény. Mézelőként ugyan kiváló, de az őshonos fajok kiszorításá- val összehasonlíthatatlanul több kárt okoz. Főleg az alföldi homok talajokon terjed. 24 A gyapot (Gossypium) a kétszikűek (Magnoliopsida) közé tartozó mályvafélék (Malvaceae) valószínűleg legismertebb, kiemelkedő gazdasági jelentőségű nemzetsége. Min- tegy 34 faja a trópusokon, illetve a szubtrópusokon honos. Gyökerének kérge és a mag mérge- ző gosszipolt tartalmaz. 57 samat, Trungel Máriát feleségül vettem. Mindketten kitűnő eredménnyel vizsgáztunk a tantárgyakból, így az akkori lehetőségek szerinti legmagasabb ösztöndíjat (havi 325 Ft-ot) kaptuk. Én 1952. évtől főiskolai ösztöndíjban (havi 800 Ft) részesültem. (Akkori nevén Rákosi Mátyás tanulmányi ösz- töndíj.) Ez lényegesen megkönnyítette életvitelünket.

Házastársammal az egyetem előtt (1) Ketten az egyetem előtt (2) Egyetemi tanulmányaim egész ideje alatt kiemelkedő tudású, országo- san ismert és elismert tanárok tanítottak. Nem rajtuk múlt, ha némely tan- tárgyból nem sajátítottuk el a legmodernebb ismereteket, gyakorlati tudást. Szervezési, szervezeti problémák is gátló tényezőként jelentkeztek. (Példaképpen említhetem a növénytermesztési tantárgyat, amelyet má- sodéves korunkban dr. Jánossy Andor (1908-1975) tanított, majd harmad- éves korunkban ugyanezt a tantárgyat még egyszer dr. Kolbai Károly (1901-1972) professzor is egy évig tanította.) Az oktatói karból kiemelem dr. Kolbai Károlyt, mint aki véleményünk szerint a legszínesebb, legszemléltetőbb, humorral bőven vegyített előadá- sokat tartotta. Anekdotái, történetei közszájon forogtak, nem múlt el évfo- lyam találkozó anélkül, hogy fel ne elevenítsük. Pár évig működött az egy- éves Gazdasági Akadémia, amely az előtanulmányok nélküli (elemi iskolát vagy különböző tanfolyamot végzettek) zömmel termelőszövetkezeti dolgo- zókat készített fel. Őket is az egyetem tanárai okították, többek között Kolbai professzor. Az Akadémia növendékei egyik alkalommal szóvá tet- ték, hogy Kolbai előadásai – bár nagyon értékesek – nehezen érthetőek, mert nehéz követni a hosszú körmondatait. A megjegyzésre válaszol Kolbai: „Hát, bizony az én körmondataim vízben nem oldódnak!” 58

Akkortájt széleskörűen terjesztették a – szovjet mezőgazdászok ajánla- tára – a jarovizációs módszert, amelyet Trofim Gyenyiszovics Liszenko (1898-1976) szovjet professzor dolgozott ki. Magyar kifejezéssel ez tava- sziasítást jelent (bár ez nem volt találó nevesítés). Nálunk ez a módszer nem hozott átütő sikert, nem volt hosszú életű. Ezzel kapcsolatban idézett fel egy történetet Kolbai professzor. A kivá- ló gabonanemesítő, kutató Legány Ödön25 (1876-1944) abból kiindulva, hogy az őszi vetésű gabonák – búza, árpa nagyobb termést produkálnak, mint a tavaszi vetésű fajták, kísérletet folytatott a zab őszi vetésű fajtájának kialakítására. Évek alatt semmi eredményt nem tudott felmutatni, de még egy utolsó kísérletet tett. Akkor számolt le vele végleg, az utolsó „szakajtó kosárnyi” kísérleti vetőmagot földhöz vágva, amikor Kolbai kollegája meg- jegyezte: „Dönci Bátyám! Te hamarabb fogsz megőszülni, mint a zabod!” A mi évfolyamunk több vonatkozásban úttörőnek számított. 1953-ban bevezették az ötéves oktatást, ezért mi az eddigi nyári befejezés helyett félévvel később, decemberben végeztünk. Előírták és lehetővé tették az úgynevezett diplomamunka készítését, egyelőre csak szűkebb körben. Első ízben kellett államvizsgát tenni. A közgazdasági karon 12 hallgató készített diplomamunkát. A témákat az egyetem vezetése állította össze, kijelölte a témavezetőket, akik többnyi- re a minisztérium és szakigazgatás munkatársai közül kerültek ki. A témák közül „A munkaigényes növények termelésével kapcsolatos munkaerő biztosítása a makói járás termelőszövetkezeteiben” címűt választottam. Szeptember-november hónapokban Makón dolgoztam a Járási Tanács me- zőgazdasági osztályvezetőjének irányításával a termelőszövetkezetekben. A diplomamunkát a témavezető bírálatával december 15-ig benyújtottam, azt az egyetem elfogadta, sikeresen megvédtem. Akik nem diplomamunkát készítettek az ősz folyamán az államvizsgára készültek, decemberben ál- lamvizsgáztak. 1953 nyarán az egyetem nyilvánosságra hozta, hogy a diplomát szerzett hallgatók milyen munkahelyekre pályázhatnak. Tanulmányunk idején abban a hitben éltünk, hogy a kormányzat hatá- rozata és ígérete szerint a felnövekvő tanult szakembergárda tevékenyen részt vesz a mezőgazdasági üzemek – állami gazdaságok, gépállomások, termelőszövetkezetek – vezetésében, szakmai irányításában.

25 1900-ban a Magyaróvári Gazdasági Akadémiára, a Növénytermesztéstani Tanszékre került Cserháti Sándor mellé. A tanszéken elsősorban növénytermesztési kísérletek folytak, de egyre nagyobb figyelmet fordított növénynemesítési kísérletekre. 1903-ban már több növény- nyel – többek között cukorrépával és rozzsal – végzett keresztezéseket. Számos szántóföldi kultúrnövényt próbált egyedkiválasztás útján javítani. Ő foglalkozott először az őszi zab neme- sítésével. 59

Meglepetten tapasztaltuk, hogy néhány agronómusi, állattenyészői állás kivételével szinte csak brigádvezetői kiírásra pályázhattunk. Ezen kívül akadt egy-két könyvelői, közigazgatási munkakör. A felkínált munkahe- lyekkel kapcsolatos kritikánknak hangot adva kértük a Földművelésügyi Minisztériumot, adjanak lehetőséget kifogásaink személyes közlésére, prob- lémáink megvitatására. Így került sor az ifjúsági szervezet által szervezett konzultációra. A megbeszélésen a minisztérium két miniszterhelyettese és főosztályvezetője vett részt, érveinket, kifogásainkat, megjegyzéseinket nagyobbrészt elfogadták, és az Egyetem új pályázatokat írt ki. A végzett hallgatók közül néhányunkat a nyár folyamán megkerestek különböző szervezetektől. Kerestek számukra alkalmas felsőfokú végzett- ségű agrárszakembert. Engem a Szabad Föld újság vidéki tagozatának egyik vezetője keresett meg és kért egy agrártémájú – szabadon választott – cikket. Jelezte, amennyiben az írással elégedettek lesznek, munkatársuk lehe- tek a lap szerkesztőségénél. A választás és a megkeresés azért esett rám, mert az időközönként megjelenő AGRÁREGYETEM című újságban kisebb írásaim megjelentek, ezeket ismerték. A cikket megírtam, behívtak a szer- kesztőségbe, de az elbeszélgetés után már nem kerestek meg. A végzett egyetemi hallgatók pályázatát az ifjúsági szervezet titkárának és a kari dékánnak véleményezniük kellett, illetve javaslatot tenni a megpá- lyázott munkahelyre való alkalmasságot illetően. Én 1953 nyaráig voltam a kari ifjúsági szervezet – DISZ26 – titkára. Az ifjúsági szervezet felső vezetői olyan határozatot hoztak, hogy ezentúl az egyetem képviseletét önálló ifjú- sági titkár látja el. Tehát megbízatásom megszűnt, így az én pályázatomat is az újonnan megválasztott, immár „főállású” DISZ-titkár véleményezte. A pályázatban három munkahelyet lehetett megjelölni. A diplomamun- kám témavezetője az Országos Tervhivatal egyik osztályvezetője volt, jelezte azt a szándékot, hogy a diploma megszerzése után a hivatalban szíve- sen fogadnak. Azt javasolták, hogy csak egy munkahelyet, az Országos Tervhivatalt jelöljem meg. A DISZ titkár egyetértett a pályázatommal, de az agrár-közgazdasági kar dékánja, dr. Berend József állami gazdasági igazga- tónak javasolt. Ezt több alkalommal is írásban megerősítette. Közben a Földművelésügyi Minisztérium miniszterhelyettese – Halász Péter – behí- vott a minisztériumba és közölte, hogy vagy az abonyi, vagy a kecskeméti gépállomás igazgatói posztjára javasolnak. Ezzel nem értettem egyet, fő indoknak a családi helyzetemet jelöltem meg. Aztán hamarosan eldőlt a vita: a Tervhivatal a munkakönyvemet kiállította, birtokba vette.

