Az Ősvilági Élet
Total Page:16
File Type:pdf, Size:1020Kb
AZ ŐSVILÁGI ÉLET ÍRTA DR LAMBRECHT KÁLMÁN 38 KÉPPEL FRANKLIN-TÁRSULAT BUDAPEST FRANKLIN TÁRSULAT NYOMDÁJA. 1938 TARTALOM AZ ÉLET TÖRTÉNETE. AZ ELSŐ ÉLETNYOMOK. A FÖLDTÖRTÉNETI ÓKOR ÉLETE. ROBERT DICK, THURSÓI PÉKMESTER ÉS KÖVÜLETVADÁSZ. HUGH MILLER, CROMARTYI KŐMÍVES ÉS ÍRÓ. MARIE ROUAULT, A RENNESI PÁSZTOR-BORBÉLY: GEOLÓGUSSÁ LESZ. A SPITZBERGÁK ELEKTROMOS HALAI. A KŐSZÉNKOR ŐSERDEJÉBEN. A PERM-KOR NAGY ELJEGESEDÉSE. A FÖLDTÖRTÉNET KÖZÉPKORA. HERMANN VON MEYER. A JURA- ÉS KRÉTA IDŐSZAK. LÁTOGATÁS KÉT KÖVÜLETVADÁSZ-DINASZTIÁNÁL. A SOLNHOFENI PALABÁNYÁBAN. KÉT RIVÁLIS: MARSH ÉS COPE. A FÖLDTÖRTÉNET ÚJKORA. GEORGE CUVIER. OWEN - ÚJ ZÉLAND ÓRIÁSAI. ZITTEL - A NAGY RENDSZEREZŐ. KOWALEWSKY - A LÁNGELME TRAGÉDIÁJA. L. DOLLO - ÚJ ÖSVÉNYEKEN. ABEL PALEOBIOLÓGIAI ISKOLÁJA. BÁRÓ NOPCSA FERENC. H. F. OSBORN. 2 AZ ÉLET TÖRTÉNETE. Mindannyian, akik ma életünk delén járunk és az élettudományok széles mezejének valamelyik pásztáját munkáljuk, a lyelli geológia és a darwini biológia iskolájának tanításait szívtuk magunkba. Lyelltől, a nagy angol geológustól megtanultuk, mit jelent a «gutta cavat lapidem» elve: a szünetlenül ható, apró, parányi események folytonos, egymást követő hatása. Nagy kortársától és honfitársától, Darwintól megtanultuk, hogy az egész élet, minden vonat- kozásában és egész kifejlődésében, mai teljességében fokozatos, lassú fejlődés, evolúció eredménye. Ennek a két elvnek a pórázán indultunk neki a magunk részletkutató munkájának és szol- gáltuk azt több-kevesebb eredménnyel. Cuvier katasztrófaelméletén mosolyogva tértünk napirendre és a pályakezdő fiatal emberek öntudatos magabízásával elindultunk azon a vágányon, amelyet helyesnek, sőt ennél több: csalhatatlannak tartottunk. Nem tudom, kortársaim és kartársaim ma hol tartanak, megváltozott-e felfogásuk, revideál- ták-e azt az alapot, amelyen elindultak. Csak azt tudom, hogy a magam biológiai és geológiai világszemléletét nehány olvasmányélményem alaposan megtépázta. Először a kezembe került Karl Diener néhai bécsi paleontológus-professzor remekbe szabott kis Göschen-kötete: Paläontologie und Abstammungslehre. Ebből látnom kellett, hogy az alap, amelyet szilárdnak véltem, nem is olyan szilárd és sok dolgok vagynak égen és földön, amelyeket a lyelli és darwini geológiai-biológiai szemlélet nem vett figyelembe. Azután végigélveztem egy nyáron Bernhard Bavink hatalmas szintézisét: Ergebnisse und Probleme der Naturwissenschaften. Eine Einführung in die heutige Naturphilosophie (4. kiadás), amely megtanított arra, hogy bizony, bizony negyedszázad múlt el azóta, amikor magam az egyetem padsoraiban ültem. És megtanított arra, hogy élet- és földtudományokat, fizikát és kémiát újra kell tanulnom, annyira más a ma természettudománya, mint az 1910-es éveké volt. A legvégén pedig kezembe került Otto H. Schindewolf berlini barátom, a legélesebb szemű német őséletbúvárok egyikének nehány lapos kis értekezése. Olvastára úgy éreztem, hogy minden, amit tudok, alapjaiban ingott meg. Az elvek, amelyek alapján útra keltem, szikla- szilárdságukból ingoványos talajjá lettek. A tények, amelyeket megrendíthetetleneknek vallottam, gyökerükben módosultak. Éreznem kellett, hogy