Lengyel Réka OG 2011
Total Page：16
File Type：pdf, Size：1020Kb
Lengyel Réka PETRARCA, A LÉLEKVEZETŐ A DE REMEDIIS UTRIUSQUE FORTUNAE ÚJRAÉRTÉKELÉSE DOKTORI DISSZERTÁCIÓ Témavezető: Dr. Szörényi László Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Irodalomtudományi Doktori Iskola 2011 Buzdítlak és kérlek, hogy minden éberségeddel, minden erőddel a lélek sötétségét, a tudatlanságot űzzük el, és törekedjünk olyasvalamit megtanulni a földön, aminek segélyével az égig emelkedhetünk. (Petrarca: Familiares I, 8, Kardos Tibor fordítása) Ő volt kora legműveltebb embere, filozófus, szónok és híres költő, aki az irodalmat visszahozta az alvilágból a fenti világba – az irodalmat, mely lényegében halott volt hosszú, néma időn keresztül. (Johannes Trithemius: Opera historica, 1, 322) Amellett, hogy összeszedjük minden lelkierőnket (mert így egyetlen út sem túl meredek, s bárhová fel tudunk jutni), és gyakorta folytatunk beszélgetéseket a nálunk bölcsebbekkel (bár erre már egyre ritkábban nyílik lehetőség), az állandó, figyelmes olvasás, a nagy írók művei lehetnek legnagyobb hasznunkra, hiszen a javunkat szolgáló intéseik igazát rögvest belátjuk, a velük való egyetértés pedig – nem félek kijelenteni – a jó elhatározás egyetlen igaz forrása ezen a földön. Emiatt – ha olykor hálával gondolunk a kisebb írókra is, akár mert kedvesek szívünknek, akár mert úgy véljük, utat mutattak az őket követőknek – mondd, mily nagy hálával kell viseltetnünk a híres és nagy tekintélyű írók iránt, akik bár sok-sok évszázaddal előttünk éltek a Földön, istenadta tehetségük és legszentebb alkotásaik révén mégis velünk vannak, közöttünk élnek, s szakadatlan, kölcsönös párbeszédet folytatunk szellemükkel. (Petrarca: De remediis I, Előszó, 4) Az embernek akarattya, Nem jár mindenkor egy karba Az jelen valót utállya, Az távol valót kívánnya. (Prágai András: Fejedelmeknek serkentő órája, 745. margó) El hiszem Kereszténj Olvaso! találkozhatik ollj közűlled, a ki eszt fogja mondani: Papot illet a Prédikállás mi gondom nékem erre, de ha a jo és roszsz szerentse nints tsak a Papokhoz kötve ezeknek kedves és kelletlen Sorsait a Pap is tsak ugj érzi mint más akárki: Ezen Kőnjvet meljben mindenféle személljeken meg eshető kedves és kedvetlen dolgok állapottjátol van a tracta ha én szűletett Njelvűnkőn veled kőzleni kivántam, ollj véggel, hogj hasznodra szolgáljon, a te kőtelességed K. O: az, hogj vedd joneven... (Székely László: Magyar Petrarka) ELÖLJÁRÓBAN „QUOD ANTE ME, UT ARBITROR, FECIT NEMO” Nagy kihívást jelentő, de megtisztelő feladat s egyben rendkívül izgalmas szellemi kaland Petrarcáról írni. A világirodalom egyik legjelentősebb, korszakalkotó egyénisége volt, akinek emberi és művészi nagyságához nem férhet kétség. Páratlan remekművekben gazdag, változatos életművet hagyott hátra, melyek elevenen megőrizték emlékét és szellemét, és amelyek révén nevét közel hétszáz éve ismerik szerte a világon. Írásai az olvasóközönség felejthetetlen olvasmányélményéül kínálkoznak, szépségük, örökérvényű mondanivalójuk mit sem vesztett elevenségéből a keletkezésük óta eltelt hosszú idő alatt. A filológus számára pedig – azon túlmenően, hogy képes órákra belefeledkezni e kivételes tehetségű szerző verseinek vagy prózai műveinek