Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

Doktori Disszertáció

VILÁGI DÁVID „Bennszülött”-telepes kapcsolatok Natal és Zuluföld területén (1824-1900)

Történelemtudományi Doktori Iskola A doktori iskola vezetője: Dr. Sonkoly Gábor DSc, egyetemi tanár Új- és Jelenkori Egyetemes Történelem Doktori Program A doktori program vezetője: Dr. Szilágyi Ágnes Judit PhD, habilitált egyetemi docens A védési bizottság elnöke: Dr. Székely Gábor DSc, professor emeritus A védési bizottság titkára: Dr. Pál István PhD, egyetemi adjunktus A védési bizottság tagja: Dr. Marsai Viktor PhD, egyetemi adjunktus Hivatalosan felkért bírálók: Dr. Szilágyi Ágnes Judit PhD, habilitált egyetemi docens Dr. Tarrósy István PhD, habilitált egyetemi docens A védési bizottság póttagjai: Dr .T. Horváth Attila PhD Dr. Juhász Balázs PhD, egyetemi adjunktus Témavezető: Dr. Búr Gábor PhD, habilitált egyetemi docens

Budapest, 2020.

1

2

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék ...... 3 Bevezetés ...... 5 A disszertáció szerkesztési alapelvei ...... 6 I. Historiográfiai áttekintés ...... 8 1. Korai telepes beszámolók ...... 9 2. Történeti kutatások a 20. század elejéig ...... 14 3. Alfred Bryant munkássága ...... 16 4. Történeti megközelítések a 20. század folyamán ...... 18 5. Mfecane elmélet ...... 21 6. A Cobbing-kritika utáni időszak eredményei ...... 25 7. Szájhagyományozott források ...... 26 8. Shaka a források tükrében ...... 30 II. Zulu külkapcsolatok 1824 és 1879 között ...... 33 1. Előzmények ...... 33 2. Shaka és Port Natal ...... 34 3. Kapcsolatok Dingane uralmának időszakában ...... 45 4. A búr telepesek megjelenésének hatása a térségben ...... 54 5. Portugál-zulu kapcsolatok Dingane uralma alatt ...... 64 6. Dingane uralmának utolsó időszaka ...... 67 7. Mpande trónra kerül ...... 71 8. Natal és Zuluföld közvetlen viszonya ...... 76 9. Zulu menekült-kérdés ...... 78 10. Zulu hadjáratok ...... 83 11. A búr-zulu viszony alakulása ...... 85 12. Zulu követek jellemzése ...... 87 13. Mpande korai uralmának mérlege ...... 88 14. Belső harcok a trónért ...... 91 15. Britek és búrok között ...... 95 16. Cetshwayo trónra lépése ...... 105 17. Brit uniós tervek Dél-Afrikában ...... 109 18. Portugál-zulu kapcsolatok Cetshwayo idején ...... 116 19. Zuluföldi fegyverkereskedelem ...... 117 20. Migráns munkaerő ...... 121 21. Az angol-zulu háború előkészületei ...... 125 III. Theophilus Shepstone és a natali „bennszülött” politika ...... 132 1. Bevezetés ...... 132 2. A felkészülés évei ...... 132 3. Natal kezdeti „bennszülött” politikája ...... 134 4. Az első „bennszülött” ügyekkel foglalkozó bizottság munkája ...... 138 5. Kunyhóadó ...... 143 6. A helyben lakó elöljárók rendszere ...... 147 7. A második „bennszülött” ügyekkel foglalkozó bizottság munkája ...... 149 8. A főnökök hatalmának kérdése ...... 153 9. A poligámia kérdése és a házassági rend szabályozása ...... 158

3 10. A városokba áramló afrikai munkaerő helyzete ...... 161 11. A szokásjog kodifikációja ...... 167 12. Az afrikaiak bekapcsolódása a natali gazdaságba ...... 169 13. Ideológiai csatározások...... 179 14. Oktatás, egészségügy ...... 184 15. Belbiztonság ...... 189 16. Végkövetkeztetések ...... 194 IV. A missziói munka kezdetei Zuluföldön ...... 196 1. A zuluk vallási elgondolásai, mitológiájuk, társadalmi berendezkedésük ...... 196 2. A zuluföldi missziós munka első úttörője ...... 200 3. Az amerikai kísérlet ...... 201 4. A norvég térítőmunka ...... 206 5. A hermannburgi misszió ...... 208 6. Az anglikán egyház hittérítő munkája ...... 209 7. A svéd próbálkozás ...... 211 8. A készülő háború árnyékában...... 211 9. A korszak natali és zuluföldi térítési munkájának általános jellemzői ...... 212 10. Különbségek a korszak natali és zuluföldi misszionáriusainak elképzeléseiben .... 215 11. Végkövetkeztetések ...... 216 V. Zuluföld 1879 után ...... 221 1. Az angol-zulu háború ...... 221 2. Zuluföld helyzete közvetlenül a háborút követően...... 225 3. Cetshwayo visszatérése Zuluföldre ...... 240 4. Dinuzulu és a zuluföldi polgárháború ...... 252 5. A polgárháború következményei ...... 262 VI. Záró gondolatok ...... 270 VII. Függelék ...... 274 A. Életrajzi összefoglalók ...... 274 B. Glosszárium ...... 305 C. Térképmellékletek...... 308 VIII. Bibliográfia ...... 314 A. Források ...... 314 1. Brit Nemzeti Levéltár – Gyarmatügyi Minisztérium iratanyaga (CO)...... 314 2. Brit Nemzeti Levéltár – Hadügyminisztérium iratanyaga (WO) ...... 316 3. Brit parlamenti iratok (BPP) ...... 316 4. Nyomtatásban megjelent bizottsági anyagok ...... 322 5. Korabeli folyóiratok ...... 322 6. Nyomtatásban megjelent egykorú források ...... 322 7. Forrásgyűjtemények ...... 327 B. Szakirodalom ...... 328 1. Online adatbázisok ...... 328 2. Segédkönyvek ...... 328 3. Monográfiák ...... 329 4. Cikkek, tanulmányok, könyvrészletek...... 332 5. Disszertációk, szakdolgozatok, szemináriumi dolgozatok, előadások ...... 347

4 Bevezetés

Dél-Afrika térségének 19. századi története kapcsán, ha végeznénk egy felmérést arról, hogy kinek mi jut eszébe, akkor az így összeállított listán nagy valószínűséggel igen előkelő helyet foglalnának el a zuluk. Zuluföld és első igazán jelentős uralkodója Shaka tulajdonképpen a kapcsolatfelvételek kezdetétől élénken foglalkoztatta a helyi telepes közvéleményt. Ez az érdeklődés a század folyamán mindvégig megmaradt, és számos beszámolót, tudományos igényű értékelést eredményezett. Az ekkor letett alapokra épült fel a későbbiekben a terület teljes történeti áttekintése. Ennek nyomán sokáig úgy tekintettek a zulu államalakulatra, mint a térség első, úttörő nagyhatalmára. Ez a kép mára árnyalódott, sok tekintetben meghaladottá vált. Már a 20. század második felére nyilvánvaló lett, hogy a területen nagyjából egy időben több hasonlóan szervezett, nagyobb méretű afrikai államalakulat is létrejött, s az utóbbi évek kutatásai arra is rámutattak, hogy valószínűleg a 19. századot megelőzően is léteztek már a térségben ilyen szervezettségű és nagyságú politikai entitások.1 A kezdettől fogva érzékelhető érdeklődést nemzetközi szintre szélesítette és jelentős mértékben felkorbácsolta az 1879-es esztendő eleje, mikor is a brit haderő katasztrofális vereséget szenvedett el a technikai értelemben jelentős mértékben fejletlenebb felszereltségű zulu harcosokkal szemben. Ez a megnövekedett érdeklődés pedig még tovább fokozódott májusban, mikor III. Napoleon egyetlen fia, Louis Napoleon életét vesztette egy zulu rajtaütés során. Ennek kapcsán mondta Benjamin Disraeli brit miniszterelnök a következő szavakat: „Igen figyelemreméltó emberek a zuluk: legyőzik tábornokainkat, áttérítik püspökeinket, s megpecsételték egy európai dinasztia sorsát.”2 Dolgozatom Zuluföld legdinamikusabban változó időszakát igyekszik megragadni a zulu hatalom felemelkedésétől annak megtöréséig, s az ezt követő brit uralomhoz való adaptálódás első éveiig. Sajátos módon a zulu felemelkedés kezdetei és a brit telepesekkel való kapcsolatfelvétel korszaka szinte teljesen egybe esik. Így a térség vizsgálatán keresztül kirajzolódik előttünk egy igen sajátos világ, a határvidék világa.

1 ETHERINGTON 2004C: 182-183. 2 A mondat második állítása John William Colenso natali anglikán püspökre utal, aki többek között nyomdásza, Magema Magwaza Fuze, valamint a zulu fordításokban segítségére lévő William Ngidi hatására fogalmazta meg bibliakritikáját, amiért ki is átkozták egyházából. FROUDE 1890: 213.

5 Ez utóbbi fogalom – ahogyan azt Howard Lamar és Leonard Thompson is megállapította – nem egy elválasztó vonalra utal, hanem sokkal inkább egy olyan zónát jelöl, ahol két eltérő kultúrával bíró lakosság között folyamatos interakciók játszódhattak le.3 Az ilyen jellegű interakciók során mindkét fél számára lehetőség nyílt arra, hogy tanuljon a másiktól, elemeket vegyen át a másik szokásaiból, módszereiből, kultúrájából. A kiépülő kapcsolatok időben változó módon eltérő mértékű asszimetrikus relációt mutattak. Eleinte – míg kevés telepes élt a területen – a kapcsolatokban a zulu elit volt a domináns fél, elsősorban ők diktálták a játékszabályokat, ám ez a helyzet a 19. század előrehaladtával – ahogy egyre több telepes áramlott a területre, és egyre szervezettebb formában élték letelepedett mindennapjaikat – fokozatosan megváltozott, s idővel a szerepek felcserélődtek. Ennek a dinamikusan változó kapcsolatrendszernek kívánom bemutatni politikai, diplomáciai, társadalmi, gazdasági és kulturális elemeit. Az első fejezetben igyekszem megragadni a térség történetére vonatkozó historiográfia súlypontjait és problémás területeit. A második fejezetben nyomon követem a telepesek és a zuluk közötti kapcsolatok 1824 és 1879 közé eső szakaszát, annak elsősorban politikai vetületeire koncentrálva. A harmadik fejezetben bemutatom annak a gyarmati „bennszülött” politikának a komplexitását és az ott élő afrikai közösségekre gyakorolt hatásait, mely az 1840-es évek második felétől épült ki Natal területén. A negyedik fejezet az afrikai és telepes kultúra egymásra hatásának egy nagyon speciális aspektusát igyekszik megragadni a zuluföldi missziói munka vázlatos bemutatásával. Az ötödik fejezetben elsősorban ismét a politika kapja a főszerepet Zuluföld 1879-et követő történetének felvázolásával, míg a zárszóban igyekszem röviden kitekinteni a 20. század első két évtizedének témám szempontjából leglényegesebb mozzanataira.

A disszertáció szerkesztési alapelvei

Mielőtt azonban a téma részletes kibontását megkezdeném, szükségesnek tartom összegezni azokat az alapelveket, melyeket a munka megírása során követtem. A személynekvek írásánál törekedtem a jelenleg használatos alakok átvételére. Mivel a korabeli források sok esetben eltérő leírásmódokat alkalmaztak, ezért ez az egységesítés szükségesnek bizonyult. A disszertáció szempontjából legnagyobb jelentőséggel bíró

3 LAMAR–THOMPSON 1981: 7.

6 személyekről a függelék részben életrajzi vázlatokat is közöltem, annak érdekében, hogy életútjuk bemutatásán keresztül személyüket jobban el lehessen helyezni a korszakban. Földrajzi nevek esetében, amennyiben elterjedt módon létezett a korszakban zulu megfelelő, akkor főszabályként ennek a zulu alaknak a ma használatos változata jelenik meg a disszertáció szövegében. Ugyanakkor ez alól kivételt képeznek azok az esetek, mikor az adott fogalom megnevezésére létezik egységesen elfogadott és széles körben használatos magyar megfelelő. A munka megírása során számos esetben abba az akadályba ütköztem, hogy az adott fogalom magyar nyelvre történő átültetése túl körülményes, vagy egyenesen félrevezető lett volna. Ezekben az esetekben meghagytam az eredeti zulu, vagy ritkábban búr kifejezéseket, s azokhoz a függelékben magyarázatokat fűztem.

7

I. Historiográfiai áttekintés

A natali és zuluföldi múltat tanulmányozva rendkívül gazdag szakirodalom és forrásanyag áll rendelkezésünkre. Az egyes korszakok és témák kapcsán már szinte zavarba ejtő ez a bőség. Különösen az 1840-es évektől kezdődően – mikortól számos gyarmati közigazgatási forrás is rendelkezésünkre áll – a komoly szakmai elvárásoknak is megfelelő vizsgálatok végezhetőek, témafeldolgozások készíthetőek. Sokáig úgy tűnt, hogy az 1840- es éveket megelőző időszakra vonatkozóan is megbízható és nagyszámú forrással rendelkezünk, ám ez a kép mára jelentős mértékben árnyalódott. Dolgozatom elején feltétlenül szükségesnek tartom ennek a problémás korszaknak rövid bemutatását a historiográfia fényében. Mielőtt a téma speciális vonatkozásait vizsgálnánk meg, néhány gondolatot általánosságban is érdemes leszögezni. A történelem nem a múltról szóló tények halmaza, hanem sokkal inkább azon elképzeléseké, melyekkel megpróbálja az adott szerző a saját jelenében leírni és értelmezni a múltat.4 Ahogyan Pieter Geyl fogalmazott még az 1940-es években: „Nem tekinthetünk a múltra egyetlen leírható képként, kivéve, ha egy kitüntetett nézőpontot használunk. Ez azonban választást feltételez, az általunk preferált perspektíva kiválasztását. Lehetetlen, hogy két történész, különösen, ha különböző időszakban alkottak, azonos módon lásson és mutasson be egy adott történelmi személyiséget.”5 Egy kicsit másként fogalmazva, a történelemírás egyfajta érvelés, egy adott látáspont nyomán válogatott tények bemutatása. A múlt jelen szemléletű leképezése. Emellett a történeti kutatások gyakorta szolgálnak ideológiai célokat, s mindig igazodnak az adott terület aktuális politikai és társadalmi küzdelmeihez.6 Ebből fakadóan sosem elég a rendelkezésünkre álló források vagy szakirodalmi tételek esetében csupán felületes forráskritikát alkalmazni, mely leginkább a konkrét szövegre és annak tartalmára irányul. Ennél alaposabb feltárásra van szükség, ahol magának a szerzőnek is tanulmányozzuk az életútját, az adott mű megírásában szerepet játszó motivációit, valamint tágabban azt a korszakot, azt a társadalmi miliőt, melyben alkotott, s mely befolyásolta gondolkodását, nézetrendszerét, előítéleteit és előfeltevéseit.

4 DOMINY 1992: 5. 5 GEYL 1965: 15. 6 NDLOVU 1998: 142.

8

1. Korai telepes beszámolók

A zulu múltról szóló első írott források olyan kereskedőktől, kalandoroktól származnak, akik a meggazdagodás reményében érkeztek a térségbe, és céljaikat földszerzéssel valamint a helyi erőforrások kiaknázásával remélték megvalósítani. Ebben keresendő a korai zulu történelemre vonatkozó dokumentumok legnagyobb problémája, hiszen azok sok esetben nem a valóság megragadására törekedtek, hanem szerzőik aktuális érdekeit szolgálták.7 Első jelentésében – immáron Port Natalból – az úttörő telepescsoportot vezető Francis George Farewell igen pozitív módon nyilatkozott a zulukról és uralkodójukról, úgy ítélte meg, Shakából kiváló kereskedelmi partner válhat. Úgy írta le a zulu uralkodót, mint aki nagyon szívélyes a telepesek csapatának minden tagjával, és igen lelkes a kínálkozó üzleti lehetőségek kapcsán. A pozitív hangvételű beszámolók sora az elkövetkezendő két évben megszakítás nélkül folytatódott.8 Nem meglepő, mikor James Saunders King 1826 áprilisában elérte Port Elizabeth kikötőjét, úgy tapasztalta, hogy mind a fokföldi telepesközösség, mind a gyarmat hivatalnokai csak pozitívumokat hallottak Shakáról. King maga is úgy írta le őt, mint aki szívélyes, elbűvölő, barátságos, rendkívül határozott a nyilvános helyzetekben, ám privát találkozók alkalmával jó humorú, vendégszerető és jóindulatú. Időközben azonban King törekvése, hogy pénzt gyűjtsön egy új hajóra és rakományra, csődöt mondott. Ennek nyomán új taktikát választott. Június 11-én a South African Commercial Advertiser hasábjain megjelent egy cikke, melyben első ízben jellemezte Shakát zsarnokinak és „kegyetlen szörnyetegnek”.9 Mivel a cikk hatására sokan úgy gondolták, hogy a port natali telepeseket veszély fenyegeti, ezért mentőexpedíciót szerveztek számukra. Ennek jegyében indították útjára az Anne nevű hajót. Így tehát lépésével King sikeresen elérte célját. Az a tény, hogy King a visszaúton Farewell feleségét is magával vitte, jelzés értékű. Nem valószínű, hogy megkockáztatta volna ezt a lépést, ha Shakát valóban annyira kiszámíthatatlannak és kegyetlennek tartotta volna. Ráadásul néhány hónapon belül maga

7 GOLAN 1994: 35.; GUY 1996: 3. 8 HAMILTON 1991A: 7. 9 THOMPSON II. 1827: 413.

9 King volt kénytelen befektetői megnyugtatására jelezni, hogy bár Shaka zsarnok, ám zulu mércével kimondottan barátságos és együttműködő.10 A zulu uralkodó halála komoly fordulatot hozott. Meggyilkolását követően a telepesek közül többen is szerették volna, ha Port Natal brit gyarmati területté válik. Céljaik érdekében egyöntetűen zsarnokként írták le Shakát, holott korábban – mint az láttuk – egészen más hangnemet ütöttek meg.11 Ettől a lépésüktől azt remélték, hogy rábírhatják a brit kormányzatot az aktív fellépésre és beavatkozásra. Mikor az 1830-as évek első felében újabb telepesek érkeztek a zulu területekre, azzal kellett szembesülniük, hogy a Shakáról 1829 óta terjedő negatív beszámolókkal megegyező elbeszéléseket hallhattak maguktól a zuluktól is.12 Dinganénak ugyanis, aki puccs segítségével ragadta meg a hatalmat, nem állt érdekében elődjét pozitív színben feltűntetni. Ennek alapján igaznak tűnik Thomas Spear megállapítása, aki szerint nem igaz az, hogy csak a telepesek alakították saját igényeik szerint a múlt bemutatását. Sokkal inkább a múlt újragondolásának – sőt, mondhatnánk újraalkotásának – folyamata közös erőfeszítésnek tekinthető, melyben telepesek és afrikaiak egyaránt aktívan részt vettek.13 A fentiekkel párhuzamosan még egy tendencia jelentkezett ebben az időszakban a telepesek írásaiban. Elsősorban az 1830-as évek elejétől kezdődően Port Natal lakói – meglehetősen megtévesztő módon – azt jelentették, hogy a térség néhány év leforgása alatt, Shaka katonai akciói nyomán, teljesen elnéptelenedett. Ily módon kívánták ugyanis biztosítani birtokolt területeiket más telepesek, vagy éppen afrikai csoportok igényeivel szemben.14 Az 1830-as évek második felében a Fokföldről kiáramló búr farmerek is átvették a kiterjedt háborúkról szóló hírek terjesztését, s ezt maguk is arra használták fel, hogy saját földigényeiket legitimálják, hiszen azt sugalmazták, hogy csupán a Shaka háborúi által kiürült, teljesen elnéptelenedett területeket vették birtokukba.15 Ugyanakkor ezzel kapcsolatban – a kép árnyalása érdekében – mindenképpen érdemes kiemelni, hogy az afrikai beszámolók is arról szólnak, hogy a búrok elől – azokon a területeken, ahol a farmerek átvonultak – igyekeztek kitérni a helyi afrikai közösségek, s marháikkal együtt olyan eldugott helyeken kerestek menedéket, ahol nem láthatták őket. Ez a magatartás is

10 HAMILTON 1998: 40-41.; HAMILTON 1991A: 15-16. 11 HAMILTON 1991A: 10-11. 12 HAMILTON 1991A: 25-26. 13 SPEAR 2003: 4.; ETHERINGTON 2004B: 217.; MORRISSEY 2015: 17. 14 WRIGHT 2007: 5.; GUY 1996: 13.; PRIDMORE 1992: 8. 15 MORTON 1997A: 103-104.; ETHERINGTON 2004B: 216.

10 hozzájárult ahhoz, hogy az ideérkező búr farmerek szinte teljesen lakatlannak írták le a területeket.16 A fenti tendenciák hatására a Natallal foglalkozó történetírás sokáig ragaszkodott ahhoz a legendához, hogy a terület lényegében teljesen üres volt, amikor az első telepesek megérkeztek. Tették ezt annak ellenére, hogy a régészeti feltárások évekkel korábban kimutatták a tényt, miszerint a területek folyamatosan lakottak voltak az afrikaiak által már évszázadokkal a telepesek megjelenését megelőzően is.17 Norman Etherington kutatásai világítottak rá a tényre, miszerint ebben nagy szerepet játszott az is, hogy az események időszakában, vagy nem sokkal az után készült térképek jóval pontatlanabbak voltak, mint az 1850-es évektől kezdődően készített változatok. Ugyanakkor az egyéb történeti értékű adatok miatt – mint például a térségben élő afrikai csoportok neveinek és elhelyezkedésének feltűntetése – sok esetben még a 20. században is az 1820 és 1850 között készített, kevésbé megbízható térképeket használták.18 A korai telepesek közül öten hagytak hátra kisebb-nagyobb terjedelmű beszámolókat. Farewell és King leírása meglehetősen rövid. Charles Rawden Maclean – akit a források John Ross néven emlegetnek – 30 évvel később írt egy cikksorozatot zuluföldi benyomásairól és emlékeiről. Két jelentősen terjedelmesebb beszámolót Nathaniel Isaacs és Henry Francis Fynn írt. Fynn az 1830-as évektől kezdődően számos visszaemlékező összefoglalót alkotott, ám ezeket csak 1969-ben adták ki gyűjteményes formában.19 A 19. század második felétől kezdődően a térség történelmével foglalkozó szerzők – Fynn Shakával ápolt feltételezett szoros kapcsolata miatt – egyre inkább úgy tekintettek rá, mint aki maga is komoly hatással volt az eseményekre, s akinek információi értékes forrásként használhatóak.20 A natali kormányzat az 1880-as években támogatta John Bird törekvését, mely arra irányult, hogy összeállítson egy gyűjteményt Natal korai történetére vonatkozóan. Munkája során eredetileg csak kormányzati forrásokra kívánt támaszkodni. Később azonban bővítette a vizsgált források körét, és engedélyt kapott Fynn fiától, hogy használja apja

16 John Scott natali alkormányzó levele Lord Newcastle gyarmatügyi miniszter részére. 1864. február 26. In: CO 879/2/6: 48.; Dinya kaZokozwayo közlése. 1905. április 6. In: STUART 1976: 113. 17 PRIDMORE 1996B: 56-57.; GOLAN: 1994: 2. 18 ETHERINGTON 2004A: 70; 82-83. 19 Gyakorlatilag James Stuart az egész szöveget mondatról-mondatra átírta, ennek is tulajdonítható a mű későbbi népszerűsége, mivel így egy sokkal koherensebb és nívósabb narratívát kapott kezébe az olvasó. WYLIE 1995: 425.; GUY 1996: 10-11. 20 PRIDMORE 1992: 7.; PRIDMORE 1997: 48.

11 feljegyzéseit. Mivel Fynn írásai ebben a hivatalos anyagban is helyet kaptak, munkájának tekintélye tovább nőtt.21 Bár az 1969-ben kiadott „napló”22 évtizedeken át lázban tartotta a kutatókat, ám mára jelentős mértékben megcsappant a forrással kapcsolatos lelkesedés. A modern kritika finoman szólva is megbízhatatlannak tekinti írását.23 Különösen azt követően kapott egyre élesebb hangot a fenti bírálat, miután széles körben ismertté vált Isaacs 1832. december 10-én írt, Fynnek címzett levele. Ebben Isaacs a következőképpen fogalmazott: „Mikor publikálni szeretnéd [a zulukról szóló művedet] – minél előbb, annál jobb – törekedj arra, hogy a Zooloo vezetőket, azaz főnököket – mind Chakát, mind Dingaant – ábrázold árulóként és intrikusként, ahogyan azt Maigi és fia Umconto esetében tetted. Állítsd be annyira vérszomjasnak őket, amennyire csak tőled telik, próbáld megbecsülni azok számát, akiket uralmuk alatt megölettek, írd le azokat a jelentéktelen bűnöket, melyekért halálbüntetést szabtak ki, sorolj fel annyi Chakára vonatkozó anekdotát, amennyit csak tudsz. Ezáltal a mű felduzzad és sokkal érdekesebb lesz.”24 A Shakára vonatkozó szemtanúktól származó beszámolók sorában Isaacs írása a legtöbbet használt, ugyanakkor a legproblematikusabb is egyben.25 Isaacs 1836-ban kiadott könyve személyes visszaemlékezéseken, valamint James Saunders King útinaplóján alapszik. A szerző célja művének megírásával kettős volt. Egyfelől minél többeket szeretett volna arra buzdítani, hogy telepedjenek le és fektessék be pénzüket Natal területén. Másfelől szerette volna elérni, hogy Port Natal térsége minél hamarabb brit gyarmattá váljon.26 A mű naplószerűen épül fel. Az első kötetet Shaka, míg a másodikat Dingane uralmának bemutatása tölti ki. Shakát Isaacs egyértelműen zsarnokként állítja be, ugyanakkor Dingane hozzá mérten felvilágosult uralkodóként jelenik meg, elsősorban azért, hogy magyarázatul szolgáljon, miért is tart fent vele a szerző kereskedelmi kapcsolatokat.27 Nem valószínű, hogy a szöveget maga Isaacs írta volna. 17 évesen, mikor megérkezett Afrikába, még írástudatlan volt. Szinte biztosnak mondható, hogy később sem vált

21 RICHNER 2005: 115-116.; PRIDMORE 1992: 16-17.; PRIDMORE 1994: 58. 22 Fynn eredetileg valóban vezetett naplót, ám azt öccsével, Frank Fynnel együtt eltemették. Az eseményeket utólag írta újra emlékezetből. William Bazley közlése. 1907. június 25. In: STUART 1976: 53. 23 MALABA 1986: 139.; HAMILTON 1991B: 297. 24 Nathaniel Isaacs levelét többek között Jeff Guy idézi. GUY 1996: 19. 25 WYLIE 1992A: 413. 26 ISAACS I. 1836: xxiii. 27 GOLAN 1994: 36.; WYLIE 1992B: 2.

12 kiemelkedő tollforgatóvá. Fennmaradt leveleinek vizsgálatából legalábbis erre lehet következtetni. Isaacs ragyogó leírásai a natali területekről – melyekkel a könyvben és korabeli újságok számára írt cikkekben is találkozhatunk – egyértelműen azt bizonyítják, hogy a művet mások írták meg helyette, olyanok, akiknek nem a zulu királyság hiteles bemutatása volt a célja, hanem sokkal inkább a terület gyarmatosításának elősegítése. Bár már 1855-ben William Clifford Holden úgy tekintett Isaacs írására, mint amire nem lehet támaszkodni, igen sokáig használták művét meglehetősen kritikátlanul.28 Csak több mint egy évszázaddal később, az 1980-as évekre vált szinte paradigmává, hogy Isaacs és társai beszámolóira csupán fenntartásokkal lehet alapozni, hiszen azok szándékos ferdítésekkel és csúsztatásokkal vannak tele.29 Az eddig felsoroltak mellett három további korai beszámolót érdemes még kiemelni. Az első Andrew Smith nevéhez köthető, aki 1832-ben személyesen találkozott Dinganéval. Ő meglehetősen negatív módon ír Shakáról, ám leírásában teljes mértékben Fynnre támaszkodik.30 Jean Thomas Arbousset és Francois Daumas francia misszionáriusok beszámolója sokkal eredetibb. Ezzel együtt leírásukban ők is a zulu uralkodók kegyetlenkedéseiről adnak hírt. Ugyanakkor ezzel a forrással is több probléma adódik. Egyfelől minden információjuk a zulukkal ellenséges szotóktól származott. Másfelől a legtöbb konkrét leírás nem Shakára, hanem Dinganéra utal. Emellett maguk a szerzők is kételyeiknek adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy mennyire hitelesek értesüléseik.31 1836-ban Allen Francis Gardiner beszámolója is megjelent zulu tapasztalatairól. Gardiner Isaacshez hasonlóan szerette volna a brit fennhatóságot kiterjeszteni Port Natalra. Ám vele ellentétben Gardiner elnyomó zsarnokként írta le Dinganét is, s úgy vélte, csupán a keresztyénségre való áttérés szabadíthatja fel a zulu alattvalókat a zsarnoki uralom alól.32 További problémát jelent, hogy a fenti beszámolók meglehetősen eurocentrikus nézőpontot képviselnek. Szerzőik nem csupán arról voltak meggyőződve, hogy egy nagyon más kultúrával találták magukat szemben, hanem arról is, hogy ez a kultúra alsóbbrendű volt az övékéhez képest.33 Ugyan elutasíthatjuk ezeket a beszámolókat, mint amelyek nem hitelesek, ám ezzel az egyedüli közvetlen szemtanúktól származó leírásokról mondanánk le. Éppen ezért inkább

28 HOLDEN 1855: 42-43. 29 WYLIE 1992A: 415-417.; RICHNER 2005: 87. 30 PRIDMORE 1996A: 34. 31 ARBOUSSET–DAUMAS 1846: 148-155.; WORGER 1979: 153. 32 GOLAN 1994: 38. 33 WYLIE 1995: 415.; GUY 1996: 12.

13 arra kell erőfeszítéseket tenni, hogy minél jobban megértsük ezeket az embereket, megismerjük hátterüket, motivációikat. Emellett, mivel a későbbi szerzők ezekre a forrásokra támaszkodtak, ezért az alapos forráskritikát az ő munkáikra is szükséges kiterjeszteni.34

2. Történeti kutatások a 20. század elejéig

A 19. század második felére a személyes beszámolók korszaka lezárult, s ezeket felváltották az immár tudományos igénnyel készült tanulmányok, összefoglalók. A téma iránt eleinte leginkább az ott tevékenykedő brit tisztviselők és misszionáriusok mutattak komolyabb érdeklődést, akik beszélték a zulu nyelvet, s éveken keresztül gyűjtötték a szóbeli beszámolókat. Az ilyen típusú publikációk száma az elkövetkezendő évtizedekben drámaian megemelkedett.35 Theophilus Shepstone nem pusztán az afrikaiakkal kapcsolatos politikára volt nagy hatással, hanem – több zulu társadalommal és történelemmel foglalkozó tanulmány szerzőjeként – igen jelentős befolyással bírt a helyi tudományos életben is. 1863 szeptemberében Shepstone adatokat kezdett gyűjteni arra vonatkozóan, hogy a natali afrikai közösségek milyen történelmi jogon tartanak igényt az általuk birtokolt földterületekre.36 Bár munkája során korábbi írott forrásokra is támaszkodott, elsősorban afrikai informátorai beszámolóit vette alapul. Az akkori natali alkormányzó, John Scott leírása szerint Shepstone informátoraival Pietermaritzburgban készített interjúkat. 41 esetben a dokumentumokban megtaláljuk azok nevét, akik az adott információ fő forrásainak tekinthetők. Szerepel róluk egy rövid életrajzi áttekintés is, valamint az információk rögzítésének dátuma. Az ilyen módon azonosítható adatközlők száma mindössze 14. Ebből jól látszik, hogy adatgyűjtése során meglehetősen kevés emberrel készített interjút. Shepstone nem folytatott közvetlen kutatásokat a Shaka időszakában felmerült zavargásokra vonatkozóan. Az ezzel összefüggő információk melléktermékei voltak interjúinak.37 Ezek alapján egészen eltérő képet nyert a korábbi időszak zavargásait

34 WYLIE 1992B: 6.; GUY 1996: 4. 35 GOLAN 1994: 43. 36 Elsődleges célja ezzel az volt, hogy biztosítsa a rezervátumterületek elidegeníthetetlenségét. WRIGHT 2012: 357. 37 WRIGHT 1992: 6-7.

14 illetően. Ahogy azt láthattuk, a telepes beszámolók azt sugallták, hogy Shaka felelt a korábbi natali pusztításokért, ezt Shepstone informátorai nem erősítették meg.38 Shepstone bizonyította, hogy Natal és Zuluföld is sűrűn lakott területnek számított a 18. század végén. Olvasatában nem lehetett egységes zulu nemzetről beszélni, hanem csupán kényszerűen együtt tartott, korábban önálló közösségekről, akik – véleménye szerint – elkeseredetten szerették volna visszanyerni egykori függetlenségüket.39 Shepstone igyekezett korszakolni is a zulu történelmet. Ő három szakaszt különített el. Nézete szerint az első időszakot egyszerű „barbarizmus” jellemezte. Ezt követte Shaka véres reformkorszaka, majd a harmadik lépésben megjelent a gyarmati hatalom.40 Bár Shepstone írásai csak 1888-ban illetve 1890-ben jelentek meg nyomtatásban, ennek ellenére már keletkezésükkor komoly hatást gyakoroltak a gyarmati gondolkodás formálódására.41 A misszionáriusok által 1850 és 1880 között írt művek fő célja a „vadak” gondolkodásmódjának megismerése volt. A zulukat olyan „barbárokként” írták le, akik teljesen alá voltak rendelve uralkodóik zsarnokoskodásának. Úgy vélték, hogy csak a keresztyénség felvétele lenne képes kiragadni őket ebből az elnyomott állapotból.42 Joseph Shooter, William Clifford Holden, vagy Lewis Grout beszámolói szintén a korai port natali telepesek írásaiból merítették Shakára vonatkozó információikat. Munkájuk során már csak azért is törekedtek kiemelni az azokban szereplő kegyetlenségeket és „barbár” körülményeket, mivel így sokkal nagyobb esélyük nyílt forrásokat szerezni a missziói munka támogatására.43 Shaka véres háborúit állították kontrasztba a telepesek békét fenntartani törekvő és civilizációs missziót betöltő terjeszkedésével szemben. A beszámolók jellemzően rövidek voltak, és – érdemi információk híján – csupán általánosságban beszéltek a Shaka által okozott pusztításról. A zulu történelem telepes-misszionárius változatának – mely mind a 19. mind a 20. században igen nagy hatást gyakorolt – megalkotásában szerepet játszott a zulu uralkodói család is, mivel a korai telepes beszámolókon kívül, annak tagjai jelentették a szerzők

38 HAMILTON 1995: 11. 39 GOLAN 1994: 44-45. 40 WORGER 1979: 154.; RICHNER 2005: 98-99. 41 HAMILTON 1995: 13-14.; HAMILTON 1998: 93. 42 A gyarmati területeken élő közösségek „vadaknak”, „barbároknak” minősítése a korszakban bevett gyakorlat volt, nem dél-afrikai s nem csupán a misszionáriusokat jellemző jelenségről van szó. PIETERSE 2010: 59.; GOLAN 1994: 46. 43 RICHNER 2005: 32

15 legfontosabb forrásközlőit. Ilyen módon az ekkortájt megszülető narratíva bizonyos mértékig a zulu elit mindenkori aktuális érdekeit is szolgálta.44 A 20. század első évtizedeiben a térség afrikai értelmiségijei – mint John Dube, Petros Lamula, Selope Thema, vagy éppen a Dhlomo testvérek – nem csupán a telepes történetírással szemben szerettek volna valami mást állítani, hanem munkájukat erősen befolyásolta a zulu királyi család akkori történelemalakítási törekvése és politikája is. Az általuk képviselt nézetek átalakulásának szemléltetésére érdemes megfigyelni, milyen módon jellemezték a Shakát követő Dinganét. John Dube és Rolfes Dhlomo elsősorban Shaka jelentőségét emelték ki. Ezzel szemben Dinganét meglehetősen negatív módon jellemezték. Selope Thema és Herbert Dhlomo megközelítése már más volt. Szemükben Dingane a királysága függetlenségét védelmező mártír, hazafi és a zuluk kiemelkedő vezetője volt. Petros Lamula vagy Isaiah Shembe leírásában a földkérdés játszott kulcsszerepet. Mivel a zulu földterületek 1840-ben jelentős mértékben megcsappantak Mpande győzelmével, ezért ők szintén rokonszenveztek Dinganéval, aki szemükben a zuluk függetlenségének megőrzéséért küzdött. Tehát míg a konzervatív generáció még elítélte uralmát, addig a radikális értelmiségiek már igyekeztek felmenést adni számára.45

3. Alfred Bryant munkássága

Shaka háborúival kapcsolatban a 19. századi írók nézeteit legteljesebb formában Alfred Thomas Bryant misszionárius összegezte a 20. század elején. Az általa leírt Shaka zsarnok ugyan, de egyúttal tragikus figura. Maga a zulu társadalom is „vad” és „barbár”, de tele a civilizáció és keresztyénség terjesztésének lehetőségével. Bár munkája során igyekezett új forrásokat is bevonni a korábbiak mellett, mégis annak a már létező sztereotípiának újabb igazolását adta, miszerint a Zuluföldet környékező területek pusztításáért elsősorban Shaka volt felelős.46 Később az ő összegzése vált a 20. századi leírások sarokkövévé.47 Az a gondolat, hogy a zulu történelemmel elsősorban azért érdemes foglalkozni, hogy azt a zuluk számára hozzáférhetővé tegyék – James Young Gibsont és James Stuartot követően

44 GOLAN 1994: 50. 45 NDLOVU 1998: 109-110.; SHONGWE 2004: 108-109. 46 PRIDMORE 1992: 24. 47 WORGER 1979: 154.

16 – nála is megjelent.48 Bár célja szerint afrikai nézőpontú történetírásra törekedett, mégis – bizonyos mértékig – ő is eurocentrikus maradt.49 Merítve a korábban megjelent írott forrásokból, valamint saját szájhagyományozott beszámolókra épülő gyűjtésére támaszkodva 1929-ben publikálta legnagyobb hatású, Olden Times in Zululand and Natal című művét.50 1883-ban kezdte gyűjteni afrikai alanyaitól az információkat.51 Bár állítása szerint nagymértékben támaszkodott ezekre a szájhagyományozott beszámolókra, azonban az általa feltárt eltérő hagyományokra épülő elbeszéléseket – azok ideológiai hátterétől függetlenül – művében összemosta, valamint vegyítette az írott forrásokban fellelhető információkkal. Mivel írásaiban ritkán jelzi forrásait, ezért sokszor a körülmény, hogy számos esetben szájhagyományozott beszámolókra is támaszkodott, gyakorlatilag elsikkad.52 Emellett John Wright azt is meggyőzően bizonyította, hogy Bryant művei összeállítása során gyakran korábbi, sokszor erősen megbízhatatlan, írott forrásokból merített. Így például szó szerinti részleteket vett át Nathaniel Isaacstől, anélkül, hogy erre utalást tett volna jegyzeteiben. Más helyeken az eredeti forrásszöveget átírta, mivel az nem egészen felelt meg céljainak. Bár erre a szerző sehol sem utalt, mégis nyilvánvaló, hogy egyik legfontosabb forrását Theophilus Shepstone 1860-as évek közepén végzett kutatásai jelentették.53 Norman Etherington és Carolyn Hamilton arra is rámutatott, hogy még a szájhagyományozott forrásokra támaszkodó információi is sok esetben közvetettek, mivel nagymértékben merített James Stuart saját gyűjtésein alapuló zulu nyelvű iskolai olvasókönyveinek anyagából, melyek 1924 és 1926 között kerültek kiadásra.54 Bryant beszámolójának vizsgálati bázisa összességében meglehetősen szűknek tekinthető, s ez Shaka háborúinak ábrázolása kapcsán is elmondható. Ebben az esetben is elsősorban Shepstone adataira támaszkodott. 1929-es műve – mely Shaka egyfajta politikai életrajzaként is felfogható – tele van az állítólagosan általa elkövetett atrocitások történeteivel. Shepstone leírásában a zulu

48 GOLAN 1994: 50. 49 PRIDMORE 1992: 25. 50 WRIGHT 2007: 7-8. 51 GOLAN 1994: 58. 52 MALABA 1991: 7. 53 WYLIE 1992B: 8; 10.; WRIGHT 1992: 5. 54 HAMILTON 2011: 333.; ETHERINGTON 2004C: 164.

17 hadjáratok a Thukelától délre eső területeken szinte kizárólagosan a Thukela alsó és középső folyása, valamint az Umgeni folyók közötti területre korlátozódtak. Bryant munkája ezzel szemben azt sugallja, hogy a zuluk tevőlegesen részt vettek Natal területének szisztematikus pusztításában, holott valójában mindössze két esetben van meggyőző bizonyítéka annak, hogy a zulu aktivitás túlmutatott a natali területek legkeletibb szegélyén. Sok esetben a Bryant által is jelzett események sokkal inkább a déli zulu határok stabilabbá tételét szolgálták, ezáltal nem illeszthetőek bele abba a leegyszerűsítő modellbe, melyet művében Bryant kínál. Ezzel együtt Bryant leírása sem szól arról, hogy akár a zuluk, akár mások által elindított zavargások a területet elnéptelenítették volna. Igen sokan maradtak Natal területén anélkül, hogy elmenekültek volna. Közöttük többen elismerték a zuluk fennhatóságát, míg mások autonóm csoportokat alkottak. A zulu uralkodónak nem is állhatott érdekében a terület teljes lakosságának elűzése, sokkal inkább az szolgálta célját, ha a területen minél több alávetett afrikai közösség élt.55 A felhasznált források és azok alkalmazásának kérdéskörén túl a másik probléma Bryant kötetével, hogy az semmi esetre sem tekinthető egy egységes, koherens narratívának. Sokkal töredékesebb és ellentmondásosabb, mint azt várnánk. Ahhoz, hogy összefüggő történet álljon össze, a felhasználónak a szöveg több részét kell párhuzamosan használnia.56 A fenti kritikai észrevételek azonban nem a kötet megjelenésének időszakában keletkeztek, hanem évtizedekkel később. Monumentális és részletes volta miatt Bryant könyvének állításait az elkövetkezendő 60 esztendőben gyakorlatilag senki sem kérdőjelezte meg és azokat a témával foglalkozó minden szerző átvette.

4. Történeti megközelítések a 20. század folyamán

A 20. század során három fő irányzat alakult ki a térség történetírásában. Egyfelől megjelent az afrikai nacionalista megközelítés. Képviselői sokkal inkább modellnek tekintették Shakát, s kevéssé érdekelte őket a valódi történelmi személy. Éppen ezért munkásságuk a komoly kutatók számára – néhány speciális érdeklődési területet

55 WRIGHT 1992: 13-17. 56 WRIGHT 1992: 3.

18 leszámítva – érdektelen, hiszen sokkal több minden derül ki arról, hogy ők és kortársaik milyen módon keresték nemzeti gyökereiket, mint a zulu múltról. A második irányzatot a neofreudiánus szerzők csoportja képezte. Munkásságukat két ponton is komoly kritikával illethetjük. Egyfelől nem gyakoroltak megfelelő forráskritikát, másfelől érveik sem tekinthetőek igazán meggyőzőeknek. Ebből fakadóan ezek az írások is jobbára teljesen használhatatlanok a hiteles feltáráshoz.57 A harmadik megközelítési módot a modern történeti szemlélet jelentette. Képviselői elsősorban a telepes beszámolókra és Alfred Bryant munkáira támaszkodtak. Nagyon kevéssé hivatkoztak afrikai szájhagyományozott beszámolókra. Ezek a szerzők sokszor nem voltak tisztában azzal, hogy forrásaik mennyire szűkösek és egyoldalúak. Emellett a tények feldolgozása során is sok esetben meglehetősen kritikátlanoknak bizonyultak. Mivel munkájuk során elsősorban a zulu uralkodó személyére koncentráltak, ezért ők is azt az elavult és meghaladott elképzelést sugallták – ahogy 19. századi elődjeik –, hogy adott terület történelme elemezhető egyetlen vezető személyén keresztül, a tényleges társadalmi folyamatok megvizsgálása nélkül. További két fontos törekvés figyelhető meg az ő munkásságukban. Egyfelől megkísérelték megmagyarázni a zulu királyság despotikus voltának hátterét, s annak kialakulásában Shaka szerepét. Ezzel egyértelműen a 19. század misszionárius hagyományaihoz kanyarodtak vissza. Másfelől megpróbálták igazolni, hogy Shaka hatalomra jutása és uralma kulcsszerepet játszott a térség destabilizálódásában.58 A fentieken túl, a korszaknak volt egy sajátos negyedik „múltfeltárási hagyománya” is. A térség történelmének népszerű formában történő feldolgozásának kezdetei néhány európai származású író nevéhez fűződnek.59 Ezek az írások jellemzően szenzációhajhászok és romantikus stílusúak voltak. Közöttük érdemes megemlíteni Ernest Augustus Ritter Shaka Zulu című munkáját, vagy éppen Peter Becker Mzilikaziról szóló Path of Blood, illetve Dingane életútját bemutató Rule of Fear című kötetét. A téma későbbi filmes megjelenítései elsősorban ezekre a művekre tekintettek forrásként. Ritter 1955-ben megjelent munkája a legtöbbször kiadott, legnépszerűbb, s laikus körökben legbefolyásosabb leírás a zuluk korai történelméről. Egy teljességre törekvő

57 Megemlíthetőek itt a Shaka gyermekkorára, vagy éppen nemzőképességére vonatkozó korabeli feltételezések. 58 WORGER 1979: 154-155. 59 A sort még a 19. század második felében nyitották olyan írók, mint például Sir Henry Rider Haggard, vagy éppen Bertram Mitford.

19 kísérlet arra vonatkozóan, hogy megalkossa Shaka életrajzát.60 A könyv olvasása során kétféle írásmóddal találkozhatunk. A kötet egy része egyértelműen fikció.61 Másik része pedig Bryant művének helyenkénti összefoglaló zanzásítása, míg más helyeken szó szerinti megismétlése.62 A kronológiát és az események sorrendjét is Bryant művéből kölcsönözte. Könyve tehát a plagizálás mintaszobrának tekinthető. Bryant mellett hosszú szakaszok találhatóak nála Isaacstől is, ám feltehetően az ő írását sosem vette kézbe, mivel minden esetben pontosan azokat az eltéréseket és torzításokat veszi át, melyek Bryant művében is szerepelnek. Ezzel azonban a kötet hiányosságai és hibái nem érnek véget. Helyenként Ritter – Bryanthoz hasonlóan – szándékosan rosszul idézte forrásait, ott, ahol érdekei ezt megkívánták.63 Emellett, bár munkája – szándéka szerint – Shaka életének olyan bemutatására törekszik, mely az afrikaiak véleményét tükrözi, ennek ellenére a mű erősen tükrözi szerzője személyes előítéleteit.64 A zsáner annyira népszerűvé vált, hogy Ritter munkáját több más hasonló kísérlet követte. Így például Elizabeth Paris Watt 1962-ben Febana címmel adta ki kötetét, mely Francis George Farewell életének kissé regényesített változata. A korszakban még a legnagyobb összefoglaló vállalkozások sem kerülték el a múlt csapdáit. Bár az Oxford History szerzői gárdája Isaacs beszámolóját nem tartotta megbízhatónak és Shaka életét tágabb kontextusba kívánta helyezni, ezzel együtt a zulu uralkodót ők is a 19. század elején jelentkező erőszakhullám megalomániás megindítójaként ábrázolták, egy önkényes zsarnokként, aki minden körülmények között kénye-kedve szerint cselekedett. Pontosan úgy, ahogy az általuk megbízhatatlannak ítélt Isaacs tette.65 Joggal merülhet fel a kérdés, hogy Shaka személye és a korai zulu történelem miért került ábrázolásra egyfelől romantikus módon a regényekben, másfelől rendkívül tudománytalan módon a szakirodalomban? Miért maradtak a kutatási eredmények ennyire egyszerűsítőek és kritikátlanok 150 éven keresztül? Szinte minden irodalmi alkotás, és ilyen értelemben annak tekintendő a történelmi mű is, él a logográfia eszközével, azaz az olvasók kiszolgálásának érdekében – több-kevesebb mértékben – eltávolodik a száraz tényektől. Ugyanakkor ennek a fordítottját is megfigyelhetjük. Azaz egyes szerzők az ilyen fikcióval teletűzdelt művet, mint forrást

60 RITTER 1955: ix.; PRIDMORE 1994: 62. 61 Gondolhatunk itt például Shaka női tanácsadójára, Pampatára. 62 WYLIE 1992B: 11. 63 WYLIE 1992A: 419; 421. 64 HAMILTON 1991B: 298. 65 WYLIE 1992B: 13-15.

20 használják, s ennek során az ott leírtakat visszaalakítják egy szikárabb, a tényekre korlátozódó formára, ahol azonban a valódi tények között a redukció során megjelenhetnek fiktív elemek is, immáron tényekként. Remek példa erre a Gqokli hegyi csata ábrázolása. Az ütközet először Bryant írásában jelenik meg. Bryant ennek kapcsán nem hivatkozik forrásra és az afrikai beszámolókban sem fordul elő említése. Ritter felhasználta Bryant rövid utalását és 20 oldalas beszámolóvá bővítette. Ezt követően a csata leírása helyet kapott a legtöbb nagy összegző történelmi bemutatásban is.66 Az 1970-es években az afrikai ébredés-mozgalom egy nagyon idealizált formáját nyújtotta a gyarmati időszakot megelőző korszaknak. Shakát nem csupán Dél-Afrikában, hanem a kontinensen széles körben úgy tekintették, mint az afrikaiak által elért eredmények, ambíciók és a gyarmatosítással szembeni ellenállás szimbólumát. Ezeknek az éveknek volt egy további eredménye, jelesül az afrikanista és materialista történelemszemlélet egyesítéséből megszülető revizionista történelemfelfogás megjelenése Dél-Afrikában. Ez a fajta megközelítés egyaránt tanulmányozta a gyarmatosítást megelőző afrikai közösségek és a búr farmercsoportok belső dinamikáját, s azokat – a korábbi szerzőkkel ellentétben – nem szeparált módon, hanem összevetve vizsgálta.67

5. Mfecane elmélet

A 19. század végén több lépésben George McCall Theal kiterjesztette Shaka háborúinak következményeit a Limpopo folyótól északra eső térségre is. Belevette Soshangane menekülését a közép- és dél-mozambiki területekre, a ngonik menekülését Mozambik és Zimbabwe érintésével a Zambézin keresztül egészen Zambiáig, Tanzániáig és Malawiig, valamint a kololók menekülését a Zambézi felső folyásáig.68 Ezeknek a migrációknak felemlegetésével egy olyan téma kapcsán végzett úttörő kutatásokat, mely a későbbi szerzők körében vált igazán népszerűvé. Állításai nyomán a 20. század jelentős részében általánosan elfogadottá vált, hogy nagyméretű rablóhordák kiterjedt területeken való portyázása gyakori jelenség volt Afrika dél-keleti részén a 19. század első évtizedeiben.69

66 BRYANT 1965: 174-175.; RITTER 1955: 129-149.; WYLIE 1992A: 424-425. 67 HAMILTON 1991B: 289-290. 68 THEAL 1902A: 173-175. 69 WRIGHT 2007: 6.

21 Theal megpróbálta térképen is ábrázolni azokat a térségeket, melyeket ez az erőszakhullám érintett. Az általa jelölt terület felölelte Transvaal és Natal egészét, Oranje Szabad Állam mintegy felét, Botswana délkeleti részét és Zimbabwe déli területét. John Omer-Cooper további csoportok hozzáadásával ezt a területet később még tovább bővítette.70 A korábbi évtizedekben felgyülemlett kutatási anyagokat felhasználva Omer-Cooper kidolgozta saját mfecane elméletét. Munkája egyik célja az volt, hogy történeti perspektívát, elméleti támaszt nyújtson Afrika modern, új nemzetállamainak megjelenéséhez. Éppen ezért azt hangsúlyozta, hogy a mfecane leginkább az afrikaiak különböző államalakulatok létrehozására irányuló erőfeszítéseinek folyamataként írható le.71 Korábban a történészek arra használták fel a Shaka hódításaira épülő narratívát, hogy legitimálják a gyarmati expanziót. Az 1960-as évek közepétől liberális afrikanista történészek sora használta fel ugyanezt a narratívát arra, hogy Shaka háborúit a gyarmatosítás korszakát megelőző afrikai nemzetépítési kísérletek példájaként állítsák be.72 Ehhez a vonulathoz köthető Omer-Cooper elmélete is. Nézeteit legkiforrottabb formában 1966-ban, The Zulu Aftermath: A Nineteenth-Century Revolution in Bantu Africa című írásában tette közzé. A korábbi irodalomban többes számban taglalt „Shaka háborúi” fogalmat felváltotta az összefoglaló mfecane73 megnevezéssel. Ilyen módon egy megszakítatlan, folytonos eseménysorként kezelte, melyet sokkal könnyebb volt beilleszteni egy egységes narratív keretbe. Elképzelése három fő elemet ötvözött:

1. Az 1820-as és 1830-as évek során háborúk és népmozgások teljesen átrendezték Dél-Afrika keleti partvidékének életét. 2. A folyamatot a Shaka alatt megerősödő és folyamatosan terjeszkedő zulu királyság indította el. 3. Ebben az időszakban alakult ki több nagyméretű afrikai államalakulat, mely meghatározó módon formálta a térség további történetét a 19. század folyamán.

70 THEAL 1891: 328-329. oldalak között található térképvázlat; ETHERINGTON 2004B: 206. 71 OMER-COOPER 2004: 321-322.; MORTON 1997A: 110. 72 PRIDMORE 1994: 64.; WRIGHT 2007: 8-9.; WORGER 2007:529. 73 Ugyanakkor nem ő használta elsőként a kifejezést ebben az értelemben, hanem Eric Walker még 1929-ben History of South Africa című művében. TOIT 2004: 30.

22 Az általa vizsgált csoportok kapcsán Omer-Cooper leírása minden esetben ugyanazt az 5 pontból álló formulát követi:

1. Az adott csoport közvetlenül a zuluk miatt, vagy egy másik, a zuluk által korábban elüldözött csoport miatt eredeti lakóhelyét elhagyva, menekülésre kényszerült. 2. Az adott csoport évekig vándorolt, próbált újból letelepedni, miközben számos konfliktuson ment keresztül, s a vándorlás során vagy megsemmisült, vagy annak végén új területen stabilizálta jelenlétét. 3. Utóbbi esetben az új területen a csoport ismét felemelkedett, sikeres államalakulatot hozott létre. 4. Az egyes csoportok történetében az európai gyarmatosítók megjelenése minden esetben komoly fordulatot hozott. 5. Az 1960-as évek dekolonizációs hulláma során ezeknek a csoportoknak leszármazottai egyre határozottabban kezdték újból felfedezni kötődésüket a gyarmatosítás korát megelőző nagy afrikai államalakulatokhoz.74

A hódítások tárgyalását kiegészítette egy másik vizsgálati témával is. Nézete szerint Shaka számos újítást honosított meg, s ezek tették lehetővé az eredetileg kisméretű zulu közösség gyors felemelkedését. Ezek közül kiemelte a hadseregszervezés új formáját, illetve az új hadászati technikák bevezetését. Leírása szerint, újításait később más afrikai vezetők is átvették, s ennek hatására több jelentős hatalommal bíró államalakulat jött létre a térségben.75 A mfecane elmélet hamar népszerűségre tett szert, hiszen egyszerű magyarázatát adta az 1820-as és 1830-as évek zavargásainak és háborúinak. Az elkövetkező évtizedekben ez képezte a kutatások kiindulási alapját, bár voltak olyanok, akik az eredeti elméletet tovább finomítva nem egy egységes folyamatként kezelték a mfecanét, hanem egy több hullámot alkotó folyamatsorként, mely különböző helyeket különböző időszakokban érintett.76 A történészek vizsgálataik középpontjába állították a mfecane eseménytörténetét, s keresték a kiváltó okokat. Konszenzus született arra vonatkozóan, hogy az események hátterében két folyamat állt. Egyfelől a natali terület túlnépesedése és ennek következtében a rendelkezésre álló erőforrásokért folytatott versengés, másfelől pedig a Delagoa-öböllel

74 WRIGHT 2007: 20. 75 MORTON 1997A: 101. 76 ETHERINGTON 2004B: 206.

23 kibontakozó egyre intenzívebb elefántagyar-kereskedelem feletti irányítás megszerzéséért folytatott küzdelem.77 Az elkövetkezendő két évtizedben több történész is komoly kritikai felkészültséggel igyekezett a korábbi történetírás eredményeit meghaladni.78 Ám az elmélet körüli komolyabb vitákat csak az 1980-as évek végén robbantotta ki Julian Cobbing fellépése, s munkássága nyomán Omer-Cooper fenti három állítása közül elsősorban a második kérdőjeleződött meg a témával foglalkozó kutatók körében. A Cobbing által kiváltott vita során egy kérdésben mindenképpen konszenzus mutatkozott, méghozzá abban, hogy a 19. század elején óriási erőszakhullám vonult végig Afrika délkeleti és Dél-Afrika középső régióiban, mely rendkívül nagy emberveszteséggel járt. Cobbing Omer-Cooper elméletének kritikájával ezt nem kérdőjelezte meg.79 Amivel ő nem értett egyet az az volt, hogy a mfecane tisztán az afrikai társadalmakat érintő jelenség lett volna, s hogy ennek kiváltó okát a zulu állam felemelkedése jelentette volna. Nézete szerint az egész elképzeléssel csupán a telepesek erőszakos fellépését és a térségben kibontakozó rabszolga-kereskedelmet próbálták annakidején leplezni az abban érintettek. Azaz a mfecane jelenség – különösen annak zulu-centrikus formája – csupán a telepesek és a gyarmati történészek kitalációja volt. Ebből fakadóan a zulu királyság terjeszkedése nem okozójaként, hanem a korszak politikai instabilitásának termékeként írható le.80 Cobbing kritikájának hatására Omer-Cooper elképzelésének helyére az a nézet került, hogy a térség zavargásainak hátterében és az ennek kapcsán meginduló nagyobb államalakulatok kialakulása mögött sokkal korábbi okok húzódtak meg, s ebből fakadóan egészen a 18. század közepétől érdemes vizsgálni az itt élő afrikai közösségek, valamint a búrok, grikvák, portugálok és britek csoportjainak interakcióit.81 Kevés történész maradt, aki manapság még védelmezné John Omer-Cooper annak idején nagyon népszerű elképzelését, miszerint a mfecane folyamatot a zulu királyság felemelkedése katalizálta, mintegy láncreakciót indítva a térségben. Ugyanakkor Cobbing felvetését, miszerint a felívelő rabszolga-kereskedelemmel állt kapcsolatban a térség nagyobb államalakulatainak – szvázi, zulu, ndwandwe – kialakulása, szintén nem sokan

77 MORTON 1997A: 103-104. 78 WRIGHT 2007: 9. 79 Ugyanakkor Cobbing értelmezőinek egy része egyenesen úgy látja, nem csupán az események mikéntje kérdőjeleződött meg, hanem az is, hogy egyáltalán megtörténtek-e ezek az események. DOMINY 1992: 3.; WRIGHT 1992: 1. 80 COBBING 1988: 517-518.; WRIGHT 1992: 2.; DOMINY 1992: 1.; MORTON 1997A: 103-104.; ETHERINGTON 2004B: 205. 81 WRIGHT 2007: 1-2.

24 támogatják, mivel ezeknek az uralmi központoknak a szerveződése és felemelkedése már jóval a rabszolga-kereskedelem fellendülése előtt megindult.82

6. A Cobbing-kritika utáni időszak eredményei

Julian Cobbing felvetéseit és kritikáját követően számos kutató igyekezett felülvizsgálni a 19. század elejének dél-afrikai történetét.83 Ugyanakkor a mfecane tágabb kontextusának újragondolása már sokkal kevesebb figyelmet kapott. Az az elképzelés, hogy az események láncreakcióként bontakoztak ki, sokak számára szinte a mai napig csábító elgondolás maradt.84 A Cobbingot követő kutatások egyik nagy érdemének tekinthető, hogy kimutatták, a korszakban a dél-afrikai területek szorosan bekapcsolódtak a globális rabszolga- kereskedelembe, és a legtöbb régióban jelen voltak a rabszolgák zsákmányolására irányuló hadjáratok, portyák.85 Ezzel kapcsolatban Elizabeth Eldredge – kiterjedt kutatásokra alapozva – megállapította, hogy a dél-mozambiki rabszolga-kereskedelem csupán a zulu állam létrejöttét követően bontakozott ki, s ennek megfelelően – Cobbing állításával ellentétben – az 1820-as évek közepét megelőzően semmilyen hatással sem volt a térség eseményeire.86 Ugyanakkor a belső területekre vonatkozóan vizsgálatai megerősítették Cobbing feltevését, miszerint a griquák és a búrok jelentős szerepet játszottak az ottani események alakulásában, s motivációjuk sok esetben valóban a rabszolga-kereskedelem volt. Később ugyanerre a következtetésre jutott John Wright is.87 Eldredge a part menti területeken a zavargások okát egyértelműen a 19. század elejének szárazságaiban látta. Ugyanakkor Barry Morton véleménye szerint, ez nem eléggé meggyőző érv. A szárazságok Dél-Afrika történetében gyakorta jelentkeztek, s ebből fakadóan érthetetlen, hogy miért lettek volna a 19. század elején jelentkezők ilyen kiemelt hatással, míg a későbbiek és korábbiak nem. Emellett megállapítása szerint a régészeti feltárások sem mutattak számottevő különbséget a környezeti feltételek tekintetében, amelyek különlegessé tették volna ezeket az esztendőket.88

82 ETHERINGTON 2004B: 204. 83 MORTON 1997A: 99. 84 WRIGHT 2007: 3. 85 MORTON 1997A: 114. 86 ELDREDGE 1992: 3. 87 WRIGHT 2007: 12.; ELDREDGE 1992: 15-16. 88 ELDREDGE 1992: 29-30.; MORTON 1997A: 111-112.

25 A korábban általánosan elfogadott feltevés azt hirdette, hogy a zulu királyság a korai időszakban meglehetősen központosított módon szerveződött. Azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy valójában Shaka időszakában csupán részben centralizált, föderalista államalakulat létezett, ráadásul annak területe és befolyási övezete sokkal kisebb volt, mint azt a mfecane elmélet állította. Az állítólagos pusztításokkal kapcsolatban elmondható, hogy valójában nem elpusztították, hanem megszállták Natal északkeleti részét, ahol az uralkodói marhák őrzésére szolgáló települések és előretolt őrségek egész hálózatát építették ki egészen a Komati folyóig. Mindezt inkább védelmi céllal tették, reagálva a térségben érzékelhető egyre nagyobb zavarokra és nyugtalanságra.89 Wright és Hamilton ehhez a gondolathoz csatlakozva azzal érvelt, hogy a zulu állam felemelkedése nem járult hozzá a natali területek instabillá válásához, s kimondottan defenzív szándékkal született. Wright, illetve korábban Max Gluckman arra is rámutatott, hogy Shaka uralma korántsem volt annyira korlátlan és despotikus, mint azt mások sugallták, és hogy sok esetben nem háborúk révén, hanem szövetségek kötésével nyert meg csoportokat.90

7. Szájhagyományozott források

A forrásokra vonatkozó kritikai irodalom elsősorban a telepesek műveire fókuszált, és kevés figyelem jutott az afrikai szájhagyományozott forrásokra, valamint arra, hogyan hathattak egymásra az afrikai és telepes hagyományok. Jan Vansina és David Patrick Henige nyomán Jeff Peires a szóbeliségre alapuló forrásokat négy csoportra bontotta:

1. szemtanúk beszámolói 2. pletykák 3. egyéni vélemények/visszaemlékezések 4. szájhagyományozott történetek91

89 COBBING 1992: 11-12.; BRANTLINGER 2011: 169. 90 COOPER 2014: 49.; MORTON 1997A: 109-110.; HAMILTON 2012: 292.; GLUCKMAN 1950: 33. 91 Az első három esetében kortárs beszámolókról van szó, míg a negyedik esetében régebbi múltra tekint vissza a hagyomány. VANSINA 1985: 12.; PEIRES 2009: 166.

26 A szájhagyományozott beszámolók folyamatos változásnak vannak kitéve. Ez nem pusztán abban jelentkezik, hogy az egyes generációk hogyan adják át egymásnak a történeteket, hanem maga az adott előadó is alkalomról-alkalomra másként mutathatja be az eseményeket a változó körülmények függvényében.92 Erre figyelmeztetnek Jordan Kush Ngubane gondolatai is: „Míg a történész vagy riporter esetében elvárható, hogy tárgyilagos legyen és a puszta tényekhez ragaszkodjon, s míg a történész eseményekkel és ezek okaival illetve következményeivel foglalkozik, addig az afrikai visszaemlékező kreatív módon szubjektív.”93 Jeff Peires megfogalmazásában a szájhagyományozott történelem elkerülhetetlenül kombinálja a szószerinti igazságot a szimbolikus, vagy erkölcsi igazsággal, az utóbbi azonban valóságos értelemben nem feltétlenül igaz.94 A szájhagyományozott elbeszélések még csak látszatát sem kívánják kelteni annak, hogy tökéletesen tárgyilagosak lennének. Sokkal inkább szimbolikus üzenetekként értelmezhetőek, melyeket az elbeszélők át kívánnak adni az őket követő generációk számára.95 Ebből fakadóan mára számos kutató úgy látja, hogy ezeknek a beszámolóknak a forrásértékét elsősorban nem a múlt hiteles bemutatásában kell keresni, hanem sokkal inkább annak érzékeltetésében, milyen módon gondolkodott maga az elbeszélő és kortársai az adott történelmi korszakról és kérdésről.96 Emellett létezik a szájhagyományozott források forrásértékének egy másik vetülete is. Isabel Hofmeyr foglalkozott az 1990-es évek első felében a dél-afrikai szájhagyományozott történelemmel. Kutatásai során megállapította, hogy az ilyen beszámolók meglehetősen lazán szerkesztettek, s bizonyos mértékig inkonzisztens benyomást keltenek. Ugyanakkor, ha nagy területről adott tények számtalan variációját gyűjtjük össze, és ezeket a variációkat gondos összevetés útján megszabadítjuk az eltérésektől, akkor kirajzolódhat egy olyan alaptörténet, ami egységes képet mutat. Ebben az esetben ez a történet tekinthető az érintett közösségek közösen elfogadott múltértelmezésének. Azaz, bár egy-egy elbeszélő csupán a saját történetét mondja el, a kívülálló történész összevetheti ezeket az egymástól független elbeszéléseket, s megragadhatja azok közös gyökereit.

92 WRIGHT 2007: 22. 93 Ngubane gondolatát többek között Sifiso Mxolisi Ndlovu idézi művében. NDLOVU 2017: 3. 94 PEIRES 2009: 165. 95 BURKE 2001: 7.; GOLAN 1994: 9. 96 TOIT 2004: 6.; WRIGHT 2007: 23.

27 Végső soron idővel a szájhagyományozott történetek is kanonizálódnak, s egységes korpuszba rendeződnek, azonban sosem tekinthetőek teljesen lezártaknak. Mindig fennmarad annak lehetősége, hogy új dolgok épüljenek be, vagy új befolyásoló tényezők hatására kissé eltérjenek a történetek korábbi értelmezésétől.97 Az afrikai szájhagyományok között is szép számmal találunk negatív leírásokat Shakáról. Ennek okát több tényezőben ragadhatjuk meg. Délkelet-Afrikában az 1820-as és 1830-as évek példanélküli gyorsasággal hoztak változásokat a helyi közösségek életébe mind szociális mind politikai értelemben. Számos új államalakulat ekkor alapozta meg uralmát a térségben. Saját hatalmuk legitimálása érdekében pedig egységesen Shakát tették meg bűnbaknak.98 Emellett a telepesekkel szövetségre lépő afrikaiaknak, illetve azoknak, akik elnyomást szenvedtek Shaka uralma alatt, vagy az olyan csoportoknak, melyek saját identitásukat keresték, gyakran érdekükben állt ez a megközelítés.99 Utóbbi esetre jelentenek kiváló példát a fenguk. Alan Webster 1991-ben kimutatta, hogy a fenguk nem pusztán natali menekültekből tevődtek össze, hanem jelentős számú kosza is csatlakozott hozzájuk. Annak érdekében, hogy a brit hatóságok hatékonyabban tudják kezelni az így létrejött vegyes összetételű közösségeket, maguk emeltek a csoportok élére vezetőket, s egységesen fengukként hivatkoztak rájuk. Timothy Stapleton kutatásai ugyanezt erősítették meg.100 A későbbiekben a fenti folyamat fel is erősödött, egyre több kosza vallotta magát fengunak, hiszen így lehetőségük nyílt olyan földeken is letelepedni, melyeket a brit hatóságok eredetileg kimondottan a fenguk számára különítettek el.101 A fengu beszámolók főleg a 19. század második felétől mozdultak el abba az irányba, hogy egységesen úgy tekintsenek magukra, mint akik Shaka háborúi miatt menekültek délre. Ahogy időben egyre távolabb kerültek az eredeti eseményektől, úgy hatottak egyre erőteljesebben az ilyen nézetek, hiszen ezek megkönnyítették a különböző csoportok egységes identitástudatának kialakulását. Emellett egyre kevesebben éltek azok közül, akik még résztvevői voltak a valós eseményeknek.

97 PEIRES 2009: 163-164; 166. 98 WRIGHT 2007: 35. 99 GUY 1996: 17. 100 A fenguk menekült jellegére és kevert csoport voltára már a kortársak is felhívták a figyelmet. Francis Allen Gardiner tanúvallomása a „bennszülött” ügyekkel foglalkozó parlamenti bizottság előtt. 1836. május 9. In: BPP 538: 465.; WEBSTER 1991: 126; 148.; STAPLETON 1996: 249.; HENNINGSEN 2009: 26. 101 MORTON 1997A: 110.; WRIGHT 2007: 24.

28 Ugyanez a folyamat figyelhető meg a ngoni csoportnál is. Nem a történelmi igazság jegyében alakult ki a kép, hogy Shaka elől menekültek őseik, hanem sokkal inkább az egységes csoporttudat kialakításának célját szolgálta.102 A térségre vonatkozó legnagyobb, szájhagyományozott beszámolókra támaszkodó gyűjteményt James Stuart hagyta az utókorra, melyet 1976-tól kezdődően kezdett kiadni nyomtatásban John Wright és az időközben elhunyt Colin de Berri Webb. Az elhúzódó projekt jelenleg a 6. köteténél tart. Stuart a 19. század végén kezdte meg interjúi készítését, több mint 60 évvel Shaka halálát követően, és 1902-1903 között koncentrált kifejezetten Shaka életére. Ebből fakadóan egyetlen informátora sem ismerhette személyesen a zulu uralkodót. Ezzel természetesen Stuart is tisztában volt, éppen ezért erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy olyanokat kérdezzen meg, akiknek közvetlen felmenői kapcsolatban álltak Shakával. Az alfejezet elején ismertetett klasszikus felosztás értelmében ebben az esetben nem beszélhetünk szájhagyományozott tradícióról, ugyanakkor informátorai elbeszéléseit nem tekinthetjük szemtanúk beszámolóinak sem. Vansina szerint minél közelebb állunk a generációk számát tekintve az eredeti szemtanúkhoz, annál hitelesebb az üzenet. Ugyanakkor már egy generáció elteltével megindul a személyes élményeken alapuló beszámolók és a keringő pletykák ötvöződése.103 Stuart munkájának egyik fontos célját képezte az egyes korszakok prominens afrikai képviselőire vonatkozó izibongók összegyűjtése.104 Ezek tekinthetőek az adott személyről szóló legrégebbi beszámolóknak, mivel műfajukból adódóan nagyobbrészt egykorúak a tárgyalt személlyel.105 Az izibongók nem csupán dicsérő sorokat tartalmaznak, hanem felhasználták őket a társadalmi vagy politikai kritika megfogalmazásának érdekében is.106 Mivel nem történelmi beszámolóknak készültek, ahogy azt Biernaczky Szilárd megállapította, tele vannak történeti szempontból irreleváns, lényegtelennek tűnő részletekkel, utólag feloldhatatlan, számunkra érthetetlen kifejezésekkel, valamint mitikus elemekkel.107 További gondot jelent, hogy esetenként több uralkodó vagy prominens személy izibongójában is feltűnnek ugyanazok a sorok.108 Ilyen esetben általában nem lehet

102 WRIGHT 2007: 26. 103 VANSINA 1985: 30.; PEIRES 2009: 168. 104 MPHANDE 1993: 100.; BIERNACZKY 2008: 58; 61.; BUTHELEZI 2004: 11. 105 MALABA 1991: 2. 106 COPE 1968: 21.; HAMILTON 1985: 68.; GOLAN 1994: 60. 107 BIERNACZKY 1994: 117. 108 Tununu kaNonjiya közlése. 1903. május 31. In: STUART 2014: 264.

29 egyértelműen meghatározni, hogy melyikükhöz tartoznak az adott mondatok, sőt, esetenként az is előfordul, hogy többek nevéhez fűződik hasonló esemény, vagy attribútum, s ahelyett, hogy új sorokat találtak volna ki, csak átvették a már létezőket változatlan formában.109 A szájhagyomány későbbi írásba foglalása párhuzamba állítható az afrikai hagyományos jogrend kodifikációjával. Egyfelől lehetővé tette és teszi az afrikai múlt jobb megismerését, ám egyúttal kontrollálja is a szájhagyományozott történelmet.110 A szájhagyományozott források – a közvélekedés szerint – a kutatás szempontjából egészen az 1960-as évekig megbízhatatlannak számítottak, s éppen ezért marginális szerepet töltöttek be. A történészek mára megértették, hogy ezek a források igen hasznosak lehetnek, s törekszenek is azokat beépíteni kutatásaikba. Manapság a legtöbben úgy látják, hogy ez a forrástípus semmivel sem megbízhatatlanabb, mint az írott források egyes csoportjai.111

8. Shaka a források tükrében

A zulu állam kialakulásának korszakára és Shaka életútjára vonatkozó források vizsgálata során három csoportot különíthetünk el. Egyfelől léteznek szemtanúktól származó, majdnem egykorú leírások. Ide sorolhatóak a korábban már tárgyalt korai port natali telepesek által írt beszámolók. A következő csoportot azok a személyek alkotják, akik ugyan közvetlen módon már nem találkozhattak Shakával, ám ismeretségi körükben volt olyan, aki személyesen is ismerte őt és a tőlük hallott információkat adták tovább. Idetartoznak Theophilus Shepstone, Alfred Bryant vagy James Stuart afrikai informátorai. A harmadik csoportba a Shakára vonatkozó különböző izibongo variánsok sorolhatóak. Az utóbbi két csoport esetében egyértelmű azok szájhagyományozott volta. Kevésbé szembetűnő a szájhagyományozott jelleg az első csoport kapcsán. Ugyanakkor az itt szereplő információk nagy része is afrikai beszámolókra épül és nem személyes tapasztalatból merít. Ez különösen igaz Shaka élettörténetének 1824-et megelőző szakaszára.112

109 BIERNACZKY 2008: 61. 110 GOLAN 1994: 142. 111 HAMILTON 2002: 217.; GOLAN 1994: 117. 112 WORGER 1979: 145.

30 Amennyiben a Shakára vonatkozó hagyományokat és forrásokat összevetjük, akkor azt tapasztaljuk, hogy bizonyos részletek tekintetében általános az egyetértés. Ám ezek az univerzálisan megjelenő elemek egyúttal hasonlóságot mutatnak más afrikai hősök életútjával is. Éppen ezért a Shakára vonatkozó beszámolókat úgy kell kezelnünk, mint klisék gyűjteményét, melyek anyagukat és az alkalmazott motívumokat tekintve számtalanszor visszavezethetők a Shakát megelőző korokra.113 Ebből fakadóan kevéssé alkalmasak a történelmi igazság megragadására. Ugyanakkor – összevetve kibontakozó életútját más afrikai mítoszokkal – sok mindent megtudhatunk a zulu társadalomról, valamint az általuk fontosnak tartott értékekről.114 A Shakára vonatkozó beszámolók államalapítással kapcsolatos elemei szintén számos egyetemes párhuzammal rendelkeznek. Lord Raglan foglalkozott a hősök különböző kultúrákban jelentkező tipikus jellemvonásaival, s arra a következtetésre jutott, hogy az eltérő korokban és különböző kultúrákban fellelhető hősök azonos attribútumokkal rendelkeznek. Lord Raglan összesen 22 ilyen közös hősi karakterjegyet állapított meg.115 Shaka a Raglan-féle értelmezési keret alapján ideális hősnek tekinthető, mivel esetében legalább 18 ilyen karakterjegy azonosítható. A felhasznált klisék esetében egyesek sokkal látványosabban kitaláltak, mint mások. Így például Shaka állítólagos utolsó szavai egyértelműen koholmányok. Ugyanakkor utólag már nehéz megítélni, hogy ez a hagyomány a tradicionális zulu környezetből ered, vagy az első keresztyénekkel való kapcsolatok hagyatéka. Míg Shaka születését és gyermekkorát csupán a szájhagyomány őrizte meg, s ezáltal egy mitikus térbe és időbe helyezhető, addig a haláláról szóló beszámolók – ahol a pontos hely és dátum is ismert – már a valós történeti események közé sorolhatóak.116 Korábban Shaka teljes élettörténetét valóságosként fogadták el, pontosan azért, mert nem sokkal Shaka halálát követően azok foglalták ilyen módon írásba az eseményeket, akik őt személyesen ismerték. Isaacs és Fynn korai leírásai már tartalmazták a legfontosabb adatokat az élettörténethez. Ám ők már eleve egy idealizált, a valóságtól elrugaszkodott képpel találták szemben magukat, mely támogatta a Shaka, mint hős elképzelést. A klisék egységes történetté formálása ilyen rövid idő alatt szinte példa nélküli. A Shakáról szóló

113 GOLAN 1994: 118. 114 GOLAN 1990: 95. 115 RAGLAN 1949: 178-179. 116 GOLAN 1994: 119-120.

31 első hagyományok hatalomra jutása után mindössze 20 esztendővel már kiforrott formában jelen voltak.117 A zulu uralkodóval foglalkozó kiterjedt irodalmat tanulmányozva azzal szembesül az ember, hogy az egyes szerzők sokszor kölcsönöznek egymástól, s meglehetősen gyakran ennek feltüntetése nélkül teszik mindezt. Ebből fakadóan első ránézésre úgy tűnhet, hogy hatalmas mennyiségű forrás áll rendelkezésre, ám a legtöbb mindössze néhány korai beszámolóra támaszkodik. Emellett nem csak a felhasznált források, hanem a megfogalmazott gondolatok tekintetében sincsen nagy eltérés és a forráskritika eszközének alkalmazása is sokszor teljes mértékben hiányzik.118 A sokkal később bekapcsolódó afrikai értelmiségiek írásai legalább ennyire problematikusak. Esetükben ugyanis – ahogy azt láthattuk – általában sokkal nagyobb szerepet játszottak az ideológiai megfontolások, mint a történelmi hitelesség. A 20. század elején Magema Fuze még úgy írta le Shakát, mint akinek bőre egészen világos barna volt, s legnagyobb eredményének azt tekintette, hogy felismerte az európai civilizáció jelentőségét. Ezzel szemben az 1960-as években Jordan Ngubane már azt állította, hogy Shaka egészen sötét bőrszínű volt, s úgy vélte, ha nem gyilkolták volna meg testvérei, akkor képes lett volna egyesíteni az afrikaiakat a betolakodó telepesekkel szemben.119 Az 1980-as évek elejétől kezdődően Shaka egyre inkább a zulu központú politikai mozgalmak ikonjává vált. Ugyanakkor sem a múltban, sem a jelenben nem tekinthető megítélése egységesen pozitívnak.120

117 GOLAN 1990: 107-108.; GOLAN 1994: 131-132. 118 WYLIE 1992A: 418.; WORGER 1979: 144. 119 GOLAN 1994: 137. 120 HAMILTON 1995: 5.

32 II. Zulu külkapcsolatok 1824 és 1879 között

1. Előzmények

1824 jelentette azt a vízválasztó évet, mikor a dél-afrikai telepesek első képviselői felvették a kapcsolatot a zulukkal. A korábbi időszakban a Keiskamma folyótól északra, egészen a portugálok által ellenőrzött Delagoa-öbölbeli településekig nem történt kísérlet kereskedelmi támaszpont, vagy kikötő létesítésére. Azok a hajók, melyek ezen a partszakaszon megfordultak, eleinte meg sem próbáltak kikötni, és legénységük csupán kényszerből – jellemzően hajótörés miatt – szállt partra.121 Később kikötöttek egy-egy konkrét feladat elvégzése céljából is, így például 1689 decemberében Simon van der Stel fokföldi kormányzó megbízásából Timmerman kapitány kötött ki az akkor már ismert Port Natalban, hogy a kikötésre alkalmas partszakaszt biztosítsa a Holland Kelet-indiai Társaság számára.122 Talált is a parton egy Inyangesa nevű főnököt, akit ajándékok segítségével rávett, hogy helyezze el kézjegyét azon a dokumentumon, mely a Társaság számára biztosította Port Natalt és környékét. Teljesen más okból kötött ki 1719-ben egy brit rabszolga kereskedő. Sikerült is 74 fiút és lányt vásárolnia, akiket aztán magával vitt a munkaerőre éhes virginiai ültetvényekre. Ezek a partraszállások azonban egyáltalán nem a letelepülés szándékával történtek.123 Erre egészen a 19. század első feléig kellett várni. A brit admiralitás 1822-ben Afrika délkeleti partszakaszának feltérképezésére küldte William FitzWilliam Owen kapitányt. Owen – Leven nevű hajója fedélzetén – január 10-én hagyta el Woolwich kikötőjét és július 7-én érte el Fokvárost. Itt kérésére tolmácsokat bocsátottak a rendelkezésére három Robben-szigeten raboskodó „bennszülött” személyében. Köztük volt a témánk szempontjából fontos szerepet játszó, kosza

121 Ezen a partszakaszon a tengeri balesetek kifejezetten gyakorinak számítottak. Az első dokumentált hajótörésre 1552. június 24-én került sor, mikor is a San João nevű hajó feneklett meg. 610 fős legénységéből mindössze 25-en élték túl a tragédiát. Az esetet számos további követte, az utolsó nagyobb hajótörésre 1796. június 16-án került sor, mikor a Hercules futott partra. Itt a legénység sokkal jobban járt, a partvonalat követve mind a hatvanan elérték Fokvárost. STOUT 1800: iv; 49-51. 122 Az expedícióra azután került sor, hogy a kormányzó kedvező beszámolót kapott a területről a Stavenisse nevű hajó legénységétől, akik ezen a parton szenvedtek hajótörést. Az események részletes leírását adja John Bird. BIRD I. 1888: 53-59.; THEAL 1890: 66.; THEAL 1897: 304-305.; LUCAS 1897: 64. 123 MORRIS 1998: 68-70.

33 származású Jakot Msimbiti is. Jakot kimagaslott a többiek közül azáltal, hogy néhány szót tudott hollandul.124 Owen és legénysége szeptember 27-én érte el a Delagoa-öblöt. Miután befejezték eredetileg kijelölt feladatukat, Fokváros felé indultak, s közben – kihasználva a lehetőséget – a Delagoa-öböl és Fokváros közti partszakasz feltérképezését is megkezdték. A rossz időjárási viszonyok következtében azonban Port Natal környékét nem tudták felderíteni, s mivel a legénység nagy része maláriában szenvedett, ez is sietségre sarkallta őket.125

2. Shaka és Port Natal

A Fokvárosba érkező beszámoló hatására egyes vállalkozó szellemű üzletemberek szervezkedni kezdtek, s Alex Thompson valamint Francis George Farewell vezetésével létrehoztak egy kereskedelmi társaságot, melynek célja abban állt, hogy Natal területén új kereskedelmi támaszpontot alapítsanak. Arra számítottak, hogy jövedelmező kereskedelmi kapcsolatokat építhetnek ki a környéken élő afrikai csoportokkal, illetve a Delagoa- öbölbeli portugál kereskedőkkel valamint az ottani afrikai csoportokkal, melynek során elsősorban állatbőrökre és elefántagyarra tehetnek szert.126 Céljuk elérése érdekében felszerelték James Saunders King kapitány hajóját a Salisburyt, s mikor Owen második expedíciója alkalmával 1823. június 27-én Algoa-öbölhöz ért, a Salisburyt már a kikötőben találta. Miután tudomást szerzett arról, hogy mik a terveik, kérésükre átadta nekik tolmácsul Jakotot, valamint King rendelkezésére bocsátotta az általa készített térképet, s arra bíztatta, hogy folytassa a megkezdett munkát és alaposan derítse fel Port Natalt, valamint környékét.127 Egy vihar meggátolta Kingéket abban, hogy Port Natalban kikössenek, de úgy vélték egy másik, hajók számára is alkalmas öblöt találtak közel St. Luciához. Megkísérelték két csónakkal a partra szállást, azonban nem volt szerencséjük, az egyik csónak felborult, és csak úgy menekültek meg, hogy partra úsztak. Alex Thompson – aki a felborult csónakban

124 OWEN I. 1833: vi; 14; 44; 46-47. 125 Joseph Nourse sorhajókapitány levele John Wilson Croker az admiralitás első miniszterének részére. 1823. január 5. In: THEAL 1903: 19.; THEAL 1898: 472.; OWEN I. 1833: 149. 126 BALLARD 1981: 3.; BALLARD 1982: 49. 127 OWEN I. 1833: 158.; FYNN 1969: 52.