26 A Dolgozó Ifjúság Szövetsége (vagy röviden DISZ) magyar ifjúsági tömegszervezet volt az 1950-es években. 60

Közülünk többeket helyeztek állami gazdaságba, gépállomásra igazga- tónak, főagronómusnak, főállattenyésztőnek. Azok közül, akik alacsonyabb munkakörben kezdték el a munkát, jó néhányan egy-két éven belül magasabb beosztásba kerültek. Én és Szlamenicky István évfolyamtársam és barátom a diplomamunkánk tervhivatali témavezetőink javaslatára és támo- gatásával az Országos Tervhivatal Mezőgazdasági Főosztályán kezdtük el a munkát 1954. január 2-án. Feleségem szintén ekkor kezdett dolgozni a Központi Statisztikai Hiva- tal Mezőgazdasági Főosztályán. 1987-ben ment nyugdíjba. Az agrár-közgazdasági karon 53 fő végzett, közülük 16 fő szakérettsé- givel27 került az egyetemre. A tények ismeretében bátran állítható, hogy az évfolyamunkról kikerült agrárszakemberek döntő többsége az előlegezett bizalomnak megfelelt. Bármilyen beosztásban dolgoztak, feletteseik nem vallottak velük szégyent. Munkájukkal kivívták vezetőik, munkatársaik bizalmát, megbecsülését és szeretetét. A tízéves találkozónkon – 1963-ban készített felmérés szerint öt állami gazdasági, illetve gépállomási igazgató, három főállattenyésztő, hat főagro- nómus és három termelőszövetkezeti elnök volt. Heten dolgoztak központi igazgatási szervezetnél, minisztériumban, az Anyag és Árhivatalban, az Országos Tervhivatalban. Hatan az időközben létesített tanárképzőt végez- ték el az Agráregyetem keretében és az egyetemen, illetve mezőgazdasági technikumokban végeztek oktatói tevékenységet. Az agrárközgazdászok megállták a helyüket mind az egyetemen, mind a gyakorlati munkában. Munkájukat oklevelekkel, állami és munkahelyi kitüntetésekkel ismerték el. Ebben a tekintetben a szakérettségivel egyetemre került fiatalok sem maradtak le. Az Aranydiploma étvételekor – 2003. évben – készített felmérés szerint közülük: 18 fő egyetemi doktori, 4 fő akadémiai doktori, l fő kandidátusi címet szerzett. Szakmai cikkek százai, könyvek tucatjai tanúsítják, hogy nem volt hiábavaló a tanulmányaik során a társadalom segítő támogatása.

27 A szakérettségi a középiskolai tanulmányokat nem végzett munkás és szegényparaszt ifjak számára 1948/49 és 1955 között szervezett tanfolyamoknak valamely egyetemre való felvételt lehetővé tevő záróvizsgája. Magyar Értelmező Kéziszótár. 1982. 61

Az Agrártudományi Egyetem főépülete Gödöllőn

Akik megkapták az Aranydiplomát Gödöllőn, 2003. május 31.-én Az első sorban jobbról második-harmadik a Szitó házaspár

HARMINCEGY ÉV A MUNKAHELYEN

Első éveim Az Országos Tervhivatal Mezőgazdasági Főosztályán, az akkori szervezeti rend szerint 1954. január 2-án kezdtem el a munkát. Munkaköri feladatom a rét-, legelő- és nádgazdálkodás tervezése, a tervek végrehajtásának ellenőr- zése volt. Feladataim közzé tartozott állandó jellegű kapcsolattartás kialakí- tása és ápolása a minisztériumokkal, tanácsokkal, a mezőgazdasági termelő- egységekkel. Ez utóbbiak munkáját – ha igénylik – javaslatokkal, tanáccsal segíteni. <<>> Még éppen csak megismertük a munkaköri teendőinket, kezdtünk eligazodni a munkánkhoz kapcsolódó hivatalok, szervezetek között, építettük a nélkülözhetetlen munkakapcsolatokat, máris megkaptuk a katonai behívót. Ugyanis·még a tiszti rendfokozat megszerzése hátra volt. Ez az egyetemi honvédelmi oktatás és a két alkalommal teljesített katonai kiképzés után kötelező volt. 1954 nyarán három hóna- pot töltöttünk Hajdúhadházon, illetve a faluhoz közeli erdőben kiépített táborban. Ez a tábor korábban – amint azt a parancsnokunktól hallottuk – gyermekfalu funkciót látott el. Ezt alakították át katonai kiképzéshez. A kiképzési idő letelt, a nyár végén a nyíregyházi laktanyában tisztekké avattak bennünket. Legtöbbünk alhadnagyi rangban szerelt le. <<>> A Tervhivatalban általános gyakorlat volt részt venni a hivatali munka mellett, azzal párhuzamosan a területi egységek ellenőrzésében. Ennek érdekében rendszeresen vidéki programokat terveztünk, szerveztünk és végeztünk. A tervezett kiszállásokról jelentést, a tapasztalatokról összege- zést, a feladatokra javaslatot kellett tenni. Ezeket az „élő” kapcsolatokat feletteseink megkövetelték, igényelték. Ezt a munkánkat mindenben segítet- ték, a szakmai fejlődésünket figyelemmel kisérték. Amint említettem, a Mezőgazdasági Főosztályon 1954. január 2-án kezdtük meg a munkát Szlamenicky István évfolyamtársammal és bará- tommal együtt, de ő az állattenyésztési osztályon. Főnökeink fejlődésünket azzal is segítették, hogy időt biztosítottak szakmai könyvek tanulmányozá- sára. Mindketten állandó látogatói voltunk a Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központnak, ahol a hazai irodalom mellett a külföldi szak- könyvekhez, kiadványokhoz, jelentésekhez hozzájuthattunk, tanulmányoz- hattuk a világ statisztikai adatait, értékelő írásait. Ugyancsak rendszeresen kutattuk a könyvesboltokban található régi, kiváló szakkönyveket. Olcsón 63 vásároltunk értékes, ritka példányokat, megalapítva saját szakmai könyvtá- runkat. Munkakörömben elsősorban a gyepgazdálkodással kellett foglal- koznom. A gyepgazdálkodás területén sok új dolgot nem lehetett feltalálni, az évszázadok folyamán felhalmozott ismeretanyagok ésszerű hasznosítása kézenfekvőnek bizonyult. Eligazításul szolgálhattak a Károly Rezső, gazda- sági akadémiai tanár „Rét-és legelőmivelés gyakorló és tanuló gazdák ré- szére” című könyvében rögzített tennivalók. 1899-ben írta: „Az utolsó évtizedekben, hazánkban a mezőgazdaság majd minden ágazatában örvendetes haladás észlelhető, a rétek és legelők azonban általában még mindig meglehetős mostoha elbánásban részesülnek, minek oka részben sokaknak az a hite is, hogy a természet, amely a rétek és legelők legnagyobb részét létrehozta, azok további gondozását is elvégzi. A rétek és legelők, melyek háziállataink táplálásához száraz és zöldta- karmányt szolgáltatnak, nem csekély közgazdasági fontossággal bírnak, mert a mezőgazdaságnak legfőbb támasza az állattenyésztés, amelyre legnagyobb gondot kell fordítanunk, ha azt akarjuk, hogy a mezőgazdaság kellően jövedelmezzen.” Ennek az állattenyésztés takarmányszükségletének biztosításában meg- határozó szerepe volt. Ugyanakkor tapasztaltam, hogy ezzel az ágazattal a tervezés igencsak mostohán bánt. A szakemberekkel való találkozások során kitűnt, milyen fontos lenne az ország mezőgazdaságilag művelt terü- letének 8-9%-át kitevő rét, 12-13%-át jelentő legelő szakszerű kezelése, minőségének javítása, a hozamok növelése. A gyepgazdálkodással már a XIX. század végén, a XX. század elején számos jeles kutató foglalkozott. Meglepően sok szakmai könyvvel, tanul- mánnyal találkoztam tervhivatali munkám első éveiben. Ilyen irányú kísér- letekkel Kolbai Károly is foglalkozott akadémiai tanár korában. Szép eredményeket remélt a magvetés útján telepített gyepek kutatásá- tól, kísérleteitől. Számos ezzel foglalkozó cikke közül kiemelte a „Gyepte- lepítés magvetéssel” címűt, amely legnagyobb megdöbbenésére a nyomdai levonatban „Gyeptelenítés megvetéssel” címmel szerepelt. Elbeszélése szerint ezt a hibát nem lehetett a nyomda ördögének a rovására írni, sokkal inkább az irigykedő kutató-kollegák voltak ebben ludasok. Kolbai Károly egy időben olyan réti perje fajta (Poa pratensis) kineme- sítésével is foglalkozott, amely magasra nő, bő szénatermést ad. Az ered- ményt egy tanulmányban közzétette, jelezve, hogy az a fajta eléri a 0,80- 0,90 m magasságot is. Egy fiatal kutató ezt vitatta, és merészen bírálta Kolbait mondván, az a fű jó, ha eléri a félméteres magasságot. Az okvetetlenkedésre imigyen reagált: „Kedves kolléga, jöjjön ki a kí- 6 4 sérleti telepre, tekintse meg az én intenzív perjémet. Garantálom, hogy állva fűbe haraphat!”. A mintegy 40 ezer hektárnyi nádas területtervezési szempontból semmi feladatot nem igényelt. Szervezetileg a Könnyűipari Minisztérium hatáskö- rébe tartozott, elsősorban az export lehetőségeivel foglalkoztak. A munkahely stabilitása után a lakáshelyzetünket is meg kellett oldani. 1953 nyarán már bizonyossá vált, hogy a kollégiumból célszerű lesz kiköl- töznünk, mert nemsokára megszületik az első gyermekünk. Az Egyetemtől nem messze egy albérletet szereztünk. A ház tulajdonképpen a tulajdonos családnak valamikor nyári-lakként szolgált. A felszereltsége is annak meg- felelő volt. Az emeleti szintet – ahol a mi szobánk volt – nem lehetett fűteni. Amikor a fiunk, Balázs megszületett egy sparherdet szereztünk, az szolgál- tatott kevés meleget, hogy elviselhető légkör legyen a lakásban. Nehezen lehetett a meleget tartani, a tető felől áradt a hideg. A csecsemőnk kis kezét éjjelre a pólyába kellett lekötözve tartani. Reggelre a szigorúbb hideg éjsza- kák után a tisztálkodásra szolgáló egyetlen lavór vize fagyos-hártyás lett. Januártól már mindkettőnknek volt állása, de egyik munkahely sem tudott lakást biztosítani számunkra. Én a HÉV-vel jártam be naponta a hivatalba, feleségem pár hónapig fizetés nélküli szabadságon volt. Január közepén egy véletlen folytán beköltöztünk Budapestre egy Szőlő-utcai komfort nélküli egyszobás lakásba. Ez illegális „lakásfoglalásnak” minősült, mert az akkori rendelkezések szerint csak letelepedési engedély birtokában lehetett lakást igényelni. A kerületi tanács ilyen engedélyt nem adott, bár· az Országos Tervhivatal is támogatta a kérelmünket. Így aztán május 25-én a másnapra kitűzött, hivatalos kilakoltatás elől a Tervhivatal egyik épületének VI. eme- leten levő „vasalószobájába” költöztünk. A munkahelyem két lehetőséggel szándékozta biztosítani a jövőbeni lakásunkat: azonnal be lehet költözni egy Bécsi-utcai legfelső szintű, félkomfortos lakásba, vagy megvárjuk a Zugló- ban készülő házban egy kétszoba-konyhás lakás – szolgálati lakás – novemberi átadását. Mi annak ellenére a szolgálati lakást választottuk, hogy már nyilvánvaló volt, hogy három hónapos katonai szolgálat vár rám. Ez az időszak a feleségemnek sokszoros gondot jelentett. November végén köl- töztünk a Nagy Lajos király úti lakásba. 1955-ben megszületett második fiunk. Mivel mindketten dolgoztunk, a gyerekeket bölcsödébe, óvodába vittük. Feleségem nyugdíjas szülei jöttek segítségünkre, a letelepedési engedély birtokában 1955-ben hozzánk költöz- tek. A zuglói lakás hat embernek szűkös lett, a Tervhivatal Budán, az Alko- tás utcában biztosított egy nagyobb lakást. Ebben lakunk immár több mint félévszázada.