folyton új és új felfedezéssel szolgáló, az észnek és a léleknek egyaránt gyönyörködtető olvasásába – valóságos kincsesbánya, izgalmas kutatási terep ez a roppant szöveganyag. Nem csoda tehát, hogy a 19. század vége óta eltelt százötven év során, az akkor nagy lendületet kapott irodalomtörténeti kutatások eredményeként, számos olasz és külföldi (köztük néhány magyar) kutató munkájának köszönhetően beláthatatlan mennyiségű Petrarcával kapcsolatos publikáció látott napvilágot. Magam hálával gondolok rájuk és megtiszteltetésnek érzem, hogy eredményeikre, megállapításaikra támaszkodva, azokat néha vitatva, de többnyire elfogadva tovább haladhatok az úton, melyen elindultak, és dolgozatommal hozzájárulhatok egy kimagasló alkotó népszerűsítéséhez, a rá vonatkozó ismereteink kibővítéséhez és elmélyítéséhez. „Francesco Petrarca volt kora legnagyobbika; és egyike minden idők legnagyobbjainak”1 – e megállapítással kezdi monográfiájának rövid bevezetőjét E. H. Wilkins, az életmű egyik legavatottabb, legfelkészültebb ismerője. Talán könnyen továbbsiklana a figyelmünk ezen a mondaton, bele sem gondolva, mi adhat alapot egy effajta elragadtatott és esetleg túlzónak ható kijelentésre. Érdemes azonban megállni egy pillanatra és eltöprengeni, vajon mi kell ahhoz, hogy egy ember a többiek közül kiemelkedve világhírnévre és évszázadokon át tartó dicsőségre tegyen szert. Tehetség, tudás, elhivatottság? Pénz, 1 WILKINS, 1990, 9. 5 hatalom, szerencse? Ezek a bármely ember életének alakulását döntően befolyásoló tényezők juthatnak eszünkbe, továbbmenve azonban a szóban forgó szerző esetében könnyen elbizonytalanodhatunk: vajon a felsorolt tényezők melyike játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy oly nagy emberré vált, amilyennek Wilkins mondja? Ez az elbizonytalanodás nem alaptalan és további kérdésfeltevésre ösztönöz: ismerjük-e, eléggé ismerjük-e Francesco Petrarcát ahhoz, hogy megítélhessük, túloz-e az amerikai kutató vagy valóban helytállóak méltató szavai? A válasz: egyértelműen nem. Az átlagos olvasóban ugyanis, aki nem tanulmányozta mélyrehatóan Petrarca műveit vagy a velük foglalkozó szakirodalmat, az olasz költőről, íróról igen hiányos kép él. Közismert az általa allegorikusan Laurának nevezett hölgy iránti szerelme, melynek emlékét Daloskönyvének versei őrzik – ezeknek köszönhetően egyrészt az olasz irodalmi nyelv, másrészt a szonettforma megújítójaként tartjuk számon. Ismeretes továbbá az egyik levelében olvasható híres történet: a Mont Ventoux-ra való felkapaszkodás elbeszélése, mely a 20. században az emberközpontú gondolkodásról, a humanizmusról folytatott irodalomtörténeti diskurzus egyik alapszövegévé vált. Hogy mennyire csonka ez a kép a hegymászó, de a természet szépségein túl már önnön belső értékeit is felismerő és művészi ábrázolásra méltó tárgyként kezelő íróról, Laura szerelmeséről,2 arra mi sem világít rá jobban, mint ha továbbolvassuk Wilkins említett előszavát, aki röviden megindokolja fent idézett kijelentését. Az amerikai kutató véleménye szerint Petrarcát a következő tényezők tették naggyá: „az a tudatosság, mellyel szerepet vállalt az európai életnek a teljes kontinensre kiterjedő drámájában; az a tudatosság, mellyel az elmúlt és az eljövendő korokat