34 utazott – Jakotot vádolta azzal, hogy ő tehet a balesetről. Jakot ennek hatására elhagyta útitársait és a szárazföld belseje felé vette az irányt.128 Az Algoa-öbölben a Salisbury pótolta készleteit, majd visszatértek a partvonal felderítéséhez. Ezúttal semmi sem akadályozta meg őket abban, hogy kikössenek Port Natal mellett, ahol King alapos feltérképezést végzett, minek hatására Farewellék úgy döntöttek, itt fognak kereskedelmi támaszpontot létesíteni.129 A munka befejeztével, decemberben a társaság tagjai visszatértek Fokvárosba, ahol megkezdődött a vállalkozó szellemű kalandorok toborzása, King pedig Londonba indult. Az admiralitás örömmel üdvözölte felfedezését, a délkeleti parton jól jött az újabb kikötésre alkalmas hely. A hadügyi és gyarmatügyi miniszter, Henry Bathurst130 ajánlólevelet bocsátott ki részére a fokföldi kormányzónak, Lord Charles Henry Somersetnek címezve. Ez tulajdonképpen lehetővé tette King számára, hogy saját felelősségére letelepedhessen Port Natalnál.131 Farewell eközben Fokvárosban szervezkedett. Sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy a társaság saját hajót vásárolt, a Juliát. Emellett felszereltek egy második hajót is, az Antilopot. Ezt követően közel 30 telepest toborzott, akik hajlandóak voltak vállalkozni az expedícióban való részvételre. A csoportot jobbára búrok alkották, köztük Farewell apósa, Petersen.132 1824 áprilisának végére a Julia sikeresen el is érte Port Natalt, és partra tette utasait. A csoportot a Farewell által létrehozott társaság egyik fiatal tagja, Henry Francis Fynn vezette. Somerset kormányzónak nem volt ellenére a kereskedelmi lehetőségek bővítése, ugyanakkor a brit fennhatóságú területeket nem kívánta kiterjeszteni. Erre vonatkozóan Londonból is egyértelmű utasításokat kapott. A kormányzat a területet értéktelennek tartotta, s nem kívántak belevaatkozni a helyi afrikai csoportok életébe sem, amit egy esetleges annektálás esetén elkerülhetetlennek tartottak. Magának a kikötőnek sem

128 Jakotról, akit más helyeken Jakob néven tűntetnek fel a források, még lesz a későbbiekben szó. Itt pusztán annyit érdemes kiemelni, hogy Shaka udvarában keresett menedéket, ahol a zulu főnök számára testőrséget szervezett, s ennek élére került. Jakot szerepe akkor értékelődött fel igazán, mikor a zuluk rendszeres kapcsolatba kerültek a telepesekkel, ekkor ugyanis őt nevezték ki hivatalos tolmácsnak. SHOOTER 1969: 277-279. 129 James Saunders King levele Lord Bathurst hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1824. július 10. In: THEAL XVIII. 1903: 122-124. 130 A hadügyminiszter 1801-től a gyarmati ügyekért is felelt. Az így kibővült feladatkörű posztot elsőként Lord Hobart töltötte be. A tisztséget 1854-ben választották kétfelé, innentől létezett külön hadügyminiszter és gyarmatügyi miniszter. 131 Lord Bathurst hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Charles Somerset fokföldi kormányzó részére. 1824. szeptember 23. In: THEAL XVIII. 1903: 318. 132 FYNN 1969: 56.

35 tulajdonítottak nagy jelentőséget, mivel az, az öbölben található homokpad miatt, csak korlátozottan volt használható, nagyobb hajók nem tudták biztonságosan megközelíteni.133 Fentiek alapján, mikor május 1-jén Farewell kérvényezte egy kereskedelmi támaszpont megalapítását Port Natalnál, akkor a kormányzó ezt engedélyezte számára azzal a kikötéssel, hogy előzetes engedélye kikérése nélkül nem vásárolhat földterületeket a szárazföld belsejében a „bennszülöttektől”. Azt is világossá tette Farewell számára, hogy a terület brit annektálására nem számíthat, és a kereskedelmi kapcsolatok kiépítése során magára van utalva.134 Az elsőként Port Natalba érkező Fynn eleinte azt hitte, hogy a közelükben egyáltalán nem élnek afrikaiak, azonban hamarosan bebizonyosodott, hogy ebben tévedett. Néhány hónap után a tulik135 – Fica vezetésével – előjöttek rejtekükből, hová a folyton átvonuló zulu seregek miatt kényszerültek. Látva a frissen érkezett csoport békés természetét, úgy vélték, mellettük védelmet találhatnak a zulukkal szemben is. Fynn tőlük tudta meg, hogy a környező területek többé-kevésbé egyetlen személy, Shaka irányítása alatt állnak, ezért vele kell tárgyalniuk.136 Ennek megfelelően Fynn el is indult Shaka székhelye, Bulawayo irányába, hogy találkozzon a zuluk uralkodójával. Minden zulu településről, amit érintett, üzenetet küldött, hogy tudassa vele érkezését. Végül választ is kapott Shakától, aki jelezte, még nem áll készen fogadásukra, azonban küldött Fynnek ajándékba elefántagyarakat és 40 marhát. Fynn ugyan nem üres kézzel, de dolgavégezetlenül volt kénytelen visszafordulni. Nem sokkal Farewell megérkezése után ért vissza a partra. Shaka Mhlope személyében megfigyelőt küldött a telepesek után, hogy kikémlelje szándékaikat. Miután megbízottja megnyugtató hírekkel tért vissza, miszerint a kis csoport tagjai nem ártanak senkinek, ehhez túl kevesen is vannak, ugyanakkor számos hasznos termékkel rendelkeznek, Shaka úgy döntött, hogy fogadja őket. Meghívásával legtehetségesebb követét Mbikwanét küldte hozzájuk. Ennek hatására 1824 júliusában Farewell és Fynn vezetésével küldöttség indult Bulawayóba, ajándékokkal megrakodva.137

133 GALBRAITH 1963: 6, 186. 134 Francis George Farewell levele Charles Somerset fokföldi kormányzó részére. 1824. május 1. In: THEAL XVII. 1903: 281-282.; Charles Somerset fokföldi kormányzó levele Francis George Farewell részére. 1824. május 5. In: THEAL XVII. 1903: 292-293.; BRYANT 1964: 563-565.; GADSDEN 1974: 11.; BALLARD 1982: 50. 135 A tulik már Shaka hatalomra jutása előtt a területen éltek, nem menekültekként érkeztek. Mcotoyi kaMnini közlése. 1905. április 13. In: STUART 1982: 53. 136 FYNN 1969: 60. 137 Ezt követően megindult a kereskedelmi kapcsolatok kiépítése is a Port Natalba érkezett telepesekkel. Ebben a zuluknak már volt némi tapasztalatuk, hiszen Shaka korábban is kereskedett a portugálokkal. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a területen az északi irányú kereskedelmet leginkább az erre

36 Shaka a telepesek tiszteletére több napos ünnepségsorozatot rendezett. A zulu uralkodó bizonyítani kívánta, hogy hatalma és gazdagsága semmivel sem kisebb, mint az európai uralkodóké. Július végén Farewellék hazaindultak, de Shaka külön kérésére Fynn tovább maradt.138 Ennek köszönhetően az uralkodó közelében tartózkodott, mikor orvgyilkosok támadtak rá és megsebesítették. Fynn értesítése nyomán, augusztus elején Farewell visszatért Bulawayóba, ahová gyógyszereket hozott magával. Egyúttal Shakával alá szeretett volna íratni egy szerződést, melyben a zuluk lemondanak a telepesek javára Port Natalról és környékéről. A zulu főnök hajlandónak is mutatkozott arra, hogy a dokumentumot ellássa kézjegyével, amire végül augusztus 7-én került sor.139 Úgy vélte, ezzel csupán csak letelepedési engedélyt ad számukra, és a föld – hagyományaiknak megfelelően – az ő tulajdonában marad. Erre utal a szerződés vége is. Shaka a terület elöljárójának ismerte el Farewellt, s minden ott maradó lakost engedelmességre kötelezett.140 A telepesek azzal, hogy Shakától kértek engedélyt a letelepedésre, mintegy a maguk részéről is legitimálták Shaka natali hatalmát, s elismerték főségét. Shaka alárendelt főnökökként tekintett rájuk, akiktől elvárhatta, hogy időnként szolgáljanak neki, s parancsait végrehajtsák.141 Augusztus 27-én ért vissza a küldöttség Port Natalba, ahol felvonásra került a brit lobogó, és Farewell a területet brit fennhatóság alá tartozónak nyilvánította. A megkötött szerződést elküldte Somerset kormányzóhoz, aki azonban nem tulajdonított a dokumentumnak komolyabb jelentőséget.142 Időközben a Fynn társaságában Port Natalba érkezett búr farmerek úgy döntöttek, hogy a terület nem alkalmas a békés mezőgazdálkodásra, ezért vissza kívántak térni Fokvárosba a

szakosodott tongák bonyolították le. A későbbiekben Port Natal vált ugyan a legfontosabb kereskedelmi partnerré, de a portugálok szerepe teljes egészében sosem szűnt meg. FYNN 1969: 16.; GUY 1983A: 44.; BALLARD 1983B: 104. 138 MORRIS 1998: 78-80.; FYNN 1969: 80. 139 FYNN 1969: 86-87. 140 Azaz nem tulajdonába adta a területet, csupán megengedte, hogy a nevében, s megbízásából a területen élők vezetője legyen. FYNN 1969: 88. 141 Ez a helyzet érdemben az 1830-as évek elején sem változott, mint arra Francis Allen Gardiner szavai utalnak. Francis Allen Gardiner tanúvallomása a „bennszülött” ügyekkel foglalkozó parlamenti bizottság előtt. 1836. május 9. In: BPP 538: 463.; GROUT 1864: 70.; BALLARD 1982: 50. 142 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Newcastle gyarmatügyi miniszter részére. 1854. május 29. In: CO 179/35: 55.; BIRD I. 1888: 193-194.; GUY 1996: 15.

37 Julia fedélzetén.143 A hajó a visszaúton kigyulladt, s a tragédia nyomán Farewell társasága elvesztette befektetett tőkéje jelentős részét.144 1825 júniusában a Mary fedélzetén King visszafelé tartott Angliából. Miközben Szent Ilona-szigeten megálltak a készletek feltöltése érdekében, összeismerkedett egy fiatalemberrel, Nathaniel Isaacsszel, aki vele tartott. A Mary augusztus 1-jén érte el Fokvárost, ahol King értesült arról, hogy a Port Natalban élők készletei kimerülőben vannak, s úgy döntött, hogy a segítségükre siet. Október 1-jén érte el a kikötőt, ahol azonban hajójával zátonyra futott. King és Hatton nevű elsőtisztje néhány nap alatt összeszedték mindazt a felszerelést, ami a roncsból kimenthető volt, s úgy határoztak, hogy új hajó építésébe kezdenek.145 Október 15-én Fynn visszatért a mpondók földjén tett útjáról, ahonnan nagymennyiségű elefántagyarat hozott magával.146 Öt napra rá Farewell is megérkezett, aki megszakította Shakánál való vendégeskedését mikor értesült King helyzetéről. Egy héttel később Farewell és Fynn elkísérték Kinget Bulawayóba, hogy bemutassák őt a zulu uralkodónak. Útjuk eredményesnek bizonyult, több mint 100 ajándékba kapott marhával tértek vissza november 11-én.147 Hatton – megfelelő eszközök híján – rendkívül lassan haladt az új hajó készítésével, és munkája tovább lassult, mikor a másodtiszt, Norton, a legénység több tagjával együtt úgy döntött, hogy egy nagyobb csónakkal megpróbálja elérni Algoa-öblöt.148 Farewell visszatérése után Isaacset bízta meg azzal, hogy a Thukela partján felhalmozott elefántagyarakat szállítsa Port Natalba. A fiatal kalandor útját felhasználta arra is, hogy személyesen találkozzon Shakával.149 A zulu uralkodót olyannyira foglalkoztatták a brit telepesekkel való kapcsolattartásban rejlő lehetőségek, hogy 1826 novemberében új kraalt építtetett a maga számára, sokkal közelebb Port Natalhoz, melyet Dukuza névre keresztelt.150 Shaka ambícióit jelzi, hogy nem elégedett meg a kiépülőben lévő kereskedelmi kapcsolatokkal. Már 1827. július 24-én jelezte Kingnek, szeretne személyesen találkozni

143 FYNN 1969: 91. 144 OWEN II. 1833: 133. 145 THOMPSON II. 1827: 408.; MACLEAN 1992: 58. 146 FYNN 1969: 117. 147 THOMPSON II. 1827: 412. 148 MACLEAN 1992: 58. 149 MORRIS 1998: 83-88. 150 A kifejezés a „duka”: elveszni szóból ered. Az elnevezés vélhetően onnan származik, hogy az új főváros kunyhói annyira zegzugosan helyezkedtek el, hogy aki először járt köztük, az vezető nélkül egészen biztosan eltévedt a település útvesztőiben. BRYANT 1905: 119.; LABAND 1997: 44.; KUNENE 2017: xxxv.

38 IV. György angol királlyal, azonban mielőtt maga indulna tengeren túli útra, egyik megbízottját fogja előreküldeni. Erről a vágyáról izibongójában is említést tesznek:

„Ő, aki megkísérelte, de nem kelt át az óceánon, A fecskék keltek át rajta és a fehér emberek.”151

Ekkor azonban még a terv gyakorlati kivitelezése nem volt lehetséges, mert Hatton erőfeszítései ellenére nem készült el az új hajó. Erre csak 1828 márciusában került sor. Shaka értesülve a hírről, megismételte kérését és King számára megbízólevelet is adott.152 Így – mikor az Elizabeth & Susan 1828. április 30-án elhagyta Port Natalt és megkezdte útját Algoa-öböl felé – a fedélzeten utazott a tolmácsként küldött Jakot mellett Shaka diplomáciai megbízottja, Sotobe is.153 Május 4-én érték el az öblöt, ahonnan King üzenetet küldött Fokvárosba, hogy a zulu követek találkozni kívánnak a kormányzóval. Azt a választ kapta, hogy Shaka megbízottjait tartsa Port Elizabethben, és szórakoztassa őket az állam költségére. Így – bár Sotobe eredetileg abban bízott, hogy hamar fogadják őket, majd a tárgyalásokat követően visszatérhet Zuluföldre – három hónapos kényszerpihenő következett számukra. Végül augusztusban befutott a kikötőbe a Helicon azzal a feladattal, hogy visszavigye a teljes küldöttséget Port Natalba, ahova augusztus 17-én érkeztek meg, tulajdonképpen dolguk végezetlenül.154 Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért is tartóztatták fel a zulu küldöttséget? Shaka már régóta tervezett egy nagyszabású déli hadjáratot és nem sokkal Sotobe elküldése után úgy gondolta, hogy az idő elérkezett erre. Eleinte ugyanolyan expedíciónak szánta, mint a korábbi években lezajlottakat, azaz a cél az ott élő afrikai közösségek megfélemlítése és kirablása volt, nem pedig tartós alávetésük.155 Ugyanakkor Fynn szerint Shakának volt egy további oka is a hadjáratra. Folyosót kívánt nyitni a Zuluföld és Fokföld közötti területeken át, hogy könnyebben érintkezésbe léphessen a telepesekkel. Emellett úgy gondolta, ezzel szívességet is tesz, hiszen megszabadítja a briteket azoktól a szomszédos afrikai

151 BIERNACZKY 2008: 78. 152 Ebben a dokumentumban – melyet maga King fogalmazott – Shaka felhatalmazta Sotobét és persze magát Kinget, hogy a nevében eljárjanak, és a brit uralkodóval szövetségi szerződést kössenek. Szolgálatai fejében King pedig megkapta nagyjából ugyanazt a területet, melyet korábban Shaka Farewell számára is biztosított. 153 A hajót eredetileg Chaka névre kívánták keresztelni, de végül megváltoztatták szándékukat, és a fent említett nevet kapta. Elizabeth egyébként Farewell feleségének, míg Susan King édesanyjának a keresztneve volt. Kinggel együtt Farewell is elhagyta Port Natalt. Ezt eredetileg nem tartotta kívánatosnak Shaka, és csak úgy egyezett végül bele, ha legalább Fynnt hátrahagyják mellette. 154 ISAACS I. 1836: 270-272.; FYNN 1969: 141.; BRYANT 1965: 616-621. 155 THOMPSON I. 1827: 359.; MORRIS 1998: 100.; GLUCKMAN 1974: 133.

39 csoportoktól, akiket a határ mentén mindennaposnak számító marhalopásokért tartottak felelősnek.156 Közel az Umzimkulu folyóhoz állt Fynn saját támaszpontja, Port Natal és Fokföld között, a szárazföldi kereskedelmi útvonal mellett. Shaka idáig kísérte embereit, ennél délebbre azonban nem ment. A hadjárat részletei csak itt váltak világossá. A zulu uralkodó két részre osztotta harcosait. A sereg egyik fele Mdlaka vezetésével a Faku vezette mpondók ellen vonult, míg a másik rész feladatát – Manyundela vezetésével – a tembuk és a Natal területéről korábban elmenekült kisebb csoportok legyőzése képezte.157 Mdlaka csapatai május elejétől fogva pusztították a mpondók földjeit és településeit. Fakunak és embereinek azonban állataikkal egyetemben időben sikerült az erdő nyújtotta menedékükbe visszavonulni. A hónap végén a zuluk átkelve az Mzimvubu és Mthatha folyókon elhagyták Faku fennhatóságát, és bomvana területre értek. Itt azonban ugyanúgy jártak, mint a mpondók földjén, a bomvanák – főnökük Gambushe vezetésével – időben elrejtőztek. Mdlaka úgy döntött a Cwanguba erdő közelében, hogy ideiglenes tábort létesítenek, s onnan indulnak a környékre portyázni. Hamarosan a mpondók kellően biztonságban érezték magukat ahhoz, hogy állataikkal egyetemben előmerészkedjenek búvóhelyeikről, ezzel azonban hatalmas hibát követtek el. A mindig éber zulu felderítők jelentették ugyanis a fejleményeket Mdlakának, aki habozás nélkül Faku fővárosa ellen vezette seregeit. Maguk a mpondók ismét megmenekültek, azonban lassabb lábasjószágaikat hátra kellett hagyniuk, így a zuluk gazdag zsákmánnyal vonulhattak tovább és térhettek vissza Fynn kraaljához. A Manyundela vezette csapat ez idő alatt súlyos harcokat vívott a környéken élő kisebb csoportokkal, és az egyik különösen heves összecsapásban vezérük is életét vesztette. Ugyanakkor Mdlaka embereihez hasonlóan jelentős zsákmányra tettek szert útjuk során. Shaka még a hadjárat megkezdése előtt parancsba adta, hogy emberei nem kezdeményezhetnek összecsapást a térségben tartózkodó esetleges brit csapatokkal, és amennyiben a telepesek ellenük vonulnának – az utasítás értelmében – ki kellett térniük az összecsapás elől. Erre az elővigyázatosságra végül azonban nem volt szükség. A megtámadott határ menti csoportok hiába kértek már jó időben segítséget Grahamstown katonai parancsnokától, Sir Richard Bourke tábornoktól, a brit erők meglehetősen ráérősen

156 Carolyn Hamilton egyenesen úgy gondolja, hogy a port natali telepesek bíztatásának nagy szerepe volt a hadjárat megindulásában, mivel különösen Fynnek nagy szüksége volt arra, hogy biztosított legyen a Fokfölddel való szárazföldi összeköttetés. FYNN 1969: 144-145.; HAMILTON 1998: 42. 157 BRYANT 1965: 622.; PRIDMORE 1996A: 33.

40 reagáltak, így összecsapásra nem került sor a zuluk és a britek között.158 A hadjáratban a korabeli beszámolók tanúsága szerint felfegyverzett port natali telepesek is részt vettek.159 Bár az expedíció egyik célját a Fokfölddel való szárazföldi kapcsolat megteremtése képezte, elsősorban a zuluk rosszul időzített, erőszakos fellépése okozta a Sotobe vezette küldöttség eredménytelenségét. Shaka a kudarcából igyekezett levonni a megfelelő tanulságokat. Ekkorra már nyilvánvalóvá vált számára, hogy King nemhogy nem a brit kormány megbízottja, de ráadásul szemernyit sem bíznak benne. Ennek hatására újabb diplomáciai küldöttség szervezésébe kezdett, s a telepesek közül ezúttal John Cane-t szemelte ki közvetítőnek.160 Az úton elkísérte őt Jakot is, aki magával vitte Shaka üzenetét: „Chaka szeretné fenntartani a baráti viszonyt a fehér emberekkel és kész teljesíteni kívánságaikat, ám King úr mond neki valamit, míg Farewell úr egészen mást állít, így már egyiküknek sem tud hinni. Éppen ezért azt kéri, hogy egy megbízott kormányzati ügynököt küldjenek hozzá, annak érdekében, hogy teljes mértékben és világosan megismerhesse a brit kormányzat kívánságait, hogy azokhoz igazodhasson.”161 Shaka különösen is kérte, hogy a vele való kommunikáció során a jövőben egy megkülönböztető pecsétet alkalmazzanak, hogy ő is tudja, akivel tárgyal, az valóban a kormány embere, s az általa küldött megbízottak is igazolni tudják így magukat. Azonban minden erőfeszítése, mellyel arra törekedett, hogy hivatalos diplomáciai kapcsolatokat létesítsen a britekkel, meddő maradt. King nem sokkal Port Natalba való visszaérkezését követően megbetegedett és meghalt. Shakát pedig 1828. szeptember 23-án meggyilkolták az ellene összeesküvők.162 Összességében mi is jellemezte a telepesek és Shaka kapcsolatait az 1820-as évek második felében? A zulu uralkodó megadta számukra a jogot a kereskedéshez, a vadászathoz, a letelepedéshez és a föld megműveléséhez. Emellett megélhetésük biztosítása érdekében marhákkal is ellátta őket.163

158 MASHINGAIDZE 1989: 136.; SHOOTER 1969: 287-288. 159 Richard Bourke tábornok levele William Huskisson hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1828. augusztus 26. In: BPP 252: 25.; STAPLETON 1998: 64. 160 FYNN 1969: 155.; GUY 1996: 25. 161 Sir Galbraith Lowry Cole fokföldi kormányzó levele Sir George Murray hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1829. január 31. In: BPP 252: 35-37.; GUY 1996: 26.; HAMILTON 1998: 46. 162 GUY 1996: 27. 163 GUY 1996: 19.

41 Garantálta Port Natal biztonságát, munkásokat rendelt melléjük a hajóépítés meggyorsítása érdekében és hordárokat a kereskedelem zavartalanságának biztosításához.164 Azt is elrendelte, hogy a fennhatósága alá eső területen mindenütt fogadják őket vendégszeretettel és lássák el őket megfelelő mennyiségű élelemmel. Többször is megvédte őket saját tanácsadóival és katonai vezetőivel szemben, s nem engedte, hogy azok bántsák, vagy elűzzék őket.165 Shaka a telepeseken keresztül tájékozódott a külvilág ügyeiről. Tisztában volt a kereskedők érkezésének fontosságával és jelentőségével. Ugyanakkor pontosan látta a fenyegetést is, melyet térségbeli terjeszkedésük jelentett az afrikaiak függetlenségére, ám úgy döntött, hogy első képviselőiket helyesebb nem erőszakkal fogadni. Úgy gondolta, hogy a tárgyalásos, kompromisszumokra kész magatartás bizonyulhat a legkifizetődőbb stratégiának. Folyamatos érdeklődése a britek és Anglia iránt is arról tanúskodik, hogy szerette volna minél szorosabbra fűzni velük a kapcsolatot, s amennyire lehetséges, kiismerni őket.166 Kérdéses, hogy a korai port nataliakat tekinthetjük-e telepeseknek abban az értelemben, hogy szándékuk szerint a tartós letelepedés céljával érkeztek a területre. Hiszen alapvetően nem ez motiválta őket, s mint láthattuk, azok, akik a csoportból ilyen szándékkal érkeztek, hamarosan el is hagyták a területet. Éppen ezért Port Natal korai lakosait helyesebb kalandorokként, kereskedőkként, vagy éppen King esetében hajótöröttekként jellemezni.167 Eleinte igyekeztek igazodni a helyi politikai helyzethez. A folyamat során nem csupán alkalmazkodtak, hanem át is vették a zulu szokások és szabályok egy részét. Így végbement körükben egy akkulturációs folyamat. Hamarosan követőket is találtak maguknak, mivel más zulu fennhatóságú területekről egyre többen érkeztek a térségbe. Az újonnan érkezők jobb megélhetési lehetőséget és védelmet reméltek a telepesektől. Gyors és nagyszámú beáramlásuk is arra késztette a kereskedőket, hogy a helyi szokásoknak és a zulu politikai modellnek megfelelően rendezkedjenek be. A környéken élő afrikai csoportok hamar elfogadták őket a közösség vezetőiként.168

164 Barátságos gesztusai ellenére a telepesek sosem bíztak meg benne teljes mértékben, így állandóan kémeket alkalmaztak, akik jelentéseket tettek a Shaka fővárosában zajló eseményekről. John Ogle közlése. 1914. március 7. In: STUART 2001: 218. 165 MACLEAN 1992: 72-73. 166 GUY 1996: 20; 23.; KUNENE 2017: xxxiv. 167 MACLEAN 1992: 143. 168 Francis Allen Gardiner tanúvallomása a „bennszülött” ügyekkel foglalkozó parlamenti bizottság előtt. 1836. május 9. In: BPP 538: 467.; BALLARD 1982: 51.; WRIGHT–HAMILTON 1996: 29.

42 A telepesek jelentős mennyiségű khoikhoit vittek magukkal Fokföldről, akiket vadászokként, tolmácsokként, kocsihajtókként alkalmaztak. Később egyre nagyobb számban helyi afrikaiakat is betanítottak ezekre a feladatokra. A lőfegyverek használatára ilyen módon kiképzett kliens afrikaiak az 1830-as években nem csupán vadászatok alkalmával voltak bevethetőek, hanem katonai akciók során is. Az 1830-as évek közepére számuk megközelítette a 300 főt.169 A Port Natal mellett kialakult telepes közösség sajátsága volt a nők szinte teljes hiánya. Ezt kompenzálandó sokszor a helyi afrikai nők köréből választottak feleségeket, ágyasokat.170 Az egyre szorosabb összefonódás ellenére, a port natali telepesek igyekeztek elkülöníteni az őket követőket és saját privát lakhelyeiket. Ezeken az elkülönített helyeken fogadták európai származású vendégeiket, üzletfeleiket.171 Farewell kisebb erődöt építtetett a telepesek nagyobb biztonsága érdekében. Farewell-erőd lakóit telepesek, szolgálatukban álló khoikhoiok és helyi afrikaiak alkották. A telepesek demokratikusan döntöttek a közösséget érintő kérdésekről, az egymás közt felmerült viták során Farewell döntőbíráskodott.172 Míg az afrikaiak védelmet és stabilitást reméltek a telepesektől, addig ők ilyen módon biztosíthatták élelmiszerkészleteiket anélkül, hogy azt költséges módon Fokföldről kellett volna beszerezniük, esetleg maguknak megtermelniük.173 Így teljes idejüket a sokkal jövedelmezőbb vadászatnak és kereskedelemnek szentelhették. Ennek érdekében saját afrikai klienseiket arra bíztatták, hogy minél több gabonát és zöldséget termeljenek, ami így nem pusztán saját ellátásukra volt elegendő, hanem értékesíthetővé vált.174 A helyi afrikaiak kiterjedt területeken termesztettek kukoricát és cirokot. Adó gyanánt minden terményükből évente 50 vékát szolgáltattak be Shakának.175 Henry Francis Fynn indunája Juqula is mezőgazdasági termelés útján tett szert egyre nagyobb helyi befolyásra. Ő kukoricatermesztésre specializálódott. Idővel egyre többen csatlakoztak hozzá, sokan tőle vásároltak vetőmagot.176 A folyamat következtében kisebb mezőgazdasági forradalom játszódott le a környéken élő afrikaiak körében, akik – a korábban elsődlegesnek számító pásztorkodással szemben – teljes mértékben

169 ELLIS 1985: 72.; LABAND 1997: 74.; BALLARD 1981: 5. 170 Maziyana kaMahlabeni közlése. 1905. április 21. In: STUART 1979: 267.; BALLARD 1982: 52. 171 Dinya kaZokozwayo közlése. 1905. április 5. In: STUART 1976: 111. 172 THOMPSON I. 1827: 357.; MACLEAN 1992: 63. 173 FYNN 1969: 61. 174 BALLARD 1982: 53. 175 MACLEAN 1992: 50. 176 Dinya kaZokozwayo közlése. 1905. március 1. STUART 1976: 99.

43 növénytermesztésre rendezkedtek be. Ez tekinthető a később felemelkedő afrikai földművelő termelői réteg egyik natali kiindulási pontjának.177 Mivel a telepesek elsősorban kereskedelemmel foglalkoztak, ezért rendkívül fontos volt számukra a megfelelő összeköttetés a kolonizált területekkel, különösképp Fokfölddel. Erre az egyetlen lehetőséget az első években a tengeri kapcsolat jelentette a kikötőn keresztül. Azonban már 1829-re használhatóvá vált az a szárazföldi útvonal is, mely a partvonal közelében, a metodista misszionáriusok által alapított állomások láncolatának segítségével kötötte össze Fokföldet Port Natallal.178 Az élénkülő csereüzleteknek köszönhetően a telepesek rövid idő alatt nagy mennyiségű marhához jutottak. Gyorsan kialakultak azok a kezdeti értékviszonyok, melyek jelentős mértékben kedveztek a kereskedőknek. Egy takaróért kaphattak egy tehenet és egy borjút, vagy egy hízott ökröt. Ugyanez volt a fizetség 5-6 font üveggyöngyért. Zulu vásárlóik a kisebb méretű gyöngyöket kedvelték leginkább. Színek tekintetében a kéket, pirosat, zöldet részesítették előnyben. Az új javak esetenként a társadalmilag elkülönült csoportok közötti különbségeket is szimbolizálhatták. Így például zöld vagy sárga gyöngyöt csak a főnökök, a királyi család szolgálói, és a magas posztokat betöltő személyek hordhattak.179 Magát a zulu királyságot eleinte csupán jelentéktelen mértékben befolyásolta a telepesek jelenléte. Shaka nem érezte fenyegetve magát általuk, ezért elsősorban a kapcsolatok kiépítésének előnyeire koncentrált, azok minél szélesebb körű kamatoztatására törekedett. Egyfelől a telepesek ellátták őt európai termékekkel, kereskedelmi cikkekkel, melyeket igen sokra értékelt. Másfelől összefogták a Zuluföldről elmenekültek jelentős hányadát, akik ezáltal – mivel Shaka a kereskedőket saját indunáinak tekintette – végső soron továbbra is irányítása alatt álltak.180 Emellett, mint azt az 1828-as déli hadjárat kapcsán is láthattuk, lőfegyvereikkel az uralkodó katonai potenciálját is növelhették. Shaka egyértelműen alárendelt és nem egyenrangú feleknek tekintette a telepeseket, s maximálisan igyekezett jelenlétüket kiaknázni mind politikai, mind gazdasági téren. A kereskedelem által csupán a kiválasztott, privilegizált kevesek ismerkedhettek meg az európai termékekkel. Ilyen módon a hozzá legközelebb állók státuszát Shaka megemelte, egyúttal ellenőrzés alatt tartotta a telepesek kereskedelmi kapcsolatait, s ezen keresztül

177 BALLARD 1982: 54. 178 LABAND 1997: 75. 179 MACLEAN 1992: 66-67. 180 FARRER 1879: 19.; FYNN 1969: 22.; WHELAN 2011: 78.

44 esetleges befolyását. A zuluk nagy többsége így sosem jutott uralma alatt annak lehetőségéhez, hogy csereüzletet folytasson a telepesekkel.181

3. Kapcsolatok Dingane uralmának időszakában

Port Natal telepesei szinte azonnal – 1828. szeptember 24-én – értesültek Shaka haláláról, és meglehetősen nagy volt a félelem körükben, hogy a néhai zulu királlyal egyetemben odavan az irántuk tanúsított zulu jóindulat is, azonban Dingane nem kívánt drasztikusan szakítani velük, ebben követte bátyja, Shaka politikáját. Egyből követet küldött Port Natalba és biztosította lakóit személyes jóakaratáról és barátságáról.182 Dingane ugyanakkor más tekintetben – legalábbis átmenetileg – élesen szakítani próbált elődje politikájával. Erre bizonyos szempontból a kényszerítő körülmények okán is szükség volt. A Shaka által életre hívott államalakulat folyamatosan terjeszkedett. Az egész rendszer fenntartása megkövetelte az állandóan ismétlődő katonai expedíciókat. Egyes csoportokat a zuluk meghódítottak, mások önkéntesen ismerték el fennhatóságukat szorosabb, vagy lazább formában. Ugyanakkor sokan menekülni kívántak az új terjeszkedő birodalom érdekszférájából. A gyors hódítások gyors területi gyarapodással jártak, s fennhatóságuk hamarosan olyan területekre is kiterjedt, melyek effektív ellenőrzése és katonai úton történő fenntartása egyre nehezebbé vált.183 Shaka uralmának utolsó esztendejére a korábbi sikerek hajtóereje kimerült, nem lehetett már a szomszédos afrikai csoportokat könnyedén kizsákmányolni, ezzel növelve a zulu gazdasági potenciált, s fenntartva az új állam rendszerét. Ilyen körülmények között az államszervezet átalakításra várt, új erőforrások feltárására és kiaknázására volt szükség.184 A harcosok hosszú időn keresztüli szolgálatban tartása kimerítette őket. A nagyméretű katonaság fenntartása költségesnek bizonyult hosszabb távon. A portyázások lehetősége, s ezáltal a zsákmányszerzés, jelentősen visszaesett. A harcosok, akik speciális katonai településeken (amakhanda) éltek, az uralkodótól kapták meg az ellátásukhoz szükséges javakat, eszközöket, fegyvereket. Mindez azonban a társadalmat is megterhelte, hiszen az

181 MOLOMO 1976: 113; 177.; BALLARD 1982: 55.; LABAND 1997: 32. 182 SHONGWE 2004: 146.; MORRIS 1998: 112. 183 A Shaka uralma alatt meghódított területeket az 1. számú térképmelléklet mutatja. 184 COPE 1968: 8.

45 uralkodó által biztosított élelem gyakran kevésnek bizonyult, s ezért a katonák ellátásáról leginkább a családtagoknak kellett gondoskodniuk.185 Thomas Maclean megjegyzi azt is, hogy Shaka tudatosan szabályozta az amakhandákban élők számára biztosított fejadagokat. Időnként, mikor túl terhesnek érezte a sok harcos jelenlétét, ahelyett, hogy direkt módon haza küldte volna őket, inkább a katonák ellátására szánt ételmennyiséget csökkentette, vagy vonta meg teljesen, hogy maguktól hazamenjenek.186 Dingane hatalomátvételére azzal a kilátással került sor, hogy az új uralkodó a katonai rendszer lazításával187 egyfajta enyhülést biztosít, éppen ezért széleskörű elfogadottságnak örvendett. Ebből fakadóan az első uralkodóváltás – annak puccsjellege ellenére – nem jelentett különösebb megrázkódtatást az állam szempontjából, ám fennmaradása továbbra is azon múlt, hogy sikerül-e hosszabb távon is szilárdan fenntartani a kialakult rendszert. Számos társadalmi erő volt érdekelt az átalakult viszonyok stabilizálásában. Elsősorban természetesen a hatalom birtokosait, az indunákat és királyi tanácsadókat emelhetjük ki. Ám rajtuk kívül a harcosok számára is előnyökkel járt a rendszer, a királyi ház szolgáinak is kedvezőek voltak a körülményei, ugyanígy sokan remélhették azt is, hogy az új helyzetben sikerülhet felemelkedniük – ahogy előttük másoknak is sikerült – hiszen az új rendszer egy időre háttérbe szorította az örökletes főnöki szisztémát, és sokkal inkább a képességekre, a rátermettségre helyezte a hangsúlyt.188 Dingane új hatalmi kör kiépítésére törekedett. Már a mthethwa főnök, Dingiswayo is alkalmazta ezt a módszert a század elején, amit aztán Shaka is átvett tőle. Legfontosabb szövetségesei azok a főnökök voltak, akiket ő helyezett tisztségükbe. Erre törekedett Dingane is. Shaka hadseregét feloszlatta és teljesen újjá szervezte, saját embereit kinevezve katonai vezetőknek. Ezzel párhuzamosan Shaka számos követőjét likvidálta, míg mások önként átálltak mellé.189 Emellett tudatosan támogatta azok hatalmi ambícióit, akik korábban félreállításra kerültek, vagy okuk volt arra, hogy Shakára nehezteljenek.190

185 Ndukwana kaMbengwana közlése. 1903. május 17. In: STUART 1986: 372.; WALINSKI 1997: 20-21. 186 MACLEAN 1992: 81-82. 187 Bár a katonai akciók száma csökkent, azonban Dingane nagyon is tisztában volt azzal, mennyire fontos a harcosok támogatásának megnyerése, éppen ezért ennek fenntartására – nagyvonalú marha adományokkal és élelemadagokkal – mindvégig törekedett. Madikane kaMlomowetole közlése. 1903. augusztus 16. In: STUART 1979: 49. 188 WALINSKI 1997: 22. 189 Maziyana kaMahlabeni közlése. 1905. április 22. In: STUART 1979: 272.; GROUT 1864: 76.; KENNEDY 1981: 25. 190 Singcofela kaMtshungu közlése. 1910. március 29. In: STUART 2001: 339.

46 Kevesen mondhatták el magukról, hogy sikerült Shaka uralma alatt is a tűz közelében lenniük, és Dingane idején szintén a kegyeltek között maradhattak. Közülük jól ismert példa Ndlela, aki később Dingane főindunája lett, vagy Sotobe, Shaka korábbi követe, vagy éppen Jobe a sitobék főnöke.191 A többiek kevésbé voltak szerencsések. Sokuk életét vesztette, mások menekülésre kényszerültek, s menekülésük célpontjává gyakran Port Natal vált.192 Egyes afrikai csoportok a térségben szövetségre léptek a telepesekkel, mások – kihasználva a zulu hegemónia megkérdőjeleződését – teljes függetlenedésre törekedtek. 1830-ban a nhlangwini főnök Fodo 9.000 követőjével a mai Pietermaritzburg környékén rendezkedett be, ahol anélkül kereskedett – elsősorban amerikaiakkal –, hogy arra előzetesen engedélyt kért volna Dinganétól.193 1831-től kezdve a tembu főnök Jobe egyre délebbre telepedett le követőivel, s később adót fizetett a búroknak. Csupán 1832 folyamán 3.000-4.000 menekült keresett védelmet Port Natalban. A térségben dolgozó misszionáriusok már 1835-ben úgy becsülték, hogy 20.000-30.000 északról menekült afrikai élt a Thukela déli partján.194 A kegyvesztettek csoportjába tartozott Nqetho is, a qwabék főnöke, aki 1829 márciusában indult dél felé, hogy követőivel egyetemben új hazát keressen. Még Zuluföldön támadás érte, azonban az ellene küldött impit195 sikerült megsemmisítenie Hlokohloko hegy közelében. Később is üldözték, de miután a Bokodweni folyónál kétszer is visszaverte a zulukat, felhagytak az ellene indított büntető expedícióval.196 A Fokföldről visszatérő Farewell, aki éppen Dingane meglátogatására indult, novemberben találkozott vele. Nqetho szívélyesen fogadta őt, valójában azonban, mikor megtudta hová készül, titokban már vesztét tervezte. Hiába figyelmeztették többen is Farewellt az esetleges veszélyre, ő nem volt hajlandó elmenekülni, és sátrában, az éjszak során, több társával együtt meggyilkolták. A vele tartó telepesek közül egyedül John Cane-nek sikerült elmenekülnie. Nqetho tettét vélhetően az motiválta, hogy attól tartott Farewell értesíteni

191 BRYANT 1965: 674-675. 192 Az előbbiek közé tartozott például a cele főnök Magaye, akit 1829 februárjában öltek meg, vagy az embo főnök Zihlandlo. Mbokodo kaSikulekile közlése. 1913. november 5. In: STUART 1982: 7.; OKOYE 1969: 223.; BALLARD 1982: 56.; BRYANT 1964: 53. 193 Ugyanakkor Dingane bizalmát a hagyomány szerint nem vesztette el, sőt a mpondókhoz közeli megtelepedésére is a zulu uralkodó adott neki engedélyt. Mqaikana kaYenge közlése. 1916. május 10. In: STUART 1986: 7-8. 194 KENNEDY 1981: 28. 195 A zulu kifejezés elsődleges jelentése háború, csata, ugyanakkor ezt használták a hadsereg jelölésére is. BRYANT 1905: 499. 196 Mageza kaKwefunga közlése. 1905. február 19. In: STUART 1979: 70.

47 fogja hollétéről Dinganét, aki ismét sereget küldhetett volna ellene ennek hatására.197 Nqetho ezután a mpondók között kísérelt meg letelepedni, azonban Faku hatalmas sereget gyűjtve visszaterelte északi irányba, ahol aztán Dingane végül meggyilkoltatta.198 Dingane számára a zulu királyi család még életben lévő tagjai is komoly fenyegetést jelentettek. Shaka kiterjedt családja tagjait a kialakuló birodalom távoli szegleteibe küldte, ahol felügyeltek a marhákra, illetve a központi hatalom követei és képviselői voltak a térségben.199 Dingane hatalomra jutásával – főként a központi hatalomtól távoli területeken – elszakadási törekvések jelentkeztek, melyek természetszerűen a zulu királyi család egy- egy ott tartózkodó tagja köré szerveződtek. Ebből fakadóan Dingane érdeke azt kívánta, hogy meggyilkoltassa saját féltestvéreit. Ez alól két kivételt tett csupán, Mpandét és Gqugqut megkímélte. Előbbiről nem feltételezte, hogy elárulná őt, utóbbi pedig még túlságosan fiatal volt.200 Bár lépését a kialakult helyzet politikai értelemben indokolta, mégis uralmának egyik gyenge pontját pont az jelentette, hogy a kiterjedt birodalom távoli szegleteiben nem tudta Shakához hasonló módon felhasználni a királyi család tagjait az uralkodói székhelytől távol eső területek felügyeletére. Így ellenőrzése egyre kevésbé volt effektív a központtól való távolodással.201 Mpande ki is használta ezt a gyenge pontot, s erős követői tábort épített ki az évek során. Ezt Dingane birodalomszerte végzett tisztogatásai is megkönnyítették számára. Az 1831- ben megtámadott cele és a már említett qwabe csoportok maradékai főnökeik halála után egyre inkább Mpandéhoz kötötték hűségüket. 1832 közepére Mpande már jelentős követői bázisra tett szert. Ebben az évben Henry Francis Fynn egyenesen arról informálta a Graham's Town Journal szerkesztőit, hogy Mpande tekinthető az elismert zuluföldi trónörökösnek.202 A még Shaka által megbízott, John Cane vezette küldöttség 1830. november 21-én érte el szárazföldi úton Grahamstownt. Cane a helyi elöljárónak átadta ugyan a zulu uralkodó üzenetét, de az esetleges választ be sem várva vissza is indult, ám ezt megelőzően egy dologról még gondoskodott. A városban ez idő tájt már keringtek hírek arról, hogy Port

197 Maziyana kaMahlabeni közlése. 1905. április 21. In: STUART 1979: 268.; STAPLETON 1998: 70. 198 FYNN 1969: 168-169.; ISAACS II. 1836: 15-16. 199 HAMILTON 1997: 89. 200 Ugyanakkor az afrikai hagyomány szerint Mpande azért élhette túl a tisztogatást, mert umsizi gyermekként a hagyomány értelmében nem lehetett belőle főnök. Magidigidi kaNobebe közlése. 1905. május 7. In: STUART 1979: 89. 201 Francis Allen Gardiner tanúvallomása a „bennszülött” ügyekkel foglalkozó parlamenti bizottság előtt. 1836. május 9. In: BPP 538: 464.; LABAND 1997: 52; 111. 202 KENNEDY 1981: 26-27.

48 Natalban van lehetőség meggazdagodásra, és több kereskedő erősen fontolgatta, hogy bekapcsolódik az ottani csereüzletek lebonyolításába. Cane szerette volna az érdeklődést még inkább felkelteni, ezért azt híresztelte, hogy az amerikai telepesek is érdeklődnek a terület iránt, és hogy Isaacs megkezdte a helyi „bennszülöttek” felfegyverzését.203 1831. március 10-én Cane visszatért Port Natalba. Nem tartotta szükségesnek, hogy személyesen tegyen jelentést útjáról Dinganénak, ezért maga helyett Jakotot küldte ajándékaival az új fővárosba, Gungundhlovuba. Jakot jelentése hatalmas riadalmat szült, mivel arról számolt be, hogy a britek fegyveres csapatok küldését tervezik a zuluk ellen. Az egész elhangzott beszámolóval kapcsolatban azt állította, hogy a brit támadás hátterében Cane áll. Dingane ennek hatására döntött úgy, hogy büntető impit küld Cane és emberei ellen. Bár magának Cane-nek sikerült elmenekülnie, kunyhóit a zuluk április 18- án felgyújtották, marháit pedig magukkal vitték.204 A fenyegetés láttán a többi telepes is elbújt, de az ő javaikat nem érte semmilyen bántódás. Néhány nappal később, május 5-én a helyzet tisztázása végett megérkezett Dingane követe, aki biztosította őket, hogy a zulu uralkodónak egyedül Cane-nel volt elszámolni valója, a többieknek nincs mitől tartaniuk. Fynn ezt hallva útnak indult, hogy tisztázza a helyzetet, és küldetésére nagymennyiségű ajándékot is vitt magával, melyek között – első ízben – található volt 11 darab puska is. Bár ajándékának és szavainak hatására a zuluk készültsége csökkent, azonban a félreértések sora még nem ért véget. Hazafelé találkozott egy a britekkel szimpatizáló zulu indunával, aki nem tudván, hogy Fynn már lecsillapította Dinganét, arra figyelmeztette, hogy az uralkodó Port Natal megtámadására készül. Ennek hatására a telepesek ismét menekülni kezdtek, ezt azonban a megfigyelésükre küldött Sotobe úgy értelmezte, hogy a zulu királyi marhákkal kívánnak odébbállni, ezért impit küldött ellenük, hogy ezeket a csordákat visszaszerezzék.205 A helyzet csak 1832 elejére tisztázódott, mikorra nyilvánvalóvá vált Dingane számára, hogy a Jakot által prófétált brit támadásra nem fog sor kerülni. Ekkor visszahívta Port Natalba az

203 Ebből mindössze annyi volt igaz, hogy Isaacs, aki 1828 decemberében elhagyta Port Natalt, 1830. március 30-án a Page kapitány vezette amerikai brigg, a St. Michael fedélzetén tért vissza, és elsősorban nem is ő, hanem Fynn kötött megállapodást Page kapitánnyal, hogy a szárazföldön megszerzett elefántagyarakat hajójával ő juttassa tovább. Amerikai telepesek hozataláról szó sem volt, ahogy terveik közt a „bennszülöttek” komolyabb és tömeges felfegyverzése sem szerepelt. D. Campbell kapitány levele John Bell fokföldi gyarmati titkár részére. 1830. november 26. In: BPP 252: 59.; MORRIS 1998: 112; 117. 204 FYNN 1969: 190.; OKOYE 1969: 224. 205 Itt azokról a marhákról van szó, melyeket Shaka annak idején Farewellnek ajándékozott. Ezek Farewell halála után Cane-hez kerültek, azonban a zulu szokások értelmében – mivel mind az adományozó, mind az adományozott halott volt – ezeknek az állatoknak vissza kellett volna kerülniük a királyi csordákhoz. Sotobe akciójának hatására Isaacs véglegesen elhagyta Port Natalt.

49 elmenekült telepeseket, emellett személyesen fogadta Cane-t, akivel rendezte elmérgesedett viszonyát.206 Port Natal híre ebben az évben már egész Fokföldön ismert volt, és 1832-ben Sir Galbraith Lowry Cole kormányzó megbízásából érkezett a kereskedelmi telepre Dr. Andrew Smith valamint Edie hadnagy, hogy személyesen mérjék fel az ott lakók körülményeit. Az ekkor készült beszámoló olyannyira pozitív benyomást keltett, hogy 1834 júniusában 192 fokföldi kereskedő petícióban kérte Port Natal annektálását – az akkori kormányzón, Sir Benjamin D'Urbanen keresztül – IV. Vilmos királytól, ám anyagi nehézségekre hivatkozva kérésüket elutasították.207 1835 decemberében, mikor Sir Benjamin D'Urban azzal érvelt, hogy az amerikai misszionáriusok natali jelenléte arra sarkallhatja az Amerikai Egyesült Államok kormányzatát, hogy megszállják a területet, Lord Palmerston külügyminiszter válaszában jelezte, hogy a brit kormányzatot egy ilyen lépés nem zavarná, hiszen a terület semmilyen jelentőséggel nem bír a birodalmi érdekek szempontjából.208 1833-ban Dingane hadjáratot indított a mpondók területére. Maga az expedíció kis volumene miatt önmagában nem lenne említésre érdemes, azonban a kiküldött impi összetűzésbe került a telepesekkel, pontosabban puskával felszerelt „bennszülött” vadászokkal, akik Fokföldről érkeztek, és a területen a telepesek megbízásából vadásztak. A nyolc férfi közül hetet megöltek, az utolsót pedig magukkal hurcolták. Az incidens híre eljutott Port Natalba is. A telepesek felfegyverkeztek és megtámadták a hazafelé tartó zulu sereget. Körülbelül 200 főt megöltek közülük, a zuluk azonban – uralkodói utasításaiknak megfelelően – nem vágtak vissza. Bár Port Natal lakosai tartottak a következményektől, ám később sem indult ellenük büntető hadjárat. Dingane ugyanis továbbra sem kívánt összetűzésbe keveredni a britekkel.209 Ennek ellenére, az incidens hatására a kereskedők Mpondoföldre menekültek. Henry Ogle tért vissza elsőként, s látogatta meg Dinganét, aki biztosította róla, hogy sem neki, sem a többi brit telepesnek nincs mitől tartania, s nyugodtan visszatérhetnek.210

206 A visszatérés Fynn által nem említett, ám az afrikai hagyomány által megőrzött következménye volt Mzobotshi és követőinek megtámadása, akik nem a menekülést választották, hanem a támadás kapcsán szövetkeztek a zulu csapatokkal. Maziyana kaMahlabeni közlése. 1905. április 26. In: STUART 1979: 295.; William Bazley közlése. 1907. június 25. In: STUART 1982: 61.; FYNN 1969: 203; 206-208. 207 Fokföldi lakosok petíciója az uralkodóhoz. 1834 júniusa. In: BPP 252: 94-95.; Thomas Spring Rice hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Benjamin D'Urban fokföldi kormányzó részére. 1834. november 10. In: BPP 252: 102.; FYNN 1969: 215-216.; FARRER 1879: 20.; BROOKES-WEBB 1967: 23. 208 GALBRAITH 1963: 182.; BROOKES-WEBB 1967: 43. 209 GARDINER 1836: 289-290.; FYNN 1969: 224-225. 210 BALLARD 1982: 57.

50 Az év során és 1834-ben is újabb telepesekkel bővült Port Natal lakossága, akik közt domináns többséget alkottak a vadászok. A kereskedelem ugyanis egyre nagyobb nehézségekbe ütközött, mivel jelentős konkurenciát jelentettek a portugálok, és újabb keletű módon az amerikai bálnavadászok, akik a helyi afrikai közösségektől élelmet vásároltak. Az érkezők mellett olyan korábban kitartó port natali telepeseket is találunk, akik ebben az időszakban hagyták el a területet. Közülük mindenképpen ki kell emelni az elsőként érkező Fynnt, aki a zulu uralkodóval való növekvő feszültséget érzékelve, s látva azt is, hogy korábban élvezett monopolhelyzete is megszűnt a Fokföldre irányuló elefántagyar szállítmányozás és kereskedelem kapcsán, úgy döntött, visszatelepül Fokföldre.211 Még ebben az esztendőben megkezdődött Zuluföldön a keresztyén missziói munka is. Augusztusban Allen Francis Gardiner Port Natal felé tartott, s feltett szándéka volt, hogy a zuluk térítésébe fogjon. A települést 1834. december 29-én érte el. Nem vesztegette az idejét, egyből folytatta útját Dingane székhelye, Gungundhlovu felé, ahová 1835. február 10-én érkezett meg.212 Gardiner arra kérte Dinganét, hadd prédikáljon emberei között, a zulu uralkodó azonban nem adott számára engedélyt, és kéthónapnyi ott tartózkodás után visszaküldte Port Natalba. Itt csakhamar megvigasztalódott, hiszen a telepeseknek is szükségük volt lelki gondozásra, ráadásul velük szövetségben a kikötő közvetlen közelében nagyjából 3.000 „bennszülött” is élt, és körükben meg lehetett indítani a térítőmunkát.213 A Port Natal környékén élő „bennszülöttekkel” – mint azt láthattuk – Shaka egyáltalán nem, és eleinte Dingane sem törődött. Csakhogy hatalomra kerülését követően a számos politikai tisztogatás kapcsán az emberek biztonságérzete megingott. Így hiába váltak mind ritkábbá az ilyen jellegű akciók, évről-évre sokan választották a Zuluföldről való menekülést, és az egyik legnépszerűbb célállomássá éppen Port Natal vált.214 Dingane ennek megfelelően már azt fontolgatta, hogy erőszakkal lép fel az itt lakó „bennszülöttekkel” szemben, tanácsadói pedig már 1833 óta erre bíztatták. Erről értesülve,

211 Itt állami tolmácsként kapott állást közvetlenül a kormányzó mellett. Az elkövetkezendő években különböző kormányzati megbízásokat teljesített Fokföldön. PRIDMORE 1996A: 35. 212 GARDINER 1836: 23; 28. 213 Francis Allen Gardiner tanúvallomása a „bennszülött” ügyekkel foglalkozó parlamenti bizottság előtt. 1836. május 9. In: BPP 538: 462; 468. 214 Nem kizárólag kisebb csoportok, családok meneküléséről tudunk, hanem egész közösségek elvándorlásáról is. Így például a ngangenik is így tettek, mikor Dingane a soraikból való folyamatos dezertálás megállításának érdekében megfenyegette őket. FYNN 1969: 241.; BRYANT 1964: 78.

51 ezt elkerülendő, Gardiner tárgyalásokat kezdett vele, s végül május 6-án megegyezésre jutottak. Dingane az odatelepülteket nem támadta meg, de cserébe a telepesek megígérték, hogy bizonyos személyeket kiszolgáltatnak önként a zuluknak, és a jövőben egyáltalán nem engedélyezik menekültek letelepedését, sőt az ilyeneket visszaszolgáltatják Dinganénak.215 Gardinernek a tárgyalások során arra is sikerült engedélyt szereznie, hogy kiterjesztve missziós tevékenységét, immár a zulu uralkodó alattvalói között is prédikáljon. Közel a Msunduzi folyó partjához alapította meg új missziós állomását Kulula néven.216 Gardiner, annak reményében, hogy missziói munkájához több támogatást kaphat Dinganétól az első időkben aktívan részt is vett – James Collis támogatásával – az ilyen menekültek visszaküldésében.217 Dingane tisztogatásai jellemző módon elsősorban a déli, part menti területeket érintették, melyek legközelebb helyezkedtek el a telepesek által lakott részekhez. Így esett korábban áldozatul a cele és qwabe klánok régi területe is. Ezekre a részekre a hozzá hűséges Hlomendlini amabuthót telepítette le, azzal a céllal, hogy ily módon próbálja meggátolni a menekülők Port Natalba való áramlását. Ezzel párhuzamosan erőteljes északi hadjáratba kezdett, feltételezhetően azért, mert ebbe az irányba kívánta kiterjeszteni hatalmát.218 Dingane hadjáratait – elődjével szemben – tehát már nem pusztán a zsákmányszerzés lehetősége motiválta. 1835. június 23-án Port Natal telepesei úgy döntöttek, hogy eddigi laza kapcsolataikat megerősítendő várost alapítanak, melynek az akkori kormányzó tiszteletére a Durban nevet adták. Június 26-án a telepesek egyike, Thomas Holstead aggasztó hírekkel tért vissza Zuluföldről. Gardiner kivételével Dingane minden telepest kitiltott országából. A misszionárius azonnal a zulu fővárosba indult, hogy kiderítse mi történt. Mint megtudta,

215 Ezekről a feltételekről még Gardiner indulása előtt, április 25-én maguk a telepesek is megállapodtak egymás között, azaz Gardiner nem önkényesen tárgyalt a zulu uralkodóval. A szerződésben ezek a pontok a következőképpen fogalmazódtak meg: „Dingane ettől az időponttól kezdve hajlandó lemondani igényéről Port Natal összes olyan lakójának személye és tulajdona kapcsán, akik elpártoltak tőle, s megadja nekik teljes bocsánatát. Ám továbbra is úgy tekint rájuk, mint alattvalóira, akiket, ha szükségesnek ítéli, bármikor magához hívhat.” „Port Natal lakói a maguk részéről megígérik, hogy nem fogadnak be Zuluföldről, vagy tőle függő területekről érkező menekülteket, s megragadnak minden lehetőséget arra, hogy az ilyen, náluk menedéket kereső személyeket visszaszolgáltassák a királynak.” Francis Allen Gardiner tanúvallomása a „bennszülött” ügyekkel foglalkozó parlamenti bizottság előtt. 1836. május 9. In: BPP 538: 461-462.; NYEMBEZI 1948B: 158-159.; GARDINER 1836: 108; 398.; OKOYE 1969: 230- 231. 216 A kifejezés jelentése: Megváltás. BRYANT 1905: 328. 217 BALLARD 1982: 58. 218 KENNEDY 1981: 29.

52 számos kereskedő csempészett ki Zuluföld területéről fiatal zulu lányokat, ezért vezette be Dingane a tiltást. Gardinert július 13-án kinevezte a Durban környéki terület indunájának és jelezte neki, hogy a jövőben csak azokat a kereskedőket fogják Zuluföldre beengedni, akik előzetesen engedélyt kaptak tőle.219 Gardiner tisztában volt vele, hogy Dingane kinevezésével semmire sem megy, ezért elhatározta, felkeresi a fokföldi kormányzót, hogy megkérje, vonja fennhatósága alá Port Natalt és nevezzen ki brit tisztviselőket. Sir Benjamin D’Urbant december 3-án érte el Port Elizabeth-ben. A kormányzó elégedett volt Port Natal fejlődésével, ígéretet is tett arra, hogy küldeni fog egy tisztviselőt a település élére, ugyanakkor nem állt a rendelkezésére nélkülözhető ember, s bár ő személy szerint nem ellenezte Natal annexióját, felettesei – a korábbi megfontolásokra hivatkozva – nem engedélyezték számára a lépés megtételét. Gardiner ezzel a sovány eredménnyel nem elégedett meg, s ügyének elintézését londoni útjától várta.220 A képviselőház gyarmatokkal és „bennszülött” ügyekkel foglalkozó bizottsága előtt elő is adta kérelmét, és hogy célt érjen, a natali telepesek helyzetét a lehető legjobb színben próbálta feltűntetni. Fáradozása némi eredménnyel járt, az abban az esztendőben elfogadott fokföldi büntetőtörvénykönyv rendelkezéseit augusztusban kiterjesztették Durban lakóira is.221 Időközben Dingane – illeszkedve északi hódítási terveihez – egy szvázik elleni hadjáratot készített elő 1836-ban, melyen Cane vezetésével a telepesek is részt vettek a zulukkal való jó viszony ápolása érdekében. A tűzfegyvereknek köszönhetően az ellenség hamar feladta a harcot, és a zuluk 15.000 marhával gazdagabban térhettek haza.222 A szvázik elleni sikerre utalást találunk Dingane izibongójában:

Ndikidi223 vizének medencéje és másoké Beborította a szvázik marháit, s azok eltűntek.224

A sikeres katonai együttműködés hatására a kereskedelmi kapcsolatokat helyreállították, azonban azok természete némiképpen módosult. Dingane ekkorra már azt követelte, hogy

219 Francis Allen Gardiner tanúvallomása a „bennszülött” ügyekkel foglalkozó parlamenti bizottság előtt. 1836. május 9. In: BPP 538: 463.; OKOYE 1969: 232. 220 Mint azt később részletesebben is látni fogjuk, Port Elizabeth-ben amerikai misszionáriusokkal találkozott, akik távollétében átvállalták a missziós munkát. 221 A törvény értelmében minden, Dél-Afrikában a déli szélesség 25. fokától délre élő brit alattvaló a fokföldi bíróságok joghatósága alá tartozott. THOMPSON 1969: 354.; BRYANT 1965: 676-677.; HINTRAGER 1952: 178. 222 Bryant némiképpen máshogy írja le az eseményeket. Szerinte 1836-ban a zuluk önálló hadjáratot vezettek a szvázik ellen, ami azonban vereséggel végződött, ezért kérték a telepesek segítségét, és a második, győztes expedícióra csak 1837-ben került sor. MORRIS 1998: 136.; BRYANT 1965: 321-323.; OKOYE 1969: 232-233. 223 Senzangakhona legidősebb lánygyermeke, aki fontos szerepet töltött be a zulu királyi udvarban. 224 NYEMBEZI 1948B: 159.

53 az elefántagyarért, bőrökért, marhákért cserébe a telepesek lőfegyverekkel és puskaporral fizessenek. A magas haszon kedvéért eleinte ehhez a kereskedők is hozzájárultak.225 Fynn értesülései szerint az első ilyen üzletkötésre 1836-ban, a szvázi expedíciót követően került sor. C. Blanckenberg 40 marháért adott el egy puskát Dinganénak, majd Port Natalból küldött hozzá megfelelő lőszert és puskaport. Példáját többen követték. Így egyre több fegyver került a zuluk kezébe, ám a telepesek anyagi értelemben igen jól jártak az üzleteken. Ugyanakkor Dingane más módon is igyekezett lőfegyverekre szert tenni. David Stellertől és embereitől erővel vett el 6 puskát, arra hivatkozva, hogy nem tartották tiszteletben a számukra kijelölt vadászterület határait. Dingane szerint a kijelölt terület éppen elég nagy volt a telepesek igényeinek kielégítésére, ugyanakkor a többi területen fent kívánta tartani vadászati monopoliumát, hiszen így tudta biztosítani a megfelelő mennyiségű elefántagyart a telepesekkel való üzletkötésekhez. A telepesek valójában nem kívánták felfegyverezni Dingane embereit, ezért sokszor a fegyvereket hatástalanított állapotban adták át, kihasználva a zuluk e téren mutatkozó tudatlanságát.226 Vagy éppen olyan fegyvereket – például sport puskákat, elavult lőszerszámokat – adtak el, melyeket a hadjáratokon kevéssé lehetett alkalmazni. Dingane igyekezett a beszerzett fegyvereket hozzáértőkre bízni, ezért ezek karbantartására Fokföldről érkezett afrikaiakat fogadott szolgálatába.227 Emberei kiképzését a misszionáriusoktól várta. A források értelmében Gardiner vagy az amerikai misszionárius, Aldin Grout hajlandó is volt néhány embert megtanítani a puska használatára, s később belőlük váltak az első zulu lőfegyveres alakulatok kiképzői.228

4. A búr telepesek megjelenésének hatása a térségben

Még 1834 folyamán Port Natal közelében megjelent 14 szekerével és 21 emberével az első búr telepes, Petrus Lafras Uys, aki a Mvoti folyó torkolatánál táborozott le. Azoknak az előreküldött farmereknek egyike volt, akik felderítették a Fokföldtől északra elterülő vidékeket, és olyan területeket kerestek, amelyek a búr gazdálkodóknak megfeleltek

225 BALLARD 1982: 59. 226 FYNN 1969: 255-257. 227 GUY 1971: 558. 228 Tununu kaNonjiya közlése. 1903. június 1. In: STUART 2014: 268.

54 letelepedésre.229 Uys – miután sikertelenül próbált földet szerezni a mpondóktól és a koszáktól – úgy döntött, Dinganénál fog próbálkozni. Követeként Richard Kinget küldte. Dingane érdeklődést mutatott a búrokkal való megállapodással kapcsolatban, azonban azt kérte, hogy egyik vezetőjük személyesen jöjjön el fővárosába tárgyalni. Mivel Petrus Uys lázasan feküdt a táborban, maga helyett öccsét, Johannest küldte. A Thukela áradása miatt azonban Johannes nem tudta elérni a zulu területeket, visszatérve mégis azt állította bátyjának, hogy a térség elhagyatott, és hogy Dingane engedélyt adott a letelepedésre.230 1835-ben megindultak az első búr családok északi irányba, hogy a brit uralomtól mentesen telepedhessenek le, s ezzel kezdetét vette az angol nyelvű szakirodalomban Great Trek, azaz „Nagy Vándorlás” néven ismert eseménysorozat, mely meghatározó módon átrajzolta Dél-Afrika arculatát. Ezen a ponton elsőként röviden érdemes megvizsgálni, hogy mi is állt a kivándorlás hátterében. A britek akarva-akaratlanul több fronton is hadat üzentek a búr életeszménynek, a lekker lewe-nek.231 Az első problémák már 1778-ban jelentkeztek, mikor a kolónia peremvidékén élők akadálytalan kiáramlásának a lehetősége megszűnt, és a közvetlen határ lezárult.232 Ennek következtében állandósultak az itt élő afrikai közösségek és a farmerek közti konfliktusok, s ezek kapcsán a búrok nehezményezték, hogy a hatóságok a marhatolvajlással vádolt „bennszülöttek” ellen semmit sem tettek, ugyanakkor számukra nem engedélyezték határon túli expedíciók indítását állataik visszaszerzésére. Bár ez a probléma nem a brit uralommal kezdődött, de később is fennmaradt, így a 19. század elején ugyanúgy a sérelmezett pontok közé tartozott, mint azt megelőzően. Mikor a rövid életű Batáviai Köztársaság felszámolásakor, 1806-ban a britek újból megszállták Fokföldet, akkor azonban újabb problémák jelentkeztek. Már 1808-ban megszűnt a búr farmerek számára fontos helyi munkaerő utánpótlása, mivel a brit hatóságok ettől az évtől kezdve tiltották a rabszolga-kereskedelmet, s ezzel párhuzamosan egyre meghatározóbbá váltak azok a hangok, amelyek az afrikaiak egyenjogúsítását

229 WALKER 1963: 326. 230 KALLEY 1986: 39.; MORRIS 1998: 121-123. 231 Magyarul: édes élet. 232 A megelőzően rendkívül alacsony népsűrűségű terület betelepülésére a nagy dél-afrikai klánmozgások következtében került sor a korábbi években.

55 követelték.233 Ugyanakkor ennek hatása még éveken keresztül igen korlátozottan érvényesült, mivel egy ugyanebben az évben meghozott rendelet értelmében azoknak a rabszolgaszállító hajóknak a rakományát, melyeket a közeli vizeken fogtak el a brit haditengerészet hajói, Fokföldre szállították, ahol is a partra szállóknak maximum 14 éves időperiódusra tanonckodniuk kellett, s csak ezt követően nyerték el teljes függetlenségüket és szabadságukat. Bár az így Fokföldre kerülő afrikaiak közül elsőként a hadsereg válogathatott saját céljaira, a maradék volt rabszolgák nagy része magánszemélyekhez került. Ugyan személyüket szigorú büntetés terhe mellett nem lehetett értékesíteni, ám munkaerejüket egymás között széles körben adták-vették a tanoncok munkáltatói.234 Különösen elmérgesedett a helyzet, mikor a határvidéken térítő misszionáriusok is egyre erőteljesebben kiálltak a búrok rabszolgáinak jogaiért, s ezt 1811-től egyre eredményesebben tehették, köszönhetően a kerületi bíróságok felállításának.235 Az új brit vezetés az előzőhöz hasonlóan ragaszkodott a határokhoz a növekvő helyhiány és földéhség ellenére. Végbement a hatóságoknál a hivatalos nyelv angollá tétele is, 1822. július 5-én született erről rendelet. Az összes intézményt és bíróságot arra kötelezték, hogy öt éven belül térjenek át az angol nyelvre ügyvitelükben.236 A korábbi búr intézményeket teljesen felszámolták, megszűntették a fokvárosi szenátust. De ami igazán elfogadhatatlan volt a búrok számára – az afrikaiak egyenjogúsítása – az egészen 1838. december 1-jéig váratott magára.237 Piet Retief 1837-ben a kivándorlás hátterében meghúzódó fontosabb okok között kiemelte a földhiányt és a határ menti területek bizonytalanságát; a brit politikát; valamint a misszionáriusok búr ellenes fellépéseit.238 Ugyanakkor egyet érthetünk Hermann Giliomee megállapításával, miszerint elsősorban gazdasági magyarázata volt a folyamatnak, hiszen

233 A rabszolga-kereskedelem tiltásáról már 1806. január 1-jén törvényt léptettek életbe, azonban ennek értelmében rabszolgákkal kereskedő hajó 1808. március 1-jétől nem tehette ki szállítmányát brit fennhatóságú kikötőkben. HATTERSLEY 1963: 270. 234 MCKENZIE 2009: 489. 235 EYBERS 1918: 103-104. 236 THEAL 1902B: 452-453. 237 Ez a törvény a kivándorlást fontolgató búrok szándékát csak megerősítette, hiszen számukra ez a lépés elfogadhatatlan volt. Meg kell említeni azonban, hogy a kedélyeket már jóval korábban felborzolta a rabszolgaság intézményét tiltó törvény, hiszen a várakozásokkal ellentétben, a felszabadított rabszolgákért fizetett kárpótlás összege meglehetősen alacsony volt, s ehhez is csupán akkor lehetett hozzájutni, ha valaki személyesen utazott Londonba, hogy átvegye az őt megillető összeget. A törvényt magát 1833. augusztus 7- én fogadták el Londonban, majd augusztus 28-án nyert királyi jóváhagyást. Fokföldön azonban csak 1834. december 1-jén lépett életbe. FAGE–TORDOFF 2004: 301.; EYBERS 1918: 38.; HATTERSLEY 1963: 275; 278. 238 Piet Retief 1837. január 22-én kiadott manifesztuma. In: THEAL 1886: 59-60.

56 egyszerűbb volt új területek erőforrásainak direkt módon történő, extenzív kiaknázásával gazdálkodni, mint intenzív módszereket alkalmazni elvándorlás nélkül.239 Az első jelentősebb létszámú búr csoport Louis Trigardt vezetésével 1835 novemberében indult útnak. A kivándorlás nem hirtelen lefolyású volt, hanem lassú folyamat. 1837-ig nagyobb számú farmert nem is érintett. Az utazást tervezők kíváncsiak voltak indulásuk előtt, a már úton lévők beszámolóira, hogy érdemes-e egyáltalán elindulni, emellett azt is szerették volna látni, hogy milyen módon reagál a brit kormányzat. Mikor azonban kedvező visszajelzések érkeztek és a hatóságok semmilyen beavatkozó lépést nem foganatosítottak, a farmerek egyre nagyobb számban kezdtek kiáramolni a brit fennhatóság alatt álló területekről.240 Úgy is fogalmazhatunk, hogy bizonyos mértékig mind a fokföldi telepesek, mind a hatóságok úgy tekintettek az északabbra vonuló búr farmerekre, mint a terjeszkedő brit érdekszféra előretolt képviselőire, ebből fakadóan nem is állt érdekükben a folyamat megállítása.241 1836 elején Hendrik Potgieter és Sarel Cilliers vezetése alatt mintegy 65 család kelt át az Oranje folyón. Vegkop közelében építettek ideiglenes tábort, ahol október 19-én 20.000 fős matabele sereg támadta meg őket. A búroknak sikerült őket visszaverniük, de Mzilikazi emberei elhajtották összes marhájukat és Potgieter ennek hatására kénytelen volt visszavonulni a szotók területére.242 Itt csatlakozott hozzá Gerrit Maritz, aki 100 család élén keresett letelepedésre alkalmas földeket. Potgieter így már elég erősnek érezte magát, hogy Mzilikazi ellen vonuljon és visszaszerezze marháit. A búr expedíció 107 farmerrel és 40 felfegyverzett grikvával 1837 januárjában indult észak felé. Mzilikazi kiállított hadserege a nyílt terepen nem vehette fel a versenyt a tűzfegyverekkel és lovon érkező ellenséggel szemben. A csata során ugyan csupán 400 emberét vesztette el, de kénytelen volt visszavonulni, s így a győztes búrok 7.000 marhát hajtottak magukkal a visszaúton.243 Időközben a Maritz és Potgieter vezette farmercsoportokhoz újabb érkezők csatlakoztak. 1837 áprilisában Piet Retief vezetésével 120 család, majd Piet Uysszal egy újabb nagy kivándorló csoport. Az egyesült búr családok júniusban a Vet folyó partján gyűltek össze, hogy eldöntsék, merre induljanak a továbbiakban. Az egyes vezetők közt nem volt egyetértés, rövid életű frakciók jöttek létre, majd bomlottak fel ismét. Alapvető

239 GILIOMEE 1981: 81. 240 WALKER 1963: 329.; MORRIS 1998: 126-128. 241 ETHERINGTON 2002A: 86. 242 JAQUES 2007: 1065. 243 Az események leírását Shooternél is megtaláljuk azzal a különbséggel, hogy szerinte a búroknak Mzilikazi Mosega nevű katonai erődjét is sikerült felgyújtaniuk. SHOOTER 1969: 307-308.; WALKER 1963: 329-330.; LABAND 1997: 81.

57 nézeteltérések mutatkoztak abban a kérdésben is, hogy a családok milyen irányba haladjanak tovább. Retief és Uys Natal mellett kardoskodott, Potgieter a Vaal folyótól északra szeretett volna letelepedni, míg Maritz a felföld mellett tört lándzsát. A vitának végül az vetett véget, hogy Retief elhatározta, megindul Natal felé, függetlenül attól, hogy mennyien fogják követni. Mindössze 15 embert vitt magával Port Natalba, hogy az ottaniakkal tárgyaljon, illetve hogy találkozzon Dinganéval, s megkérje rá, engedélyezze számukra a zulu felségterület határvidékén való letelepedést.244 A zulu területekről 1837 folyamán újabb menekültek áramoltak Durban felé, és mivel a telepesek a megállapodás ellenére befogadták az érkezőket, Dingane azzal fenyegette meg őket, hogy támadást indít ellenük. Viszont mikor értesült arról, hogy a telepesek fegyverkezni kezdtek Alexander Biggar vezetése alatt, elállt szándékától, és ismételten barátságáról biztosította Durban lakóit.245 Ebben a kényes helyzetben tért vissza Gardiner Angliából, aki megpróbált vezetőként fellépni, amit azonban a többi telepes elutasított, különösen azután, hogy Gardiner a belső területek felé irányuló fegyverkereskedelem leállítását vette tervbe.246 Gardiner saját költségén alkalmazott egy írnokot és két rendőrt, s június 1-jén az összegyűlt telepesek előtt ismertette a beállt változásokat. A telepesek petíciót írtak, melyben tiltakoztak Gardiner hatalmának elismerésével szemben, s magukat függetleneknek tekintették a brit birodalomtól. Ilyen körülmények között Gardiner úgy ítélte meg, hogy a kormányzattól nyert békebírói kinevezése semmit sem ér és feladata végrehajthatatlan.247 Olyannyira megromlott a viszonya a port natali telepesekkel, hogy Gardiner 20 mérfölddel odébb költözött. A megnövekedett számú lakosságnak azonban valóban vezetőre volt szüksége, és mivel ezt a fokföldi kormányzat többszöri kérésre sem biztosította számukra, ezért más lehetőségek után kellett nézniük. Ilyen körülmények között kapóra jött nekik Retief érkezése, aki 1837. október 20-án érte el Port Natalt, s maga is hajlott az együttműködésre.248 A búrok szeme előtt egy olyan farmerköztársaság képe lebegett, ahol a külvilággal való kapcsolattartást és

244 THOMPSON 1969: 357.; MORRIS 1998: 129-130. 245 FYNN 1969: 260. 246 Az ilyen irányú kereskedelem célközönségét elsősorban természetesen nem a zuluk jelentették, hanem a Fokföldet elhagyó búrok. A britek a „bennszülötteknek” ritkán adtak el fegyvereket, s akkor sem nagy tömegben. Éppen ezért kísérletezett Dingane az 1830-as évek elején azzal, hogy a portugáloktól szerezzen puskákat, ez azonban csak 1838-ig működött, ekkor ugyanis Lourenço Marques kormányzója megtiltotta a zulukkal való fegyverkereskedelmet. HINTRAGER 1952: 179.; BALLARD 1983B: 104.; BALLARD 1982: 61. 247 FYNN 1969: 261-262.; WILMOT 1895: 132. 248 MOLOMO 1976: 185.; LABAND 1997: 82.

58 kereskedelmet Port Natalon keresztül lehetett volna lebonyolítani. Terveik kivitelezéséhez azonban először szükségük volt Dingane engedélyére, hogy letelepedhessenek a térségben.249 Retief úgy vélte, hogy könnyű dolga lesz, hiszen a zuluk korábban is kötöttek ilyen jellegű szerződéseket a telepesekkel, azonban nem számolt Dingane elképzeléseivel. A zulu uralkodó ugyanis nem kívánt nagyobb számú idegen fegyverest a határain, főleg miután értesült arról, hogy a búrok sikeresen elüldözték területeiről legfőbb riválisát, Mzilikazit.250 Ugyanakkor Dinganénak ez idő tájt más gondokkal is számot kellett vetnie. Egyfelől hiába rendelkezett maga is néhány puskával, harcosai nem használhatták őket, mert senkitől sem tudtak puskaport szerezni, valamint a fegyverek rendeltetésszerű használatát sem tanították meg nekik.251 Másrészt aggasztotta az emberek folytonos menekülése is, melynek a Gardinerrel kötött szerződés sem tudott gátat szabni. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy mikor Retief fél tucat embere élén november 5-én belovagolt Gungundhlovuba, akkor Dingane nagyon óvatosan fogadta, sőt mikor a búr vezető előállt kérésével, ellentámadásba lendült, és azzal vádolta meg Retief csapatát, hogy marhákat loptak tőle. Mivel Retief látta a kérdéses marhákkal Sikonyelát, a tlokwák vezetőjét, így meg volt róla győződve, hogy ő volt a tolvaj, s ezért saját ártatlansága bizonygatása mellett felajánlotta Dinganénak, hogy visszahozza neki a marhákat.252 A zulu főnök ígéretet tett arra, hogy amennyiben az állatok visszakerülnek, hajlandó a búrok számára engedélyezni a letelepedést.

249 Más kutatók szerint Retief és emberei nem kimondottan ezért szerették volna felkeresni Dinganét, hanem azért, mert a Mzilikazi ellen vezetett legutóbbi hadjáratban a zuluk nem kizárólag matabele, hanem búr marhákat is magukkal hajtottak, és ezeket kívánták visszaszerezni. Stuartnál legalábbis ezt találjuk: „AbakwaZulu bath’ amaBunu eza kuDingane ngob’ elandela zona izinkomo ezadliwa impi kwa-Mzilikazi, bethi kukhona ezabo phakathi kwazo. Lezonkomo zaboke kwathiwa ezamahole ngoba zahola amaBunu.” („A zuluk azt mondják, a hollandok azokat a marhákat követve értek Dinganéhoz, melyeket Mzilikazi seregétől zsákmányoltak, s azt állították, hogy az ő marháik is köztük vannak. Ezeket a marhákat ettől fogva »húzóknak« nevezték, mert magukkal húzták a hollandokat.”) A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy Retief látogatását több célkitűzés is motiválhatta. NYEMBEZI 1948B: 158.; SAMUELSON 1929: 215. 250 Uys és Potgieter egyesített emberei időközben újra megtámadták a matabeléket, és 1837. november 4. és 12. közötti kilenc napos harcot követően arra kényszerítették őket, hogy elhagyva lakhelyeiket északra meneküljenek. SÍK 1964: 247.; OMER-COOPER 1998: 44.; JAQUES 2007: 510.; SHONGWE 2004: 194. 251 Gardiner utal erre visszaemlékezéseiben, mikor feleleveníti egyik beszélgetését Dinganéval és indunáival. Az egyik főinduna ekkor meg is fogalmazta, hogy Gardiner térítő szavai nem érdeklik őket, de szívesen látják, ha megtanítja számukra a puskák használatát. GARDINER 1836: 68. 252 Ezeket az állatokat Langalibalele embereitől lopták, de mivel ő a zulu főnök fennhatósága alá tartozott hlubi csoportjával egyetemben, ezért a tett úgy minősült, mintha magától a zulu főnöktől raboltak volna. GROUT 1864: 80-81.; BRYANT 1964: 25.

59 Elégedetten a megállapodással Retief útnak indult. Dingane megfigyelőket küldött vele. Ennek hátterében az állt, hogy fel kívánta mérni a búrok katonai erejét és lehetőségeit.253 Retief első lépésként csatlakozott a hátrahagyottakhoz, akik azóta jelentősen gyarapodtak létszámban. Több száz szekér táborozott kis csoportokban, egymástól viszonylag belátható távolságra. Erről is értesülve, Dingane egyre inkább úgy vélte, hogy a búrok a zuluk elleni invázióra készülnek és érlelődött benne az elhatározás, hogy meg kell szabadulnia tőlük.254 Időközben Retief embereivel a tlokwák ellen vonult, és sikerült fogságba ejtenie főnöküket, Sikonyelát, aki átadott neki 700 marhát, valamint a lovait és puskáit.255 A zsákmányból Retief 300 állatot rögvest magával vitt Dinganéhoz. Vele tartott mintegy 70 búr farmer, valamint 30 Fokföldről hozott szolga. Tolmácsul pedig melléjük szegődött Port Natalból Thomas Holstead. 1838. február 4-én Dingane elhelyezte kézjegyét azon a dokumentumon, melyben kinevezte Retiefet az Mzimvubu és Thukela folyók közé eső terület – beleértve természetesen Durbant is – indunájává.256 Elért eredményeikkel elégedetten a farmerek előkészületeket tettek arra, hogy visszatérjenek hátrahagyott társaikhoz. Február 6-án – tervezett indulásuk napján – Dingane egy búcsúünnepélyre hívta őket, ahol a helyszínre érkező fegyvertelen257 búrokat egytől-egyig lemészárolták.258

253 FYNN 1969: 314-315. 254 Később ebben a gyanújában még inkább megerősítette a tény, miszerint a búrok egyik éjszaka megkerülték lovaikkal fővárosát. Ebből ugyanis arra következtetett, hogy Retief emberei az éj leple alatt csendben be szerettek volna osonni, s meg akarták gyilkolni őt. Mkebeni kaDabulamanzi közlése. 1921. szeptember 19. In: STUART 1982: 205-206.; Somzica kaGodide közlése. 1922. február 27. In: STUART 2014: 210.; MORRIS 1998: 137-138.; NYEMBEZI 1948B: 157-158.; GROBLER 2011: 123. 255 Részletesebb leírást találunk az eseményekről Birdnél. BACKHOUSE 1844: 403.; BIRD I. 1888: 369. 256 BIRD I. 1888: 366. 257 Több szerző – így például Hintrager, vagy Nyembezi is – megjegyzi, hogy a búrok nem voltak fegyvertelenek, csak mikor megpróbáltak belépni a tánc színhelyére, akkor figyelmeztették őket, hogy a zulu hagyományok értelmében le kell tenniük puskáikat. Érdekes módon – amennyiben ez igaz – a búrok nem fogtak gyanút a kérés kapcsán. Ugyanakkor a hagyomány szerint a zuluknál sem volt fegyver, csupán a tánchoz használt botok. Ezekkel verték agyon a búrokat. Tununu kaNonjiya közlése. 1903. május 28. In: STUART 2014: 253.; HINTRAGER 1952: 180.; NYEMBEZI 1948B: 157.; GROBLER 2011: 118. 258 A parancsot állítólag maga Dingane adta ki a következő felkiáltással: „Bulalani abaThakathi!”, azaz „Öljétek meg a gonosztevőket!” Egyes kutatók – például Nyembezi – ezt megkérdőjelezik, szerintük a parancsot Dingane tudta nélkül adta ki egyik indunája Nzobo. Nyembezinél olvassuk azt is, hogy Benedict Wallet Vilakazi szerint a tett igazi felbujtói a zulu asszonyok voltak. „A jól ismert teória szerint Dingane volt az, aki eltervezte a voortrekkerek [azaz a Great Trekben résztvevő búrok] halálát. De az idős emberek nyomozásai kimutatták, hogy a királyi palota asszonyai, bosszankodva Retief egyes követőinek viselkedésén, s félve a lovaktól, amiket akkor láttak először, és a rossz ómenekkel kötöttek össze, sürgették az ezredeket, hogy semmisítsék meg a voortrekkereket.” Ugyanakkor a magam részéről úgy vélem, hogy egy ilyen parancsot senki nem adhatott ki Dingane tudta és beleegyezése nélkül, és ha mégis megtörtént volna, akkor a beszámolókból értesülnünk kéne a következményekről, azaz a parancs kiadójának haláláról, mint ahogy az történt a khoikhoi fegyveresek megölése kapcsán 1833-ban. NYEMBEZI 1948B: 158.