bizony az az iskola, amelynek tanításait vallottam, skolasztikussá merevedett. A ma tudománya messze túl jár már azokon a kezdeteken, amelyeket mi annak idején végnek láttunk. Mint aki életem felét az ősélettudománynak, másik felét a néprajznak szenteltem, két világszemléletet kellett revideálnom. Nemcsak természettudományi világszemléletem szorult alapos revízióra, de ethnológiai szemléletem is. Ebben a könyvben azonban csak az elsőről esik szó, annak is csupán szorosan vett ősélettudományi és élettudományi vonatkozásaiban. Őséletbúvári pályám kezdetén éreztem, hogy az a klasszikus paleontológia, amelyet egyetemi éveim alatt a külföldi tankönyvek és kézikönyvek képviseltek, nem kielégítő és nem lehet az. Éreztem, hogy a paleontológia csak a geológia járszalagján tipeg a maga kibontakozóban levő célja felé. Áldom sorsomat, hogy szemtanúja lehettem e tudomány öncélúvá válásának és ennek két nagy herosához, Othenio Abel bécsi, 1934 óta göttingeni őséletbúvárhoz és a 3 magyar Nopcsa Ferenc báróhoz, akiknek oroszlánrésze van a paleontológia öncélúvá válásában, szorosabb kapcsolatok fűztek. Olvasom Schindewolf tanulmányában (Neuere Ergebnisse der Paläontologie; Die Natur- wissenschaften 1931): «A paleontológia ifjú és nagyra törő tudománya évtizedeken át részben a geológia, részben a biológia szele alatt vitorlázott. Amikor a származástant megalapították, alig ismertünk még említésre méltó paleontológiai leleteket, amelyeket a leszármazás kérdésé- nek átfogó gondolatrendszeréhez ki lehetett volna használni. Innen van, hogy az akkoriban fölvázolt nagyvonalú törzsfakísérletek tényleges történeti bizonyítékok figyelembevétele nélkül úgy öltöttek testet, mint az élő szervezetek egyszerű, törzsfaszerű interpretációi. A fejlődésmenetet magát is a fajok manapság megfigyelhető fluktuáló változékonyságából következtették: föltették, hogy a törzsfejlődés apró és parányi fejlődési lépések summázatából, folytonos és általános átgyúródásából áll. A régibb paleontológus-nemzedék habozás nélkül ennek a biológiai alapfelfogásnak alapjára helyezkedett, keresett és talált hozzá bizonyí- tékokat. Ahol azonban a vizsgálandó anyag nem illett bele ebbe a felfogásba, ott egyszerűen a leletek hézagosságára hivatkoztak és azzal kendőzték az ellentmondásokat. Azóta a paleontológia rengeteg új anyagot és új ismereteket gyüjtött s egyre jobban tisztába jött azzal a roppant előnyével, hogy időrendben egymást követő anyag áll rendelkezésére, nem úgy, mint a biológiának, és végül függetlenítette magát ennek tanaitól. Most már önállóan, saját elméletei alapján és saját történeti oklevelei alapján próbálja kihámozni a nagy szár- mazástani törvényszerűségeket. Emellett saját eredményei és a kísérleti örökléskutatás eredményei között éles ellentétek mutatkoztak meg. Tisztítólag hat ezen a téren Karl Beurlen kitűnő tanulmánya: «Vergleichende Stammesgeschichte», amelynek szerzője rámutat arra, milyen képzetekre kényszerít a paleontológiai anyag és ezeket zárt összképpé próbálja egyesíteni. Lényeges eredménye pl. az, hogy a törzsfejlődésben - és pedig úgy a nagy törzsek, mint az egyes részletsorok fejlődésében - két fázis különböztethető meg: egy explozív fázis, amelyben labilisan bontakoznak ki