Egyre fontosabb feladatok a Tervhivatalban 1956 januárjában a Tervhivatal vezetése a Távlati Tervezési Főosztályon önálló mezőgazdasági és élelmiszeripari osztályt szervezett – oda helyeztek. Az osztály feladata az akkor körvonalazódó második ötéves terv mezőgaz- daságra és élelmiszeriparra vonatkozó terveinek elkészítése volt. A tervezési munka javítása, a tervek jobb megalapozása érdekében se- gíteni kellett a megerősödött üzemek – állami gazdaságok, termelőszövet- kezetek – tervezési munkáját. Ezért a hivatal munkatársai egy-két hétig a kiemelt üzemekben segítették az ilyen irányú tevékenységüket. Én a Mező- falvai Állami Gazdaságban tevékenykedtem két hétig. Ezen a Főosztályon a munkám a szakmai fejlődésemet korlátozottan segítette. A munkám folyamatosságát megszakította, hogy a nyár derekán kéthó- napos katonai szolgálatra hívtak be Kaposvárra. Mint alhadnagyi rangban szolgáló tiszt a sorkatonák kiképzésében vettem részt. Október első felében szereltem le, és tértem vissza a hivatali munkához. Hruscsovnak28 a SZKP XX. Kongresszusán (1956) mondott nagyhatású leleplező beszéde a Tervhivatalban is bizonyos változásokat indított el. Egyre élesebb hangú beszélgetések, viták alakultak ki a szervezett gyűlése- ken, szakmai értekezéseken. Az országos lapok cikkei, értékelései nyomán bátrabb hangvételű írások jelentek meg a hivatal faliújságjain. A hivatal munkatársai először óvatosabban, majd egyre nagyobb számban és aktívab- ban vettek részt az 1950 márciusában megalakult Petőfi Kör29 rendezvénye- in, vitáin. A katonai szolgálat miatt csak a Közgazdasági Egyetemen rendezett mezőgazdasági témájú vitán, és a Kossuth Klubban szervezett irodalmi beszélgetésen vettem részt. 1956. október 24-től év végéig a hivatali munka csak esetlegesen foly- tatódott, december közepén kezdett újra szervezett formát nyerni. 1957 év elején a Tervhivatalban – akárcsak a minisztériumokban, közigazgatási egységekben, országos hatáskörű intézményekben – nagyarányú „racionali- zálásra” került sor. Az óriásira felduzzasztott létszám inkább gátolta, mint segítette az érdemi munkát. A tervezés módszere is alapvető változtatást igényelt, ha a kormányzat meg akart szabadulni az eddigi voluntarista ter-

28 Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894. április 17.-1971. szeptember 11.) ukrán nemzeti- ségű szovjet kommunista politikus volt, Sztálin halála után a Szovjetunió elsőszámú vezetője. 1953-tól 1964-ig a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) főtitkára, 1958 és 1964 között pedig a Minisztertanács elnöki posztját is betöltötte. 29 A Petőfi Kör rövid életű magyar értelmiségi mozgalom volt az 1950-es évek derekán, amely fontos szerepet töltött be a kommunista rendszernek az 1956-os forradalomhoz vezető erjedésében. 66 vezéstől. Ez lényeges létszámleépítéssel járt, sok dolgozónak az élete – legalábbis átmenetileg – rosszabbra fordult. A Mezőgazdasági Főosztály létszámát 42-ről 24-25-re csökkentették. Ilyen helyzetben döntött a vezető- ség, hogy engem a Távlatiról a Mezőgazdasági Főosztályra helyez át. Újra a növénytermelési osztályon végeztem a munkámat, de a korábbi- nál szélesebb körben, a szántóföldi termelés tervezése lett a feladatom. E területen a tervezés módszere nem sokat változott, majdnem ugyanazokat a munkálatokat kellett végezni, csökkentett létszámmal. Nagyon részletes számításokat végeztünk, amelynek eredménye aztán a tervben kötelező jelleget nyert. Az akkori technikai felszereltség mellett ez rengeteg kézi számítást, mechanikus munkát jelentett. Szerettem volna hasznosabb tevé- kenységet keresni és végezni, amelynek a nemzetgazdaság is több hasznát látná és az én szakmai fejlődésemet is jobban szolgálná. A Földműves Szö- vetkezetben szerzett tapasztalataim irányították figyelmemet a magyaror- szági vetőmagtermesztés fontosságára. Közöttük jelentős szerep jutott az úgynevezett „aprómagvaknak”. Ezekből a vetőmagvakból hagyományosan tekintélyes exportunk volt. A hazánkban termelt magféleségek évtizedek óta külföldön ismertek és meg- becsültek voltak magas csirázó képességük, fejlődési erélyük, fagy-, illetve szárazságtűrő képességük miatt. Az 1920-as években csupán az exportált pillangós növények magvainak értéke az agrártermékek kivitelének 8-10%- át tette ki. A második világháború után magexportunk jelentősen lecsök- kent, sőt még a hazai szükségletek kielégítése is gondot okozott. A világhírű magyar lucernamagból például 1952-től már nem jutott exportra. A fejlesztés összetett feladatainak meghatározása, a termőterület és a terméshozam növelése, a minőség javítása egy sor gazdaságpolitikai, ter- mesztéstechnikai intézkedést követelt. A célok meghatározásában a tapasztalatok, hozzáértő szakemberek rendelkezésre álltak, a megvalósítás azonban számos akadályba ütközött. Első szakmai cikkem ezekről szólt.30 1958 nyarán a Külkereskedelmi Főosztály mezőgazdasági és könnyű- ipari osztályára helyeztek át. Az agrár- és élelmiszeripari termékek kivitel- ének tervezésével foglalkoztam. Munkám szoros együttműködést kívánt meg a Külkereskedelmi Minisztériummal és az agrár-, illetve élelmiszeripa- ri termékek exportját lebonyolító vállalatokkal (Agrimpex, Terimpex, Monimpex, Hungarofruct és MAVAD). Külkereskedelmi kérdésekkel eddig nem foglalkoztam, ezekben járatlan voltam. Szerencsémre mind a minisztériumban, mind a vállalatoknál készsége-