60 Ezzel párhuzamosan a hátrahagyott búr családok meggyilkolására a zulu uralkodó három impit küldött ki.259 Az éjszaka leple alatt, február 17-én a különálló kis búr táborokat lerohanták, és a harcok során életét vesztette 41 férfi, 56 asszony, 185 gyermek és 250 khoikhoi szolga. Ez a szám, bár magasnak tűnhet, azonban valójában a mai Weenen260 közelében táborozó családoknak csupán kis hányada esett áldozatul, hiszen az első sikeres rajtaütések után a többi farmer már többé-kevésbé felkészülten várta a zulukat, s ennek megfelelően sokszor sikeresen vissza is verték támadásaikat.261 Különösen Maritz emelkedett ki az ellenállás azonnali megszervezésében. A hazainduló zulu harcosok 10.000 marhát hajtottak magukkal zsákmány gyanánt.262 Dingane úgy gondolta, hogy tettével nem haragítja magára Durban lakóit, s ennek jegyében a fővárosában tartózkodó misszionáriust, Francis Owent megkímélte. Rajta keresztül újból barátságáról kívánta biztosítani a port natali telepeseket.263 Owen azonban – látva mi történt a búrokkal – hamarosan engedélyt kért a távozásra, és Durbanbe sietett, ahol mindenről beszámolt a telepeseknek, akik pedig egyáltalán nem a zulu uralkodó elképzeléseinek megfelelően cselekedtek. Annyira felháborította őket Dingane tette, főleg mivel Retief embereivel együtt két társukat, Thomas Holsteadet és George Biggart is megölték, hogy egyből fegyverkezni kezdtek, és március elején támadást indítottak a zuluk ellen. A durbani különítmény, amelyet John Cane vezetett, kiegészült több mint 2.000 „bennszülött” harcossal is a Zuluföldről korábban elmenekült csoportok soraiból. Támadásuk célpontjai a Ntunjambili (Kranskop) közelében lévő zulu települések voltak, ahol a lakosok nagy részét megölték, 500 zulu asszonyt és gyermeket, valamint 4.000 marhát pedig magukkal tereltek Durbanbe.264 Időközben a búrok is rendezték soraikat. Bár eleinte nagy volt a pánik, és többen azon a véleményen voltak, hogy Natal elhagyása lenne a legésszerűbb lépés, azonban hamarosan azok váltak hangadóvá, akik bosszút kívántak állni, különösen miután csatlakoztak

259 Ennek kapcsán egyet érthetünk Jackie Grobler véleményével, miszerint Dingane – Retief meggyilkolásával és az egyidejű támadással a hátramaradt búr családokkal szemben – megelőző csapást kívánt mérni a búr farmerekre, s területe elhagyására kényszeríteni őket. GROBLER 2011: 130. 260 Pont az áldozatokra való emlékezés végett kapta a település elnevezését. A kifejezés jelentése: Sírás. 261 JENKINSON 1884: 126.; STAPLETON 2010: 29.; OMER-COOPER 1998: 45. 262 Az események részletes leírását találjuk Birdnél. BIRD I. 1888: 233; 241-243; 370-373.; PEIRES 2002: 71. 263 Owent Gardiner hozta magával Angliából, és ebben az időben éppen a zulu fővárosban végzett térítőmunkát. 264 GROUT 1864: 86.; SHOOTER 1969: 320-322.; HINTRAGER 1952: 182-183.; BALLARD 1982: 61.

61 hozzájuk Potgieter és Uys emberei. Kettejük vezetése alatt, mintegy 350 búr farmer részvételével meg is indult a zuluk elleni expedíció. Április 11-én rajtaütöttek egy kisebb csapatnyi zulu felderítőn, akik azonban csapdába csalták őket Thaleni közelében, ahol a fősereg várt rájuk. Potgieter hamar meggyőződött róla, hogy a lovak nyújtotta előnyüket a terepadottságok miatt nem tudják kihasználni, ezért visszavonult. Ezzel szemben Uys megtámadta a zulu sereg balszárnyát, és sikerült is megfutamodásra bírnia őket, azonban ezt követően elvágták Potgieter elvonulóban lévő embereitől, és csakhamar ő találta magát abban a helyzetben, hogy menekülésre kényszerült. A farmerek többsége sikerrel is járt, ő azonban nem tartozott a szerencsések közé, egy zulu lándzsa halálos sebet ejtett rajta, s még a csatatéren életét vesztette. A később Vlug Kommando265 néven ismertté vált expedíció tehát gyászos kudarccal ért véget, s mikor a búrok április 12-én visszatértek a megerősített táborba, a vereségért Potgietert hibáztatták, aki sértődöttségében embereivel együtt elhagyta Natalt.266 Cane és Biggar vezetésével április 17-én a durbani telepesek is újabb vállalkozásba fogtak. Azonban miután átkeltek a Tugelán, találkoztak egy nagyobb zulu sereggel, melyet Dingane öccse, Mpande vezetett. Az első ellenséges rohamokat a telepesek még megállították, de mikor a túlerő láttán egyre nagyobb számban kezdtek menekülni a velük harcoló „bennszülöttek”, ez annyira felbátorította a zulukat, hogy a kis létszámú telepesek nem tudták őket a továbbiakban feltartóztatni. Az ütközetben életét vesztette John Cane és Robert Biggar is.267 A Comet nevű hajó éppen az öbölben tartózkodott, és a megtorlástól félő telepesek – köztük Gardiner, Owen és az amerikai misszionáriusok – ennek fedélzetén, vagy a közeli Salisbury-szigeten kerestek menedéket. Várakozásaiknak megfelelően meg is érkezett a zulu impi és elhajtotta a telepesek minden jószágát, maga mögött semmi mást nem hagyva, mint hamut és romokat. Mikor a Comet május 11-én elhagyta az öblöt, átmenetileg a telepes jelenlét szinte teljesen megszűnt Port Natalban.268 Közben Fokföldön kormányzóváltásra került sor, Sir Benjamin D’Urban helyét Sir George Thomas Napier vette át. Az új kormányzó úgy kívánta a további búr kiáramlást

265 Menekülő Kommandó. 266 BIRD I. 1888: 408-412.; JAQUES 2007: 342.; LABAND 1997: 92-93. 267 Christian Cane közlése. 1907. október 3. In: STUART 1976: 78.; CUBBIN 1988: 68-69. 268 Azért voltak, akik a maradást választották, közülük érdemes kiemelni Henry Ogle és Alexander Biggar nevét. Az előbbit azért, mert az utolsó olyan telepes, aki már 1824-ben Port Natalban volt, az utóbbit pedig később játszott szerepe miatt, amire még utalni fogunk. BIRD I. 1888: 383-387.; MORRIS 1998: 142-144.; BALLARD 1982: 61.

62 meggátolni, hogy egyik első rendeletével megtiltotta, hogy bárki fegyveresen Natal területére utazzon. Ezzel párhuzamosan kérvényezte Londonban Durban megszállásának engedélyezését. Végül az annexióra nem kapott felhatalmazást, azt viszont lehetővé tették számára, hogy katonákat küldhessen a településre, és ezek parancsnoka a fokföldi büntetőtörvénykönyv tartalmának szellemében tevékenykedhetett hivatalos biztosi minőségben. A gyarmatügyi minisztérium hozzáállásában a fordulatot az egyre erőteljesebb búr kiáramlás váltotta ki. Egyfelől nem kívánták a búr farmereket egy olyan stratégiai ponthoz juttatni, mint Port Natal kikötője. Másfelől tartottak attól is, hogy erre komolyabb zavargásokra kerülhet sor a környező afrikai csoportok és a búrok között, s ezt minden eszközzel igyekezték megelőzni.269 Napier Samuel Charters őrnagyot küldte mindössze nyolcvan katona élén. Tengeri úton érték el Durbant december 3-án. Charters azt tapasztalta, hogy a búrok májusban megszállták a területet, és Alexander Biggart nevezték ki landdrostnak, azaz helyi elöljárónak. Charters elsősorban a terület biztonságát kívánta szavatolni, ezért utasítást adott ki arra vonatkozóan, hogy senki se harcoljon Dingane ellen. Ezzel azonban elkésett, az újabb búr kommandó már úton volt és Alexander Biggar is elhagyta Durbant, hogy csatlakozzon hozzájuk fegyvereseivel. Charters ezek után nem tehetett mást, minthogy berendezkedett embereivel a településen, és megtiltotta a búrokkal való puskapor- kereskedelmet.270 Miközben a britek kezükbe kívánták venni a helyzet irányítását, a búrok sem tétlenkedtek. Eleinte – a nyár folyamán – két megerősített tábort alakítottak ki, azonban erről a megoldásról hamarosan bebizonyosodott, hogy nem kielégítő, ugyanis a zuluk augusztus 13-án az egyiket megtámadták és sikeresen elhajtották az ott talált állatokat.271 Ezt követően egyetlen hatalmas megerősített táborba költöztek, itt azonban mind az állatok, mind az emberek körében járványok ütötték fel fejüket, és ennek következtében szeptember 23-án egyik vezetőjük, Gerrit Maritz is életét vesztette.272 Ez idő tájt jelezte érkezését Andries Pretorius, aki a tábor lakóit harcba szólította a zuluk ellen. Mikor november 22-én megérkezett a búr táborba, akkor még csupán 60 követője

269 GALBRAITH 1963: 184-185. 270 Ennek jegyében a kikötőben lefoglalták a brit kereskedők fegyver és lőszer készleteit. MACKEURTAN 1930: 239.; WILDENBOER 2017: 170.; WALKER 1963: 333.; MORRIS 1998: 145-146. 271 Shooter ugyanakkor kiemeli, hogy a búrok immáron felkészültek voltak, és ennek megfelelően a zuluknak jelentős emberáldozatába került az augusztusi rajtaütés. SCHOOTER 1969: 326. 272 BIRD I. 1888: 466.; JAQUES 2007: 1065.; LABAND 1997: 97.

63 volt, de néhány napon belül elindíthatta zuluk elleni expedícióját 464 felfegyverzett farmer élén. December 15-én átkeltek a Ncome folyón, ahol – vasárnap lévén – tábort vertek. Másnapra megerősített szekértáborukat minden oldalról zulu harcosok erdeje vette körül, akik hajnalban egy emberként támadták meg őket. Az ütközet két órán keresztül zajlott, ekkor a zulu rohamok megritkultak, és Pretorius elérkezettnek látta az időt egy lovas kirohanásra. Ennek láttán a zulu harcosok menekülni kezdtek, és a kis csapatokra szakadt búrok egészen addig üldözték őket, míg muníciójuk el nem fogyott. A zuluk közül hozzávetőlegesen 3.000 harcos vesztette életét, ezzel szemben a búrok közül egyetlen ember sem halt meg és mindössze hárman szenvedtek sérülést, köztük maga Pretorius.273 Dingane északra menekült, és a búrok érkezése előtt felgyújttatta saját székhelyét, Gungundhlovut. Menekülési irányát nem csupán az tette indokolttá, hogy a búr farmerek déli irányból érkeztek, hanem az is, hogy uralmának korábbi éveiben tudatosan igyekezett ebbe az irányba terjeszkedni. Legalább 1835-ig folytatódott a korábban megindult zulu expanzió északi irányban az ott élő tonga csoportok rovására.274

5. Portugál-zulu kapcsolatok Dingane uralma alatt

1829-ben Lourenço Marques nem volt sokkal több, mint egy megerősített kereskedelmi telep. A portugálok ugyan katonai helyőrséget is fenntartottak a területen, annak érdekében, hogy más európai hatalmak ne birtokolják el Delagoa-öblöt, ám ez nem különösebben érintette a brit, francia és amerikai hajók kereskedelmi szándékait. A legfontosabb kiviteli cikkeket az elefántagyar, a vízilófog, az orrszarvú szarv, az ámbra és a rabszolgák jelentették.275 A helyőrség tagjainak élelemre volt szüksége, erre leginkább a helyi afrikai csoportokkal való cserekereskedelem révén tettek szert. 1826-ot megelőzően az öbölbe érkező hajók vagy közvetlenül a helyi afrikai csoportokkal, vagy a helyőrséggel kereskedtek. A portugál tisztek és kormányzók nagyban kötöttek üzleteket az öböl teljes területén. 1826-tól annyiban módosult a helyzet, hogy egy kereskedelmi társaság szerezte meg az öbölbeli elefántagyar és rabszolga-kereskedelem monopóliumát. Cserébe vállalták a telep polgári

273 LABAND 1997: 101. 274 THEAL 1886: 116; LIESEGANG 1969: 565. 275 Érdekességként megemlíthető, hogy az öblöt a 18. sázad 70-es éveiben a portugálok a tomboló sárgaláz miatt elhagyták, s ekkor egy nagyon rövid időre az Osztrák Kelet-Indiai Társaság kezébe került, ám a területet a betegség miatt hamarosan ők is feladták, és oda néhány évvel később visszatértek a portugálok. BÚR 2011B: 86.

64 kiadásainak fedezését. A közvetlenül a kereskedelmi telep közelében élő afrikaiak felett a kormányzó gyakorolt hatalmat. Számuk néhány száz főt tett ki. 276 Északi irányban a zulu térhódítás ebben az időben elsősorban arra törekedett, hogy beleszóljon a tonga csoportok belső politikai ügyeibe. 1824 júniusára Shaka uralma kiterjedt a Zuluföld és Delagoa-öböl között élő összes afrikai csoportra. Ám befolyással bírt a Lourenço Marquesnél lévő portugál kereskedelmi telepre is. 1823-ban már egészen biztosan tartott fenn diplomáciai kapcsolatokat az ottani portugál kormányzóval.277 Ezzel Shaka két célját is megvalósította. Egyfelől a zulu területektől északra élő független afrikai csoportok hozzáférését a portugál telephez korlátozta és kontrollálta, emellett biztosította a zuluk és portugálok közötti kereskedelmi kapcsolatok zavartalanságát.278 A portugál források nem írnak arról, hogy voltak-e, s ha igen, milyen jellegű kereskedelmi kapcsolatok léteztek Shaka és Lourenço Marques között. Ennek oka abban állhat, hogy a kereskedelmi ügyek intézése a helyi kormányzóknak nem képezte hivatalos feladatát. Ugyanakkor arra is utalhatnak, hogy – Dinganéval ellentétben – Shaka kapcsolatai sokkal rendszertelenebbek és ritkábbak lehettek, mivel Dingane neve többször is előfordul a forrásokban. 1829. október 6-án Dionisio Antonio Ribeiro került kinevezésre Lourenço Marques kormányzójaként. Lehetősége nyílt arra, hogy hivatalosan követet küldjön Dinganéhoz, mikor két hónappal megérkezése után, 1829. december 10-én portugálok érkeztek Dingane fővárosából, akiket a király emberei kísértek. A kérdéses portugálok korábban hajótörést szenvedtek Port Natalnál, így kerültek Zuluföldre. Dingane azt üzente a kormányzónak, hogy hódoljon be neki, ahogy a környék összes vezetője megtette korábban, mert különben leváltja őt. Dingane fenyegetése, hogy leváltja a kormányzót, meglehetősen érdekes részlet, mivel három évvel később pontosan ez történt. Ribeiro még 1832-ben is sarcot fizetett Dinganénak, később azonban megromlott a viszonyuk. Az okokról a források nem szólnak, ám 1833 májusában már biztosan nem voltak jók kapcsolataik. 1833. július 26-án zulu sereg érkezett az öbölbe, ahol egyesülve a helyi behódolt csoportok kisegítőerőivel, több afrikaiak által lakott települést is felgyújtottak Lourenço Marques közelében. Két nappal később Ribeiro nagy ajándékot küldött Dinganénak, s ennek hatására a zuluk visszavonultak. Szeptemberben azonban

276 HARRIES 1983: 5.; LIESEGANG 1969: 567-568. 277 HEDGES 1978: 228. 278 ARBOUSSET-DAUMAS 1846: 143.; HARRIES 1983: 4-5.

65 ismét visszatértek. 17-én megtámadták a portugál erődöt, s lerombolták azt. Ribeirót elfogták és október 13-án Lourenço Marquesben kivégezték. Nobre, a helyi kereskedelmi társaság vezetőjének beszámolója szerint a zulu katonai parancsnokok már szeptember 16-án jelezték neki, hogy Dingane elrendelte a kormányzó megölését. A kivégzés alkalmával tájékoztatták az összegyűlt tömeget, hogy Ribeiro halálát árulása és zsarnoksága okozta, mivel megszállva tartott olyan területeket is, melyek Dingane fennhatósága alá tartoztak. Az elkövetkező 10 hónap során Nobre látta el a kormányzói feladatokat. 1833 októbere és 1834 júliusa között 6 követet küldött a zulu királyhoz és ő maga 8 zulu követet fogadott. Henry Francis Fynn, aki találkozott néhány portugállal Dingane udvarában, naplójában maga is megerősíti Nobre beszámolóját. Fynn arról is ír, hogy korábban Dingane rezet követelt Ribeirótól, amit az utóbbi visszautasított, mondván, hogy neki sincsen készlete. Mivel Dingane tudta, hogy hazudik, ezért küldött ellene büntetőexpedíciót. A sereg visszatért a rézzel, ám Dingane újból elküldte őket, hogy a kormányzót is öljék meg, amit meg is tettek.279 Egy másik európai kereskedő, James Collis egy kicsit más beszámolót nyújt. A kormányzót szerinte saját helyettese gyilkolta meg.280 Ezzel kapcsolatban azonban érdemes megjegyezni, hogy ez idő tájt Dingane, Collis és Cane azon fáradoztak, hogy meggyőzzék a fokföldi kormányzót Dingane jó szándékáról, valamint arról, hogy a pletykák, miszerint 1833-ban megtámadta Port Natalt alaptalanok. Éppen ezért nem túl meglepő, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok nem támasztják alá sem Collis teóriáját, sem azt, amit zulu követek állítottak 1835 júniusában, jelesül, hogy a gyilkos Nobre volt. Szinte biztosra vehető, hogy Ribeirót Dingane gyilkoltatta meg, majd később megpróbálta eltussolni az ügyet annak érdekében, hogy a telepesekkel való kapcsolatai ne szenvedjenek emiatt csorbát. 1834. augusztus 21-én megérkezett Ribeiro utóda Dario Rodrigues de Vasconcellos. Már két nappal később felkereste Dingane követe, hogy sarcot követeljen.281 1834-re a zuluk ellenőrzésük alatt tartották a Delagoa-öböl teljes északi partját és a Komati folyótól délre eső területek legtöbb afrikaiak által lakott települését. 1834 és 1835 között jutott tetőpontjára a zulu befolyás a térségben. Ebben az időben a legtöbb itt élő afrikai közösség, valamint a portugálok is rendszeres adót fizettek a zuluknak. Később azonban Dingane

279 FYNN 1969: 231-232. 280 LIESEGANG 1969: 570-575. 281 LIESEGANG 1969: 577.

66 figyelmét elsősorban a búrok és a szvázik kötötték le, így a kapcsolatok intenzitása valamelyest csökkent.282

6. Dingane uralmának utolsó időszaka

A farmerek a Ncome folyó melletti győzelmüket követő napokban megpróbáltak minél több zulu marhát összegyűjteni. Egy elfogott zulu dezertőr, Bongoza hajlandónak mutatkozott kalauzul szegődni melléjük, azonban az őt követő 300 fegyverest kelepcébe csalta, Dingane harcosai bekerítették őket. A csapda a lovakkal rendelkező búrokkal szemben nem működött tökéletesen, sikerült kitörniük, s magukkal vittek 5.000 marhát is, majd az ellenség üldözése ellenére, szerencsésen átkeltek a Fehér-Umfolozi túlpartjára. Összesen hat emberüket ölték meg a zuluk, s életét vesztette a velük tartó Alexander Biggar is.283 1839 elején a Wen Kommando284 visszatért hátrahagyott társaihoz. Az eddig a megerősített táborba kényszerült búr családok most végre szabadon szétszóródhattak Natal területén és megindult a letelepedés, valamint független államuk, „Új Hollandia Szabad Tartománya Délkelet-Afrikában”, vagy közismertebb nevén Natalia Köztársaság kiépítése.285 Ennek első lépéseként a még 1838 októberében alapított települést – melyet Pietermaritzburg névre kereszteltek Piet Retief és Gerrit Maritz emlékére – tették meg fővárosuknak.286 Dinganéval – veresége után – a Durban-ben állomásozó brit erők parancsnoka Henry Jervis kapitány287 próbálta felvenni a kapcsolatot, mivel közvetítőként szeretett volna fellépni. Mind a búrok, mind a zuluk hajlandónak mutatkoztak arra, hogy tárgyalásokat kezdjenek. Végül 1839. március 25-én állapodtak meg a béke feltételeiben. Ennek értelmében Dingane átadta a búrok számára a Thukela és Umzimvubu folyók közé eső területet. Emellett visszaszolgáltatta mindazokat a lábas jószágokat illetve lőfegyvereket, melyeket az összecsapások során harcosai zsákmányoltak. A béke megkötését követően a brit erők 1839 decemberében visszatértek Fokföldre.288

282 HARRIES 1983: 7.; LIESEGANG 1969: 578. 283 BIRD I. 1888: 448-452.; Ngidi kaMcikaziswa közlése. 1905. október 29. In: STUART 2001: 92. 284 Győzedelmes Kommandó 285 A Dingane 1838-as vereségét követő állapotokot a 2. számú térképmelléklet szemlélteti. 286 WILDENBOER 2017: 167.; MORRIS 1998: 144; 147-149.; SHOOTER 1969: 326-329.; HINTRAGER 1952: 184-186. 287 A Durban-ben állomásozó alakulatok eredeti parancsnoka, Charters őrnagy időközben visszatért Fokföldre. 288 KENNEDY 1976: 40.; LABAND 1997: 109.

67 Az észak felé menekülő zulu uralkodó nagyszabású hadjáratot tervezett a szvázik ellen. Ettől remélte, hogy újabb hatalmi központot alakíthat ki a korábbinál északabbra. Kísérlete azonban kudarcba fulladt, mivel harcosai támadása megtört a szvázik ellenállásán.289 Újabb hadjáratra készülve, friss csapatokra volt szüksége. Ennek érdekében hírnököket küldött minden amakhandába, hogy az ott állomásozó harcosokat értesítse a küszöbön álló expedícióról. Az üzenetet megkapta Mpande is, aki azonban nem szándékozott a jelentősen meggyengült Dingane segítségére sietni érintetlen erőivel, ehelyett a búrokhoz való csatlakozást fontolgatta.290 Az ebbe az irányba való végső lökést az jelentette, hogy titokban Ndlela üzenetet küldött neki, miszerint Dingane a visszautasítás következtében vesztét tervezte. Ennek hatására Mpande összegyűjtötte mindazokat, akik nem kívántak északra vonulni Dingane vezetésével, és átkelve a Tugelán a búrok által megszállt terület felé tartott. Ugyan erről értesülve Dingane impit küldött ellene, ám azok csak néhány menekülőt voltak képesek utolérni mielőtt visszafordulni kényszerültek a búrok miatt.291 Mpande izibongójában számos szakasz foglalkozik ezzel a kihatásaiban jelentős eseménnyel:

Msimude292 Aki feltűnt tollával293 Az angolok és hollandok között A fecske, ami elkóborolt az égen.294

A hatalmas vállalkozásra 17.000 zulu kísérte el Mpandét. Nem csupán harcosokat, hanem asszonyokat, öregeket és gyermekeket is vitt magával. A zuluk a jelentős eseményre külön kifejezést is alkottak: "ukudabuka kweGoda", azaz a „kötél elszakadása”.295 Követői közül nem mindenki számított Mpande feltétlen hívének. Voltak, akik eredeti lakhelyeikre tértek vissza, ahonnan a korábbi évtizedek zavargásai miatt kellett elmenekülniük. Mások Dingane folyamatos kudarcai miatt ábrándultak ki uralkodójukból, s szerettek volna békességben élni a búrokkal.296 Mpande közeledése nyugtalanságot szült a búrok körében, hiszen annak ellenére nem bíztak meg benne, hogy előre megüzente érkezését és tőlük kért védelmet. A farmerek úgy gondolták, hogy esetleg csak cselről van szó és Mpande exodusa tulajdonképpen Dingane

289 BONNER 2002: 40; LABAND 1997: 110.; LABAND 2009B: 39-40. 290 BRYANT 1964: 6.; THOMPSON 1969: 362. 291 Ndukwana kaMbengwana közlése. 1901. december 26. In: STUART 1986: 347. 292 Mpande megnevezése. 293 A fejen díszként viselt tollról van szó. 294 NYEMBEZI 1948B: 162. 295 Mangati kaGodide közlése. 1918. július 1. In: STUART 1979: 200.; SAMUELSON 1929: 216. 296 Ndukwana kaMbengwana közlése. 1901. december 26. In: STUART 1986: 347.; LABAND 1997: 113.

68 seregei számára készíti elő a visszatérés lehetőségét. Ennek ellenére voltak, akik hittek őszinte szándékában, s ezért, bár gyanakodva, de október 15-én az idő közben felállított Volksraad fogadta őt Pietermaritzburgban. Ezt a gyanakvó légkört azonban Mpandénak sikerült eloszlatnia és hamarosan megállapodás született a zuluk valamint a búrok között. A búroktól megkapta az „emigráns zuluk kormányzóhercege” címet s ezzel együtt az összes natali afrikai csoport fölötti fennhatóságot. Cserébe Mpande megígérte, hogy nem fog hadat viselni a telepesek ellen, belső reformok bevezetését helyezte kilátásba, és arra is megesküdött, hogy amennyiben kinevezné utódját, erről előzőleg kikéri a pietermaritzburgi hatóságok véleményét. Emellett hajlandó volt a búroknak visszaszolgáltatni azokat a marhákat, melyeket Dingane zsákmányolt tőlük a korábbiakban. Mpande csupán a Mvoti és Mhlali folyók közti területet kérte maga és követői részére. Ez volt az egykori cele terület déli része, ahol maga is eltöltötte gyermekkorát. Ezzel tulajdonképpen a búrok fennhatósága alá került. Mpande arról is biztosította a búrokat, hogy kijelölését követően örököse misszionárius nevelésben fog részesülni Natal területén. Több misszionárius is – így többek között Dr. Newton Adams – arról számolt be, hogy Mpande kimondottan szerette volna, ha hívei között megindult volna a térítőmunka. Ugyanakkor Louis Adulphe Delegorgue francia utazó – aki 1839-ben személyesen találkozott vele – egészen máshogy ír róla. Szerinte Mpande legfőbb erőssége abban rejlett, sosem hagyta, hogy mások valódi érzéseit és gondolatait kifürkésszék.297 Egyet értve Delegorgue megfigyelésével megállapítható, hogy Mpande vélhetően nem törekedett hosszabb távú együttműködésre, csupán az adott helyzetben együttműködést színlelt. Így például örököse sosem járt misszionárius iskolába. 1840 októberében, mikor két búr követ marhákat próbált eltulajdonítani, őket kiutasította Zuluföldről. Aldin Grout misszionárius is arról számolt be, hogy Mpande viselkedése ebben az időszakban drasztikusan megváltozott. A helyzet odáig mérgesedett, hogy 1842-ben a zuluk megtámadták Grout Inkanyezi nevű állomását és Mpande megtiltotta a telepeseknek a Thukela folyón való átkelést.298 1839 őszén azonban még teljes mértékben harmonikusnak tűnt a búr vezetők és a zulu herceg viszonya. Ez már csak azért sem meglepő, hiszen az északra menekült zulu uralkodó továbbra is potenciális veszélyforrást jelentett. Ezt mérlegelve a megállapodásra

297 BIRD I. 1888: 470. 298 KENNEDY 1981: 30-31.

69 jutott felek arról is döntöttek, hogy a Dingane jelentette jövőbeni fenyegetés kiküszöbölésére közös hadjáratot indítanak ellene.299 Miközben az expedíció előkészületei zajlottak két fontos eseményre is sor került. Mint azt már említettem, 1839. december 24-én a brit katonák elhagyták Durbant, így átmenetileg csak a búrok maradtak, akikkel Mpandénak számolnia kellett. Másfelől az őt ért kudarcoktól egyre kétségbeesettebb Dingane kereste a megbékélés lehetőségét a búrokkal, s ezért Dambuza és Khambazana személyében két követet küldött Natalba. Indunáit azonban letartóztatták annak vádjával, hogy részt vettek Retief és társai meggyilkolásában, s minden előzetes egyeztetést mellőzve jóvátételként 40.000 marhát követeltek Dinganétól.300 A Mpandéval való szövetségkötést követően, 1840. január 21-én Pretorius vezetésével egy 350 főből álló búr sereg állt készen egy újabb Dingane elleni expedíció megindítására és természetesen velük tartott Mpande is 4.000 zulu harcosával. A brit közvetítéssel tető alá hozott békét arra hivatkozva mondták fel, hogy Dingane nem adta át a búroktól eltulajdonított marhákat. Pretorius magával hurcolta foglyait is, majd január 29-én a Ncome folyó partján agyonlövette őket. Mpandét maga mellett tartotta túsznak, de a zulu impi Nongalaza vezetésével Dingane emberei ellen vonulhatott, akiket Ndlela irányított. A két zulu sereg Maqongqónál találkozott január 30-án, s itt került sor véres összecsapásukra, melyben a búrok részt sem vettek. Természetesen az ütközet leírása Mpande izibongójában is helyet kapott:

A vihar, ami Maqongqo két hegyén mennydörgött Mennydörgött, s elvette a Mbelebelék pajzsát Elvette a Bulawayók fegyvereit301 Elvette a Nyosik fegyvereit És elvette a Dlambedluk fegyvereit És elvette a Nomdayanák fegyvereit És elvette a Mgumanqák fegyvereit.302

299 BIRD I. 1888: 540-541.; COLENSO 1901: 157. 300 WALKER 1963: 334.; BIRD I. 1888: 547. 301 A felsorolásban szereplő tulajdonnevek Dingane amakhandáira utalnak. 302 A dicsérő szövegéből kitetszik, hogy a csata folyamán Dingane mely amabuthói küzdöttek és maradtak alul. Ezzel kapcsolatban viszont ismét érezhető némi bizonytalanság, ahogy arról Nyembezi is megemlékezik. Ugyanis egyéb források sokkal kevesebb résztvevőről számolnak be. Ezt az ellentmondást ő úgy oldja fel, hogy feltételezi, a Mpandéhoz mindig nagylelkű Ndlela ismét megakadályozta védence pusztulását, s nem vezényelte Dingane jelenlévő amabuthóinak mindegyikét ellene, ugyanis ebben az esetben könnyedén nyerhettek volna. Meglátásom szerint ez a magyarázat nem állja meg a helyét, nem kellően megalapozott, inkább arra gyanakszom, hogy az izibongóban szereplő legyőzött amabuthók nem mindegyike vett részt a küzdelemben, s őket vagy egyáltalán nem, vagy csak később győzték le Mpande emberei, azaz a hadjárat eseményeit összemosva, egyetlen epikus ütközetbe sűrítették. NYEMBEZI 1948B: 163.

70 Dingane a vereség hírének hallatán vesztes hadvezérét, Ndlelát kivégeztette, s megmaradt követőivel északi irányba menekült.303 Átkelt a Pongola folyón a nyawók területére, ahol azonban a szvázik bíztatására meggyilkolták, a vele tartó zuluk nagy része pedig visszatért Mpandéhoz.304

7. Mpande trónra kerül

Időközben a búrok összeszedték az összes állatot, amit csak találhattak és mintegy 28.000 marhával megkezdték hazaútjukat. A zsákmány nagysága miatt Pretorius csapatát úgy nevezték, hogy Beeste Kommando.305 Mpandét február 10-én a Fekete-Umfolozi partján a búrok elismerték zulu királynak, s a fenti proklamációt az újdonsült uralkodó további 8.000 marha átadásával hálálta meg.306 A britek értesülve a fejleményekről ismét a beavatkozás mellett döntöttek, hiszen a búrokat továbbra is alattvalóiknak tartották, akik egy olyan „bennszülött” uralkodót győztek le, kivel Jervis kapitány révén korábban békét kötöttek. Ennek megfelelően Napier arra kapott utasítást Londonból, hogy újból okkupálja Durbant. Ezt az újabb fordulatot az hozta magával, hogy John Russell hadügyi és gyarmatügyi miniszter egyre inkább hajlott az aktív brit beavatkozás engedélyezésére. Russell egyfelől ugyan tisztában volt azzal, hogy Port Natal, mint kikötő csak limitáltan használható az öbölben található homokpad miatt, s azt is tudta, hogy a brit jelenlét előbb-utóbb újabb összetűzéshez vezethet a zulukkal. Ám többen arról igyekeztek őt meggyőzni, hogy a terület képes lenne gazdasági értelemben az önfenntartásra, földjei termékenyek s jelentős szénkészletekkel rendelkezik. Emellett úgy gondolta, minél tovább várnak a brit beavatkozással, annál intenzívebb lehet a búr ellenállás, s attól is tartott, hogy esetleg mások is – elsősorban az amerikaiakra gondolt – szemet vethetnek a területre. Éppen ezért 1840 júniusában arra utasította Napiert, hogy szállják meg ismét Port Natal területét.

303 Socwatsha kaPapu közlése. 1909. augusztus 27. In: STUART 2014: 69. 304 Dingane halálának pontos körülményei nem igazán ismertek. A fentebb vázolt variáció mellett számos egyéb változat is létezik. Egyesek szerint a szvázik nem felbujtók voltak, hanem maguk ölték meg. Mások szerint csak megsebesítették és valójában a megkezdett munkát saját embereinek egyike fejezte be. Egy újabb hagyomány szerint Dingane elvérzett, mivel emberei nem tudták megfelelő módon ellátni sérülését. Ismét mások mérgezésről beszéltek. NYEMBEZI 1948B: 164.; SAMUELSON 1929: 217.; LABAND 1997: 120-121.; Jantshi kaNongila. 1903. február 14. In: STUART 1976: 197.; Mgundeni kaMatshekana közlése. 1918. július 11. In: STUART 1982: 123.; Mtshapi kaNoradu közlése. 1918. április 3. In: STUART 1986: 68.; Ndhlovu kaTimuni közlése. 1902. november 7. In: STUART 1986: 199.; Ngidi kaMcikaziswa közlése. 1904. november 5. In: STUART 2001: 53.; Socwatsha kaPapu közlése. 1901. december 31. In: STUART 2014: 13. 305 Magyarul: Marha Kommandó. 306 SHOOTER 1969: 330-332.; MORRIS 1998: 152-153.; OMER-COOPER 1998: 46.

71 Azonban, mivel nem tudtak megállapodni abban a kérdésben, hogy ki viselje a költségeket, a tervezett beavatkozás ekkor még elmaradt. 307 A zulu-búr küzdelem eredményeként létrejövő hatalmi vákuumot számos helyi csoport kihasználta, akik visszatértek korábbi területeikre, ahonnan az elmúlt évtizedekben a zuluk hódításai miatt kényszerültek elmenekülni. 1839 és 1842 között közel 60.000 afrikai érkezett a területre. Ez egyre növekvő feszültséget szült a megművelhető és legelőként használható földekért folytatott vetélkedések közepette. A megváltozott, turbulens helyzet földfoglalásokhoz és a marhalopások elburjánzásához vezetett.308 A Natal területére visszatelepülő afrikai csoportokat nem nézték jó szemmel a búrok és 1841 augusztusában úgy döntöttek, hogy Natalia Köztársaság területének közel összes afrikai lakosát egy helyre telepítik, délre, Fokföld határának közelébe.309 Tervük kivitelezésével azonban veszélyeztették volna a brit érdekeket és a Natal illetve Fokföld közötti területen élő afrikai csoportok – elsősorban a mpondók – békéjét.310 Éppen ezért Napier kormányzó utasította Thomas Charlton Smith kapitányt, hogy szállja meg Durbant, amire 1842 áprilisában került sor. Ugyanakkor a minisztérium hivatalosan továbbra sem hagyta jóvá Natal területének annektálását, sőt, a Lord Russellt váltó Lord Stanley – értesülve a fejleményekről – arra utasította Napiert, hogy vonja vissza a Port Natalban állomásozó erőket.311 Időközben Pretorius vezetésével a búrok először diplomáciai úton kívánták elérni, hogy a britek elhagyják a települést és tárgyalásokat folytattak Smithszel. Csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a búrok csak erőszakkal érhetik el kívánságuk teljesülését, ezért körbevették a brit erőket és ostrom alatt tartották Durbant. Ezzel azonban saját sorsukat pecsételték meg. Smith utasítására az egyik helyi brit telepes, Richard King megpróbálta titokban elérni Fokföldet, mely küldetését végül siker koronázta. A farmerek immáron nyílt lázadókká váltak, akik megtámadták őfelsége, Viktória királynő katonáit.312 Abraham Josias Cloete ezredes vezetésével további brit alakulatok érkeztek Natal területére, s a megváltozó erőviszonyok hatására a búroknak esélyük sem volt a sikeres ellenállásra. A bekövetkezett változásokat Mpande is érzékelte és felajánlotta segítségét

307 KENNEDY 1976: 42; 44. 308 BALLARD 1982: 63. 309 MORRELL 1996: 34.; LABAND 1997: 125. 310 LUCAS 1897: 201. 311 KENNEDY 1976: 46. 312 Dick King kalandos útjáról részletes beszámoló található Stuartnál. Ndongeni kaXoki közlése. 1905. szeptember 18. In: STUART 1986: 252-256.

72 Cloetének, aki azonban ezt elhárította, hiszen lehetőleg diplomáciai eszközökkel kívánta a helyzetet rendezni. Pietermaritzburgba érve tárgyalásokat kezdett a Volksraaddal, és sikerült is megállapodásra jutniuk. A búrok elismerték a brit fennhatóságot és Viktória királynő alattvalóinak nyilvánították magukat.313 A velük kötött megállapodás értelmében általános amnesztiát hirdettek, megtarthatták minden tulajdonukat és visszatérhettek farmjaikra. A britek garantálták biztonságukat az esetleges zulu rajtaütésekkel szemben. A helyi közigazgatási és civil intézményeket megtarthatták, egyedül Port Natal területén érvényesült brit katonai ellenőrzés. Emellett a megállapodás értelmében a Natal területén élő afrikaiak is háborítatlanul megtarthatták azokat a területeket, melyeket közvetlenül a brit katonai megszállás előtt birtokoltak.314 Ahogy a búrok által jelentett fenyegetés csillapult, úgy vált Mpande egyre merészebbé. 1842 novemberében minden telepesnek megtiltotta, hogy a Tugelától északra merészkedjen. Ugyanakkor nem kívánta magára haragítani a briteket, így mikor hadjáratot tervezett a szvázik ellen, arra előzetesen engedélyt kért Smith kapitánytól.315 Némi hezitálást követően Lord Stanley arra a következtetésre jutott, hogy a terület hosszabb távú stabilitása érdekében szükséges annak brit fennhatóság alá vonása. Ennek előkészítése érdekében felkérte a fokföldi kormányzót, hogy nevezzen ki egy biztost, aki tárgyalásokat folytathat a natali búrokkal.316 1843. május 12-én Napier bejelentette, hogy a brit kormányzat Natal kolóniává alakítása mellett döntött. Az aktus előkészítésére a kormányzó Abraham Josias Cloete ezredes testvérét, Henry Cloetét kérte fel különleges biztosi minőségben.317 Cloete megbeszéléseket kezdeményezett augusztus 7-én a Volksraaddal, melynek tagjai hajlandónak mutatkoztak a tárgyalások megkezdésére. Csakhamar kiderült, hogy a tanács tagjainak nagy része kész az annexió elfogadására. A brit ellenőrzés megszilárdítása érdekében Pietermaritzburg közelében a hónap végén brit katonai tábort létesítettek Fort Napier néven.318

313 A búr megbízottak deklarációja. 1842. július 15. In: BIRD II. 1888: 64. 314 Abraham Josias Cloete megállapodása a búr képviselőkkel. 1842. július 15. In: BIRD II. 1888. 65-66. 315 Smith kapitány levele Sir George Napier fokföldi kormányzóhoz. 1842. október 15. In: BIRD II. 1888: 109-110.; KENNEDY 1976: 53-54. 316 Lord Stanley hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir George Napier fokföldi kormányzóhoz. 1842. december 13. In: BIRD II. 1888: 143; 145. 317 Sir George Thomas Napier fokföldi kormányzó proklamációja. 1843. május 12. In: BIRD II. 1888: 165- 168.; THOMPSON 1969: 372. 318 A feltételek elfogadására augusztus 8-án került sor. SAUNDERS–SMITH 1999: 602.; BIRD II. 1888: 265.

73 A búrokkal való sikeres megegyezést követően, szeptember végén Henry Cloete felkereste Mpandét. A zulu uralkodó a brit biztos kedvében kívánt járni a hatalmi helyzet változásainak megfelelően. Cloete megígértette Mpandéval, hogy a zuluk a Tugelától északra és a Umzinyathi folyótól keletre fognak maradni, s ezt követően hajlandó volt a zulu uralkodó szuverenitását elismerni. Erről október 5-én írták alá a megállapodást.319 A korábban egységes zulu királyság afrikai lakossága a folyamat során két jól elkülönülő csoportra bomlott: a natali ngunikra és a továbbra is függetlenül élő zulukra.320 Cloete a Natal területével való határvonal megbeszélésének sikeres lezárulását követően szerette volna Mpandét arról is meggyőzni, hogy adja át a briteknek a St. Lucia-öblöt. Ezzel kívánta biztosítani, hogy egyetlen más nagyhatalomnak se legyen esélye kikötésre alkalmas területhez jutni a kontinens partvonalának ezen a szakaszán. Mpande eleinte tiltakozott. Arra hivatkozott, hogy nem szeretné, ha azon a területen újabb telepes támaszpont jönne létre. Ám végül hajlandó volt erről is szerződést kötni a brit biztossal.321 A fenti két szerződéshez 1844. május 25-én Lord Stanley hadügyi és gyarmatügyi miniszter is hozzájárult, ám St. Lucia-öböl esetében külön is hangsúlyozta, hogy a terület csupán névleg kerülhet brit fennhatóság alá, szigorúan megtiltotta az ott történő letelepedést.322 Bár Cloete jelentésében azt javasolta, hogy Natal számára jelentős autonómiát biztosítsanak, azonban 1844 májusában Londonban más természetű döntés született. Natalt Fokföld kerületeként annektálták, a törvényhozó hatalom a fokföldi kormányzó valamint a fokföldi végrehajtó tanács kezébe került. Natal közvetlen irányítását alkormányzó végezte, s mellé egy öttagú végrehajtó testületet neveztek ki. A törvényhozást leszámítva, minden más területen – beleértve a pénzügyeket is – úgy működhetett, mint egy önálló gyarmat.323 A fenti feltételeket Viktória királynő 1844. május 31-én kelt parancslevelében erősítette meg.324 A kialakított rendszer nehézkessége azonban később szükségessé tette, hogy önálló törvényhozó tanács működjön Natal területén. Ennek felállítására 1848-ban került sor.325

319 Henry Cloete és Mpande megállapodása. 1843. október 5. In: BIRD II. 1888: 299-300. 320 BALLARD 1982: 64. 321 Henry Cloete levele John Montagu fokföldi gyarmati titkár számára. 1843. október 29. In: BIRD II. 1888: 301-302.; Memorandum a St. Lucia-öböl ügyében. 1884 decembere. In: BPP C.4587: 2. 322 A megállapodások hatására kialakult viszonyokat a 3. számú térképmelléklet mutatja be. 323 Lord Stanley hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Peregrine Maitland fokföldi kormányzó részére. 1844. május 25. In: BIRD II. 1888: 379-385. 324 Uralkodói parancslevél Natal Fokföldhöz történő csatolása ügyében. 1844. május 31. In: BPP Natal 1848: 4-5. 325 Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1848. március 16. In: BPP Natal 1848: 208.; BROOKES-WEBB 1967: 54.

74 Martin West, az első alkormányzó 1845. december 12-én érkezett meg Pietermaritzburgba, és foglalta el hivatalát.326 Mellette érdemes kiemelni a tisztségviselők közül Theophilus Shepstone-t, aki ekkoriban a végrehajtó tanács tagjainak sorában foglalt helyet, ezen felül őt bízták meg a területen élő „bennszülöttekkel” való diplomáciai tárgyalások lebonyolításával.327 Közben Mpande hatalma megszilárdítására törekedett Zuluföldön. Bár a család legbékésebb tagjának tartották – zulu mércével kimondottan puha uralkodónak számított – trónra kerülése mégsem történhetett meg véres leszámolás nélkül. Egyetlen életben maradt féltestvére, a Dingane által megkímélt Gqugqu ugyanis egyre nagyobb követői bázist gyűjtött maga köré a király által amúgy is gyengén ellenőrzött északi területeken. A folyamat megállítása érdekében Mpande 1843 júniusában meggyilkoltatta féltestvérét.328 Így Senzangakhona számos fiúgyermeke közül végül egyedüliként maradt életben. Ezért emlegetik izibongójában a következőképpen:

Ő, aki egyedül áll, akár a nap Ami egyedül áll az égen.329

Tettével azonban újabb kivándorlási hullámot indított el Natal irányába. Gqugqu halálát követően ugyanis többen úgy vélték, hogy ez a gyilkosság pusztán a kivégzések nyitányaként szolgált, s ezért sokan szerettek volna biztonságosan, a zulu befolyási övezeten kívül letelepedni. A távozók népes táborát Mawa, Mpande nagynénje vezette. Mpandénak csak katonai erő bevetése árán sikerült elérnie, hogy ne duzzadjon még nagyobbra a távozók száma.330 A kivándorlás oly jelentős méreteket öltött, hogy Zuluföld délkeleti területei egy időre teljesen elnéptelenedtek. Natal afrikai lakossága ezzel szemben jelentős mértékben felduzzadt, olyannyira, hogy a brit adminisztrációnak foglalkoznia kellett az akuttá váló probléma megnyugtató rendezésével.331 Mpande a kialakult helyzet kapcsán követeket küldött Smith őrnagyhoz, mivel szerette volna, ha Mawa és követői marháikkal együtt visszatértek volna Zuluföldre. Smith

326 Martin West natali alkormányzó levele Sir Peregrine Maitland fokföldi kormányzó részére. 1845. december 15. In: BPP Natal 1848: 40. 327 MORRIS 1998: 154-163. 328 LABAND 1997: 129. 329 NYEMBEZI 1948B: 162. 330 Mangati kaGodide közlése. 1921. január 22. In: STUART 1979: 216.; MORRISSEY 2015: 69. 331 A natali „bennszülött” népesség létszámát természetesen nem pusztán a zulu területekről érkezők növelték, hanem Dél-Afrika más részeiről is megindult a korábban elűzött csoportok visszatelepülése, akik a britek jelenlétében a stabilitás garanciáját látták. Smith őrnagy levele Sir George Napier fokföldi kormányzóhoz. 1843. június 26. In: BIRD II. 1888: 198-199.

75 válaszában jelezte: bár neki is érdeke, hogy északi irányból minél kevesebb menekült érkezzen Natal területére, ám azokat, akik már ott voltak, s nem akartak önszántunkból visszatérni, nem volt hajlandó kiadni.332 Mpande első ízben 1846. február 7-én küldött üzenetet a frissen kinevezett alkormányzó, Martin West számára. Ennek kapcsán két fontos következtetést is levonhatunk. Egyfelől azt, hogy a zulu uralkodó igen jól értesült volt a natali politikai helyzetet illetően, hiszen West nem rég óta tartózkodott a területen. Másfelől a korai kapcsolatfelvétel jelzi azt is, hogy Mpande igen fontosnak tartotta a brit kormányzattal való kommunikációt és a jó szomszédi viszony kialakítására való törekvést. Éppen ezért az első natali kormányzat kinevezésétől kezdődően egészen a zuluföldi önálló külpolitika megszűnéséig igen aktívan alakultak a két terület közötti követi kapcsolatok.333 A brit-zulu viszony változásait három területen érdemes nyomon követni. Egyfelől figyelmet érdemelnek azok a kérdések, melyek a két területet közvetlenül érintették. Emellett szükséges megvizsgálni azt is, hogy milyen módon hatott a más területekkel szembeni zulu külpolitikára a britek jelenléte és befolyása, s végül, de nem utolsó sorban feltétlenül foglalkozni kell a zulu-búr kapcsolatokkal is.

8. Natal és Zuluföld közvetlen viszonya

Az új kolónia kiadásait sem a birodalmi kormányzat, sem Fokföld nem kívánta viselni. Az annektálás kapcsán arról született megállapodás, hogy a területnek magának kell kigazdálkodnia a polgári kiadásait, a védelmi kiadásokat pedig a birodalmi kormányzat fogja fedezni. Később azonban ez utóbbi Fokföldre hárult. Éppen ezért – a kiadások csökkentésének érdekében – a fokföldi kormányzók a Natal területén állomásozó katonák maximális létszámát 500 főben állapították meg.334 Ráadásul a katonailag gyenge kormányzatot más megkötések is korlátozták. A Lord Stanleyt váltó William Ewart Gladstone szigorúan utasította az alkormányzót, hogy tartózkodjon minden katonai beavatkozástól mindaddig, amíg a körülmények közvetlenül Natalt nem fenyegetik.335

332 Smith őrnagy levele Sir George Napier fokföldi kormányzóhoz. 1843. július 10. In: BIRD II. 1888: 212. 333 VILÁGI 2019: 741. 334 KENNEDY 1976: 81. 335 William Ewart Gladstone hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Peregrine Maitland fokföldi kormányzóhoz. 1846. június 5. In: BPP Natal 1848: 49.

76 West mozgástere ennek következtében nagyon leszűkült. Gyakorlatilag kimerült abban, hogy – a Zulufölddel való jó viszony érdekében – diplomáciai ügynökén keresztül utasítást adott a natali afrikaiaknak, tartózkodjanak a zulu területekre vezetett portyáktól. 1848 októberében újabb katonákat küldtek Natal területére, bár nem a kolónia külső határainak védelme érdekében. Sir Harry Smith fokföldi kormányzónak volt rájuk szüksége a búrok fenyegető magatartásával szemben.336 Ezt azonban West nem közölte Mpandéval, s a frissen érkezett katonák jelenlétét felhasználva igyekezett engedményeket kicsikarni a zulu uralkodótól. Többek között felvetette, hogy a folyamatos kapcsolattartás érdekében szükség lenne egy állandó brit megbízott Zuluföldön tartózkodására. Cserébe West ígéretet tett a menekültek által magukkal hozott marhák visszajuttatására. Terve sikerrel járt, Mpande együttműködéséről biztosította. Ennek megfelelően 1848. december 1-jén üdvözölte a biztos kinevezésére vonatkozó elképzelést, ám azt feltételekhez kötötte. Ragaszkodott ahhoz, hogy a kinevezendő biztos olyan személy legyen, aki teljes mértékben élvezi az alkormányzó bizalmát. Emellett elvárta, hogy lehetőleg legyen nyugodt és békés természetű, beszélje a zulu nyelvet, s fogadja el az uralkodó érveit, ha bizonyos esetekben tanácsa ellenére cselekszik.337 West a posztra – Mpande kérésének megfelelően – végül Theophilus Shepstone öccsét, John Wesley Shepstone-t kívánta kinevezni.338 A helyben lakó brit megbízott gondolata nem számított új keletűnek. Már a brit hatalomátvételt követő időszakban javaslatot tett erre maga Mpande, s ezt a tervet az akkor tájt Zuluföldön tartózkodó Aldin Grout amerikai misszionárius is támogatta, ám akkoriban a brit kormányzat érdektelensége folytán nem valósulhatott meg a felvetés. A helyben lakó brit megbízott nem csupán diplomáciai feladatokat láthatott volna el, hanem a Natal irányába áramló menekültek tömegét is jobban felügyelet alatt lehetett volna tartani ilyen módon. West egyúttal szabályozni kívánta a Zuluföldre utazó kereskedőket is, így a határon való átutazást előzetes engedélyhez kötötte, s ennek ellenőrzését is a zuluföldi biztostól várta.

336 Sir Harry Smith fokföldi kormányzó levele Martin West natali alkormányzó részére. 1848. július 26. In: BPP Natal 1849: 17.; Sir Harry Smith fokföldi kormányzó levele Martin West natali alkormányzó részére. 1848. augusztus 24. In: CO 179/4. 337 Gebula zulu követ jelentése a natali alkormányzó előtt. 1848. december 22. In: BPP Natal 1850: 17. 338 Donald Moodie natali gyarmati titkár levele John Montagu fokföldi gyarmati tikár részére. 1849. június 20. In: CO 179/5.

77 Sir Harry Smith fokföldi kormányzó maga is úgy vélte, egy brit megbízott zuluföldi jelenléte enyhíthetne a feszültségeken.339 A tervet 1849 tavaszán Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter is jóváhagyta, ugyanakkor – jellemző módon – az anyagi fedezetet nem biztosították a kinevezéshez. Natalnak pedig hiányoztak a megfelelő pénzügyi forrásai.340 Időközben Martin Westet egyre inkább hátráltatta munkájában elhatalmasodó betegsége, így az ügyek irányításának feladatát átadta a végrehajtó tanácsnak. A tanács pedig – Theophilus Shepstone javaslata nyomán – nem támogatta a biztos kinevezésének ügyét. Ennek hátterében elsősorban a Zuluföldön bekövetkezett változások álltak. 1849 nyarán Mpande ismételten megtiltotta, hogy Zuluföld területére bármilyen célból telepes léphessen.341 Bár a zuluföldi megbízott kinevezésére ilyen módon nem került sor, az elkövetkezendő években a zulu uralkodó és az aktuális alkormányzó több kérdés kapcsán is igyekezett szorosan együttműködni. Például 1855. március 21-én Mpande követei arról tájékoztatták az alkormányzót, mivel tudomásukra jutott, hogy Natal területén elsősorban a borjakat sújtó marha tüdővész volt terjedőben, a zulu uralkodó meg kívánta előzni a fertőzés átterjedését Zuluföldre, ezért a két terület közötti ökrösszekérrel történő közlekedés teljes felfüggesztését kérte.342 Ennek helyettesítésére javasolta emberi hordárok alkalmazását a kereskedelem zavartalansága érdekében. A natali kormányzat ehhez hozzájárult, s ennek szellemében tett közzé szabályozást Natalon belül.343

9. Zulu menekült-kérdés

A két terület kapcsolatának egyértelműen legsúlyosabb konfliktusforrását a Natal területére menekülő zulu alattvalók kérdése képezte. A problémát a zulu követek már 1846-ban érintették. Mpande uralmának éveiben tovább folytatódott az afrikai elvándorlás Natal

339 Sir Harry Smith fokföldi kormányzó levele Martin West natali alkormányzóhoz. 1848. június 20. In: BPP Natal 1849: 13.; Sir Harry Smith fokföldi kormányzó levele Martin West natali alkormányzóhoz. 1848. november 25. In: CO 179/5. 340 Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzóhoz. 1849. április 19. In: BPP Natal 1850: 190. 341 Donald Moodie natali gyarmati titkár levele John Montagu fokföldi gyarmati titkárhoz. 1849. június 20. In: BPP Natal 1850: 57-58.; Theophilus Shepstone memoranduma a kinevezendő zuluföldi brit biztos ügyében. 1849. június 20. In: BPP Natal 1850: 58-59.; KENNEDY 1976: 88-94. 342 Natal területén az ökrök kétharmad része pusztult el a járvány következtében. Voltak persze oyanok, akik az átlagosnál is rosszabbul jártak. John Vanderplank 500 tagot számláló csordájából például mindössze 20 állat maradt életben 1856-ban. BLEEK 1965: 34; HEYDENRYCH 1985: 52.; SELLERS 1985: 156. 343 RAUM 1983: 30.

78 irányába. A zulu királyi hatalom ideiglenes meggyengülései mindig különösen alkalmas helyzetet teremtettek arra, hogy egyes afrikai csoportok Natal területére szivárogjanak, mely sokszor eredeti, Shaka időszakát megelőző lakóhelyüket jelentette.344 Az elvándorlás különösen jelentős méreteket öltött Dingane bukását követően. Ugyanakkor az ebben az időszakban Natalba érkezőkkel kapcsolatban Mpande nem támasztott igényt semmire. Erről 1848. május 16-án érkezett követei útján biztosította a natali alkormányzót. A menekültek egyik csoportját a királyi családhoz kötődő személyek jelentették, akik sokszor életüket féltve menekültek el Zuluföldről. 1846 elején többek között Mawa távozását is szóba hozták a követek, s ismételten kérvényezték a menekültek átadását, vagy legalábbis marháik elkobzását és visszaszolgáltatását.345 Az alkormányzó azonban ebben ekkor még nem volt partnerük.346 Másik csoportot alkottak azok, akik valamilyen módon kivívták az uralkodó harangját vagy ellenszenvét, s a büntetés elkerülése érdekében hagyták el a területet. Újabb csoportba tartoztak azok, akiket az új gyarmat gazdasági vagy éppen politikai lehetőségei vonzottak. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy kisebb mértékben ugyan, de voltak fordított irányú mozgások is a korszakban.347 Ezt okozhatta honvágy, vagy éppen – például a telepes kalandorok esetében – a zuluföldi lehetőségek kiaknázásának vágya. Az utóbbi csoport kapcsán azonban ritkán találkozunk a tartós letelepülés szándékával. A kalandorként szerencsét próbálók jelentős része komoly problémákat okozott Zuluföldön. Mpande követei már 1846 elején nehezményezték, hogy a Natalból érkező vadászok sokszor úgy tartózkodtak a területen, hogy arra előzetesen nem kértek engedélyt az uralkodótól. Mivel a zulu királyi család hatalma egyrészt a kereskedelmi monopóliumokra, másrészt bizonyos természeti erőforrások ellenőrzésére – elsősorban szarvak, bőrök, agyarak – támaszkodott, ezért az ilyen vadászok tevékenysége különösen érzékenyen érintette az uralkodót. Ennek megfelelően több estben is – így például 1846-

344 VILÁGI 2019: 744. 345 A natali alkormányzó Mpande követeivel folytatott megbeszélésről felvett emlékeztető. 1846. február 7. In: BPP Natal 1848: 44-45. 346 Martin West natali alkormányzó üzenetet Mpande számára. 1846. február 7. In: BPP Natal 1848: 46.; Martin West alkormányzó válasza Mpande számára. 1847. június 10. In: CO 179/3. 347 Később a visszatelepülési esetek száma növekedett. David Leslie, aki Zuluföldön vadászott és kereskedett az 1870-es évek elején, arról számolt be, hogy akkor tájt több száz család visszaköltözött Zuluföldre, mivel elegük lett a natali megkötésekből és adókból. DRUMMOND 1875: 190.

79 ban, 1850-ben vagy éppen 1855-ben – átmeneti jelleggel megtiltotta Zuluföldre történő átlépésüket.348 Ezzel kapcsolatban a natali kormányzat nem emelt kifogást. 1846 februárjában, majd 1848 nyarán Martin West alkormányzó üzeneteiben arról biztosította Mpandét, a zulu uralkodónak minden joga megvan ahhoz, hogy szabályozza a területére átlépő telepesek mozgásterét, s abban az esetben, ha nem megfelelően viselkednének Zuluföldön, kitoloncolásukat is elrendelheti.349 Natal afrikai menekültekkel kapcsolatos politikáját óvatosnak mondhatjuk. Azokat a csoportokat, amelyek ősi földjeikre tértek vissza, rezervátumokban helyezték el s telepítették le. A más okoknál fogva menekültekké váltakat is jellemzően befogadták, azonban a magukkal hozott marhákat általában visszajuttatták Zuluföldre.350 Ugyanakkor ez sok estben nehézségeket okozott a natali közigazgatásnak, mivel a marha nélkül érkező menekülteket sokszor az éhhalál veszélye fenyegette, s ilyen esetekben a hatóságoknak kellett gondoskodniuk élelmezésükről. A hatóságok erőfeszítései ellenére a menekültek jellemzően magukkal vitték állataikat, s általában azok visszaszolgáltatása sem történt meg maradéktalanul. Mpandénak rendszeresen komoly veszteségeket kellett elkönyvelnie. Az út során állatok pusztultak el, másokat levágtak, hogy a menekültek élelmezését megoldják. Újabb állatokat a határ térségében loptak el akár afrikaiak, akár telepesek. Az elkobzás ellen sokan úgy próbáltak védekezni, hogy a már Natal területén élő ismerőseik, rokonaik, barátaik segítségével rejtették el a marhákat. Ennek megfelelően az elkobzott állatok száma általában messze alulmúlta a követelt állatok számát. Éppen ezért a zuluk próbálták saját kezükbe venni a probléma megoldását. Ebből fakadóan a zulu határsértések meglehetősen gyakorinak számítottak, s ezek hátterében általában a menekültek által elvitt marhák visszaszerzése állt. Ilyen akcióra került sor például akkor, mikor a bomvuk Natal területére menekültek.351

348 A térség más területein is általános volt, hogy a vadászat felett gyakorolt monopólium biztosította egyes afrikai csoportok, illetve vezetőik felemelkedését. Ezt az utat járták be sikeresen például az északi csvána királyságok is az 1840-es évektől kezdődően. Mpande követeivel folytatott megbeszélésről felvett emlékeztető. 1846. február 7. In: BPP Natal 1848: 45.; BLEEK 1965: 56.; RAUM 1983: 25-28.; MORTON 1997B: 227. 349 Martin West natali alkormányzó üzenetet Mpande számára. 1846. február 7. In: BPP Natal 1848: 46.; Martin West natali alkormányzó üzenetet Mpande számára. 1848. július 3. In: BPP Natal 1849: 50. 350 Martin West alkormányzó levele Sir Henry Pottinger fokföldi kormányzó részére. 1847. augusztus 30. In: CO 179/3.; Lazarus Xaba közlése. 1910. május 9. In: STUART 2014: 358-359.; COLENBRANDER 1985: 110.; BLEEK 1965: 27. 351 Zatshuke natali követ és Gebula zuluföldi követ beszámolója Theophilus Shepstone számára. 1848. július 6. In: CO 179/4.; Singcofela kaMtshungu közlése. 1910. április 3. In: STUART 2001: 346.; ATKINS 1993: 14.

80 A fenti folyamat megfékezése érdekében 1848 nyarán a natali afrikaiakból toborzott rendfenntartó alakulat létszámát 200 főre növelték, s a harcosok sorából katonai alakulatokat kezdtek toborozni, akik száma szeptemberre 1.300 főre duzzadt. Ennek ellenére Mpande nem tett ígéretet a határ tiszteletben tartására, sőt jelezte, amennyiben a menekültek a marhákat magukkal viszik Natal területére – azok visszaszerzése érdekében – emberei a jövőben is át fogják lépni a határt.352 A menekültek megállítása érdekében Mpande más módszereket is bevetett. Főindunája, Nongalaza kiürítette a Thukela mentén lévő zulu területeket, és az átmenő forgalom szemmel tartása érdekében két amakhandát építtetett fel az Alsó-Thukela gázlójának közelében.353 Mivel a menekültek Natal területére áramlása egyre nagyobb problémát jelentett a brit kormányzatnak is, ezért a West halálát követően kinevezett új alkormányzó, Benjamin Pine is igyekezett ebben a kérdésben együttműködni a zulu uralkodóval. 1851. május 12-én javaslatot tett arra nézve, hogy Mpande építtessen egy új katonai erődöt Tonteleni mellett, ahonnan a zulu katonák ellenőrizni tudják a Thukela és Mhlathuze folyók közötti területen áthaladó forgalmat, s ezáltal elejét vehetik a marhalopásoknak. Egyben azt is javasolta, hogy az ott állomásozó zulu harcosok élére nevezzenek ki egy brit elöljárót. A zulu követek válaszukban jelezték, hogy szívesen létesítenek a javasolt helyen amakhandát, azonban nem fogadják el a brit elöljáró főségét. Ezzel szemben azt javasolták, hogy az elöljáró a Thukela folyó másik oldalán rendezkedjen be, így szükség esetén a britek és zuluk közti határ menti kommunikáció gyorsan és akadálymentesen megoldhatóvá válna a jövőben, mely javaslatot az alkormányzó is támogatta. Egyúttal előállt egy újabb elképzeléssel is. Szerette volna, ha egy, a zulu szokásjogot és a brit törvényeket ötvöző közös szabálycsomag készült volna, mely alapján egy brit elöljáró és néhány zulu induna közösen járt volna el minden olyan vitás ügyben, ami zuluk és natali kereskedők között alakult ki. A javaslat megvalósítását ugyan Mpande is támogatta, azonban a megvalósítás végül elmaradt. Pine abban is meg kívánt állapodni a zulukkal, hogy az egymás területére menekült gonosztevőket kölcsönösen adják ki egymásnak. Ám mivel nem tudtak egyezségre jutni

352 Theophilus Shepstone követének, Zatshukénak beszámolója Zuluföldön tett útjáról. 1848. július 5. In: BPP Natal 1849: 52.; Sir Harry Smith fokföldi kormányzó levele Martin West natali alkormányzó részére. 1848. augusztus 30. In: BPP Natal 1849: 54.; KENNEDY 1976:85-86. 353 FARRER 1879: 32.; LABAND 1997: 130.

81 abban, hogy pontosan kit is tekintenek „gonosztevőnek”, ezért végül ebből a javaslatból nem lett semmi.354 1852 nyarán küldött üzenetében Mpande jelezte az alkormányzónak, hogy a maga részéről két amakhandát is felállított a Thukela északi oldalán, s érdeklődött, hogy a kormányzó mikor fogja kinevezni határügynökét a Thukela másik partján.355 Az e célból kinevezett John Shepstone 1852 decemberében látogatta meg Mpandét, s jelezte felé, hogy a számára kijelölt feladat három elemből tevődött össze: az illegális fegyver- és lőszerszállítmányok lefoglalásából; a kereskedők és vadászok zuluföldi tartózkodásának szabályozásából és a menekültek marháinak visszajuttatásából. Feladatához 20 afrikai rendőr állt rendelkezésére egy tiszt vezetése mellett. Mikor 1853 márciusában lemondott hivataláról, helyét Joshua Walmsley vette át.356 Bár 1854 szeptemberében Pine bevezette a tanonc rendszert357 a menekültek áradatának csökkentése érdekében, 1855 júniusában mégis további 1.000 fő érkezett. Ez volt Mawa menekülését leszámítva a legnagyobb kivándorlási eset. A zulu követek július 3-án jelentették, hogy Sogweba és Umvula indunák, családjaikkal, követőikkel és marháikkal egyetemben Natal területére szöktek. A kialakult helyzetet az is súlyosbította, hogy Makhedama, a khabelák főnöke nem kívánta visszaszolgáltatni a menekültek marháit. Ennek következtében Mpande támadással fenyegetőzött, minek hatására augusztusban maga Theophilus Shepstone gondoskodott az állatok visszajuttatásáról.358 Bár – mint az láthattuk – az 1840-es évek óta bevett gyakorlatnak számított az érkező zuluföldi menekültek befogadása, azért találunk ez alól a főszabály alól kivételeket is a korszakban. Így például 1856-ban Theophilus Shepstone parancsára Gebula Natal területére menekült feleségeit visszaküldték Zuluföldre.359

354 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Sir John Pakington hadügyi és gyarmatügyi miniszterhez. 1852. augusztus 19. In: BPP Natal 1853: 71-72; KENNEDY 1976: 100. 355 Mpande üzenete Benjamin Pine natali alkormányzó részére. 1852. július 26. In: BPP Natal 1853: 72-73.; RAUM 1983: 28-29.; KENNEDY 1976: 98. 356 Benjamin Pine natali alkormányzó utasításai John Shepstone számára. 1852. augusztus 11. In: BPP Natal 1853: 73-74.; KENNEDY 1976: 101-102. 357 Ennek értelmében minden Natal területére érkező menekültnek három évet kellett szolgálnia a hatóságok által kijelölt helyen, szabott bérért cserébe. Benjamin Pine natali alkormányzó levele Sir George Grey fokföldi kormányzó részére. 1854. szeptember 5. In: CO 179/35:95.; BLEEK 1965: 27; ETHERINGTON 1979: 237. 358 A natali végrehajtó tanács 129. ülése. 1855. július 3. In: CO 181/3.; KENNEDY 1976: 111. 359 Mpande zulu uralkodó üzenete a natali alkormányzó részére. 1856. január 21. In: CO 179/42.; KENNEDY 1976: 124.

82 10. Zulu hadjáratok

Mpande uralmának első felét illetően végig megfigyelhető egyfajta bizonytalanság annak kapcsán, hogy milyen befolyással bírt a brit natali kormányzat Zuluföld felett. Bár általánosságban elismerték a zulu követek a britek fensőbbségét, azonban ennek pontosabb definiálására és tartalmi meghatározására sosem került sor. A másik oldalról pedig, ugyan a natali kormányzat fent kívánta tartani ellenőrzését a zulu királyság külpolitikája felett, esetleges katonai segítségnyújtásra vagy beavatkozásra azonban nem állt készen. 1846-os első üzenetében Mpande arra kért engedélyt, hogy az 1840-ben Dingane halálakor elrabolt marhákat és zulu gyermekeket visszaszerezhesse egy hadjárat útján a szváziktól. Erre azonban az alkormányzótól nem nyert felhatalmazást. West csupán azt vállalta, hogy igény esetén közvetítőként lép fel a két fél között.360 1846. október 16-án már arról számoltak be a zulu király követei, hogy a szvázi seregek megtámadták Zuluföldet, s ennek következtében Mpande kénytelen volt összehívni harcosait a behatolók megállításának érdekében.361 Mivel itt önvédelemre hivatkozott a zulu uralkodó, ezért az alkormányzó hozzájárult kéréséhez s engedélyezte az ellenlépéseket, anélkül, hogy mélyebben megvizsgálta volna a körülményeket. Pedig a cunu főnök Phakade és a metodista misszionárius James Allison beszámolója is arról árulkodott, hogy valójában a zuluk voltak az agresszorok. Jelentést tettek arról is, hogy Mpande megtámadta a Langalibalele vezette hlubikat, akik várhatóan nagy számban fognak Natal területére menekülni. Valójában a szvázi uralkodó hadjárata Magonondo és Malambulo ellen irányult, akik mindketten a szvázi uralkodóház tagjai voltak, s árulás útján álltak át Mpande oldalára. Ebből fakadóan szvázi szempontból a hadjárat csupán az árulók megbüntetését célzó akció volt, s nem a zuluk elleni expedíció.362 Az 1847-ben megindított első zulu támadás nem volt igazán sikeres. Bár a szvázik seregét legyőzték, azok azonban megközelíthetetlen barlangjaikba húzódtak, ahová családjaikat és marháikat már korábban elrejtették. Emellett az őket támogató búrok ellenállása is visszavonulásra késztette a zulu harcosokat.363

360 Martin West natali alkormányzó levele Sir Peregrine Maitland fokföldi kormányzóhoz. 1846. február 24. In: BPP Natal 1848: 42. 361 Sir Peregrine Maitland fokföldi kormányzó levele Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszterhez. 1846. november 7. In: BPP Natal 1848: 100. 362 BONNER 2002: 56-57.; LABAND 1997: 131. 363 A. H. Potgieter üzenete Mpande számára. 1847. január 16. In: BPP Natal 1848: 144.; Mpande válasza Martin West alkormányzó 1847. július 16-án küldött üzenetére. In: CO 179/3.

83 Így a zuluk a csatában hiába diadalmaskodtak, zsákmányra nem tudtak szert tenni. Annak érdekében, hogy mégse kelljen üres kézzel haza térniük a szomszédos pedi klánt támadták meg, akiket ebben az időben Sikwata vezetett. A rajtaütés ugyan sikeres volt, azonban jelentős zsákmányra itt sem tettek szert. 1848 februárjában Mpande másodszor is megtámadta a hlubikat és a ngwanékat. A natali kormányzat elítélő fellépése ellenére megkockáztatták a támadást, miközben a natali határvonalat is átlépték. Ennek hatására a két csoport 1848 júliusában végérvényesen áttelepedett Natal területére.364 Sikeres akcióját követően Mpande újabb hadjáratot szervezett a szvázik ellen, s ezúttal az expedíció nagyobb sikerrel járt. Az ellenség ugyan ismét barlangjaiba húzódott, de a zuluk új taktikát alkalmaztak. Elvonulást színleltek, majd mikor a szvázik előmerészkedtek rejtekhelyeikről, visszatértek és elragadták állataikat. A hadjárat legnagyobb eredményeképpen néhány éven át a szvázi uralkodó kénytelen volt elismerni Mpande főségét és sarcot fizetni neki.365 Az alkalmazott cselt Mpande izibongója is megőrizte:

Ndaba visszafelé mozgója. Visszament a Bulawayókkal366 A szvázik marháiért ment.367

Mpande újabb expedícióra csupán egy ízben vállalkozhatott a szvázik ellen, mert uralkodójuk, Mswati egyezséget kötött Theophilus Shepstone-nal, aki ennek hatására diplomáciai nyomást gyakorolt a zulu uralkodóra annak érdekében, hogy hagyjon fel a további ellenségeskedésekkel.368 A beszűkülő lehetőségek ellenére – főleg Mpande uralmának első felében – további hadjáratokra is sor került. Így 1851-ben két alkalommal is sikeres támadást indított a tongákkal szemben, akiktől állataik mellett 120 puskát is zsákmányolt.369 Ugyanebben az esztendőben egy sikertelen akcióra is sor került a pedikkel szemben.370

364 Langalibalele követének jelentése a natali alkormányzó részére. 1848. május 15. In: CO 179/4.; Mpande követeinek jelentése a natali alkormányzó részére. 1848. június 29.; Mabonsa kaSidhlayi közlése. 1909. február 2. In: STUART 1979: 33.; BROOKES-WEBB 1967: 113.; KENNEDY 1976: 71. 365 LABAND 1997: 132. 366 Itt a kifejezés nem az ibutho nevére, hanem, mint arra már korábban is láttunk példát, magára az ikhandára utal, bár a kettő sokszor egybeesett. 367 NYEMBEZI 1948B: 164. 368 Bryantnál azt találjuk, hogy a brit beavatkozást megelőzően összesen négy zulu hadjárat indult a szvázik ellen. Nem kizárt, hogy igaza van, pusztán azért nem találkozunk ennek említésével máshol, mert kisméretű, jelentéktelen vállalkozásokról lehetett szó. John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 21. In: STUART 2001: 303.; Socwatsha kaPapu közlése. 1914. március 29. In: STUART 2014: 102.; BRYANT 1964: 8.; GORDON 1968: 237. 369 LABAND 1997: 130. 370 FEINSTEIN 2007: 37.

84 Mpande uralmának első felében jelentős figyelmet szentelt a Zuluföld és Delagoa-öböl közti területen élő afrikai közösségekre is. Ugyanakkor az esetek jelentős részében inkább diplomáciai manőverekre került sor s nem fegyveres beavatkozásra. 1848-ban például Mpande követe tiltakozott a portugáloknál, hogy vadászaik a zulu elefántvadászati területekre is behatoltak. 1853-ban Makasana halálakor Mpande képes volt a maputókra gyakorolt befolyását szorosabbra vonni azáltal, hogy beleavatkozott az öröklés kérdésébe. A zulu befolyás hatására Nozingile lett a közösség új vezetője, s a kapcsolatok megerősítése érdekében Mpande zulu feleséget is küldött számára. Újabb diplomáciai küldetésre került sor 1854-ben, mikor a megürült matolla trónra Mpande saját jelöltjét akarta felültetni s ennek érdekében kérte a portugál közreműködést. A misszió sikerrel járt. Mivel a területre a szvázik is befolyással bírtak, ellenük újabb eredményes zulu hadjáratra került sor még 1852 júliusában.371

11. A búr-zulu viszony alakulása

Bár az 1840-es évek folyamán Mpande elsősorban a britekkel fűzte szorosabbra kapcsolatait, ez nem akadályozta meg abban, hogy a Klip folyó térségében élő, a britektől függetlenedni kívánó búr gazdálkodókkal külön tárgyalásokat kezdjen a lehetséges együttműködésről.372 A búrok kiszolgáltatott helyzetükben még arra is hajlandóak lettek volna szabadságuk megőrzése érdekében, hogy a britek helyett a zulu uralkodónak, Mpandénak ismerjék el fennhatóságát. Erre azonban végül nem került sor 1847-ben. Bár az év elején a búrok kötöttek egy megállapodást a zulu uralkodóval, azonban az ebben rögzített feltételek teljesítésére egyik fél részéről sem került sor.373 Ugyan júniusban a Natalba érkező zulu követek arról számoltak be, hogy a Thukela és Umzinyathi folyók közé eső területet meg kívánják szállni, azonban a natali alkormányzó bejelentésükre igen hevesen reagált. West választ követelt Mpandétól, hogy a Henry Cloétével kötött megállapodást miért hagyta figyelmen kívül. Mpande viszontválaszában arra utalt, hogy bár valóban tárgyalásokat folytatott a búrokkal, ám a területet nem adta át

371 Mahungane és Nkomuza közlése. 1897. november 8. In: STUART 1979: 142.; HARRIES 1983: 7-8. 372 KENNEDY 1976: 56-59. 373 Megállapodás a búr farmerek képviselői és Mpande között. 1847. január 7. In: CO 179/3.; Walter Harding natali államügyész jelentése. 1847. október 13. In: CO 179/3.; Zatshuke és Nonzwentwe natali követek jelentése Theophilus Shepstone számára. 1847. június 4. In: CO 179/3.; BROOKES-WEBB 1967: 63.; HARRIS 1984: 5.

85 számukra s továbbra is hű szövetségese kívánt maradni a briteknek.374 Egyúttal azonban azt is jelezte, hogy számára nem teljesen világos, hol húzódik a vitatott terület pontos határvonala. A további félreértések elkerülése érdekében West Zuluföldre küldte John Wesley Shepstone-t és H. D. Kyle kapitányt, akik megállapodtak a zulukkal a már Cloete által is megállapított határvonalban.375 Ahogy a fenti eset is mutatja, Mpande taktikáját mindvégig az jellemezte, hogy fent kívánta tartani a búrok és britek között feszülő ellentéteket, ezzel lehetőleg saját pozícióját erősítve.376 1854-ben Mpande ismét megpróbálta kihasználni a Klip folyó térsége körüli bizonytalan jogi helyzetet, s azt átengedte a területen élő búr farmereknek. Indunaként Andries Spies került kinevezésre a terület élére. A megállapodást a natali kormányzat ismét hevesen ellenezte, különösen azért, mert pont ez idő tájt ébredtek rá a terület stratégiai és gazdasági jelentősségére. Végül Mpande az ügy kapcsán inkább engedett a natali nyomásnak, nem akarva kockáztatni a britekkel való jónak mondható viszonyát.377 Még 1852-ben, a Sand River megállapodás378 hatására újabb hullámban hagyták el a búr családok Natal területét, és telepedtek le zulu befolyás alá eső területen. Cornelius Van Rooyen személyében zulu követet is kineveztek. Van Rooyen elnyerte Mpande írásos hozzájárulását ahhoz, hogy állataikat zulu fennhatóság alá tartozó földeken legeltessék. 1854 elején már 200 család élt a területen. Miután Transvaal – félve a brit beavatkozástól – elutasította csatlakozási kérelmüket, Utrecht néven saját köztársaságot hoztak létre.379 Bár 1856-ban Mpande úgy nyilatkozott, hogy nem járult hozzá a Ncome folyótól keletre lévő területek megszállásához – hiszen csak a legeltetést engedélyezte a kérvényezők számára – ennek ellenére egyre több család áramlott be a tartós letelepedés szándékával.380

374 Mpande válasza Martin West alkormányzó számára. 1847. július 16. In: BPP Natal 1848: 178-179.; LABAND 1997: 127. 375 Mpande és H. D. Kyle kapitány között kötött megállapodás. 1847. augusztus 13. In: CO 179/3. 376 Martin West alkormányzó levele Sir Henry Pottinger fokföldi kormányzó részére. 1847. szeptember 4. In: CO 179/3.; Walter Harding natali államügyész jelentése. 1847. október 13. In: CO 179/3. 377 RAUM 1983: 30.; THEAL 1889: 146. 378 Míg korábban – függetlenül attól, hogy elhagyták a brit fennhatóság alá eső területeket – a búrok továbbra is brit alattvalóknak számítottak, most ez a helyzet átalakult. A február 17-én megkötött megállapodásban ugyanis többek között azt fektették le, hogy a jövőben azokat a búrokat, akik a Vaal folyótól északra élnek, nem tekintik brit alattvalóknak. 379 Az összeolvadás később, 1859 novemberében mégis megtörtént. A Transvaal és Zuluföld közötti vitatott terület ügyében kijelölt bizottság jelentése Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1878. június 20. In: CO 879/14/2: 4. 380 Theophilus Shepstone összefoglalója a búr-zulu határvita ügyében. 1876. június 25. In: BPP C.1961: 2.; LABAND 1997: 150.; KENNEDY 1976: 106.

86 12. Zulu követek jellemzése

A zulu követek megbízásaik alkalmával nem csupán diplomáciai feladatokat láttak el, hanem híreket is gyűjtöttek és vittek magukkal. Így útjaik során tudatosan és szisztematikusan begyűjtötték az információkat informátoraiktól és az uralkodó által alkalmazott kémektől. A zulu követek néha egymagukban érkeztek, de szinte állandóan voltak segítőik. Gyakorta eleve nem egy, hanem több követ vitte a király üzenetét. Esetenként csoportban érkeztek, egész küldöttséget alkotva. Ilyen alkalmakkor mindig volt egy vezetőjük, aki lefolytatta a tárgyalásokat. Fontos ügyek kapcsán nemcsak sok személyből állt a küldöttség, hanem kimondottan magas pozíciókat betöltő személyekből. Sokan a követek közül igen hosszan töltötték be feladatukat, akár évtizedeken keresztül. Általában hivatalban maradtak uralkodóváltások vagy éppen natali politikai változások – például új alkormányzók kinevezése – alkalmával is. Az esetek többségében szigorú utasításokat kaptak, hogy milyen témákról és milyen szellemben beszélhetnek, tárgyalhatnak. Ezekhez az utasításokhoz minden esetben híven tartották magukat. A követek élesen különválasztották hivatalos megbízatásukat és esetleges magánérdekeiket. A hagyományos diplomáciai eszközök – információk szándékos kiszivárogtatása, cselek alkalmazása, megtévesztés, átverés – a zulu követek eszköztárában is megtalálhatóak voltak, s azokat szívesen alkalmazták, különösen, ha más afrikaiakkal tárgyaltak. Ugyanakkor a natali kormányzattal folytatott üzenetváltások során a követek mindig rendkívül nyíltan és egyenesen fogalmaztak, s csak a lényegre szorítkoztak. A követek memóriája sok esetben megbízhatóbbnak bizonyult, mint a kormányzat archívumában fellelhető írott források. A rendelkezésre álló feljegyzések arról is tanúskodnak, hogy a követek behatóan ismerték a natali politikai helyzetet. Álláspontjukat mindig gondosan válogatott szavakkal, kifejezésekkel fogalmazták meg. Rendkívül világosan és pontosan adták elő érveiket, s azokat a társadalmi és történelmi háttérbe mindig szervesen beleillesztették. Theophilus Shepstone jegyzeteiben fennmaradt számos rendkívül találó metafora, szófordulat, melyeket különböző helyzetekben a követektől hallott. A követeknek egyedi azonosító jeleket kellett viselniük, amelyek megkülönböztették őket a kémektől és informátoroktól. A térség afrikai közösségeinek körében a követek általában sérthetetlenséget élveztek, s ezt jellemzően tiszteletben is tartották. Az üzenetek váltását gyakran ajándékok cseréje is kiegészítette.