ugrásszerűen a típusok, és a másik, kizárólag nyugodt, stabilis továbbfejlődése a megadott típusoknak, miközben a fejlődési szélesség egyre szűkebbre szorul. Erre az eredményre jutottak Charles Depéret és R. Douvillé francia, Edwin Hennig, K. Hummel, Ernst Koken német és Rudolf Ruedemann amerikai őséletbúvárok, elsősorban azonban R. Wedekind marburgi paleontológus, aki tanításait «Über Virenzperioden (Blüteperioden)» című tanulmányában foglalta össze. A stabilis fejlődés szakában folytonos, igen gyakran sok, szorosan egymáshoz csatlakozó formákkal bizonyított orthogenetikus, egye- nes irányú átalakulási folyamat figyelhető meg, amely úgy ment végbe, amint azt a biológia a maga jelenkori anyagán következtette. A viharos, labilis kibontakozás megelőző fázisában merőben mást látunk: új szerkezeti elvek és típusok közvetlen, ugrásszerű képződését. Ezek az új szerkezeti elvek és típusok rendszerint egyidejűleg többes számban lépnek föl egymás mellett. Új szervezetek hirtelen lépnek fel, a nélkül, hogy a megelőző alakokkal átmeneti formák kötnék őket össze. Így valamennyi állattörzsünk kryptogen, gyökereiket nem ismerjük, illetőleg reális átmeneti típusokkal nem követhetjük őket a gyökerekig. Az ízeltlábúak pl. kezdettől fogva a rákok, légcsövesek (Tracheaták) és pókok három törzsére tagolódtak, amelyek között semmiféle összekötő kapcsot nem ismerünk. Ugyanígy a rákok is már korán tagolódnak a Trilobiták, kacslábúak (Cirrhipediák), Eucrustaceák és Entomostracák osztályaira, amelyek Beurlen szerint semmi módon sincsenek közti formákkal áthidalva. A puhatestűek nyomban fellépésük elején hat különböző szerkezetben lépnek fel, amelyek lineárisan nem vezethetők le egymásból, hanem egymással párhuzamosan állanak. Nem ismerjük a kagylók, a lábasfejűek 4 stb. gyökereit. A legősibb, legprimitívebb alsó-kambri-kori lábasfejűek (Volborthella), amelyeket ismerünk, már kész, befejezett, tipikus lábasfejűek, összes jellemző vonásaikkal, de minden olyan jelleg nélkül, amely átmenetre vallana más puhatestű csoportokhoz. Az egyes törzsek eredetére vonatkozólag lehetnek ugyan képzeteink és gyanításaink, van rá okunk, hogy az ízeltlábúakat, puhatestűeket, Molluscoideákat stb. a férgekből vezessük le, az egyes rákosztályok gyökereit pedig a Trilobitákban keressük, átmeneti alakokat azonban, amelyek bizonyítanák a beállott átalakulást, egyik esetben sem ismerünk. Ugyanígy vagyunk a külön- böző gerinces típusokkal. A biológia tehát rendszerint csalódottan fordult el a paleontoló- giától, mert az egyes állattörzsek eredetére és keletkezésére vonatkozólag nem tud biztosat mondani. Ezt a körülményt régebben a maradványok hézagosságával akarták magyarázni és föltették, hogy minden esetben éppen a várható összekötő kapcsok nem maradtak meg. Ez az inkább elhomályosító, mint magyarázó jelszó azonban ma már nem lehet érvényes. Ha manapság az egyes rák-, puhatestű-, gerinces- és egyéb sorok fejlődését összes fővonásaikban csaknem hiánytalanul és bőséges anyag alapján át tudjuk is tekinteni, de valamennyinek kezdeténél, ott, ahol várható volna az illető szerkezeti elv kialakulása és betorkollása valamely ősibb elvbe, sehol sem tudjuk a döntő átmeneti alakokat kimutatni, akkor már nem tehetjük a kövült