30 Aprómag termesztésünk fejlesztésének gazdasági kérdései. Agrártudomány, 1958. december. 67 sen segítő partnerekre találtam. A külkereskedelmi forgalom és a nemzetkö- zi fizetési mérleg adatainak többsége titkosított volt, körülményesen lehetett hozzájutni. Ezért a munkám tetemes hányadát az áruforgalom adatainak megszerzése, feldolgozása, rendszerbefoglalása tette ki. Nagyrészt a minisz- térium és a vállalatok munkalapjaira támaszkodhattam. A tervezési munka mellett huzamosabb ideig a feladataim elvégzése utáni „túlórákban” tudtam rá időt szakítani. Minél több ismeretet, tárgyi tudást szereztem a „szakmá- ról”, annál jobban megszerettem. 1956 után az egyetemek életében kedvező változás történt. Az Agrártu- dományi Egyetem is megkapta a doktori cím adományozási jogát. A mező- gazdasági termelés tervezésével foglalkozó munkatársak közül többen el- kezdték a doktori disszertációt készíteni. A Külkereskedelmi Főosztályon eltöltött pár év alatt – úgy éreztem – megszereztem annyi ismeretet, amelynek birtokában célul tűzhetem ebben a témában elkészíteni az értekezést.31 Magyarország természeti és gazdasági adottságai meghatározták az ag- rártermékeknek az ország kivitelében betöltött szerepét. Termékeink jelen- tős része mindenkor külföldön talált gazdára. Agrárexportunknak kiemelke- dő hagyományai voltak. A tokaji bor, a Tisza vidéki nagy sikértartalmú „acélos búza”, a szegedi fűszerpaprika, a makói hagyma, a hízott marha, a libamáj már a XIX. században kiváló hírnevet és a magyar föld szorgos művelőinek tiszteletet és megbecsülést szerzett. Az 1934-1938 évek átlagá- ban a mezőgazdasági árutermékek kivitelének részesedése az összes export- ból mintegy 65% volt az ország akkori gazdasági szerkezetének, agrár-ipari jellegének következményeképpen. A háború utáni változások a külkereske- delmi áruforgalom összetételében is tükröződtek. A mezőgazdasági termé- kek részesedése a kivitelből fokozatosan csökkent, 1950-ben 45% volt, 1960-ra pedig 25-30% között váltakozott. Ebben az arányváltozásban nem csak az ipari termékkivitelünk növekedése, de – sajnos – a mezőgazdasági export visszafejlődése is tükröződik. Ez a csökkenés számos ok következménye. Lakosságunk megnöveke- dett igényei révén egyre többet fogyasztott a mezőgazdasági termékekből, olyanokból is, amelyeket azelőtt vagy nem becsült eléggé, vagy – és ennek jelentkezett nagyobb hatása – nem tudott megvásárolni (például egyes hús- félék, cukor, tojás, gyümölcsök stb.) Az is köztudomású, hogy a mezőgaz- dasági termelés az 1950-1953. években a kívánatosnál kisebb mértékben növekedett. Ha e tényezőkhöz még hozzászámítjuk jó néhány nyugati or-

31 A disszertációt – Magyarország mezőgazdasági kivitele – 1960-196l-ben elkészítettem és 1962. december 2l-én „summa cum laude” fokozattal megvédtem. 1963-ban a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó megjelentette. 68 szág áruvásárlási korlátozását, megszorító intézkedését érthetőbbé válik exportunk zsugorodása. Lényeges változás következett be agrárexportunk szerkezetében is. A háború előtti időkben a mezőgazdasági kivitelünknek általában a fele a növénytermesztésből adódott. Legnagyobb mennyiségben gabonaféléket vittünk külföldre. Az utolsó békeévben például az ország teljes exportjának egyharmada, a mezőgazdasági exportnak pedig csaknem egynegyede búza volt. Mindenképpen kívánatos lett volna az állattenyésztésből származó áruk arányának növelése. Ez a törekvés sajnos nem vezetett kellő ered- ményre. Kedvező változást csak 1958-ban lehetett észlelni először: a mező- gazdasági termékek exportján belül már valamivel meghaladta az 50%-ot. Kivitelünk összetételének változását mutatja az is, hogy milyen arány- ban képviselik a nyers- és feldolgozott áruk. Ugyanis az 1930-as években termékeink zöme nyers állapotban került külföldre. A feldolgozott áruk exportja több szempontból előnyösebb. Az ipar gyorsuló fejlődése, a mező- gazdasági termelés szerkezetének kedvező irányban történő változása, lehe- tővé tette a feldolgozott áruk arányának növelését, így 1958-ban már nagy- jából felét tette ki az összes exportnak. A háború utáni helyzetben jelentős változást hozott a szocialista orszá- gok létrejötte, a piacnak két nagy szektorra válása. A tervezésben ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Munkánk jelentős részét tette ki a nemzet- közi együttműködés, a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás, a szocialista országokkal folytatott tervegyeztetés. A tervek koordinációja természetesen kezdetben nem volt széleskörű, az 1949-l960 közötti években csaknem kizárólag a kölcsönös áruszállítások összehangolására irányult. A KGST32 megalakulása (1949) után ez a tevékenység megélénkült, és ebben a Tervhivatalnak fontos szerep jutott. Ebben a témakörben születtek a Közgazdasági Szemlében megjelent cikkeim.33 Hat évig dolgoztam a Külkereskedelmi Főosztályon. 1964-ben újra a Mezőgazdasági Főosztályra helyeztek át, osztályvezető-helyettesként az időközbeni átszervezések után kialakított növénytermelési és állattenyészté- si osztályon alakult ki a munkaköröm. Elsősorban takarmánygazdálkodási

32 A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (rövidítve KGST, angolul Comecon) a kö- zép- és kelet-európai szocialista országok gazdasági együttműködési szervezete a hidegháború alatt. 1949. január 25-én hozták létre Moszkvában, szovjet kezdeményezésre. Az európai ún. szocialista országok társadalmi-gazdasági rendszerének összeomlásával a KGST-t tagállamai 1991. június 28-án, budapesti ülésükön feloszlatták. 33 Mezőgazdasági exportunk alakulása. Közgazdasági Szemle, 1960. 8-9. A szocialista nemzetközi munkamegosztás és mezőgazdasági termékeink kivitele. Közgazdasági Szemle, 1963. 5. 69

ügyekkel, a szükségletek és fedezetek tervezésével, a takarmánymérlegek összeállításával és koordinálásával foglalkoztam. A hazai forrásból származó abrak-, szálas- és lédústakarmányok mellett egyre nagyobb szerep jutott az importból származó fehérjetakarmányoknak. A hazai abraktakarmány összetételére a fehérjeszegénység volt a jellemző. Az összes abraktakarmánynak az 1961-1964. években több mint 60%-át a kukorica tette ki. Állattenyésztésünk takarmányellátásában e növény jelen- tősége vitathatatlan, mint annak fő energiahordozója. A fehérjejellegű ta- karmányok részesedése azonban az abraktakarmányoknak alig 2%-át képvi- selte. Mindenképpen törekedni kellett a hazai fehérjetakarmány-bázis növe- lésére, de irreális célkitűzés lett volna a teljes szükséglet hazai termelésből történő kielégítése. Nem tekinthettünk el attól a ténytől, hogy az állattenyésztés fehérje- ellátása már nem csak a mezőgazdasági üzemek termelési és üzemszervezé- si problémája, a megoldásba világszerte egyre inkább bekapcsolódik az ipar is. Állattenyésztésünk gyorsabb ütemű fejlesztése, az állati termékek igény- szerinti szerkezetváltozása, a gazdaságosabb termelés nem nélkülözhette az akkorinál sokkal jobb fehérjetakarmány ellátottságot. Tarthatatlan volt, hogy az 1961-1964. évek átlagában az emészthető fe- hérjében a hiány 10-12%-os volt, s ezen belül pedig az állati fehérjében az ellátottság a szükséglethez viszonyítva alig 50%-os legyen. A hazai abrak- takarmány termésünk szerkezetében, a fehérjetartalmú takarmányok nagyobb arányú, gyorsütemű növelésében nem reménykedhettünk. Más utat- módot kellett keresni. A világban lezajló változások, azok hasznosítható tapasztalatainak fi- gyelembevételével hazánk is elkezdte az ipari előállítású fehérjetakarmá- nyok gyártását. Elsősorban a különböző jellegű állati eredetű nyersanyagok (hús- és baromfiipari melléktermékek, vér, csont, szaruanyagok, állati hul- lák stb.) feldolgozása révén nyílt erre lehetőség. Ilyen meggondolásból hozták létre 1950-ben az Állati Takarmányokat Előállító Vállalatot – ÁTEV – amely abban az évben mintegy 800-1000 tonna állatifehérje-takarmányt állított elő, elsősorban vágóhídi hulladékok- ból, összegyűjtött állati tetemekből, egyéb felhasználható hulladékokból (húslisztet és tápkorpát). Ez a mennyiség ugyan 1964-re 15-16 ezer tonnára növekedett, de ez is csupán 10%-át fedezte a szükségleteknek. A fehérjetakarmány-ellátásunk mennyiségi és minőségi növelése fon- tosságára, a fejlesztés lehetséges módjaira hívtuk fel a figyelmet cikkeink- ben.34 A fejlesztés fontosságát felismerve az ipari termelés szélesebb körű