87 A követek ellátásáról zulu területen az útba eső települések lakói gondoskodtak, míg Natalban az afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár hivatala. A zulu követek természetszerűleg minden körülmények között tartották magukat a zulu hagyományokhoz, így például a tabunak számító újhold napján sosem tárgyaltak.381

13. Mpande korai uralmának mérlege

Mpande uralma kezdetben sikeresnek bizonyult. Ehhez több tényező is hozzájárult. Előjogai révén ő döntőbíráskodott a királyság területén felmerült minden örökösödési vitában, így saját támogatóit juttathatta ilyen alkalmakkor pozícióba. Uralkodóként egyedül ő rendelkezett bizonyos szakrális funkciókkal, mint például az umkhosi ünnep megtartása. A teljes társadalom belső folyamataira nézve komoly központi kontrollt jelentett, hogy az amabuthók számára ő engedélyezhette a házasságkötést. Kereskedelmi monopóliumokkal rendelkezett, melyek – különösen az elefántagyar kereskedelmére vonatkozó monopólium – jelentős bevételi forrást jelentettek. Vagyonát és befolyását gyarapították a hadjáratok és a különböző büntetések kiszabása nyomán begyűjtött marhák és egyéb vagyontárgyak. Mpande törekedett minden olyan erőforrás birtoklására, mely hatalma fenntartását és kiterjesztését szolgálhatta. Így például 1844 közepétől a zuluföldi kereskedelmi jogokért nem gyöngyöket és takarókat kért, hanem fegyvereket és lőszert. De ugyanígy a hatalom fenntartásának eszköze volt az is, hogy fiát és későbbi örökösét, Cetshwayót csak 1866 végén jogosította fel az isicoco (fejgyűrű) viselésére, vagyis a hagyományok értelmében csak ekkor vált teljes jogú felnőtt férfivá. Ugyanakkor számtalan tényező Mpande centralizációs törekvései ellen hatott. A változó körülmények lehetővé tették egyes főnökök, vagy akár telepesek számára félig független, sőt esetenként teljesen önálló területi egységek, kvázi államalakulatok kiépítését, különösen a peremterületeken. Hatalmát gyengítette követői folyamatos elvándorlása. A már Dingane idején meginduló folyamat az ő uralma alatt tovább gyorsult. 1845-re 60.000-100.000 afrikai élt a Thukela és Umzimkulu folyók között. 1861-re ez a szám 140.000-re, majd 1872-re 305.000-re nőtt. 1852-ben a napi határátlépők számát 12-re becsülték, ez éves szinten több mint 4.000 főt

381 ETHERINGTON 1998: 230.; RAUM 1983: 31-40.

88 tett ki.382 Ennek is köszönhetően ebben az időszakban – bár megbízható statisztikai adatok nem állnak rendelkezésünkre – Zuluföld lakossága vélhetően csökkent, ám legjobb esetben is csupán stagnált. Emellett a natali statisztikákból az is megállapíthatónak látszik, hogy több nő hagyta el a területet, mint férfi, ami tetézte az ügy kapcsán jelentkező nehézségeket. 1861-ben Shepstone és Robert Robertson anglikán misszionárius 100.000 főre becsülte Zuluföld lakosságát. Az isicoco viselésére jogosult zuluk elsősorban közvetlen főnökeiknek tartoztak hűséggel, s csak másodsorban az uralkodónak. Ugyan Mpande is igénybe vette időnként szolgálataikat, ám ezt csak a helyi főnökökre támaszkodva, az ő közvetítésük révén tudta megtenni. Bár Mpande birtokolta a legnagyobb fegyveres erőt Zuluföldön belül, ám a főnökök egyesített ereje idővel meghaladta az uralkodóét. A környező területeken – így Natalban – a helyi afrikai vezetők előbb engedélyezték a férfiak számára a házasodást, s ezen felül könnyebb is volt menyasszonyt találni. Ennek következtében a hadsereg tagjai közül sokan dezertáltak. A folyamat ellensúlyozására Mpande is kénytelen volt lejjebb szállítani az isicoco viselésének korhatárát, aminek azonban az lett a következménye, hogy az így hazatérő férfiak már nem az ő erőit gyarapították, hanem az egyes területek főnökeiét. Cetshwayo ennek kivédésére később lehetővé tette a férfiak egy része számára, hogy családalapítás után is az amakhandákban éljenek hozzátartozóikkal egyetemben. Így házasságkötésük után is közvetlenül az uralkodó rendelkezett velük. A marhaállomány csökkenése szintén a zulu uralkodót gyengítette. A búrok 36.000 marhát tereltek magukkal hadizsákmányként 1840-ben. A Natal területére érkező menekültek is jelentős mennyiségű állatot vittek magukkal. Ezt ugyan némiképpen enyhítette az, hogy mint láttuk, 1848-at követően a natali kormányzat minden esetben igyekezett a marhákat visszajuttatni Zuluföldre, s csak a menekülteket fogadta be, ám a folyamat nem volt teljes mértékben megfékezhető. Az állatállomány csökkenéséről a kereskedők is tehettek. 1851-ben többeket közülük azzal vádolt Mpande, hogy közvetítő szerepet játszanak alattvalói és a natali lakosok között a marhakereskedelemben, annak ellenére, hogy ő ezt határozottan ellenezte. 1856 decemberében a Ndondakusuka melletti csata kapcsán 26 kereskedőt fogtak el, akik több mint 2.000 marhát szerettek volna áthajtani a Tugelán. Mindezek következtében, míg

382 Ringler Thomson elöljáró levele a natali gyarmati titkár részére. 1852. január 5. In: BPP Natal 1853: 54.

89 korábban Zuluföldön volt több marha, az arány már az 1840-es évek végén fordulni kezdett Natal javára. Mpande hatalmát további tényezők is csorbították és fenyegették: a határokon megjelenő különböző telepes csoportok jelenléte; a portyázó hadjáratok lehetőségeinek beszűkülése; egyre növekvő verseny az elégtelenné váló erőforrásokért Zuluföldön belül; a főnökökhöz áramló bevétel, mely a munkaerő-közvetítésből származott; az anyagi és katonai támogatás, mellyel a kereskedők segíthették a velük szövetségre lépő főnököket; az a politikai és gazdasági hatás, melyet az európai javak beáramlása fejtett ki az egész zulu társadalomra. Mpande kezében kevés eszköz volt ezeknek a hatalmára erodáló módon ható tényezőknek az ellensúlyozására, bár kétségtelenül tett erre kísérletet. Főindunája, Nongalaza számára jelentős területet adományozott a Thukela és Mhlathuze folyók között, hogy ellenőrzés alatt tarthassa a Natallal közös határszakaszt. Gyakorta kiutasította Zuluföldről a számára nemkívánatos kereskedőket, vadászokat, misszionáriusokat, vagy olyan munkástoborzókat, mint Jan Meyer vagy éppen D. C. Toohey. Esetenként megsértette a natali határt, annak érdekében, hogy a menekültekkel Natalba vitt marhákat visszaszerezze. Így tett például 1848-ban Langalibalele esetében. Az egyéb lehetőségek hiánya sokszor diplomáciai megoldásokra kényszerítette a zulu uralkodót. Ilyenkor gyakorta nem volt más lehetősége, minthogy ártalmatlannak, megalkuvónak, gyengének mutatta magát. Több esetben egyszerre mutatott hűséget több telepes csoport irányába is, vagy éppen ugyanazt a területet többeknek is eladományozta. Azonban minden erőfeszítése ellenére, míg a központi hatalom rendelkezésére álló erőforrások stagnáltak, vagy csökkentek, addig a környező brit és búr területeken, valamint a fennhatósága alá eső főnökök esetében a folyamat fordítva játszódott le, az ő lehetőségeik az idő múlásával fokozatosan javultak, pozícióik erősödtek.383

383 BALLARD 1980B: 113-115.; KENNEDY 1981: 33-37.; VILÁGI 2019: 754-756.

90 14. Belső harcok a trónért

Mpande első felesége 1825-ben Ngqumbhazi lett, akit Shaka parancsára vett nőül. Második feleségét, Monasét szintén Shaka utasítására kellett elvennie. 1827-ben Ngqumbhazi fiút szült neki, akit Cetshwayónak neveztek el.384 Ugyanebben az évben Monase is fiúgyermekkel ajándékozta meg Mpandét, akit Mbuyazinak hívtak. Általában az első feleség fiai nem lehettek a közösség vezetői, ez elvben Cetshwayo esélyeit csökkentette. Ugyanakkor Mpande sosem nevezett ki főfeleséget, és mikor 1840- ben a búrok elismerték királynak, Cetshwayót nevezte meg utódjának. Úgy fest azonban, hogy később ezt megbánta, s egyre inkább másik fiát, Mbuyazit kezdte pártolni, bár hivatalos formában sosem nevezte ki örökösének.385 John Laband egyenesen azzal érvel, hogy Mbuyazit nem is ezzel a szándékkal tüntette ki figyelmével, pusztán Cetshwayo esetleges időelőtti hatalomátvételi ambícióit szerette volna ellensúlyozni.386 Az afrikai hagyományban pedig feltűnik egy olyan verzió is, miszerint valójában azért uszította egymás ellen fiait, hogy nevető harmadikként kedvenc felesége, Nomantshali fiát, Mtongát ültethesse később trónra.387 A telepesek – elsősorban a búr telepesek – fokozatos előretörése és területhódítása lehetőséget adott Cetshwayo számára, hogy folyamatosan gyarapítsa az őt támogatók körét, a zuluk régi nagyságának és függetlenségének visszaállítását ígérve. Az őt támogatókat azonban nem csupán politikája motiválta, hanem a puszta tény is, hogy Mpande a másik felet támogatta. Ezek a zulu vezetők ugyanis saját hatalmuk további növekedését várták ettől a támogatástól és az uralkodóval való szembehelyezkedéstől.388 Testvérei: Ndabuko és Silwane, féltestvérei: Dabulamanzi, Shingana, Ziwedu és Sitheku, valamint unokatestvére Hamu is őt támogatta. Mpande igyekezett meggátolni ezt a megerősödést. Többek között ezért szakított a korábbi határozottabb Natallal szembeni politikájával, s ezért engedett át földterületeket búr gazdálkodóknak, mivel ettől remélte a britek és a búrok támogatását. Ezzel párhuzamosan

384 A név jelentése: „Akit rágalmaztak”. Leírására több alakot is használnak, azonban az általam is használt változat a szakirodalomban a legelterjedtebb. 385 SAMUELSON 1929: 213.; MORRIS 1998: 192-193.; SHAMASE 2014: 10. 386 LABAND 1997: 136. 387 Erre a lehetőségre utal visszaemlékezésében John Dunn is egy Mpandéval folytatott magánbeszélgetésre hivatkozva. Mangati kaGodide közlése. 1920. június 30. In: STUART 1979: 215.; MOODIE 2014: 9. 388 SAUNDERS 1981: 161.

91 Mbuyazi is igyekezett követőket gyűjteni, s mivel az uralkodó jóindulatát is élvezte, ezért a legfőbb tanácsadók jelentős része és a katonai főparancsnok Nongalaza is mellé állt. A féltestvérek között csakhamar odáig fajult a rivalizálás, hogy Mpande mindkettejüket eltávolította fővárosából, Nodwenguból és 1854-ben külön lakhelyet építtetett mindegyiküknek. Cetshwayo számára a Mhlathuze folyótól délre, míg Mbuyazinak a Fekete-Umfolozitól északra. Ezzel az volt a célja, hogy Cetshwayót – aki hagyományosan az északi területeken számított erősnek – elszakítsa támogatóitól.389 A két születő félben lévő hatalmi központ, hogy megkülönböztesse magát, külön nevet használt. Cetshwayo híveit suthuknak, míg Mbuyazi támogatóit gqozáknak nevezték. 1856 novemberében Hans Schreuder norvég misszionárius levelében készülő háborúra figyelmeztette Joshua Walmsley natali határügynököt.390 Ennek hatására John Scott alkormányzó a határra küldte Theophilus Shepstone-t, hogy információkat gyűjthessen, illetve – feltéve, ha erre lehetősége nyílik – közvetítőként léphessen fel a konfliktus elsimításában.391 Scott úgy vélte, hogy amennyiben az összeütközés elkerülhetetlen, akkor a menekülő felet a natali hatóságoknak átmenetileg be kell fogadnia, ám gondoskodni kell arról, hogy az ilyen módon érkező menekültek minél előbb visszatérhessenek Zuluföldre.392 Mbuyazi a jelek szerint apja tanácsára kezdett előkészületeket tenni arra nézve, hogy az utódlás kérdését a csatatéren döntsék el. Cetshwayo erről értesülve maga is szervezkedni kezdett, és szerette volna ügyének megnyerni nagybátyját, Maphithát, aki a mandhlakazi frakció vezetője volt. Maphitha eleinte csupán semlegességet ígért, azonban később fiai győzködésére megváltoztatta véleményét és Cetshwayo mellé állt a Nkentshane393 ibutho élén. Nem ő volt az egyetlen, aki így tett. Az 1850-es évek első felében Zuluföld északi részének legbefolyásosabb vezetői: Masipula, Mnyamana, vagy éppen Mfanawendlela mind mellé álltak.394 Ekkorra összességében a suthu frakció már sokkal nagyobb volt, körülbelül háromszor annyi embert számlált, mint Mbuyazi követői. Ezért a teljes gqoza frakció délre vonult, és a natali határ közelében rendezkedtek be.

389 LABAND 1997: 140.; BALLARD 1985: 61.; MORRISSEY 2015: 79. 390 Hans Schreuder norvég misszionárius levele Joshua Walmsley natali határügynök részére. 1856. november 21. In: CO 179/45. 391 John Scott natali alkormányzó levele Sir George Grey fokföldi kormányzó részére. 1856. december 15. In: CO 179/45. 392 KENNEDY 1976: 126-128. 393 Jelentése: Hiénák. 394 LABAND 1997: 139.

92 Mbuyazi bízott abban, hogy segítséget kap a britektől is és rajtuk kívül néhány búr farmert is sikerült maga mellé állítania.395 Natalból hivatalosan ugyan nem kapott támogatást, de miután november 22-én személyesen tárgyalt Joshua Walmsley kapitánnyal, John Dunn és önkéntes lovasai november végén átkeltek a Tugelán.396 Mbuyazi megpróbálta Cetshwayót megállítani a Mhlathuze folyónál, azonban csupán lassítani tudta bátyja előrejutását és a véres összecsapásban sok emberét elveszítette. Erről a következő sorok tanúskodnak Cetshwayo izibongójában:

Ndaba bivalya Nagy, szétterpesztett szarvakkal Akadályozták lándzsák kötegeivel Mondván, nem fog átkelni a Mhlathuzén Mikor átkelt Emberi fejeken gyalogolt át.397

Mivel Mbuyazi feltartóztatási kísérletei nem jártak sikerrel, ezért embereit a Thukela közelében, Ndondakusuka mellett állította fel, itt szándékozta bevárni Cetshwayo támadását. A suthu frakció harcosai 1856. december 2-án érték el Mbuyazi seregeit. Cetshwayo személyesen vezényelte a főerőket, az egyik szárnyat Hamu, míg a másikat egy búr, Christian Groening vezette.398 Dunn megpróbálta meggyőzni Mbuyazit, hogy embereivel vonuljon olyan helyre, ahol nem szoríthatják őket a folyóba, azonban nem járt sikerrel. Úgy döntött, hogy önkénteseivel felderíti Cetshwayo erőit. Ennek során fegyvereseivel többször is visszaverte a támadásba lendült suthuk rohamát, azonban a túlerővel szemben kénytelen volt visszavonulni. Mbuyazi veterán ibuthója a Gqoza megsemmisítette ugyan Cetshwayo tapasztalatlan amabuthóinak egy részét, ám a szintén veterán Nkentshanék ellen az immáron fáradt harcosok alul maradtak és a csata mészárlásba fordult.399 A suthuk sem a nőket, sem a gyermekeket nem kímélték.400 Ezért az ütközet helyét a helyiek később csak úgy nevezték, hogy Mathambo, azaz a „Csontok helye”. A vesztes csata túlélői közül sokan megpróbáltak a Tugelán keresztül Natal területére menekülni, rájuk utalnak Cetshwayo dicsérőjében a következő sorok:

395 MORRIS 1998: 194-195. 396 Mpambukelwa kaCangasa közlése. 1914. június 8. In: STUART 1982: 292.; MOODIE 2014: 3. 397 NYEMBEZI 1948B: 169. 398 Ez mutatja, hogy nem csupán Mbuyazit támogatták telepesek. 399 Mtshapi kaNoradu közlése. 1918. április 1. In: STUART 1986: 61. 400 Mvayisa kaTshingili közlése. 1914. június 8. In: STUART 1986: 166.

93 Hamu és Ziwedu401 medencéje Mely Mkhweyantaba402 fegyvereinek úszását okozta A naplemente felé.403

A viszálykodás során több brit kereskedő – így például E. F. Rathbone – is Zuluföldön tartózkodott, akik életüket mentve, hátrahagyták marháikat, s ezeket az állatokat a suthuk magukkal hajtották.404 Egyikük, Andreas Gous később azt állította, hogy a zulu herceg egyenesen azzal fenyegetőzött, hogy a jövőben egyetlen telepes sem teheti a lábát Zuluföldre.405 A veszély elmúltával szerették volna jószágaikat visszakapni, és hangoztatták, hogy Dunn katonai közbeavatkozása miatt ragadták el marháikat a zulu harcosok.406 Shepstone maga is aggódott amiatt, hogy Walmsley embere, John Dunn is belekeveredett a harcokba Mbuyazi oldalán. Dunn utólag ugyan azt állította, hogy a hercegekkel kívánt tárgyalni az ellentétek lecsitítása érdekében, s eközben érte őket a váratlan suthu támadás.407 Dunn egyik embere később pedig azt vallotta, hogy csupán a Thukela túlpartján rekedt telepes kereskedők hátrahagyott marháit szerették volna biztonságosan Natal területére hajtani. Mégis Cetshwayo embereinek szemében úgy tűnhetett, hogy Dunn a kormányzat tudtával és beleegyezésével cselekedett, s kimondottan Mbuyazi támogatása érdekében. Shepstone úgy látta, ha akarta volna, Cetshwayo akadálytalanul portyázhatott volna egészen Durban térségéig, éppen ezért szükségesnek tartotta a natali katonai jelenlét megerősítését, különösen lovas egységekkel való megtámogatását.408 Mások is osztoztak félelmeiben. Így például Henry Francis Fynn durbani helyettes elöljáró a hírek hallatán mozgósította a helyi milíciát. A natali végrehajtó tanács szintén kérvényezte a katonai jelenlét megerősítését. Elsősorban arra hivatkoztak, hogy a győztes Cetshwayo és sokan mások is a fiatalabb zulu generáció soraiban, már régóta hangoztatták egy, a gyarmat ellen irányuló háború esetleges

401 Mindketten Cetshwayo közeli rokonai. 402 Mbuyazi lakóhelyének a neve. 403 NYEMBEZI 1948B: 169. 404 Összesen 25 kereskedő írt beadványt ez ügyben a natali alkormányzó részére. Theophilus Shepstone jelentése John Scott natali alkormányzó részére. 1856. december 4. In: CO 179/45.; Natali kereskedők beadványa John Scott natali alkormányzó részére. 1856. december 4. In: CO 179/45. 405 Theophilus Shepstone jelentése John Scott natali alkormányzó részére. 1856. december 4. In: CO 179/45. 406 BALLARD 1980A: 76. 407 Visszaemlékezésében is arról ír, Walmsley elsősorban azért engedélyezte a Tugelán való átkelést, hogy Dunn megpróbáljon a két fél között közvetíteni. MOODIE 2014: 4. 408 Theophilus Shepstone jelentése John Scott natali alkormányzó részére. 1856. december 4. In: CO 179/45.

94 előnyeit.409 Schreuder maga is ezt a benyomást erősítette meg. Úgy látta, hogy Cetshwayo egyre inkább telepes ellenes hangokat ütött meg, s ebben követői is támogatták.410 Shepstone a natali területre érkező menekültek411 közül maga mellé vette Sikhotha herceget és a vele érkezett indunákat, akiket John William Colenso natali anglikán püspök állomásán, Ekukanyeninél helyezett biztonságba.412 A többi menekültet pedig indunája, Ngoza gondjaira bízta. Sokan közülük Weenen környékén telepedtek le. Shepstone ugyanis megállapodásra jutott a helyi búr farmerekkel, akik engedélyezték a menekültek letelepedését azzal a feltétellel, hogy munkával tartoztak földjeiken.413 A zulu eseményeknek az elkövetkezendő esztendőkben volt még egy fontos következménye. Natali oldalon, a határ biztosítása érdekében, erődök egész rendszerét építették ki. 1857-ben az Umhlali folyó közelében felépült a Scott-erőd. Majd 1861-ben újabb erődöket emeltek, Ntunjambili mellett a Buckingham-erődöt, a Thukela torkolatának közelében a Williamson-erődöt és Ntunjambili illetve Mapumulo között a Cross-erődöt.414

15. Britek és búrok között

Ezt követően Shepstone távozott a határvidékről, ám megbízta Henry Francis Fynnt, hogy küldjön ügynököket Zuluföldre és tartsa megfigyelés alatt a további fejleményeket. December 30-án Fynn már arról számolhatott be, hogy Mpande és fia között helyre állt a béke. Mpande személyesen kérvényezte Sikhotha visszaküldését Zuluföldre, mivel ezt a tartós béke zálogának tartotta. Követei egyúttal azt is kérték, hogy korlátozzák a menekültek áradatát Natal felé.415 Schreuder újabb levelében azon véleményének adott hangot, hogy a zuluföldi tartós békét csak egy brit biztos és megfelelő katonai jelenlét tudná garantálni. A kezdeti bizonytalanságot követően, Fynn 1857. január 13-án erősítette

409 John Scott natali alkormányzó levele Henry Labouchere gyarmatügyi miniszter részére. 1856. december 16. In: CO 179/45.; KENNEDY 1976: 129-131. 410 KENNEDY 1976: 134. 411 Számukat a korszakban 4.500 főre becsülték. BRAIN 1985: 200. 412 Theophilus Shepstone jelentése John Scott natali alkormányzó részére. 1856. december 4. In: CO 179/45. 413 H. J. Colenbrander közlése. 1900. december 20. In: STUART 1976: 80. 414 Az erre vonatkozó terveket John Scott natali alkormányzó már 1856 végén kidolgozta. John Scott natali alkormányzó levele Henry Labouchere gyarmatügyi miniszter részére. 1856. december 16. In: CO 179/45.; GORDON 1968: 238. 415 Mpande követének, Gebulának jelentése a natali alkormányzó részére. 1857. február 11. In: CO 179/45.

95 meg Mbuyazi halálhírét. Egyúttal arról is beszámolt, hogy búr farmerek egy csoportja meglátogatta Mpandét és támogatásukról biztosították.416 Az Utrecht környékén élő búrok számára Cetshwayo megerősödése nem volt kívánatos, hiszen míg Mpande uralma alatt gyakorlatilag zavartalanul terjeszkedhettek a zulu területek irányába, meg voltak róla győződve, hogy a zulu herceg nem lesz ennyire elnéző. Ugyan amikor Cornelius Van Rooyen és J. C. Klopper 1855 végén újabb földterületek átengedését kérvényezte, erre Mpande nem volt hajlandó, ám az ennek ellenére meginduló búr családokat nem támadta meg, azok engedély nélkül is bántatlanul letelepedhettek. Ezúttal Van Rooyen arról próbálta meggyőzni Mpandét, hogy hagyja el Zuluföldet a saját biztonsága érdekében, ám erre az uralkodó nem mutatkozott hajlandónak. Ugyanakkor tárgyalásokat kezdett a transvaali búrokkal. 1857. január 11-én találkozott követe, Mehlwana a búr képviselőkkel, J. C. Steynnel és Petrus Jacobus Joubert-rel Dordrege mellett, s arra kérte őket, hogy helyezzék biztonságba uralkodója fiát, Mkhungót. A búrok ígéretet tettek arra, hogy Mpande halála esetén csak Mkhungót ismerik el zulu uralkodónak. Cserébe a zulu követ Mpande nevében elismerte Marthinus Wessel Pretorius417 elnök fennhatóságát, s arra is ígéretet tett, hogy sem az utrechti búrokkal, sem a natali britekkel nem fognak a jövőben tárgyalni. Ezzel párhuzamosan, 1857. február 1-jén Fynn arról értesült, hogy Cetshwayo megkezdte a tisztogatást a királyi család sorain belül, s összesen nyolc rivális herceget likvidált.418 Cetshwayo igyekezett Mbuyazi összes támogatójától megszabadulni, magát az uralkodót azonban életben hagyta, mivel félt egy esetleges brit vagy búr beavatkozástól.419 Tettével ugyanakkor újabb menekült áradatot indított el. Így például Monase utolsó élő fia, Mkhungo is ekkor szökött Natal területére. Mikor Shepstone értesült arról, hogy Hans Steyn farmján tartózkodik, utasította Klip folyó körzet elöljáróját, Thomas Kellyt a beavatkozásra. A sikeres akciót követően Sikhothához hasonlóan Mkhungo is Ekukanyeni állomásra került John William Colenso püspök felügyelete alá.420 Február elején Cetshwayo megbízásából Gebula érkezett Natalba tárgyalásokat folytatni. Biztosította Shepstone-t, hogy a britekkel szemben semmilyen ellenséges érzelmet nem

416 Theophilus Shepstone jelentése John Scott natali alkormányzó részére. 1856. december 9. In: CO 179/45.; Henry Francis Fynn beszámolója zuluföldi útjáról Theophilus Shepstone részére. 1857. június 5. In: CO 179/45. 417 Andries Pretorius fia. 418 KENNEDY 1976: 136-139. 419 BALLARD 1985: 76. 420 KENNEDY 1976: 144-145.

96 táplálnak. Emellett kérte a Zuluföldet elhagyók – különösen a királyi családhoz tartozó menekültek – visszaküldését. Shepstone hajlandó volt tárgyalásokat kezdeni, ám követelte a harcok során veszteséget szenvedett natali kereskedők kompenzálását.421 Eközben Scott alkormányzó kérvényezte a natali haderő létszámának megemelését, ám kéréséhez Sir George Grey fokföldi kormányzó nem járult hozzá. Sőt, 1857 januárjában egyenesen megtiltotta, hogy Natal beleavatkozzon a zulu ügyekbe, még olyan áron is, ha ez a passzivitás a terület búr kézre kerülését eredményezné.422 1857 márciusában Mpande kérte Shepstone-t, hogy utazzon Zuluföldre, s egyúttal jelezte: továbbra is a britekkel való szövetségét kívánja előnyben részesíteni a búrok ajánlataival szemben. A tárgyalások lefolytatásával végül Fynnt bízták meg. Fynn elnézést kért John Dunn 1856-os beavatkozása miatt, ám egyúttal elhatárolta őt a natali kormányzattól. Jelezte, hogy Natal békében szeretne élni a zulukkal. Emellett hivatalosan is megerősítette, hogy Mpande két gyermeke a gyarmat területén tartózkodik.423 Cetshwayo maga is hozzájárult a britekkel való jó viszony fenntartásához. Kérvényezte egy brit biztos Zuluföldre küldését, s megígérte a kereskedőktől elvett marhák visszaadását.424 Fynn jelentéséből kitűnt, hogy Mpande maradt ugyan az uralkodó, de hatalma névlegesnek volt mondható. Kevés követője maradt, s hadereje is gyengébbnek bizonyult fiáéhoz képest.425 Scott – Fynn misszióját követően – azt javasolta feletteseinek, hogy a tartós béke érdekében – Cetshwayo kérésével összhangban – jelöljenek ki egy brit biztost Zuluföldre.426 Grey azonban ezt hevesen ellenezte. Az 1857-es indiai események hatására ráadásul újabb katonák sem érkeztek Natal területére, mivel Grey minden nélkülözhető alakulatot Indiába küldött.427

421 Mpande követének Gebulának jelentése a natali alkormányzó részére. 1857. február 11. In: CO 179/45. 422 KENNEDY 1976: 140-142. 423 Bizalmas utasítás Henry Francis Fynn részére. 1857. március 27. In: CO 179/45.; KENNEDY 1976: 147- 148. 424 Az állatok elszállítása érdekében később Dunn érkezett Zuluföldre, akinek Cetshwayo felajánlotta, hogy költözzön át Natalból s legyen tanácsadója és indunája. Ezt az ajánlatot Dunn el is fogadta, mert tartott tőle, hogy a zulu viszálykodásba való beavatkozása kapcsán a brit hatóságok felelősségre vonnák. Ennek megfelelően átköltözött a Thukela északi partjára, arra a területre, ami évekkel korábban Mawa menekülésekor szinte teljesen elnéptelenedett, és elsősorban azzal szolgálta új urát, Cetshwayót – mint azt később részletesebben is bemutatom – hogy kapcsolatai révén Natalból és a Delagoa-öbölből fegyvereket és lőszert hozott Zuluföldre. Ugyanakkor Dunn kezdettől fogva kettős játékot űzött, amennyiben Shepstone számára Zuluföldre vonatkozó információkat gyűjtött. MOODIE 2014: 10-12.; BALLARD 1983B: 106.; KENNEDY 1976: 149.; BALLARD 1980A: 76. 425 Henry Francis Fynn jelentése Theophilus Shepstone részére. 1857. június 5. In: CO 179/45. 426 John Scott natali alkormányzó levele Sir George Grey fokföldi kormányzó részére. 1857. június 7. In: CO 179/45. 427 KENNEDY 1976: 151-152; 154.

97 1857 júniusában E. F. Rathbone arról tett jelentést, hogy Cetshwayo összegyűjtötte erőit és támadásra készül Hamu ellen. A kiújuló zavargások hatására újabb menekültek érkeztek Natal területére. C. H. Williams elöljáró jelentése szerint egyetlen nap leforgása alatt júniusban 900 menekült lépte át a határt. Az időszak összes menekültjének számát illetően nem állnak rendelkezésre pontos feljegyzések, ám mindenképpen több ezer emberről lehetett szó. A korabeli sajtó számukat 4.000 főre saccolta, míg évekkel később John Bird 10-15.000 zulu menekültet feltételezett.428 Cetshwayo még ugyanebben az esztendőben 200 marhát küldött ajándék gyanánt Scott alkormányzónak és ismételten kérte egy brit megbízott Zuluföldre küldését. Ajándékát a brit kormányzat nem fogadta el, hiszen céljuk az volt, hogy lehetőleg Mpande pozícióját erősítsék fiáéval szemben.429 1857 novemberében végül Cetshwayo és Mpande megállapodásra jutott. Az előbbi ígéretet tett arra, hogy tartózkodni fog a fegyveres megmozdulásoktól, az utóbbi pedig megosztotta vele hatalma gyakorlását. Ahogy arról maga Cetshwayo adott hírt a natali telepeseknek: „Úgy döntöttünk, hogy Panda továbbra is képes józanul gondolkodni, ám mostanra már túl idős ahhoz, hogy utazzon. Ezért a jövőben Panda lesz a nemzet feje, ám Cetshwayo a lába.” A gyakorlatban ez azt takarta, hogy minden fontosabb államügyet elsőként Cetshwayónak és a főindunának, Masipulának kellett jelenteni, és csak ezt követően kerülhetett az adott kérdés – a végső megerősítés érdekében – Mpande elé.430 Mivel a natali alkormányzó feletteseitől arra sem kapott engedélyt, hogy megbízottat küldjön Zuluföldre, Theophilus Shepstone Colenso püspököt kívánta felhasználni a natali befolyás elmélyítése érdekében. Ennek első lépéseként arra bíztatta a püspököt, hogy Zuluföldön is indítsa meg egyháza missziói munkáját.431 A kérdést a gyarmatügyi miniszter az alkormányzó elé terjesztette, aki ellenezte a zuluföldi misszió gondolatát. Azzal érvelt, hogy nézete szerint a kiküldött misszionáriusok óhatatlanul belekeverednének a zulu belügyekbe, mivel Mpande a natali kormány ügynökeiként kezelné őket, s ez a lépése feltétlenül kiváltaná Cetshwayo ellenérzését. Állásfoglalása nyomán a misszió engedélyezése elmaradt. 1859 tavaszán ismét kiújultak a zuluföldi feszültségek. Cetshwayo hű támogatója, Sihayo megtámadta Mazungeni és Dikida követőit, akik Mkhungo segítségére voltak, mikor Natal területére menekült. A zavargás hatására újabb 8.000 Mpandéhoz hű zulu érkezett Natal

428 KENNEDY 1976: 165. 429 KENNEDY 1976: 167. 430 BROOKES-WEBB 1967: 94.; LABAND 1997: 147.; KENNEDY 1976: 169. 431 KENNEDY 1976: 172.

98 északi területére. Sihayo legalább két esetben megsértette a határt is és Natal területére lépve marhákat zsákmányolt. Az incidens kapcsán Theophilus Shepstone csupán védelmi lépésekre szorítkozhatott. John Shepstone-t küldte a határra, akinek személyes jelenlétével sikerült megakadályoznia a további határsértéseket.432 1859 márciusában Colenso kérelmei végül célba értek, a gyarmatügyi miniszter engedélyezte egy zuluföldi anglikán missziói püspök kinevezését.433 Ennek hatására 1859 őszén Colenso és Robert Robertson titokban megbeszéléseket folytatott mind Mpandéval, mind Cetshwayóval. Kérvényezték egy missziói állomás felállítását, s erre engedélyt is kaptak.434 1860 júliusában Robertson megkezdte zuluföldi munkáját. Colenso pedig meggyőzte közvetlen felettesét, Robert Gray fokföldi püspököt arról, hogy csak ő képes a zuluföldi missziói munka hatékony felügyeletére.435 Grey fokföldi kormányzó – szakítva korábbi Natallal kapcsolatos politikájával – 1860-ban nagyszabású tervet hirdetett meg Zulufölddel kapcsolatban. A területet három részre kívánta felosztani. A Natalhoz legközelebb eső részt Shepstone irányította volna, a másik két területet pedig Mkhungo és Cetshwayo. Scott alkormányzó ellenezte az elképzelést, mivel tisztában volt azzal, hogy Grey a megvalósításért cserébe elvárná Natal hozzájárulását a fokföldi területek kiterjesztéséhez egészen az Umzimkulu folyóig. A kérdés kapcsán az akkori gyarmatügyi miniszter, Lord Newcastle Scott álláspontját támogatta, s nem engedélyezett semmilyen területi expanziót a térségben. 1861 januárjában Cetshwayo követe kérvényezte, Shepstone látogasson Zuluföldre annak érdekében, hogy újból rendeződhessen a viszony közte és apja között, mivel időközben a zuluföldi belső ellentétek ismét kiéleződtek.436 Cetshwayo egyik támogatója, Bhejana márciusban megölte Mpande kedvenc feleségét Nomantshalit, kinek fiai, Mthonga és Mgidlana Utrechtbe menekültek.437 Egyes hagyományok szerint a lépésre azért került sor, mert Mpande Mthongát kívánta kinevezni örökösének.438

432 KENNEDY 1976: 175-176. 433 KENNEDY 1976: 179. 434 COLENSO 1901: 163. 435 GORDON 1968:208.; KENNEDY 1976: 182-183. 436 Theophilus Shepstone feljegyzése a Cetshwayo követeivel folytatott tárgyalásáról. 1861. március 30. In: CO 879/10/3: 5-6.; KENNEDY 1976: 185-187. 437 Baleni kaSilwana közlése. 1914. május 12. In: STUART 1976: 27.; Mandhlakazi kaNgini közlése. 1921. június 5. In: STUART 1979: 189-190.; LABAND 1997: 151-152. 438 Erre utal Theophilus Shepstone feljegyzése is. Socwatsha kaPapu közlése. 1921. október 4. In: STUART 2014: 154.; Theophilus Shepstone feljegyzése a Cetshwayo követeivel folytatott tárgyalásáról. 1861. március 30. In: CO 879/10/3: 6.

99 A transvaali búrokkal Cetshwayo már 1860-ban felvette a kapcsolatot, s kilátásba helyezte számukra, hogy hajlandó bizonyos zulu területekről lemondani, ha Transvaal elismeri őt Mpande törvényes örököseként.439 A zulu hercegek menekülését követően csakhamar tárgyalások indultak a zuluk és a búrok között. A búrok hajlandónak mutatkoztak arra, hogy elismerjék Cetshwayót és átadják a hercegeket. Cserébe előre nem definiált méretű földterületet kértek a Ncome folyótól keletre eső határszakaszon, valamint Cetshwayo ígéretét vették, hogy a jövőben nem sérti meg esetleges katonai akcióival a köztársaság határát. 1861 áprilisának elején írta alá Cetshwayo három induna társaságában az erről szóló waaihoeki szerződést. Ebben a zulu-búr határvonalban bekövetkezett változásokat440 rögzítették, és Cetshwayo ígéretet tett rá, hogy Mthongát nem fogja megöletni.441 Shepstone és a natali brit kormányzat más tagjai növekvő aggodalommal figyelték az eseményeket, hiszen minden áron meg szerették volna akadályozni, hogy Transvaal kijusson az óceánhoz, s ezért nem nézték jó szemmel a búrok és a zuluk megállapodását. Cetshwayo – aki tudatában volt a búrok és britek rivalizálásának – azt kívánta biztosítani, hogy a zuluk függetlenségük feladása nélkül mindkét szomszédjukkal megőrizhessék pozitív viszonyukat, és ellenségeskedésüket a saját hasznukra fordíthassák. 1861. április 11-én Scott alkormányzó arról értesítette Mpandét, hogy Shepstone személyesen fogja felkeresni. Shepstone május 8-án érkezett meg Nodwenguba. A zulu uralkodót Natal teljes diplomáciai támogatásáról biztosította. Ugyanakkor egyértelművé tette számára, hogy a brit katonaság nem fog lépéseket tenni Cetshwayóval szemben az ő érdekében. Ezzel párhuzamosan arról próbálta meggyőzni, hogy a további belső feszültségek elkerülése érdekében ismerje el Cetshwayót utódjának, amire Mpande végre hajlandónak is mutatkozott.442 Cetshwayo különösen örült a ténynek, ugyanis úgy vélte, hogy a brit jelenlét és jóváhagyás nem csupán belső helyzetét szilárdítja meg, hanem szükség esetén a zuluk Natal támogatására is számíthatnak a jövőben. Vele ellentétben a zuluk egy része – és ez alól saját indunái sem képeztek kivételt – nem tartotta szükségesnek Shepstone jelenlétét.

439 MORRIS 1998: 198-199.; SHOOTER 1969: 336.; KENNEDY 1976: 188. 440 A korábbi határ északi pontját a Pongola folyó jelölte, ezt nem is bántották, azonban délebbre jelentős területek kerültek a búrok kezébe, hiszen a régi határ a Ncome folyó felső folyásánál volt, most azonban átkerült a Mzinyathi folyóhoz, Rorke’s Drift közelébe. A transvaali képviselők és Cetshwayo között 1861 tavaszán megkötött szerződés szövege. In: CO 879/10/3: 23. 441 Theophilus Shepstone jelentése a Zuluföld és Transvaal közötti vitatott terület ügyében. 1876. június 25. In: CO 879/10/3: 2.; A Transvaal és Zuluföld közötti vitatott terület ügyében kijelölt bizottság jelentése Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1878. június 20. In: CO 879/14/2: 6.; KENNEDY 1976: 189.; LABAND 1997: 152-153. 442 COPE 1967: 8.; BALLARD 1985: 97.; LABAND 1997: 155.; KENNEDY 1976: 191.

100 Fellépését saját belső ügyeikbe való beavatkozásnak tekintették. Így az esemény Cetshwayo várakozásaival ellentétben – belpolitikai szempontból – nem feltétlenül trónigénye jogosságának megszilárdítását eredményezte. Shepstone látogatásának hatására Mpande pozíciója megerősödött annyira, hogy 1861 júniusában jelezte Pretorius elnöknek, nem fogja elismerni a búrok és Cetshwayo között kötött megállapodást és nem ad át földterületeket a farmereknek. A Shepstone-nal való tárgyalásokat követően Cetshwayo maga is más stratégiához folyamodott, s azt is tagadta, hogy egyáltalán született ilyen megállapodás.443 Pretorius a fenti fordulat következtében arra az álláspontra helyezkedett, hogy hiba volna a zulu területek irányába terjeszkedni. Ugyanakkor az Utrecht környékén élő farmerek erről másként vélekedtek. Cornelius Van Rooyen, J. C. Klopper és mások – akik korábban már számos alkalommal egyezkedtek a zulukkal – családjaikkal együtt áttelepültek a Ncome keleti oldalára. Mivel földigényüket sem Mpande sem fia nem kívánta elismerni, ezért készen álltak arra is, hogy fegyveres úton érvényesítsék követelésüket. Cetshwayo összehívta harcosait annak érdekében, hogy meggátolja újabb búr telepesek áttelepülését. Mpande azonban lehetőséget látott arra, hogy saját helyzetét erősítse, így a harcosok összehívása kapcsán azt üzente a natali hatóságoknak, hogy Cetshwayo ellenük gyűjti össze embereit. Mpande arra bíztatta a natali kormányzatot, hogy tegyenek meg mindent Cetshwayo hatalmának megtörésére, akár még Zuluföld teljes annektálásába is beleegyezett volna.444 A hírek hatására a határ menti területekről kivonták a civil lakosságot és katonákat vezényeltek a Thukela partjára. A félreértéseket tetézve, a natali készülődést Cetshwayo úgy értelmezte, hogy a britek kívánják megtámadni Zuluföldet. Éppen ezért 15.000 harcosát a Thukela partjára küldte, hogy ellenőrizzék a határszakaszt.445 Mivel hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Mpande álhírei okozták a brit hadmozdulatot, Cetshwayo visszavonult, majd augusztus 2-án a natali alakulatok ugyanezt tették. Ugyanakkor a zulu herceg jóváhagyásával a britek kisebb őrposztokat építettek szemben a Thukela középső és alsó szakaszának gázlóival. Ezzel kívánták biztosítani a határterület jobb ellenőrzését és szükség esetén a gyorsabb kommunikációt.

443 Zulu követek jelentése a natali alkormányzó részére. 1861. szeptember 5. In: CO 879/10/3: 7.; Theophilus Shepstone jelentése a Zuluföld és Transvaal közötti vitatott terület ügyében. 1876. június 25. In: CO 879/10/3: 3. 444 Mpande üzenete John Scott natali alkormányzó részére. 1861 júliusa. In: BPP C.2740: 41. 445 John Wesley Shepstone közlése. 1912. április 18. In: STUART 2001: 311.; A natali alkormányzó válasza a zulu követek részére. 1861. szeptember 11. In: CO 879/10/3: 8.

101 Időközben tovább folytatódott a búr telepesek beáramlása a Ncome folyótól keletre eső területekre, ami újabb riadalmat okozott Natalban. Scott ismételten katonákat kérvényezett Greytől, aki ezúttal együttműködőnek bizonyult és 760 ember Durban-be szállításáról rendelkezett. Egyúttal Scottnak írt levelében jelezte, hogy az alkormányzó vagy annektálja a területet, vagy maradjon ki teljesen a zulu ügyekből.446 Lord Newcastle gyarmatügyi miniszter végül elvetette az annektálás lehetőségét, azonban engedélyezte egy brit megbízott kinevezését és Zuluföldre küldését. A búrokkal szemben elégségesnek tartotta Pretorius elnök informálását arról, hogy a britek nem fogják elismerni zuluföldi földigényeiket. Mivel az annektálás lehetősége így teljes mértékben kútba esett, a natali kormányzat a brit biztos kinevezésének lehetőségéről is lemondott. A Grey által Natal területére vezényelt katonák még 1861 decemberében visszatértek Fokföldre, és az új fokföldi kormányzó Philip Edmond Wodehouse nem volt hajlandó a rendelkezésére álló erőkből Natal területére katonákat átcsoportosítani. Kisebb mértékű súrlódások a natali határszakaszon is rendszeresen előfordultak az 1860-as évek első felében. D. C. Toohey kereskedő arról számolt be 1862 novemberében, hogy Cetshwayo szisztematikusan igyekezett mindenkitől megszabadulni, aki esetlegesen Mpandét támogatta. Cetshwayo több brit kereskedő vagyonát lefoglalta Zuluföldön. Erre a sorsra jutott Toohey mellett Alexander McCorkindale is. Emellett továbbra is komoly gondot jelentettek az illegális határátkelések. Így például a határon állomásozó egyik brit ügynök, R. B. Struthers feltartóztatott egy zulu csoportot, akik egy Natalba szökött fiatal zulu nőt üldöztek, aki nem kívánt házassága elől menekült. 1863 márciusában Mpande és fia közösen tiltakoztak a natali kormánynál az ellen, hogy ismét búr farmerek áramoltak Zuluföldre s földeket foglaltak egészen a Mkuze folyó vonaláig.447 A következő esztendőben Mthonga – annak ellenére, hogy ígéretéhez híven Cetshwayo nem bántotta – Natalba szökött, ahol Shepstone örömmel fogadta és nem kívánta őt kiadni a zulu trónörökösnek.448 Így már háromra nőtt a Natal területén tartózkodó zulu hercegek száma. Bár a korábbi években a transvaali vezetés nem támogatta a búr farmerek Zuluföld irányába történő kiáramlását, 1864 novemberében maga Pretorius sürgette az utrechti elöljárókat, hogy terjeszkedésükkel minél előbb érjék el az óceán partját. Katonai

446 John Scott natali alkormányzó levele Sir George Grey fokföldi kormányzó részére. 1861. július 14. In: BPP C.2740: 41.; Sir George Grey fokföldi kormányzó levele Robert Henry Wynyard tábornok részére. 1861. július 25. In: BPP C.2740: 42.; LABAND 1997: 159.; KENNEDY 1976: 202-206. 447 Luduzo és Umbokodo natali követek jelentése. 1863. március 10. In: BPP C.1961: 8. 448 Mtshapi kaNoradu közlése. 1918. április 1. In: STUART 1986: 63.

102 támogatásuk elnyeréséért cserébe decemberben Mpande hajlandó lett volna biztosítani számukra a Thukela vonalán egy folyosót az óceánig, valamint nekik adta volna St. Lucia- öblöt is. Natalnak nem sok mozgástere volt a búrokkal szembeni fellépésre.449 Tulajdonképpen csupán diplomáciai és informális úton – Dunnon keresztül – tiltakozhattak a fejlemények kapcsán. Az esztendő végén transvaali képviselők érkeztek, hogy az 1861-es szerződésben megállapított határokat a terepen is kijelöljék. A határjelölő kövek elhelyezésénél, hogy semmilyen félreértés ne történhessen, az első követ mindig az őket kísérő zulu követ, Gebula helyezte el.450 Ennek ellenére a helyzet megnyugtató módon továbbra sem rendeződött. Már csak azért sem, mert a búrok előretörése arra késztette Cetshwayót, hogy ennek ellensúlyozása érdekében, ismét a Natallal való együttműködés lehetőségeit keresse.451 Pretorius a búr érdekek érvényesítésének jegyében már fegyveres beavatkozásra készült. Paul Krugert kérte fel arra, hogy fegyvereseket toborozzon s ígérte szvázi kiegészítő csapatok érkezését. Emellett arra is felhatalmazta, hogy ajánlja fel a zulu trónt Hamu számára. 1865 júliusának elejére Kruger 300 önkéntest gyűjtött maga köré Schuilhoek mellett. A támadásból azonban végül nem lett semmi. Johannes Henricus Brand, Oranje Szabad Állam elnöke kérvényezte Pretorius együttműködését a szotókkal szemben. Levelében fegyvereket, lőszert és legalább 500 fegyverest kért. Pretoriusnak emellett nem sikerült biztosítania a szvázik támogatását sem, és végül az eleinte együttműködésre hajló Mpande is az invázióval szembeni ellenállás mellett döntött. Ilyen körülmények között Pretorius kockázatosnak ítélte a támadást, emellett fontosabbnak tartotta a szotók elleni háborút. Kihasználva a búrok más irányú lekötöttségét, 1865 augusztusa és 1866 márciusa között a zuluk visszatértek a vitatott területre s elfoglalták korábban elhagyott lakhelyeiket. 1868-ban pedig – Mswati szvázi uralkodó halálát követően – Hamu ellenőrzése alá vont szvázi területeket a Pongola folyó térségében. Pretorius továbbra sem mondott le arról a tervéről, hogy kiutat biztosítson a köztársaság számára az óceánhoz. Ennek érdekében 1868. április 29-én annektálta a Limpopo folyótól

449 COPE 1967: 29.; KENNEDY 1976: 209-212. 450 Marthinus Wessel Pretorius transvaali elnök level John McClean natali alkormányzó részére. 1865. március 23. In: CO 879/10/3: 22.; A Transvaal és Zuluföld közötti vitatott terület ügyében kijelölt bizottság jelentése Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1878. június 20. In: CO 879/14/2: 7.; MORRIS 1998: 200-204.; SAMUELSON 1929: 223. 451 Jojo és Pangela natali követek jelentése a Zuluföldön folytatott tárgyalásokról. 1865. április 25. In: CO 879/10/3: 9.; KENNEDY 1976: 213.

103 északra elterülő részeket, egészen a Delagoa-öböl térségéig. Ezzel nem csupán hatalmas előrelépést tett az óceán elérésének ügyében, hanem ellenőrzése alá vonta a nem sokkal korábban felfedezett Tati aranylelőhelyeket. Emellett 1869 júniusában a Volksraad megkezdte a földosztást a vitatott területen, melynek eredményeképpen számos farmer érkezett a Ncome folyó keleti partjára a végleges letelepedés szándékával. Mpande és Cetshwayo egyaránt Shepstone-hoz fordult és kérték a brit döntőbíráskodást. Mivel a briteket megbízhatóbb szomszédoknak tekintették, ezért azt is felajánlották, hogy a búrokkal vitatott területet átadnák a briteknek, hogy ezzel egy brit gyarmati uralom alatt álló ütközőzóna jöjjön létre Transvaal és Zuluföld között.452 Egyúttal 1870 októberében Cetshwayo küldötte, Gebula arra figyelmeztette a búrokat, hogy nem fogják megtűrni jelenlétüket a vitatott területen. A fenyegetés hatására a legtöbb farmer visszavonult Utrecht térségébe.453 Robert William Keate natali alkormányzó sikeresen megszerezte Pretorius hozzájárulását is a brit döntőbíráskodáshoz.454 Shepstone megkezdte a zulu követelések jogosságának alátámasztására a rendelkezésre álló bizonyítékok összegyűjtését. 1870-ben végül Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter is engedélyezte Natal döntőbíráskodását a vitatott terület ügyében, mivel Kimberley növekvő aggodalommal tekintett a Delagoa-öbölbeli portugál aktivitásra, s tartott egy esetleges portugál-búr megállapodástól. Azonban a grikvaföldi gyémántlelőhelyekkel kapcsolatban fellángolt vita ezt a kérdést hamarosan háttérbe szorította. A Harts és Vaal folyók közötti területen 1866-ban találtak gyémántot. A térségre igényt formált mindkét búr köztársaság, valamint Nicolaas Waterboer grikva vezető is. 1871 októberében, mikor Keate bejelentette, hogy a területet Waterboer fogja megkapni, nyilvánvalóvá vált, hogy Pretorius nem fog beleegyezni abba, hogy a zuluföldi vitatott terület kapcsán is Keate legyen a döntőbíró.455

452 Theophilus Shepstone jelentése a Zuluföld és Transvaal közötti vitatott terület ügyében. 1876. június 25. In: CO 879/10/3: 3.; Zulu követek jelentése. 1869. június 5. In: CO 879/10/3: 10.; Edward Fairfield memoranduma a vitatott terület ügyében. 1879. március 20. In: CO 879/14/8: 13. 453 A Transvaal és Zuluföld közötti vitatott terület ügyében kijelölt bizottság jelentése Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1878. június 20. In: CO 879/14/2: 9.; COPE 1995A: 39.; LABAND 1997: 160.; KENNEDY 1976: 216-218.; BROOKES-WEBB 1967: 96. 454 Marthinus Wessel Pretorius transvaali elnök levele Robert William Keate natali alkormányzó részére. 1869. október 30. In: CO 879/10/3: 24.; A natali alkormányzó válasza a zulu követek részére. 1869. december 15. In: CO 879/10/3: 12. 455 Waterboer azonnal brit fennhatóságot kérvényezett, s ennek nyomán 1871 októberében Sir Henry Barkley fokföldi kormányzó a területet annektálta Viktória királynő nevében. LUCAS 1897: 248-249.; KLINE 1992: 32.; KENNEDY 1976: 222-224.

104 Az 1870-es évek elején Cetshwayo Natallal szembeni magatartása ismét egyre fenyegetőbbé vált. Natali afrikaiak által lakott településeket gyújtott fel a natali határ mentén. Brit kereskedők több alkalommal zaklatásokról számoltak be. Végül – a kapcsolatok újabb mélypontjaként – 1872-ben Cetshwayo minden kereskedelmet megtiltott a két terület között.456

16. Cetshwayo trónra lépése

1872 októberében Mpande elhunyt, s immáron Cetshwayón volt a sor, hogy de jure is átvegye a hatalmat. Azonban nem lehetett benne biztos, hogy ezt hagyni is fogják, hiszen a trónutódlás mindig kritikus periódus volt, gyakorlatilag bárki megkérdőjelezhette az utód jogát, amennyiben elég erősnek érezte magát ehhez. Cetshwayo frakciója, a suthu korántsem volt az egyetlen, és még csak a legerősebbnek sem számított. Északnyugaton helyezkedtek el a Hamu ellenőrzése alá tartozó területek, és mellette számolnia kellett Maphitha fiával Zibhebhuval is, hiszen az ő rendelkezésére állt a legtöbb mobilizálható harcos. A két induna annak ellenére nem foglalt állást hivatalosan az utódlás kérdésében, hogy 1856-ban mind Hamu, mind Maphitha Cetshwayót támogatta. Cetshwayo egy győztes hadjárattal kívánta pozícióját erősíteni, amit a szvázik ellen tervezett, azonban Dunn erről az elképzeléséről lebeszélte, mivel a szvázi fegyveresek ekkorra már puskákkal rendelkeztek. Ennek hatására Cetshwayo azzal bízta meg Dunnt, hogy szerezzen harcosai számára lőfegyvereket. Dunn felkereste Shepstone-t, és azzal érvelt neki, hogy néhány puska átadása nem veszélyezteti a briteket, ugyanakkor a suthu frakciót jelentősen erősítheti. Mivel Shepstone maga is Cetshwayót kívánta a trónon látni, ezért egyetértett vele, s intézkedésének köszönhetően Dunn 150 puskával térhetett vissza, és további 100 érkezését várhatták a közeljövőben.457 A tornyosuló nehézségek megoldására Cetshwayo csak egy kiutat látott. Felhagyva addigi politikájával, egyik telepes szomszédját ki kellett választania védelmezőül, s végül Natal mellett döntött. 1873 februárjában Dunn kíséretében zulu követek érkeztek Shepstone-hoz, és teljes megelégedésére arra kérték, hogy koronázza meg Cetshwayót a brit uralkodó nevében.458 1873 áprilisának elején Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter engedélyt adott a tervezett diplomáciai küldetésre. Ugyanakkor külön hangsúlyozta, hogy Natal területének

456 KENNEDY 1976: 228. 457 MOODIE 2014: 26. 458 Zulu követek beszámolója. 1873. február 26. In: BPP C.1137: 22.

105 növelésére viszont nem vonatkozik hozzájárulása, éppen ezért bármilyen területgyarapodáshoz ki kellett előbb kérni előzetes véleményét.459 Shepstone augusztus 8- án lépett zulu területre, de még mielőtt elérte volna a fővárost, augusztus elején sor került a zulu frakciók sorsdöntő találkozására Mahlabatininél. A suthu frakció ért a helyszínre legelőször, és mikor a Hamu és Zibhebhu vezette alakulatok is megérkeztek, nagy lett a bizonytalanság, hiszen egymás valódi szándékairól nem rendelkeztek biztos információkkal. Végül a három frakció vezetője találkozott, s nyilvánvalóvá vált, hogy senki sem akar harcolni, hajlandóak Cetshwayót uralkodójuknak elismerni. Zibhebhu esetében ebben szerepet játszhatott az is, hogy korábban, még apja életében Cetshwayo a pártját fogta, mikor apja, Maphitha ki akarta végeztetni, s ehhez Mpande is hozzájárult.460 Ezt követően azonban Shepstone érkezésének híre keltett nyugtalanságot, mivel annak ellenére, hogy már jó előre üzenetet küldött jöveteléről, s arról a szándékáról, hogy részt kíván venni a koronázáson, elterjedt az a megalapozatlan híresztelés, miszerint Mbuyazi mégsem vesztette életét 1856-ban, és hogy Shepstone őt kívánja a trónra ültetni. Ez végképp egyesítette a frakciókat és néhány nappal Shepstone érkezése előtt Masipula, Mpande idős főindunája kikiáltotta Cetshwayót a zuluk új uralkodójának.461 Shepstone és az új zulu uralkodó első találkozójára augusztus 28-án került sor, majd szeptember 1-jén a brit biztos is megkoronázta őt Viktória királynő nevében.462 Shepstone megbeszéléseket folytatott a vitatott területet illetően. Ezzel kapcsolatban támogatásáról biztosította Cetshwayót, ugyanakkor semmit sem volt hajlandó írásban rögzíteni.463 Shepstone arról is nyilatkozott, hogy a Natal és Zuluföld közötti kapcsolatok az uralkodóváltás eredményeképpen sem fognak megváltozni.464 A zuluk ugyan ígéretet tettek bizonyos feltételek betartására a koronázás kapcsán, ám ezekre, ahogy azt John Dunn évekkel később kifejtette, Cetshwayo csupán, mint

459 COPE 1967: 46.; LABAND 1997: 165.; KENNEDY 1976: 242.; BALLARD 1985: 100. 460 Az incidensre azért került sor, mert Zibhebhu már ekkor komoly kereskedelmi kapcsolatokat ápolt a portugálokkal, és a beszerzett árukért cserébe sokszor apja marháival fizetett, annak tudta és beleegyezése nélkül. Mpatshana kaSodondo közlése. 1912. május 28. In: STUART 1982: 312. 461 Theophilus Shepstone beszámolója Cetshwayo koronázásáról. In: BPP C-1137: 7-8.; HAMILTON 1998: 76; 81.; MOODIE 2014: 32; 41. 462 Henry Rider Haggard szerint az eseményre szeptember 3-án került sor. Nála arra is magyarázatot találunk, hogy miért csak júliusban indult útjára Shepstone, holott már februárban felkeresték Cetshwayo követei. Leírásában arra utal, hogy a natali kormányzat csak a zulu herceg harmadik kérésére engedélyezte Shepstone utazását. HAGGARD 1882: 9-10. 463 John Dunn levele Theophilus Shepstone részére. 1876. április 20. In: CO 879/10/3: 27.; KENNEDY 1976: 248. 464 Theophilus Shepstone beszámolója Cetshwayo koronázásáról. In: BPP C-1137: 14.

106 tanácsokra tekintett, nem kötelező érvényű rendelkezésekként kezelte őket. Ezzel természetesen a natali kormányzat képviselői is tisztában voltak, ahogy arra Benjamin Pine alkormányzó is utalt a gyarmatügyi miniszterhez írott levelében.465 Richard Lidbrook Cope szerint a koronázás feltételéül szabott „törvények” előzetesen hosszas megbeszélések tárgyát képezték a két fél között. Cetshwayo személy szerint azt remélte tőlük, hogy az egyre inkább függetlenségre törekvő peremterületi főnökök hatalmának visszaszorítására, s ez által a központi hatalom erősítésére lesznek alkalmasak.466 Ugyanakkor a kívánt célt nem sikerült elérnie. Theophilus Shepstone 1879. október 14-én Sir Garnet Wolseley számára írt feljegyzésében maga is arra utalt, hogy a kérdéses ígéretek elsősorban a főnökök hatalmának visszaszorítására születtek, ám nem érték el céljukat. Erre utalt Robert Robertson anglikán misszionárius is, mikor arról vallott, hogy esetenként Cetshwayo gyengének bizonyult ahhoz, hogy meggátolja a vérontást. 1877-es zuluföldi látogatását követően Fred Bernard Fynney arról számolt be, hogy a király hatalma másodlagos, az országot jelentős mértékben a főnökök irányítják.467 A brit kortárs megfigyelések közel álltak a valósághoz. Cetshwayo uralma igen távol állt korlátlanságát tekintve Shakáétól. Az uralkodó osztozott a hatalmon az izikhulu tagjaival, s együttesen alkották a legfőbb tanácsot, az ibandlát. A Zuluföldet érintő legfontosabb kérdésekben az uralkodó nem dönthetett önállóan, csak az ibandla összehívását követően, az izikhulu tagjaival egyetértésben.468 A koronázás kapcsán összesen négy ilyen közösen megállapított ígéret hangzott el:

1. A válogatás nélküli vérontásnak véget kell vetni a területen. 2. Egyetlen zulut sem szabad elítélni nyílt tárgyalás és a tanuk nyilvános meghallgatása nélkül, s a vádlottnak biztosítani kell a királyhoz való fellebbezés jogát. 3. Egyetlen zulu sem ölhető meg a király előzetes tudta és belegyezése nélkül, s erre is csak akkor kerülhet sor, ha az illetőnek már lezajlott a tárgyalása és ennek során garantálták számára a királyhoz való fellebbezés jogát.

465 Sir Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. 1874. április 13. In: BPP C-1137: 3. 466 Ezt erősíti az a tény is, hogy a törvényeket nem csak az indunák számára hirdették ki, hanem külön erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy arról mindenki tudomást szerezzen. Theophilus Shepstone beszámolója Cetshwayo koronázásáról. In: BPP C-1137: 16; 19.; COPE 1967: 70. 467 Fred Bernard Fynney natali határügynök jelentése Sir Theophilus Shepstone részére. 1877. július 4. In: BPP C.1961: 49.; COPE 1985: 19-20. 468 GUY 1994: 29.

107 4. Kisebb bűnökért a tulajdon részbeni, vagy teljes elvesztésének kell a halálbüntetés helyére lépnie.469

Shepstone megkísérelte a misszionáriusok helyzetét is javítani, ám ezt Cetshwayo elutasította. Egyedül annyit sikerült elérnie, hogy egyezség született, mely szerint egyetlen misszionáriust sem lehetett kiutasítani Zuluföldről a natali hatóságok hozzájárulása nélkül.470 Pine alkormányzó a koronázást követően kérvényezte a vitatott terület Natal általi megszállásának engedélyezését. Indoklásában kitért arra, hogy Natal afrikai lakossága túl magas, így egy részüket itt lehetne letelepíteni, s arra is hivatkozott, hogy a terület miatt Transvaal és Zuluföld között háború kitörése várható, ha a britek nem avatkoznak közbe.471 Ezt a lépést a zulu fél is támogatta. Mint azt láthattuk, Mpande egyik üzenetében már 1869. június 5-én azt javasolta Shepstone-nak, hogy a britek annektálják a Transvaal és Zuluföld közötti területeket. Ezt az elképzelést koronázása előtt Cetshwayo is felújította.472 Shepstone 1873-as diplomáciai küldetését a politikai egyeztetések mellett információgyűjtésre is felhasználta, valamint Anthony William Durnford őrnagy segítségével térképet is készítettek az általuk érintett területekről.473 Shepstone távozása után Cetshwayo megkezdte uralmát, és saját fővárost építtetett Ulundi néven a Fehér-Umfolozi közelében. Mindjárt uralkodása első évében nagy csapás érte a zulukat, ugyanis csordáikat megtámadta egy járványos tüdőbetegség, mely állataiknak több mint a felét vitte magával. Ez olyan katasztrófa volt, melyet a későbbiekben sem tudtak kiheverni, ugyanakkor Zuluföldnek – a búrokkal való határkérdések tisztázatlanságát leszámítva – trónra lépésekor gyakorlatilag nem volt más külpolitikai vitája.474 Cetshwayo koronázását követően a Zuluföld és Natal közötti kommunikáció érezhetően megritkult, az üzenetváltások lassultak. Ezzel együtt a zulu uralkodó igyekezett megőrizni britekkel való szövetségét. 1874 októberében, mikor a szvázik ellen háborúra készült, kikérte előzetesen Shepstone hozzájárulását, s ennek hiányában átmenetileg letett tervéről.475 Ugyanakkor 1875 elején ismét hozzájárulást kért egy szvázik elleni

469 Theophilus Shepstone beszámolója Cetshwayo koronázásáról. In: BPP C-1137: 16. 470 Theophilus Shepstone beszámolója Cetshwayo koronázásáról. In: BPP C-1137: 19.; COPE 1995B: 250- 251.; KENNEDY 1976: 250. 471 KENNEDY 1976: 256. 472 GORDON 1968: 243; 247.; BROOKES-WEBB 1967: 96-97. 473 KENNEDY 1976: 258. 474 BALLARD 1980B: 118-119.; MORRIS 1998: 205-209. 475 John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 21. In: STUART 2001: 303.; Sir Benjamin Pine natali alkormányzó üzenete Cetshwayo számára. 1874. október 22. In: MOODIE 2014: 58.

108 hadjárathoz, ezúttal a transvaali búr kormánytól, s szándékában csak az akadályozta meg, hogy ennek meggátlására búr fegyveres expedíciót küldtek Szváziföldre.476 Schreuder misszionárius 1875 augusztusában kereste őt fel, s emlékeztette rá, hogy tartania kellene magát azokhoz a szabályokhoz, melyeket Shepstone jelenlétében fogadott el koronázása kapcsán. Cetshwayo válaszában utalt rá, maga Shepstone is elismerte, hogy bizonyos esetekben az uralkodónak jogában áll halálbüntetést kiszabni. Emellett hivatkozott arra is, hogy a zulu uralkodóknak mindig jogukban állt saját törvényeik szerint hadjáratot indítani a környező afrikai királyságok ellen.477 Úgy tűnik, már az 1870-es évek első felében megkezdődött az a lassú politikai eltávolodás, mely az évtized második felében felgyorsulva végül háborúhoz vezetett, hiszen Natal egyre komolyabban szeretett volna a zulu ügyekbe beavatkozni, míg Cetshwayo egyre inkább törekedett arra, hogy független, önálló politikát folytasson.

17. Brit uniós tervek Dél-Afrikában

1874. február 21-én a gyarmatügyi minisztérium élére Lord Carnarvon került, aki a dél- afrikai stabilizáció kézenfekvő megoldását a brit kolóniák és búr köztársaságok közti unió megvalósításában látta.478 Erre nem pusztán biztonságpolitikai okokból, hanem a felfedezett ásványkincsek kiaknázása végett és a szabad munkaerő áramlásának biztosításáért is szükség volt. Az unió tető alá hozására már 1871 óta történtek kísérletek. Ezek a törekvések Lord Carnarvon kinevezésével tovább erősödtek. 1875-ben az érintett felek között konferenciát kívánt szervezni Fokföldön, amire azonban a meghívottak ellenállása miatt végül nem került sor, hiszen sem Fokföld, sem a búr köztársaságok nem kívántak részt venni a tárgyalásokon. Az újabb egyeztetések előkészítése érdekében Dél-Afrikába érkező Sir Garnet Wolseley a helyszínen tartózkodva maga is kialakította zulukkal kapcsolatos álláspontját. 1875

476 Piet J. Joubert megbízott transvaali elnök levele Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1875. október 13. In: CO 879/10/11: 12-13. 477 Hans Schreuder norvég misszionárius levele Theophilus Shepstone részére. 1875. augusztus 20. In BPP C.1401-1: 33.; FARRER 1879: 72.; KENNEDY 1976: 333-334. 478 A dél-afrikai konföderációs tervek ugyanakkor sokkal régebbi múltra tekintenek vissza. Sir George Grey már az 1850-es években utalt rá, hogy a brit érdekek megkövetelnék a térségben a dél-afrikai államalakulatok brit lobogó alatti egyesítését, azonban ambiciózus tervét a gyarmati kiadásokat mindenáron alacsony szinten tartani kívánó londoni kormányzat elutasította. Az 1870-es évek elején az elképzelést Lord Kimberley vetette fel, ám ő ezt a kolóniák telepes lakosságára támaszkodva szerette volna elérni. Elképzelése azonban hamarosan csődöt mondott, mivel az önkormányzatisággal járó felelősséget ekkor még nem kívánták az itt élő telepesek felvállalni. KLINE 1992: 27; 29.; ROSS 2008: 64.

109 májusának végén a következőképpen írt erről Carnarvonnak: „... nincs azonnali okunk arra, hogy aggódjunk az északkeleti határszakasz miatt, ám a zulu királyság veszélyforrást jelent, állandó fenyegetést számunkra és Transvaalra nézve egyaránt, mellyel előbb-utóbb foglalkozniuk kell nekik, vagy nekünk.”479 A föderációs tervek megvalósítására 1876 augusztusában történt újabb kísérlet Londonban. Ekkor Oranje Szabad Állam elnöke Johannes Henricus Brand ugyan megjelent, azonban már az első ülés alkalmával jelezte, hogy utasításai értelmében semmiféle uniós elképzelésről sem tárgyalhat, egyedül a dél-afrikai fegyverkereskedelem illetve az egységesebb afrikaiakra vonatkozó jogi szabályozás tárgyában hajlandó egyeztetésekbe bocsátkozni.480 John Charles Molteno fokföldi miniszterelnök – bár Londonban tartózkodott – el sem ment a tárgyalásokra.481 Transvaal képviselői szintén nem voltak hajlandóak a részvételre.482 Miután a diplomáciai tárgyalások ismét kudarcba fulladtak, Lord Carnarvon más úton kívánta megvalósítani terveit és első célpontjává a mind politikailag, mind gazdaságilag instabil Transvaal vált. Thomas François Burgers elnök 1876-ban összetűzésbe keveredett a pedik főnökével, Sekhukhunéval, és hiába indított ellene hadjáratot, eredménytelenül volt kénytelen visszavonulni.483 Ez az újabb kudarc végképp nem tett jót az elnök amúgy sem magas népszerűségének és az időközben lovaggá ütött Sir Theophilus Shepstone elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Lord Carnarvon 1876. október 9-én kinevezte transvaali különleges biztosnak és felhatalmazta a köztársaság irányításának átvételére.484 Shepstone tartott attól, hogy esetleg a zuluk zavargásokkal akadályozhatják terveit, hiszen nekik elsősorban a transvaali búrokkal voltak területi vitáik, ráadásul Cetshwayo fiatal harcosai hadjáratra vágytak.485 Dunntól azonban megnyugtató levelet kapott, amiből arról értesült, hogy bár Cetshwayo nem kíván lemondani a vitatott területekről, ugyanakkor nem szándékozik a búrok ellen hadjáratot indítani.486

479 LABAND 1997: 187.; KENNEDY 1976: 280. 480 Johannes H. Brand elnök levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1876. július 19. In: BPP C.1631: 47.; Johannes H. Brand elnök felszólalása az augusztus 3-án tartott ülésnapon. In: CO 879/10/2: 5-6. 481 A fokföldi kormányzat elsősorban azért nem támogatta az unió ötletét, mert a területek egyesítésében gazdasági csődöt láttak. 482 John C. Molteno fokföldi miniszterelnök levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1876. augusztus 3. In: BPP C.1631: 67.; SMITH 2001: 24.; HEADLAM 1963: 471.; STATHAM 1881: 241-242. 483 Sir Henry Barkly fokföldi kormányzó levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1876. augusztus 25. In: BPP C.1748: 101. 484 Sir Theophilus Shepstone speciális megbízotti utasítása. 1876. október 5. In: CO 879/11/2: 1-2. 485 Sir Henry Bulwer natali alkormányzó levele Thomas François Burgers transvaali elnök részére. 1876. november 22. In: CO 879/11/2: 5. 486 Haggard beszámolója szerint Cetshwayo komolyan fontolgatta a transvaali búrok elleni hadjárat megindítását, s ebben csupán a brit bevonulás akadályozta meg. Ugyanakkor Shepstone-nak küldött

110 Már 1876-ban – mielőtt Shepstone Londonba indult – kérte Dunnt, hogy írja meg Cetshwayo szándékait a búrokkal kapcsolatban. Cetshwayo válaszában jelezte, hogy a búroknak semmilyen joguk sincsen a vitatott területhez, s azt is kifejtette, hogy nézete szerint büntető hadjáratot kellene indítani a transvaaliakkal szövetségre lépett szvázik ellen. Shepstone arra használta fel ezt a levelet, hogy meggyőzze Lord Carnarvont arról: a zuluk fenyegető magatartása aggodalomra ad okot a térségben.487 Annak érdekében, hogy Shepstone minden érintett féllel szabadon tárgyalhasson, megbízása kiterjedt a környező afrikai királyságokra is, így Zuluföldet is beleértve.488 Wolseley levélben azt javasolta Shepstone-nak, hogy a transvaali búrok meggyőzése során érveljen azzal: a terület biztonságát egy esetleges zulu támadással szemben csak brit fennhatóság mellett tudná garantálni.489 Burgers tehetetlennek érezte magát hatalmas ellenzékével szemben, ezért a Shepstone-nal való egyezkedés mellett döntött. Ennek köszönhetően Shepstone 1877. április 12-én könnyűszerrel átvette a terület feletti irányítást.490 A hivatalnokok mindegyike elfogadta az új vezetést, kivéve Paul Krugert, aki petíciógyűjtésbe kezdett, bizonyítandó, hogy a búr lakosság nagy része nemkívánatosnak tekinti a brit jelenlétet.491 Shepstone mindvégig meg volt győződve arról, hogy a nagy, független afrikai királyságok brit uralom alá vonásával valósulhat meg Dél-Afrikában Lord Carnarvon konföderációs terve. Éppen ezért Transvaal annektálásával párhuzamosan ebbe az irányba is lépéseket tett. A Sekhukhune vezette pediket brit fennhatóság alá vonta, majd 1877. május 24-én – Viktória királynő születésnapján – egész Transvaal területéről érkeztek afrikai képviselők, hogy tanúi lehessenek a brit lobogó felvonásának. Az ünnepélyen részt vettek a szvázi uralkodó követei is.492

üzenetében felajánlotta katonai erejét a briteknek, de Shepstone válaszában nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Transvaal immáron a korona védelme alatt álló terület, s ennek hatására a készenlétbe helyezett zulu amabuthók visszatértek amakhandáikba. John Dunn levele Theophilus Shepstone részére. 1876. március 13. In: CO 879/10/3: 20.; HAGGARD 1882: 22-23.; HEADLAM 1963: 477. 487 John Dunn levele Theophilus Shepstone részére. 1876. április 20. In: CO 879/10/3: 26-28.; BALLARD 1985: 110. 488 Sir Theophilus Shepstone kinevezési okmánya speciális megbízotti minőségben. 1876. október 5. In: BPP C.1776: 1-2.; KENNEDY 1976: 293. 489 COPE 1967: 137.; KENNEDY 1976: 300. 490 Az annexió tényét proklamáló hivatalos dokumentumot teljes egészében közli Eybers. SAUNDERS–SMITH 1999: 606.; EYBERS 1918: 448-453. 491 Sir Theophilus Shepstone levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1877. április 17. In: BPP C.1776: 152-155. 492 Sir Theophilus Shepstone levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1877. május 27. In: BPP C.1883: 13-14.

111 1877 áprilisában Shepstone felszólította Cetshwayót, hogy vonja vissza katonáit a transvaali határról, mivel az immáron brit fennhatóság alá tartozó terület.493 Egy hónappal később Zuluföldre küldte Fred Bernard Fynney-t, hogy kipuhatolja, mit szól az uralkodó a transvaali változásokhoz és a brit hatalomátvételhez.494 Fynney jelentésében megerősítette, hogy a Transvaal térségében gyülekező harcosok a búrok elleni támadásra készültek. Emellett utalt arra is, hogy az emberek jelentős része elégedetlen, így nem elképzelhetetlen, hogy lázadás üsse fel fejét Zuluföldön. Ahogy ő fogalmazott: „A király bizonyos emberei körében nem népszerű, mivel sokak halálát okozta.” Arra az esetre, ha a britek háborúba keverednének a zulukkal, azt jósolta, hogy „a királyt elhagyná azok nagy többsége, akikre jelenleg, mint támogatóira támaszkodik.” A zulu harcosok számát 60.000 főre becsülte, ám hozzátette, nagymértékben függ a mozgósítható emberek létszáma attól, hogy ki ellen kellene harcolniuk. Ugyanezen a véleményen volt John Wesley Shepstone, aki álláspontját több afrikai menekült beszámolójára alapozta.495 Anthony William Durnford alezredes a vitatott terület kapcsán arról számolt be, hogy senki sem ismeri el a korábban megállapított határvonalat. Azok a zuluk, akik régebben adót fizettek a búroknak, most Cetshwayo haragjától tartva megtagadták ezt. A határ közelében élő farmerek állandóan rettegtek egy esetleges zulu támadástól. Durnford megoldásként azt javasolta, hogy vagy határozzák meg pontosan a határvonalat, vagy a határproblémát ürügyként felhasználva annektálják Zuluföldet. A zulu belpolitikai helyzetet Fynney-hez hasonlóan ítélte meg. Ahogy ő fogalmazott: „... megbízható forrásokból szerzett információk alapján úgy tűnik, hogy a zulu nemzet megosztott, nagyjából minden második ember elpártolna az uralkodótól egy diplomáciai annektálást, vagy egy döntő katonai vereséget követően.”496 Herbert J. Nunn kereskedő arról tájékoztatta Shepstone-t, hogy értesülései szerint az északi zulu vezetők közül többen – például Hamu – átállnának a brit oldalra egy esetleges háború kitörését követően.497 1877 nyarán Cetshwayo ajándékokat küldött követei útján a pedikhez.498 Shepstone ezt úgy értelmezte, hogy arra bíztatta őket, ne működjenek együtt a brit hatóságokkal. Július elején

493 Sir Theophilus Shepstone levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1877. június 5. In: CO 879/11/15: 65.; GORDON 1968: 272. 494 KENNEDY 1976: 322-323. 495 Fred Bernard Fynney natali határügynök jelentése Sir Theophilus Shepstone részére. 1877. július 4. In: BPP C.1961: 48-49.; John Wesley Shepstone bizalmas jelentése Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére a zuluföldi viszonyok kapcsán. 1877. április 27. In: CO 879/11/15: 21. 496 LIEVEN 1998: 61.; KENNEDY 1976: 326-327. 497 KENNEDY 1976: 330-331.

112 Robert Bell megbízott arról számolt be, hogy Cetshwayo követeket küldött a szvázi uralkodóhoz is, vélhetően azért, hogy szövetségre lépjen vele. Mbandzeni azonban elutasította ajándékait és ajánlatát. Ugyanakkor Bell figyelmeztette Shepstone-t, hogy a szvázi uralkodó a nyertesek oldalán kíván állni, így hűsége ingatag.499 Transvaal annektálása csupán az első lépés volt Carnarvon uniós politikájának megvalósítása érdekében. A további intézkedések előkészítésének céljából még 1876. október 13-án levélben kérte fel Sir Bartle Frere-t, hogy fogadja el a fokföldi kormányzói posztot, s ilyen minőségében egyengesse a gyarmatügyi miniszter elképzeléseinek útját. Frere elfogadta megbízatását, és 1877 áprilisában – elérve Fokvárost – munkához látott. Annak érdekében, hogy szavának még nagyobb nyomatéka legyen, a kormányzói tisztség mellett kinevezték a „bennszülött” ügyek dél-afrikai főbiztosának is.500 Frere elhamarkodottnak ítélte Shepstone lépését Transvaal kapcsán, azonban minden tőle telhető segítséget biztosított számára.501 Ő maga úgy vélte, hogy az unió egyik legnagyobb akadálya annak tényében keresendő, hogy a területen még mindig jelentős számú és meglehetősen erős független afrikai államalkulat állt fenn. Ennek megfelelően első teendőnek nem a búr köztársaságok bekebelezését, hanem a fentebbi probléma megnyugtató megoldását tartotta. Figyelme így törvényszerűen az autonóm afrikai királyságok felé fordult, s ezek közül is elsőként a zulu kérdést kívánta rendezni, hiszen itt Transvaal kapcsán a határviták megfelelő casus bellit biztosíthattak. Emellett Shepstone-hoz hasonlóan meg volt arról is győződve, hogy a környező többi afrikai közösséget is Cetshwayo mozgatja a háttérből.502 Ugyanakkor ilyen irányú terveivel egyelőre várni kényszerült, mivel nem sokkal megérkezését követően, 1877 októberében kitört a kilencedik kosza háború, aminek lezárása Sir Frederic Augustus Thesigerre hárult. A katonai parancsnok a küzdelmek végét 1878. június 26-án jelenthette Frederick Stanley hadügyminiszternek.503

498 Sir Theophilus Shepstone levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1877. augusztus 7. In: BPP C.1961:65. 499 Ennek a véleménynek adott hangot levelében Frederic Thesiger altábornagy is. Robert Bell szváziföldi megbízott jelentése Sir Theophilus Shepstone részére. 1877. július 8. In: BPP C.1961: 63.; Lord Chelmsford levele Frederick Stanley hadügyminiszter részére. 1878. november 25. In: WO 32/7704: 5. 500 MARTINEAU 1895: 161-163.; WILMOT 1904: 293.; WEBB 1978: 31-32. 501 MARTINEAU 1895: 179-180.; O'CONNOR 2006: 230. 502 Theophilus Shepstone jelentése a zuluföldi helyzetet illetően. 1876. április 28. In: CO 879/10/11: 45.; MATTHEWS 1887: 365.; BUCKLE 1920: 419.; COPE 1995B: 249.; LABAND 1992: 8. 503 Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó telegráf üzenete Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1877. október 2. In: BPP C.1961: 92.; Frederic Thesiger dél-afrikai katonai főparancsnok levele Frederick Stanley hadügyminiszter részére. 1878. június 26. In: BPP C.2144: 247.; BHEBE 1989: 166-172.; SMITH 2001: 25-27.

113 Transvaallal kapcsolatban csakhamar beigazolódtak Frere rossz előérzetei, Shepstone akciója valóban korainak bizonyult. A brit biztos nem tudott kellően effektív adminisztrációt kiépíteni, s így gyakorlatilag cselekvésképtelenné vált. Paul Kruger egyre aktívabb és nagyobb ellenállási tábort szervezett. Az általa gyűjtött petíciók azt is bizonyították, hogy Transvaal területén kevesebb, mint 600 család támogatta a brit koronát, s ezzel szemben közel 6.600 ellenezte az annexiót.504 Kruger 1878 során Londonba is elutazott, hogy a gyarmatügyi minisztériumnál csikarjon ki változtatást, azonban Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter nem tett neki semmilyen ígéretet. Ugyanakkor sürgette Shepstone-t, hogy minél előbb adjanak ki Transvaal számára egy liberálisnak nevezhető alkotmányt.505 Shepstone problémái megoldását a zulukkal vitatott területek Transvaalhoz csatolásában látta. Ez nem pusztán újabb földeket biztosított volna a búr farmeroknak, hanem az itt élő afrikai csoportok megadóztatása árán a búrok tehertételei jelentősen csökkenthetővé váltak volna, s ez meghozhatta volna számára kormányzása stabilitását. Tervei kivitelezése érdekében Shepstone 1877. október 18-án találkozott a zuluk képviselőivel, akiket Cetshwayo főtanácsadója Mnyamana vezetett. Shepstone szerette volna, ha a zuluk az általa vázolt új határvonalat elfogadták volna, ám ők ragaszkodtak ahhoz, hogy döntőbíráskodásra kerüljön sor a vitatott terület kapcsán.506 Cetshwayo – értesülve az eseményekről – követeket küldött Natalba, és az alkormányzó, Sir Henry Bulwer 1877. december 8-án kelt levelében ígéretet tett neki arra vonatkozóan, hogy a határkérdés végleges eldöntése érdekében bizottság felállítását fogja kezdeményezni.507 Ezzel összefüggésben 1878 januárjában Cetshwayo azt is kérvényezte, hogy a natali kormányzat jelöljön ki egy hivatalnokot a határra a béke fenntartása érdekében, valamint azért, hogy egyértelművé váljon, melyik fél okoz több gondot a vitatott terület kapcsán: a zuluk, vagy a búrok.508 Ezzel párhuzamosan Cetshwayo

504 Az elégedetlenkedő búrok által tartott találkozó jegyzőkönyve. 1878. április 5. In: BPP C.2144: 104.; WATSON 1879: 22. 505 Sir Theophilus Shepstone levele Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó részére. 1878. április 30. In: BPP C.2144: 74-75.; Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter levele Paul Kruger és P. J. Joubert transvaali küldöttek részére. 1878. szeptember 16. In: BPP C.2220: 365-366.; Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter levele Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó részére. 1878. október 10. In: BPP C.2220: 366-367.; SMITH 2001: 29.; HEADLAM 1963: 479. 506 Sir Theophilus Shepstone levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1877. december 1. In: BPP C.2242: 51-58.; Lazarus Xaba közlése. 1910. május 6. In: STUART 2014: 340-341.; LABAND 1997: 190.; KENNEDY 1976: 341. 507 Sir Henry Bulwer natali alkormányzó üzenete Cetshwayo számára. 1877. december 8. In: BPP C.2000: 68.; COLENSO 1880: 163.; MORRIS 1998: 268-271.; OMER-COOPER 1998: 47. 508 Cetshwayo követeinek üzenete Sir Henry Bulwer natali alkormányzó számára. 1878. január 5. In: BPP C.2000: 139.; BROOKES-WEBB 1967: 130.