szemlélte; széleskörű, változatos érdeklődése (sok egyéb mellett kertészkedett, horgászott és lanton játszott); írásainak tökéletes kidolgozottsága; megingathatatlan hite abban, hogy egy egyesített világ legitim fővárosa csak Róma lehet, politikai vezetője a császár, szellemi vezetője pedig a pápa; 2 A magyar nyelven elérhető szakirodalom különösen hiányosnak mondható ebből a szempontból. Rejtélyes okból a világirodalom e kiemelkedő jelentőségű alakja iránt rendkívül csekély az érdeklődés Magyarországon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint ha átlapozzuk a Petrarca hazai recepcióját bemutató 2004-es bibliográfiát (MÁTYUS, 2004), melyben az elmúlt száz évből vagy csak elszórt, hosszabb-rövidebb cikkeket, tanulmányokat találunk, vagy a Petrarca életét és művészetét a világ-, illetve az olasz irodalom történetén belül tárgyaló köteteket; nincsen egyetlen nagyobb szabású önálló, csak neki szentelt munka sem. Tekintetbe véve, hogy (csak az elmúlt két évtizedre visszatekintve) idegen nyelven, elsősorban olaszul néhány éves időközönként újabb és újabb Petrarca-monográfiák jelentek és jelennek meg, még inkább fájó a hiánya egy ilyen jellegű magyar nyelvű szakkönyvnek, hiszen Katona Lajos 1907-ben kiadott kis kötete (KATONA, 1907) mára idejét múlta. Így az, akit közelebbről érdekel Petrarca élete és művészete, és átfogó képet szeretne kapni emberi és írói nagyságáról, Kardos Tibor idézett előszavából, valamint a szintén általa szerkesztett Dante-, Petrarca- és Boccaccio- életrajzokat tartalmazó antológiából (Dante, Petrarca, Boccaccio. Művészéletrajzok, összeáll., előszó, jegyz. KARDOS Tibor, Bp., Gondolat, 1963) és a Világirodalmi lexikon vonatkozó szócikkéből (RÓNAI, 1986) tájékozódhat. Az egyes művekkel kapcsolatos kutatások legújabb eredményeibe a Helikon és a Világosság 2004- es, évfordulós különszámaiban megjelent tanulmányok nyújtanak bepillantást (Helikon, L (2004) 1–2, Petrarca: herméneutika és írói személyiség; Világosság, 43 (2004), 2–3). 6 filológusi működésének úttörő jellege és utolsó éveiben megmutatkozó lankadatlan szorgalma; a tisztségek és kitüntetések, melyeket megkapott, és azok az ellentétek, melyeknek kiváltója volt; az önképzés és az irodalmi tevékenység iránti elkötelezettsége, mely a legfontosabb foglalatossága volt; és mindenekfelett a számos barátság, melyet kötött, és barátaival való kitartó, szeretetteljes kapcsolata”.3 Wilkins a felsorolást egy igen nagy horderejű kijelentéssel zárja, miszerint Petrarca „nagy továbbá amiatt, hogy (különösen több száz levelének és azoknak a könyveknek a margóira írt jegyzeteinek köszönhetően, melyeket oly figyelmesen tanulmányozott) életének eseményeit sokkal behatóbban ismerjük, mint bármely más, őt megelőzően e földön élt emberét.” Az utolsóként idézett megállapításnak szinte felmérhetetlen súlya van. Igazsága, a világról, a történelemről s a valaha élt emberekről való mai tudásunk alapján megkérdőjelezhetetlen: valóban egyetlen Petrarca előtt élt emberre vonatkozóan sem rendelkezünk annyi – élete eseményeit rögzítő, de emellett belső, lelki történéseiről is árulkodó, ráadásul konkrét időpontokhoz köthető – adattal, amennyi róla fennmaradt. A közvetlen forrásoknak, melyekben ezeket az adatokat megtaláljuk,