34 Kincs a patában. Élet és Tudomány. 1967. 24., Szlameniczky I. – Szitó B.: Állatte- 70 bekapcsolódására jöttek létre ezekben az években a modern felszereltségű és nagyobb kapacitású ÁTEV üzemek több vidéki városunkban. Annak hangsúlyozása mellett, hogy minden lehetőséget ki kell használnunk a hazai fehérjetakarmány-bázis növelésére, a gazdaságosság figyelembevételével nem mondhatunk le a szükségletek import útján való biztosításáról. A világ forgalma a különböző fehérjetakarmányokból elég tetemes. 1960-1964-es évek átlagában hús és hallisztből 1,8 millió tonna, olajos mag és pogácsa mintegy 6 millió tonna, továbbá szójababból, földimogyoróból 1,3-1,3 millió tonna volt a forgalom. Ez utóbbi két terméknek egy része szintén takarmányozási célt szolgált. Magyarország az állattenyésztés igé- nyeihez igazodóan minden évben jelentős mennyiségű fehérjetakarmányt importált. Minden igyekezetünk, érvelésünk ellenére viszont az ország nemzetközi fizetési mérlegének lehetőségéhez, az éves árukereskedelmi tárgyalások pozícióihoz igazodóan az igényeket nem tudtuk teljes mérték- ben kielégíteni.35 A népgazdaság minden ágazatában – természetesen a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban is – mind határozottabban került előtérbe a gazdasá- gosság követelménye. Nem volt ez másképpen az exportnál sem. Különböző számításokat végeztünk arra vonatkozóan, miként alakult, a gazdaságosság a kivitelünknél, milyen törekvéseket, feladatokat lehet és kell meghatároznunk jövőbeni magatartásunkat illetően. A mezőgazdaság kivételével minden népgazdasági ágazatban a gazda- ságossági számításoknál a termékek önköltségéből indultak ki. Meg kell azonban jegyezni, hogy a számítások ezeknél is tartalmaztak bizonyos torzí- tó elemeket. Ezt a módszert a mezőgazdasági termelés sajátosságai miatt nem lehetett sikerrel alkalmazni. Ezért az agrártermékek exportgazdaságos- sági mutatóinak kidolgozásánál a belföldi beszerzési, felvásárlási ár és a külföldi értékesítési ár viszonyát vehettük alapul. Így egy-egy év esetében ez eligazítást adott, de hosszabb távra nem volt megbízható jelzés. Ugyanis a belföldi árak változatlan szinten tartása mellett az exportárak oly mérték- ben változhattak évről-évre, hogy a termékeink egy csapásra gazdaságosból gazdaságtalanra változtak. Ilyen gyorsan nem tudott reagálni a mezőgazda- sági termelési szerkezet. Egy másik számítási módszer azt vizsgálta, hogy az egyes terméknek, terméscsoportnak milyen a devizakitermelő-képessége. Egységnyi területről nyésztésünk fejlődéséről. Tudomány és Mezőgazdaság, 1965. 6. Szlameniczky I. – Szitó B.: Az állattenyésztés fejlesztésének irányáról. 'Tudomány és Mezőgazdaság, 1966. 1. 35 Szlameniczky I. – Szitó B.: A takarmányfehérje ellátás világgazdasági helyzete. Ba- romfiipar. 1967. 3. 71 származó áruért hány rubelt illetve dollárt tudunk szerezni. Ez a mutató használhatóbb volt az előbbinél, de a kiinduló számítást jelentősen módosí- totta az eltérő mértékű importanyag tartalom. 1964-1965-ben az Anyag- és Árhivatal szervezésében a Nehézipai Mi- nisztérium Ipargazdasági és Üzemszervezési Intézete vizsgálatot folytatott, mely szintén az exportgazdaságossággal volt összefüggésben. Ez a világpi- aci ármodell-számítás azt vizsgálta, hogy a KGST tagországainak egymás közötti forgalmában miként hatnak, hogyan érvényesülnek a világpiaci tendenciák, a tervezésben miként és mennyiben lehet és kell ezeket figyelembe venni. A Mezőgazdasági Főosztály részéről én vettem részt ebben a munká- ban. A vizsgálat két szakaszban, két évig tartott. A számítások azt a tényt erősítették meg, hogy a mezőgazdaságban a többi ágazattól eltérő módszert lehet alkalmazni. Továbbá, hogy a nemzetközi munkamegosztás alapján az áruforgalom volumenének kialakításánál a kölcsönös előnyök számbavétel- ének elsőbbsége van. Így aztán ezek a számítások, tanulmányok – ha nem is hasznavehetetlenek, de – mellőzhetőek voltak. 1968-ban a Távlati Tervezési Főosztályra helyeztek át. A termelési osz- tályon osztályvezető helyettesi beosztásban a mezőgazdaság, élelmiszeripar, erdő- és vízgazdaság hosszú távú tervezési feladatait láttam el. Munkánk legnagyobb részét a húszéves tervek kialakítása, koordinálása és egyeztetése tette ki. A távlati – húszéves – tervek országon belüli kidol- gozása, egyeztetése sem ment zökkenő nélkül, de a nemzetközi tárgyalások, megállapodások még több nehézséget okoztak. A főosztályon belüli mun- kamegosztás során én elsősorban a lengyel Tervhivatallal voltam szorosabb kapcsolatban. A velük folytatott tárgyalásokon vettem részt. A hosszú távú tervek egyeztetésének legnagyobb akadályát az jelentette, hogy Lengyelor- szágban a nagyüzemek – állami gazdaságok, termelőszövetkezetek – aránya alig haladta meg a 10%-ot, és nagyobb arányú változást húszéves távlatban sem terveztek. Ez a tervezésük legbizonytalanabb tényezője volt. Így azután ezeken a tárgyalásokon, egyeztetéseken nem sok eredményt könyvelhettünk el. Ezekben az években szervezték meg a Tervhivatal Számítástechnikai Központját. Meg kellett ismerkednünk ezzel az új technikai rendszerrel, kezdve az alapvető fogalmakkal, majd az alkalmazási területek meghatáro- zásával, végül a gyakorlati tennivalókkal. Ahhoz, hogy széles körben al- kalmazhassuk, több tekintetben a szemléletet meg kellett változtatni. Nem ismerve a számítástechnika lehetőségeit, korlátait, a munkatársak többsége abban a hitben élt, hogy egy csapásra megkönnyíti a munkánkat és a kiskapacitású, nehezen kezelhető kis egyéni számítógépektől megszabadít 72 bennünket. Elég sok idő telt el, mire felismertük a számítástechnikai bázis kétségtelen előnyét. Szélesebb körű alkalmazására csak a hosszú távú terve- zés egyes fázisában került sor.

A gazdasági mechanizmus reformja Az MSZMP36 Központi Bizottsága 1966 májusában határozott több mint másféléves vizsgálódás, széleskörű vita után a gazdasági mechanizmus reformjáról37. A munka elindításának az volt az indoka, hogy gazdálkodá- sunk akkori módszerei már nem feleltek meg a fejlődés által kikényszerített követelményeknek. Lehetővé és szükségessé vált a tervgazdálkodás tovább- fejlesztése. Ennek az volt a lényege, hogy a központi irányítást ne az eddigi gyakorlat szerint, úgynevezett tervlebontásos módszerrel, hanem közgazda- sági eszközökkel érvényesítsük, nagyobb teret és szerepet biztosítva az áru- és pénzviszonyoknak. A reform- elemeinek kidolgozásában a Tervhivatalnak részben irányító, részben koordináló szerepe volt. Munkaidőnk tetemes részét ez a tevékeny- ség kötötte le. A mezőgazdaság területén a reform szükségességét indokolta és a változtatás irányánál, a feladatok meghatározásánál abból kellett kiin- dulni, hogy az állam a mezőgazdaságból a tiszta jövedelmet olyan mérték- ben központosította, hogy a termelés bővítéséhez szükséges eszközök túl- nyomó többségét az újraelosztás bonyolult csatornáin (hitel és egyéb for- mában) juttatta vissza a termelőegységeknek. Hozzátehetjük, nem elegendő mértékben. Tervezési gyakorlatunk a mezőgazdasági termelés sajátosságaiból adó- dó körülményeket eddig egyáltalán nem, vagy csak kismértékben vette figyelembe. Nem volt tekintettel a termelésfejlesztés reális lehetőségeire, a termelők anyagi érdekeltségére pedig egyáltalán nem ügyelt. Bár a helyzet 1956 után némiképpen javult, de a gyorsabb fejlődésnek még ekkor is erő- teljes korlátai voltak. A tudományos területen és a gyakorlatban dolgozó szakemberek soka- ságát bevonva készült el a gazdasági mechanizmus reformja. Újabb széles- körű vita után öntötték végleges formába a célkitűzéseket, a megvalósítás-