114 parancsára – a vitatott terület felügyeletének biztosítására – a zuluk amakhanda építésébe kezdtek Lüneburggal szemben. A parancs értelmében egyetlen feladatukat az építési munkák kivitelezése képezte, nem zaklathatták a telepeseket.509 Az építést ugyan megpróbálták a környékbeli búr farmerek megakadályozni, ám csekély létszámuk nem tette lehetővé számukra az erővel való fellépést, így – mivel a tárgyalások meddőnek bizonyultak – kénytelenek voltak elvonulni.510 A kijelölt bizottság tagjai Rorke’s Driftnél találkoztak 1878. március 7-én, a vizsgálatokon Michael Henry Gallwey natali főügyész elnökölt. Munkáját John Wesley Shepstone natali „bennszülött” ügyekért felelős gyarmati titkár és William Anthony Durnford alezredes, gyarmati hadmérnök segítette.511 Cetshwayo három indunát – köztük a britekkel való tárgyalások során már korábban is számos alkalommal szereplő Gebulát – küldött megfigyelőként, Transvaalt pedig Peter L. Uys,512 Henrique Shepstone és Utrecht elöljárója, Gerhardus Marthinus Rudolph képviselte.513 A bizottság öt héten keresztül vizsgálódott, megtekintették az összes rendelkezésre álló dokumentumot és meghallgatták a szóban elhangzott megállapodásokat is. A búrok sem vonták kétségbe, hogy a kérdéses területek eredetileg a zulukhoz tartoztak, Gallwey pedig megállapította, hogy a vitatott területekről a zuluk sosem mondtak le semmilyen formában, s azokon – Utrecht környékét leszámítva – nem is telepedtek meg huzamosabb időre a búr farmerek.514 Ennek megfelelően előterjesztésében arra tett javaslatot, hogy a Ncome folyó mentén lévő vitatott területek mindegyike – Utrechtet és környékét leszámítva – kerüljön zulu fennhatóság alá. Cetshwayo elégedettségét fejezte ki az ügy ilyetén való alakulása kapcsán, Frere gondjai pedig újabbakkal tetéződtek. Úgy gondolta, hogy a bizottság javaslata nem csupán a transvaali búrok elégedetlenségének növekedéséhez fog vezetni, hanem egy esetleges általános „bennszülött” felkelést is eredményezhet. Átmenetileg időt nyert az által, hogy a fejleményekről értesítést küldött Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi

509 A Transvaal és Zuluföld közötti vitatott terület ügyében kijelölt bizottság jelentése Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1878. június 20. In: CO 879/14/2: 10.; Lazarus Xaba közlése. 1910. május 7. In: STUART 2014: 345-346.; GORDON 1968: 276.; KENNEDY 1976: 343. 510 Mtshayankomo kaMagolwana közlése. 1922. január 21. In: STUART 1986: 136-137. 511 Sir Henry Bulwer natali alkormányzó levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1878. február 13. In: BPP C.2079: 126-127.; A bizottság tagjainak kinevezési okmánya. 1878. február 26. In: BPP C.2100: 70. 512 A néhai Piet Uys azonos nevű fiáról van szó. 513 Sir Theophilus Shepstone levele Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1878. február 20. In: BPP C.2100: 66.; Cetshwayo üzenete Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1878. március 4. In: BPP C.2100: 68. 514 COLENSO 1880: 179-185.

115 miniszternek, s ezt az időt arra használta fel, hogy előkészítse a zuluk elleni brit inváziót.515

18. Portugál-zulu kapcsolatok Cetshwayo idején

Bár kétségkívül a búrokkal és britekkel voltak igazán intenzív kapcsolatai Zuluföldnek 1856-ot követően, azonban teljes mértékben az északi kapcsolatok sem szakadtak meg. Ugyan a maputo főnököt, Nozingilét Mpande ültette trónjára s a maputók rendszeres adót is fizettek a zuluknak, mégis kapcsolataik az 1860-as évek során mélypontra jutottak. Ebben szerepet játszott az, hogy a zuluk ellenezték Nozingile házasságát a szvázi uralkodó, Mswati lányával, emellett gyanakodva tekintettek minden olyan kísérletre, mellyel a maputók saját hatalmukat kívánták növelni a zuluknak alávetett egyéb tonga csoportokkal szemben. Újabb konfliktushoz vezetett Cetshwayo hivatalos követének meggyilkolása, akit Nozingile csalással vádolt. Mivel Lourenço Marques egyre fontosabb szerepet töltött be a zulu harcosok felszerelésének modernizálásában – hiszen elsősorban onnan tudtak lőfegyvereket és lőszert szerezni516 – ezért ezek a kereskedelmi kapcsolatok egyre inkább felértékelődtek a zulu elitréteg szemében. Ezzel párhuzamosan még a korábbinál is nagyobb gyanakvás övezte a maputók térhódítását a térségben. Ebben az időszakban a terület jelentőssége egyre inkább felértékelődött a britek szemében is, és az 1870-es évek közepére Delagoa-öböl jelentős szerepet töltött be Lord Carnarvon föderációs elképzeléseiben, mivel a terület brit fennhatóságának biztosításával egyfelől teljesen körbe lehetett volna ölelni Zuluföldet, másfelől pedig ellenőrzés alá lehetett volna vonni minden olyan kikötőt, melyet a búr köztársaságok a keleti partszakaszon esetlegesen igénybe vehettek.517 Carnarvon föderációs elképzeléseinek alapjai a Theophilus Shepstone-nal folytatott londoni megbeszélések után szilárdultak meg. Shepstone mellett Frederic Elton is nagy hatást gyakorolt ezek formálódására. Elton korábban Shepstone munkatársa volt Natalban, elsősorban a munkaerő toborzásban vett részt. Elton szerette volna minél hamarabb brit

515 Cetshwayo üzenete Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1878. május 15. In: BPP C.2144: 133.; MORRIS 1998: 271-274.; COLENBRANDER 1979: 18.; BHEBE 1989: 173. 516 Ezzel kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy Mpande uralmának korai időszakában, az 1840-es évek második felében és az 1850-es évek első felében szintén a portugálok játszottak jelentős szerepet a zuluk fegyverekkel és puskaporral való ellátásában. Bikwayo kaNoziwawa közlése. 1903. október 11. In: STUART 1976: 63.; PRIDMORE 1997: 51. 517 HARRIES 1983: 11.

116 birtokként látni Delagoa-öblöt, s végső célnak a keleti parti portugál uralom teljes felszámolását tekintette. Folyamatosan hangsúlyozta, hogy nézete szerint az öböl birtoklása elengedhetetlenül szükséges a konföderációs tervek megvalósításához. Kifejezésre juttatta azt is, hogy mennyire fontosnak tekinti a fegyverkereskedelem és a munkaerő áramlás kézben tartását. Carnarvon elsősorban Elton hatásának köszönhetően jutott arra a nézetre, hogy míg korábban Delagoa-öblöt periférikus területnek tekintette, később úgy nyilatkozott róla, az kulcsszerepet tölt be Afrika keleti partvonalán. Cetshwayo utasítására Nozingile nem engedélyezte a britek megtelepedését Inyak szigetén, melyet a portugál helyőrség átmenetileg megszállt, s egészen 1872-ig kezében tartott.518 1875 májusában a portugál alakulatok ismét megszállták Delagoa-öböl déli szakaszát. Ebben hathatós segítséget nyújtott nekik Cetshwayo követének jelenléte. Júliusban a MacMahon döntés értelmében a portugálok kezébe kerültek a Delagoa-öböltől délre található területek egészen a 26° 30’ szélességi körig. Ezzel birtokukba jutott a maputo területek közel fele. Azonban ellenőrzésük fenntartása érdekében a portugáloknak folyamatosan szükségük volt a zuluk közreműködésére, melyet annak árán sikerült biztosítaniuk, hogy továbbra is rendszeresen ellátták őket fegyverekkel és lőszerrel.519

19. Zuluföldi fegyverkereskedelem

Csupán az 1860-as évek végén kezdett nagyobb mennyiségű lőfegyver Zuluföldre áramlani, bár John Dunn már az 1860-as évek elejétől igyekezett kiépíteni ilyen irányú üzleti érdekeltségeit.520 Cetshwayót elsősorban Dunn bíztatta arra, hogy lőfegyvereket vásároljon. Ezzel óriási haszonra tett szert. Az olcsón szerzett puskákért eleinte 10 marhát is elkért. Később – ahogy a piac telítődött – ez a szám egy marhára mérséklődött, s mikor

518 A briteknek ekkoriban azért volt szükségük a területre, mert ilyen módon szerettek volna biztonságos, kikötésre alkalmas helyre szert tenni annak érdekében, hogy biztosítottá váljon az észak-maputoföldi migráns munkavállalók tengeri úton történő Durban-be szállítása. DRUMMOND 1875: 294.; HARRIES 1977: 62.; HARRIES 1983: 12. 519 HARRIES 1983: 13.; THEAL 1902C: 452. 520 Ugyanakkor a zuluk lőfegyverekkel való ellátása különösen Delagoa-öböl és Natal irányából kisebb léptékben már az 1850-es években megkezdődött, sőt már az 1840-es évekből ismert olyan beszámoló, mely szerint Mpande rendelkezésére több mint száz puskával felszerelt harcos állt, akik rendszeresen gyakorlatoztak is, hogy célzótudományukat fejlesszék. Benjamin Pine alkormányzó pedig már az 1850-es évek elején kérvényezte, hogy a portugál hatóságokkal egyeztetésekre kerüljön sor az afrikaiak számára eladott lőfegyverek és puskapor ügyében. Sobryase jelentése Theophilus Shepstone részére. 1848. június 17. In: BPP Natal 1849: 49.; Benjamin Pine natali alkormányzó levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1851. október 10. In: BPP Natal 1853: 19.; C. Mostyn Owen dél-afrikai helyettes biztos levele Lord Newcastle gyarmatügyi miniszter részére. 1854. március 6. In: CO 179/35: 3.

117 egyre több rivális kereskedő is feltűnt a piacon, gyakran egy-egy marháért 2-3 puskát is adott.521 Dunn áruját általában Delagoa-öbölben szerezte be. Ezt eladta Zuluföldön, majd az értük kapott marhákat Natal területén értékesítette. Az 1860-as évek végén, 1870-es évek elején a natali alkormányzó támogatta ezt a kereskedelmet, hiszen ilyen módon kívánta elősegíteni Cetshwayo hatalmának belső stabilizálását és megerősítését. Emellett azt is remélte, hogy ezáltal a búrok előretörésének is gátat szabhat.522 A fegyverkereskedelem – mely korábban csupán vadászfegyverek értékesítését jelentette, s elősegítette a portugálok bekapcsolódását a térség elefántagyar kereskedelmébe – ebben az időben szélesedett ki, s vált a legfontosabb kereskedelmi cikké, mely a portugálokat jelentős vámbevételekhez juttatta.523 Ez a tendencia még tovább erősödött, mikor 1873-tól kezdődően Natal igyekezett törvényi úton lehetetlenné tenni a zulukkal való direkt fegyverkereskedelmet,524 ugyanakkor a korlátozás értelemszerűen Lourenço Marquesre nem vonatkozott, így a zuluk innen továbbra is hozzájuthattak ezekhez az árucikkekhez.525 Dunn és üzlettársai úgy játszották ki a Natal területén érvényben lévő korlátozásokat, hogy Fokföldről Delagoa-öbölbe szállították a fegyvereket, s onnan juttatták aztán Zuluföldre.526 A legtöbb fegyver elavult katonai puska volt, melyek darabját 8 shilling körül vásárolták fel Lourenço Marquesben, majd rosszabb időszakokban 10-11, de átlagosan 25-30 shillingért adták tovább az afrikai vásárlóknak.527 Az ilyen jellegű kereskedelem lehetőségeit nem pusztán a portugálok aknázták ki ebben az időszakban. A Lipperts és Dentzelman cég, melynek fő profilja a gyémántbányáknál

521 1876-ban például átlagosan egy borjúért lehetett Zuluföldön lőfegyvert kapni. Gwiliza és Umhlana natali hírvivők jelentése zuluföldi tapasztalataikról. 1876. augusztus 28. In: CO 879/10/11: 179.; VIJN 1880: 58.; GUY 1971: 559.; BALLARD 1980A: 79. 522 John Dunn levele Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1878. október 21. In: CO 879/15/4: 62.; MOODIE 2014: 26. 523 COPE 1967: 75. 524 A fegyverkereskedelem nagyon komplex és kényes kérdést jelentett. Az afrikaiak számára történő fegyvereladások ugyanis igen jövedelmezőek voltak a kikötők és kereskedők, valamint – az adó és vám bevételek révén – a gyarmati kormányzat számára is. Ugyanakkor a folyamat növelte egy esetleges háború kitörésének veszélyét. Mégis, mivel sokak érdekével találkozott az üzlet folytatása, ezért annak felszámolása jelentős akadályokba ütközött, s emiatt váratott magára ilyen hosszan a szigorúbb jogi szabályozás annak ellenére, hogy Natal területén már 1859-ben fogadtak el az afrikaiak számára értékesíthető fegyverek ügyében korlátozó szabályokat. Sir Theophilus Shepstone levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1878. június 10. In: CO 879/15/4: 1.; Michael H. Gallwey natali főügyész memoranduma. 1878. december 11. In: CO 879/15/4: 12-13.; ETHERINGTON 1979: 245. 525 HARRIES 1983: 14-15. 526 Sir Henry Bulwer natali alkormányzó levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1879. április 3. In: CO/879/15/23: 3-4.; BALLARD 1985: 115. 527 Henry E. O’Neill mozambiki brit konzul levele Lord Salisbury külügyminiszter részére. 1879. augusztus 5. In: CO 879/17/4: 5.

118 dolgozó afrikaiak számára hasonlóan elavult fegyverek értékesítése volt, Lourenço Marquesben is üzleti vállalkozást indított. Ugyanígy a Bening Field nevű natali érdekeltségű angol cég is jelentős mennyiségű fegyvert értékesített a zuluk részére Lourenço Marquesen keresztül.528 A terjesztést sem egyedül Dunn és más telepes kereskedők vállalták fel. Különösen az 1870-es évek második felétől kezdődően a tonga migráns munkavállalók is bekapcsolódtak a fegyverek értékesítésének üzletébe. A távoli helyeken megkeresett pénzüket Lourenço Marquesben fegyverek beszerzésére fordították, majd ezeket haszonnal adták tovább a pediknek, szváziknak és zuluknak.529 Emellett a zuluk 1875 augusztusától kezdődően szervezett, nagyméretű expedíciókat is indítottak a fegyverek beszerzésére. Ezek keretében egy-egy alkalommal akár több ezer hordár érkezett a térségbe.530 Így például 1876 augusztusában egyetlen szállítmányban 900 lőfegyver érkezett északról Cetshwayo megrendelésére.531 Brit becslések szerint az 1875-öt követő időszakban – a brit-zulu háború kitöréséig – évente több ezer fegyver és jelentős mennyiségű lőszer került felvásárlásra Lourenço Marquesben.532 A mozambiki alkonzul úgy becsülte, hogy 1875 és 1877 között átlagosan 20.000 puska és a hozzá tartozó lőszer, valamint 10.000 hordó puskapor érkezett évente, s ezek háromnegyede Zuluföldön, illetve a pedik között került értékesítésre. Ez az adat ugyanakkor nehezen egyeztethető össze azzal, amelyik szerint az 1879-ben kitört háború időszakában a zuluk csupán 8.000 lőfegyverrel rendelkeztek.533 A MacMahon döntést követően a britek érdeklődését Delagoa-öböl kapcsán elsősorban éppen a zulukkal folytatott fegyverkereskedelem tartotta fenn. Látszólag kizárólag a zuluk felfegyverzése ellen emelték fel a hangjukat, valójában azonban a háttérben más megfontolások is vezették őket. Így nem nézték jó szemmel a portugál telep anyagi megerősödését sem. A portugálok a britek katonai beavatkozásától tartva végül egyezséget kötöttek velük 1878 februárjában. Ennek értelmében megtiltották a fegyverek és lőszerek

528 Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter telegráf üzenete Sir Bartle Frere fokföldi kormányzóhoz. 1878. október 1. In: CO 879/14/6: 262. 529 HARRIES 1977: 69. 530 Henry E. O’Neill mozambiki brit konzul levele Lord Salisbury külügyminiszter részére. 1879. augusztus 5. In: CO 879/17/4: 4.; HARRIES 1994: 84. 531 Henry Francis Fynn határügynök jelentése J. Ayliff megbízott afrikai ügyekért felelős natali gyarmati titkár részére. 1876. augusztus 1. In: CO 879/10/11: 151. 532 HARRIES 1983: 15-16. 533 T. Thompson alkonzul jelentése Henry E. O’Neill mozambiki konzul részére. 1879. szeptember 22. In: CO 879/17/4: 6.; BALLARD 1985: 86-87.; GUY 1971: 560.

119 értékesítését.534 1878 júliusában ugyan zulu küldöttség érkezett Lourenço Marquesbe, de nem sikerült elérniük a tilalom feloldását.535 Bár a Lourenço Marquesre vonatkozó brit-portugál megállapodás elvágta Cetshwayo legfőbb fegyverbeszerzési lehetőségét, mindazonáltal a zuluk fegyverellátási útvonalait ezzel sem sikerült teljesen felszámolni, hiszen továbbra is lehetőségük volt fegyvereket beszerezni a gaza uralkodótól, Umzilától Inhambanén keresztül.536 Cetshwayo reálisan mérte fel, hogy a teljes zuluföldi kereskedelem ellenőrzéséhez nincs elegendő ereje, ezért csak bizonyos stratégiailag fontos javak forgalmazásának monopolizálására törekedett. Ilyen terület volt uralomra jutását megelőzően a fegyverkereskedelem.537 Dunn segítségével Cetshwayo szabályozni tudta a Zuluföldre áramló fegyverek mennyiségét és azok elosztását, így elsősorban saját frakciója tagjai között terjedtek. 1873- ra a zulu uralkodó 600 harcossal rendelkezett, akik már lőfegyverekkel bírtak, emellett – szükség esetén – számíthatott Dunn 200 fegyveresére is. Mivel Dunn legfőbb patrónusa az uralkodó volt, ezért nem állt érdekében ezeket a megkötéseket kijátszani. Éppen ezért Zuluföldön csak Cetshwayo koronázását követően terjedhettek el a lőfegyverek szélesebb körben, mivel ekkor ezt az uralkodó maga is támogatta és engedélyezte.538 Az 1870-es években a lőfegyverek használatára gyakran a brit hadsereg dezertőr katonái tanították meg a zulu harcosokat. A fegyverek karbantartását szoto fegyverkovácsok végezték, s arra is találunk utalást a forrásokban, hogy Delagoa-öbölbeli fegyverkovács is dolgozott Zuluföldön. Mivel Cetshwayo elégedetlen volt a külföldről beszerezhető lőpor mennyiségével, ezért igyekezett ezt azzal kiegészíteni, hogy saját fővárosában lőpormalmot is felállított, így helyben is készített lőport, bár vélhetően gyengébb minőségben.539 A rendelkezésre álló dokumentumok alapján nehezen megállapítható, hogy az 1870-es évek folyamán miért estek drasztikusan a zuluföldi fegyverárak. Ezt önmagában a növekvő verseny nem kellőképpen magyarázza. Egyfelől lehetséges, hogy egész egyszerűen a piaci igények telítődtek, ám az sem elképzelhetetlen, hogy a zuluk idővel tisztábban látták, hogy

534 Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó memoranduma. 1878. október 6. In: CO 879/14/6: 459.; Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter levele Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1878. május 16. In: BPP C.2144: 15. 535 Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1878. október 11. In: BPP C.2220: 311.; COPE 1967: 79. 536 HARRIES 1983: 16. 537 BALLARD 1985: 85. 538 MOODIE 2014: 40.; BALLARD 1980A: 88-89. 539 LUDLOW 1882: 133.

120 a számukra felkínált lőfegyverek meglehetősen elavultak, s így csekély anyagi értéket képviselnek.540 A zulu harcosok azonban hiába szereztek be egyre nagyobb számban lőfegyvereket, továbbra sem alkalmaztak olyan taktikákat és stratégiákat, melyekkel jobban ki lehetett volna aknázni az ezekben a fegyverekben rejlő lehetőségeket.541

20. Migráns munkaerő

Mielőtt rátérnék az angol-zulu háború közvetlen előzményeinek ismertetésére, még egy területre érdemes külön is kitérni, mely jelentős mértékben meghatározta Natal és Zuluföld kapcsolatait, valamint a két terület gazdasági életét az 1860-as évektől kezdődően. Három új faktor változtatta meg Dél-Afrika megítélését az évtized végén, s hozott változást a gyarmatügyi irányítás hozzáállásában is. A három új faktort az ásványi kincsek felfedezése, az állandósuló migrációs útvonalak kiépülése és a rabszolga-kereskedelem ellen folytatott harc jelentette. Mint azt láthattuk, Nyugat-Grikvaföld területén 1866-ban találtak gyémántot. A gyémántbányák munkaerőigénye sokáig meghaladta a kínálatot, így a bérek olyan magasra nőttek, melyekkel sem Natal, sem Fokföld területén semmilyen más munkaág nem kelhetett versenyre. Az új brit kormányzat pedig különösen is szívügyének tekintette a megfelelő mennyiségű munkás biztosítását, így mindent megtettek a munkavállalók odacsábítása érdekében.542 A munkások nagy részét a közeli szoto csoportok tették ki, ám meglepően nagy számban érkeztek afrikaiak sokkal távolabbi területekről is. Így például Natal összefüggésében elsősorban a tongák emelhetőek ki.543 Natal területén különösen 1869 és 1874 között érződött a munkaerőhiány, hiszen ezekben az esztendőkben a gyarmat már kilábalt a korábbi gazdasági válságból, ugyanakkor nem indult még meg ismételten a korábban Indiából importált munkaerő újbóli beáramlása. Theophilus Shepstone a munkaerő probléma orvoslása érdekében már jóval korábban javasolta a tonga munkaerő importálását, s elképzelésében a natali végrehajtó tanács többi tagja is támogatta. Ennek nyomán fogadta el a natali törvényhozó tanács az 1859. évi 13.

540 Utóbbit sugallja a mozambiki konzul jelentése mellett Sir Arthur Cunynghame leírása is. Henry E. O’Neill mozambiki brit konzul levele Lord Salisbury külügyminiszter részére. 1879. augusztus 5. In: CO 879/17/4: 5.; CUNYNGHAME 1879: 156. 541 GUY 1971: 560-561. 542 ETHERINGTON 1979: 239-240. 543 BALLARD 1978: 25.

121 törvényt, melynek értelmében legalizálták a tonga munkavállalók natali tartózkodását, amennyiben három éves munkaszerződést írtak alá.544 A felvetés már ekkor sem volt új keletű. Elsőként az 1852-1853 között tevékenykedő afrikai ügyekkel foglalkozó bizottság tett hasonló javaslatot. Később, 1858-ban telepesek egy csoportja ugyanezt kérvényezte az alkormányzótól.545 Mivel Cetshwayo egyre növekvő hatalmának egyik forrását éppen a tonga alávetett csoportok adói jelentették, ezért a zulu hercegnek nem állt különösebben érdekében ezeknek a migrációs elképzeléseknek a támogatása. John Dunn útján ugyan tájékoztatta a natali kormányzatot, hogy nem fogja akadályozni az ilyen munkavállalói csoportok áthaladását Zuluföldön, ugyanakkor azonban attól tartott, ha túl sokan kelnek útra, akkor nem maradnak elegen otthon ahhoz, hogy a zuluk számára átadandó éves adót összegyűjtsék. A natali telepesek dühösen reagáltak a megnyíló gyémántbányák munkaerő elszívó hatására. Ennek ellensúlyozására 1872 végén Durban-ben Munkás Ligát hoztak létre, azzal a feladattal, hogy lehetőleg minél élénkebbé tegyék a munkaerő áramlását a szomszédos területekről. Lourenço Marques portugál kormányzója engedélyezte, hogy Delagoa- öbölben lakhelyeket építsenek a belső területekről érkező afrikaiak számára, akik itt várakozhattak, míg hajóval Durban-be szállították őket. Eleinte a liga John Dunnra támaszkodott, ám megszakították vele a kapcsolatot, mikor rájöttek, hogy a maga hasznára is köt külön megállapodásokat. Később Theophilus Shepstone-nal működtek együtt egyre szorosabban. A korszakban három fő migrációs útvonal létezett a térségben. Az első Transvaalon keresztül vezetett, ám ez az út nehéz volt és végig az afrikaiakkal szemben ellenséges területen haladt keresztül. A második útvonal Mozambik part menti területeiről indulva Zuluföldön keresztül érte el Natalt, ezt igyekezett kezében tartani a zulu szakaszon John Dunn és Cetshwayo. A harmadik útvonal a kettő között nagyjából félúton haladt, pontosan a Transvaal és Zuluföld között húzódó vitatott területen át. Itt a nehézséget egyértelműen a terület bizonytalan politikai helyzete okozta, s a korszakban ez a tényező mindvégig jelentős mértékben korlátozta használhatóságát. 1872-ben a külügyminisztérium bejelentette, hogy szándékában áll szerződést kötni a zanzibári szultánnal a rabszolga-kereskedelem felszámolása érdekében. Lord Granville

544 BALLARD 1978: 30-31. 545 HARRIES 1977: 61.

122 külügyminiszter a feladatra a volt bombay-i kormányzót Sir Bartle Frere-t választotta. A fegyveres fenyegetés hamarosan meg is hozta eredményét.546 Natal szerette volna az ilyen módon felszabaduló rabszolgák munkaerejét hasznosítani. A külügyminisztérium ebben támogatta is őket. A gyarmatügyi minisztérium is egyetértett azzal, hogy elsősorban a dél-afrikai területek munkaerőigényét kell kielégíteni. A politikai széttagoltság azonban jelentős akadályát képezte a munkaerő biztosítás eredményességének. Az afrikai királyságok, a búr köztársaságok, a mozambiki portugálok, és az egymással is vetélkedő angol gyarmatok eltérő érdekei nem szolgálták ezt a célt. Natal esetében a portugálok és a zuluk jelentették a legnagyobb akadályt. Shepstone 1873- as diplomáciai missziója Zuluföldön enyhített a problémán.547 Shepstone-nak sikerült megállapodnia az immáron egyedüli zulu uralkodóval, Cetshwayóval a tonga átutazó munkások ügyében.548 John Dunn nyert megbízást a munkások toborzására és zuluföldi átkelésük felügyeletére. 1874 februárjában kinevezték őt a „zuluföldi emigránsok védelmezőjének”, és pozíciója kapcsán 300 fontos éves fizetést is kapott a natali kormánytól.549 Dunn öt állomást kívánt felállítani az útszakaszon, ahol élelem és szállás várta az átutazókat. Az állomások sorának két végpontját a két határfolyó, a Thukela és a Hluhluwe jelentette. A határhoz közel élő zulu főnök Somkhele utasítást kapott Cetshwayótól, hogy embereivel ne tartsa fel az áthaladókat. Azzal, hogy Dunn a felállított állomásokon megfelelő mennyiségű élelmiszert biztosított, elkerülhetővé vált az, ami a korábbi években sok gondot okozott. Jelesül, hogy a tongák megdézsmálták az útjukba eső zulu településekhez tartozó kerteket, ezzel elégedetlenséget és összetűzéseket szítva. St. Lucia-tó környékén számos kisebb tonga közösség élt, akiknek felügyelete Somkhele feladatát képezte.550 Az egyik legbefolyásosabb tonga vezető a térségben Noziyingili volt, aki katonai és gazdasági téren is együttműködött a zulu uralkodókkal.551 A zulu befolyáson túl Dunn a tonga vezetőknek adott ajándékok révén is igyekezett serkenteni a munkavállalási hajlandóságot.552

546 Ugyanakkor a térség rabszolga-kereskedelmének teljes felszámolása sokkal hosszabb folyamat volt, ami egészen a századfordulóig elhúzódott. KICSINDI 2018: 63. 547 ETHERINGTON 1979: 241-244. 548 Theophilus Shepstone beszámolója Cetshwayo koronázásáról. In: BPP C-1137: 20.; MOODIE 2014: 47.; BALLARD 1983B: 113.; LABAND 1997: 180.; MORRELL 1996: 41. 549 MOODIE 2014: 52.; HARRIES 1994: 24. 550 BALLARD 1978: 35-36.; BALLARD 1985: 106-107. 551 Bikwayo kaNoziwawa beszámolója. 1903. október 11. STUART 1976: 63-64. 552 BALLARD 1985: 108

123 Dunn javaslatára Shepstone 1874-ben kinevezte J. F. Jacksont a Thukela déli partjára bevándorlási felügyelőnek. A folyamatot lépésről-lépésre szabályozták az 1871. évi 15. törvényben.553 A munkáltatóknak munkásigényüket Pietermaritzburgban kellett jelezniük a „Bevándorlók Védelmezőjénél” (Protector of Immigrants).554 Az általa kiadott engedélyt futárnak kellett elvinnie John Dunnhoz. Az érkező munkavállalókat regisztrálták és ellenőrizték a Tugelához érve. A bevándorlási felügyelő kötelessége volt, hogy hírnököt küldjön a legközelebbi elöljáróságra annak érdekében, hogy szabad átvonulásuk legyen az érkező munkavállalóknak. Ennek költségét a munkaadók fedezték. Igazából az új törvényi szabályozás sem érte el célját. 1877-ben Shepstone szóvá is tette, hogy az 1.345 tonga munkavállaló közül, aki a vasútépítkezéseknél helyezkedett el, 1.232 fő független munkástoborzók révén került beszervezésre s nem a kormányzati program keretében.555 1873-tól kezdődően – az állomásrendszer kiépülése után – évről-évre egyre nagyobb számban érkeztek Natal területére tonga munkavállalók. Már 1874-ben számuk megközelítette a 2.500 főt. A csúcsot az 1878. esztendő jelentette több mint 5.000 fővel. Az 1873 és 1876 között érkezőket leginkább a cukornádültetvényeken alkalmazták. Az évtized második felében a vasútépítések – elsősorban a Durban és Pietermaritzburg közötti szakasz elkészítése – növelték még tovább a munkásigényt.556 Az ezeken az építkezéseken alkalmazott munkavállalók mintegy felét tették ki a tongák.557 A vasúti építési munkákat felügyelő Arthur Jesse Shepstone egy fontot fizetett Cetshwayónak minden tonga munkavállaló után. Emellett a zulu uralkodó előre megegyezett a Zuluföldön átvonulókkal abban is, hogy visszatérve a fizetésük egyharmadát átadják neki. Ily módon Cetshwayo könnyűszerrel tudta ellensúlyozni a beáramló éves tonga adómennyiség csökkenését. Az üzlet jövedelmezőségére utal, hogy a zulu uralkodó egészen 1879-ig együttműködött ezen a téren a natali hatóságokkal és munkáltatókkal.

553 Ezzel gyakorlatilag az 1859-es törvényt kívánták felülírni, ami nem bizonyult sikeresnek a munkavállalók bevándorlásának szabályozása terén. HARRIES 1977: 63.; BALLARD 1980B: 157. 554 BALLARD 1980A: 78. 555 HARRIES 1977: 63. 556 BALLARD 1978: 37-39. 557 HEYDENRYCH 1985: 56.

124 Míg az afrikai munkavállalók az évtized elején 5-10 shilling fizetést kaptak havonta a natali cukornádültetvényeken, addig az évtized közepére ez az összeg már átlagosan 15 shillingre nőtt. A vasúton pedig 1 fontot is lehetett keresni.558 A kormányzati munkaerőtoborzó programon kívül egyéni munkástoborzók is tevékenykedtek a határon, akik regisztráció nélkül vitték át beszervezett embereiket, sokszor a zulu uralkodóval és John Dunnal együttműködve. Tevékenységük aláásta a kormányzat ellenőrzési szándékát, s ezáltal nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1871-es törvény sem tudta betölteni feladatát, s a munkások beáramlása egyre kaotikusabbá és ellenőrizhetetlenebbé vált az angol-zulu háború kitörését megelőző esztendőkben.559

21. Az angol-zulu háború előkészületei

Thesiger 1878. augusztus 6-án érkezett Durban-be, ahol hozzáfogott a lehetőségek katonai szemmel való áttekintéséhez. Natal északi határa teljesen védhetetlen volt egy esetleges zulu támadás esetén, ezért Frere-hez hasonlóan úgy látta, csupán a megelőző csapás jöhet szóba sikerre vezető stratégiaként.560 Jelentésében azt is leszögezte, hogy az eredményes invázió megköveteli minimum 6.000 „bennszülött” önkéntes felfegyverzését, valamint két további birodalmi zászlóalj bevonását.561 Hicks Beach október közepén jelezte Frere-nek, hogy nem kívánnak újabb csapatokat Dél-Afrikába küldeni, és Londonban úgy vélik, hogy tárgyalásos úton elkerülhető a zulukkal való háború. Bulwer szintén ellenezte a katonai beavatkozás gondolatát és mindent megtett annak érdekében, hogy keresztezze Frere ezirányú terveit.562 Zuluföldön ez idő tájt 200.000-300.000-en vallották magukat Cetshwayo alattvalóinak, s közel 50.000 harcossal bírt 35 amabuthóba szervezve. Ebből körülbelül 40.000 ember alkotta az aktív, harcra kész alakulatokat. Az uralkodó nem kívánt kétesélyes háborút indítani senki ellen sem, azonban döntéshozatali szabadságának gyakorlását idővel

558 Sir Henry Bulwer natali alkormányzó levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1878. augusztus 23. In: BPP C.2220: 171. 559 Michael H. Gallwey natali főügyész jelentése. 1878. augusztus 22. BPP C-2220: 172-173.; BALLARD 1978: 40-41.; BALLARD 1980A: 90. 560 F. W. Sullivan sorhajókapitány jelentése az Admiralitás részére. 1878. augusztus 12. In: BPP C.2220: 135-136.; Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó feljegyzései a zulu katonai rendszerről. 1879. február 3. In: CO 879/14/10: 3. 561 Frederic Thesiger dél-afrikai katonai főparancsnok memoranduma. 1878. szeptember 28. In: CO 879/14/6: 430-432. 562 Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1878. szeptember 10. In: BPP C.2220: 232-233.; Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter levele Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó részére. 1878. október 17. In: BPP C.2220: 273.; HEADLAM 1963: 485.

125 megnehezítette a tény, hogy az ifjú, tapasztalatlan harcosok egyre inkább háborúra vágytak.563 Az elégedetlenkedők lecsillapítására 1876 szeptemberében büntető expedícióra került sor a tongák egyik települése ellen,564 és az ebben részt vevő Dlondlo és Dloko amabuthók ezt követően jogot nyertek a családalapításra, s ebből a célból a női amabuthók közül, a náluk jóval fiatalabbakból álló Gcugce korcsoportot szemelték ki. Az ide tartozó hajadonok azonban az ifjabb amabuthókból bírtak kiszemeltekkel, ezért tiltakoztak a döntés ellen. Cetshwayo ennek hatására parancsba adta, hogy mindazokat, akik a Gcugce tagjai közül más amabuthók férfijaival találnak, azonnal végezzék ki, szüleik marháit pedig kobozzák el. A parancs hatására – szigorú szülői beavatkozás mellett – a legtöbb lány beletörődött sorsába, ugyanakkor néhányukat ki kellett végezni és sokan Natalba, illetve Transvaalba menekültek a nem kívánt házasságok elől.565 Mikor ezt Sir Henry Bulwer szóvá tette az 1873-as koronázási ígéretekre hivatkozva, Cetshwayo válaszában hangsúlyozta, hogy Zuluföld független terület s Natallal mindenben egyenrangú. Ahogy ő fogalmazott: „Miért beszél nekem Natal kormányzója a törvényeimről? Tán én Natal területére megyek és diktálom az ő törvényeit? Nem kötelességem egyet érteni semmilyen törvénnyel, vagy paranccsal sem, ami Natalból érkezik. ... Az embereim nem hallgatnak rám, amíg meg nem ölöm őket, s bár szeretnék az angolok barátja lenni, azzal nem értek egyet, hogy átadjam az embereimet, s az általuk küldött törvények szellemében kormányozzam őket.”566 1877 nyarán jelentkeztek az első komolyabb jelek arra nézve, hogy a háború elkerülhetetlen. Ekkor ugyanis a határviták miatt kialakult bizonytalan helyzet láttán a zuluk közt térítő munkát végző misszionáriusok szinte mindegyike elhagyta Cetshwayo területeit és az európaiak között maguk is a háborút sürgetők pártjára álltak, annak ellenére, hogy nem érte őket inzultus zulu részről.567

563 HAGGARD 1882: 17-18.; GUY 1983A: 33.; GUY 1983B: 49.; LABAND 2007: 65. 564 Itt érdemes kiemelni, hogy Cetshwayo nyugtalankodó harcosai lecsillapítására sokkal nagyobb expedíció indítását tervezte a szvázikkal szemben. A hadjáratot ugyanakkor Natal engedélyével szerette volna megindítani, azonban ezt többszöri kérésre sem adták meg neki, ezért kényszerült erre a jelentéktelen akcióra. HAGGARD 1882: 20.; MARTINEAU 1895: 232. 565 John Wesley Shepstone afrikai ügyekért felelős natali megbízott gyarmati titkár jelentése a zuluföldi állapotokról. 1876. október 11. In: CO 879/10/11: 267.; COPE 1995A: 149. 566 Sir Henry Bulwer natali alkormányzó üzenete a zulu uralkodó számára. 1876. október 3. In: CO 879/10/11: 268-269.; Cetshwayo válasza Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1876. november 2. In: CO 879/10/11: 292.; COPE 1985: 16. 567 Ugyanakkor elégedetlenségüknek megvolt a maga oka. Egyfelől a térítő munka nagyon nehezen ment, mivel az erős atyai hatalom sokszor meggátolta, hogy az amúgy nyitott fiatalok felkeressék a missziósállomásokat, és maga Cetshwayo is inkább csak megtűrte őket, de semmilyen módon nem segítette

126 1877 és 1878 folyamán három olyan önmagában jelentéktelen incidensre is sor került, ami elmérgesítette az angol-zulu viszonyt és végső soron a Frere által áhított casus bellit szolgáltatta.568 Ezek közül az első Mbilini esete volt. Mbandzeni ült a szvázi trónon, azonban testvére Mbilini magának követelte a hatalmat és megszerzése érdekében szövetségre lépett Cetshwayóval. Mbiliniről azonban hamarosan kiderült, hogy egy gátlástalan kalandor, aki válogatás nélkül támadott meg zulu és szvázi településeket, valamint búr farmokat. Cetshwayo figyelmeztette őt, hogy hagyjon fel pusztító tevékenységével, és mikor Mbilini erre nem volt hajlandó, akkor a zulu uralkodó levette róla kezét. A búrok így a zuluk ellenlépéseitől való félelem nélkül csaphattak le rá, azonban akciójuk sikertelennek bizonyult, Mbilini életben maradt és sikeresen elmenekült.569 1878 júliusában a Rorke’s Drift közelében élő Sihayo nevű induna főfelesége Kaqwelebana viszonyt kezdett más férfiakkal, s erről legidősebb fia, Mehlokazulu tudomást szerzett. Megvitatta a kérdést nagybátyjával, Zuhlulengával és testvéreivel. Végül arra a döntésre jutottak, hogy vétkéért Kaqwelebanának életével kell fizetnie, utóbbinak azonban még sikerült időben Natalba szöknie. Mehlokazulu társaival anyja üldözésére indult, és mikor megtalálták, visszavitték zulu területre, ahol agyonlőtték.570 Bulwer tiltakozott Cetshwayónál és kérte az elkövetők kiadatását, hogy Natalban bírósági tárgyalás során intézzék el ügyüket.571

munkájukat. Ezen kívül a térítőket ugyan nem, de azon keveseket, akik keresztyénekké váltak, valóban bántalmazták, többeket közülük meg is gyilkoltak. Sir Henry Bulwer natali alkormányzó levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1878. április 27. In: BPP C.2144: 60. 568 Mint arra már korábban utaltam, a natali határ egy esetleges zulu támadás esetén védtelen lett volna, így mind Thesiger, mind Frere megelőző csapásban gondolkodott, és tervük kivitelezéséhez csupán ürügyre volt szükségük, melyet az alábbiakban taglalt apróbb incidensek szolgáltattak számukra. HAGGARD 1882: 17. 569 1879-ben, az angol-zulu háború időszakában vesztette életét egy összecsapás során. Sir Henry Bulwer natali alkormányzó levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1877. január 12. In: CO 879/11/2: 52.; C. Boast, Newcastle helyben lakó elöljárójának levele Melmoth Osborn részére. 1877. május 15. In: CO 879/11/15: 66.; Evelyn Wood jelentése a katonai titkárság részére. 1879. április 22. In: BPP C.2367: 160.; Cetshwayo üzenete Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó számára. 1880. május 8. In: BPP C.2695: 48.; COLENSO 1880: 203-204.; LABAND 1987: 9; 22. 570 Mtshayankomo kaMagolwana közlése. 1922. január 15. In: STUART 1986: 128.; W. H. Beaumont newcastlei elöljáró jelentése az afrikai ügyekért felelős natali gyarmati titkár részére. 1878. augusztus 23. In: CO 879/14/6: 290. 571 1875-ig az ilyen cselekedet legálisnak számított, hiszen a feleséget férje tulajdonának tekintették, tehát az elszökött asszonyokat a brit hatóságok visszaszolgáltatták a zuluknak. 1875-ben azonban Bulwer megtiltotta az ilyen jellegű kiadatásokat, így ennek fényében a Natal területére átlépő Mehlokazulu törvénytelenül járt el. Sir Henry Bulwer natali alkormányzó üzenete Cetshwayo részére. 1878. augusztus 1. In: BPP C.2220: 126.; Sir Henry Bulwer natali alkormányzó üzenete Cetshwayo részére. 1878. augusztus 16. In: CO 879/14/6: 292- 293.; PARR 1880: 139-140.; COLENSO 1880: 196.

127 Ugyanebben az évben egy brit mérnököt és egy brit kereskedőt, D. Smitht és W. H. Deightont vont kérdőre egy zulu őrjárat, hogy mi járatban vannak zulu területen. Miután nagy nehezen kivették szavaikból, hogy Natal felől utakat szeretnének építeni, s ennek előkészítéseként mérik fel a terepet, elengedték őket.572 Hicks Beach válasza ellenére Frere nem mondott le terveiről, és november elején Bulwer engedélyezte Thesigernek, hogy Natal területén önkénteseket toborozzon magának.573 Ugyanakkor Cetshwayót arról értesítette, hogy a határra vonatkozó végleges határozat felolvasására a Thukela alsó folyásánál kerül majd sor december 11-én.574 A kitűzött napon nem csupán három kijelölt induna érkezett a helyszínre, hanem a telepesekkel való tárgyalásokban jártas Dunn is. A britek képviseletében már várta őket John Wesley Shepstone, Charles Brownlee, Henry Francis Fynn575 és Frederick Forestier- Walker ezredes. Frere módosításai ellenére a bizottsági határozatok nagyobbrészt érvényben maradtak. Azok a búr farmerek, akik a zulu fennhatóság alá tartozást nem kívánták vállalni, kártérítésben részesültek, akik pedig maradni szándékoztak, azok biztonságát a brit korona garantálta.576 A szerződés szövege alapvetően a zuluk megelégedésére szolgálhatott, azonban felolvasása után John Shepstone belekezdett egy másik dokumentum, a brit ultimátum ismertetésébe.577 Cetshwayóval szemben három követelményt támasztottak, melyeknek húsz napon belül kellett eleget tennie:

1. Sihayo testvérét, Zuhlulengát és fiait ki kell szolgáltatnia a natali hatóságoknak. 2. Mehlokazulu tetteiért 500 marhát kell átadnia. 3. A Smith mérnökkel szembeni inzultáció miatt újabb 100 marhát követeltek tőle.

572 W. H. Deighton levele W. D. Wheelwright, Umvoti körzet helyben lakó elöljárójának részére. 1878. szeptember 25. In: BPP C.2260: 43.; Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1878. október 6. In: CO 879/14/6:456.; LABAND 1997: 192.; BHEBE 1989: 173.; PARR 1880: 149.; COLENSO 1880: 207-208. 573 Lord Chelmsford jelentése Frederick Stanley handügyminiszter részére. 1878. november 3. In: BPP C.2220: 360.; THOMPSON 2006: 7-8. 574 Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1878. november 25. In: BPP C.2222: 107.; Sir Henry Bulwer natali alkormányzó üzenete Cetshwayo részére. 1878. november 16. In: BPP C.2308: 16-17. 575 A naplójáról híres port natali telepes azonos nevű fiáról van szó. 576 A határvita kérdésében hozott döntés. Ismertetve: 1878. december 11-én. In: BPP C.2222: 201-203.; MARTINEAU 1895: 242. 577 A teljes üzenet a brit parlamenti iratok között is megtalálható. Az ultimátum pontjait több szerző is közli, ezek közül az egyik legkorábbi összefoglalás Frances E. Colenso könyvében található. Sir Henry Bulwer natali alkormányzó üzenete Cetshwayo részére. 1878. december 11. In: BPP C.2222: 203- 209.; COLENSO 1880: 237-238.

128 További tíz feltételt 30 napon belül kellett a zulu uralkodónak teljesítenie:

1. Mbilinit át kell adni a transvaali hatóságoknak. 2. Senkit sem szabad a jövőben nyílt tárgyalás és a Cetshwayóhoz való fellebbezés lehetősége nélkül halálra ítélni. 3. A zulu hadsereget fel kell oszlatni. 4. A zulu katonai berendezkedést fel kell számolni és helyére egy új rendszert állítani a britekkel történt konzultációt követően. 5. Minden nagykorúságát elért zulunak jogában áll szabadon házasodni. 6. A hittérítők, és a keresztyénné vált zuluk visszatérhetnek a missziósállomásokra. 7. A misszionáriusok szabad tanítását nem lehet gátolni. 8. Brit diplomáciai képviseletet kell létesíteni Ulundiban. 9. Minden európaiakat is érintő kérdés megtárgyalására nyilvánosan kell sort keríteni, és itt a brit megbízott, valamint a zulu király jelenléte egyaránt szükséges. 10. A brit megbízott jóváhagyása nélkül senkit sem lehet Zuluföldről kiutasítani.

Frere úgy állította össze a követeléseket, hogy azoknak határidőn belüli teljesítésére esélye se legyen Cetshwayónak, és Londont is oly módon értesítette, hogy már ne tudjanak közbeavatkozni. Henry Rider Haggard nyersen, minden köntörfalazás nélkül vall erről munkájában, amikor arról ír, hogy a háborút London tudta és beleegyezése nélkül indították.578 Erre utal John Wesley Shepstone visszaemlékezése is, aki annak idején javasolta, hogy az ultimátum pontjainak végrehajtását ne kössék konkrét határidőhöz, s ebben Henry Bulwer alkormányzó is támogatta őt. A kérdés kapcsán azonban Sir Bartle Frere hajthatatlannak bizonyult.579 Hicks Beach ezek után nem tehetett mást, minthogy biztosította a kért két zászlóaljat.580 Frere meg volt győződve arról, hogy a zuluk megosztottak, s éppen ezért könnyű dolga lesz velük a brit katonáknak. Valójában azonban az elitréteg hatalmára a valódi fenyegetést nem az uralkodó, hanem a külső erők jelentették, amivel ők is tisztában voltak. Éppen ezért a háború kitörése sokkal inkább még közelebb hozta és egységbe tömörítette őket. Hiszen a zulu vezetők nem teljes függetlenségre és elszakadásra törekedtek. Csupán azt szerették

578 HAGGARD 1882: 27.; BUCKLE 1920: 422. 579 John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 8. In: STUART 2001: 287. 580 Hozzátehetjük, a Dél-Afrikában állomásozó alakulatok számának megnövelésére már novemberben ígéretet tett, ám akkori levelében határozottan hangsúlyozta, hogy erre a lépésre tisztán védelmi szempontokból került sor, s nem azért, hogy a britek támadólag lépjenek fel a térségben. Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter levele Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó részére. 1878. november 11. In: BPP C.2220: 320.

129 volna, ha saját területeiken minél nagyobb autonómiát élvezhettek volna, s ezzel egyidejűleg az állam ügyeire is jelentős ráhatással bírtak volna.581 Ulundit a zulu követek csak két héttel később érték el a folyók megáradása miatt, és a követelések nagy részének teljesítése szóba sem került.582 Cetshwayo tanácsadói hajlandóak lettek volna a marhákat és Mehlokazulut átadni, de ennél többet ők sem kívántak teljesíteni. Ugyanakkor Mehlokazulu a Gobamakhosi ibutho indunája volt, és társai nem kívánták elveszteni parancsnokukat, s ebben az uralkodó is támogatta őket. Így végső soron pusztán a marhák összegyűjtéséhez fogtak hozzá.583 Cetshwayo az ultimátum 20 napos végrehajtásának határidejét szerette volna meghosszabbítani, ám ehhez Frere nem járult hozzá. Az uralkodó kérése valójában a halogatásról szólt. A brit haderő nagysága nem győzte meg arról, hogy komoly fenyegetéssel áll szemben. Bár a háborút feleslegesnek érezte, ám egyáltalán nem megnyerhetetlennek.584 Dunn december végén Thesiger felkeresésére indult. Ennek kapcsán látta a britek előkészületeit és az is világossá vált számára, hogy a háborúban nem maradhat semleges, ezért összegyűjtve embereit és jószágait átkelt a Tugelán, hogy felajánlja szolgálatait a brit katonai parancsnoknak.585 Frere 1879. január 4-én hivatalos közleményt adott ki arról, hogy amennyiben Cetshwayo január 11-éig nem teljesíti a követeléseket, a brit haderő megkezdi előrenyomulását.586 Mivel a kitűzött napig nem történt érdemi előrelépés a követelések teljesítése terén, ezért megindult a brit invázió.587

581 COPE 1985: 30.; GUY 1994: 49-50.; LABAND 1992: 14. 582 Ugyanakkor Cetshwayo jóval hamarabb értesült a feltételekről John Dunn személyes hírnökein keresztül. Éppen ezért már december 18-án kérte a határidő meghosszabbítását arra hivatkozva, hogy a fontosabb kérdések kapcsán nem hozhat egyedül döntést, a marhák összegyűjtése pedig időbe telik és az esőzések miatt az út megtétele is tovább fog tartani. John Dunn levele John Wesley Shepstone natali afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár részére. 1878. december 18. In: BPP C.2222: 227. 583 VIJN 1880: 16-17.; Mkando kaDhlova beszámolója. 1902. augusztus 17. STUART 1982: 179.; Ndukwana kaMbengwana közlése. 1900. december 2. In: STUART 1986: 341. 584 Hasonló kérést a zulu követek már az ultimátum felolvasásakor megfogalmaztak. Charles Brownlee beszámolója Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó részére. 1878. december 16. In: BPP C.2222: 216-217.; John Dunn levele John Wesley Shepstone részére. 1878. december 18. In: BPP C.2222: 227.; Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó válasza John Dunn levelére. 1878. december 24. In: BPP C.2222: 227.; Lord Chelmsford levele Frederick Stanley hadügyminiszter részére. 1878. december 22. In: WO 32/7705.; John Dunn levele John Wesley Shepstone részére. 1878. december 30. In: BPP C.2142: 12.; BALLARD 1985: 132. 585 Hozzátehetjük, nem teljesen minden külső befolyás nélkül döntött így. Frederic Thesiger ugyanis megfenyegette, hogy zuluföldi vagyonát elkobozzák és a háború után nem engedélyezik visszatérését sem, ha nem áll a britek oldalára. John Dunn levele John Wesley Shepstone részére. 1878. december 24. In: BPP C.2142: 10.; BALLARD 1985: 12.; MOODIE 2014: 92. 586 Sir Bartle Frere dél-afrikai főbiztos hivatalos közleménye a natali lakosok részére. 1879. január 4. In: BPP C.2242: 13-14. 587 MORRIS 1998: 286-291.

130 A mennydörgés, mely a szabadban robban ki Ahol mimóza és akácfák [vannak], ott nincsen Kis ágacska a tűz megállítására Amit Matshonga588 és Gqelemana589 gyújtott meg.590

588 Joshua Walmsley kapitányról van szó, aki tisztéből fakadóan jelentette Mehlokazulu helytelen magatartását. 589 Egy zuluföldi missziós állomás neve. Cetshwayo tűrte, de nem támogatta, hogy misszionáriusok dolgozzanak zulu területen. Mint azt láthattuk, az ultimátum egyik kikötése az volt, hogy engedélyezzék a misszionáriusok számára a Zuluföldön való tanítást. 590 Részlet Cetshwayo izibongójából. NYEMBEZI 1948B: 173.

131 III. Theophilus Shepstone és a natali „bennszülött” politika

1. Bevezetés

Sir Theophilus Shepstone személye Dél-Afrika és különösen is Natal 19. századi történetét vizsgálva megkerülhetetlen. Annak ellenére, hogy a témában kutatók sok információt összegyűjtöttek róla, a mai napig némiképp enigmatikus figurája Dél-Afrika múltjának. Ez abban is megmutatkozik, ahogy korról-korra viszonyultak hozzá. Saját kortársai és a közvetlen utókor nem értékelte sokra az általa elért – a szemükben kétesnek tetsző – eredményeket. Szerepének megítélése az 1970-es évektől kezdett egyre inkább pozitív irányba billenni és ennek hatására hirtelen antihősből hőssé avanzsált. Ugyanakkor sok szempontból a kritikai hangnem – a fenti tendenciával párhuzamosan – továbbra is megmaradt, mivel sokan az általa kidolgozott natali „bennszülött” politikában vélték és vélik felfedezni az apartheid korszak közvetlen előképét. A róla alkotott kép tehát mára árnyalódott, komplexebbé vált, ám ennek ellenére számos kérdőjel maradt. Ennek legfőbb oka abban áll, hogy Shepstone zárkózott, óvatos egyénisége nem engedte, hogy nyíltan írjon gondolatairól, így hátrahagyott írásai nem nyújtanak kellő bepillantást belső gondolatvilágába. Mindeme nehézségek mellett is a natali afrikaiakkal kapcsolatban hozott intézkedések megértésében személye kulcsszerepet játszik. Tulajdonképpen a két téma elválaszthatatlan, szerves egészt alkot, hiszen Natal brit fennhatóság alá kerülésétől kezdődően 30 éven keresztül Shepstone irányította az afrikaiakkal kapcsolatos ügyek intézését, így a kolónia „bennszülött” politikáját gyakorlati szempontból teljes egészében ő alapozta meg és formálta a későbbiekben is.

2. A felkészülés évei

Shepstone 1817-ben született Angliában, a Bristol közelében lévő Westburyben.591 Három éves volt, mikor édesapja, William Shepstone úgy döntött, hogy a család Dél-Afrikában fog letelepedni. A Shepstone család először Grahamstownba költözött, ahol William kőművesként dolgozott. Azonban hamarosan misszionáriusnak állt, hiszen már Angliából való távozásukkor ezt tervezte.

591 CHISHOLM XXIV. 1911: 840.

132 Theophilus ennek köszönhetően – állandó vándorlás mellett – a missziós állomásokon nőtt fel, ahol folyamatos érintkezésben állt a helyi afrikai lakossággal. Ily módon megszerzett gyermek- és ifjúkori élményei erősen meghatározóak voltak későbbi módszereit és nézeteit illetően. Mivel kezdettől fogva afrikaiak között nőtt fel, ezért nagyon hamar elsajátította nyelvüket. Így nem csoda, hogy már 15 éves korában hivatalos missziói tolmácsként alkalmazták. Emellett a metodista misszionáriusnak, William Boyce-nak segédkezett a bibliai szövegek fordításában, valamint a kosza nyelvtan átlátásában.592 17 évesen lépett állami szolgálatba, mikor is tolmácsként kezdett tevékenykedni a hatodik kosza háború idején. Sir Benjamin D'Urban fokföldi kormányzót elkísérte a határvidékre is. Ezekben az években testközelből szerzett arról keserű tapasztalatokat, hogy milyen pusztításra képes egy határ menti háború.593 Ugyanakkor munkája más tapasztalatokkal is megajándékozta. Harry Smith ezredes mellett volt alkalma megtapasztalni, hogy milyen lehetőségek állnak egy tisztviselő rendelkezésére az afrikaiakkal való kapcsolatok kialakítása során. Smith 1835-ben átvette a rövid életű Queen Adelaide provincia kormányzását. Ilyen minőségében megkísérelte a kosza leszármazási alapú főnöki rendszert átalakítani és a főnököket mintegy fizetéses tisztviselőkké formálni.594 Emellett szorgalmazta a koszák közt végzett „civilizációs” misszió kiterjesztését. Ennek három eszközét alkalmazta. Misszionáriusokat küldött az afrikaiak közé, iskolákat alapított a területen, valamint bátorította a kereskedelem megélénkülését és ezen keresztül a pénzalapú csereforgalom meghonosodását.595 Ugyan a kísérletet hamarosan leállították, ám ennek hátterében kevéssé annak sikertelensége, mint inkább anyagilag megterhelő volta állt. A direkt brit irányítás megszűntét követően a területen visszatértek a szerződések rendszeréhez, melyben a független afrikai főnökökkel külön-külön állapodtak meg a békés egymás mellett élés feltételeiben.596

592 GORDON 1968: 42.; MCCLENDON 2002: 6. 593 Kosza háborúknak nevezik összefoglaló módon azokat az afrikai csoportok ellen vívott határ menti, hosszabb-rövidebb csatározásokat, melyek során a brit fennhatóság alá tartozó területek határa egyre inkább északra tolódott Fokföldön a 19. század folyamán. GUY 2012: 8.; GORDON 1968: 86. 594 SMITH 1902: 72. 595 MCCLENDON 2002: 7. 596 MCCLENDON 2004: 349.

133 Shepstone 1838-ban tolmácsként részt vett a natali brit érdekek szolgálatában kiküldött katonai expedícióban is. Ennek során volt alkalma betekinteni a helyi viszonyokba, körülményekbe. 1839-ben már helyben lakó ügynökként tevékenykedhetett a fenguk között Peddie-erőd körzetében. Itt is maradt hét éven keresztül. Először munkája során maga alakíthatta a kapcsolatokat a helyi afrikaiak vezetőivel és a térségben élő telepesekkel.597 Következő állomáshelye Natal lett, ahol 1845 végén nevezték ki a helyi afrikaiakkal való kapcsolattartásért felelős diplomáciai ügynöknek.598 Korábbi tapasztalatai révén méltán kapta meg a posztot és láthatott hozzá, hogy elképzeléseit a gyakorlatba is átültesse.

3. Natal kezdeti „bennszülött” politikája

A tradicionális gyarmati berendezkedés legfőbb eszközei nem mutattak eltérést Afrika szerte, sőt egyes ázsiai területeken is megfigyelhetőek voltak. Ezek a következő elemekből álltak: helyi vezetők megtartása; szokásjog érvényben hagyása; közösségi földbirtoklás. Mint azt majd később láthatjuk, a brit kormányzat Natalban is ezekkel az eszközökkel szerette volna az afrikai alattvalók szemében legitimálni magát. Az egyszerű „bennszülött” lakosság számára egy ideig valóban úgy tűnhetett, hogy főnökeik nem pusztán hatalmukat őrizhették meg, hanem állammal szembeni függetlenségüket is. Jeff Guy ennek a patriarchális berendezkedésének a sikerét pontosan abban látta, hogy az idősebb férfi generációk tagjai azért mutattak tiszteletet a brit uralommal szemben, mert az szavatolta hagyományos hatalmukat a nők és ifjak felett.599 Ugyanakkor a natali „bennszülött” politika formálódása nem Shepstone-nal indult, hanem már évekkel korábban megkezdődött, méghozzá a fent vázolttól egészen eltérő módszerekkel. Mikor a búrok 1840-ben megszállták Natal területét, Pietermaritzburgban ült össze néptanácsuk (Volksraad), amely azonnal foglalkozni kezdett a helyben maradt afrikaiak jelenléte kapcsán felmerült problémákkal. Eleinte a búrok arra számítottak, hogy az afrikaiak elköltöznek az általuk megszállt területekről, azonban általában nem ez történt. Ragaszkodtak megszokott életterükhöz, és ha vissza is szorították őket, helyben maradtak.600 Ugyanebben az időben – ahogy azt korábban láttuk – Mpande trónra kerülése

597 GORDON 1968: 103.; MCCLENDON 2004: 346. 598 Sir Peregrine Maitland fokföldi kormányzó levele Lord Stanley hadügyi és gyarmatügyi miniszterhez. 1845. november 24. In: BIRD II. 1888: 473. 599 MAHONEY 2001: 3. 600 RICH 1981: 31.

134 Zuluföldön újabb afrikai beáramlást eredményezett a natali térségbe, ezzel is súlyosbítva a helyzetet. 1841-re dolgozta ki a Volksraad tervezetét, melyben a teljes afrikai lakosság kitelepítését tűzték ki célul, csupán farmonként 5 család helyben maradását engedélyezve. Egyetlen hatalmas rezervátumot jelöltek ki a Mtamvuna és Mzimvubu folyók között.601 A tanács ugyan előnyben részesítette az önkéntes kitelepedést, de ugyanakkor arra is felhatalmazást adott, hogy szükség esetén a kivitelezés során erőszak is alkalmazható.602 Az elképzelés gyakorlati megvalósítását azonban az elkövetkezendő két évben addig halogatták, míg 1843 májusában a terület brit fennhatóság alá került. Még az 1840-es években is az általános vélekedés mind a vállalkozók, mind a misszionáriusok részéről azt hirdette, hogy nincsen szükség területi expanzióra.603 Éppen ezért a fokföldi kormányzat nehezen szánta rá magát a lépésre, azonban saját északi határainak, valamint Port Natal brit lakosainak érdekében végül az újabb beavatkozás mellett döntött.604 Az elhatározás meghozatalában szerepet játszott az az 1840 decemberében lejátszódott incidens is, melynek során búr fegyveresek megtámadták a natali határoktól közvetlenül délre élő Ncaphayit és embereit. Sokakat megöltek, számos marhát zsákmányoltak, s magukkal vittek 17 afrikai gyermeket is. Az incidens hatására a mpondo főnök, Faku a britek védelmét kérte.605 Az eredetileg átmenetinek szánt megszállás során a terület politikai helyzetének rendezésével Henry Cloete különleges biztost bízták meg, aki kinevezésekor konkrét utasításokat kapott Lord Stanley hadügyi és gyarmatügyi minisztertől. Az utasítások három fő szempontot határoztak meg. Egyfelől nem tehetett semmilyen különbséget bőrszín, vagy származás alapján, a törvény védelme egyenlő módon kiterjedt mindenkire. Másfelől a rabszolgaság minden formáját törvénytelenítenie kellett.

601 Az európai telepesek és a helyi „bennszülöttek” elkülönülése nem eleve elrendelt hozzáállás volt az újonnan érkezők részéről, azonban az interakciók során – válaszul a helyi politikai és gazdasági berendezkedésre – gyakorlatilag mindenütt fokozatosan végbement. Henry Cloete levele John Montagu fokföldi gyarmati titkárhoz. 1845. november 10. In: CO 179/1.; POPKE 2003: 249.; MCCLENDON 2004: 350. 602 Az 1852-ben felállított natali afrikai lakosok helyzetét vizsgáló bizottság jelentése. 1853. október 26. In: CO 179/35: 15.; IVEY 2008: 17-18. 603 Később ez a hozzáállás gyökeresen megváltozott. 1872 és 1894 között a britek több területet annektáltak a térségben, mint előtte 100 év alatt. Ennek hátterében érezhetően gazdasági motiváltság húzódott meg. Ilyen mérvű terjeszkedésre nem került volna sor a gazdag arany és gyémánt lelőhelyek felfedezése nélkül. SCHOOR 1986: 10.; RICH 1981: 33. 604 CELE 2010: 42. 605 CRAGG 1959: 56, 59.; WELSH 1971: 8.

135 Harmadrészről pedig nem engedélyezhetett semmilyen erőszakos akciót a környező afrikai közösségekkel szemben.606 1843 szeptemberében a Volksraad ismét előterjesztette kitelepítési tervét. Cloete ezzel azonban nem értett egyet.607 Úgy gondolta, hogy még ha működne is a terv, Natal szomszédságában olyan egységes, nagyméretű, független afrikai királyságok alakulnának ki, melyek a terület biztonságát idővel jelentős mértékben veszélyeztetnék. Ezért inkább kidolgozta saját javaslatát.608 Ebben – a búr elképzeléssel szemben – egy nagyobb, Natalon kívül elhelyezkedő rezervátum helyett, több kisebb felállítását tartotta célszerűnek Natal területén belül. A munka során jelentős mértékben támaszkodott a Queen Adelaide provinciában kidolgozott megoldásokra, melyeket maga is jól ismert, s amelyekről igen kedvező véleménnyel volt.609 Tervének három alappillére különíthető el: legalább hat rezervátum kialakítása; ezek mindegyikében missziós állomások felállítása; valamint egy kormányzati felügyelő kinevezése, aki folyamatosan szemmel tartotta volna a rezervátumokban lakó afrikaiak helyzetében bekövetkező esetleges változásokat.610 Emellett a rezervátumok területének kijelölése kapcsán azt is szükségesnek látta, hogy azok mindegyike megfelelő távolságra helyezkedjen el a kikötőktől. Indoklásában a kikötőkre, mint az erkölcstelenség melegágyaira hivatkozott, melyektől az afrikai lakosságot jobb távol tartani, ám vélhetően stratégiai megfontolások is szerepet játszhattak utóbbi javaslatában. Elképzelései kidolgozása során Cloete különbséget tett azok között az afrikai csoportok között melyeket hosszú ideje helyben lakónak ítélt, s azok között, melyek – nézete szerint – az elmúlt esztendőkben telepedtek le a területen. A rezervátumok kijelölése az utóbbiak számára történt, az előbbiek esetében úgy vélte, hogy az igazságosság jegyében háborítatlanul meg kell hagyni számukra aktuálisan birtokolt területeiket.611

606 Lord Stanley hadügyi és gyarmatügyi miniszter utasítása Sir George Thomas Napier fokföldi kormányzó számára. 1842. december 13. In: BIRD II. 1888: 146. 607 A Volksraad és Henry Cloete között kötött megállapodás. 1843. szeptember 5. In: BIRD II. 1888: 282; Henry Cloete natali biztos levele John Montagu fokföldi gyarmati titkárhoz. 1843. november 10. In: BIRD II. 1888: 312.; MARTENS 2015: 188. 608 GUY 2013: 52. 609 MARTENS 2015: 189.; GUY 2012: 9. 610 IVEY 2008: 20-23. 611 Henry Cloete natali biztos levele John Montagu fokföldi gyarmati titkárhoz. 1843. november 10. In: BIRD II. 1888: 313-315.

136 A fokföldi kormányzat támogatta javaslatait, azzal a kiegészítéssel, hogy feltétlenül szükségesnek látták egy megbízott hivatalnok azonnali jelenlétét, aki közvetítőként léphetett fel az afrikaiak és a helyi kormányzat között.612 Ebből a megfontolásból küldték a területre 1845 végén a mindössze 29 esztendős Theophilus Shepstone-t, aki családjával 1846 elején érkezett Pietermaritzburgba.613 Tervek tehát már léteztek az afrikaiakkal kapcsolatban alkalmazandó politikát illetően, ugyanakkor a gyakorlatban az új kolónia megszervezésekor az afrikaiak alapvetően minden különösebb felügyelet nélkül élték mindennapjaikat. Bár elvben elfogadták a brit uralmat, de ennek praktikus megnyilvánulásai nem érhetőek tetten. Ahhoz túlzottan elszigetelten és távol laktak a telepesektől. Ugyanez mondható el a helyi bíráskodásról is. Ugyan 1845 augusztusában bevezetésre került Natal egész területén a Fokföldön alkalmazott jogrend, azonban annak gyakorlati érvényesülése az afrikaiak lakta területen teljes mértékben elmaradt.614 Tulajdonképpen pontosan úgy teltek mindennapjaik, mint a brit megszállás időszakát megelőzően. Shepstone maga is ezt erősítette meg közvetett módon egy 1846-ban kelt beszámolójában. Ahogy írta, az első három hónapban meglehetősen sok afrikai kereste fel őt, köztük a területen élő főnökök zöme is.615 A tárgyalások során kinyilvánították hűségüket, és minden esetben őt tekintették a kormányzat meghatalmazottjának. Sok beadvány is érkezett hozzá vitás kérdések elrendezése ügyében. Ezek egy részében maga hozta meg a döntést, máskor az illetékes főnökre bízta az ügy megítélését.616 Ezek a tárgyalások és megbeszélések minden esetben a helyi etikett szabályait és az afrikai szokásjogot követték. Mikor Shepstone elfoglalta hivatalát, Martin Westtől, Natal első alkormányzójától meglehetősen nagy szabadságot kapott az afrikaiakkal kapcsolatos ügyek intézésére, valamint a tervezett rezervátum-szisztéma kidolgozására és megvalósítására vonatkozóan. Ami a területre érkező Shepstone figyelmét rögtön megragadta, az nem a fokföldi állapotokkal való hasonlóság volt, hanem ellenkezőleg, a szembetűnő különbség. A natali afrikaiak nem ellenségek és szövetségesek kategóriáira oszlottak, hanem egységesen brit alattvalóknak tekintették magukat. Magát a területet pedig jobbára elkerülték a konfliktusok, marhatolvajlások, zsákmányoló hadjáratok. Ebből fakadóan tiszta lappal

612 Sir Peregrine Maitland fokföldi kormányzó levele Lord Stanley hadügyi és gyarmatügyi miniszterhez. 1845. október 1. In: BIRD II. 1888: 472. 613 GUY 2008: 3. 614 1845. évi 12. számú rendelet. In: BIRD II. 1888: 469-471.; WELSH 1971: 10.; MORRELL 1996: 36. 615 Ezeken a tárgyalásokon a helyi főnökök hűségükért cserébe jellemzően azt kérték, hogy a brit kormányzat védje meg őket minden esetleges zulu portyázó betöréstől. 616 Theophilus Shepstone levele Donald Moodie natali gyarmati titkár részére. 1846. április 26. In: BPP Natal 1850: 44-45.; GUY 2008: 8.

137 lehetett indulni – a régi sérelmek felszínre kerülésétől való félelem nélkül – és valami egészen újszerűvel kísérletezni.617 Shepstone alapelképzelése abban állt, hogy amíg az afrikaiak ennyire eltérő módon gondolkodnak, addig jobb, ha a telepesektől elkülönülten élnek, olyan szeparált helyeken, ahol külső nyomás nélkül, a saját tempójukban vehetik át az európai életmód elemeit.618 Emellett etikai szempontból is úgy vélte, hogy mivel a legtöbb afrikai közösség joggal tartózkodott a területen – nem számított menekültnek, hanem nemzedékek óta ott élt – ezért megillette őket Natal területének egy része.619 Közel ötven évvel később is fenti nézeteihez ragaszkodott egy újságcikkében. Továbbra sem hitt az európai civilizáció erőszakos terjesztésének eredményességében. Úgy vélte, amíg a lassú belső fejlődés magától nem teszi lehetővé az átalakulást, addig az afrikai lakosoknak szükségük van a szokásjogon alapuló belső szervezetre és a főnöki rendszerre. Ez biztosította egyben kellő ellenőrzésüket. Bár elismerte, hogy ősi berendezkedésük talán hiányosságokat mutatott bizonyos szempontból, azonban összességében meglehetősen hatékonynak tartotta azt. Úgy vélte, a „civilizálódás” megfelelő fokán belülről, maguktól fognak a hagyományos rendszerek átalakulni vagy éppen megszűnni.620

4. Az első „bennszülött” ügyekkel foglalkozó bizottság munkája

A részletek megtervezését Shepstone már nem egyedül vitte véghez. 1846-ban külön bizottság jött létre az afrikaiak helyzetének megvizsgálására, mely március 31-én kapta meg feladatára vonatkozó utasításait. A tagok között helyet kapott William Stanger főföldmérő, maga Shepstone, Charles Gibb hadmérnök hadnagy, valamint Dr. Newton Adams és Daniel Lindley amerikai misszionáriusok. Közülük Daniel Lindley és Gibb hadnagy csak 1846 decemberében került kinevezésre.621 A bizottság 1847 tavaszán készült el összefoglaló jelentésével, melyben egyértelműen tetten érhetőek Shepstone gondolatai mellett Cloete korábbi javaslatai is. A bizottsági tagok nem látták túl rózsásan a helyzetet. Véleményük szerint a régi rend az afrikaiak között megbomlott, a főnökök hatalma sok helyen erősen lecsökkent. Ugyanakkor a brit

617 GUY 2012: 10. 618 Theophilus Shepstone levele Donald Moodie natali gyarmati titkár részére. 1848. augusztus 14. In: BPP Natal 1850: 43.; IVEY 2008: 3. 619 NATALIA 1973: 13. 620 NATALIA 1973: 24. 621 Martin West natali alkormáyzó levele Sir Peregrine Maitland fokföldi kormányzó részére. 1846. március 31. In: CO 179/1.; IVEY 2008: 24-25.; GORDON 1968: 124.

138 kormányzat teljesen tehetetlen maradt, hiszen hiába hirdettek ki törvényeket, ha nem álltak rendelkezésre megbízottak és ügynökök, hogy azokat be is tartassák. Úgy ítélték meg, hogy a területen élő – becslésük szerint – közel 100.000 afrikai ex lex állapotba került.622 Természetesen a problémák orvoslására megoldási javaslatot is tettek. Nem kívánták a helyi lakosságot kitelepíteni, sokkal inkább azt tartották kívánatosnak, hogy megfelelő felügyelet alatt kordában tartsák őket. Megállapítást nyert, hogy a felállítandó rezervátumok mindegyikébe célszerű lenne egy kormányzati tisztviselőt kinevezni megfelelő kisegítő személyzettel, valamint helyi rendőri alakulatot szervezni brit tisztek vezetése mellett. A helyi elöljáró dolga nem csupán az afrikaiak felügyelete lett volna, hanem a bíráskodásban is kulcs szerepet szánt nekik a bizottság. Kisebb bűnügyekben, valamint civil ügyekben a helyi elöljáró dönthetett volna, a helyi főnökökből álló tanács közreműködése mellett. Az ítélkezés során, ahol csak lehetséges volt, a helyi szokásjogot kellett alkalmazni. Fellebbezni a „bennszülött” ügyekért felelős diplomáciai ügynökhöz, azaz magához Shepstone-hoz lehetett.623 Tehát jogi szempontból alapvetően egy kevert rendszer működött volna európai és helyi szokásjogi elemekkel. Minden rezervátum területén szerettek volna misszionárius állomást, valamint iskolát alapítani, ahol különösen nagy hangsúlyt helyeztek volna a mezőgazdasági ismeretek elméleti és gyakorlati oktatására.624. A rezervátumok területe állami tulajdont képezett, melyen az afrikaiak kollektív módon birtokolhatták a földeket.625 A szeparáció minél teljesebb mértékű fenntartásának érdekében engedély nélkül nem lehetett kereskedni a rezervátumok területén, és engedélyt csak abban az esetben kaphatott egy kereskedő, ha előzőleg tételes listát mutatott be az általa forgalmazni kívánt árukról.626 A rezervátumok számát végül tízben határozták meg, átlagosan 30.000 afrikait kívántak egy-egy területre telepíteni.627 A rezervátumok főszabályként nem egy-egy zárt közösség tagjait tömörítették, hanem sokkal többét, területükön nagyon vegyes módon éltek az afrikaiak.

622 Sir Henry Pottinger fokföldi kormányzó Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszterhez írt, 1847. május 26-án kelt levelének melléklete. In: BPP Natal 1848: 132. 623 Sir Henry Pottinger fokföldi kormányzó Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszterhez írt, 1847. május 26-án kelt levelének melléklete. In: BPP Natal 1848: 133.; MARTENS 2015: 193.; GUY 2008: 4. 624 MCCLENDON 2002: 19. 625 GORDON 1968: 126.; IVEY 2008: 27-29. 626 Sir Henry Pottinger fokföldi kormányzó Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszterhez írt, 1847. május 26-án kelt levelének melléklete. In: BPP Natal 1848: 134.; IVEY 2008: 30. 627 A rezervátumok száma később rohamosan emelkedett, az 1880-as évekre már meghaladta a negyvenet. CELE 2010: 46.; IVEY 2008: 32.

139 Már a tervezés során kérdésessé vált a létesítendő iskolák, missziós állomások, rendőri alakulatok fenntartásának mikéntje. Shepstone erre vonatkozóan adó kivetését javasolta, azonban a gyarmatügyi minisztérium kétségesnek tartotta, hogy az adó ténylegesen beszedhető lesz-e.628 Végül Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter a bizottság fenti, meglehetősen magas költségekkel megvalósítható elképzeléseit elutasította. Válaszában a rezervátumok területén tevékenykedő tisztviselőket egyenesen kiválthatónak ítélte. Szerinte a helyi főnököket kellett volna felruházni a saját követőik feletti teljes hatalommal, melynek gyakorlása során a helyi szokásjog érvényben maradhatott volna.629 A bizottság 1848-as megszűnéséig több rezervátum ténylegesen is felállításra került, azonban – mivel Shepstone rendelkezésére kellő anyagi eszközök nem álltak – a tervezett fejlesztések zöméről le kellett mondani. Ugyan West alkormányzó 1847 novemberében két-három éves időtartamra, átmeneti jelleggel kérvényezett 5.500 fontnyi éves támogatást a bizottság által kitűzött célok megvalósítása érdekében, ám ezt nem kapta meg.630 Elsőként a Zwartkop rezervátumot szervezték meg, ahol 8.000 afrikait telepítettek le 1846 novemberében. 1847. március 8-án újabb három rezervátum (Umlazi, Umvoti, Inanda) megszervezése került bejelentésre. A fentiekhez további 3 (Umzinyati, Impafana, Tugela) csatlakozott 1849. április 7-én.631 Az egyes rezervátumterületek átlagos mérete elérte a 72.000 hektárt.632 A bizottság fejlesztési tervei közül egyedül a missziós állomások megtelepedését tudta támogatni az állam, de erre is csak 1856-ban került sor Sir George Grey fokföldi kormányzó személyes közbenjárása nyomán.633 Minden állomás kapott saját céljaira 200 hektár földet, valamint elkülönítésre került további 2.400-3.600 hektárnyi terület az állomások közvetlen közelében olyan afrikai családok számára, akik felvéve a keresztyénséget, az állomások mellett kívántak letelepedni.634 Az elkövetkezendő évtizedekben tovább növekedett a kijelölt rezervátumok és földdel támogatott missziók száma Natal területén. 1864-re 42 kisebb-nagyobb rezervátum került kijelölésre összesen 826.823 hektár területtel, míg a missziói állomások és földek száma

628 GORDON 1968: 129.; IVEY 2008: 34. 629 Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Henry Smith fokföldi kormányzóhoz. 1847. december 10. In: BPP Natal 1848: 138. 630 Martin West alkormányzó levele Sir Henry Pottinger fokföldi kormányzó részére. 1847. november 2. In: CO 179/3.; MARTENS 2015: 196. 631 GORDON 1968: 130.; BROOKES-WEBB 1967: 60. 632 Sir George Barrow memoranduma a dél-afrikai gyarmatokról. 1856. február 22. In: CO 879/1/22: 35. 633 GUY 2013: 241. 634 IRELAND 1864: 13.

140 21-re nőtt 69.945 hektár földterülettel.635 Az állami rezervátumok száma az elkövetkező évtizedekben nem nőtt tovább, ugyanakkor összterületük minimális mértékben emelkedett, a 20. század elejére 877.027 hektár területet tett ki. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a missziói rezervátumok száma és területe egyaránt csökkent. A 20. század elejére 17 ilyen rezervátum létezett összesen 50.884 hektár földterülettel.636 A bizottság javaslatainak hatására már 1848-ban felállításra került egy helyi afrikaiakból álló rendőrségi alakulat is, mely eleinte száz, később kétszáz főből állt.637 Az egység kapitánya Theophilus Shepstone volt. Munkáját két további telepes tiszt, John Wesley Shepstone és James Melville segítette.638 Azonban anyagi megfontolásokból az egységet 1851-ben feloszlatták. Ezt követően egészen 1874-ig nem szerveztek hasonló alakulatot.639 A rezervátumok kialakítása során az afrikaiak, akiknek számát az 1870-es évek végére több mint 300.000 főre640 becsülték, összességében tehát valamivel több, mint 800.000 hektárnyi földet kaptak. Ezzel szemben a nem egészen 23.000 főre tehető telepes lakosság 2.4 millió hektár területtel rendelkezett.641 Mintegy 1.6 millió hektárnyi föld pedig lakatlanul, illetve megműveletlenül maradt. A területek határait eleinte nem jelölték ki pontosan. Az általános feltevés abban állt, hogy ahol a telepesek farmjai véget értek, ott kezdődött az adott rezervátum területe.642 Sok esetben a határ menti farmok számára kijelölt földeken generációk óta afrikai családok éltek, akik helyben is maradtak. Ez főként akkor nem jelentett különösebb problémát, mikor ugyan a farm területének kijelölése megtörtént, de a birtokos személyesen nem jelent meg.643

635 BROOKES-WEBB 1967: 60. 636 SANAC 1905: 18-19. 637 Sir Harry Smith fokföldi kormányzó levele Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1848. augusztus 30. In: CO 179/4. 638 Donald Moodie natali gyarmati titkár levele John Montagu fokföldi gyarmati titkár részére. 1848. március 6. In: BPP Natal 1850: 53. 639 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1851. július 4. In: BPP Natal 1853: 7-8.; John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 10. In: STUART 2001: 294.; MAHONEY 2001: 21-23. 640 Számuk a vizsgált korszak végéig további rohamos növekedést mutatott. Az 1891-es népességösszeírás szerint Natal területén 455.983 afrikai élt. BPP C.8606: 338.; LAMBERT 1995: 108. 641 A telepes lakosság létszáma Natal területén 1878-ban 22.759 fő volt. Ezzel szemben az afrikai lakosságé 308.711 főt tett ki. BPP C.2867: 263. 642 A rezervátumok határának pontos kijelölése és fizikai elkülönítése egészen a 20. századig váratott magára. 1901-ig összesen hat rezervátum esetében történt meg a farmoktól való teljes fizikai elkülönítés. Ennek kapcsán közel 684 kilométernyi kerítést építettek. Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Newcastle hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1854. május 29. In: CO 179/35: 61.; GUY 2013: 171.; MESTHRIE 1984: 50. 643 Erre általában akkor került sor, ha az adott földtulajdonos telek-spekuláns volt.

141 A rezervátumok kialakítása nem csupán azt a célt szolgálta, hogy az európai telepeseket és az afrikaiakat átmenetileg elkülönítsék, hanem stratégiai megfontolások is szerepet játszottak kijelölésükben. Általában úgy kerültek felállításra, hogy lehetőleg ütköző zónát képezzenek a lojális afrikai közösségek letelepítésével a telepesek területei, valamint a Natalon kívüli, nem lojális csoportok területei között.644 Annak érdekében, hogy a rezervátumok területét ne lehessen a későbbiekben elidegeníteni, 1864. április 26-án uralkodói parancslevelet adtak ki, melyben a földek feletti tulajdonjog gyakorlását egy testületre bízták, mely a mindenkori alkormányzóból és a végrehajtó tanács tagjaiból állt.645 A pénzügyi források hiányának következtében egyetlen út bizonyult járhatónak, a kezdetek óta gyakorolt közvetett irányítási rendszer fenntartása.646 Ennek a felemás eredménynek az lett a következménye, hogy az egész szisztéma bizonytalanná vált. Az elégtelen megélhetést biztosító rezervátumok nem voltak képesek a teljes afrikai lakosságot eltartani, így többen telepes farmokon, vagy állami földeken próbáltak boldogulni.647 Shepstone becslése szerint 1851-ben Natal afrikai lakosságának mindössze 2/3 része élt a rezervátumokon belül.648 A probléma nagyságát jól jelzi, hogy több esetben maga Shepstone is arra kényszerült, hogy egyes afrikai csoportokat – hely hiányában – koronaföldeken telepítsen le.649 A helyzet a vizsgált korszak végéig folyamatosan romlott. A 20. század elején az afrikai lakosságnak már 61,3%-a élt a rezervátumokon kívül.650 Emellett – az eredeti szándékkal ellentétesen – a kialakított rendszer nem a változások elindulását segítette elő, hanem konzerválta a területen a helyi szokásjog alkalmazását, valamint elősegítette a korábban kialakított archaikus keretek között működő szisztéma továbbélését.651 A kolónia területén élő afrikai lakosságot a kormányzat több módon igyekezett hasznosítani. Így például Natal korai időszakában – szükség esetén – a rendelkezésére álló milícia alakulatok jobbára afrikai önkéntesekből tevődtek össze. Hűséges szolgálatukért az

GUY 2011: 8. 644 MCCLENDON 2002: 18.; WHELAN 2011: 90. 645 WELSH 1971: 184.; GUY 2013: 297. 646 Ennek ellenére Natal területén hivatalosan egészen 1848-ig közvetlen kormányzati rendszer állt fenn. Papíron a telepesekre és afrikaiakra ugyanazok a szabályok vonatkoztak. MCCLENDON 2002: 15. 647 MCCLENDON 2002: 20. 648 Theophilus Shepstone levele Benjamin Pine natali alkormányzó részére. 1851. április 7. In: BPP Natal 1853: 26.; DU BOIS 2014B: 3. 649 LAMBERT 1995: 30. 650 SANAC 1905: 20. 651 DU BOIS 2014A: 3.