36 A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egy kommunista politikai párt volt Ma- gyarországon, amely szovjet támogatással és felügyelettel kizárólagosan gyakorolta a hatalmat (állampárt) 1956 novembere és 1989 októbere között. 37 Az új gazdasági mechanizmus a gazdaság irányításának és tervezésének átfogó reformja volt, amelyet Magyarországon az 1960-as évek közepén készítettek elő, és 1968. január 1- jén vezettek be. Az előkészítő munkákat Nyers Rezső, az MSZMP KB gazdaságpolitikai osztályának titkára koordinálta. 73 hoz kapcsolódó feltételeket és módszereket tartalmazó anyagot. Ezután került sor a reform ismertetésére az ország minden területén a középszintű irányító szerveknél éppúgy, mint a termelő, gazdálkodó egységeknél. Ebben a munkában a Tervhivatal munkatársai a kidolgozásához hasonlóan széles- körűen vettek részt. Mint a külkereskedelmi tevékenységben jártasabb munkatárs én azon a területen vettem ki a részem, vállaltam feladatot. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) által szervezett körök- ben, társaságokban tartottam előadásokat, ismertetéseket az ország majdnem minden régiójában, megyei központokban, vállalatoknál, gazdálkodó egységeknél. A reform iránt igen nagy volt az érdeklődés. A konzultációkon elhangzott kérdések, megjegyzések azonban a megvalósításra vonatkozó kétségeket is tükrözték. A Távlati Tervezési Főosztályon töltött hat évemet csak részben értéke- lem számomra előnyösnek, értékesnek. Munkaterületem szélesedett, újszerű feladatokkal ismerkedtem meg, szélesebb körű ismeretekre tettem szert, szorosabban bekapcsolódtam a nemzetközi együttműködés ágazatunkat érintő ügyeibe. Ugyanakkor a főosztály feladataiból és a munkakörömből fakadóan a szorosabban vett mezőgazdasági szakterülettől, a megszokott gyakorlati munkától távolabb kerültem. Szakmai irodalmi tevékenységem is megrit- kult. Ezért örömmel fogadtam, amikor 1975-ben – immár negyedik alkalommal – újra a Mezőgazdasági és Élelmezési Főosztályra irányítottak. Osztályvezetőnek neveztek ki és a növényi termékek osztályának veze- tésével bíztak meg. Az osztályon legfontosabb feladatunk volt az éves tervek kidolgozása, a teljesítést szolgáló technikai feltételek biztosítása (gépek, műtrágya, növényvédő-szerek stb.). A végrehajtás ellenőrzését szolgálták a szakmai konzultációk, tanácskozások és a gazdálkodó egységek meglátoga- tása rendszeresen ismétlődően. A tudományos és műszaki együttműködés A Távlati Tervezési Főosztályon tapasztaltam, hogy a hivatal főosztályai az idők folyamán egyre jobban figyelembe vették a hosszú távú tervekben meghatározott célkitűzéseket és főképpen a tudományos és műszaki együttműködés területén jelentős eredményeket értek el. A mi osztályunk is ezt a gyakorlatot folytatta, sőt mindjobban bekapcsolódott e tevékenységbe. Fontos és nagy eredményekkel kecsegtető formája volt a szellemi ter- mékek, tudományos eredmények és tapasztalatok, műszaki dokumentációk rendszeres cseréje. A növénytermesztésben a kölcsönös segítés elsősorban a különböző mezőgazdasági kultúrák kiváló tulajdonságokkal rendelkező fajtáinak kicserélésében nyilvánult meg. 74

A szocialista országokban jól ismerték és széles körben elterjedtek a magyar hibridkukorica-vetőmagok, különösen a martonvásári intézet által előállított hibridkombinációk. Természeti adottságaink és termelési hagyo- mányaink alapján hazánk egyik fő vetőmagtermelő bázissá fejlődött. Első- sorban a tőlünk északra fekvő államok részéről jelentkezett igény a magyar takarmány magvak – lucerna, vöröshere, hüvelyesek – iránt. Ugyanilyen megfontolásból jöhetett számításba a kertészeti kultúrák termesztése. A magyar gyümölcsök és zöldségfélék nemcsak hagyományosan jól teremnek, de íz-, és zamatanyagokban is igen gazdagok. Hazánk bizonyos területein, ezeket gazdaságosan lehet termelni (jonatán alma, kajszi- és őszibarack). A tudományos és műszaki együttműködés fejlesztése érdekében alakultak azok a kétoldalú bizottságok, amelyek a kormány által e célból létreho- zott apparátus keretében és vezetésével működtek. A Mezőgazdasági Főosztály engem jelölt ki a Vietnami Szocialista Köztársaság és a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság illetékeseivel folytatott tárgyalásokon való közreműködéssel. Ezek a fejlődő országok nagy érdeklődést mutattak a magyar mezőgazdaság termelési rendszerei iránt. Elsősorban a gabonatermesztés – kukorica – valamint a baromfite- nyésztés fejlett módszerei érdekelték őket. A nálunk elért eredményekről rendszeresen tájékoztattunk, a tapasztalatokat ismertettük velük, segítettünk a módszer meghonosításában. Tanácsokat adtunk a továbbfejlesztés lehető- ségeinek meghatározásához, a helyi eredmények értékeléséhez. Több alkalommal utaztam Vietnamba és Laoszba, megtekintettem mi- ként valósulnak meg a tárgyalások célkitűzései, a sajátos viszonyok között milyen eréllyel küzdenek a magyar tapasztalok átültetésének nehézségeivel. Arról bizonyosodtam meg, hogy a sok nehézséggel, bajjal küzdő országok a mi termelési eredményeink maximális elismerése mellett hajlamosok voltak eltekinteni saját lehetőségeik korlátaitól. Számos példa mutatta, milyen kudarc vár rájuk, ha nem veszik figyelembe országuk természeti viszonyait, a náluk érvényesülő közgazdasági, irányítási mechanizmust. Amikor pedig látták a különbséget a magyar és országuk mezőgazdasági terméseredménye között, csalódásuknak adtak hangot. Ezt főleg Vietnamban a kukoricatermesztés, baromfi- és a nyúlte- nyésztés tekintetében tapasztaltam. A tudományos és műszaki együttműködés bizonyos eredményeket hozott az afrikai államok némelyikében. Részt vehettem a Benini Köztársaság és az Elefántcsontparti Köztársaság illetékes szakembereivel folytatott tár- gyalásokon. A mezőgazdasági eredmények iránti érdeklődés a Benini Köztársaság- ban volt különösen intenzív. Szép sikereket értek el a magyar hibridkukori- 75 ca-magvak alkalmazásával. Ugyanakkor itt tapasztaltam azt is, milyen irreá- lis elvárások vannak Magyarországgal – és általában a szocialista országok- kal – szemben. Mintegy követelték a nagyarányú gazdasági segítséget a részükre nyújtott tudományos és műszaki mellett. Hajlamosak voltak eltekinteni a magasabb kormányzati szinten rögzített megállapodásoktól, amitől mi természetesen nem tudtunk eltérni. Az 1980-as években a Tervhivatal szervezetében, az egyes főosztályok struktúrájában további változtatások léptek életbe. Így főosztályunkon is a feladatok átcsoportosítására került sor, amelynek során az összefoglaló osztály vezetésével bíztak meg. Ennek az osztálynak a munkaköre főleg a tervezési feladatok megszervezésére, összehangolására szorítkozott. A me- zőgazdasági termelés folyamatára még kevesebb rátekintésem nyílt. A szakmai rendezvények látogatására, tapasztalatok szerzésére, haszno- sítására mind kevesebb időm és alkalmam volt. Ilyen körülmények között értem meg a 60. életévemet, és köszöntött rám a nyugdíjas kor. 1985. július 1. napjától nyugdíjas éveimet élem.

Losonczi Pál38, az Elnöki Tanács Elnöke átadja a kitüntetést

38 Losonczi Pál, ered. Laklia Pál (Bolhó, 1919. szeptember 18. – Kaposvár, 2005. március 28.) barcsi tsz elnök, 1967-1987 között az Elnöki Tanács elnöke. Apja vitéz volt. 76

A több mint harminc éves tervhivatali munkaviszonyom alatt mindvé- gig éreztem a hivatali vezetés támogatását, fejlődésem jóindulatú elősegíté- sét. Törekvésemet munkám színvonalának emelésére, szakmai tudásom gyarapodását elismerték mind anyagi, mind erkölcsi vonatkozásban. A földművelésügyi miniszter 1957-ben a Mezőgazdaság Kiváló Dolgo- zója jelvénnyel tüntetett ki. Az Országos Tervhivatal javaslatára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1962-ben a Szocialista Munkáért Érdem- éremmel, 1972-ben – a magyar tervgazdaság 25 éves jubileuma alkalmából – a Munka Érdemrend ezüst, majd 1984-ben az arany fokozatával tüntetett ki. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa 1966-ban Kiváló Dolgozó jelvényt adományozott részemre. A Tervhivatalban eltöltött 20 és 30 éves munkaviszonyom alkalmából megkaptam a jubileumi jelvényeket.

NÉHÁNY GONDOLAT A SPORTRÓL

Sportélet az egyetemen Budapesten az első egyetemi évek alatt külön testnevelési óra nem volt beiktatva a tanulmányi rendbe. A kollégiumokban a reggeli rendszeres testmozgás – negyedórás torna – részben pótolta az egészséges életmódhoz szorosan hozzátartozó testnevelési órákat. Emellett lehetőség volt valamelyik egyetem sportpályáján bizonyos sportnak hódolni. Ezt kevesen használ- ták ki, leginkább azok, akik már korábban rendszeresen sportoltak. Legtöb- bünk számára abban az időben a sportot a labdarúgás jelentette. Másodikosok voltunk, amikor életre keltették a – később országosan el- terjesztett – Munkára Harcra Kész39 (MHK) mozgalmat. Az egyetemen ebben kötelező volt részt venni. Többnyire kezdetleges sportfeladatokat kellett teljesíteni, amelyek aztán mindenkinek az erre a célra szolgáló füze- tébe rögzítették. Ezek a foglalkozások nem nagy népszerűségnek örvendtek. Gödöllőn már szervezettebb formában folyt a testnevelés. Heti egy órá- ban szerepelt a tanrendben, a foglalkozásokat a testnevelő tanár vezette. A honvédelmi órák bevezetésével egy időben megalakult a lövészklub, amelyen fiuk és lányok közül számosan lelkesen vettek részt. Járási szintű ver- senyeket rendeztek. Hallgatóink ezeken jól szerepeltek. A labdarúgás vonzotta a fiatalokat, évfolyamonként alakultak csapatok. Szabadidőben lelkes nézősereg biztatta a csapatokat. Az MHK mozgalom- ban itt is kötelező volt részt venni. A lelkesedés egyre lanyhult, a tanulmá- nyi feladatok sűrűsödtek, kevesebb idő jutott ezekre a kényszerű feladatokra is. Én ugyanúgy, mint eddig, a futballozást részesítettem más sportágakkal szemben előnyben. Váltakozó sikerrel védtem a csapatom kapuját. Amikor az ifjúsági szervezet (DISZ) kari titkárának megválasztottak, már a sportra kevesebb időm jutott. Gödöllő földrajzi fekvése, a gyönyörű környezet természet adta lehető- séget nyújtott volna a rendszeres, szervezett kirándulásra, természetjárásra. Sajnos ezt a lehetőséget nem használtuk ki, erre biztatást senkitől nem kaptunk, mi magunk sem kezdeményeztük.

39 A vidéki tömegsport elterjedésében nagy szerepet játszott az MHK, azaz a "Munkára Harcra Kész" mozgalom, amely a leventéhez hasonlóan a polgári társadalom militarizálásának eszköze volt. Az ún. MHK-próbákon 1951 és 1954 között évente 320—520 ezren vettek részt országosan. 78

Sportélet a munkahelyen Az Országos Tervhivatalban rendszeres, jól szervezett sportélet folyt. Ebben bárki igénye szerint részt vehetett. A Margitszigeten volt a hivatal klubháza az átlagosnál magasabb színvonalú felszereltséggel. Több teniszpálya állt rendelkezésre, a közvetlen mellette lévő Sportuszodába bérletet lehetett szerezni. Futballozásra, bizonyos időkre mindig rendelkezésre állt egy köze- li pálya. Tréningre, főosztályok közötti versenyekre reggel 6-tól 8-ig igény- be vehettük. A klubháznak megfelelő méretű zuhanyozója, büféje és alkalmi összejövetelekre, szórakozásra alkalmas termei voltak. A természetjáró szakosztály rendszeresen szervezett kirándulásokat a közeli szép helyekre, a túrák nagy népszerűségnek örvendtek. Az egynapos túrák fáradtsága felélénkítette a munkatársakat. Nyáron a hivatal autóbuszá- val vasárnaponként lehetett leutazni a hivatal révfülöpi üdülőjéhez, a csóna- kokkal, vitorlásokkal, motorcsónakkal felszerelt strandra. A horgászok kipróbálhatták a szerencséjüket. A hivatalban a Honvédelmi Szövetség40 keretében megalakult a tartalé- kos tiszti tagozat. Ebben bizonyos kötelező elméleti és gyakorlati képzést kaptak a hivatal tartalékos tisztjei. A szakosztályban lövészklub is műkö- dött, tagjai kerületi és minisztériumok közötti versenyeken vettek évente részt. Versenyzőink általában az élcsoportban végeztek. Egyéni versenyzőik közül néhányan néha-néha egy-egy aranyérmet tudtak elnyerni. Az én egyéni legjobb teljesítményem egy 3. hely volt 1965-ben. A futballozás népszerűsége a hivatalunkban is jellemző volt. Az évek során kialakult egy tervhivatali közös csapat, amely évente más minisztéri- umokkal, főhivatalokkal mérte össze az erejét. Ebben a csapatban én is helyet kaptam a kapus posztján. 1961. szeptember 16-án csapatunk a Köz- ponti Statisztikai Hivatal futballistáival játszott döntő mérkőzést. Feleségem a KSH-ban dolgozott, így elérkezettnek látta az időt, hogy életében legalább egy mérkőzést megnézzen. Semmi öröme nem volt a látottakban, mert én a mérkőzés első félideje közepén egy szerencsétlen kifutás során a bokámat eltörtem. Ez aztán az én „futballista karrieremnek” véget vetett.

40 A Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) egy sport és szabadidős tevékenységeket szervező országos félkatonai szervezet volt 1948 és 1990 között. Története során politikai okokból többször átalakult, a neve is változott. 79

A CSALÁDOMRÓL

Két fiunk van és három unokánk. Mindannyian Nyugat-Ausztrália főváro- sában, Perth-ben élnek. Balázs fiunk 1953-ban született Gödöllőn. 1977-ben Budapesten a Műszaki Egyetem közlekedésépítő szakán építőmérnöki dip- lomát szerzett. Jelenleg Perth-ben a Várostervezési Hivatalban az állami közlekedés és vasúthálózat fejlesztésével foglalkozik. András fiunk 1955-ben született Budapesten, a Gödöllői Agrártudomá- nyi Egyetem Mezőgazdaság-tudományi Karán diplomázott 1979-ben, majd ugyanott megszerezte a növényvédő szakmérnöki képesítést. Jelenleg Perth- ben a Földművelési és Élelmezési Minisztérium rovargyűjteményének veze- tője, és a karantén szolgálat ügyeivel foglalkozik. Rendszeresen hazalátogatnak, számunkra ezek a legszebb ünnepnapok. Most feleségemmel együtt a nyugdíjas éveinket éljük, és készülünk a 60. házassági évfordulónk megünneplésére. Nyugdíjasként rövid ideig a szakmámmal kapcsolatos munkákat vállaltam. Több mint húsz évig a Pénz- ügyminisztérium Szakszervezeti Bizottságának Tervhivatali Csoportjában, mint bizottsági elnökhelyettes segítettem nyugdíjasainknak ügyes-bajos dolgaikban.

UTÓSZÓ

Az emberi sors forgandó: életünkben vannak kellemes és kevésbé kellemes, vidám és szomorú időszakok. Általános tapasztalat, hogy a fiatal korban szerzett élmények a legmaradandóbb emlékek közé sorolhatók. Ezek egész életünk folyamán elkísérnek bennünket. A legszebb emlékeim között tartom számon a szarvasi Tessedik Sámuel Középfokú Gazdasági Tanintézetben eltöltött négy évet. Az ötévenkénti találkozókra tett fogadalmunkat eleinte maradéktalanul teljesítettük. Ké- sőbb, ahogy „ritkultak soraink”, ritkultak a találkozók is, majd megszűntek. Ma már a szarvasi évfolyamtársak közül alig néhányan élnek. Emberi gyarlóság: a könnyebb ellenállást választani, és hagyni, halvá- nyulni az emlékeket. A régi életünk iránti vonzódás, ha gyengül, titokban vár valakire, aki feléleszti a múlt szépségei iránti vágyakozást. Most, mint életem során annyiszor tapasztaltam, a szerencse megint szárnyai alá vont. Megkeresett két szarvasi öreggazdász, dr. Köhler Mihály és Bagó La- jos. Ösztönzésükre örömmel tértem vissza a szarvasi évekhez. Sajnos, az Alma Mater meglátogatását öreg korom fizikai gyengesége meggátolta. 80

Bármily kedvesen hívott a megújult intézet, az Öreggazdász Egyesület, a Vasdiplomát sem tudtam személyesen átvenni (2008) Szarvason.

Csoportkép a II. év elvégzése után Szelényi tanár úrral Háttérben a gazdasági tanintézet kiskapuja.

A Szarvasi Gazdász emlékmű ünnepélyes leleplezése. 2007. X. 18. Balról: Bagó Lajos, dr. Bukovinszky László, Takácsné dr. Hájos Mária, Viczián Orsolya f.h. és dr. Köhler Mihály

A „visszatalálás” Szarvashoz erős nosztalgiát ébresztett bennem a fia- talságom, gazdász éveim iránt. Gazdászkori tárgyaimat szívesen az iskola- történeti gyűjtemény részére ajándékoztam volna, de – mint annyi más érték – a háborús évek alatt megsemmisültek. Egyre több emlék elevenedett meg bennem, sokat gondoltam – gondolok – a kedves iskolára, tanáraimra, cim- boráimra, a hely szépségeire. Gondolataimat papírra vetettem és köszönetem, hálám jeléül elküldtem a Tessedik Öreggazdász Egyesület örökös elnökének, dr. Köhler Mihály barátomnak. Köszönet a fáradozásáért, a megvívott harcért, a szép szarvasi gazdász-hagyományok megőrzéséért, fejlesztéséért, az iskolaparkban felál- lított Szarvasi Gazdász szoborért. Melengeti szívemet az az érzés, hogy a „Szarvasi emlékek41” c. verse- met kedvezően fogadták. Jól estek az elismerő szavak szerény teljesítmé- nyemért. Nem vagyok költő, ily babérokra törni tehetségemből nem telik. De a rímelő sorok szívem igaz érzéseit tükrözik. Bennem pedig erősítik a város, az intézet iránti szeretetet és megbecsülést. Isten áldása legyen az iskolán, az oktatókon, nevelőkön. És a diákokon! Kívánom, legyenek boldog gazdászok, még boldogabb, hosszú életű, megelégedett, bölcs ÖREGGAZDÁSZOK.

A Szarvasi Gazdász emlékmű egyházi áldása (2008. IX. 10.) Balról: Pentaller Attila református lelkész, Seidl Ambrus r. katolikus plébános, Lázár Zsolt evangélikus lelkész

41 Dr. Szitó Balázs: Szarvasi emlékek. Szarvas és Vidéke. 2010. február 4. 82

SZAKMAI ÍRÁSAIM JEGYZÉKE

1. Csáki Norbert-Szitó Balázs: Magyarország mezőgazdasági kivitele. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1963. 2. Szitó Balázs: Aprómag termesztésünk fejleszté- sének gazdasági kérdései. Agrártudomány, 1958. 11. 3. Szitó Balázs: Mit nyújt a magyar mezőgazdaság a világpiacnak? Élet és Tu- domány, 1959. 28. 4. Szitó Balázs: Mezőgazda- sági exportunk alakulása. Közgazdasági Szemle, 1960. 8-9. 5. Szitó Balázs: A szocialista nemzetközi munka- megosztás és mezőgazda- sági termékeink kivitele. Közgazdasági Szemle, 1963. 5. 6. Szlamenicky István-Szitó Balázs: Állattenyészté- sünk fejlődéséről. Tudomány és Mezőgazdaság, 1965. 6. 7. Szlamenicky István-Szitó Balázs: Az állattenyésztés fejlesztésének irányáról. Tudomány és Mezőgazdaság, 1966. 1. 8. Szlamenicky István-Szitó Balázs: A takarmányfehérje ellátás világ- gazdasági helyzete. Baromfiipar, 1967. 3. 9. Szitó Balázs: Kincs a patában. Élet és Tudomány, 1967. 24. 10. Szitó Balázs: A mezőgazdasági termékek fogyasztása és a külke- reskedelmi igények. Gazdálkodás, 1969. 3. 11. Szitó Balázs: A mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek export- gazdaságosságának egyes kérdései. Gazdálkodás, 1969. 8.