142 állam nem közvetlenül a harcosokat jutalmazta meg, hanem a főnököket, akik aztán belátásuk szerint ezt szétosztották embereik között. Az ilyen módon felállított milíciák szervezése már 1848-ban megindult. Shepstone összesen 7 körzetbe kívánta beosztani az afrikai harcosokat. Számuk hozzávetőlegesen 16.500 főre volt tehető.652 Shepstone ettől a lépéstől is azt várta, hogy még inkább növeli az afrikaiak lojalitását a brit kormányzattal szemben. Emellett reményei szerint egy egyesült afrikai hadsereg – a megszokott csoportstruktúra szétfeszítése mellett – elősegíthette az egységesség és a nemzeti érzés megszületését is. A rendszer kialakításakor még viszonylag gyakorinak számítottak a marhalopások, azonban ennek csakhamar véget vetett a kormány politikája, miszerint, amennyiben nem sikerült a vétkeseket kézre keríteni, akkor a teljes közösséget büntették meg. Ily módon néhány éven belül marginális problémává szorultak vissza az ilyen lopási esetek.653 Egy 1849. június 23-án kiadott rendelet szabályozta az afrikaiakra vonatkozó jogi eljárások menetét. A második paragrafus az alkormányzót ruházta fel azzal a hatalommal, hogy arra megfelelő személyt, vagy személyeket jelöljön ki az ilyen bírósági ügyek felügyeletére. Végső fellebbezéssel az alkormányzóhoz lehetett fordulni, akinek döntése véglegesnek minősült. Az alkormányzót a negyedik paragrafus felruházta minden olyan hatalommal, mely egy legfőbb főnököt illetett meg, és lehetővé tette számára az alatta álló főnökök bármelyikének leváltását.654

5. Kunyhóadó

1846-tól kezdődően egyre világosabbá vált, hogy a brit kormányzat szeretné Natal költségeit lehetőleg helyi forrásokból finanszírozni. Ezzel párhuzamosan érezhetően felerősödtek azok a helyi hangok is, melyek követelték, hogy a kolónia lakosságának egészét adóztassák meg, tehát az afrikaiak is járuljanak hozzá a natali kormányzat éves kiadásainak fedezéséhez.655 Ennek hatására 1849 nyarán – még Martin West alkormányzóságának idején – került bevezetésre a 7 shillingben megállapított éves kunyhóadó.656

652 GORDON 1968: 150. 653 MAHONEY 2001: 15. 654 EYBERS 1918: 237. 655 RAMDHANI 1986: 14. 656 Shepstone az afrikai csoportokkal való kapcsolattartás során erősen támaszkodott azokra a bevett formákra, amik a közösségeken belül már korábban is szokásban voltak. Magának a kunyhóadó beszedésének mintájául is a betakarítási ünnepek (imikhosi) összejövetelei szolgáltak. Az itt alkalmazott

143 Az adónemet Shepstone javasolta, aki két jelentős előnyt is remélt ettől a megoldástól. Egyfelől úgy gondolta, hogy olyan adónemről van szó, aminek megfizetését nehéz elkerülni. Másfelől remélte, hogy ezzel visszaszorítható lesz a poligámia szokása, hiszen rendszerint minden feleség önálló kunyhóval rendelkezett az afrikai településeken belül.657 Az elképzelést Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter is melegen támogatta. Egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy az így beszedett összegeket helyben kell felhasználni a rendőrség, a kórházi és iskolai rendszer, az úthálózat, valamint egyéb hasznos intézmények fejlesztésére.658 Bár a rendszer maga széles körben elterjedt a 19. század folyamán Afrikában, azonban az elsőség vitathatatlanul Natalt illeti meg a térségben. A többi területen a későbbiekben az itteni módszereket tekintették mintának. A natali rendszer különlegességét adja az is, hogy a század folyamán szervezett ellenállás egyáltalán nem alakult ki az adóval szemben, s beszedése kapcsán sem kellett kényszerítő eszközöket alkalmazni.659 Az így befolyt adó jelentős bevételi forrást jelentett a natali kormányzat számára. Annak ellenére, hogy ezt az adónemet kizárólag az afrikai lakosoktól szedték be, maguk a befizetők nem sok hasznát látták ennek. A rezervátumok területén csupán minimális szociális jellegű fejlesztésekre került sor a korszakban, infrastrukturális előrelépésre pedig jószerivel egyáltalán nem, annak ellenére, hogy az így befolyó adóösszegek eleinte évről- évre a teljes kormányzati bevétel 1/3 részét, de még az 1880-as évektől kezdődően is 1/6 részét tették ki.660 Bevezetését követően a kunyhóadó éves szinten átlagosan 10.000 font bevételt hozott. Az 1870-es évek elejére az afrikaiakat terhelő direkt és indirekt adók a gyarmati költségvetés szükségleteinek háromnegyed részét fedezték.661 Első ízben 1849 októbere és 1850 első negyedéve között személyesen Theophilus Shepstone gyűjtötte be az adót, méghozzá várakozáson felüli eredménnyel.662 Összesen 8.831 font 4 shilling adót sikerült összegyűjtenie, melynek 8%-át fáradozása jutalmaként különböző formalitási követelmények mind azt célozták, hogy az alá-fölérendeltség lehetőleg mindenki számára világos legyen. A kunyhónként szedett éves 7 shilling annyira szerény összeg volt, hogy elterjedt módon egy-egy tyúkot neveztek Shepstone tyúkjának, mivel az általa tojt tojások eladási árából éves szinten be is folyt ez az összeg. Donald Moodie natali gyarmati titkár levele John Montagu fokföldi gyarmati titkár részére. 1849. június 20. In: BPP Natal 1850: 56-57.; MF 1875: 371; MAHONEY 2001: 19. 657 Theophilus Shepstone beadványa a natali afrikaiak megadóztatása ügyében a natali végrehajtó tanácshoz. 1849. június 18. In: BPP Natal 1849: 65. 658 Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1849. november 30. In: BPP Natal 1850: 196-197.; WELSH 1971: 23.; RAMDHANI 1986: 15. 659 RAMDHANI 1986: 12-14. 660 DU BOIS 2014A: 6.; RAMDHANI 1986: 22. 661 BRECKENRIDGE 2008: 15. 662 Theophilus Shepstone jelentése Donald Moodie natali gyarmati titkár részére. 1849. december 18. In: BPP Natal 1850: 164-165.; IVEY 2008: 41.

144 megtarthatta, ugyanakkor a begyűjtés költségeit ő viselte. A készséges befizetések hátterében az állt, hogy az afrikaiak nem szerették volna elveszteni területeiket, illetve a britek védelmét, emellett hozzá voltak szokva, hogy időnként főnökeiknek különböző felajánlásokat tegyenek. A későbbiekben is úgy kezelték ezt az adónemet, mint a hatóságok előtti tisztelgő ajándékot.663 A siker titka másfelől abban állt, hogy Shepstone tisztában volt azzal, a rezervátumok lakói általában nem rendelkeznek készpénzzel, így hajlandó volt az általuk megszokott fizetőeszközt, a marhát is elfogadni. Emellett külön odafigyelt arra, hogy ne maradjon el a kellő tájékoztatás, előzetesen minden területen részletes megbeszéléseket folytatott a helyi főnökökkel.664 Külön érdekessége volt az első adógyűjtő körútnak, hogy lehetőséget biztosítottak arra is, az adóterheket közmunkában való részvétel útján írhassák jóvá azok, akik ezt a megoldást részesítették előnyben. Ennek a lehetőségnek köszönhetően készülhetett el az Umbumbulu és Adam's Mission, valamint a Hammarsdale és Hillcrest közötti útszakasz.665 Az afrikaiak kényszerítés nélkül önként fizették be az adót, helyenként a különböző csoportok vetélkedtek is egymással, hogy ki lesz képes előbb teljesíteni a rá kirótt terheket. Ugyanakkor a begyűjtés jelentős költségekkel járt, s mivel a legtöbben marhával fizettek, a szállítás során elkerülhetetlenek voltak a nemkívánatos veszteségek. A nehézségek közé tartozott az is, hogy a farmokon élő afrikaiak sok esetben a farm tulajdonosának fizettek és nem az államnak,666 emellett a missziói földeken élők úgy gondolták, hogy ők mentesek az adó alól.667 Earl Grey elismerően nyilatkozott Shepstone teljesítményéről, ugyanakkor bizonyos változtatásokat is javasolt. Véleménye szerint azzal is elősegíthető volt a főnökök

663 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1850. szeptember 28. In: BPP Natal 1851: 16-17.; Sir George Barrow memoranduma a dél-afrikai gyarmatokról. 1856. február 22. In: CO 879/1/22: 40.; Zulu közlése. 1899. január 5. In: STUART VI. 2014: 401. 664 Theophilus Shepstone memoranduma az afrikai lakosság megadóztatásának tárgyában. 1849. június 18. In: BPP Natal 1850: 65-66.; John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 12. In: STUART V. 2001: 297.; John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 19. In: STUART V. 2001: 299.; RAMDHANI 1986: 16. 665 Donald Moodie natali gyarmati titkár levele John Montagu fokföldi gyarmati titkár részére. 1849. július 30. In: BPP Natal 1850: 76.; GORDON 1968: 152; 347. 666 Annak érdekében, hogy az afrikaiak körében ösztönözzék a telepesek farmjain való munkavállalást, 1852- től a farmokon letelepedő családok mentesültek a kunyhóadó megfizetésének kötelezettsége alól. MORRELL 1996: 39. 667 Theophilus Shepstone jelentése Donald Moodie natali gyarmati titkár részére. 1850. augusztus 20. In: BPP Natal 1851: 17-18.; GORDON 1968: 153-154.

145 elismertségének növelése, ha ők maguk szedik be helyben az adót, és azt a teljes vezetésük alatt álló közösség egy összegben fizeti meg a hivatalnokoknak.668 Mivel az évente befizetendő adóterhek viseléséhez az afrikaiak nem voltak hozzászokva, ezért a kunyhóadóról eleinte azt hitték, hogy csupán egyszeri hozzájárulásról van szó és nem évente befizetendő összegről. Ez később komoly fennakadásokhoz, s a beszedett éves adó összegének átmeneti visszaeséséhez vezetett.669 A kormányzat minden évben nem is tudta mindenütt behajtani a kirótt adóterheket. Mindazonáltal Earl Grey javaslatát átültették a gyakorlatba, s 1852-től kezdődően a helyi elöljárók feladatát képezte – az ott élő főnökök segítségével – a hozzájuk tartozó területen az adó beszedése.670 A lépéseket eleinte a telepesek is örömmel fogadták, ám csakhamar megváltozott véleményük, mivel az általuk várt eredményeket nem hozta meg az adónem bevezetése. Számukra ugyanis a legfőbb pozitívuma a rendszernek az lett volna, ha általa minél több afrikai munkavállaló jelent volna meg a kolónia munkaerőpiacán, ám ez nem következett be. Éppen ezért, mivel a kormányzat leginkább a békés együttélés garantálását és az adók begyűjtését tartotta szem előtt, ez csakhamar összeütközésekhez vezetett, hiszen a telepesek ennél többet vártak a bevezetett intézkedéstől, így a későbbi években folyamatosan követelték a rendszer átalakítását, vagy az adóösszeg jelentős megemelését.671 Az utóbbi követelésük végül 1875-ben teljesült, mikor a kunyhóadó összegét 14 shillingre emelték.672 Az emelést közvetlenül követő évek arról tanúskodnak, hogy az afrikai családok általában viszonylag könnyedén fizették meg a kétszeresére emelt összeget. A zömében mezőgazdasági termelésből megélő családok helyzetét az 1879-ben kibontakozó háborús konjunktúra is segítette. A befizetett adóösszegekben csak az 1890-es évek végén következett be jelentős, mintegy 10%-os visszaesés, elsősorban a kedvezőtlen külső természeti tényezők – marhapestis járványok, sáskajárások, aszályok – hatására.673

668 Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1849. november 30. In: BPP Natal 1850: 198.; IVEY 2008: 43-44. 669 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Newcastle hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1854. május 29. In: CO 179/35: 70.; GUY 2013: 176.; GUY 2011: 14. 670 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Newcastle hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1854. május 29. In: CO 179/35: 69. 671 RAMDHANI 1986: 16-17. 672 Ezt 1877-ben kiegészítették egy újabb adónemmel, ez volt a kutyaadó, melynek értékét 5 shillingben határozták meg. 1875. évi 13. törvény. In: BPP 184: 4-5.; Sir Garnet Wolseley levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1880. február 13. In: BPP C.3280: 19.; LAMBERT 1995: 19. 673 WELSH 1971: 91.; RAMDHANI 1986: 19; 21.

146 6. A helyben lakó elöljárók rendszere

1849. augusztus 1-jén a Shepstone-nak korábban szabad kezet adó Martin West alkormányzó hirtelen elhunyt. A helyére kinevezett Benjamin Pine elődjével ellentétben arra törekedett, hogy megtörje Shepstone hatalmát, illetve önállóságát és a saját kezébe vegye a „bennszülött” politika irányítását.674 Ennek jegyében 1850-ben először került sor a rezervátumok területén helyi elöljárók kinevezésére.675 Őket 1851-ben az alkormányzó arra utasította, hogy a gyarmati titkáron keresztül és ne Shepstone útján tegyenek jelentéseket. Ezt azért tartotta szükségesnek, mert úgy érezte, Shepstone nem látja el kellő információval. Lépése által azonban Shepstone-t szinte teljesen kizárta az információáramlás hivatalos útjából, így átmenetileg az afrikaiak ügyeiért felelős kormányzati hivatalnok nem értesült közvetlen, hivatalos csatornán semmiről, ami a rezervátumokban történt.676 A tarthatatlan helyzetet Earl Grey 1852 februárjában írt levele oldotta meg. A hadügyi és gyarmatügyi miniszter úgy látta, hogy a kialakult viszonyokért mindkét felet felelősség terheli. Kompromisszumos megoldásként az új-zélandi modell alkalmazását javasolta. Ennek értelmében Shepstone megnevezése megváltozott, ő lett az afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár, hasonló beosztásban, mint Donald Moodie az általános ügyekért felelős gyarmati titkár, aki minden más kérdésben felelt az alkormányzónak. Így az elöljárók közvetlenül Shepstone-nal leveleztek, aki azonban köteles volt mindenről részletesen tájékoztatni az alkormányzót.677 Az elöljárói megbízások egy évre szóltak. Az ekkor hivatalba került személyek tisztségben maradásáról az alkormányzó dönthetett Shepstone véleményének meghallgatása után.678 A kinevezett tisztviselők olyan közvetítő csatornát jelentettek, melyen keresztül a kormányzat felügyelhette az afrikaiakat, beszedhette az adót, valamint utasításokat adhatott

674 Sir Harry Smith fokföldi kormányzó levele Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1849. augusztus 25. In: BPP Natal 1850: 60.; Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1849. november 29. In: BPP Natal 1850: 195.; MCCLENDON 2006: 272.; IVEY 2008: 40. 675 Elsőként négy rezervátum élére jelöltek ki elöljárót. Inanda rezervátum területén Mesham, Umzinyati területén George Ringler Thomson, Impafana területén George Rider Peppercorn, Umvoti területén pedig James Cleghorn nyert megbízást a feladatra. Sir Harry Smith fokföldi kormányzó levele Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1850. december 22. In: BPP Natal 1851: 57.; Sir George Barrow memoranduma a dél-afrikai gyarmatokról. 1856. február 22. In: CO 879/1/22: 38.; IVEY 2008: 38. 676 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Newcastle hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1854. május 29. In: CO 179/35: 66. 677 GORDON 1968: 167; 170. 678 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1850. október 7. In: BPP Natal 1851: 57-58.

147 ki.679 Kezdetben sem részletes munkautasítással, sem pénzkerettel nem rendelkeztek. Általában azzal sem voltak egészen tisztában, hogy pontosan mit vár tőlük a kormányzat, mivel eleinte – Earl Grey utasításaival összhangban – egyetlen konkrét feladatot jelöltek ki számukra, statisztikai információk gyűjtését.680 Kinevezésüket követően néhány hónappal, 1850 novemberében kapták meg Shepstone-tól első részletesebb utasításukat. Ennek alapján legfontosabb feladatuk a két csoport közötti közvetítő szerep betöltése mellett abban állt, hogy minden eszközzel buzdítsák az afrikaiakat, hogy a telepeseknél vállaljanak munkát.681 Shepstone tájékoztatójában azt is világossá tette, hogy mit ért indirekt kormányzás alatt. Az elöljáróknak a helyi főnökök hatalmát nem aláásniuk kellett, hanem csupán kordában tartaniuk. Ennek megfelelően viszályok esetén inkább a főnökökön keresztül kellett eredményt elérniük és nem direkt beavatkozás útján. 1850 novemberében arra kaptak utasítást az alkormányzótól, hogy havi, negyedévi és évi bontásban tegyenek jelentést, ahol is ki kellett térniük olyan speciális statisztikai adatokra, mint a megművelt területek nagysága, a megkötött munkaszerződések száma, az egyes családok által birtokolt marhák száma, hány ügyben bíráskodtak, valamint a népesség száma nemenkénti megosztásban.682 Ahogy azt Shepstone várta is, az összeírás gondolatát – különösen a nőkét és marhákét – az afrikai lakosság nagyon ellenségesen fogadta. Így azt rövidesen le is kellett állítani.683 Nagyon nehéz volt megtalálni a kezdeteknél azt az egyensúlyi állapotot, amikor a főnökök már megfelelő kontroll alatt álltak, azonban még nem csorbult tekintélyük embereik szemében. A kezdeti szabályozás a bűnügyek tárgyalását a helyi brit elöljárók elé utalta. Ezt a szabályozást azonban a legtöbb főnök figyelmen kívül hagyta, és maga járt el ilyen esetekben. A helyi elöljáró ilyenkor általában tehetetlen volt, hiszen nem is jutott tudomására, hogy mi történt. Ez alól kivételt képeztek azok az ügyek, mikor a vesztes fél fellebbezett. Amennyiben emiatt a helyi elöljárók panaszt tettek feletteseiknél, általában – pontosan a főnökök tekintélyének megőrzése érdekében – eltussolták az ilyen ügyeket.

679 IVEY 2008: 47-48. 680 Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1849. november 30. In: BPP Natal 1850: 199.; Benjamin Pine natali alkormányzó levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1850. október 7. In: BPP Natal 1851: 57-58.; GUY 2011: 5. 681 A natali kormányzat 1850. évi 94. számú utasítása. 1850. november 18. In: CO 179/35: 76.; LAMBERT 1995: 19. 682 GUY 2011: 9-10.; GUY 2013: 173. 683 John Scott alkormányzó levele Lord Stanley gyarmatügyi miniszter részére. 1858. június 2. In: BPP 596: 46.; MAHONEY 2001: 12-13.; GUY 2011: 11.

148 Később az egyensúly érdekében fordított lépésekre is sor került. Így például az 1850-es évek elején korlátozták annak lehetőségét, hogy a főnökök – megkerülve a helyi elöljárókat – egyből Shepstone-hoz forduljanak ügyeikkel.684 Idővel pontos utasítások hiányában is kialakult annak kerete, hogy mit is várnak el a helyi brit elöljáróktól. A gyakorlatban feladatuk kettős volt. Az afrikaiak elsősorban alternatív bírósági fórumot láttak bennük. Amennyiben elégedetlenek voltak főnökük ítéletével, akkor fordultak hozzájuk. Azaz a helyi konfliktusok elsimításában vártak tőlük közvetítő szerepet. A rezervátumok szomszédságában élő farmok lakói pedig a határok pontos kijelölését, munkások toborzását, lopott marhák felkutatását és visszaszerzését remélték tőlük.685 Sokat elárul Shepstone-ról a kinevezett helyi elöljárókkal szembeni bizalmatlansága. Pietermaritzburg és a rezervátumok közötti kommunikáció módja jellemzően informális és szóbeli volt. Ezt kihasználva Shepstone gyakorta küldött a területre hírnököket a tisztviselők tudta nélkül, így egy második, ellenőrző hírforrással is rendelkezett.686 Ebből a bizalmatlanságból fakadt az is, hogy minden fontosabb ügyet a maga kezébe igyekezett venni. Így például az elöljárók 1858-ban arra kaptak utasítást, hogy minden helyi politikai ügyet, vagy éppen öröklési kérdést utaljanak közvetlenül Shepstone elé.687

7. A második „bennszülött” ügyekkel foglalkozó bizottság munkája

1849 és 1852 között jelentős számú telepes érkezett Natal területére. Az újonnan érkezők elsősorban a rezervátumok rendszerét tették felelőssé a szemükben nem kielégítő munkaerőpiaci helyzet kapcsán.688 William Clifford Holden metodista misszionárius 1850-ben röpiratot adott ki, melyben több ponton is kárhoztatta a rezervátumok rendszerét. Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter elképzelését tette magáévá, mely szerint sokkal több eredményt lehetett volna felmutatni, ha az afrikaiak a telepesek által alapított települések között éltek volna,

684 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Newcastle hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1854. május 29. In: CO 179/35: 65-66. 685 GUY 2013: 172.; GUY 2011: 8. 686 GUY 2011: 17.; GUY 2013: 188. 687 MCCLENDON 2006: 273. 688 Valójában – ahogy azt George Ryder Peppercorne helyi elöljáró már az 1850-es évek elején megállapította – a telepesek által felpanaszolt munkaerőhiány elsősorban nem a rezervátumrendszerből, hanem a felkínált alacsony munkabérekből fakadt. Theophilus Shepstone ehhez a szemponthoz azt is hozzátette, nem várható el, hogy egy harcos, vadászó csoport tagjai hirtelen bérmunkássá váljanak. Azaz egy, a munkakultúrát illető szakadékra is felhívta a figyelmet. George Ryder Peppercorne tanúvallomása. In: Commission 1853: 4-6.; DU BOIS 2011: 14.; MCCLENDON 2002: 14.; GUY 2011: 24.

149 azokhoz közeli kisebb falvakban. Ily módon lehetőségük nyílhatott volna a városokban munkát találni, és az így megkeresett pénzen az általuk használt földeket az államtól megvásárolni.689 Shepstone a növekvő elégedetlenség közepette is inkább a nagymértékű telepesbeáramlásban látott veszélyt. Nézete szerint az afrikai lakosság nem volt felkészülve erre, és a várható kölcsönös elégedetlenség azzal fenyegetett, hogy újabb és újabb feszültségek keletkeznek majd a rezervátumok peremterületein, melyek idővel akár háborúba is torkolhatnak.690 Emellett személy szerint mindig is az erőteljesebb kolonizáció és expanzió híve volt. Úgy gondolta, hogy ezzel két célt is szolgál a kormányzat. Egyfelől biztosítja a szomszédos – esetenként agresszív – afrikai uralkodókkal szemben dominanciáját, másfelől pedig az új területeken élő afrikaiak „civilizálására” is sokkal nagyobb esély nyílik ily módon.691 Éppen ezért született meg 1851 végén az a javaslata, hogy a széttagolt rezervátumrendszer felszámolása mellett, hozzanak létre egyetlen nagy afrikaiak által lakott területet az Umkomazi folyótól délre, ahová felügyelő hivatalnokok útmutatásai mellett közel az összes natali afrikai lakos áttelepülhetne, és ahol fel lehetne állítani számukra ipari iskolákat, valamint missziós állomásokat.692 Elgondolása szerint ezzel – a feszültségek elkerülése mellett – a telepesek elégedetlensége is enyhíthető lett volna. Tervétől remélte, hogy nem csupán az egyre nagyobb számú natali afrikai lakos földszükségletét sikerül kielégíteni, de egyben a Nataltól délre, Mpondoföldtől északra elterülő, helyi összetűzésekkel terhelt területet is sikerül pacifikálni, valamint az így létrejövő – lojális afrikaiak által lakott – terület ütköző zónát képezhet a telepesek és a független afrikai közösségek között.693 A javaslat nem volt egészen új, hiszen láthattuk, a búr Volksraad is hasonló elképzelést fogalmazott meg az 1840-es évek elején. Később, 1848 őszén Henry Francis Fynn vetett fel hasonló tervet.694 Shepstone javaslatát azonban elutasították, mivel annak

689 Earl Grey javaslata kidolgozásakor az új-zélandi gyakorlatot vette alapul. Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzó részére. 1849. november 30. In: BPP Natal 1850: 198.; HOLDEN 1855: 187. 690 MCCLENDON 2002: 21. 691 IVEY 2008: 75. 692 Theophilus Shepstone levele a natali gyarmati titkár részére. 1851. december 9. In: BPP Natal 1853: 49- 53.; Theophilus Shepstone memoranduma a natali afrikai lakosság egy részének kitelepítése ügyében. 1854. január 23. In: CO 179/35: 4.; MARTENS 2015: 200. 693 MCCLENDON 2004: 350. 694 Henry Francis Fynn levele Donald Moodie natali gyarmati titkár részére. 1848. október 4. In: BPP Natal 1850: 51.; GORDON 1968: 172.

150 végrehajtásához jelentős brit anyagi forrásokat kellett volna mozgósítani.695 A problémákat ezzel együtt mindenki érzékelte. Ezért Benjamin Pine natali alkormányzó Shepstone javaslata helyett újabb bizottságot szervezett 1852-ben a helyzet felülvizsgálására.696 A kormányzó maga is aktívan bekapcsolódott a munkába. Egyik újítási javaslata arra irányult, hogy a főnököket tegyék fizetéses hivatalnokokká. A bizottság ennél is tovább ment. Az afrikai közösségek „primitív” helyzetének fennmaradásáért elsősorban a főnököket tették felelőssé, így nem csoda, hogy első lépésként kinevezett, fizetéses főnöki rendszert kívántak meghonosítani, végcélként pedig a teljes intézmény felszámolását javasolták, helyükre európai hivatalnokokat szerettek volna ültetni.697 Pine már 1851-ben foglalkozott a rezervátumok kérdésével. Azok területi nagyságát redukálni kívánta. Ennek első lépéseként – mintegy kísérletképpen – kisebb, 8.000-16.000 hektáros területeket kívánt lehasítani a már korábban kijelölt rezervátumokról. Az így leválasztott földeknek – parcellázásukat követően – egy részét már részben integrálódott afrikai családoknak, másik felét pedig európai telepeseknek juttatta volna.698 Egyúttal elképzelésével a telepesek növekvő elégedetlenségét is enyhíteni kívánta, hiszen a tervtől nem csupán azt remélte, hogy földterületeket értékesíthetnek a telepesek részére, hanem azt is, hogy a kevert elhelyezés a munkavállalókedvet is élénkítheti az afrikaiak körében. Shepstone legnagyobb baja a javaslattal az volt, hogy a földek elvétele, anélkül, hogy máshol újabb területeket kapnának az afrikai csoportok, a kormányzat szavahihetőségét vonta volna kétségbe. Ez pedig – nézete szerint – egyenesen oda vezetett volna, hogy a békés egymás mellett élés feltételei teljes mértékben megszűntek volna.699 Éppen ezért – látva a bizottság javaslatait – 1854-ben egy lényegében az 1851-es indítványához hasonló tervvel állt elő. A Mzimkulu folyótól délre szerette volna letelepíteni a teljes natali afrikai lakosság jelentős hányadát. Itt legfőbb főnökként személyesen igazgatta volna a közösségek életét a helyi hagyományok megtartása mellett.700

695 MCCLENDON 2002: 23. 696 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Sir John Pakington hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1852. október 7. In: BPP Natal 1853: 81.; 1852. évi 64. számú kormányzati hirdetmény. 1852. szeptember 25. In: CO 179/35: 12.; GUY 2011: 23. 697 Az 1852-ben felállított natali afrikai lakosok helyzetét vizsgáló bizottság jelentése. 1853. október 26. In: CO 179/35: 32.; GUY 2013: 199.; WELSH 1971: 35.; CRAGG 1959: 198. 698 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Sir Harry Smith fokföldi kormányzóhoz. 1851. november 1. In: BPP Natal 1851: 23-24.; WELSH 1971: 24. 699 Theophilus Shepstone levele Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1851. szeptember 20. In: BPP Natal 1853: 24.; CRAGG 1959: 199.; IVEY 2008: 54-60. 700 Elképzelését C. Mostyn Owen helyettes dél-afrikai biztos is támogatta.

151 Fő elképzelése abban állt, hogy iskolák és missziós állomások felállításának segítségével az afrikaiakat békés farmerekké formálja, akiknek egy része Natal területén vállalhatna munkát annak érdekében, hogy a családok képesek legyenek kifizetni az adókat, valamint a telepes kereskedők által számukra felkínált árukért is pénzzel fizethessenek.701 A kérdéses terület a mpondo uralkodó, Faku fennhatósága alá tartozott. Fakuval való tárgyalásai a kívánt eredményre vezettek, sikerült a területet megszereznie, és az ott élő független kisebb főnökök is majdnem egyöntetűen elfogadták legfőbb főnöküknek.702 A bizottság hosszas tárgyalások után maga sem tartotta elképzelhetetlennek a fennálló rendszer teljes átalakítását, sőt azt is támogatta volna, hogy ha nem is a teljes „bennszülött” lakosságot, de mintegy 30-40 ezer afrikait kitelepítsenek Nataltól délre.703 Végül az elképzeléshez Pine alkormányzó maga is megadta hozzájárulását.704 Mindez azonban hiábavalónak bizonyult, mivel az ötlet számos támogatója ellenére, az újonnan kinevezett fokföldi kormányzó, Sir George Grey a terv kivitelezését túl költségesnek találta, emellett az elkülönítés gondolatát egyáltalán nem pártolta. Ehelyett – Holdenhez hasonlóan – olyan megoldásban gondolkodott, ahol az afrikaiak és az európai bevándorlók által alapított települések egymás mellett, elszórt módon helyezkedtek volna el. Ellenállásából fakadóan a kitelepítési terv 1856-ra véglegesen lekerült a napirendről.705 Érdemes kiemelni, hogy az elképzelés hátterében, a humánus érvek hangoztatása mellett, meghúzódtak Shepstone saját érdekei is. 1854-ben különösen intenzív levelezésben állt George Cato kereskedővel, akit üzleti partneréül szemelt ki. Az új területen több beruházást is terveztek, többek között az ott található rézlelőhelyekben rejlő lehetőségeket kívánták volna kiaknázni.706

C. Mostyn Owen levele Lord Newcastle hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1854. március 6. In: CO 179/35: 1.; Theophilus Shepstone memoranduma a natali afrikai lakosság egy részének kitelepítése ügyében. 1854. január 23. In: CO 179/35: 4.; MCCLENDON 2004: 339. 701 MCCLENDON 2002: 30. 702 Theophilus Shepstone levele John William Colenso natali anglikán püspök részére. 1854. augusztus 31. In: COLENSO 1855: 155-156.; CRAGG 1959: 215-216. 703 Az 1852-ben felállított natali afrikai lakosok helyzetét vizsgáló bizottság jelentése. 1853. október 26. In: CO 179/35: 35.; MCCLENDON 2002: 24. 704 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Newcastle hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1854. március 12. In: CO 179/35: 7.; GUY 2013: 217.; IVEY 2008: 70. 705 Sir George Barrow memoranduma a dél-afrikai gyarmatokról. 1856. február 22. In: CO 879/1/22: 36.; REES 1898: 215-223.; IVEY 2008: 71-72.; MCCLENDON 2002: 27. 706 GUY 2013: 211.; MCCLENDON 2004: 355.; IVEY 2008: 74.

152 8. A főnökök hatalmának kérdése

1856-ban Pine alkormányzónak távoznia kellett posztjáról. Utóda, John Scott idején Shepstone ismét a „bennszülött” ügyek egyedüli irányítójává vált.707 Mint láthattuk, kulcs szerepet szánt a közvetlen irányítási rendszerben a helyi főnököknek. Ugyanakkor igyekezett hatalmukat kordában tartani. Még Martin West alkormányzósága idején több lépést tett ennek érdekében. Az afrikai vezetők előzetes engedély nélkül nem támadhattak meg másokat, nem hívhatták össze harcosaikat és nem tarthatták meg az umkhosi ünnepet sem.708 Engedelmességüket az esetek nagy többségében nem erőszakkal, hanem ajándékokkal vívta ki. Sokszor a helyi elöljárók is ilyen ajándékokkal kenyerezték le a környéken élő főnököket. 1863-tól – mintegy elismerve, hogy a főnökök is valahol az állam tisztviselői – mindannyian állami fizetésben részesültek.709 Lojalitásuk fenntartásának egy másik fontos eszköze abban állt, hogy minden olyan lehetőségtől igyekeztek őket megfosztani, mellyel a brit hatalmi háttérre való támaszkodás nélkül is könnyedén megőrizhették befolyásukat és hatalmukat. Ezek közül vitathatatlanul az abathakathi perek számítottak a főnökök körében a legközkedveltebb eszköznek.710 Az ártó varázslatokkal való vád ugyanis kiváló lehetőséget biztosított számukra a népszerűtlen emberektől való megszabaduláshoz. A módszerrel a közösség előtti nyilvánosság legitimáló erejének felhasználása mellett lehetett különösebb bizonyítékok és tárgyalások nélkül megszabadulni a veszélyesnek ítélt ellenfelektől, riválisoktól. A rendszer egyben biztosította azt is, hogy rend és fegyelem uralkodjon az alattvalók között.711 Nem csoda, hogy ezt felismerve, a natali kormányzat mindent megtett ennek visszaszorítására. Ebben az is segítségükre volt, hogy a módszert az európai normák fényében teljesen „barbárnak” és embertelennek bélyegezhették.712

707 IVEY 2008: 78. 708 Az utóbbi Natal területén 1864-ben meg is szűnt. Theophilus Shepstone memoranduma. 1857. augusztus 6. In: BPP 596: 37-38.; Maziyana kaMahlabeni közlése. 1905. április 25. In: STUART 1979: 292.; GORDON 1968: 164. 709 MAHONEY 2001: 11.; LAMBERT 1995: 23. 710 MCCLENDON 2006: 275. 711 Természetesen a módszert nemcsak Natal területén használták, hanem a környező afrikai királyságokban is, így Zuluföldön, illetve Szváziföldön is nagy népszerűségnek örvendett az elit körében. DELIUS 2001: 441.; GUY 2011: 16.; MAHONEY 2001: 19-20.; CHANOCK 2004: 325-326. 712 A natali alkormányzó által feltett kérdésekre az afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár válaszai. 1863. október 16. In: CO 879/2/6: 24.

153 Időnként – egy-egy kivételes esetben – katonai fellépésre is sor kerülhetett egy-egy rebellis afrikai vezetővel szemben. Így például 1854-ben – Shepstone értesülései szerint – több Pietermaritzburg környéki marhalopási esetért is a Mdushane vezette bhacák feleltek. Ennek megfékezésére a natali kormányzat expedíciót szervezett. Összecsapásra végül nem került sor, mivel a bhaca főnök hajlandó volt tárgyalni és átadni a követelt marhákat.713 Bár a korszakban több példát is találunk arra, hogy egyes főnökök hatalmát megkérdőjelezték az alattvalók, azonban arról nem beszélhetünk, hogy magának a főnöki rendszernek létjogosultsága ingott volna meg.714 Utóbbi megállapítás különösen is igaz az örökletes főnökökre. Az évek során nemcsak a telepesek követelték, hanem Shepstone maga is lépéseket tett annak érdekében, hogy az örökletes főnöki rendszert felváltsa, vagy legalábbis kiegészítse egyfajta kinevezési rendszerrel. Ezt már csak azért is szükségesnek tartotta, mert az 1840- es évek végén úgy becsülte, Natal afrikai lakosságának több mint 1/3 része kiszakadt eredeti közösségéből és nem tartozott egyik főnök befolyása alá sem.715 Azonban az így kinevezett főnökök – kevés kivételtől eltekintve – sosem voltak igazán sikeresek, nagyon kevés követőt tudtak maguk mellett tartani, s haláluk után követőik szétszéledtek. Még az életében oly sikeres Ngoza vezette qamuk esetében is ez történt. A 19. század végére összesen 9 kisebb közösségre szakadtak. Még az 1880-as években is a Natal területén élő jelentősebb afrikai csoportok mindegyikének élén örökletes főnökök álltak.716 Erre nézve a pontos statisztikai adatok tükrében elmondható, hogy 1881-re a főnökök 57,2%-a töltötte be örökletes alapon pozícióját, és követőik adták a terület afrikai lakosságának közel 70%-át.717 A jelentősebb afrikai főnökök – különösen a brit gyarmati uralom kezdeti időszakában – kihasználva a zavaros viszonyokat, gyakran még növelni is tudták befolyásukat és követőik számát az által, hogy a környékükön élő kisebb csoportokat beolvasztották. A cunukat vezető Phakade, vagy a tembukat irányító Nodada különösen eredményes volt ezen a téren. Kihasználva földrajzi elhelyezkedésük félreeső voltát a számukra kijelölt rezervátum területén túlra is kiterjesztették fennhatóságukat, s mivel mindvégig lojális támogatói voltak Shepstone-nak, katonai akcióihoz megfelelő kisegítő erőket biztosítva, ezért kisebb

713 LAMBERT 1995: 26; GUY 2013: 219-220. 714 MAHONEY 2001: 16. 715 Theophilus Shepstone levele Donald Moodie natali gyarmati titkár részére. 1848. augusztus 14. In: BPP Natal 1850: 42.; WELSH 1971: 20. 716 LAMBERT 1995: 34.; MAHONEY 2001: 7-8. 717 WELSH 1971: 114.

154 kihágásaikat a korszakban végig elnézték nekik. A két csoport az 1870-es évekre Natal két legnagyobb afrikai közösségévé nőtte ki magát.718 A korszakban számos esetben választottak szét afrikai közösségeket, valamint hoztak létre mesterségesen újakat. A korábban jellemző maroknyi jelentős afrikai főnök helyett az 1880-as évekre 173 – zömében sokkal kisebb jelentőségű – főnök kormányozta a natali afrikai lakosságot.719 Ugyanakkor a közösségek felosztásának hátterében általában nem pusztán az a megfontolás állt, hogy az erősebb és népesebb csoportok erejét gyengítsék, s ezáltal kezelhetőbbek legyenek, hanem a közösség belső feszültségeinek enyhítését is szolgálták az ilyen döntések. Ez történt például a qwabék esetében, mikor nézeteltérés támadt Musi és Mamfongonyana között. Theophilus Shepstone döntése értelmében a közösség tagjai választhattak, hogy melyik főnököt kívánják követni, s ennek következtében két részre szakadtak.720 Shepstone az ilyen jellegű örökösödési vitákban mindig nagyon körültekintően és személyesen járt el. Törekedett rá, hogy minden érintett elmondhassa a véleményét, s igyekezett döntései kapcsán a helyi szokásjog alapelveit érvényesíteni. Éppen ezért általában minden érintett megelégedésére szolgáltak ítéletei.721 Bár a korszakban végig tetten érhető annak gondolata, hogy a teljes főnöki rendszer felszámolására lenne szükség, Shepstone ezeket a terveket következetesen elutasította. Érzékletesen ír erről egy 1892-ben keletkezett cikkében:722 A helyi afrikai vezetők hatalmának külső erővel való megtörését lehetetlennek minősítette történeti példákra hivatkozva. Több alkalommal megtörtént, hogy adott főnököt megpróbáltak hivatalából eltávolítani, nem ismerték el státuszát, száműzetésbe küldték, azonban ezekkel a módszerekkel csupán azt érték el, hogy az érintettek mártírokká váltak. A precedensek szinte minden esetben azzal a hatással jártak, hogy a közösségi összetartozás érzése megnőtt, és a közösség tagjai még inkább ragaszkodtak örökletes vezetőikhez.723 Ebből következően sokkal hatásosabbnak tartotta felhasználni őket, kamatoztatni a csoporton belül elfoglalt pozíciójukat, befolyásukat. Natali éveiben mindvégig erre törekedett.724 Ahogy egyik memorandumában fogalmazott: „… a törzsi szerveződés hosszú

718 LAMBERT 1995: 27. 719 BRECKENRIDGE 2008: 19. 720 Mmemi kaNguluzane közlése. 1904. október 24. In: STUART 1982: 268. 721 Lazarus Xaba közlése. 1910. május 3. In: STUART 2014: 324-325. 722 NATALIA 1972: 14-20. 723 Socwatsha kaPapu közlése. 1916. április 23. In: STUART 2014: 120. 724 NATALIA1972: 15-17.

155 ideig nem lesz felfüggeszthető, mivel annak közigazgatási rendszerét még tízszeres költséggel sem tudnánk akár csak feleakkora hatékonysági fokon helyettesíteni”.725 A hagyományos rendszer kihasználásának egyik emblematikus eszközét jelentette az isibhalo rendszer. Ennek keretében a natali legfőbb főnök, azaz az alkormányzó utasítása nyomán a helyi afrikai főnököknek embereket kellett toborozniuk a kijelölt közmunkák elvégzésére.726 A rendszer 1848-ban került bevezetésre, s egy rövid időszakot leszámítva, egészen 1911-ig alkalmazták.727 A főnököknek minden 11. kunyhó után egy embert kellett küldeniük évente, akik hat hónapot töltöttek közmunkával. Kezdetben az ellátáson felül 7 shilling 6 pennyt, 1875-től kezdődően 15 shillinget kaptak havonta.728 Mivel nem állt rendelkezésre megfelelő anyagi háttér, ezért az utak építésénél vagy karbantartásánál sokszor a helyi afrikai főnökök embereire voltak utalva, ám sok főnök képtelen volt megfelelni a kirótt kvótának.729 A rendszer elősegítette a főnökök és a lakosság kapcsolatának megromlását, különösen abban az esetben, ha a főnökök saját hasznukra is megpróbálták kihasználni a rendszer nyújtotta lehetőségeket.730 Ráadásul, míg korábban csak tényleges közmunkák kapcsán alkalmazták az isibhalo rendszert, 1874-ben – precedenst teremtő jelleggel, a cukorültetvényesek kérésének engedve – erre magáncélból is sor került.731 A rendszert nem pusztán a besorozott afrikai munkások, de a főnökök, sőt a helyi elöljárók is szívből gyűlölték.732 Így például Umgeni körzetben már az 1870-es évek második felében összeomlott az isibhalo rendszer, mivel a főnökök nem voltak képesek érvényesíteni akaratukat, követőik egyszerűen a jobban jövedelmező bérmunkát választották.733 A közmunkák során a besorozottak nem kaptak versenyképes fizetést, az ellátásuk nem volt megfelelő minőségű és mennyiségű, emellett a munka is nehéz volt.734 A 19. század végére a főnökök különösen elvesztették befolyásukat a közösségek azon tagjai felett, akik magánföldeken éltek, és sok korábbi funkciójuk a rezervátumok területén

725 Theophilus Shepstone memoranduma. 1874. november 28. In: CO 879/7/7: 4. 726 A módszert más területeken is alkalmazták. Így például a búr farmerek is megkövetelték az ilyen jellegű közmunkaszolgálatot Marico körzetben az ott élő hurutséktől. MANSON 1992: 90. 727 1854 és 1858 között nem került sor ilyen utasítás kiadására, mivel féltek egy esetleges afrikai lázadástól. John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 19. In: STUART 2001: 299.; WELSH 1971: 123. 728 LAMBERT 1995: 30. 729 Még akkor sem, ha sok esetben az idősebb fiúkat is munkára fogták. Mkando kaDhlova közlése. 1902. július 14. In: STUART 1982: 153. 730 LAMBERT 1994: 151. 731 WELSH 1971: 123-124. 732 ELLIS 1985: 76.; GUY 2013: 374. 733 Jantshi közlése. 1903. február 10. In: STUART 1982: 24.; GUY 2013: 464. 734 Msime kaBeje közlése. 1906. december 26. In: STUART 1986: 54.

156 is annyira meg lett nyirbálva, hogy tulajdonképpen értelmét vesztette.735 Ez a feladatkör- megvonás különösen felgyorsult az önálló kormányzati jogok 1893-as megszerzését követően.736 Ennek egyik látványos elemét képezte az 1896. évi 37. törvény, mely felhatalmazta a kormányzatot, hogy tetszése szerint adjon ki új szabályozásokat a rezervátumok területén is, s ezt a hatalmukat akár delegálhatták helybeli tisztviselők részére is. Ennek nyomán a főnökök hatalma még tovább csökkent, míg az elöljáróké felértékelődött.737 A közösségi sörfogyasztás, mely hagyományos szórakozási formának számított, torkollott a legtöbb harcba, mivel felszínre hozta a közösségek konfliktusait.738 Már meglehetősen fiatalon kialakult a különböző korcsoportokba tartozó fiúk között a szolidaritás érzése, mikor gyakorta összecsaptak más korcsoportokkal. A rendszeresen visszatérő viták a legelőterületek és kertterületek kapcsán sokszor fegyveres összecsapásokhoz vezettek. Az összecsapások okainak érzékeltetésére jó példát nyújtanak a cunuk és a tembuk. Mivel a két csoportot korábban a határok védelme miatt favorizálták, ennek a funkciónak megszűnése után inkább fenyegetést jelentettek a telepesekre nézve, így a kormányzat megvonta tőlük támogatását, ami belső feszültségeket és összecsapásokat szült. A főnökök erőtlenek voltak az összetűzések megfékezésében, éppen ezért a hatóságokhoz fordultak, ám kérésük általában süket fülekre talált. John Shepstone majd Henrique Shepstone irányítása mellett az afrikaiak ügyeiért felelős gyarmati titkárság volt az egyik legkevésbé hatékonyan működő gyarmati hivatal. A legtöbb ilyen összetűzés során nem vizsgálták ki az eseteket, egyszerűbb volt minden résztvevőt megbüntetni, ez azonban folyton kiújuló ellenségeskedésekhez vezetett. A hivatalnokok passzív hozzáállása azoknak a főnököknek kedvezett, akik a saját kezükbe véve az irányítást, igyekeztek saját követőiknek mások rovására minél több előnyt, többek között földet biztosítani. Bár a legtöbb összecsapás a különböző afrikai közösségek között zajlott, ugyanakkor a belső feszültségek is gyakorinak számítottak. Ezek hátterében általában a túlnépesedés állt, ám sokszor került sor örökösödési háborúkra is.739 Ezekben az esetekben a hatóságok készek voltak a beavatkozásra, hiszen az örökös kézben tartása biztosította a teljes csoport

735 LAMBERT 1994: 155. 736 John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 10. In: STUART 2001: 294. 737 LAMBERT 1995: 124. 738 J. Balcomb, Alexandra körzet rezervátum felügyelőjének jelentése. 1889. július 9. In: BPP C.5897-13: 18.; TYLER 1891: 122. 739 Mbovu kaMtshumayeli közlése. 1904. szeptember 25. In: STUART 1982: 42.

157 felett az állami kontrollt. 1875 előtt az alkormányzó, mint legfőbb főnök mondta ki a végső szót a főnöki pozícióval kapcsolatos utódlási kérdésekben.740 Összességében megállapítható, hogy a gyarmati időszak favorizáló magatartása csak megerősítette azokat a közösségek közötti viszályokat, melyek már a gyarmati időszakot megelőzően is jelen voltak. A főnökök hatalmának és erejének csökkenésével a gyarmati hatóságok elvesztették a kontrollt a különböző afrikai csoportok felett, s azt közvetlenül saját erejükre támaszkodva sem tudták biztosítani. Emellett megbomlott a korábban meglévő bizalom az afrikai vezetők és a kormányzat képviselői között. Míg 1893 előtt a főnökök számítottak a legfontosabb és egyben legmegbízhatóbb hírforrásoknak, addig az 1890-es évek folyamán egyre inkább ritkultak az ilyen kapcsolatfelvételek, az afrikai vezetők távol maradtak a kormányzati székhelytől.741

9. A poligámia kérdése és a házassági rend szabályozása

Az általános vélekedés szerint, a nők megítélése az afrikaiaknál kimerült abban, hogy a férfiak „szolgálóinak” tekintették őket. Ebből fakadt a korszakban az a népszerű gondolat, miszerint a poligámia jegyében kötött házasságok és a rabszolga-tranzakciók között szoros párhuzamot véltek felfedezni. Több telepes és misszionárius is azzal érvelt, ha végre visszaszorítanák a hagyományos afrikai házassági szokásokat, akkor mód nyílna arra, hogy az európai értelemben vett család fogalma meghonosodjon körükben. Ezzel szemben a hivatalnokok nagy része – így Shepstone is – úgy látta, hogy az egyetlen működőképes módszer a változások ösztönzésére az, ha közvetett eszközökkel szabályozzák az afrikaiak házasságkötéseit.742 A telepesek az 1860-as évektől kezdődően nem csupán a poligámia szokásának eltörlését, hanem az afrikaiak adóterheinek növelését is egyre hangosabban követelték. 1866-ban egyenesen azzal a javaslattal álltak elő, hogy duplázzák meg a kunyhóadó összegét. Ezt Shepstone túlzottan veszélyes lépésnek tartotta, ezért helyette házassági adó kivetését javasolta. Az ötletet támogatta a birodalmi kormányzat is, így születhetett meg az 1869. évi 1. törvény. A helyi főnököket tették felelőssé az új szabályok gyakorlatba történő átültetéséért és a befolyó összegek összegyűjtéséért, adminisztrálásáért. Az adó bevezetése mellett – melynek összegét 5 fontban határozták meg – szükség volt a házasság érvényességéhez az

740 LAMBERT 1994: 157-161. 741 LAMBERT 1994: 164.; LAMBERT 1995: 186. 742 MARTENS 2003: 5.

158 ara tanúk előtti beleegyezésére is, valamint az ilobolo értéke közemberek esetében nem haladhatta meg a 10 marhát.743 A szabályozás végül nem eltörölte, csupán korlátok közé szorította a poligámiát. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a telepesek többsége morális alapon utasította el az afrikaiak fenti szokását, valamint annak gyakorlatát, hogy az elhunyt családfő valamelyik öccse elvette annak megözvegyült feleségeit. Azonban nem vették figyelembe a hagyományos gyakorlat praktikus oldalát, mellyel Shepstone nagyon is tisztában volt. Ugyanis ez utóbbi szokás biztosította a tágan értelmezett családon belül a legegyszerűbb módon, hogy az elhunyt gyermekeinek felnevelése garantált legyen, valamint azt, hogy a család, mint termelő közösség egyben maradjon, ne bomoljon fel.744 A törvény megalkotásakor az ilobolo mértékének csökkentését azért tartották szükségesnek, hogy fiatalabb, kevesebb vagyonnal rendelkező férfiaknak is legyen esélyük megházasodni.745 Ezzel párosult az a kikötés is, hogy a házasság előtt megállapított ilobolo értékétől később már nem lehetett eltérni.746 Az átlagos ilobolo mértéke 5 marháról 10 marhára nőtt az 1850-es évek folyamán. A következő évtizedben pedig már a 20-30 marha sem számított kirívóan magas ilobolónak. 1870-ben érte el a csúcsát a poligámián alapuló háztartások aránya 45%-kal. Ezzel párhuzamosan azoknak a férfiaknak a száma is emelkedett, akik egy feleséget sem engedhettek meg maguknak. Shepstone a megrontásra és házasságtörésre vonatkozó előírásokat is jelentős mértékben megszigorította. Korábban ezeket az eseteket polgári esetekként tárgyalták, s ebből fakadóan csak akkor indult eljárás, ha azt valamelyik érintett fél kezdeményezte, ám innentől a bűncselekmények közé sorolták őket.747 A szabályozás hatására az afrikai apák különböző nevek alatt különböző további ilobolo- szerű juttatásokat követeltek a házasság engedélyezése kapcsán. Ezzel próbálták megkerülni a törvényi előírásokat. Ezeket a kerülő megoldásokat nem is sikerült törvényen kívül helyezni a vizsgált korszakban. Az állam ugyan nem tiltotta meg ezeknek a szokásoknak az alkalmazását és továbbélését, ám azáltal, hogy nem kényszerítette ki azok betartását, több közvetett eredményt is elért. Egyfelől bátorították a nem hivatalos

743 GUY 2012: 12.; GORDON 1968: 183. 744 SHEIK 2010: 17. 745 Korábban sokszor megesett, hogy az apák mohósága miatt – akik minél több marhát szerettek volna szerezni leendő vejüktől – a fiatalabb férfiaknak esélyük sem volt a jómódú, idősebb kérőkkel szemben. LAMBERT 1995: 46. 746 NATALIA 1973: 25. 747 TYLER 1891: 117.; WELSH 1971: 85.; MAHONEY-PARLE 2004: 138.

159 kapcsolatok terjedését, másfelől végeláthatatlan vitákat gerjesztettek azt illetően, hogy az ifjú férj még mennyi pénzzel tartozik apósának. Mikor a 19. század végén a marhapestis hatására az afrikaiak kezén lévő marhaállomány jelentős mértékben visszaesett – a korábbi 494.402-ről 75.842-re, ami közel 85%-os fogyást jelentett748 – akkor különösen megszaporodtak a bíróság előtt a megrontással kapcsolatos feljelentések. Ezzel párhuzamosan az éves szinten megkötött házasságok száma a felére esett. Ennek hátterében az állt, hogy az apák továbbra is ragaszkodtak a korábbi ilobolo mértékhez. Bár az állam – a helyzet súlyosságát látva – igyekezett beavatkozni, s lehetővé tette a korábbi marha-alapú ilobolo kiváltását 33 font lefizetésével, ez az apáknak nem felelt meg, mivel a járvány hatására a marhaárak úgy elszabadultak, hogy az állami szabályozásban szereplő 3 font helyett a század végére 14 fontot is elkértek az állatok darabjáért.749 Ugyanakkor az ilobolo-igények erőszakkal való érvényesítése 1893-tól kezdődően törvénytelennek számított. Ebben a helyzetben az apák azzal a veszéllyel találták szemben magukat, hogy lányaik tartósan házasságnélküli kapcsolatokat létesítenek, s így egyáltalán nem jutnak ilobolóhoz. Az apák számára kevés ellenlépésre nyílt lehetőség. Megvádolhatták az ifjú férfiakat megrontással, vagy valamiféle megállapodásra juthattak, melynek keretében fizetés fejében élhettek lányaikkal szexuális életet.750 Jellemzően a kialkudott ilobolo töredékét adták át az apának, s ígérték, hogy később a többi állatot is át fogják adni. Ezt követően megtűrték az együttélést, ugyanakkor a teljes kialkudott ilobolo- összeg átadását megelőzően nem kerülhetett sor a tényleges házassági szertartásra.751 Más esetekben a leendő férj biztosítékot nyújtott, például felajánlotta az egyik húgát, s jelezte, hogy családja a majdan érte kapott ilobolót át fogja adni leendő apósának.752 Szintén a házasság szabadabb rendszere felé mutató lépés volt az ara beleegyezésének megkövetelése, hiszen korábban számos esetben az apák egyszemélyben döntöttek a házasság kérdéséről, sokszor ezzel nem kívánt frigyre kényszerítve lányaikat. Az új szabályozás magával vonta az afrikai férfiak zömének elégedetlenségét. Egyre sűrűbben érkeztek arra nézve is panaszok, hogy a törvény bevezetésének hatására az afrikai nők fokról-fokra öntudatosabbakká és kezelhetetlenebbekké váltak. Az 1880-as

748 LAMBERT 1985: 299. 749 LAMBERT 1987: 48. 750 MAHONEY-PARLE 2004: 139-140. 751 Msime kaBeje közlése. 1906. december 26. In: STUART 1986: 55. 752 Qalizwe kaDhlozi közlése. 1899. augusztus 18. In: STUART 2001: 236.

160 évek végétől kezdődően – a natali példát látva – Zuluföldön is hasonló folyamatok játszódtak le.753 Sokan egyenesen visszájára fordították a telepesek morális érvelését, arra hivatkozva, hogy sokkal inkább az új szabályozás vezetett erkölcsileg megkérdőjelezhető viselkedéshez, mivel sok lány – engedetlen módon elhagyva családját – az illendő viselkedéssel össze nem egyeztethető módon kereste meg napi betevőjét a városokban. Ugyanez volt magának Shepstone-nak is a véleménye, aki azt is hozzátette, hogy a hagyományos afrikai szokásjog is védte a nők jogait, mivel amennyiben a férj nem bánt jól feleségével, visszamehetett apjához, aki csak bizonyos büntetés megfizetését követően engedte vissza lányát a férjhez. Annak érdekében, hogy ezzel a lehetőséggel az apák ne éljenek vissza, a férjek igazságtalan esetekben hagyományosan a helyi főnökhöz fordulhattak jogorvoslatért.754 Végül 1875-ben – a tiltakozások figyelembevételével – a kormányzat meghátrálásra kényszerült és a házasságkötési adót teljes egészében eltörölte. Ugyanakkor a házasságkötésre vonatkozó egyéb szabályok – azok minden negatív következményével – továbbra is érvényben maradtak.755

10. A városokba áramló afrikai munkaerő helyzete

Az elkülönített rendszer mellett eleinte az afrikaiak nem szívesen hagyták el a rezervátumokat és kerestek munkalehetőséget a telepesek között. Ebből fakadóan a növekvő munkaerőhiányt az 1860-as évek elejétől kezdődően indiai munkások Dél- Afrikába csábításával próbálták orvosolni.756 Ez különösen a cukornádtermesztés757 elterjedésével párhuzamosan vált szükségessé. Csakhamar általánossá vált az a nézet is, miszerint az indiai munkások sokkal megbízhatóbbak, engedelmesebbek és csak elenyésző mértékben drágábbak a helyieknél.758 Ugyanakkor találkozunk ettől eltérő véleményekkel

753 Socwatsha kaPapu közlése. 1902. január 4. In: STUART 2014: 36. 754 SHEIK 2010: 29-31. 755 1875. évi 13. törvény. In: BPP 184: 4-5.; MARTENS 2003: 7.; WELSH 1971: 91-92. 756 Eleinte a telepesek hasznosnak vélték a lépést, azonban azzal nem számoltak, hogy a bevándorlási jog elnyerése érdekében munkával töltött évek után az indiai családok nem térnek haza, hanem helyben telepszenek le. Ennek köszönhetően idővel nem pusztán fizikai értelemben kellett mellettük élni, hanem a gazdasági élet bizonyos területein is megjelentek versenytársakként. POPKE 2003: 252-253. 757 Az 1850-es évek elején még igen szerény jelentőséggel bírt ez a termesztési ág. 1854-ben mindössze 135 hektárnyi területen termesztettek cukornádat. Az elkövetkezendő évtizedben robbanásszerű fejlődésre került sor, 1866-ban a cukornádültetvények összterülete elérte az 5.112 hektárt. RICHARDSON 1982: 517. 758 DU BOIS 2014A: 2.

161 is a korszakban. Aling Osborn az Umtata birtok felügyelője például kifejezetten előnyben részesítette a natali afrikaiakat, őket követték a más területekről érkező afrikaiak és preferencia-listájának legalján foglaltak helyet az indiaiak.759 Ugyanígy, T. Reynolds is egyike volt – ahogy John Robinson fogalmaz – azon kevés szerencsés termelőknek, akiknek nem jelentett gondot, hogy munkásaikat kizárólagosan helyi afrikaiakból toborozzák. Ezt elsősorban annak köszönhette, hogy jó hírnévnek örvendett körükben, így szívesen dolgoztak birtokán.760 Ezzel együtt Natal területén a korszakban végig a telepesek egyik visszatérő panaszát képezte az elégtelen afrikai munkaerő felhánytorgatása. Ezt a hiányt tovább növelte a tény, hogy 1866 és 1874 között átmenetileg felfüggesztették az indiai munkaerő beáramlásának lehetőségét. Növekvő problémát jelentett az is, hogy – szemben a telepesek véleményével – a rezervátumok területe egyre kevésbé volt képes eltartani a gyorsan szaporodó afrikai lakosságot, így idővel sokan elhagyták ezeket a területeket és máshol próbáltak letelepedni. Az 1870-es évekre az afrikai lakosság több mint fele olyan földeken élt, melyek jogilag nem tartoztak hozzájuk.761 Az 1880-as években a rendszer alapjaiban rendült meg, mikor a megnövekedett rezervátumi lakosság tömegesen áramolt ki a telepesek által lakott zónákba, ezzel az elkülönítésre épülő berendezkedést teljesen megbontva.762 Egyre nagyobb számban érkeztek a nagyobb településekre munkát kereső fiatal férfiak, akik korcsoportok, vagy származás alapján szerveződő bandákba tömörültek, melyeket amalaita néven ismertek a korszakban. Sok esetben csoportjaik különböző munkaterületekre specializálódtak. Így például a Mahlabatini környékéről érkezők riksa- húzóként tevékenykedtek. Különösen a 20. század elejétől kezdődően körükben erősen megnőtt a bűnözés, melyre a hatóságok a lehető legnagyobb szigorral reagáltak. Gyakorta ítélték őket nehézmunkával kiegészített börtönbüntetésre, vagy korbácsolásra.763

759 BRAIN 1985: 203. 760 Sir Arthur Cunynghame beszámolója rávilágít arra, hogy a legkönnyebben úgy lehetett afrikai munkaerőt biztosítani a cukornádültetvényeken, ha a tulajdonos a belsőbb területeken farmot vásárolt, ahol az ültetvényeken való munka fejében engedélyezte afrikai családok letelepedését. ROBINSON 1872: 53.; CUNYNGHAME 1879: 166. 761 GUY 1994: 43. 762 POPKE 2003: 251. 763 LAMBERT-MORRELL 1996: 82.

162 A városokba áramló afrikaiak helyzetének vizsgálata során talán a legjobb mintát Durban jelenti, mivel élen járt azoknak az elkülönítési módszereknek a kidolgozásában, melyek városi környezetben jól alkalmazhatónak bizonyultak.764 A Durban-be áramló afrikai lakosságról elmondható, hogy rendkívül mozgékony volt és jellemzően egyedülálló férfiakból állt, akik rövid időre szerződéses munkásként, vagy alkalmi munkásként helyezkedtek el a városban. Az így munkát keresőket alapvetően három módon foglalkoztatták. Kaphattak havi, vagy ennél is hosszabb időtartamra szóló munkaszerződést, ebben az esetben általában házkörüli munkákra, vagy bolti kisegítőfeladatokra alkalmazták őket. Mások mosásból, vagy riksa- húzásból tartották el magukat. Ők általában független módon dolgoztak, a maguk urai voltak. Egy újabb csoportjuk pedig alkalmi munkásként napról-napra próbált feladatot találni magának. Ők rendszerint a kikötőben nyertek alkalmazást, ebből fakadóan idejük nagy részében itt lézengtek arra várva, hogy valaki felfogadja őket. Ez a forma különösen nagy népszerűségnek örvendett, mivel rendszerint magasabb bérezéssel járt, amit a nap végén egyből meg is kaptak. Emellett kellő rugalmasságot biztosított, hiszen bármikor dönthettek úgy, hogy visszatérnek családjaikhoz.765 A városokban munkát kereső afrikaiak növekvő száma a telepesekben félelmet keltett. Ráadásul nem minden esetben lehetett munkaerejükre számítani, mivel sokszor megesett, hogy amennyiben alacsonynak találták a kínált munkabéreket, egyszerűen elhagyták a várost és visszamentek a rezervátumokba. Így például 1875-ben a durbani kikötői munkások követelték béreik megemelését. Mikor nem jártak sikerrel, elhagyták a várost és visszatértek falvaikba.766 A helyzet kordában tartására Theophilus Shepstone egy sor helyi szabályozást dolgozott ki 1873 folyamán. Az alkalmi munkát keresők maximum öt napot tölthettek keresgéléssel a városban. Mindegyiküket regisztrálták, és ennek díját be kellett fizetniük. A regisztrációs díj összege a korszakban 2 shilling 6 penny volt. Emellett – amíg a városban tartózkodtak – megkülönböztető jelvény viselésére kötelezték őket.767 Továbbá minden olyan munkát el kellett fogadniuk, melynél a helyi elöljáró által megállapított minimumbért megadták nekik.768 Rajtuk kívül azok az afrikaiak maradhattak huzamosabb ideig a városban, akik

764 POPKE 2003: 250. 765 Sisekelo közlése. 1902. április 13. In: STUART 2001: 362.; MASON 1855: 172. 766 LAMBERT-MORRELL 1996: 80. 767 Sisekelo közlése. 1902. április 13. In: STUART 2001: 360. 768 BRECKENRIDGE 2008: 17.; POPKE 2003: 256.

163 saját tulajdonnal rendelkeztek ott, vagy ilyet béreltek, illetve azok, akik legalább egy hónap időtartamra kötöttek munkavállalói szerződést.769 A korabeli sajtó és könyv felhozatalt végigtekintve világosan kitűnik, hogy a növekvő afrikai jelenlétről hogyan vélekedtek a telepesek. 1886-ban a Natal Mercury hasábjain például a következő megfogalmazásokkal találkozhatunk: „társadalmi pestis, […] mely járványként terjed […] aláásva minden biztonságérzetet”.770 Maynard Swanson kutatásai során arra a megállapításra jutott, hogy a korszakban minden szerző kárhoztatta a városi környezetet, ahol a „nemes vademberek” csak a „civilizáció” fonák oldalával találkozhattak, mely teljesen korrupt és romboló hatást gyakorolt rájuk, és emiatt a telepesek számára egyre inkább fenyegetést jelentett jelenlétük.771 Érdemes a híres korabeli író, Anthony Trollope véleményét is megemlíteni. Dél-Afrikáról szóló könyvében a városba áramló afrikaiakról ő is nagyon lesújtó véleménnyel írt. Úgy látta, hogy sokan közülük alattomossá, hazuggá és tolvajjá váltak. Megemlít egy helyi telepessel folytatott beszélgetést is, ahol a telepes a következő módon fogalmazott velük kapcsolatban: „Továbbra is kaffír, de olyan kaffír, aki már elsajátította az európai ravaszkodást, ugyanakkor még nem érintette meg az európai lelkiismeret.”772 Az érdekesség kedvéért ezen a ponton azt is érdemes kiemelni, hogy az ehhez hasonló vélemények olyannyira általánosnak és elterjedtnek tekinthetőek a korszakban, hogy még olyan távoli helyeken, mint Magyarország is visszhangra találtak. Ezzel kapcsolatban Toldy László gondolatai idézhetőek 1880-ból: „Sokan hősnek rajzolták a kafirt, de ez nagy tévedés. Való ugyan, hogy fellépésében van valami arczátlan, vakmerő s ez könnyen csalódásba hozhatja az embert, valósággal azonban csak oly gazember, ki siet helyzetének előnyeit kiaknázni. Ez a fő életelv náluk, s a rablás és lopás sem tartozik a ritkább bűnök közé.”773 A városba áramlók közül egyre többen próbálkoztak alkalmi munka helyett valamilyen illegális ügyeskedéssel. Sokan közülük marihuánát árultak, mások használt ruhákkal házaltak, ismét mások gyógynövényeket, vagy épp szerelmi bájitalokat árusítottak, sokan pedig szerencsejátékkal próbálkoztak.774

769 GUY 2013: 376. 770 Idézi Jeffrey Popke. POPKE 2003: 258. 771 SWANSON 1976: 163. 772 TROLLOPE 1878: 208. 773 TOLDY 1880: 289. 774 POPKE 2003: 259.

164 Bár – ahogyan arra már utaltam – leginkább férfiak érkeztek a városokba, azért voltak nők is, akik szerencsét próbáltak. Durban esetében elmondható, hogy az 1904-ben elkészített népszámlálás szerint a városban 20.000 afrikai élt, s közülük mindössze 700-an voltak nőneműek. A hivatalos jelentés azt is megállapította, hogy zömükben prostituáltak.775 Ugyan a növekvő gazdasági terhek mellett a 19. század végére egyre több afrikai asszony gondolta úgy, hogy jobb életlehetőségek várhatnak rájuk a városokban, mint vidéken, a konzervatív közösségek igyekeztek erősen korlátozni ilyen irányú mozgásterüket, s ebben a kérdésben szövetségesekre leltek a telepesekben és a kormányzati tisztviselőkben is.776 A városokba érkező afrikai nők gyorsan szembesültek azzal a ténnyel, hogy kevés munkalehetőség áll rendelkezésükre, ha tartósan a városban kívánnak maradni, s ezeket a területeket is – mint például ruhamosás, házi szolgálat – férfi társaik jobbára már monopolizálták.777 Sokan közülük a városon kívül Sydenham illetve Cato-Manor mellett találtak maguknak szállást, mivel ezek a területek már nem tartoztak közigazgatási értelemben az akkori Durban-hez.778 Bár közülük sokan tényleg prostitúcióra adták a fejüket, vagy éppen sört főztek és árultak, mások inkább tartós módon összeálltak afrikai férfiakkal, akikkel egyfajta élettársi közösséget alkottak.779 Még azok is, akik prostitúcióra adták fejüket, általában csupán a legnagyobb anyagi szükség idején, ad hoc jelleggel tették ezt. Kevesen voltak köztük olyanok, akik üzletszerűen, megélhetési alapon űzték volna a szakmát, annak ellenére, hogy kereslet bőven lett volna szolgáltatásukra.780 A rendőrség zaklatása, a kiszabott pénzbírságok és az esetleges börtönbüntetés mellett további három veszéllyel kellett szembenézniük. Egyfelől fizikai bántalmazás érhette őket ügyfeleik részéről, másfelől teherbe eshettek, harmadrészről pedig megfertőződhettek valamilyen nemi úton terjedő kórral.781 A nem kívánt terhesség esetén a gyermeket vagy megölték; vagy haza küldték, hogy a rokonság nevelje fel; vagy eladták. Csecsemőkért jellemzően 2 shillinget fizettek. Mivel a csecsemők megölése bűnténynek minősült, ezért a másik két módszer terjedt el, nagyjából

775 RAMSAY 1992: 75. 776 Qalizwe kaDhlozi közlése. 1899. június 17. In: STUART 2001: 225.; RAMSAY 1992: 81-82. 777 RAMSAY 1992: 85-86. 778 Qalizwe kaDhlozi közlése. 1899. július 1-2. In: STUART 2001: 231. 779 RAMSAY 1992: 93. 780 RAMSAY 1992: 95. 781 RAMSAY 1992: 97.

165 fele-fele arányban. Újabb lehetőséget jelentett, ha a prostituáltak gyermekeit az egyház vette magához, ahogy erre Durban-ben a katolikus egyház külön erőfeszítéseket is tett.782 1893-ban belügyi kérdésekben Natal önkormányzati jogokat nyert. Ezt követően – ahol tudták – a hatóságok korlátozták a nem európaiak jogait. Már a következő évben törvény született, mely leszármazási alapon kizárta a választók közül mind az indiaiakat, mind az afrikaiakat. Az 1897. évi 18. törvény pedig felruházta a helyi hatóságokat annak jogával, hogy saját hatáskörükben adhassanak ki, vagy vonhassanak vissza kereskedelmi engedélyeket. A törvényt jobbára arra használták fel, hogy a nem európai származásúakat kizárják a kereskedelemből.783 A gyakorlatban, a korlátozások ellenére, a problémák megmaradtak. A szabályok betartásának fontosságára hívta fel a figyelmet 1904-ben John Chadwick főtisztviselő. Ahogy ő fogalmaz: „Meg kell értetni velük [az afrikaiakkal], hogy a városok olyan speciális helyek, amelyek a fehér emberek számára szolgálnak lakóhelyül. Amennyiben munkát keresve felkeresik ezeket a városokat, be kell tartaniuk az előírásokat.”784 A korszakban – mint az a fenti idézetből is kivehető – alapvetően úgy kezelték az afrikaiakat, mint akik a városokban csupán látogatók, átutazók, ahol egyáltalán nem értenek semmit és maguktól nem igazodnak ki. Számuk visszaszorítására Shepstone 1873- as szabályozási kísérlete óta alapvetően két módszert használtak. Megpróbálták a városokba áramlók számát korlátozni és igyekeztek biztosítani, hogy csak azok léphessenek be, akiket aztán valóban alkalmaztak is. Emellett a városokba beengedett afrikaiakkal kapcsolatban a teljes fizikai elkülönítésre törekedtek.785 A munkavállalók elhelyezése érdekében barakkokat emeltek, ám ezek száma a korszakban végig elégtelennek bizonyult. A barakkokban elsősorban az alkalmi munkából élők kaptak elhelyezést. Közülük is különösen azok, akik távoli helyekről érkeztek. Egy hónapra 2 shilling 6 pennyt fizettek a szállásért.786 A fenti korlátozó kísérletek hátterét számos jogszabály jelentette. Ezek közül a legfontosabb talán az az 1901-ben elfogadott törvény, mely minden afrikait kötelezett arra, hogy a városba érkezve, a helyi rendőrörsön regisztrálja magát. Aki ezt elmulasztotta, az kitoloncolható volt.787

782 Qalizwe kaDhlozi közlése. 1899. július 1-2. In: STUART 2001: 231; 239. 783 POPKE 2003: 255.; BHANA 1985: 246-247. 784 Idézi Maynard Swanson. SWANSON 1976: 163. 785 MAYLAM 1994: 263. 786 Sisekelo közlése. 1902. április 13. In: STUART 2001: 360; 363. 787 POPKE 2003: 260.

166

11. A szokásjog kodifikációja

Theophilus Shepstone hosszú éveken keresztül ellenállt annak a követelésnek, hogy az afrikai szokásjogot írásba foglalják, mivel az elképzeléssel nem értett egyet. Mikor erre végül sor került, be is jelentette visszavonulási szándékát.788 A kodifikáció első lépésének megtétele az 1875-ös esztendőhöz köthető. Az ekkor életbe lépett 1875. évi 26. törvénnyel szinte teljes mértékben kivették Shepstone kezéből az afrikaiak feletti bíráskodást. A törvény lehetővé tette az alkormányzó számára, hogy akár afrikai, akár európai származású tisztviselőket nevezzen ki az afrikaiak közötti jogviták felügyeletére. Az így kinevezett személyek bármilyen polgári ügyben eljárhattak abban az esetben, ha a jogvita afrikaiak között alakult ki. Fellebbezéssel a „bennszülött” ügyekért felelős felsőbb bírósághoz lehetett fordulni. Ez a bíróság egyetlen bírából állt, akit az alkormányzó nevezhetett ki a feladatra. Mikor a helyzet úgy kívánta, akkor az egyszemélyes bíróság újabb személyek bevonásával testületté alakulhatott. Innen további fellebbezésre nyílt lehetőség a fellebbezési bírósághoz. Ez az újonnan felállított szerv a Natali Legfelsőbb Bíróság részeként került megszervezésre. Tagjai között helyet foglalt egy főbíró, a „bennszülött” ügyekért felelős felsőbb bíróság bírája, valamint az afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár. Emellett az alkormányzó bizottságot állított fel az afrikai szokásjog kodifikációjára. Ebben helyet kapott a natali főbíró, az állami főügyész, az afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár, a „bennszülött” ügyekért felelős felsőbb bíróság bírája, valamint további három kinevezett személy. A testület döntésképessé akkor vált, ha tagjai közül legalább öten részt vettek a tanácskozáson. A bizottság két évet kapott munkája befejezésére. Ezzel azonban feladata nem ért véget, később felügyelnie kellett arra, hogy az így írásba foglalt szokásjogot folyamatosan aktualizálják a szükségletekhez igazodva. A szükségesnek ítélt változtatásokat az alkormányzó hagyhatta jóvá a végrehajtó tanács egyetértése mellett.789

788 IVEY 2008: 83. 789 EYBERS 1918: 248-251.

167 A kodifikációval tulajdonképpen bebetonozták a patriarchális berendezkedést, mely fennállt egyfelől európai származású telepesek és afrikaiak között; másfelől afrikai férfiak, illetve nők és gyerekek között.790 1878-ban a fenti törvényt pontosították és kiegészítették. Az afrikai szokásjog felügyelői – akik korábban csak polgári ügyekben járhattak el – ettől kezdve kisebb büntetőügyekben is bíráskodhattak.791 Az 1887. évi 44. törvény tovább finomította a rendszert. A felügyelők által elbírált bűnügyek esetén, amennyiben felülvizsgálatra került sor, ennek elvégzésére az afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár kapott felhatalmazást. Ő helyben hagyhatta, megváltoztathatta, módosíthatta, vagy hatálytalaníthatta a korábban megszületett döntést. A jogszabály a legfőbb főnöknek tekintett kormányzót792 további jogokkal ruházta fel. Arra is felhatalmazást kapott, hogy új főnököket nevezzen ki, különálló afrikai közösségeket olvasszon össze, vagy épp osszon több részre. Szintén szabadon rendelkezhetett az egyes közösségek haderejével a kolónia területén belüli zavargások, vagy honvédő háborúk idején. Emellett jogában állt az afrikaiakat közmunkára kötelezni.793 Mivel az 1875-ben felállított jogkodifikációs bizottság érdemben több mint tíz éven keresztül nem tett semmit sem, ezért az írásba foglalt szokásjog véglegesnek szánt változatát csak 1891-ben adták ki.794 Bár 1878-ra elkészült egy változat, ez azonban annyi kívánni valót hagyott maga után, hogy a gyakorlatban nem alkalmazták.795 A kodifikált szokásjogi gyűjteményben a korábbi törvényeket is több ponton finomították. Így például egyértelműen megfogalmazásra került, hogy a legfőbb főnök elsőszámú, végrehajtással megbízott hivatalnoka az afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár. Ő fogadta az afrikaiak által benyújtott kérvényeket, ő gyűjtötte be a főnököktől az információkat és tett ez alapján rendszeres jelentéseket a kormányzónak.796 A joggyűjtemény elsősorban családjogi kérdésekkel foglalkozott (házasság, öröklés).797 Az ekkor írásba foglalt előírások már egyfajta keveredését mutatták a tényleges szokásjognak és az eltelt közel 50 esztendőben felvett európai jogelemeknek.

790 SHEIK 2010: 32-33. 791 1878. évi 21. törvény. In: EYBERS 1918: 252. 792 Natal élén 1880-ig alkormányzók, ezt követően kormányzók álltak. 793 EYBERS 1918: 253-255. 794 Újabb felülvizsgálatára csak 1932-ben került sor. MCCLENDON 1996: 3.; NATALIA 1973: 23. 795 WELSH 1971: 166. 796 EYBERS 1918: 259. 797 MCCLENDON 1996: 1.

168 A munkának már a korszakban is voltak kritikusai. Szemükben a fő problémát az jelentette, hogy az írásba foglalt szokásjog túlbonyolította a korábbi egyszerű, áttekinthető előírásrendszert. Egyúttal elvesztette egységességét is, nem lehetett egyetlen afrikai szokásjogról beszélni, ehelyett számos egymás mellett létező rendszere alakult ki annak fényében, hogy a kodifikáció során készült korpuszt ki hogyan értelmezte.798 Ehhez a kritikához hozzátehetünk egy másik szempontot is. Az írásbafoglalás meggátolta annak lehetőségét, hogy a szokásjog alkalmazkodjon a mindennapok valóságához, így az megmerevült és egyre kevésbé szolgálta az érintettek érdekeit.799 A jogkodifikációval kapcsolatos értékelésében legfőbb hibaként a rugalmasság hiányát emelte ki John Wesley Shepstone is.800 A gyakorlatban az új bíráskodási rendszer nagyon rosszul vizsgázott. Ugyan 19 szokásjogi felügyelő dolgozott Natal területén az 1880-as évektől kezdődően, azonban közülük csupán négyen látták el feladatukat a rezervátumok területén. A maradék 15 személy egyben körzeti elöljáró is volt, s értelemszerűen utóbbi feladatuk miatt nem igazán jutott idejük az afrikaiakat érintő ügyekben bíráskodni. Stanger esete nem számított kirívónak. Itt az 1888-ban benyújtott ügyek még 1891-re sem nyertek elintézést.801

12. Az afrikaiak bekapcsolódása a natali gazdaságba

Colin Bundy kutatásai hitelt érdemlő módon bizonyították, hogy a natali gazdasági változásokra – különösen az első időszakban – sokkal gyorsabban és eredményesebben reagált sok afrikai földműves, mint ahogy a telepesek alkalmazkodni tudtak a megváltozott környezeti feltételekhez. Számos területen a teljes környéket ők látták el friss élelmiszertermékekkel.802 Az 1850-es évekre például Pietermaritzburg utcáit elárasztották az afrikai házalók, akik mezőgazdasági termények mellett fát, nádat, szárnyasokat, tojást és tejet árusítottak.803 Az is megfigyelhető, hogy olyan vidéki területeken, ahol a telepes farmerek nagymennyiségben álltak rá valamilyen monokultúrás termelésre, ott a gabonát a

798 NATALIA 1973: 22. 799 MCCLENDON 1996: 2. 800 John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 26. In: STUART 2001: 304. 801 LAMBERT 1995: 60. 802 Ebben a kérdésben lényeges különbség nem mutatkozott a rezervátumok területén élő, illetve a missziói földeken gazdálkodó afrikaiak között, bár az utóbbiak szervezettebbeknek és hatékonyabbaknak bizonyultak társaiknál. Különösen azok a missziói területek emelkedtek ki, melyek elhelyezkedésük révén helyzeti előnyt élveztek. Ilyen volt például az 1851-ben szervezett Pietermaritzburg közeli Edendale. BUNDY 1988: 112.; MEINTJES 1984: 16.; BALLARD–LENTA 1985: 124. 803 Ezzel kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy baromfit kimondottan a telepesek kedvéért tarottak, mivel ők maguk szárnyas húst, illetve tojást csak nagyon ritkán fogyasztottak. LAIRD 1881: 131.

169 szomszédos afrikai földművesektől szerezték be, mivel ez olcsóbb megoldásnak bizonyult, mint ha maguk termelték volna meg.804 Ebben a folyamatban jelentős szerepet játszott a kunyhóadó bevezetése is, mivel ez a lépés különösen is motiválta az afrikai termelőket arra, hogy szükségleteikhez képest többletet termeljenek, s azt pénzért értékesítsék. Ily módon ugyanis az adókötelezettség ellenére elkerülhették azt, hogy a telepesek szolgálatába álljanak bérmunkásként.805 Az afrikai termelők legfontosabb termesztett növénye a kukorica volt a 19. század folyamán. Megművelt területeiknek több mint a felét kukoricával ültették be.806 Alapvetően jellemezte őket a hagyományos termények termesztése. Nem szívesen kísérleteztek számukra idegen növényekkel. Ugyan – legelterjedtebb módon az 1860-as években – minimális mennyiségben termeltek cukornádat, dohányt és kávét is, az ilyen jellegű kuriózumok a század végére jószerivel teljesen eltűntek.807 Jó példa erre a thuli főnök Mnini, aki kávé- és cukortermeléssel is kísérletezett. Az előbbivel szinte azonnal fel is hagyott, s az 1880-as évek elejére a cukornádtermesztést is feladta.808 Ugyanakkor az állattenyésztés terén megfigyelhető egyfajta elmozdulás, s itt bátrabban foglalkoztak a marhákon kívül más lábas jószágokkal is. Elsősorban a sertést lehet kiemelni, amit a szárnyasokhoz hasonlóan kimondottan a telepesek számára tenyésztettek eladási szándékkal, valamint a marhákat sújtó járványokat követően, különösen a magasabb területeken, nagyon sokan lovakat tenyésztettek közülük. Az 1880-as évek elejére a Drakensberg lábánál élő afrikaiak szinte mindegyike foglalkozott lótartással.809 Míg az 1840-es években a telepesek igyekeztek ez ellen fellépni, hiszen a legfontosabb célnak az afrikai férfi lakosság munkába állítását tekintették, addig az 1850-es évek elejétől kezdődően egyre többen vélték úgy, hogy célszerűbb a telepes szektor átalakítása helyett kihasználni a már létező mezőgazdasági gazdálkodási rendszert, melyet az afrikaiak folytattak. Éppen ezért ezek a csoportok már nem támogatták azt, hogy bérlőiket megfosszák a szabad gazdálkodás lehetőségétől és a munkaerőpiacra kényszerítsék őket.810

804 MASON 1862: 18.; RUSSELL 1899: 91; 100.; LAMBERT 1987: 35. 805 RAMDHANI 1986: 18. 806 SCHNURR 2009: 153. 807 BALLARD–LENTA 1985: 134. 808 LAMBERT 1985: 47. 809 John Scott natali alkormányzó levele Henry Labouchere gyarmatügyi miniszter részére. 1857. szeptember 7. In: BPP 596: 27.; LAMBERT 1985: 48. 810 Az általános vélekedés megváltozásában jelentős szerepet játszott a Joseph Byrne által megvalósított 1850-es betelepítési séma megbukása is. Ettől várták ugyanis, hogy nagyobb számú telepes farmer kapcsolódjon be a helyi mezőgazdasági termelésbe, azonban az ily módon földhöz juttatott bevándorlók jelentős hányada rövidesen a városokban, vagy Natalon kívül keresett jövedelmezőbb bevételi forrást. SLATER 1975: 263.; LAMBERT 1995: 8.