VERSBE SZEDETT GONDOLATIMBÓL

Szarvasi emlékek Írta: Dr. Szitó Balázs. Budapest, 2008. Öreggazdász! Ha egyszer majd erre jársz, Régi iskoládra oly könnyen rátalálsz. Emlékét örökké szívedben hordozod, Ifjúkorodban évekig ez volt az otthonod. Még gyerek voltál, mikor kapuján beléptél, Az évek során felnőtté itt értél. Sok szép reményedet rejtik e falak, Mit megálmodtál diákéveid alatt. Mint anya gyermekére, rád úgy vigyázott, Ha ellene vétettél, ő megbocsátott. Számodra tudást bőkezűen adott, Légy büszke, hogy ﬁává fogadott. Óvott, tanított és emberré nevelt, S mint te őt, téged soha el nem felejt. Hű Alma Mater! Százéves nemsokára! Kérd Isten áldását erre az iskolára. Öreggazdász! Ha egyszer majd erre jársz, Tanáraid közül már senkit nem találsz. Testük földbe, lelkük mennybe költözött, Ám szellemük őrködik e falak között. Megérzed, ha szemük fentről rád tekint, S te a régi kisdiák leszel megint. A kopott padhoz lépnek, hol egykor ültél, Számon kérik: az Életre jól felkészültél? A sok jó tanácsot mind megfogadtad, Azokat utódaidnak hűen továbbadtad? Most is hallod tanáraid bölcs szavát: Szeresd az embereket és e gyönyörű hazát! Már elhallgattak, lezárták szemüket, De haló porukban is áldod nevüket. Sírjuknál fogadd: őket sosem felejted! És ne szégyelld, ha értük könnyed ejted.

Öreggazdász! Ha egyszer majd erre jársz, A régi cimborákra – lehet – hiába vársz. Tablódon a képeket meghatva nézed, Kedves alakjukat sorra felidézed. Régen láttátok egymást, Istenem, de rég! Már azt sem tudhatod, élnek-e még. Találkoztok-e valaha, sok jó barát Itt, ezen a földön, vagy csak „odaát”? Emlékezzetek az első gazdászbálra, Vidám vonulásokra, a Sárgulásra. Örökre összekötnek a szép szarvasi évek, Nagy kár, hogy vissza már sohase térnek. Földi létetek, ha egyszer majd véget ér, Fáradt testetek a földbe pihenni tér, Felsejlenek a boldog diákévek, S halkan felcsendül egy vidám gazdászének. Öreggazdász! Ha egyszer majd erre jársz, A régi kedves helyekhez hamar eltalálsz. Rád csodálkoznak – látod – mind megismert, Az utcák, a házak és a csodás Pepi-kert. Iránytű nem kell, lábad arra tart, Hol árnyas fáival várt a Körös-part, A liget, – sétányán de sokszor jártál – A festett pad, hol egykor egy lányra vártál. És még mennyi minden! – ha volna több időd, De elszálltak az évek s fogytán az erőd. Megöregedtél, le nem tagadhatod, Közeleg az ősz, de volt szép tavaszod. Életedre az alkony gyenge fényei borulnak, Az emlékek is már egyre halványulnak. Hogy elfelejted-e? Ugye nem hiszed? Égi utadra mind magaddal viszed.

A SOROZAT EDDIG MEGJELENT KÖTETEI

1. Cselőtei László: Zöldségtermesztés Rákospalotán az 1930-as években 1999 2. Mőcsényi Mihály: Fordítások, ferdítések 1999 3. Mőcsényi Mihály: Ember és táj 1999 4. Kralovánszky U. Pál: Esettanulmány a hazai fehérje-program előkészí- téséről (Amíg egy országos K+F program elindulhatott) (1962-1970) 2000 5. Cselőtei László: A paradicsomtermelés fejlesztése és fejlődése (1948- 1990) 2000 6. Győrffy Sándor: Szövetkezeti állam 2000 7. Kralovánszky U. Pál – Ligetvári Ferenc: Vízgazdálkodás és mezőgaz- daság (a 150 éve született Kvassay Jenő írásai alapján) 2000 8. Köhler Mihály – Molnár Imre: A szarvasi gazdászélet hagyományai (1927–1949) 2001 9. Vinczeffy Imre: Pásztoroktól tanultam 2001 10. Szabó János: Találkozás önmagammal 2005/2008 11. Molitorisz Pál: A szarvasi középfokú gazdasági tanintézet létesítésé- nek története 2005 12. Molitorisz Pál: A szőrhalmi legeltetési társulat története 2006 13. Reszkető Péter: Főiskola Szarvason (1970–2005) 35 éves a főiskolai szintű agrár-szakképzés Szarvason 2006 14. Molitorisz Pál: Képviselő-portré a szarvasi választókerületből (Borgulya Pál 1872–1960) 2007 15. Molitorisz Pál: Emlékezés Lászlóffy Istvánra (1910–1968) 2008 16. Molnár Imre: Szarvasi gazdászként indultam. Életút. 2008 17. Ornyik Sándor: Aratás nyáron és télen. Az ember és a ló. 2008 18. Molitorisz Pál: Történelmi séta a szarvasi kertekben 2009 19. Emlékeim a múltból. Komár János visszaemlékezése. Lejegyezte: Pilishegyi József 2009 20. A hajóskuktaságtól a tanszékvezetésig. Élet-képek. Dr. Vincze Ferenc visszaem- lékezése. Szerk.: Molitorisz Pál 2010 21. Tóth László: Szakmai életem. Munkahelyeim, munkaköreim. 2010 22. Dr. Domán Imre és Szarvas. Szerk.: Molitorisz Pál és Szitó János 2010 23. Ötven év a mezőgazdaságban. Komár Pál visszaemlékezése. Lejegyezte: Pilishegyi József 2010 24. Virradattól alkonyatig. Gulyás Mihály emlékezései. Szerkesztette: Molitorisz Pál 2010

A sorozat korábbi szerkesztői: Dr. Ligetvári Ferenc, egyetemi tanár, az MTA doktora (1998–2002) Dr. Bukovinszky László, főiskolai tanár, CSc (2003–2007)

AJÁNLÓ A kötetben dr. Szitó Balázs, vasokleveles szarvasi gazdász küzdelmes életútjával ismerkedhet meg a Tisztelt olvasó. Az írás tanulságos olvasmány egy ember sorsá- nak alakulásáról, és egyben kép rajzolódik ki a magyar agrártörténet sajátos korsza- káról is, amely a második világháborút követő rendszerváltással (1947) jött létre, és egy újabb rendszerváltásig tartott (1990). Cselédlakásban élő, négy gyerekes szülők tehetséges gyermekeként végezte iskolai tanulmányait, majd egy tehetős támogató jóvoltából a szarvasi m. kir. Tessedik Sámuel Középfokú Gazdasági Tanintézetnek volt növendéke 1939-1943 között. Az egyetemre bejutáshoz egy évig tartó felelős munkával kereste meg, és rakta össze a szükséges pénzforrást. 1944 szeptemberében Budapesten, a m. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági Karára iratkozott be, de ennek működését a hatalomra jutott Szálasi-kormány rövid időn belül megszüntette. A háborús körülmények miatt egy ideig ismerősei révén a fővárosban, majd vi- déken alkalmi munkák vállalásával elkerülte a hadi szolgálatot. A Csordakút-pusztai uradalomban azonban, mint általában a leventeköteles fiatalokat, bevonulni késztet- ték, és hadi kiképzés nélkül elindították sokadmagával nyugati irányba. Meglehető- sen céltalan bolyongás után 1945. április 26-án valamennyien amerikai fogságba estek, így Berettyóújfaluba 1946. február 1-én hajnalban érkezett haza. A háború után az új magyar kormány – 1948 tavaszán – az oktatást és annak in- tézményeit átszervezte. Budapesten létrehozta az Agráregyetemet, amit 1950-ben Gödöllőre helyeztek át. Itt szerzett agrárközgazdász diplomát 1953-ban. Friss dip- lomásként az OTH (Országos Tervhivatal) Mezőgazdasági Főosztályán kapott mun- kát 1954. január 2. kezdő dátummal. A több mint harminc éves tervhivatali munka- viszony alatt a hivatalon belül különböző osztályokon, különböző beosztásokban, különböző tervgazdasági feladatokat hajtott végre itthon és néhány fejlődő ország- ban. Ezeket az éveket így értékeli: „… mindvégig éreztem a hivatali vezetés támogatását, fejlődésem jóindulatú elősegítését. Törekvésemet munkám színvonalának emelésére, szakmai tudásom gyarapodását elismerték mind anyagi, mind erkölcsi vonatkozásban.” SzJ.

A Bikazugi Tangazdaságban, az iker siló előtt ISSN 1585-3616