170 Theophilus Shepstone maga is kereste annak lehetőségét, hogy milyen módon lehetne elősegíteni a rezervátumok területén folyó gazdálkodást. Eleinte arra a következtetésre jutott, hogy a gyapottermelés bevezetése kecsegtethetne a legnagyobb sikerrel.811 A gyapot világpiaci ára ebben az időben stabilan alakult, a klíma alkalmas volt a termelésre és nem igényelt különösebben semmilyen más ismeretet, mint amivel az afrikaiak a kukoricatermesztés kapcsán már amúgy is rendelkeztek.812 A vállalkozás azonban nem bizonyult túl sikeresnek. Egyedül az Umkomazi folyó alsó folyásának térségében – ahol Henry Francis Fynn volt az elöljáró – sikerült némi eredményt felmutatni az 1850-es évek végén.813 Fynn 1855-ben javasolta egy olyan település felállítását, ahol az érdeklődő afrikaiak elsajátíthatták az exportált kultúrnövények termesztésének módszereit. A terv megvalósítása érdekében alapították meg Inyangwimit, ahol jobbára gyapot, s kisebb mértékben kávé, szezám és nyílgyökér termesztésével kísérleteztek. Az előrehaladás felügyeletére Fynn Robert Struthers személyében telepes elöljárót jelölt ki a település élére.814 Az 1850-es évek végén már 3.700 fontnyi gyapotot szedtek le a művelés alá vont területről. Az eredményeket látva Theophilus Shepstone kiterjesztette a kísérletet Natal egészére, azonban sok eredményt nem sikerült felmutatni az elkövetkező években. A termésátlagok nem győzték meg az afrikai termelőket, így az 1860-as évek elejére nagy részük visszatért a hagyományos, általuk megszokott növények termesztéséhez. Ennek hátterében azonban – az időszak komoly aszályai mellett – elsősorban a nem kielégítő állami támogatás állt. Nehézségekbe ütközött a gyapot piacra juttatása a korabeli útviszonyok mellett. Nem álltak rendelkezésre ponyvás szekerek, melyek megvédték volna a terményt az esőtől, s Fynn hiába kérvényezte nagyobb raktárak létesítését, ahol száraz körülmények között lehetett volna tárolni a gyapotot, sorozatos kéréseit felettesei rendre figyelmen kívül hagyták.815 1862 júliusában Shepstone ugyan meglehetősen optimista módon arról számolt be, hogy sikerült az afrikaiak előítéleteit felszámolni az élelmiszerként nem használható növények

811 A brit pamutipar óriási fejlődést mutatott az 1850-es években. Azonban nehézséget jelentett a nyers gyapot beszerzésének biztosítása. Ezek a problémák különösen felerősödtek az amerikai polgárháború hatására az 1860-as évek elejére. Így megnőtt az érdeklődés az alternatív termesztési területek iránt. SCHNURR 2009: 138-139.; LYNAS 2012: 104. 812 Theophilus Shepstone memoranduma. 1856. május 11. In: BPP 596: 98. 813 GUY 2013: 267-269. 814 John Scott natali alkormányzó levele Lord Stanley gyarmatügyi miniszter részére. 1858. július 31. In: BPP 596: 50. 815 SCHNURR 2009: 141-142; 147; 154.

171 termesztésével kapcsolatban, ugyanakkor kénytelen volt azt is hozzátenni, amíg a kukorica ára magasan alakul, nem várható, hogy az afrikai termelők nagyobb mennyiségben álljanak át gyapottermesztésre.816 Ugyanerre a megállapításra jutott John Scott alkormányzó is éves jelentésében.817 Az 1870-es évek folyamán a telepes gazdálkodók egy része elhagyta a földeket akár közvetlenül a gyémántbányászat kedvéért, vagy olyan tevékenységek érdekében, mint például a fuvarozás és kereskedelem, melyek közvetlen kapcsolatban álltak a fellendülő bányászattal. Ezzel ellentétben az afrikaiak által folytatott gazdálkodás az 1870-es években még mindig virágkorát élte. A nagybirtokosok ebben az időszakban szívesebben adták bérbe földjeiket afrikai földműveseknek, minthogy azt maguk művelték, vagy műveltették volna meg. 1874-ben több mint 2 millió hektár terület állt afrikai művelés alatt olyan földterületekből, amelyek amúgy társaságok, vagy telepesek magántulajdonát képezték. Az afrikai bérlőktől általában a kunyhók száma alapján, s nem a megművelt terület nagysága után szedtek bérleti díjat. Ezzel mintegy lemásolva Shepstone kunyhóadó- rendszerét.818 Jelentős különbség mutatkozott a között, hogy magántulajdonban álló területről volt-e szó, vagy állami földterületről. Az előbbi esetben a bérleti díj sokkal magasabb volt, mint az utóbbiban. 1884-ig az ilyen területeken élő afrikaiak semmit sem fizettek az államnak, s ettől az évtől kezdődően mindössze 1 fontnyi kunyhóadót, mely összeget 1903-ban duplázták meg.819 Két évvel később pedig a túllegeltetés elharapózása miatt legeltetési díjat is kellett az itt élőknek fizetniük. Ezt évente kellett megfizetni, s mértéke állatfajtánként eltérő volt, 10 állat után 1 shilling 6 penny és 3 shilling között mozgott. Ugyanakkor az előnyös fizetési feltételeket ellensúlyozta a földek minőségének jelentősen silányabb volta. Koronaföldeken mintegy 20.000 afrikai, míg magánkézben álló, ám művelés alá nem vont területeken körülbelül negyed millió afrikai élt az 1890-es évekre. A rendelkezésre álló földterületek szűkössége egyre inkább éreztette hatását. Ezekben az években erősen

816 EMANUELSON 1927: 77-78. 817 Sir John Scott natali alkormányzó levele Lord Newcastle gyarmatügyi miniszter részére. 1863. november 2. In: BPP Reports 1862: 39. 818 SLATER 1975: 271-273. 819 Sir Garnet Wolseley már az 1870-es évek közepén tervezte a koronaföldeken élő afrikaiak megadóztatását, Theophilus Shepstone pedig tervezetet dolgozott ki az elképzelés kivitelezésére, ám akkor még nem történt lépés ilyen jellegű adó bevezetésére. Sir Garnet Wolseley levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1875. június 14. In: CO 879/8/5: 3.; Theophilus Shepstone válasza Sir Garnet Wolseley kérdéseire. 1875. június 5. In: CO 879/8/5: 9.; DHUPELIA 1982: 46.

172 megszaporodtak azok a kérvények, melyekben afrikai családok, de esetenként teljes közösségek kérvényezték, hogy a gyarmattal szomszédos területeken telepedhessenek le.820 A földtulajdonosok és afrikai bérlőik között nagyon kevés esetben köttetett írásbeli szerződés. Az esetek többségében az együttműködés szóbeli megállapodásokon nyugodott.821 Ez általában kedvezőnek bizonyult mindkét fél részére, hiszen kellő rugalmasságot biztosított. Ugyanakkor megvolt a maga veszélye is, különösen a bérlőkre nézve, mivel írásos szerződés híján a földtulajdonos bármikor kilakoltathatta őket. A rendelkezésre álló források alapján azonban az látható, hogy erre csak ritkán, s indokolt esetben került sor.822 Az afrikai földműves rétegek lendülete és eredményessége látványosan az 1890-es évek elejére fordult visszájára, ám a folyamat már az 1880-as évek során megindult. 1883-ban gazdasági depresszió sújtotta Natalt, s hiába követte ezt 1886-tól kezdődően egy újabb fellendülés a transvaali aranylelőhelyek felfedezése kapcsán, ekkorra az európai és indiai riválisok által gerjesztett verseny számos önálló üzletet folytató afrikai földművest tönkretett. A növekvő piacot jelentő városokat elsődlegesen az indiaiak látták el friss gyümölcsökkel és zöldségekkel. Ezeket aztán házalás formájában értékesítették a városokban.823 Ezen a területen szinte monopolhelyzetet élveztek, bár – különösen a part menti területeken – egyre erősödött a verseny az európai származású telepes termelőkkel.824 Emellett az afrikai termelők is még hosszú időn keresztül jelentős szerepet játszottak az észak-natali városok – Ladysmith, Dundee, Newcastle – piacainak ellátásában.825 Szerepük visszaszorulásának hátterében az állt, hogy számos terményből az afrikai közösségek ekkorra már nem termeltek olyan minőséget, amit a vásárlók elvártak volna, mivel a riválisokkal szemben nem alkalmaztak műtrágyát, a szántáshoz nem használtak lovakat. Így idővel gyakorlatilag csupán a kukorica és takarmánynövény termesztésük talált vásárlóra.826

820 LAMBERT 1985: 289.; LAMBERT 1987: 34.; LAMBERT 1995: 105, 169. 821 MORRELL 1997: 184. 822 MORRELL 1997: 186. 823 A bolttulajdonosok részéről érkező panaszok hatására 1906-ban Durban-ben igyekeztek ezt a folyamatot gátolni és megállítani, egyre kevesebb házalási engedélyt adtak ki, és a meglévőket is, ha lehetett, nem újították meg lejáratukkor. BHANA 1985: 236.; LAMBERT 1995: 113. 824 RAMDHANI 1986: 20.; LAMBERT–MORRELL 1996: 64.; BALLARD-LENTA 1985: 141-142. 825 LAMBERT 1995: 114. 826 LAMBERT 1987: 40.

173 A fenti folyamat hatására ebben az időszakban érezhetően emelkedett a városba áramlók száma. Emellett vidéken is egyre többen kerestek munkát. 1885-ben például a weeneni elöljáró jelentésében példanélküli adattal találkozunk, miszerint annyira sok afrikai keresett munkát, hogy még a bérek is zuhanni kezdtek.827 A korai virágzó korszaknak emellett több más tényező is gátját szabta. Ezek közül kiemelésre méltó a rezervátumok népességének túlzott megemelkedése,828 a túlzott igénybevétel miatt az itteni földek teljes vagy részleges erodálódása, illetve az egyre súlyosabb módon jelentkező aszályok. 1881-re például annyira súlyossá vált egyes területeken a sorozatos aszályos évek miatt az afrikaiak alapvető élelmiszerrel való ellátottságának helyzete, hogy a kormányzat kénytelen volt számukra Amerikából importálni kukoricát.829 Az 1890-es években aztán újabb természeti csapások jelentkeztek. 1894-ben sáskák árasztották el Natal területét. A kormányzat csak a következő esztendőben reagált. Az ekkor elfogadott törvény alapján a rezervátumok területén élőket is kötelezhették arra, hogy gyűjtsék be a rovarokat, illetve azok petéit. Annak érdekében, hogy csábítóbbá tegyék a feladatot, a peték fontjáért, illetve a begyűjtött sáskákért zsákonként 6 pennyt fizettek. Igazi megoldást azonban csak az hozott, hogy 1896-ban a cukortermelő A. G. Wilkinson kifejlesztett egy rovarölő szert, mely hatásosnak bizonyult a sáskák további elszaporodásának megakadályozásában.830 Alig múlt el azonban ez a veszély, érkezett a következő a marhapestis formájában. Bár már 1894-ben hoztak törvényt egy esetleges járvány kitörése esetén annak terjedését megfékezendő, ám erőfeszítéseik nem jártak sikerrel, 1897 során a járvány elérte Natal területét is. Ugyan eleinte a járvány egyformán érintette a telepesek és afrikaiak állatállományát is, ez a helyzet 1898-ra megváltozott. Ekkorra ugyanis a kifejlesztett oltóanyagok hatékonysága megnőtt, így a telepesek állatainak száma ebben az évben már nem csökkenést, hanem növekedést mutatott. Ugyanez az afrikai állatállományról nem volt elmondható. Körükben a legtöbben gyanakvással tekintettek az oltóanyagra, míg mások nem rendelkeztek elég pénzzel, hogy megfizessék azt.831

827 GUY 2013: 496. 828 A probléma kapcsán felmerült, hogy a rezervátumok területét meg kellene növelni, erre azonban a kormányzat nem mutatott nagy hajlandóságot. Egyedül Alfred megyében került sor ilyen jellegű bővítésre 1889-ben. LAMBERT 1995: 106. 829 BALLARD–LENTA 1985: 125.; GUEST 1997: 7. 830 LAMBERT 1995: 143-144. 831 LAMBERT 1995: 147, 153.

174 A rezervátumok helyzetének javítására is kevés erőfeszítést fordítottak a korszakban. Ugyan az 1890-es évek folyamán érezhető ezen a területen javulás, ám a fejlesztések igen korlátozott méreteket mutattak, s meglehetősen egyoldalúak voltak. Elsősorban olyan előrelépésekre került sor, melyek a telepesek számára is haszonnal jártak. Így megindult a rezervátumterületek bekerítése, valamint néhány fontosabb utat is kiépítettek ezekre a területekre. Emellett kiemelésre méltóak azok az erőfeszítések, melyeket az aszályos időszakok ellensúlyozására tettek. Ennek nyomán jelentős számban létesítettek öntözőcsatornákat a korszakban.832 A fentiek mellett szükséges megemlíteni a megváltozott gazdasági körülmények hatását is. Új növényi kultúrák jelentek meg a területen, többek között eukaliptusz, valamint a cserzőalapanyagként használt fekete vagy más néven ausztrál akác telepítésével kísérleteztek. Ez utóbbi növény szerepe különösen 1884-ben értékelődött fel, mikor felismerték, hogy a fa kérge jelentős tannin tartalommal bír. Mivel az új növényi kultúrák meghonosításával a területeket egyre inkább hasznosították, így egyre kevésbé nézték jó szemmel az afrikai földműveseket a magánbirtokokon.833 Az afrikaiak gazdasági alkalmazkodása nem csupán a földművelés kapcsán érhető tetten. Wilhelm Heinrich Immanuel Bleek naplójában arról ír az 1850-es évek közepén, hogy a natali postaszolgálatot egy az egyben helyi afrikaiak látták el, akik kifejezetten megbízhatóan és rendszeresen végezték feladatukat, a távolságokat gyalogszerrel megtéve.834 A vasúthálózat kiépülése előtt számos keresztyénné vált afrikai kapcsolódott be a helyi szállítmányozási üzletbe kocsihajtóként.835 Többen közülük idővel az ehhez kapcsolódó egyéb szolgáltató szakmákat – mint például patkókovács, kocsikészítő – is elsajátították. Szerepük még a vasút kiépülésével sem szűnt meg, mivel alacsony áraik biztosították számukra az üzleti partnereket. Ebben segítségükre volt a transvaali aranybányák megnyitása nyomán gerjesztett megnövekedett szállítási igény is, melyet a vasút még évekig nem tudott kielégíteni.836

832 LAMBERT 1995: 107-108. 833 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Frederick Stanley gyarmatügyi miniszter részére. 1885. október 10. In: CO 879/23/10: 3.; WITT 2005: 103.; LAMBERT 1987: 41.; BEINART 2003: 267. 834 Wilhelm Heinrich Immanuel Bleek megjegyzi, hogy a munkát korábban khoikhoi lovasokra bízták, ám ők általában útjuk során lerészegedtek, ami nem csupán késedelmekhez, hanem a postai küldemények gyakori elvesztéséhez vezetett. BLEEK 1965: 40. 835 Ugyanakkor ez utóbbi tevékenységet a missziói állomásokon nem támogatták, mivel az ezzel járó életmód aláásta az egyházi szertartások rendjéhez való alkalmazkodást. JORGENSEN 2014: 277. 836 LAMBERT 1995: 115.

175 Idővel a kocsihajtók egy része saját kocsira is szert tehetett, mellyel kicsiben kereskedni kezdhettek. Különösen aktívak voltak a kukorica eladásában, főleg olyan területeken, ahol az aszály miatt ideiglenesen, vagy eleve a területi adottságok miatt, abból folyamatosan hiány mutatkozott. Inanda lakói különösen aktívnak mutatkoztak. Elsősorban a Thukela völgyében, de Zuluföldön is kereskedtek saját terményeikkel, s azokat leginkább élő állatokra cserélték.837 A vállalkozószellemű afrikaiak egy része olyannyira sikeres volt a korszakban, hogy még terjeszkedésre is lehetősége nyílt. Az 1880-as évekre egyáltalán nem számított ritka jelenségnek, ha a telepesek mellett afrikaiak is részt vettek egy-egy telekaukción. Sok esetben többen összefogva, szindikátusba tömörülve tudtak megszerezni maguknak egy- egy földterületet. Erre különösen megnőtt az esélyük, mikor jelentős állami kézben lévő területek értékesítésére került sor Észak-Zuluföldön. A helyi viszonyokra jellemző módon a gyakorlatnak egy 1903-ban bevezetett szabályozással véget vetettek, mellyel megtiltották az afrikaiak számára a koronaföldekre történő licitálást.838 Ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy a tehetősebb, jellemzően ikholwa családok ne tudták volna tovább bővíteni földvagyonukat, mivel továbbra is nyitva állt előttük annak lehetősége, hogy elszegényedett telepes gazdálkodóktól vásároljanak farmokat.839 Bár a kezdeti időszakban az afrikai földvásárlók gyakorlatilag kizárólag az amakholwák közül kerültek ki – erre nézve sokszor magától Theophilus Shepstone-tól kaptak bátorítást és útmutatást840 – később a rezervátumterületeken való túlnépesedés következtében egyre több hagyományos közösség is földvásárlásra kényszerült. Mqawe qadi főnök 1880-ban például 3.600 hektárnyi földet vásárolt Inanda körzetben alattvalói földigényének kielégítése érdekében. Más főnökök, kiváltképpen Ixopo és Alexandra körzetekben, a rezervátumterületeik szomszédságában lévő koronaföldek megvásárlására kértek engedélyt. Az ilyen vásárlásokat az 1880-as évektől kezdődően a kormányzat kifejezetten bátorította, mivel gondoskodni kívántak az eladásra kerülő koronaföldeken élő afrikaiak elhelyezéséről. W. Adams személyében külön ügynököt alkalmaztak, akinek elsődleges feladatát az jelentette, hogy az afrikai közösségeket tájékoztassa a földvásárlás menetéről, annak előnyeiről, s igény esetén helyettük licitáljon az aukciókon.841

837 LAMBERT 1985: 48. 838 LAMBERT-MORRELL 1996: 73. 839 LAMBERT 1995: 164. 840 Lazarus Xaba közlése. 1910. május 7. In: STUART 2014: 353. 841 LAMBERT 1995: 73-74.

176 A telepesek elsősorban azért tiltakoztak a fenti gyakorlat ellen, mivel sokszor az így megvásárolt és művelés alá vont területeken afrikai földműveseket alkalmaztak, ezzel is csökkentve az amúgy is szűkösnek tartott munkaerő-kínálatot. Egyes években olyannyira nem lehetett elegendő munkaerőt mozgósítani, hogy a katonaság segédkezett az aratásnál.842 A telepesek több alkalommal kísérletet tettek a rezervátumrendszer teljes felszámolására. Érveik között nem csupán a területi homogenitás megbontott állapota szerepelt, hanem annak hangoztatása is, hogy Natal mezőgazdaságilag legelmaradottabb részei pont a rezervátumok voltak.843 Ennek hátterében az állt, hogy egészen az 1880-as évekig az afrikai közösségek elég erősek voltak ahhoz, hogy ellenálljanak minden olyan komolyabb beavatkozási kísérletnek, mely régi szokásaik megváltoztatását célozta. Így a mezőgazdálkodás rendszere is megmaradt a gyarmati időszakot megelőzően megszokott módszereknél. Ez alól gyakorlatilag egyetlen széles körben alkalmazott kivételt találunk az eke használatának formájában.844 A kérdéskört behatóan vizsgálta Norman Etherington, aki a rezervátumi területek fejlesztésére, iparosítására tett kísérletek kudarcának hátterében három fő tényezőt vélt felfedezni. Egyfelől az afrikaiakra jellemző kooperatív berendezkedés megbénította az egyéni kezdeményezéseket, másrészt nem rendelkeztek megfelelő szervezői tapasztalatokkal, harmadrészt pedig nem juthattak kellő tőkéhez.845 A közös földbirtoklás negatív hatásait, bár egészen más alapon, de Francis William Reitz, Oranje Szabadállam elnöke is kiemelte egy 1891-es újságcikkében. Kritikájának középpontjában az az érv állt, hogy véleménye szerint a gyakorlatban a főnökök kedvük szerint dönthettek a földek elosztásáról, és ennek során nem vették figyelembe a közösség tagjainak valós helyzetét és szükségleteit.846 A rezervátumok területéről kiszoruló munkaerő legkevésbé az európai telepesek farmjain szeretett dolgozni. A farmokon a munka nehezebb volt, a fizetés alacsonyabb, emellett a szállás színvonala és az élelemadagok mértéke is általában elmaradt a többi lehetőséghez képest.847 Sokkal szívesebben vállaltak munkát a városokban, tevékenykedtek kocsihajtókként, bolti alkalmazottakként, de előbb vettek részt a nagy állami beruházások

842 DOMINY 1997: 54.; LAMBERT 1995: 84. 843 DU BOIS 2014A: 3-5. 844 MAHONEY 2001: 14.; LAMBERT 1987: 36. 845 ETHERINGTON 1985: 271. 846 NATALIA 1972: 11. 847 GUY 2013: 191.; LAMBERT 1995: 94.

177 kivitelezésénél is.848 Később – a vasútvonalak kiépülését követően – a natali vasúttársaság vált a legnagyobb afrikaiakat foglalkoztató munkáltatóvá a gyarmat területén. Az itt dolgozó afrikaiak száma 1890-ben meghaladta a 3.000 főt.849 Emellett az arany- és gyémánttelepek felfedezését követően egyre nagyobb számban dolgoztak a Kimberley környéki és witwatersrandi bányákban. Igaz – ahogy azt Sir Walter Hely-Hutchinson natali kormányzó is megállapította 1893-ban – nagy részük csak egy bizonyos összeg összegyűjtésére vállalkozott, majd hazatért. Ennek kapcsán írta James Belich, hogy a dél-afrikai gazdasági fellendülés hátterében a fizikai erőt minden esetben az afrikai lakosság biztosította.850 Ugyanakkor európai származású munkáltatóik sok esetben elfogadhatatlan feltételeket állítottak velük szemben, irreálisan alacsony munkabérekkel és olyan szoros felügyelettel, hogy az félig-meddig már a rabszolgaság korábban betiltott intézményét idézte. Azok az afrikaiak, akik telepes farmokon éltek, jellemzően az ott maradás jogáért munkával tartoztak. Ez általában azt jelentette, hogy a család egyes tagjai egy évben fél évet dolgoztak a földtulajdonos számára. A fenti megosztás olyannyira bevált és elterjedt megoldásnak számított a korszakban, hogy külön elnevezés is kialakult rá. Ez volt a hat hónapos rendszer.851 Ugyanakkor ennek a rendszernek komoly hátránya volt, hogy rendszerint pont azokban a hónapokban tartoztak intenzív munkával a földtulajdonosnak, mikor saját földjeiken is a legtöbb munka várta volna őket. Ez sok esetben komoly konfliktusokhoz és mindkét részről elégedetlenkedéshez vezetett.852 Sokan csupán azért vállaltak munkát a farmokon, hogy rokonaiknak az éves kunyhóadó befizetésében segíthessenek. A fenti körülmények figyelembevétele mellett nem csodálható, ha nem sokan gondolták úgy önkéntesen, hogy elhagyva a rezervátumokat ilyen feltételekkel vállaljanak munkát. Közülük azok, akik rendelkeztek földdel, vagy legalábbis bérben megművelhették valakinek a területét, egyáltalán nem kívántak alacsony bérekért európai telepesek felügyelete alatt dolgozni. A helyzet megváltoztatása érdekében az 1890-es években már az is felmerült, hogy megengedjék a telepeseknek a rezervátumok területén való letelepedést, azonban ezt végül a törvényhozó tanács elvetette.

848 DU BOIS 2014A: 5-7. 849 HEYDENRYCH 1985: 64. 850 BELICH 2009: 382. 851 MCCLENDON 1996: 4.; MORRELL 1996: 40. 852 LAMBERT 1995: 14.

178 Az állam kezében ezzel együtt is megvoltak azok az eszközök, melyekkel kikényszeríthette az együttműködést. Ennek egyik legmeghatározóbb elemét a korszakban a korlátozó munkatörvények, valamint a hiányzó alternatívák jelentették.853 Az önálló kormányzás elnyerését követően, 1893-tól kezdődően különösen felerősödött ez a hatás, hiszen egyre inkább a helyi telepes érdekek és igények kezdtek érvényesülni a natali belpolitikában.854 Ennek köszönhetően több törvényt is életbe léptettek az 1890-es évek folyamán. 1894-től kezdődően a munkáltatók és munkavállalók között kötött megállapodásokat igyekeztek írásban rögzíteni. 1895-től az afrikai főnökök joghatósága nem terjedt ki azokra a családokra, akik telepes farmokon éltek.855 1896-ban törvény tiltotta meg, hogy a munkaerő toborzók a tulajdonosok előzetes engedélye nélkül a farmokon tevékenykedhessenek.856 Ugyanebben az esztendőben a rezervátumokkal kapcsolatban új törvényt fogadtak el. Ennek értelmében a kormányzó minisztereivel egyetértésben szabályozhatta az itteni földek elosztását, kezelését s a rajtuk történő letelepedés engedélyezését. Emellett telepes felügyelőket jelöltek ki annak érdekében, hogy a rezervátumok területén zajló eseményeket jobban megfigyelhessék.857 Mindezek ellenére a tehetősebb afrikai földművesek, főleg előnyös területen gazdálkodva, egészen a 20. század második feléig képesek voltak elkerülni a proletarizálódást.858 Ugyanakkor szerencsétlenebb helyzetű társaik rövid úton elszegényedtek, és sok esetben a 19. század végére teljes mértékben lakóhelyükhöz kötötték őket, azt gyakorlatilag el sem hagyhatták, mivel a nyújtott hitelek kamattörlesztését nem pénzben, hanem munkavégzésben várták el tőlük.859

13. Ideológiai csatározások

Natalban eleinte hatalmas szakadék húzódott az európai telepesek egyes érdekcsoportjai között. Az egyik oldalon Theophilus Shepstone és hívei arra törekedtek, hogy hatalmon tartsák a korábbi afrikai uralkodó elitet. A másik oldalon – elsősorban a földbirtokos

853 BELICH 2009: 382. 854 RAMDHANI 1986: 20. 855 LAMBERT 1995: 101. 856 DHUPELIA 1982: 42.; LAMBERT-MORRELL 1996: 72.; LAMBERT 1987: 44. 857 Erre a lépésre ugyanakkor – az afrikaiakkal szembeni bizalmatlanság mellett – praktikus okoknál fogva is szükség volt, mivel az útépítések és a gyakori határviták megkívánták, hogy a kormányzat minél gyorsabban tudjon a helyszínen tájékozódni a fejleményekről. MESTHRIE 1984: 48. 858 ETHERINGTON 1981: 75. 859 LAMBERT 1987: 50.

179 telepesek, valamint a misszionáriusok – azért küzdöttek, bár egészen más motivációktól indíttatva, hogy megszűntessék a régi közösségi berendezkedés minden tartópillérét, így az örökletes főnöki szisztémát, a közös földbirtoklás gyakorlatát, valamint a szokásjogi rendszert. Mindkét csoport rendelkezett afrikai támogatókkal. Az egyik oldalt a hagyományos patriarchális berendezkedés haszonélvezői, míg a másikat az európai eszméktől átitatott, misszionáriusok által képzett csoportok erősítették. A két elképzelés ugyanakkor az alap ideológiai megközelítés szintjén egy tőről fakadt. Shepstone maga sem kívánta az afrikaiaknak ugyanazokat a jogokat biztosítani, mint a telepeseknek. Sokkal inkább arra törekedett, hogy az afrikaiak minél nagyobb mértékben legyenek hasznos és engedelmes kiszolgálói a telepesek érdekeinek. Sosem vizionált egy olyan társadalmat, ahol afrikai és európai származásúak mindenben egyenrangúak lettek volna.860 Szemében a legmagasabb rangú afrikai főnök is alárendeltje volt a legalacsonyabb beosztású helyi kormányzati tisztviselőnek. 1850-ben például, mikor jelentések szerint Ringler Thomson elöljáró olyan nézeteket hirdetett, miszerint a telepesek és afrikaiak teljesen egyenrangúak, rendreutasította a hivatalnokot, s véleményének hangoztatását kifejezetten veszélyesnek találta.861 Míg a földbirtokos telepesek egy kis csoportja és a misszionáriusok, bár az egyenlőségi alapon történő társadalmi integráció gondolatát hangoztatták, azonban hallgatólagosan e mögött mindvégig az európai kultúra felsőbbrendűségét értették, és az egyenlőséget is csak addig a pontig támogatták, amíg az afrikaiak – ismerve rendszerben elfoglalt helyüket – nem kérdőjelezték meg a telepesek felsőbbrendűségét. Shepstone véleménye szerint maguk az afrikaiak is partnerek voltak ebben. Ahogy megjegyezte, ugyan számos háborúra, kisebb-nagyobb összecsapásra került sor az elmúlt évtizedekben, ezek okaként egyetlen esetben sem lehetett a politikai vagy társadalmi egyenlőtlenség jelenségére hivatkozni.862 Shepstone tradícióra épülő rendszere csupán azért nyerhette el a korai időszakban a kormányzat támogatását, mert ez volt a legolcsóbb megoldás a helyzet stabilizálására. A viták azonban ezen a ponton nem záródtak le, hiszen a shepstone-i elképzelések támogatóinak számító hivatalnokok között sem volt egységes a vélemény arra nézve, hogy

860 GORDON 1968: 234. 861 Theophilus Shepstone levele Donald Moodie natali gyarmati titkár részére. 1848. augusztus 14. In: BPP Natal 1850: 43.; WELSH 1971: 36. 862 NATALIA 1972: 19.

180 a rendszert a részletek szintjén hogyan kell működtetni. Emellett kívülről folyamatos kritikák érték a felálló szisztémát. Shepstone hozzáállásának hátterében elsősorban az afrikaiakról birtokában lévő nagyobb tudásbázis állt. Tisztában volt azzal, ha nyíltan megpróbálják felbontani a régi rendet, akkor olyan zavargásokhoz vezethetnek ezek az intézkedések, melyekkel a kis létszámú európai származású telepes közösség és a területen állomásozó brit alakulatok nem tudnak megküzdeni. Ez azonban nem jelentette azt, hogy örök időkre konzerválni szerette volna a gyarmatosítást megelőző archaikus struktúrákat. Csupán a korábbi berendezkedés lebontásának megvalósulási ütemét szerette volna mérsékelni.863 Bár a rendszer felállításra került, azonban az ideológiai nézeteltérések megmaradtak. A korszakban a telepesek általános hozzáállását a „bennszülött-kérdéshez” tökéletesen példázza Francis William Reitz, Oranje Szabadállam elnökének véleménye. Egy 1891 novemberében, a Cape Illustrated Magazine hasábjain megjelent cikkében nagyon őszintén feltárta a „bennszülött” kérdéskörrel kapcsolatos meglátásait. Következtetéseit és javaslatait hat pontban összegezte. Véleménye szerint meg kellett volna szüntetni a leszármazási alapú közösségi struktúrát. El kellett volna törölni a főnöki rendszert. Meg kellett volna szüntetni a rezervátumokat. Minden erkölcstelen pogány szokást fel kellett volna számolni. Meg kellett volna akadályozni a poligámia és – ahogy ő fogalmaz – „a nők adás-vételének”, mint hagyománynak továbbélését. Emellett szigorúan ragaszkodott volna ahhoz az elvhez, hogy az afrikaiak és az európai telepesek nem egyenrangúak.864 Ez utóbbi kikötése abból a korabeli telepesek körében általános nézetből fakadt, mely szerint az afrikaiak minden tekintetben fejletlenebbek voltak az európai telepeseknél, ezért megfelelő irányításra szorultak annak érdekében, hogy lassacskán felzárkózhassanak.865 Ezzel párhuzamosan a korszakban egészen liberális javaslatok, gondolatok is felvetődtek. Így például William Porter fokföldi jogtanácsos egyenesen azt javasolta, hogy az afrikaiaknak is biztosítsanak választójogot, és engedélyezzék számukra, hogy részt vehessenek a parlamentáris kormányzatban.866

863 MAHONEY 2001: 5-6. 864 NATALIA 1972: 10. 865 Sarkosan úgy is fogalmazhatunk, hogy az afrikaiakra önálló, felelősségteljes döntés meghozatalára képtelen gyermekekként tekintettek. BALLARD 1983A: 31. 866 IVEY 2008: 45.

181 Natal területére Angliából áramoltak be a liberális eszmék, melyeket eleinte a misszionáriusok, később a helyi sajtó és még később az egyetemek terjesztettek el.867 Ezekben a folyamatokban a közvetítő szerepet a fokföldi értelmiség játszotta. Shula Marks kutatásai során arra az álláspontra jutott, hogy Fokföldön egyfajta asszimilációra törekvő elképzelés vált irányadóvá. Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy a jelentős erővel bíró kereskedő rétegnek érdekében állt egy erős afrikai parasztság megteremtése.868 A liberális eszmék gyakorlati hatásának egyik natali csúcsát jelentette 1864-ben a 11. számú törvény elfogadása, mely lehetővé tette, hogy a kellően „civilizált” afrikaiak felmentést kaphassanak a „bennszülöttekre” vonatkozó szabályok alól és jogi értelemben egyenrangúvá váljanak a telepesekkel. A kérvényt az alkormányzónak kellett benyújtani. Az eljárás során igazolni kellett az írni-olvasni tudást, valamint egyedülálló nőként gyámra is szükség volt. Ugyanakkor a gyakorlatban a mentességet nagyon ritkán adták meg. Beszédes, hogy Theophilus Shepstone hivatali ideje alatt, 1876-ig senki sem kapott ilyen mentességet.869 Ugyanakkor árnyalja a képet az a tény, hogy 1880 előtt nagyon kevesen éltek igénylési lehetőséggel,870 mivel úgy látták, a mentesség felbontja a hagyományos családi kötelékeket és a mentességet kapott személyt végképp kiszakítja hagyományos közösségéből. A helyzet 1880-ban azért változott meg, mivel Michael Gallwey natali főügyész döntése értelmében a mentesség kiterjedt a mentességet élvező személy minden utódjára is. A kiterjesztés hatására az igénylők száma erőteljesen megemelkedett. 1894-re számuk elérte az 1.334 főt.871 A natali kormányzat konzervatív csoportja gyorsan reagált a fenti változásra. Szükségesnek látták a beavatkozást, hiszen ez a rendelet magában hordozta annak veszélyét, hogy egyre több afrikai juthat a jövőben választójoghoz. Éppen ezért – már egy esztendővel később – az 1865. évi 11. törvény alaposan korlátozta az ily módon a

867 RICH 1981: 33. 868 MARKS 1978: 109. 869 A helyzet a későbbiekben sem javult sokat. 1895-ig csupán 250 felmentési kérelmet hagytak jóvá. Összességében 1903 tavaszáig 476 férfi, 329 nő és 786 gyermek szerzett mentességet. BROOKES-WEBB 1967: 76-77.; KHUMALO 2004: 120.; MESTHRIE 1984: 46. 870 1880 májusáig összesen 44 igénylési kérelem érkezett az afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár hivatalába. Theophilus Shepstone kimutatása a felmentésért folyamodókról. 1880. június 2. In: BPP 292: 4. 871 1905-ben a kiterjesztést Sir Henry Bale főbíró megszüntette. LAMBERT 1985: 50.; LAMBERT 1995: 117; 167.

182 szokásjog béklyói alól felmentett afrikaiak választójog szerzésére vonatkozó lehetőségeit.872 1879 után érezhetően romlott az afrikaiak érdekérvényesítő képessége. Ez két tényre vezethető vissza. Egyfelől a zulu királyság megtörésével a natali kormányzat stabilitása és ereje jelentős mértékben megnőtt. Másrészt a korábban jelenlévő érdekellentétek az egyes európai származású csoportok között egyre inkább elmosódóban voltak, ezáltal egy-egy vitás kérdés kapcsán sokkal egységesebben léptek fel az afrikai érdekekkel szemben.873 Ahogy egyik tanulmányában Robert Morrell is megállapította, Natal területén ebben az időszakban nem figyelhető már meg különösebben nagy eltérés a gondolkodásmódban, legyen szó kormányzati hivatalnokról, kereskedőről, vagy földbirtokosról. A társadalom elit rétegét ugyanis elsősorban a származásbeli egység tudata tartotta össze, s az ennek megfelelő politikát igyekeztek érvényesíteni.874 Erre az időszakra gyakorlatilag telepes körökben teljesen elült a korábbi kritika a Shepstone által felállított rendszerrel szemben. 1893-tól kezdődően, az immáron felelős kormányzattal bíró Natal döntéshozói ugyanebben a szellemben irányították az afrikaiakkal kapcsolatos ügyeket. Frederick Robert Moor afrikai ügyekért felelős miniszter Shepstone-hoz hasonlóan hitt abban, hogy a hagyományos főnöki rendszer fenntartása mellett kormányozhatóak legkönnyebben Natal afrikai lakosai. Nem pusztán a rendszer viszonylagos költséghatékonyságát értékelte, hanem úgy látta, a sok kisméretű, főnökök által irányított közösség garantálta, hogy az afrikaiak ne lépjenek fel egységesen a telepes kormányzattal szemben.875 Az afrikaiakat megillető jogok kérdéséhez természetesen nem csupán a telepesek szóltak hozzá. A misszionáriusok által felállított iskolák hamarosan lehetővé tették, hogy írni- olvasni tudó afrikaiak maguk is írásos formában adjanak hangot véleményüknek. Ennek egyik látványos megnyilvánulási formáját jelentette a hatóságokhoz érkező, számukat tekintve évről-évre gyarapodó petíciók áradata.876 A missziói földeken élő afrikai lakosság politikai szerveződésének egyik legelső bizonyítéka az 1863-as esztendőhöz köthető. Március 18-án amakholwa üzletemberek gyűltek össze Edendale állomáson, ahol megvitatták azokat a hátráltató tényezőket, melyek

872 A szabályozás eredményességét mutatja, hogy 1903-ban is csupán 4 választójoggal rendelkező afrikai élt Natal területén. EYBERS 1918: 194-195.; KHUMALO 2004: 120. 873 MAHONEY 2001: 31. 874 MORRELL 1998: 42. 875 MESTHRIE 1984: 43.; LAMBERT 1995: 67. 876 KHUMALO 2004: 111.

183 akadályozták kereskedelmi sikereiket, különösképpen is a mozgásukat korlátozó utazási törvényeket.877 Egyeztetéseik eredményeképpen petíciót fogalmaztak, melyet 150-en írtak alá, s ezt követően beadványukat eljuttatták Theophilus Shepstone-hoz. Bár szerettek volna írásos választ kapni, erre Shepstone nem volt hajlandó, hiszen egész afrikaiakkal kapcsolatban kialakított irányítási rendszerének egyik legfontosabb alapját képezte a szóbeliség.878 Az újabb komolyabb támogatottságot élvező petíció benyújtására 1875-ben került sor John Kumalo kezdeményezésére. A dokumentumot Magema Magwaza Fuze fogalmazta meg, s összesen 269-en írták alá. Többek között a törvény előtti egyenlőség megadását kérték. Sir Garnet Wolseley akkori natali adminisztrátor minden kérésüket elutasította, s a petíció szerzőjét, Fuzét letartóztatták.879 A kormányzat tehát mindent megtett annak érdekében, hogy elbátortalanítsa az esetleges afrikai kérvényezőket, azonban minden erőfeszítésük ellenére mind a csoportosan, mind az egyénileg benyújtott petíciók száma folyamatosan emelkedett, bár a kérvényezők csupán igen ritkán tudtak eredményt felmutatni. Az eleinte kevéssé szervezett amakholwa értelmiségiek 1900-ban alapították meg politikai küzdelmekért folytatott harcuk fontos állomásaként a minden afrikai felé nyitott Natali „Bennszülött” Kongresszust.880 Elsősorban több földet, jobb tanulási lehetőségeket és politikai jogokat követeltek. Ez utóbbi téren ebben a korai időszakban meglehetősen mérsékelt igényekkel léptek fel. Így például megelégedtek volna azzal is, ha érdekeiket európai származású tag képviselte volna a parlamentben.881

14. Oktatás, egészségügy

Ahogy azt korábban is láthattuk, a rezervátumok területén kevés fejlesztésre nyílt lehetőség, mivel a kormányzat erre nem tudott elkülöníteni jelentősebb pénzforrásokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy semmilyen fejlődésről sem lehetne beszámolni a korszak kapcsán.

877 KHUMALO 2004: 112. 878 KHUMALO 2004: 114-115. 879 KHUMALO 2004: 122. 880 A kongresszus munkájában ugyanakkor kezdetben kevés nem ikholwa afrikai vezető vett részt, mivel féltek a kormányzat nemtetszésétől. MESTHRIE 1984: 55. 881 LAMBERT-MORRELL 1996: 83.

184 Így például jelentős eredménynek tekinthető, hogy a natali rezervátumok területén élő afrikaiak az 1880-as évekre egyre inkább látni kezdték az iskolai oktatás fontosságát. Legalábbis ezt állapította meg 1882-es jelentésében Fred Bernard Fynney Natal „bennszülöttek” oktatásáért felelős felügyelője.882 A misszionáriusok által fenntartott iskolák – melyeket kimondottan az afrikai ifjak nevelésére szerveztek – nem pusztán létszámukban, hanem tanári állományuk felkészültségében és a nyújtott szolgáltatásokban is felülmúlták az állam által fenntartott iskolákat. Ezeket az intézményeket a térségben elsősorban az amerikai misszionáriusok üzemeltették, akik azáltal, hogy folyamatosan biztosítani tudták a szakképzett tanárokkal való ellátottságot, garantálták az egyenletesen magas színvonalú oktatást. Az egyik legkiemelkedőbb iskolájuk a korszakban a fiúk számára felállított Adams College Amanzimtoti állomáson 1853-ban kezdte meg működését.883 A missziói iskolákat az állam is támogatta. Az 1856. évi 2. számú rendelet értelmében minden missziói iskola jogosult volt állami támogatásra. Erre a célra ebben az esztendőben 2.000 fontot különítettek el. 1865-re 34 missziói iskolában, összesen 1.683 afrikai fiatal tanult.884 Eleinte a fiúk képzésére sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztek, mint a lányokéra. Az első kimondottan lányok számára alapított iskola 1869-ben nyitotta meg kapuit Inanda állomáson az amerikai misszionáriusok vezetésével. A lányok oktatására az Egyesült Államokból érkezett külön erre a célra kijelölt tanítónő.885 Hozzátehetjük – a korszakra jellemző módon – ezt követően is jelentős mértékben eltért a két nem oktatási anyaga. A lányok esetében kevéssé törekedtek az általános műveltség elemeinek átadására, sokkal inkább az európai háziasszonyok feladataival és azok ellátásának módjával ismertették meg őket.886 Ugyanakkor ezek az iskolák csupán elemi ismeretek átadását célozták, magasabb szintű tanintézmény nem állt rendelkezésre az afrikaiak számára. Ezzel együtt pozitívumként elmondható, hogy ezekben az iskolákban az elemi ismeretek átadásán túl szinte kivétel

882 Megállapítását Duncan Du Bois idézi. Ugyanerről számolt be több misszionárius is visszaemlékezéseiben, közöttük Josiah Tyler. DU BOIS 2014A: 1; 12.; TYLER 1891: 257. 883 LAMBERT 1985: 51. 884 Ez a fajta támogatás már az 1850-es évek első felében is létezett, ha nem is kiterjedt formában. Összesen 7 misszionárius iskola részesült 50-50 font éves támogatásban. Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Newcastle hadügyi és gyarmatügyi miniszter részére. 1854. május 29. In: CO 179/35: 74.; WELSH 1971: 49. 885 EMANUELSON 1927: 93. 886 TYLER 1891: 255.; BRAMMER 2009: 225.

185 nélkül törekedtek gyakorlatban hasznosítható tudást is nyújtani. A fiúk fafaragással, fémmegmunkálással, mezőgazdálkodással is foglalkoztak, míg a lányok a háztartás vezetésével kapcsolatos teendőket sajátíthatták el.887 Erre a kormányzat is bátorította őket, mivel az 1884. évi 1. törvény értelmében csak azok a missziói iskolák számíthattak állami támogatásra, amelyek valamilyen szakmai képzést is nyújtottak.888 Európai stílusú oktatást nyújtó középfokú iskolába nagyon ritkán vettek fel afrikai diákot. A helyzet tovább romlott, mikor a natali kormányzat 1893 és 1906 között több lépésben, a korábbi 1 font 2 shilling 8 penny éves fejenkénti támogatást 12 shilling 8 és fél pennyre csökkentette.889 Ugyanakkor az afrikai ifjak számára fenntartott iskolák száma a korszakban folyamatosan nőtt, s különösen a 19. század utolsó évtizedében kiugró léptékben fejlődött. 1889-ben összesen 52 iskolában 2.902 afrikai tanulót tartottak nyilván. Tíz évvel később azonban már 188 iskolába összesen 10.725 afrikai diák járt.890 Bár a korszakban szinte kizárólag a különböző misszionárius szervezetek foglalkoztak az afrikai ifjak tanításával, azért megfigyelhető a század vége felé az állam bekapcsolódása is ennek a feladatkörnek az ellátásába. Így például 1887-ben Zwartkop rezervátum területén állami ipariskolát állítottak fel.891 Ugyanakkor az intézmény a kezdeti bíztató előjelek ellenére rövid életűnek bizonyult, már 1892-ben bezárta kapuit, mivel nem tapasztaltak jelentős érdeklődést a környéken élő afrikai családok részéről, emellett az iskola fenntartása igen drágának bizonyult.892 Az egészségügyi helyzet kapcsán még ennyi pozitívumról sem lehet beszámolni. Kiemelendő a rezervátumok területén a szifilisz gyors terjedése. Az első regisztrált esetek 1849-hez köthetőek. A következő években a betegség nagymértékben elterjedt, elsősorban a migráns munkásoknak és kocsihajtóknak köszönhetően. 1886-ban és 1890-ben a natali kormányzat szeretett volna a ragályos, járványos betegségek megfékezése érdekében új törvényeket elfogadni. A hivatalnokok és a gyarmat orvosai szerették volna – a szifilisz és a gonorrea megfékezésére törekedve – a törvény erejével szabályozni azok életét, akiket leginkább felelősnek tartottak a fertőzések terjesztéséért.

887 RAMDHANI 1986: 23. 888 LAMBERT 1995: 117. 889 Az afrikaiak helyzetét vizsgáló bizottság jelentése. 1907. július 25. In: BPP Cd. 3889: 27.; DU BOIS 2014A: 11-12.; LAMBERT-MORRELL 1996: 71. 890 Robert Russel natali oktatásügyi felügyelő jelentése. 1900. augusztus 24. In: BPP Cd. 417:210. 891 RAMDHANI 1986. 24. 892 LORAM 1917: 60.

186 Az erre vonatkozó két szabályozási kísérlet hátterét vizsgálva egyértelműen megállapítható, hogy az 1886-os évben leginkább a katonai hatóságok léptek fel kezdeményezőként. 1890-ben azonban már elsősorban az orvosi körök játszottak vezető szerepet. Általánosságban is elmondható, hogy az orvosok szűk csoportja az 1890-es évektől kezdődően egyre nagyobb befolyást gyakorolt a gyarmat egészségüggyel kapcsolatos politikájának alakulására.893 Az első előjelét annak, hogy komolyabb szabályozásra volna szükség, James Allen orvosi tiszt jelentése képezte. Allen számottevő nemi megbetegedésekkel kapcsolatos növekedést regisztrált 1882 és 1885 között. Az ilyen fertőzések száma 4 év leforgása alatt 60%-kal nőtt. Allen figyelmeztetését magáévá tette az újonnan kinevezett kormányzó Sir Arthur Havelock. Az 1886. évi 47. törvénytervezetet november 15-én tárgyalta a törvényhozó tanács. A tervezet szorosan követte a birodalom más területein elfogadott hasonló szabályozásokat. A törvénytervezet azonnal a pietermaritzburgi lakosság ellenállásába ütközött. A telepesek véleménye szerint az több szempontból is nemkívánatos volt. Egyfelől bevezetése ellenkezett volna az emberek szabadsághoz való jogával. Másfelől – véleményük szerint – a tervezet erkölcstelen volt, hiszen szinte legalizálta azok esetében a prostitúciót, akiket egészségesnek találtak. Harmadrészt úgy látták, a törvény lealacsonyító a nők számára, hiszen csak őket vizsgálja, az érintett férfiakat nem. Emellett arra is felhívták a figyelmet, hogy hasonló törvényt már vontak vissza Nagy-Brittaniában, mivel hatástalannak bizonyult. A törvénytervezet végül reménytelenül elakadt a törvényhozás gépezetében és 1887. január 28-án véglegesen elvetették.894 1890-ben újabb tervezet került a törvényhozó tanács elé. Ezúttal a közvélemény ellenállását is sikerült elhallgattatni, így az könnyen elfogadást nyert. Kritikusnak tekinthető a sikerben az orvosi szakvélemények meggyőző ereje. Az 1890. évi 19. törvénytervezet majdnem teljesen megegyezett az 1886-os tervezettel. A törvényhozó tanács 1890. április 14-én tárgyalta első ízben. A javaslatot érdemben vizsgáló albizottság június 6-án került kijelölésre. Az albizottság kritika nélkül elfogadta az orvosi szakvéleményeket. A legfontosabb változást 1886-hoz képest az jelentette, hogy a törvény hatályát kiterjesztették férfiakra is.

893 MARTENS 2001: 27-28. 894 MARTENS 2001: 34-36, 38.

187 Az ügy kapcsán a pietermaritzburgi rendőrkapitány William Fraser és a durbani rendőrkapitány Richard Alexander véleményét is kikérték. Mindketten támogatták a törvény ily módon történő kiterjesztését.895 Július 1-jén került sor a törvénytervezet harmadik felolvasására és elfogadására. A törvény első része szinte teljesen megegyezett az 1886-os tervezettel, és csak azokra a nőkre vonatkozott, akikről gyanítható volt, hogy prostitúcióval foglalkoznak. A második rész értelmében az orvosoknak minden szifilisszel fertőzött személyről jelentést kellett tenniük az elöljáróknak, akik döntöttek arról, hogy a jelentett személynek kell-e orvosi kezelésben részesülnie vagy nem. 1890 júliusának végén terjesztette elő a javaslatot a kormányzó a gyarmatügyi miniszternek, Lord Knutsfordnak. Sir Charles Mitchell azt javasolta, hogy halasszák el a törvény életbeléptetését, ám azt is hozzátette, hogy nézete szerint sokkal több érv szól a kérdés törvényi szabályozása mellett, mint ellene. A halasztásra vonatkozó javaslatnak megfelelően Lord Knutsford nem járult hozzá a törvény életbe léptetéséhez.896 Annak ellenére sem, hogy a szabályozásra szükség lett volna, mivel az 1890-es években rohamosan növekedett a szifilisszel kezelt afrikaiak száma.897 Bár az 1863. évi 18. törvény tiltotta az afrikai lakosság alkohollal való ellátását, valamint szeszes italok árusítását a rezervátumok területén, ennek ellenére az 1870-es évekre az egyre gyakoribb jelenséggé váló alkoholizmus már komoly problémát jelentett. A legveszélyeztetettebb csoportot a kocsihajtók képezték, akik munkájuk természetéből adódóan sokkal könnyebben juthattak szeszes italhoz. Az aggasztó jelenség visszaszorítására született meg az 1878. évi 22. törvény, mely bejegyzéshez kötötte az alkoholszállítás jogát. A bejegyzett szállítóknak részletes nyilvántartást kellett vezetniük az eladott mennyiségekről és a vásárlók személyéről. Mindezek ellenére a probléma nem szűnt meg. Ennek hátterében három fő tényező ragadható meg. Egyrészt a cukornádültetvényeken dolgozó indiai munkások – illegális módon – rummal látták el az arra igényt tartó afrikaiakat. Másrészt a környező területeken – Transvaal, Fokföld – dolgozó afrikaiak akadálytalanul juthattak szeszes italhoz, s azt könnyűszerrel behozhatták Natal területére. Harmadrészt az utak mentén felállított italmérések is jelentős illegális szeszforgalmat bonyolítottak le.898

895 MARTENS 2001: 39, 45, 49. 896 MARTENS 2001: 50-51. 897 Dr. Tritton közlése. 1900. augusztus 10. In: STUART 2014: 241. 898 A natali végrehajtó tanács bizottságának jelentése az afrikaiak szeszes itallal való ellátására vonatkozóan. 1889. szeptember 14. In: BPP C.5897-13: 7-8.; MF 1875: 371.; DU BOIS 2014A: 7-8.

188 Az 1897-1898 között dúló marhapestis járvány, mely jelentősen megtizedelte az afrikaiak kezében lévő marhaállományt, komoly kihatást gyakorolt az emberek egészségére is, mivel az afrikai étrend egyik legfontosabb elemét jelentette a tej. Különösen a gyermekek sínylették meg a helyzetet, hiszen a korábban mindennapi élelemforrás gyakorlatilag egyik napról a másikra elapadt. Ennek következtében nőtt az emésztőrendszeri megbetegedések száma, valamint a gyermekhalandóság.899 Bár a két nagyvárosban jól felszerelt kórházak működtek, csak a vizsgált korszak végén, az 1890-es évektől kezdődően hoztak létre vidéken kisebb egészségügyi létesítményeket az afrikai és indiai lakosság ellátásának érdekében.900

15. Belbiztonság

Theophilus Shepstone utólag igen büszke volt arra, hogy Natal területét elkerülték a komolyabb afrikai lázadások, háborúk. Ugyanakkor különösen a brit uralom kiépítésének korai időszakában néhány kisebb incidensre sor került, melyeket érdemes egyenként bemutatni. Mivel a natali kormányzat minden ágazata – így az afrikai ügyekkel foglalkozó is – meglehetősen kis létszámú apparátussal rendelkezett, ezért Shepstone kiemelten fontosnak tartotta, hogy munkája során együttműködjön a helyi főnökökkel. Az ilyen jellegű együttműködés különösen gyümölcsözőnek bizonyult az örökletes főnökök esetében. Ugyanakkor velük kapcsolatban állt fenn leginkább annak veszélye, hogy esetenként túl nagy önállóságot mutattak cselekedeteikben. Az ilyen helyzetekben Shepstone minden esetben szükségesnek tartotta az azonnali és hathatós beavatkozást.901 Fodo 1846 végén került összetűzésbe a natali kormányzattal, mikor előzetes engedély nélkül támadást intézett a szomszédos bhacák ellen. Shepstone az azonnali fegyveres beavatkozás mellett döntött, így 1847 januárjában natali afrikai harcosokból toborzott egységével a déli határvidékre vonult.902 Itt elfoglalta a Fodo ellenőrzése alatt álló településeket és jelentős mennyiségű marháját kobozta el. Lépésétől azt remélte, hogy Fodo behódol, azonban nem ez történt, a főnök továbbra sem volt hajlandó elismerni a britek fennhatóságát, inkább elhagyta Natal területét a déli határon keresztül, s követőivel ott telepedett le. A natali határokon belül

899 LAMBERT 1987: 47-48. 900 MARTENS 2001: 40. 901 MCCLENDON 2006: 262. 902 GUY 2013: 104.; MCCLENDON 2006: 262-263.

189 maradt hívei felett az irányítást átmenetileg nagybátyja, Zungwana vette át.903 Később Fodo számára megengedték a visszatérést és ismét gyakorolhatta főnöki előjogait.904 1848-1849 folyamán északon, a Klip folyó térségében került sor újabb incidensre. Zuluföldről ugyanis a területre érkeztek a hlubik és a ngwanék, akik itt kívántak letelepedni. Shepstone javaslatára ezt Martin West alkormányzó engedélyezte nekik, azzal a kikötéssel, hogy a Drakensberg lábánál jelölnek ki számukra lakóhelyet. Ettől a lépéstől azt remélték, hogy a két afrikai csoport megfelelő védelmet nyújthat az időnként portyázó szan csoportokkal szemben.905 Végül azonban csak katonai erő bevonásával sikerült elérni a két csoport áttelepítését.906 1857 áprilisában ismét a déli határon jelentkeztek problémák. Fodo rokona, Sidoyi gyilkoltatta meg az egyik szomszédos főnököt. Az ellene felhozott vád gonosz varázslatok űzése volt, melyet a helyi szokásjog alapján halállal büntettek. Ugyanakkor az ilyen jellegű kivégzéseket már 1850-ben betiltotta a natali kormányzat. A szabály ellen vétőket halállal büntették és vagyonukat is elkobozták.907 Az eset kapcsán Sidoyi idézést kapott, ám nem volt hajlandó személyesen megjelenni. Ez váltotta ki az ellene indított katonai akciót. Shepstone összesen 800 afrikai önkéntest mozgósított két kontingensben brit tisztek irányítása mellett.908 Fodóhoz hasonlóan, Sidoyit sem sikerült elfogni, ám a hátramaradt, irányítása alá eső családok behódoltak. Élükre Shepstone kormányzati indunát nevezett ki Zatshuke személyében.909 Egy évvel később hasonló incidensre került sor, mikor Klip folyó tartomány területén szintén ártó varázslatok alkalmazása miatt meggyilkolták Sikadiyát. Thomas Kelly helyi elöljáró magához idézte Matshana főnököt, aki azonban nem volt hajlandó személyesen megjelenni az elöljáró előtt, csupán azt üzente, hogy Sikadiya gyilkosát hajlandó átadni a hatóságoknak.910 Shepstone javaslatára Scott alkormányzó Matshanát törvényen kívülinek

903 Martin West natali alkormányzó levele Sir Peregrine Maitland fokföldi kormányzóhoz. 1847. február 19. In: BPP Natal 1848: 113.; Mqaikana kaYenge közlése. 1916. május 11. In: STUART 1986: 16.; MCCLENDON 2006: 264. 904 Az 1852-ben felállított natali afrikai lakosok helyzetét vizsgáló bizottság jelentése. 1853. október 26. In: CO 179/35: 28. 905 Ezek a rablóhadjáratok mind gyakoribbá váltak az 1840-es évektől kezdődően. Hátterükben a szan közösségek életterének beszűkülése állt. Akcióikat – a saját anyagi jólétük biztosításán túl – az egyre szűkülő mozgásterük elleni tiltakozás motiválta. COX II. 1888: 320.; KING 2017: 620. 906 John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 21. In: STUART 2001: 300-301.; WILMOT 1904: 73.; GORDON 1968: 139, 142-143.; GUY 2013: 124-127. 907 Lazarus Xaba közlése. 1910. május 1. In: STUART 2014: 322.; MCCLENDON 2006: 265. 908 GUY 2013: 255.; MCCLENDON 2006: 267. 909 GUY 2013: 256.; WELSH 1971: 121.; KENNEDY 1976: 144. 910 Theophilus Shepstone jelentése John Scott natali alkormányzó részére. 1858. április 16. In: BPP C.1401- 1: 104.; GUY 2013: 257.

190 nyilvánította, az általa vezetett csoportot pedig felszámolta.911 Azok, akik Natal területén maradtak, a térségben található búr farmokon dolgozhattak. A területre később Shepstone főindunája Ngoza költözött követőivel.912 Theophilus Shepstone némiképp drasztikus döntésének meghozatalára azután került sor, miután a területre küldött John Shepstone a tárgyalások folyamán tűzharcba keveredett, s ennek hatására Matshana Zuluföldre menekült.913 1873-ban a Langalibalele incidens kapcsán az állam ismét katonai erővel lépett fel. A hlubik jelenlétét Weenen térségében már évek óta a telepesek prosperitásának gátjaként értékelték. A közvetlen vitát az váltotta ki, hogy számos hlubi, aki munkája ellenszolgáltatásaként fegyverhez jutott, azt Natalba visszatérve nem regisztráltatta, holott a törvény ezt előírta.914 Langalibalele Szotoföldre menekült néhány követőjével. Az összecsapások során körülbelül 200 hlubi vesztette életét. Az ellenállás letörését követően kemény megtorlás következett. Földjeiket és marháikat a farmerek között osztották szét. A szomszédos ngwanék ugyanerre a sorsra jutottak, mivel azzal vádolták őket, hogy segédkeztek Langalibalelének és embereinek. A közösséget megfosztották földjétől, a férfiakra börtönbüntetés várt, míg a nőket és gyermekeket szétosztották a lojális afrikai főnökök között.915 Bár esetükben később kísérlet történt az őket ért károk kompenzálására.916 Maga Langalibalele is a natali kormányzat kezére került, miután 1873 decemberében Molapo szoto főnök a britek kezére játszotta.917 1874. február 9-én a Benjamin Pine

911 John Scott natali alkormányzó proklamációja. 1858. március 19. In: BPP C.1401-1: 80.; WELSH 1971: 122.; MCCLENDON 2006: 269.; GUY 2013: 261. 912 GUY 2013: 262. 913 Theophilus Shepstone jelentése John Scott natali alkormányzó részére. 1858. április 16. In: BPP C.1401- 1: 105-106.; Magidigidi kaNobebe közlése. 1905. május 7. In: STUART 1979: 87.; MCCLENDON 2006: 270- 271. 914 Ugyanakkor a későbbi tárgyalás során nyilvánvalóvá vált, hogy a hlubik nem sok lőfegyverrel rendelkeztek, és összevetve Natal más afrikai csoportjaival, meglehetősen jó arányban regisztrálták is ezeket. Mindössze 111 lőfegyver jelenlétét sikerült meggyőzően bizonyítani, s ezek közül 48 darabot korábban legálisan regisztráltak. Jelentések a Langalibalele ellen folyó bírósági tárgyalásról. In: BPP C.1025: 71.; GUY 2013: 382.; MOKOENA 2019: 84. 915 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. 1873. november 22. In: BPP C.1025: 14-15.; Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. 1874. március 17. In: BPP C.1025: 82.; G. A. Lucas kapitány levele Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter részére. 1874. június 22. In: BPP C.1119: 49.; LIEVEN 1998: 51.; ETHERINGTON 1978B: 15. 916 Sir Garnet Wolseley feljegyzése. 1875. április 26. In: BPP C.1342-1: 23. 917 Charles Brownlee fokföldi afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár jelentése Sir Henry Barkly fokföldi kormányzó részére. 1874. január 13. In: BPP C.1025: 39-40.; WELSH 1971: 137.; GUY 2013: 404.

191 alkormányzó vezette, kimondottan a Langalibalele elleni ítélet meghozatala miatt felállított különbíróság a hlubi főnököt bűnösnek találta és életfogytiglan tartó száműzetésre ítélte.918 A fenti incidenseknek volt egy további negatív következménye is Natal területén. Ugyanis Theophilus Shepstone módszere, melynek értelmében az államra veszélyesnek tartott főnököktől és közösségektől igyekezett erőszak árán is megszabadulni, a favorizált főnökökben is megerősítette azt a gondolatot, hogy az erőszak alkalmazása teljesen törvényes eszköz lehet a kezükben saját érdekeik elérése során. Ehhez nem kellett más, csupán Shepstone jóindulatának elnyerése.919 1843 és 1879 között – a zulu királyság hatalmának megtöréséig – különösen erősen élt a natali telepesekben a félelem, hogy a helyi afrikai csoportok esetleg megpróbálják kiszorítani őket a területről. Az angol-zulu háború időszaka azonban megmutatta, hogy mennyire alaptalanok voltak ezek az aggodalmak. A natali afrikai lakosság egyáltalán nem csatlakozott a zulukhoz, sőt, sokan közülük egyenesen brit oldalon küzdöttek. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a Natal területén élő afrikai csoportok zöme a britekre felszabadítókként tekintett, akik megmentették őket a zulu uralkodók zsarnokságától. Ebből fakadóan nem meglepő, hogy éppen a zuluk ellen meglehetősen készségesen segítették a brit erőket.920 Az 1879-es isandlwanai brit vereséget követően ugyan sokan attól tartottak, hogy felkelésekre kerülhet sor, ez végül nem következett be. Ahogy Sir Henry Bulwer alkormányzó fogalmazott ennek kapcsán, Natal rendelkezett ebben az időszakban „a leghűségesebb magatartást tanúsító bennszülött lakossággal”.921 1878. november 26-án a gyarmat területét hét védelmi zónára osztották. Ennek ellenére 1879 januárjában Natal városai és települései gyakorlatilag védtelenné váltak, mivel minden bevethető katonai alakulat Zuluföldön tartózkodott.922 Az 1879. január 22-én bekövetkezett brit vereség híre – informális csatornákon keresztül – igen gyorsan terjedt, elsősorban a natali afrikai lakosság körében. Mivel egy esetleges zulu rajtaütés esetén kevés védelemre számíthattak, az itt élő afrikaiak elhagyták Pietermaritzburgot illetve térségét, és vidéki rokonaikhoz, ismerőseikhez menekültek. Helyükre a környékről európai telepesek érkeztek a városba. Mindazonáltal közöttük is

918 Benjamin Pine natali alkormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. 1874. február 16. In: BPP C.1025: 43.; GUY 2013: 408. 919 LAMBERT 1994: 154. 920 Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1879. március 24. In: BPP C.2367: 13.; Dhlozi kaLanga közlése. 1902. május 18. In: STUART 1976: 93.; Socwatsha kaPapu közlése. 1900. január 3. In: STUART 2014: 5.; HOLDEN 1879: 202.; MAHONEY 2001: 29. 921 MAHONEY 2001: 1. 922 DU BOIS 2014B: 10.; THOMPSON 1980: 31.

192 voltak számosan, akik nem érezték a kormányzati székhelyet elég biztonságosnak és Durban-be menekültek. A város védelme meglehetősen gyengén szervezett volt, mivel a háború kitörésekor a polgári vezetők nem számítottak egy esetleges vereségre. Ebből fakadóan erőfeszítéseik inkább csak arra szorítkoztak, hogy megakadályozták a helyben élő afrikaiak esetleges zavargásait. Maga az alkormányzó, Sir Henry Bulwer sem kívánt komolyabb védelmi erőfeszítéseket tenni, mivel attól tartott, hogy az ilyen előkészületek csak felesleges pánikot és aggodalmat szülnének a civil lakosság körében.923 Erőszakos cselekményekre a későbbiekben is nagyon ritkán került sor a rezervátumok területén. Ugyan a telepesek növekvő félelemmel figyelték, hogy a bányákból visszatérő munkások – köszönhetően a virágzó fegyverkereskedelemnek – gyakran lőfegyverekkel tértek haza, azonban ezek az aggodalmak alaptalannak bizonyultak.924 Amennyiben Natal történetének erőszakos fejezeteit úgy értelmezzük, mint olyan események, melyek során a gyarmati vagy birodalmi alakulatok is bevetésre kerültek, akkor a sor itt le is zárult. Az afrikai lakosság számára azonban a hétköznapok tapasztalata mégis azt mutatta, hogy az erőszak mindennapos volt Natal területén, ami elől nem lehetett kibújni, vagy elmenekülni. Ennek egyik legnyilvánvalóbb formája a nők ellen elkövetett nemi erőszakok számának emelkedésében érhető tetten, melybe sokszor a rendőrség tagjai is aktívan bekapcsolódtak.925 Az emberéleteket nem követelő bűncselekmények száma ugyanakkor már az 1870-es évek közepétől meredeken emelkedett. Ennek egyik formája a farmokról történt állatlopás volt. Ezekben az esetekben a tulajdonosok egyre kevésbé támaszkodtak a hatóságokra, s egyre gyakrabban vették saját kezükbe az esetek felderítését, a megtorlást, vagy éppen a további esetek megelőzését. Így például George Sutton fegyveres őröket alkalmazott földjei megvédése érdekében. A legtöbb esetben valószínűleg az éhség vitte rá az elkövetőket tettükre, mivel általában csak néhány állat tűnt el, s az ilyen jellegű esetek száma mindig aszályok idején nőtt kiugróan magasra.926

923 THOMPSON 1983: 28-29. 924 DU BOIS 2014B: 9. 925 LAMBERT 1994: 149-150.; RAMSAY 1992: 84. 926 LAMBERT 1995: 133.

193 16. Végkövetkeztetések

A ma Shepstone-rendszerként ismert berendezkedés nem egy csapásra született meg, hanem több lépésben, számos helyi, regionális és birodalmi változásra, ideológiai hatásra építve.927 Norman Etherington egyenesen azzal érvel, hogy nem is létezett egy egységes, átgondolt koncepció. Az, amit ma a szakirodalom Shepstone-rendszernek nevez, tulajdonképpen a kialakult szituációkra adott ad hoc, pragmatikus válaszok összességeként értékelhető.928 Ezt erősíti meg visszaemlékezéseiben Theophilus öccse John Wesley Shepstone is. Ahogy ő fogalmaz: „Amikor Sir Theophilust arról kérdezték, hogy miben áll bennszülött politikája, mindig azt válaszolta, hogy sosem rendelkezett ilyennel, csupán előnyére fordította a körülményeket annak érdekében, hogy összevegyítse a mi [érdekünket] az övékkel, vagy éppen fordítva, ahol ez szükségesnek mutatkozott.”929 Jeff Guy pedig egyenesen úgy látja, hogy a Shepstone-nak tulajdonított rendszer a 19. század végére számos olyan elemből állt, mely 1875 után jelent meg a natali „bennszülött” politikában, s ezen elemek bevezetésének egy jelentős részével maga Shepstone nem is értett egyet.930 Shepstone a saját korában sok ellenséget szerzett magának politikájával. A telepesek úgy gondolták, hogy ő zárta el előlük az afrikaiak által birtokolt földeket, valamint potenciális munkaerejüket. A misszionáriusok szemében az tette ellenszenvessé, hogy számos általuk bírált helyi szokást – mint például a poligámia – tolerált. Shepstone saját gondolatairól – tartózkodó, zárkózott személyisége miatt – nehéz bármi biztosat állítani. Alapelve volt, hogy sose adjon ki minden információt, csak azt, amit feltétlenül szükséges.931 Sir Henry Bartle Frere fokföldi kormányzó és „bennszülött” ügyekért felelős dél-afrikai főbiztos Afrika Talleyrandjaként jellemezte. Úgy vélte, hogy éles eszű, jó megfigyelő, csendes, hatalmas önuralommal bír és hajlíthatatlan.932 Egy biztos, képességeit remekül kamatoztatta és egy rendkívül stabil, hosszú évtizedeken át működő „bennszülött” politikát dolgozott ki az évek során. Az általa felállított rezervátumrendszer tekinthető az egyik legfontosabb és legtartósabb intézménynek a kolónia története folyamán. Emellett azt sem szabad elfeledni, hogy

927 MCCLENDON 2002: 2. 928 GUY 1994: 42. 929 John Wesley Shepstone közlése. 1912. március 26. In: STUART 2001: 304. 930 GUY 2013: 503. 931 John Wesley Shepstone közlése. 1912. április 21. In: STUART 2001: 314. 932 WEIR-ETHERINGTON 2008: 2.1.

194 később mindenütt mintaként szolgált a szubszaharai térségben, ahol a britek megvetették a lábukat.933 A szegregáció, mint megoldás, lehetővé tette az afrikaiak politikai, jogi és területi elkülönítését a lehető legalacsonyabb költségekkel. A 19. század végére ez a megközelítés teljes mértékben kiszorította korábbi riválisát, mely inkább az asszimilációt szorgalmazta volna. Shepstone egy 1892-ben kelt írásában személyesen is védelmére kelt a közel öt évtizeddel korábban Natalban kialakított rendszernek. Ezt tekinthetjük tulajdonképpen saját munkájának összegzéseként is. Úgy vélte, hogy az afrikaiak helyzete szükségessé tette a hagyományos, vérségi kötelékeken alapuló rendszer és a helyi főnökök intézményének fenntartását. Véleménye szerint csak ezzel lehetett biztosítani a megfelelő rendet közöttük, amire nagy szüksége volt az eleinte gyenge kormányzatnak. Azt is hozzátette, hogy az afrikaiak intézményei meglehetősen jó hatásfokkal működtek, így márcsak emiatt sem volt szükség drasztikus változtatásokra.934 Büszkeséggel utalt a tényre, hogy cikke megírásakor Natal területén már 46 éve ez a rend állt fenn. Segítségével mindvégig sikerült garantálni a békét. Ez Dél-Afrika 19. századi államalakulatait tekintve abszolút rekordnak számított.935 Ugyanakkor mindennek ára volt. A rendszer az évek, évtizedek során megcsontosodott, egyre kevésbé alkalmazkodott az időközben megváltozott körülményekhez. Mintegy mesterséges módon fenntartotta az afrikaiak között korábban kialakult archaikus állapotokat. Ez a körülmény pedig a későbbiekben az elkülönítésre épülő politika még drasztikusabb formáinak térnyeréséhez vezetett.936

933 IVEY 2008: 1. 934 Idézi John A. Williams. WILLIAMS 1996: 160. 935 NATALIA 1972: 20.; IVEY 2008: 85. 936 VILÁGI 2014: 92.; VILÁGI 2016: 54.

195 IV. A missziói munka kezdetei Zuluföldön

1. A zuluk vallási elgondolásai, mitológiájuk, társadalmi berendezkedésük937

Mind a mai napig igencsak szűkös azoknak a munkáknak a listája, melyek az egyenlítőtől délre élő afrikai közösségek vallási elképzeléseit tárgyalják. Ennek hátterében többek között az áll, hogy igen nehéz kutatási témáról van szó. Mivel a helyi lakosság nem rendelkezett írásbeliséggel, európai forrásközlők pedig elsősorban a 19. századtól állnak rendelkezésre, ezért az ezt megelőző időket illetően igen korlátosak a kutatási lehetőségek. Természetesen léteznek szájhagyományozott források, azonban ezek hiteles volta – elsősorban flexibilitásuk okán – erősen megkérdőjelezhető. A zuluk esetében a legkorábbi írott források az első port natali telepesektől származnak, melyek az 1820-as évek állapotairól adnak tudósítást. Nathaniel Isaacs például írásában határozottan tagadja, hogy lenne körükben bármilyen megragadható vallási rendszer. Ugyanakkor számot ad arról is, hogy náluk babonásabb emberekkel még sehol másutt nem találkozott.938 Ugyanezt a nézetet erősíti a másik korai telepes, Henry Francis Fynn beszámolója is. Megfigyelései szerint a zuluk semmilyen kialakult képpel nem rendelkeztek valamiféle istenre, vagy istenekre vonatkozóan. Erre csupán az európai telepesekkel való kapcsolatfelvétel nyomán került sor. Fynn szerint a zulu vallásosság sarokkövét az ősök tisztelete jelentette.939 A modern kutatások egy része is arra az eredményre jutott, hogy az európai befolyást megelőző zulu hitvilágnak nem képezte részét a keresztyének Istenéhez hasonlatos központi figura, s ezt látszik megerősíteni az afrikai hagyomány is.940 Az első hittérítő – kiről már korábban is esett szó – Francis Allen Gardiner néhány évvel később azonban más tapasztalatokról számolt be. Leírása szerint mindig is elterjedt volt a zuluk körében annak homályos feltételezése, hogy kell lennie felettük valakinek, egy hatalmasabb, felsőbb lénynek. Ezt a felsőbb létezőt Incosi-pezula, azaz „égi nagyfőnök”

937 Utóbbi kapcsán itt csupán azokkal a területekkel foglalkozom érintőlegesen, melyek a missziói munka során is felmerültek, előtérbe kerültek. 938 Érdekes megfigyelni, hogy a Natal területére érkező Charles Barter 1852-ben még mindig így látja saját tapasztalataira támaszkodva. ISAACS II. 1836: 300-303.; BARTER 1852: 227. 939 Hozzátehetjük a kontinens különböző afrikai csoportjainak körében általánosan elterjedt volt az ősök tiszteletének hagyománya. FYNN 1969: 267; LUDLOW 1882: 101.; TYLER 1891: 96.; CHIDESTER 1996: 126.; BÚR 2011A: 288. 940 HEXHAM 1988: 27.; Ndukwana kaMbengwana közlése. 1900. október 14. In: STUART 1986: 302.

196 néven tisztelték. Úgy vélték, hogy ő már a világ létrejötte előtt is létezett. A földet és rajta az embereket mind ő teremtette.941 Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni – ahogy arra maga Gardiner is utal – a zuluknak csak egy része, leginkább a Port Natal közelében élők rendelkeztek ezzel az ismerettel. A zulu uralkodó tényleges fennhatósága alá tartozó területek lakói nem számoltak be hasonló elképzelésekről. Adolphe Delegorgue francia utazó 1847-ben egyenesen arról írt, hogy az Incosi-pezula kifejezést 1824-ben Francis George Farewell hadnagy, a port natali expedíció vezetője vezette be, és tette ismertté a környéken élő „bennszülöttek” körében.942 Mindezek ellenére a zuluk vallásosságával foglalkozó szerzők innentől kezdve Gardiner nézeteit vették át, és három lépésben vázolták a zuluk vallásos evolúcióját. Úgy vélték, hogy korábban sokkal kifinomultabb vallási rendszerrel rendelkezhettek, amely azonban a 18. század végi és 19. század eleji folyamatos háborúzások következtében némiképp kikopott a kollektív emlékezetből. Így a 19. század első felére kialakult elképzelés már egy nagymértékben leegyszerűsödött képet mutatott a korábbi, sokkal gazdagabb mitológiai világgal szemben.943 Joseph Shooter például két egymással egyenértékű istenről beszél, Villenangiról és Koolukoolwaniról.944 Ő úgy látta, hogy amit még Fynn a legfontosabb elemnek tartott, azaz az ősök tisztelete, nem más, mint a korábbi istenhit csökevényes maradványa.945 Henry Callaway később még ennél is kidolgozottabb rendszer korábbi meglétét vélte felismerni. Szerinte a zuluk a háborúk előtt abban hittek, hogy kezdetektől fogva létezett egy mindenekfelett álló szellem, akit Villenanginak, azaz „Első Megjelenőnek” neveztek. Később teremtett egy másik nagyhatalmú lényt, Koolukoolwanit, aki egy alkalommal a földre is ellátogatott. Neki köszönhetően különültek el az emberek nemek és bőrszínek szerint.946 Földi tartózkodása idején Villenangi két üzenetet küldött Koolukoolwani számára. Az egyik szerint az emberek örökké élhetnek. Ezt az üzenetet egy kaméleonra bízta. A másik

941 GARDINER 1836: 152. 942 Megfigyeléseit megerősíti néhány évvel később Wilhelm Heinrich Immanuel Bleek is, aki Fynn véleményével egyetértve úgy látta, hogy a zulu vallásosság kimerült az ősök tiszteletében. BLEEK 1965: 38.; CHIDESTER 1996: 122. 943 CHIDESTER 1996: 123. 944 A név írásmódjában nagy a bizonytalanság. Sok forrásban Unkulunkulu alakban szerepel. 945 SHOOTER 1857: 159-161.; CHIDESTER 1996: 127-128. 946 Később a panteont tovább bővítették. Így például feltűnt több istennő is. Nomkubulwanát, más források szerint Inkosazanát a földműveléssel, a tavaszi esők eljövetelével és a termékenységgel, míg Malambót a folyókkal hozták összefüggésbe. Mkotana kaZulu közlése. 1905. június 1. In: STUART 1982: 228.; THORPE 1991: 37.; CALLAWAY 1868: 35.; BAILEY 2014: 800.; SUNDKLER 2004: 20.

197 szerint az embereknek egy idő után meg kell halniuk. Ezt az üzenetet egy gyíkra bízta. A lassú kaméleont a gyík megelőzte, ezért alakult úgy, hogy az embereknek nem adatott meg az örök élet.947 Korábban Villenangi számára áldozatokat is bemutattak, ez azonban a későbbiekben teljesen kiveszett.948 Az első telepesek megjelenésének idején – az ősök tiszteletén túl – már egyedül az uralkodó kultusza létezett. A mindenkori királyt mindenekfelett tisztelték. Így alakult át a múlt istenkultusza egyfajta személyi kultusszá.949 A zuluk hittek test és lélek egységében, és úgy gondolták, az utóbbi halhatatlan.950 Úgy vélték, hogy az ember halálakor utolsó lélegzetével a lélek is távozik, és valamilyen állat alakjában – rendszerint kígyóként – él tovább, vagy egyszerűen a föld felett lebeg.951 Az ősök szellemeinek időnként áldozatokat ajánlottak fel, általában engesztelés céljából.952 Az ősök tisztelete minden esetben a teljes közösség jelenlétét megkövetelte. A zuluk szemében az élő családtagok és a halott ősök egy közösséget képeztek, ahol az ősök szellemei biztosították azt a természetfeletti erőt, amire akkor volt szükség, mikor a közönséges emberi lehetőségek és képességek már kevésnek bizonyultak.953 Fontos azonban ezzel kapcsolatban hangsúlyozni, hogy az ősök nem saját erejükre támaszkodtak a segítségnyújtás során, hanem csupán közvetítő szerepet töltöttek be az emberi és természetfeletti sík között.954 Az ősökkel való kommunikáció legáltalánosabb csatornáját az álmok jelentették.955 Meglehetősen sok babonás szokás élt körükben, emellett élénken hittek a varázslatok erejében. Sok esetben egymással szemben is rendkívül abszurd gyanúsításokkal éltek, melyeket jellemzően ezek a babonás félelmek szültek. Állandóan rettegtek a halál gondolatától, és többségük meg volt róla győződve, hogy társai közül valaki, vagy akár

947 CALLAWAY 1868: 7-9.; GARDINER 1836: 178. 948 Ugyanakkor a jelenségre más magyarázatokat is találhatunk a szakirodalomban. Egyesek szerint a túlzott tisztelet miatt nem imádkoztak közvetlenül istenükhöz a zuluk, és ehelyett inkább az ősök közvetítő szerepét vették igénybe. Mások szerint ennek oka inkább abban állt, hogy – más afrikai mitológiák esetében is megfigyelhető módon – a teremtő a jelenben már semmilyen szerepet nem játszik a világ sorsának alakulásában. THORPE 1991: 36.; LEEMING 2010: 297. 949 GARDINER 1836: 179. 950 M’TIMKULU 1977: 17. 951 CHAMPION 1896: 40.; GARDINER 1836: 170. 952 HANCE 1916: 34. 953 M’TIMKULU 1977: 19-20.; THORPE 1991: 44. 954 ABDULAI 2009: 210. 955 FARRER 1879: 134.; THORPE 1991: 40.; ELPHICK 1981: 274.

198 többen is, arra törekszenek, hogy életükre törjenek. Ebből fakadóan a halálesetek jelentős százaléka kapcsán felmerült az abathakathi (gonosz varázslat) alkalmazásának vádja is.956 Használtak amuletteket, nagy jelentőséget tulajdonítottak bizonyos előjeleknek, hittek az esőcsinálásban. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, Aldin Grout amerikai misszionárius is azzal alapozta meg hírnevét 1841-ben, hogy egy jelentős szárazság idején, mikor hozzá fordultak segítségért, még aznap eleredt az eső.957 Jelentős befolyással bírtak körükben az izinyangák (füves emberek) és izangomák (természetfeletti összeköttetésekkel rendelkező jósok), akik külön társadalmi csoportot alkottak.958 Ők derítették fel a rontások forrásait, esőt fakasztottak, ragályokat gyógyítottak, megkeresték a gyilkosokat, tolvajokat. Legalábbis azt állították magukról, hogy minderre képesek, és sok esetben zulu társaik vakon meg is bíztak ítéletükben, ígéreteikben.959 Úgy tartották, hogy élet és halál urai, ezért nem egyszerűen tisztelet, hanem babonás félelem övezte őket.960 Ennek ellenére, már a misszionáriusok megjelenése előtt is többen sarlatánnak tekintették őket, akik valójában semmilyen természetfeletti erővel nem rendelkeznek. A hagyomány szerint maga Shaka is több esetben fellépett ellenük, nyilvánosan megszégyenítette őket, többüket kivégeztette.961 Ugyanakkor a beléjük vetett közbizalom vizsgált időszakunkban töretlen maradt. A zulu társadalmon belül ugyan létezett egyfajta nemek közti munkamegosztás, azonban meglehetősen aszimmetrikus képet mutatott. A férfiak az állatokkal foglalkoztak, emellett a kerítések és kunyhók javítása, valamint a kemény föld feltörése tartozott a feladataik közé. Idejük nagyobb részét azonban a vadászat és a semmittevés tette ki. Minden más feladatot az asszonyok láttak el. Általános szokás volt körükben a poligámia. Ennek határt csupán a férfiak fizetőképessége szabott. Mivel a lányokért kapott ilobolo biztos háttérként szolgálhatott az apa számára újabb feleségek beszerzéséhez, ezért – mint azt korábban már láttuk – rendszerint a legtöbbet ígérő férfit tekintették a legalkalmasabb kérőnek. Ez sok esetben kényszerített házasságokhoz vezetett, melyek az elégedetlenségek melegágyát jelentették már a misszionáriusok feltűnését megelőzően is.962

956 IRELAND 1864: 9-10. 957 CUBBIN 1997: 5. 958 MACKENZIE 1899: 211-212. 959 LLOYD 1879: 8-9. 960 IRELAND 1864: 11. 961 Baleka kaMpitikazi közlése. 1919. július 25. In: STUART 1976: 9.; Jantshi kaNongila közlése. 1903. február 19. In: STUART 1976: 195.; Socwatsha kaPapu közlése. 1902. január 2. In: STUART 2014: 28.; TYLER 1891: 101. 962 COLENSO 1880: 192-194.; IRELAND 1864: 7-8.

199 2. A zuluföldi missziós munka első úttörője

David Livingstone gyakorló misszionáriusként teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy mit is jelent afrikai csoportok között hirdetni Isten igéjét. Erre vonatkozóan kisebb tanulmányt is írt Misszionáriusok áldozatai címmel. Ebben rendkívül elhibázottnak ítélte meg azt a nézőpontot – ami pedig sokáig uralkodó volt a külmissziói munkában – miszerint a primitív népek közti térítésre bárki alkalmas, nem kell különösebb teológiai felkészültség a feladathoz. Szerinte azt a kérdést érdemes feltenni, hogy számunkra milyen a meggyőző prédikátor, ugyanis ez jellemzően a primitív népek körében sincsen másként. Emellett azonban – ahogy azt Livingstone kifejti – a jó misszionárius több, méghozzá sokkal több, mint egyszerűen jó prédikátor. A megtérítendő csoport előtt modelljeként kell állnia a keresztyén ember összes erényének. Alkalmazkodnia kell a megváltozott környezeti feltételekhez, fel kell találnia magát, jelentős kreativitással kell rendelkeznie. Jellemzően nem támaszkodhat mások segítségére, magának kell meghoznia még a legnehezebb kérdésekben is a döntéseket. A kommunikáció során egy számára idegen nyelvet kell használnia, és ennek a nyelvnek korlátai mellett kell megpróbálnia átadni a biblia üzenetét. Sok esetben nehéz bizonyos szavakat helyettesíteni, olykor teljesen új fogalmakat kell alkotni.963 Ebből fakadóan nem pusztán az otthoni prédikátorok, hanem a külmisszióban szolgálók számára is elengedhetetlen a tökéletes teológiai felkészültség, egyéb – keresztyén országokban esetleg nem feltétlenül szükséges – kvalitások mellett.964 A zulu misszió ügyének első felkarolója nem tekinthető a livingstone-i mérce értelmében megfelelő jelöltnek. Komolyabb eredményeket sem tudott felmutatni a hittérítés ügyében, mégis fontos, hogy munkásságáról megemlékezzünk. Francis Allen Gardiner, bár mélyen vallásos anglikán családba született, azonban eleinte nem misszionáriusként képzelte el életét. A napóleoni háborúk korszakától kezdődően közel 20 éven keresztül szolgált a brit haditengerészetnél, ahol egészen parancsnoki rangig vitte. 1834-ben – felesége halála kapcsán – fogadta meg, annak fogja szentelni még hátralévő éveit, hogy elvigye azok közé is az evangéliumot, akik arról korábban nem

963 A terepen tevékenykedő misszionárius csoportok mindegyike igen hamar nagy fontosságot tulajdonított a megfelelő nyelvi felkészültségnek. Az 1860-as években a Berlini Missziói Társaság például 5 éves képzése során 7 nyelv elsajátítását várta el a jelöltektől. Ebből három a teológia klasszikus nyelve volt: héber, görög, latin. Három a célpont gyarmatokon beszélt leggyakoribb európai nyelv: angol, holland, német, francia, portugál. Ezek mellett pedig választani kellett egy „bennszülött” nyelvet is. POEWE-HEYDEN 1999: 33. 964 Livingstone cikkét részletekben idézi műve bevezetőjében Lloyd. LLOYD 1879: iii-v.

200 hallhattak. Első útja Dél-Afrikába vezetett, ahol a zuluk térítésének megkezdése mellett döntött.965 Energikusan látott munkához 1835 elején, azt remélve, hogy hamarosan Zuluföldön hirdetheti az evangéliumot. Első útja azonban az akkori zulu uralkodónál, Dinganénál nem vezetett eredményre. Ennek okát – naplója tanúsága szerint – Gardiner elsősorban abban látta, hogy Shaka egykori angol tolmácsa, a kosza származású Jacot meglehetősen rossz színben tűntette fel a hittérítőket. Tapasztalatai ugyanis arra a meglátásra vezették, hogy ahol megjelennek a misszionáriusok, ott előbb-utóbb feltűnnek a katonák is és átvesznek minden hatalmat.966 Első kudarca nem törte le Gardinert. Kezdő lépésként Port Natal mellett létesített állomást Berea néven. A munka nehezen indult. Ugyan az istentiszteleteken több százan részt vettek, azonban az iskolába mindössze hat gyermek érkezett annak megnyitásakor, mivel a szülök attól tartottak, hogy Gardiner el akarja venni tőlük őket.967 Mint azt láthattuk, 1836-ban visszatért Angliába, ahol nem csupán a telepesek érdekében szorgoskodott, hanem próbált hittérítőket is toborozni. Erőfeszítéseit siker koronázta, Afrikába Francis Owen tiszteletes társaságában tért vissza. 1837-től megkezdték a térítőmunka szisztematikus megszervezését. Most már nem csupán Durban közvetlen közelében, hanem – Dingane engedélyével – ténylegesen Zuluföldön is tevékenykedtek. A fiatalok számára iskolákat létesítettek, ahol az írás és olvasás mellett megpróbáltak gyakorlati hasznot hajtó ismereteket is átadni. Ifjú növendékeiket többek között varrásra, ház- és karámépítésre, földművelésre tanították. Sajnos Gardiner nem láthatta meg vetése szárba szökkenését, mivel a zuluk és búrok közt kitört háború ellehetetlenítette munkáját.968 A harcok során missziós állomásai is megsemmisültek. Így 1838-ban csalódottan távozott Afrikából, ahová élete hátralévő részében már nem tért vissza.

3. Az amerikai kísérlet

John Philip szuperintendens – a Londoni Missziói Társaság dél-afrikai állomásainak bejárása közben – már 1833-ban értesült róla, hogy három jelentős afrikai uralkodóval

965 STEPHEN-LEE 1964: 850. 966 GARDINER 1836: 37-38. 967 Az itt élők nem sok európai telepessel találkoztak ugyan, azonban a rabszolga-kereskedelemről keserű tapasztalatokkal rendelkeztek. GARDINER 1836: 80-81. 968 VILÁGI 2013: 42-50.

201 érdemes számolni a térségben, köztük a zuluk élén álló Dinganéval. Arról azonban semmilyen információt nem sikerült szereznie, hogy a zulu uralkodó milyen módon viszonyult a misszionáriusokhoz, valamint a keresztyén tanokhoz.969 Mikor Gardiner londoni útjára indult 1836 elején, úgy tűnt, a zulu misszió ügye nem folytatódhat, mivel a Londoni Missziói Társaságnak nem volt szabad kapacitása arra, hogy misszionáriust küldjön a zulu királyság területére. Ezért Philip szuperintendens számára kapóra jött, hogy épp ebben az időszakban érkeztek amerikai misszionáriusok970 Dél- Afrikába, így a zuluk megtérítésének ügyét az ő gondjaikra bízta.971 Az Amerikai Egyesült Államokban az 1820-as évek végén bontakozott ki egy komolyabb missziói hullám. A térítés munkáját az észak-amerikai indiánok körében, valamint külföldön – elsősorban Kína, India, Palesztina, Szíria területén – kezdték meg. Ugyanakkor Afrikában ekkor még nem indult meg részükről a hittérítés.972 1835 során elsőként hat amerikai misszionárius érkezett Dél-Afrikába. George Champion, Aldin Grout és Dr. Newton Adams kapta közülük azt a feladatot, hogy Zuluföldön kezdjék meg a térítést, amennyiben sikerül engedélyt szerezniük az uralkodótól. Az előjelek bíztatónak bizonyultak, Dingane felől olyan hírek érkeztek, hogy értesült már kereskedőktől a misszionáriusokról, és szeretné, ha meglátogatnák őt. A reményt keltő hírek hatására megindultak az expedíció előkészületei. Utazásukat azonban közel fél éven keresztül hátráltatta az 1834-ben kitört újabb kosza háború.973 1835. december 21-én érték el Natalt. 1836 elején Dingane tisztelettel fogadta őket. Kilátásba helyezte, hogy közel fővárosához lehetne később iskolát alapítani. Azonban első lépésként csupán arra kérte őket, hogy Port Natalban rendezzék be főhadiszállásukat, mivel először látni szerette volna, hogy munkájuk és tanításuk milyen hatást gyakorol embereire.974 1836 nyarának végén végül engedélyezte egy második állomás megnyitását is közvetlenül székhelye mellett.975 Dr. Adams vezette a Port Natal közelében működő állomást, míg Champion – előretolt hídfőállásként – Dingane fővárosa mellett rendezkedett be. Állomását Ginani, azaz „Veletek vagyok” névre keresztelte.

969 CHAMPION 1896: 7. 970 A korszakban a Dél-Afrikában tevékenykedő amerikai misszionáriusokat az 1810-ben alakult bostoni székhelyű American Board of Commissioners for Foreign Missions küldte ki szolgálatra. 971 John Philip már 1833 májusában arra bíztatta levelében az amerikai külmissziói társaságot, hogy a zuluk körében kezdjenek misszióba. MH XXIX. 1833:416; ETHERINGTON 1997: 90. 972 CHAMPION 1896: 6. 973 Az 1834-ben kitört háború sorrendben a hatodik volt. 974 GROUT 1864: 202. 975 MH XXXII. 1836: 267-268.

202 Először arra próbálták rávenni a zulukat, hogy – megszentelve az ünnepnapot – vasárnap ne dolgozzanak. Ezt elég hamar sikerült is elérniük, azonban lépésükkel kiváltották az uralkodó elégedetlenségét. Dingane ezt követően arra bíztatta az embereket, hogy ne hallgassanak a misszionáriusokra, elég, ha ő meghallgatja őket, és majd közvetíti az elhangzottakat. Erről az amerikaiakat is tájékoztatta. A saját taníttatásán kívül egyedül a gyermekek okítására adott elvi engedélyt, de arra is önkéntes alapon. Végül 1836 októberében Dingane az istentiszteleteken való részvételt is teljes egészében megtiltotta. A vasárnapi szertartáson ennek megfelelően senki sem jelent meg. A térítés ügye a következő hónapokban erősen akadozott, szinte egyhelyben toporgott. Néhány asszonyon kívül – akik rendszeresen látogatták az alkalmakat – senki sem vett részt azokon. Időközben a másik három misszionárius976 is csatlakozott társaihoz Natalban.977 Így újabb két állomást létesíthettek. Ezzel missziós állomásaik száma négyre emelkedett, melyek közül kettő Zuluföldön belül helyezkedett el. 1837-ben egy nyomdagép is érkezett hozzájuk, ennek köszönhetően néhány alapvető könyvet is kinyomtathattak, immáron zulu nyelven.978 Egy év leforgása alatt jelentős haladást értek el. A Dr. Adams vezette Umlazi állomáson 50 gyermek járt az iskolába, míg a felnőtteknek reggelente tartottak rendszeres foglalkozásokat. A vasárnapi iskolát több százan keresték fel. A zulu főváros közelében George Championnak is sikerült eredményeket felmutatnia. Időközben itt is engedélyt nyertek iskolaszervezésre. Az állandó tanulók száma 30 főre volt tehető, de a vasárnapi alkalmakat közel kétszázan látogatták. Sajnos az ígéretes kezdetnek 1838 tavaszán véget vetett a kialakult búr-zulu viszály, melynek hatására az amerikai misszionáriusok elhagyták Natalt. Annak ellenére döntöttek így, hogy a zulu uralkodó világossá tette számukra, egyedül a búrokkal áll háborúban, őket semmilyen bántódás nem fogja emiatt érni.979 A harcok elültét követően, 1839 nyarán tért vissza Port Natalba az eredeti hat amerikai misszionárius közül Daniel Lindley és Dr. Newton Adams. Hozzájuk csatlakozott egy évvel később Aldin Grout. Dr. Adams régi állomását, Umlazit építette újjá, és csakhamar a háború kitörése előtti számadatokkal büszkélkedhetett.980 Dingane halálát követően Grout

976 Daniel Lindley, Henry I. Venable és Dr. Alexander E. Wilson. MH XXXI. 1835: 5, 281. 977 Eredetileg azt a feladatot kapták, hogy a matabelék között kezdjék meg a missziói munkát, azonban a matabelék és búrok közt kitört háború hatására úgy döntöttek, inkább Natalba utaznak társaikhoz. 978 GROUT 1864: 205. 979 IRELAND 1864:14-16.; CHAMPION 1896: 35, 37-38, 42, 47-48. 980 GROUT 1864: 210.

203 reményei újjáéledtek, hogy ismét Zuluföldön rendezkedhetnek be. Úgy gondolta, az új uralkodó készségesen fogadja majd őket. Ebben nem is kellett csalatkoznia. Mpande engedélyezte, hogy Zuluföldön missziós állomás létesüljön. Mitöbb – előzékeny módon – a környéken lakókat kötelezte az istentiszteleti alkalmak és tanítások látogatására. Az új állomást Inkanyezi, azaz „Fényes Hajnalcsillag” névre keresztelték. Csakhamar több százan vettek részt a vasárnapi alkalmakon és a mindennapi iskolát is mintegy 50 gyermek látogatta. Sajnos azonban a keresztyén tanok befogadása nem várt kellemetlen mellékhatásokkal társult. A missziós állomás közelében élők egyre inkább hangoztatták függetlenségüket, lassanként a misszionárius embereinek tartották magukat, és megtagadták az engedelmességet uralkodójuknak.981 Ebben erősen szerepet játszott az is, hogy a folyamatnak Grout meg sem próbálta gátját szabni, mivel határozottan kívánatosnak tartotta az ilyesfajta változást.982 Ennek hátterében az állt, hogy az amerikaiak ebben az időszakban még abban gondolkodtak, hogy a zuluk megtérítése nyomán egész keresztyén nemzet születhet a területen. Minek következtében az emberek nem csupán a megváltás örömhírét fogják egyénenként megtapasztalni munkájuk nyomán, hanem, mint önálló nemzet, a szabadság és függetlenség útját fogják járni a jövőben.983 Mpande – annak érdekében, hogy megállítsa az ilyen jellegű rebellis eszmék továbbterjedését – kénytelen volt többeket kivégeztetni, valamint 1842. július 25-én Aldin Groutnak is el kellett hagynia Zuluföldet. Port Natalba távozott, hová követői egy része is elkísérte.984 Ezzel nem pusztán átmenetileg állt le a térítési munka a zuluk között, hanem az a kép is kialakult vezetőikben a misszionáriusokkal kapcsolatban, hogy elsősorban – a térítés jelszava mögé rejtve valódi szándékukat – a helyi hatalom aláásására és megdöntésére törekszenek. Ez pedig a század folyamán mindvégig bizalmatlanságot szült, és az így kialakult feszült helyzetben nehéz volt komoly és maradandó eredményeket elérni. Az amerikai misszionáriusok – átmenetileg felhagyva zuluföldi térítési ambíciójukkal – Natal területén rendezkedtek be, mely eddigre brit fennhatóság alá került. Mint azt láthattuk, a helyi afrikai csoportokkal kapcsolatos ügyekért felelős kormányzati megbízott,

981 CUBBIN 1997: 6.; IRELAND 1864: 16-17. 982 Ez a megközelítés több missziói társaságnál is elfogadott volt a korszakban. Így például Samuel Rolland a Párizsi Missziói Társaság misszionáriusa is hasonló elveket vallott Beershebában. COPLAN 2009: 508. 983 ETHERINGTON 1997: 91. 984 Rangu kaNotshiya közlése. 1899. november 12. In: STUART 2001: 255.; CUBBIN 1997: 8.; IRELAND 1864: 17.

204 Theophilus Shepstone azonnal rezervátumok szervezésébe kezdett az afrikaiak részére. Ebben a munkában a misszionáriusok mindvégig mögötte álltak, a keze alá dolgoztak. Ekkorra ugyanis elvesztette szemükben realitását az a fentiekben már érintett elképzelésük, hogy létrehozhatnak önálló helyi keresztyén nemzeteket. Ehelyett azon fáradoztak, hogy a kijelölt területeken olyan kisközösségeket építsenek ki, melyek a keresztyénség felvétele mellett bizonyos mértékű önkormányzati jellegű szerveződéssel is rendelkeznek.985 A kormányzat kiemelt módon támogatta a natali missziói munka minél szélesebb kibontakozását. Minden állomás kapott saját céljaira 200 hektár földet,986 valamint elkülönítésre került további, jellemzően 2.400-3.600 hektár föld az állomások közvetlen közelében azoknak a családoknak fenntartva, akik felvéve a keresztyénséget, az állomások mellett kívántak letelepedni.987 Ugyanakkor a későbbi megtérítésük reményében a misszionáriusok sokszor olyan családokat is befogadtak, akik nem vették fel a keresztyénséget.988 Az amerikai missziós állomások láncolata – kevés kivételtől eltekintve – mind a part közelében került felállításra. A tizenkét állomásból mindössze három esett a partvonaltól nagyobb távolságra.989 Natal területén ekkorra már megindult a cukornádtermesztés. Emellett egyre nagyobb szerepet kaptak a gyapotültetvények, valamint a kávétermesztés. Ezekbe a művelési kísérletekbe a missziói állomások is bekapcsolódtak. A fentieken kívül jelentős méretű gyümölcsöskerteket alakítottak ki a területen, melyekben elsősorban – a barackot leszámítva – egzotikus gyümölcsöket (ananász, banán, citrom, narancs) termesztettek.990 Ezek a lehetőségek pedig hozzájárultak ahhoz, hogy a missziós állomások jelentős munkaerőt vonzottak a hagyományos életmódot folytató afrikai közösségek köréből – így a zuluk közül is – a térségben. A megnövekedett állomásszám megkívánta újabb munkatársak toborzását is. 1846 és 1849 között további kilenc amerikai misszionárius házaspár érkezett Dél-Afrikába.991 A missziós állomások közvetlen közelében 1863-ra 175 keresztyén afrikai család élt. Körülbelül 500 gyermeket kerszteltek meg az eltelt két évtizedben. Nagy többségük iskolába is járt.

985 ETHERINGTON 1997: 92. 986 Ezt a területet a korszakban glebe területnek nevezték. Ezen a belső földdarabon élt a misszionárius és családja, valamint leghűségesebb és legmegbízhatóbb afrikai követőik családjai. ZUNGU-KHUMALO 2010: 60. 987 Ugyanakkor tudunk ennél nagyobb missziói területekről is. Umthwalumi mérete például közel 5.200 hektár volt 1862-ben. IRELAND 1864: 13.; ZUNGU-KHUMALO 2010: 62. 988 Rangu kaNotshiya közlése. 1899. november 12. In: STUART 2001: 256. 989 HANCE 1916: 47. 990 IRELAND 1864: 4. 991 IRELAND 1864: 18.

205 Ezeknél a családoknál szembetűnő átalakulásokra került sor. Európai módon öltözködtek és európai stílusú házakban laktak. A férfiak sokkal több feladatban segítettek feleségeiknek. A szántáshoz ekét használtak, és évről-évre egyre nagyobb szabad területet vontak művelés alá.992 1860-ban külön egyesületet szerveztek annak elősegítése érdekében, hogy helyi prédikátorokat neveljenek ki.993 Habár közvetlenül Zuluföldre az 1880-as éveket megelőzően nem próbáltak visszatérni, azt a korai kezdeményezésüket – miszerint szükséges a zulu nyelvet írásba ültetni és saját nyelvükön eljuttatni hozzájuk minél több vallásos témájú kötetet – sosem adták fel. Lefordításra került Mózes első könyve, a zsoltárok, valamint az Újszövetség több mint kétharmada. Emellett számos tankönyv is megjelent iskolai használatra (földrajz, matematika, olvasókönyv, katekizmus). Ezen felül 1857-ben Jacob Ludwig Döhne elkészítette zulu-kaffír szótárát, majd két évvel később Lewis Grout misszionárius összeállított egy zulu nyelvtankönyvet.994 1883-ban nekik sikerült kiadni az első teljes zulunyelvű Bibliát is.995

4. A norvég térítőmunka

Az amerikaiak kivonulása ugyanakkor nem jelentette azt, hogy ne lettek volna más próbálkozók Zuluföldön. A terület – földrajzi fekvéséből adódóan – könnyen megközelíthető volt mind tengeren, mind szárazföldön, valamint mentes volt az északabbra már pusztító maláriától is. Ezért a térítés, ha nem is legeredményesebb, de mindenképpen népszerű célpontja maradt a későbbiekben is. A következő missziói kísérlet megindítása a norvég evangélikus egyházhoz köthető 1844- ben. Hans Schreuder norvág misszionárius ugyanis ebben az évben érkezett meg a zulu területek déli határát jelentő Thukela folyóhoz. Mivel csakhamar világossá vált számára, hogy Zuluföldre nem fog egyhamar bebocsátást nyerni – ahhoz túl élénken élt az uralkodóosztály tagjaiban az amerikai misszionáriusok beengedése kapcsán tapasztaltak emléke – ezért a Thukela partján építette fel első missziós állomását. Végül Mpande 1850-es megbetegedése hozta meg számára a hosszú ideje áhított lehetőséget. Schreuder ugyanis nem pusztán teológiát, hanem orvostudományokat is tanult hazájában. Ezeket az ismereteit kamatoztatva sikeresen kezelte a király reumás fájdalmait,

992 ETHERINGTON 1978A: 119. 993 IRELAND 1864: 20-22. 994 GROUT 1864: 220.; IRELAND 1864: 22-23. 995 HANCE 1916: 45.

206 és ezzel sikerült elnyernie bizalmát.996 Ennek köszönhetően előbb Empangeni mellett telepedhetett le, majd további állomásokat alapított Zuluföldön.997 Az elkövetkezendő évtizedekben mindvégig bizalmas tanácsadója és orvosa maradt a zulu uralkodónak, és segítségét gyakran igénybevették diplomáciai kérdésekben is.998 Mivel nem különösebben kedvelte a briteket, ezért nem törekedett olyan közvetítőszerepre, mint amivel Gardiner próbálkozott az 1830-as évek közepén. Ehelyett, amikor csak tehette, elkerülte az érintkezést a brit hatóságokkal.999 Ez alól csupán néhány esetben tett kivételt. Így például – mint azt láthattuk – a brit kormányzat informálása érdekében az 1856-os zulu polgárháború idején jelentéseket küldött Natalba.1000 1873-tól – Mpande halálát követően, több társával egyetemben – Cetshwayo ellen lépett fel, és korábbi álláspontjával szakítva mindenben együttműködött a brit hatóságokkal.1001 Ezzel együtt nem kívánta a zulu uralkodói hatalom megdöntését. Alapvetően egy brit protektorátus alatt álló zulu állam létrejötte mellett tette le voksát.1002 Ezt az elképzelését egészen 1879-ig, a terület brit megszállásáig nem adta fel.1003 Mások – vele ellentétben – ekkorra már úgy látták, hogy a zuluk közti térítőmunka csupán a királyság teljes megsemmisülését követően hozhat maradandó eredményeket.1004 A zulu uralkodókör bizalmát élvezte mindvégig. Erre misem meggyőzőbb bizonyíték, mint az a tény, hogy az általa alapított állomás volt az egyetlen, melyet az angol-zulu háború alatt nem romboltak le.1005 Maga Schreuder is – bár hosszú évtizedeken keresztül hirdette Isten igéjét a területen, és mint láttuk élvezte a helyiek bizalmát – kevés hívővel büszkélkedhetett. Annak ellenére, hogy az 1856-os polgárháborút követően, mikor Mpande hatalma jelentős mértékben megcsappant fiával, Cetshwayóval szemben, az öreg uralkodó engedélyezte további missziós állomások felállítását. 1879-re zulu területen 22 norvég missziói állomás működött. A megnövekedett feladat, megnövekedett hatáskörrel is társult, így 1866-tól Schreuder püspökként tevékenykedett a területen.1006

996 MACKENZIE 1899: 89.; HERNAES 1986: 108-109.; BLEEK 1965: 31. 997 Entumeni, Nkonjeni, Eshowe. Ole Stavem norvég misszionárius közlése. 1907. június 1. In: STUART 2014: 211. 998 SIMENSEN 1987: 87. 999 ETHERINGTON 1978A: 34. 1000 SHOOTER 1969: 333-336.; MORRIS 1998: 194-196. 1001 HERNAES 1986: 140-142. 1002 HERNAES 1986: 171. 1003 SIMENSEN 1987: 89. 1004 ETHERINGTON 1997: 92-93. 1005 MACKENZIE 1899: 89. 1006 SCRIBA-LISLERUD 1997: 177-178.

207 Schreuder az így megszaporodott munkát már nem tudta csupán a norvég misszionáriusokra támaszkodva elvégezni, ezért előbb a Hermannburgi Missziói Társaság segítségét kérte, majd svéd misszionáriusokat is Zuluföldre csábított.1007

5. A hermannburgi misszió

A hermannburgiak egészen más felfogást képviseltek, mint a norvég misszionáriusok. A mozgalom megalapítója a prófétikus kijelentéseiről híressé vált hannoveri vidéki prédikátor Louis Harms volt. Harms teljesen újszerű nézeteket vallott Krisztus második eljövetelével, valamint az egyház és állam kapcsolatával összefüggésben. Úgy vélte, az európai keresztyénség a hanyatlás útjára lépett, és ez a folyamat egészen Krisztus újbóli eljöveteléig folytatódni fog. Éppen ezért tartotta igen fontosnak, hogy az egyház ennek a beköszöntő sötét korszaknak a küszöbén újabb hídfőállást építsen ki magának Afrikában. Az egész hermannburgi közösséget sikerült olyannyira felbuzdítania szavaival, hogy testületileg vállalták a térítés feladatát. Harms szemei előtt egy új térítőrend megalapításának gondolata lebegett. Úgy vélte, a misszionáriusokat kézművesek és földművesek társaságában kell útra bocsátani, így önellátó közösségeket formálhatnak az afrikaiak között. Olyan életközösségeket képzelt el, ahol minden közös, a közösség minden tagja egyformán részesül az elvégzett munka gyümölcseiből.1008 Az így létrehozott első közösségeket hármas feladattal ruházta fel. Egyfelől ezek az állomások a keresztyén közösségi lét mintáját nyújtották a környező „pogányok” számára. Másfelől a nem közösségben élő, hanem vándorolva prédikáló misszionáriusok számára biztos pontokként szolgáltak, ahová időnként visszavonulhattak és feltölthették készleteiket. Harmadrészről az első állomások jelentették a kiindulási bázist új térítőközpontok kiépítésekor. Bár eleinte a hermannburgiak kísérletet tettek arra, hogy a Zuluföldtől északra elterülő, maláriától sújtott területeken kezdjenek térítőmunkába, ám ezt a tervüket csakhamar feladták. 1854-ben végül Natal északi részén telepedtek le. Különösen az 1860-as évek

1007 ETHERINGTON 1997: 93.; ETHERINGTON 1978A: 76. 1008 Ennek natali, illetve zuluföldi megvalósulásáról számol be naplójában Wilhelm Heinrich Immanuel Bleek. BLEEK 1965: 30.

208 elején erősítették meg hídfőállásaikat a térségben. Három missziós állomást tartottak fenn Zuluföldön, négyet Natal területén, hármat pedig még Zuluföldnél is északabbra.1009 1865-ben, Harms halálát követően, a tagok felhagytak a korábban érvényben lévő nőtlenségi fogadalmukkal, korábbi életmódjuk fokozatosan átalakult. Egy-egy állomást – a környéken tevékenykedő többi misszionárius társasághoz hasonlóan – egyre inkább egy- egy misszionárius házaspár irányított. Az önellátást is szép fokozatosan felváltotta a környező lakossággal folytatott kis értékű cserekereskedelem gyakorlata. A hermannburgiak voltak később az elsők, akik már 1877-ben elhagyták Zuluföldet, mikor kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a háború kitörése elkerülhetetlen.1010 Ugyanakkor korai távozásuk hátterében az is szerepet játszhatott, hogy már 1869-ben kivívták Cetshwayo rosszallását, mikor egyik missziós állomásuk megtámadását követően a natali alkormányzó segítségét kérték.1011

6. Az anglikán egyház hittérítő munkája

Az 1850-es évek elejétől kezdődően anglikán térítők is tevékenykedtek Natal területén, eleinte azonban a Fokvárostól való hatalmas távolság meggátolta az igazán hatékonyan megszervezett munka kibontakozását. A területen átutazó Robert Gray fokföldi anglikán püspök is erre a következtetésre jutott 1850-ben. Éppen ezért szerette volna elérni, hogy minél előbb Fokvárostól északabbra is kijelölésre kerüljenek újabb püspöki székhelyek. Erre végül 1853-ban került sor.1012 Natal első püspöke John William Colenso lett, aki hatalmas lendülettel állt neki a missziói munka megszervezésének. Az első anglikán misszionárius, akit már kimondottan a zuluk közti misszionálás távlati céljával küldtek északra, Robert Robertson volt. A választás azért esett rá, mert azon kevesek közé tartozott, akik beszélték a zulu nyelvet.1013 Robertson 1855-ben érkezett Durban-be, ahol tüstént munkához is látott.1014 1856-ban északabbra létesített missziói állomást az Umlazi folyó partján. Új helyét Ekufundisweni, azaz „A tanítás helye” névre keresztelte.1015 Eleinte a helyiek bizalmatlanok voltak vele

1009 GROUT 1864: 246.; IRELAND 1864: 24.; BLEEK 1965: 15. 1010 ETHERINGTON 1997: 93. 1011 A támadásra azért került sor, mert az állomás vezetője összetűzésbe került a helyi zulu vezetővel. HERNAES 1986: 138.; ETHERINGTON 1978A: 38. 1012 ETHERINGTON 1978A: 40. 1013 IRELAND 1864: 24. 1014 MACKENZIE 1875: 2-3. 1015 MACKENZIE 1875: 10.

209 szemben. Sokan attól tartottak, ha gyermekeiket az iskolába engedik, ott erőszakosan megkeresztelik őket. A környező kraalokban tett személyes látogatások sokat segítettek a bizalmatlanság légkörének eloszlatásában. Az iskolát látogatók száma fokról-fokra gyarapodott, a tanulók létszáma hamarosan elérte a 30-40 főt.1016 1859-re az állomás körül egész kis keresztyén falu épült az ott letelepedett megkeresztelt afrikaiak segítségével.1017 Ugyanebben az évben Robertson Colenso püspök társaságában Zuluföldre utazott, hogy Mpandétól engedélyt kapjanak arra, közvetlenül Zuluföldön létesíthessenek állomást. Az engedély elnyerését követően, 1860-ban kezdődtek meg az előkészületek a költözéshez.1018 Az új állomást, Kwamagwazát1019 októberben érte el Robertson. 1861 végén megbízást kapott a püspöktől, hogy lehetőleg kérjen újabb missziói állomásoknak helyet az uralkodótól. Azt tervezte, hogy három újabb állomás alapítására kísérel meg engedélyt szerezni.1020 A látogatásra az uralkodónál 1862 elején került sor. A terv sikeresnek bizonyult, sikerült az újabb állomások megalapításához az elvi hozzájárulást megszerezni. Robert Gray már 1866-ban szükségesnek látta egy újabb, kifejezetten zuluföldi püspökség felállítását. Erre végül 1870-ben került sor. Thomas Edward Wilkinson személyében került kinevezésre a terület első anglikán püspöke.1021 Kwamagwaza Wilkinson érkezése után vált igazi missziós központtá. 1872-ben hatalmas iskolaépülettel bővült az állomás. Ugyanebben az évben az érdeklődők számára papi szemináriumot szerveztek, valamint felépült az új templom is.1022 Az állomás végül az angol-zulu háború idején semmisült meg.1023

1016 MACKENZIE 1875: 29. 1017 MACKENZIE 1875: 47. 1018 MACKENZIE 1875: 53. 1019 A kifejezés jelentése: „A magas fák helye”. 1020 MACKENZIE 1875: 122. 1021 Valójában fennhatósága nem csupán a zulu területekre terjedt ki, ennél jóval nagyobb volt. A pontos címe magyar fordításban a következőképpen hangzott: „Zuluföld és a Zambezi folyó irányában lakó törzsek missziói püspöke”. MACKENZIE 1875: 240. 1022 CORNWALL 1882: 257. 1023 Eredetileg Cetshwayo nem kívánta elpusztítani. Erre csak azután került sor, hogy azt tapasztalta, Eshowe állomást mintegy erődként megerősítették a misszionáriusok. A háborút követően újjáépítették, ám az 1884- es polgárháború időszakában ismét leégett. Másodszori újjáépítése után töretlenül működhetett. MACKENZIE 1875: 241; CORNWALL 1882: 259.

210 7. A svéd próbálkozás

Az első svéd misszionáriusok 1876-ban érkeztek Dél-Afrikába. Elsőként Schreuder állomását keresték fel, mivel – mint azt korábban láttuk – ő hívta őket a térségbe. Egy ideig a két skandináv misszió együtt is működött, később azonban saját állomásokat létesítettek mind Zuluföldön, mind pedig Natalban.1024 Első önálló állomásukat 1878-ban alapították meg az angol-zulu háború kapcsán ismertté vált Rorke’s Drift közelében Oscarsberg néven. Vezetője, Otto Witt1025 a környező kraalok lakóit látogatta hétközben. Hétvégente az állomáson prédikált. Iskolát nyitott, ahol a legalapvetőbb ismeretekre tanította meg a gyermekeket. Társaihoz hasonlóan nem sok sikerrel járt ténykedése, keveseket sikerült megtéríteni. Az áttértek nagy része is közvetlen alkalmazottai közül került ki. A hely az angol-zulu háború idején, 1879-ben elpusztult.1026

8. A készülő háború árnyékában

Kétségtelen ténynek tekinthető, hogy az évek során Cetshwayo megbánta saját és elődei korábbi engedékenységét a misszionáriusokkal szemben. Úgy gondolta, hogy készakarva kifejezetten rosszat ugyan sosem tettek, de tanításuk igazán javára sem vált népének. Emellett szavaikat az esetek többségében számos módon lehetett értelmezni, ebből fakadóan pedig félreérthetőek voltak. Nem állt szándékában bántani őket, de szerette volna elérni, hogy elhagyják a területet.1027 Alapvetően abban nem pusztán Cetshwayo volt biztos, hanem minden zulu vezető, hogy indirekt módon a misszionáriusok sokat ártottak területükön tevékenykedve. Ugyanis az állomások védelme mindennel szemben kiskaput jelenthetett. Akármilyen bűnt követett el egy zulu, el kívánt kerülni egy előre elrendezett házasságot, vagy csak egyszerűen nem szeretett volna az uralkodó amakhandáiban szolgálni, keresztyénné vált. Ezzel pedig a zulu uralkodó alattvalókat veszített. Hivatalosan csupán egy hatalmi központ létezett

1024 SCRIBA-LISLERUD 1997: 178.; BERGE 2000: 186. 1025 Witt később, 1890-ben végleg szakított a svéd misszióval, mivel nem értett egyet svédországi elöljárója, Henry William Tottie nézeteivel. BERGE 2000: 187. 1026 HALE 2008: 245-247. 1027 Ez alól mindössze négy kivételt tett. Két norvég (Schreuder, Oftebro) és két anglikán (Robertson, Wilkinson) misszionárius számára engedélyezte, hogy Zuluföldön maradjanak, amennyiben úgy kívánják. Theophilus Shepstone beszámolója Cetshwayo koronázásáról. In: BPP C-1137: 19.; COLENSO 1880: 213- 214.

211 Zuluföldön, azonban a missziós állomások egyre inkább „kiskirályságoknak” tűntek, ahol a zulu szokások és törvények érvényüket vesztették. 1877 nyarára a misszionáriusok nagyrésze önként elhagyta a területet, mivel az állomáson élők egy része elköltözött, és a helyben maradók is féltek attól, hogy a feszült helyzetben mi lesz vajon Cetshwayo következő lépése. Ilyen körülmények között a térítési munka sikeres folytatását remélni nem lehetett.1028 Ezzel párhuzamosan elterjedt a vád, miszerint az uralkodó parancsára egyre több keresztyén hitre tért zulut végeztek ki. Bizonyítható módon három ilyen esetre került sor 1877-ben. Ebből két esetben nem azért végezték ki őket, mert keresztyének voltak, hanem mert főbenjáró bűntettet követtek el. A harmadik áldozatnak valóban keresztyén hite miatt kellett életét vesztenie, azonban az esetről az uralkodó maga is csak utólag értesült.1029 A rémhírek terjesztésében jelentős szerepet játszottak maguk a missziós állomások is. Éppen ezért 1878 januárjában maga Cetshwayo kérvényezte Sir Henry Bulwer natali alkormányzónál, hogy hívja vissza zulu területekről a misszionáriusokat.1030 Így az angol- zulu háború kitörésének idejére a Zuluföldön működő missziós állomások mindegyike szinte teljesen kiürült, a munka pedig átmenetileg szünetelt.

9. A korszak natali és zuluföldi térítési munkájának általános jellemzői

Mint azt láthattuk, a korszak elején Francis Allen Gardiner még feladta a Port Natalba érkezett zulu menekülteket annak reményében, hogy megtérítheti vezetőiket. A későbbi misszionáriusok ezzel szöges ellentétben már igyekeztek befogadni minden menekültet.1031 Ez azonban nem jelentette azt, hogy nem értettek volna egyet alapvonásaiban Gardiner elképzeléseivel. Ahogy ő, úgy az őt követők is jellemzően azt remélték, hogy az „akié a föld, azé a vallás” elve alapján, amennyiben az uralkodót sikerül megtéríteni, akkor egész népe követni fogja.1032 Már csak azért is ebben az irányban próbálkoztak, mivel lépten- nyomon tapasztalták, hogy nagyon nehéz volt megértetni a zulukkal Isten hatalmának és

1028 Fred Bernard Fynney natali határügynök jelentése Sir Theophilus Shepstone részére. 1877. július 4. In: BPP C.1961: 47; 50.; COLENSO 1880: 215. 1029 COLENSO 1880: 223-224. 1030 COLENSO 1880: 217. 1031 ETHERINGTON 1997: 97.; BÚR 2011A: 295. 1032 A megközelítés egyik első alkalmazója William Shaw metodista misszionárius volt a térségben még az 1820-as években. CHAMPION 1896: 22.; ETHERINGTON 1997: 92-93.; VERNAL 2009: 408.

212 fensőbbségének eszméjét, hiszen számukra az uralkodójuk bírt a legnagyobb hatalommal és tekintéllyel. Felette már senki sem állt, és nézetük szerint nem is állhatott.1033 Amint azt már láthattuk, a mindenkori uralkodó meggyőzése a keresztyén tanok hasznosságáról azonban vizsgált korszakunkban minden esetben falakba ütközött. A legfőbb gondot az jelentette, hogy a zulu uralkodók – tegyük hozzá nem alaptalanul – attól tartottak, hogy a keresztyén hit felvétele együttjár egyfajta kiszakadással a régi rend megkötései alól.1034 Nem véletlen, hogy Robert Robertson is minden esetben – mikor igyekezett Cetshwayót győzködni a keresztyénség előnyeiről – külön hangsúlyozta, azzal, hogy valaki megkeresztelkedik, még maradhat zulu alattvaló.1035 1863 során – egy ilyen beszélgetés alkalmával, mikor Robertson két fiatal zulu keresztelésére szeretett volna engedélyt kérni – Cetshwayo kategórikusan ki is jelentette, nem szeretné, ha akár egyetlen zulu is megkeresztelkedne, és csupán a vasárnapi istentiszteleti alkalmak látogatását tartotta engedélyezhetőnek. Azt is hozzátette, hogy jelen esetben ugyan csupán két emberről van szó, de ha engedélyt adna, azzal precedenst teremtene, és esetleg mások is követni szeretnék őket. Véleménye szikla szilárdan az volt, akár mit is mondanak a misszionáriusok, akár mennyire ők személy szerint nem erre bíztatják az áttérőket, a végeredmény mindig ugyanaz: az állomásokon élők megtagadva régi szokásaikat elvágják a helyi hierarchikus kötelékeket, és a továbbiakban nem engedelmeskednek főnökeiknek.1036 Emellett Cetshwayónak volt egy másik félelme is a keresztyénekkel kapcsolatban. Úgy gondolta, hogy az alapvetően harcos zulu nemzet fiai elpuhulnának lélekben, ha valóban a keresztyén tanítások alapján élnének.1037 A vezetőréteg merev ellenzésén túl jelentős problémát jelentett a zulukra jellemző hiedelemvilág erős befolyása. Így például Robertsonnál olvashatunk egy esetet, mikor az egyik helyi férfit, Impeput „gonosz varázslatok” gyakorlásával vádolták meg. A férfit családjával együtt végül a misszió fogadta be, ám ennek átmenetileg az lett az eredménye, hogy a szülők nem engedték a gyerekeket iskolába, félvén a férfi ártó szándékától. Végül a

1033 CHAMPION 1896: 43. 1034 A probléma, miszerint a misszionáriusok fennhatósága és a helyi főnökök hatalma nem volt összeegyeztethető a térség más területein is jelentkezett. Így például Transvaal területén, a pedik körében ugyanezt tapasztalták a Berlini Missziói Társaság térítői az 1860-as évektől kezdődően. DELIUS-RÜTHER 2010: 307. 1035 MACKENZIE 1875: 221. 1036 MACKENZIE 1875: 160-163. 1037 CORNWALL 1882: 261.

213 helyzetet csak az oldotta meg, hogy Impepu – családjával együtt – másik missziós állomásra költözött.1038 Ez a fajta hiedelmeken alapuló félelem, az abathakathi vádjától való állandó rettegés gátolta meg sok esetben a hasznos vívmányok átvételét is. Mikor az egyik zulu indunának Robertson felajánlotta, hogy rendesen felszántja a földjét, ő ezt nem fogadta el, mivel attól tartott, hogy a többiek irigységből „gonosz varázslatok” űzésével vádolnák meg.1039 Igazán tartós eredményeket nem is lehetett elérni másként, csak úgy, ha a keresztyén tanok hatása alá kerülteket véglegesen kiszakították korábbi környezetükből. Erre a meglátásra a szomorú gyakorlati tapasztalat vezette a misszionáriusokat. Ugyanis azok, akik eltöltöttek több-kevesebb időt az állomáson, és úgy tűnt, hogy már közel állnak a megtéréshez, visszakerülve családjuk körébe, a megszokott környezetbe, igen hamar elfelejteni látszottak mindent, amit korábban tanultak. Ismét a hagyományos zulu szokásoknak hódoltak, régi, megszokott életvitelüket folytatták.1040 Jellemzően a missziói munkát családokra bízták. Ez egyfelől bizalmat ébresztett a helyiekben, mivel a magányos férfiak mindig nagyobb gyanakvást váltottak ki. Másfelől a missziói társaságok úgy vélték, hogy ezzel példát is mutathatnak arra vonatkozóan, hogy milyen módon épül fel és működik egy keresztyén család. Az amerikaiaknál eleinte egyenesen nem is engedtek úgy kiutazni senkit, hogy előtte ne házasodott volna meg.1041 Azonban minden mintaadási kísérlet ellenére – különösen az idősebb generációk körében – vajmi kevés eredményt lehetett elérni. Éppen ezért abban is nagy volt az egyetértés a vizsgált időszakban tevékenykedő misszionáriusok között, hogy az iskolák felállításának és a gyermekek tanításának kitűntetett szerepet kell biztosítani.1042 Eleinte sokszor a misszionárius fizetett a szülőknek azért, hogy gyermekeiket taníthassa. A látogatottság is erősen hullámzott annak függvényében, hogy az évszakok váltakozása során mennyire tudták otthon az ifjak munkaerejét igénybevenni.1043 Később – mikor a szülők megtapasztalták a tanítás előnyeit – a kocka lassacskán megfordult. Ugyanakkor az európai szellemű tanításnak sokáig megvolt az az árnyoldala, hogy hiába szerettek volna a misszionáriusok minél nagyobb számban helyi tanítókat és lelkészeket kiképezni, a fiatalok sokkal jövedelmezőbb megélhetésre vágytak.

1038 MACKENZIE 1875: 39. 1039 A jelenség meglétét az afrikai hagyomány is igazolja. Mkando kaDhlova közlése. 1902. augusztus 17. In: STUART 1982: 181.; MACKENZIE 1875: 155. 1040 MACKENZIE 1875:116.; LUDLOW 1882: 19. 1041 ETHERINGTON 1997: 101. 1042 HALE 2008: 246. 1043 MACKENZIE 1875: 29.

214 Hosszú távon azonban pont az így – anyagi értelemben is – megerősödő keresztyén afrikai közösségek tették lehetővé azt, hogy helyi lelkészeket és tanítókat képezzenek, hiszen ezek a közösségek megfelelő jövedelmet tudtak biztosítani prédikátoraiknak, iskolamestereiknek. A kormányzati beszámolók szerint az 1880-as évek környékén az általam tárgyalt területen a beiskolázott afrikai gyermekek száma 3.000 fő körül mozgott. Közülük szinte kivétel nélkül mindannyian missziós iskolába jártak és nagy többségük tandíját a szülők teljes egészében fedezni tudták önerőből is.1044 Ennek kapcsán érdemes azt is kiemelni, hogy abban is nagy volt az egyetértés, minél előbb ki kell képezni egy helyi tanítói réteget. A térítés ugyan Európában és Észak-Amerikában kiképzett misszionáriusokkal indulhatott meg, és legalább néhány generáción keresztül szükségét érezték jelenlétüknek felügyelve a munkát, de hosszabb távon teljesen a helyiek kezébe kívánták adni az irányítást. Ezt a nézetet erősítette a tény, hogy sokhelyütt a Dél-Afrikába érkező prédikátorok egyszerűen nem voltak képesek elviselni a helyi klímát és betegségeket. Emellett a helyi tanítók – bár képzésükben lehet elmaradtak külföldi társaikhoz képest – sokkal hamarabb elnyerték a helybeli családok bizalmát, és könnyebben tudtak rájuk hatni, mivel ismerték észjárásukat.1045

10. Különbségek a korszak natali és zuluföldi misszionáriusainak elképzeléseiben

Alapvetően kevés különbséget lehet kimutatni az egyes állomások berendezkedésében, működésében. Mégis, a helyi lakossághoz való hozzáállás terén apróbb eltéréseket felfedezhetünk. Az anglikán misszionáriusok próbáltak leginkább együttműködni a zulu vezető réteggel. Az amerikaiak – mint azt láthattuk – más megközelítést alkalmaztak, és e téren – főként az 1870-es évektől kezdődően – a norvégok inkább az ő elképzeléseiket osztották. Legfőbb törekvésük abban állt, hogy az áttérők lehetőleg felhagyjanak a zulu uralkodó szolgálatával és minden kapcsolatot megszakítsanak vele.1046 Bár általánosságban senki sem vonta kétségbe az iskolák jelentőségét, ezen a területen is találhatunk másként gondolkodókat. Otto Witt – aki az 1870-es években még maga is osztotta a fenti nézeteket – az 1880-as évekre egészen más következtetésekre jutott.

1044 ETHERINGTON 1997: 98. 1045 MACKENZIE 1875: 165-166.; ETHERINGTON 1996: 204. 1046 MACKENZIE 1875: 221.

215 Meglátása szerint: a misszió nem zárkózhat be, Jézus Krisztus hírét az afrikaiak otthonaiba kell elvinni. Alapvetően tévesnek ítélte meg azt a felfogást, hogy az iskola elemi jelentőséggel bírna. Nem vonta kétségbe az európai típusú oktatás fontosságát, ám nem tartotta elengedhetetlennek a missziós munka első fázisában. Nézete szerint nem a hitnek kell kinőnie az iskolából, hanem fordítva, a keresztyén hit megteremtésével kerül előtérbe – mintegy természetes következményként – az iskolák igénye.1047 Alapvetően elfogadott álláspont volt, hogy az egyes emberek megtérítésére kell koncentrálni. Ezzel szemben John William Colenso püspök úgy vélte, helyesebb azt szorgalmazni, hogy a misszionáriusok igyekezzenek egész családokat a keresztyén hit tanai felé fordítani és ebben kollégái közül is többen, így például Henry Callaway, egyetértettek vele.1048 Ebből fakadt Colenso másik nézete is, miszerint természetesnek vette az így áttért családok esetében a poligámia fennmaradását. Természetesen nem arról van szó, hogy egyenesen támogatta annak gyakorlását, ám erkölcsileg sokkal aggályosabbnak tartotta, hogy a keresztyén hitre térő férfiak elbocsássák feleségeik egy részét, ezzel megtagadva tőlük a korábbi védelmet és létbiztonságot. Fenti véleménye kapcsán folyamatos vitában állt a korszak folyamán az amerikai misszionáriusok mellett Robert Gray fokföldi anglikán püspökkel.1049

11. Végkövetkeztetések

Összegzésképpen elmondható, hogy ebben a korai időszakban – függetlenül a megközelítés módjától – a missziói munka nem volt sikeres Zuluföldön, hozzátehetjük, máshol sem a kontinens délkeleti részén. Mikor Cetshwayo 1873-ban trónra került, a norvég misszionáriusok nem egészen 300 megtértet tudtak felmutatni. Jó részük ráadásul nem is Zuluföldről, hanem Natalból származott. 43 megkeresztelt helybéli élt a hermannburgi állomásokon. Itt is elmondható, hogy sokan Natalból érkeztek, és öt olyan állomásról is tudunk, ahol egyetlen megkeresztelt afrikai sem lakott. Hasonló arányok jellemezték az anglikán állomásokat.1050 Ennek hátterében – a fentebb vázoltakon túl – az állt, hogy Aldin Grout kiűzését követően szigorú szabályokat hoztak az áttért zulukkal szemben. Amint valamelyikük letelepedett valamelyik állomás területén, a továbbiakban nem tekintették zulunak. Nem vehetett

1047 HALE 2008: 247. 1048 ETHERINGTON 1978A: 43-44. 1049 COX I. 1888: 65-66.; CORY 1940: 185.; ETHERINGTON 1997: 96.; ETHERINGTON 1978A: 41. 1050 SIMENSEN 1987: 88.; ETHERINGTON 1997: 97.

216 birtokába a misszió területén kívül eső földeket. A férfiak nem szolgálhattak a hadseregben, régi rangjukat – amennyiben rendelkeztek ilyennel – elvesztették. Rokonaik és ismerőseik számára halottnak, vagy idegennek minősültek. Ebből fakadóan nem volt népszerű a keresztyén hit vállalása körükben. Nagyon elkeseredettnek, vagy nagyon meggyőzöttnek kellett annak lennie, aki mindezek ellenére is ezt az utat válsztotta. A fennmaradt dokumentumok tükrében általában inkább az előbbiről beszélhetünk. A korszakban sokan úgy gondolták, hogy a térítés gombnyomásszerűen működik. Egyik pillanatban valaki még „pogány”, a másikban már keresztyén. A folyamat valójában még azok esetében sem volt ilyen rövid és egyszerű, akik egyébként hajlandóságot mutattak a keresztyén tanok befogadására. Az esetek zömében azonban már az állomásra érkezést is egészen más tényezők motiválták.1051 Voltak, akik új életet kerestek, mások munkalehetőségre vágytak, ismét mások – különösen a nők közül – védelemre szorultak, menedéket reméltek. A legkevesebben érkeztek kimondottan azzal a szándékkal, hogy keresztyénekké váljanak.1052 Az állomásokon vezetett feljegyzések alapján összeállítható egyfajta statisztikai kimutatás arról, hogy milyen céllal is érkeztek afrikaiak a missziós állomásokra. A számadatok is a fentebb felsorolt tendenciákat támasztják alá. Mindössze 12%-ukat győzte meg a vallási tanítás. 26%-uk munkalehetőség reményében érkezett. 15%-uk azért kereste fel az állomást, mert már ott tartózkodtak korábban áttért rokonaik. 14%-uk a misszionárius személyéhez való ragaszkodás okán maradt az állomáson. 33%-uk pedig menekültként érkezett.1053 A számadatokból vitathatatlanul megállapítható, hogy általában nem a keresztyén tanítás, hanem a jobb élet reménye jelentette a legfőbb vonzerőt. Miután a telepesek kiáramlásával a megművelhető földterület egyre szűkösebbé vált, ez a tendencia még inkább éreztette hatását. Azok az állomások vonzották a többséget – függetlenül attól, hogy kik és mit tanítottak ott – amelyek nagyobb megművelhető földterülettel rendelkeztek.1054

1051 VILÁGI 2018: 184. 1052 E tekintetben természetesen a natali helyzet nem mutatott különbséget más területekkel szemben. Fokföldön az 1830-as évek végétől figyelhető meg az állomásokon élők számarányának jelentős megemelkedése. Itt a legnagyobb vonzerőt az jelentette, hogy az állomásokon a nők és a gyermekek menedékre leltek a farmok nehéz munkakörülményeivel szemben. Emellett csábítóan hatott a tanulás lehetősége, hiszen az írni-olvasni tudást elérendő társadalmi célnak tekintették. LLOYD 1879: 41.; ROSS-VILJOEN 2009: 392. 1053 A menekültek közel 10%-át „ártó varázslatok” elkövetésével vádolták korábban, ezért kellett menekülniük, míg közel minden harmadik menekült olyan nő volt, aki a nem kívánt – szülök által elrendezett – házasságot szerette volna elkerülni. 1054 Ezt a benyomást erősítik Charles Barter kortárs megfigylései is.

217 Ugyanakkor ez is csupán azokon a vidékeken – például Natal területén – működött eredményesen, ahol megfelelő számú telepes élt a közelben. Hiszen ők voltak azok, akik munkát kínálhattak a változtatni akaró afrikaiaknak. Egyúttal ők voltak azok is, akik a földműveléssel foglalkodó helybeli gazdálkodóktól – akik az európai módszerek alkalmazása mellett már képesek voltak jelentősebb mennyiségű felesleget is termelni – meg tudták vásárolni terményeiket. Zuluföldön azonban hiányzott a felvevő piac és a munkaerő piac is, így ezek a lehetőségek is csupán korlátozottan álltak rendelkezésre.1055 Ugyanakkor igazságtalanok, de legalábbis egyoldalúak lennénk, ha csupán külső körülményekben keresnénk az eredmények hiányát. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az effektív munka gátját jelentette a korszakban a nem megfelelő anyagi támogatás és méginkább a nem elégséges szolgálatra jelentkező is.1056 A fentiekben vázolt hátráltató tényezők nagy része felszámolásra került a királyság brit annektálásával, és így a zuluk között végzett térítőmunka újabb, a korábbinál sokkal látványosabb eredményeket felmutató szakaszába lépett.1057 A háborút követően, az 1880-as évek végétől ismét felívelő – immáron a helyi kormányzat támogatását is élvező – missziói munkába legeredményesebben az amerikaiak kapcsolódtak be, köszönhetően annak, hogy korábban – bár nem közvetlenül zulu területen – nagyon sok alapozó munkát végeztek a térítés érdekében. Iskoláikban és teológiai szemináriumaik keretében számos olyan afrikai munkatársat képeztek ki, akik bírták a zulu nyelvet, és – elsősorban helyi voltuknak köszönhetően – kulcsszerepet játszottak a zuluk megtérítésében a század utolsó két évtizedében, valamint az 1900-as évek elején.1058 Natal területén a 20. század elejére 17 missziói rezervátum működött, melyek közül 12 tartozott az Amerikai Zulu Misszió fennhatósága alá. Ezeken a területeken eleinte az állam és a missziói társaságok közösen gyakorolták az ellenőrzést. Így például az amerikaiak által fenntartott missziói területeken a földek kezelésére az államihoz hasonló bizottságot állítottak fel, melynek minden esetben tagja volt az afrikai ügyekért felelős miniszter is. Az állam azonban ennél komolyabb befolyást szeretett volna magának biztosítani. Ennek érdekében alkották meg az 1895. évi 25. törvényt, mely lehetővé tette, hogy a kormány

BARTER 1852: 230-231.; ETHERINGTON 1997: 98.; ETHERINGTON 1978A: 91. 1055 MACKENZIE 1875: 238. 1056 LLOYD 1879: 86. 1057 Búr Gábor kutatásai nyomán elmondhatjuk, hogy ez a kontinensen mindenütt így volt, a gyarmati hatalom helyi kiépülését és megszilárdulását megelőzően nem sok eredményt tudtak felmutatni az adott térségben működő keresztyén missziók. BÚR 2011A: 295. 1058 MACKENZIE 1899: 89.

218 szabályozza a missziói rezervátumok területén lévő földek birtoklását és használatát. Lépésükkel azonban elidegenítették a misszionáriusokat, s így a gyakorlatban a törvény csupán papíron maradt. A helyzet csak 1903-ban rendeződött, mikor a missziói rezervátumok szintén állami kezelésbe kerültek, miután ehhez a misszionáriusok is hozzájárultak három feltételt szabva: a területeken az állam megfelelő földdarabot biztosított a missziói templom és iskola céljaira; a földeket csak afrikaiak használhatták; a rezervátumok területén keletkezett bevételek egészét az ott élők helyzetének javítására kellett fordítani oly módon, hogy a bevételeknek legalább fele az oktatás ügyének előmozdítását szolgálja.1059 A missziói rezervátumterületeken túl a korszakban számos további állomás is létesült. Ezekben az esetekben a földeket a missziói társaságok vásárolták meg, ennek megfelelően a társaságok magántulajdonába tartoztak. Számuk és jelentőségük a 19. század második felében egyre inkább nőtt Natal területén. A század végén az ilyen módon kezelt területek nagysága elérte a missziói rezervátumterületek nagyságát és az ilyen állomások száma 95 volt.1060 Ugyanakkor ebben a korszakban a missziói munka sikerességét újabb veszély fenyegette. A századforduló közeledtével egyre jelentősebb méreteket öltött az egyre csalódottabbá váló amakholwák ellenállása, mely vallási téren is megmutatkozott. Ebben az időszakban jelentek meg az első afrikai keresztyén egyházak Natal területén, melyeket összefoglalóan etióp egyházaknak nevez a szakirodalom. Az elszakadási törekvések legfőbb mozgatóerejét a csalódottság jelentette, melyet a hívek amiatt éreztek, hogy a misszionáriusok képtelenek voltak követőik politikai, társadalmi, gazdasági ambícióit kielégíteni. Az első független afrikai egyházak alapítói nem meglepő módon azok közül kerültek ki, akik részesültek teológiai képzésben és korábban szoros kapcsolatot ápoltak az Európából vagy Észak-Amerikából érkezett misszionáriusokkal. Az első ilyen egyházat 1897-ben alapította Simungu Shibe Zulu Kongregacionalista Egyház néven. A kormányzat hamar felismerte az ilyen elszakadásokban rejlő veszélyt, így gyorsan és erélyesen igyekezett gátját szabni a folyamatnak. Azokat a templomokat, melyek élén afrikai vezető állt lerombolták, még abban az esetben is, ha azok valamely régóta tevékenykedő missziói szervezet elismert állomásai voltak, mivel a törvény értelmében elvárták, hogy minden állomás élén telepes misszionárius álljon. A rezervátumok területén különösen könnyen léptek fel az ilyen jellegű kezdeményezésekkel

1059 MESTHRIE 1984: 51-53. 1060 LAMBERT 1995: 16.

219 szemben, hiszen azok állami gyámkodás alatt álltak, s a felügyeletükre létrehozott bizottság engedélye nélkül nem lehetett templomot építeni területükön.1061

1061 LAMBERT-MORRELL 1996: 86.; POEWE-HEYDEN 1999: 42.; MESTHRIE 1984: 49.

220 V. Zuluföld 1879 után

1. Az angol-zulu háború

Cetshwayo egyértelműen védekezésre rendezkedett be a háború folyamán, éppen ezért egyszer sem aknázta ki a hadiesemények alakulása nyomán kínálkozó offenzív lehetőségeket. Így például – bár a telepesek nagy része ettől jelentős mértékben tartott – nem vonult be Natal területére miután erői vereséget mértek a brit csapatokra 1879. január 22-én Isandlwanánál.1062 A zulu uralkodó fenti hozzáállására utaltak Hans Schreuder norvég misszionárius levelei is. Így például 1878. december 23-án arról tett jelentést, hogy Cetshwayo nem kíván háborút, kivárja, hogy őt támadják meg, s csak akkor indítja útjára harcosait területe védelme érdekében.1063 Bár Zuluföld lakossága meglehetősen egységesen támogatta az uralkodó erőfeszítéseit, már a háború elején voltak dezertálók. Hamu még a hadi események megindulása előtt, 1878 szeptemberében felvette a kapcsolatot az utrechti hatóságokkal, és világossá tette számukra, hogy egy esetleges háború kitörésekor nem ragad fegyvert a telepesek ellen. November 6-án pedig az összes követőjével történő átállást is kilátásba helyezte.1064 Ennek nyomán – Herbert Nunn kereskedő közvetítésével – a britek tárgyalásokba bocsátkoztak vele. December közepén biztosították róla, hogy az átálló főnökök Natal területén nyernek elhelyezést a háború idejére, s azt követően visszatérhetnek eredeti lakhelyükre, ahol megtarthatják korábbi független vezetői pozíciójukat.1065 Január első felében Sekethwayo is tárgyalásokat kezdett Evelyn Wooddal, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy fegyvertelenül brit fennhatóság alatt álló területre települjön át a

1062 Korabeli zulu beszámolók arra is utalnak, hogy a harcosok maguk sem kívántak Natal területén küzdeni, mivel tartottak attól, hogy mindenütt megerősített erődökkel szemben kellett volna hadakozniuk. GUY 1971: 565.; GUY 1994: 56.; WATSON 1879: 30.; BOON 1885: 168.; LABAND 1998: 7.; NATALIA 1978: 13. 1063 Ugyanez derül ki John Dunn visszaemlékezéseiből is. Hans Schreuder norvég misszionárius levele Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó részére. 1878. december 23. In: BPP C.2142: 10. BROOKES-WEBB 1967: 135.; MOODIE 2014: 73. 1064 Gerhardus Marthinus Rudolph utrechti landdrost levele Henrique Shepstone részére. 1878. október 15. In: BPP C.2222: 13-14.; Hamu küldöttének, Gwegwanának szóbeli beszámolója Gerhardus Marthinus Rudolph utrechti landdrost előtt. 1878. november 6. In: BPP C.2222: 21-22.; LABAND 1997: 199. 1065 LABAND 1992: 37.; LABAND 1997: 203.

221 háború idejére. Január 15-én azonban az uralkodó ellenőrzése céljából saját embereit küldte hozzá, s ezzel az ígéretesen induló tárgyalások megszakadtak.1066 Ugyanakkor február végén Hamu is újból felvette a kapcsolatot Wooddal. Hamu végül március 10-én érte el a brit tábort némi szváziföldi kitérőt követően. Árulását megbüntetendő Mnyamana számos hátrahagyott marháját elkobozta Zuluföldön.1067 Cetshwayo maga is már március óta kereste a britekkel való tárgyalás lehetőségét. Március 1-jén két követe kelt át a Tugelán, hogy felvegyék a kapcsolatot Hans Schreuder püspökkel. Rajta keresztül arra kérte a briteket, hogy vonják vissza csapataikat, és kezdjenek tárgyalásokat a viszály békés rendezésének érdekében.1068 Ugyanakkor Thesiger már január 17-én utasítást adott arra, hogy tárgyalásokat csak vele lehet folytatni, s azok alapját egyedül az ultimátumban lefektetettek maradéktalan teljesítése jelentheti.1069 Frere maga is úgy vélte, csak a feltétel nélküli megadás és a zulu harcosok általános lefegyverzése lehet a tárgyalások megindításának előfeltétele.1070 Március 22-én ismét követek érkeztek a határra, ám visszafordították őket, emlékeztetve Cetshwayót az ultimátum pontjaira. Március 23-án újabb követek érték el Eshowe-erődöt. Őket, mint kémeket bilincsbe verték, és nem engedték szabadon.1071 Március 28-án három további követ is így járt. A Tugelánál feltartóztatták, majd fegyveres katonákkal kísérték őket Cherry-erődbe.1072 Május közepén Cetshwayo összehívta legfontosabb tanácsadóit és katonai vezetőit, akik egyértelműen a békekötést sürgették.1073 Cetshwayo követei, Mfunzi és Nkisimana június

1066 Evelyn Wood levele Sir Bartle Frere dél-afrikai főbiztos részére. 1879. január 11. In: BPP C.2252: 66.; Evelyn Wood levele Sir Bartle Frere dél-afrikai főbiztos részére. 1879. január 18. In: BPP C.2252: 66. 1067 G. James M. Rorke levele Hamu nevében Evelyn Wood részére. 1879. február 17. IN: BPP C.2367: 5.; Sir Bartle Frere dél-afrikai főbiztos levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1879. március 14. In: BPP C.2316: 67.; Evelyn Wood levele Sir Bartle Frere dél-afrikai főbiztos részére. 1879. március 16. In: BPP C.2318: 33.; Sir Evelyn Wood levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszterhez. 1881. június 23. In: BPP C.3182: 32.; WOOD 1906: 39.; Socwatsha kaPapu közlése. 1921. október 4. In: STUART 2014: 155.; LABAND 1997: 259. 1068 John Eustace Fannin natali határügynök feljegyzése a natali gyarmati titkárság részére. 1879. március 1. In: BPP C.2367: 175-176.; John Eustace Fannin natali határügynök levele a natali gyarmati titkárhoz. 1879. március 2. In: BPP C.2318: 40. 1069 J. N. Crealock alezredes üzenete a brit táborból, Rorke's Drift közeléből. 1879. január 17. In: BPP C.2252: 64. 1070 Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó levele Frederic Thesiger altábornagyhoz. 1879. március 3. In: BPP C.2318: 41. 1071 John William Colenso natali anglikán püspök levele Sir Henry Bulwer natali alkormányzó részére. 1879. május 5. In: BPP C.2374: 81.; NORRIS-NEWMAN 1880: 151. 1072 John Eustace Fannin natali határügynök levele a natali gyarmati titkárhoz. 1879. március 28. In: BPP C.2318: 44-45.; LABAND 1997: 261. 1073 Lord Chelmsford telegráf üzenete Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó részére. 1879. május 16. In: WO 32/7740.

222 12-én Pietermaritzburgban tűntek fel. Jelezték Cetshwayo békekötési szándékát, ám arra nem voltak felhatalmazva, hogy ténylegesen tárgyaljanak az uralkodó nevében.1074 Május 15-én Ndwandwe járt követségben Chelmsford-erődben. Thesiger az ultimátum pontjai mellett a következő követelésekkel állt elő: minden hadifogoly és zsákmányolt lőfegyver; 10.000 zuluk által birtokolt puska; valamint legalább 10.000 szarvasmarha átadása.1075 Cetshwayo békekötési szándékának őszinteségét jelzi a nagyszámú üzenet mellett az is, hogy a tárgyalások idejére megtiltotta embereinek, hogy a britekre lőjenek.1076 Emellett június 4-én újabb három követ érkezett Evelyn Wood táborához. Ők arról tájékoztatták a briteket, hogy Cetshwayo uralkodói felhatalmazással bíró delegációt kíván küldeni Mnyamana vezetésével a tárgyalások lefolytatására. 1077 Június 5-én Thesiger hajlandó volt további engedményeket tenni. Megelégedett azzal is, ha csak egy regiment adja meg magát jelképesen, az ökrök közül csak azokat adják át, amelyek Ulundi közelében vannak, valamint visszaszolgáltatják az Isandlwanánál zsákmányolt két löveget.1078 A fenti feltételek teljesítése esetén hajlandó lett volna tárgyalásokba bocsátkozni. Bár az elkövetkezendő hetekben több zulu követ is érkezett a britekhez, valódi tárgyalásokra, illetve Thesiger feltételeinek teljesítésére nem történt igazán meggyőző kísérlet.1079 Időközben a britek mindent megtettek annak érdekében is, hogy minél többeket meggyőzzenek arról, határolják el magukat a zulu uralkodó politikájától és kössenek különbékét. Május 15-étől kezdődően John Dunn folyamatosan küldött üzeneteket az aktuális brit táborhelyhez közel élő zulu vezetőkhöz, melyben megadásra szólította fel őket.1080 Június elején ennek eredményeképpen egyre több kisebb-nagyobb főnök kezdett tárgyalásokat a britekkel.1081 Számukra Thesiger meg is fogalmazta a megadásra vonatkozó általános feltételeket. Az adott főnököknek és kíséretüknek személyesen kellett

1074 Clifford tábornok telegráf üzenete Sir Bartle Frere részére. 1879. június 13. In: BPP C.2374: 110-111.; LABAND 1997: 295. 1075 J. N. Crealock alezredes üzenete a natali gyarmati titkár részére. 1879. május 21. In: BPP C.2374: 100. 1076 Crealock tábornok telegráf üzenete Lord Chelmsford részére. 1879. május 27. In: WO 32/7745. 1077 LABAND 1997: 296. 1078 Frederic Thesiger altábornagy levele Sir Bartle Frere fokföldi kormányzóhoz. 1879. június 6. In: BPP C.2374: 107.; Lord Chelmsford levele Cetshwayo részére. 1879. június 5. In: WO 32/7748: 4.; VIJN 1880: 46. 1079 Lord Chelmsford telegráf üzenete Frederick Stanley hadügyminiszter részére. 1879. június 28. In: WO 32/7778. 1080 MOODIE 2014: 111-112.; LABAND 1997: 298. 1081 W. Drummond jelentése. 1879. június 5. In: BPP C.2454: 95.

223 megadniuk magukat, s be kellett szolgáltatniuk lőfegyvereiket. Cserébe Thesiger garantálta az adott főnök embereinek megkímélését és biztonságát.1082 Az ilyen irányú brit törekvések elsősorban a part menti területeken jártak sikerrel. Július elejére gyakorlatilag teljesen megszűnt ezen a vidéken minden ellenállás.1083 Utólagos becslések szerint július elejéig közel 3.360 ember adta meg magát a brit alakulatoknak.1084 Cetshwayo békeszándéka jeleként Thesiger számára 150 ökröt küldött, azonban a többi feltétel teljesítetlensége miatt a brit főparancsnok folytatta előrenyomulását.1085 A zulu uralkodó megíratta neki,1086 nem kérheti egyik amabuthótól sem, hogy önként tegye le a fegyvert, azonban a két löveg már úton van. Ez az üzenet június 26-án került kézbesítésre. Válaszában Thesiger jelezte, hogy hajlandó a regiment megadása helyett azt is elfogadni, ha átadnak számára 1.000 darabot a zsákmányolt Martini-Henry karabélyok1087 közül. Arra is ígéretet tett, hogy a támadással egészen július 3-áig várni fog.1088 Miután a visszatérő követek nem találták meg uralkodójukat, ezért az üzenetet sosem kézbesítették, és így Thesiger – újabb választ nem kapva – megindította Ulundi elleni támadását. A július 4-ei brit győzelmet követően pedig – immáron a helyszínre érkező Sir Garnet Wolseley vezetésével – folytatódhattak a két fél közötti béketárgyalások.1089 Ekkorra a háború mielőbbi lezárása mindkét félnek érdekében állt. A zulu harcmodort nem védekező háborúk megvívására találták ki. Korábban általában csak rövid időszakot felölelő hadjáratokra került sor az év jól meghatározott szakaszában, mikor a legkevesebb munka adódott a mezőgazdasági tevékenységek kapcsán. Azok a konfliktusok, amelyek nem csupán marhák eltulajdonításáról szóltak, hanem a hadjárat során a családok élelemraktárait is kifosztották, valamint kraalokat is felgyújtottak, a védekező fél számára

1082 Frederic Thesiger altábornagy üzenete a megadásra kész zulu vezetők részére. 1879. június 16. In: BPP C.2454: 127. 1083 LABAND 1997: 301. 1084 LABAND 2007: 68. 1085 Mtshapi kaNoradu közlése. 1918. április 6. In: STUART 1986: 72-73.; MOLYNEUX 1896: 178. 1086 A britekkel való levelezésben egy búr kereskedő, Cornelius Vijn volt segítségére. 1087 Brit szabványfegyver, melyet 1871-ben rendszeresítettek, és egészen az első világháború végéig használtak. A Dél-Afrikában állomásozó alakulatok között 1874 és 1888 között számított a szabványfelszerelés részének. LABAND 2009A: 151. 1088 Frederic Thesiger altábornagy üzenete Cetshwayo számára. 1879. június 27. In: BPP C.2482: 44.; Frederic Thesiger altábornagy üzenete Cetshwayo számára. 1879. június 30. In: BPP C.2482: 57.; VIJN 1880: 50. 1089 Sir Garnet Wolseley kinevezésére 1879. május 28-án került sor annak érdekében, hogy a zulu háború által érintett területeken egy kézben összpontosuljon a legfőbb polgári és katonai hatalom egyaránt. Sir Garnet Wolseley kinevezési okmányai. 1879. május 28. In: BPP C.2318: 86-89.

224 könnyen katasztrófába torkollhattak, amennyiben nem sikerült a következő ültetési szezont békés körülmények között átvészelniük.1090 A háború megindulásakor ugyan a britek hangoztatták, hogy azt a zulu uralkodó, és nem a zulu alattvalók ellen indították – ennek megfelelően eleinte tartózkodtak is a kraalok felgyújtásától – azonban Isandlwanát követően hozzáállásuk gyökeresen megváltozott.1091 A zulu hadjáratok során a katonák élelmezése még támadó félként is nehézségekbe ütközhetett, ha nem tudtak az ellenséges területen elég élelmet zsákmányolni. Az ellátmányozási problémák egy védekező háború során, ahol az ellenség ráadásul módszeresen pusztította a zulu kraalokat, hatványozottan jelentkeztek. A zulu harcosok hat hónapja hadban álltak, gyakorlatilag éheztek, s amennyiben nem jutottak volna rövid időn belül egyezségre a britekkel, akkor az éhínség elhúzódott volna, mivel nem tudták volna elvetni a vetőmagokat a szeptemberi esőzéseket megelőzően.1092 Ugyanakkor a britek is minél előbb be kívánták fejezni a háborút. Egyfelől a haderő logisztikai szakembereinek egyre nagyobb gondot jelentett a mind hosszabb utánpótlási vonalak fenntartása, emellett Benjamin Disraeli miniszterelnök kormányzatának egyáltalán nem hiányzott a háború további elhúzódása.1093 Ezt gazdasági szempontból sem tartották kívánatosnak, s emellett a birodalom más részein is szükségük lett volna a Zuluföldön lekötött haderőre.1094

2. Zuluföld helyzete közvetlenül a háborút követően

Az Ulundi mellett megvívott ütközet után Cetshwayo északra menekült. Családját – beleértve az ekkor 11 éves Dinuzulut is – Zibhebhu gondjaira bízta.1095 Ő maga pedig

1090 GUY 2004: 59. 1091 Lord Chelmsford utasítása a brit hadoszlopok vezetőihez. 1879. január 1. In: WO 32/7705.; Sir Bartle Frere kiáltványa a zuluföldi lakosok részére. 1879. január 11. In: BPP C.2242: 25.; Lord Chelmsford levele Frederick Stanley hadügyminiszter részére. 1879. április 11. In: CO 879/15/13: 5-6.; Sir Bartle Frere dél- afrikai főmegbízott levele Sir Henry Bulwer natali alkormáyzó részére. 1879. április 19. In: CO 879/15/13: 4- 5.; WEBB-WRIGHT 1978: 58.; GUY 2004: 63. 1092 A zulu harcosok élelmezése még úgy is nehézségekbe ütközött, hogy saját területeiken is módszeresen fosztogattak az ellátás érdekében. Erre utal Melmoth Osborn háború utáni beszámolója, miszerint a háborút követő éhínség ott még erősebben éreztette hatását, ahol korábban a zulu amabuthók átvonultak. Melmoth Osborn zuluföldi biztos jelentése Sir George Pomeroy Colley natali kormányzó számára. 1880. augusztus 4. In: BPP C.2695: 87.; MOLYNEUX 1896: 199.; GUY 1998: 190. 1093 A háború minél gyorsabb lezárására tett erőfeszítéseik ellenére a zuluk elleni háború népszerűtlensége is szerepet játszott abban, hogy az 1880-as választásokon Benjamin Disraeli alulmaradt a liberálisokkal szemben. LIEVEN 1998: 45. 1094 GUY 1994: 59.; GUY 2004: 69-70. 1095 Ndabazezwe kaMfuleni közlése. 1921. július 9. In: STUART 1986: 192.; Socwatsha kaPapu közlése. 1921. október 4. In: STUART 2014: 152.

225 Mnyamana kraaljában keresett menedéket. Innen próbált – sikertelen módon – tárgyalásokba bocsátkozni a britekkel.1096 Sir Garnet Wolseley mindjárt az Ulundi melletti csatát követően kijelentette – visszatérve a hadjáratot megelőző állásponthoz – hogy a háború nem a zulu emberek, hanem csakis uralkodójuk ellen indult. Így azok, akik megadják magukat, visszatérhetnek békés életükhöz, tulajdonukat és termőföldjeiket nem éri bántódás. Wolseley július 18-án tanácskozásra hívta a zulu indunákat a Mhlathuze folyónál felállított táborába, azonban csak korlátozott számú főnök jelent meg, elsősorban a partmenti területekről. Az egybegyűltek előtt kifejtette, hogy Zuluföld felett nem fog többé Cetshwayo uralkodni, a területet feldarabolják, a zulu hadsereget pedig feloszlatják. Emellett követelte a lőfegyverek és a királyi marhák átadását.1097 A következő hetekben szervezett ellenállással a brit erők nem találkoztak, ugyanakkor a fegyverek és marhák nagyobb mennyiségben való átadására nem került sor, nagyon kevés zulu vezető adta meg magát, és továbbra sem találták a bujkáló Cetshwayót.1098 Wolseley augusztus 10-én – mikor elérte Ulundit – kapott először biztos értesüléseket a zulu uralkodó hollétéről Cornelius Vijntől.1099 Augusztus 14-én felkereste őt a legbefolyásosabb zulu főnökök közül Mnyamana, Ntshingwayo és Sitshaluza. Lépésüktől azt remélték, hogy megállapodhatnak olyan békefeltételekben, melyek lehetővé teszik Cetshwayo Zuluföldön maradását. Wolseley azonban nem volt hajlandó tárgyalásokra, és a három főnököt táborában tartotta.1100 A britek keresőcsapatokat küldtek ki a zulu uralkodó elfogására, és augusztus 28-án Richard Marter őrnagy sikerrel járt.1101 Uralkodójuk elfogásának hírére augusztus 30-án a kevés maradék ellenálló is a megadás mellett döntött.1102 Wolseley elsődleges feladata abban állt, hogy biztosítsa Natal és Transvaal biztonságát egy esetleges jövőbeli zulu támadással szemben, ám anélkül tegye mindezt, hogy szükség

1096 WEBB-WRIGHT 1978: 35.; LABAND 1997: 325. 1097 Érdemes megemlíteni, hogy Cetshwayo száműzésének és a terület feldarabolásának gondolatát már Lord Chelmsford is megfogalmazta június elején. Sir Garnet Wolseley levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszterhez. 1879. július 19. In: BPP C.2482: 49.; Lord Chelmsford memoranduma. 1879. június 9. In: WO 32/7749.; GUY 1994: 59. 1098 Sir Garnet Wolseley telegráf üzenete Frederick Stanley hadügyminiszter részére. 1879. augusztus 3. In: WO 32/7755. 1099 ASHE 1880: 381-383.; WOLSELEY 1922: 41-43. 1100 NORRIS-NEWMAN 1880: 237-238.; GUY 1994: 62.; LABAND 1997: 330. 1101 WILMOT 1880: 211.; WOLSELEY 1922: 41-43. 1102 LABAND 1997: 331.; LABAND 1987: 26.

226 lenne a terület annektálására és költséges katonai megszállására.1103 Wolseley megoldása három pilléren nyugodott:

1. Zuluföld felosztása 13 területegységre, egy-egy kinevezett helyi vezetővel az élén, akik a helyben lakó brit biztosnak tartoztak felelősséggel. 2. A natali telepesek teljes kizárása a döntéshozásból. 3. A kinevezett főnököknek megtiltotta a földek elidegenítését.1104

A szeptember 1-jén megkötött és a fenti három alappillére épülő Ulundi-megállapodás összesen 11 pontból állt:

1. A kinevezett főnököknek minden körülmények között tiszteletben kellett tartaniuk területeik brit hatóságok által kijelölt határait. 2. A zulu katonai rendszer felszámolásra került. 3. Elrendelték a lőfegyverek és a puskapor bevitelének tilalmát. 4. Ítélethozatalt minden esetben igazságos és pártatlan tárgyalásnak kellett megelőznie. 5. A brit területekről érkező esetleges menekülteket át kellett adni, amennyiben azt a brit hatóságok kérelmezték. 6. Háborúba csak a brit hatóságok engedélyével bocsátkozhattak. 7. A főnöki pozíció öröklésének rendjét a helyi szokásjog útján szabályozták. 8. A kijelölt területek elidegenítését teljes mértékben tiltották. 9. Azok számára, akik hűséget fogadtak az adott terület újonnan kinevezett főnökének, biztosítani kellett a helyben maradás lehetőségét, míg azok számára, akik erre nem voltak hajlandóak, meg kellett adni a szabad elvonulás jogát. 10. Olyan esetekben, mikor a vitás felek közül az egyik brit alattvaló volt, az ítélkezés joga a helyben lakó brit megbízottat illette meg. 11. Minden olyan kérdésben, melyet az előző pontok nem, vagy nem elég világosan szabályoztak, a kinevezett főnökök saját belátásuk szerint dönthettek.1105

1103 Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter levele Sir Garnet Wolseley részére. 1879. május 29. In: BPP C.2374: 10-11. 1104 BALLARD 1985: 141. 1105 A Sir Garnet Wolseley által megállapított szerződés szövege, melyet a kinevezett főnököknek kellett aláírniuk. In: CO 879/17/1: 8-9.; BALLARD 1985: 153-154.

227 A megállapodás pontjainak kihirdetése céljából Wolseley újabb gyűlést hívott össze, amelyen ezúttal több mint 200 zulu vezető vett részt. Itt szembesültek azzal, hogy Zuluföld 13 független királyságra lesz bontva, melyek élére a főnököket a brit hatóságok nevezik ki. Ők a régi szokások szerint kormányozhatnak, ha a britek feltételeit elfogadják. A fent részletezett pontokat további szabályokkal is kiegészítették. Így például bármely zulu, amennyiben elérte nagykorúságát, a jövőben szabadon házasodhatott, és amennyiben munkát kívánt vállalni akár Natal, akár Transvaal területén, ezt semmilyen módon nem lehetett akadályozni. A terület felügyeletére brit helyi megbízottat kívántak kijelölni, akinek azonban nem volt sem közigazgatási sem törvényhozási funkciója, egyedül diplomáciai feladatokat láthatott el. A megbízottnak folyamatosan jelentést kellett tennie vagy a dél-afrikai főbiztosnak, vagy a natali alkormányzónak. A főnökök kérésére tanácsokat adhatott, amennyiben nem tartották be a megállapodás pontjait, ez ellen tiltakozhatott. Ám szigorúan utasították rá, hogy ne avatkozzon be a terület belpolitikájába. Emellett katonai erővel sem rendelkezett, amivel esetlegesen érvényt szerezhetett volna akaratának.1106 Wolseley véleményének formálódásában a nyár folyamán többen is komoly szerepet játszottak. Sir Henry Bulwer natali alkormányzó még július elején megfogalmazta saját elképzeléseit. Négy független királyságot kívánt felállítani a területen, melyek mindegyikét brit megbízott felügyelte volna. Ezt az elképzelést ekkor még Wolseley is támogatta, erről tanúskodik a gyarmatügyi miniszterhez írott levele.1107 A későbbiekben is ezt a tervezetet vették alapul, ám azon több helyen változtattak.1108 A részletek kidolgozása kapcsán – helyi tanácsadóként – alkalmazta Wolseley Hans Schreudert, John Dunnt és Fred Bernard Fynney-t. Fynney július végére elvesztette Wolseley bizalmát. Schreudertől szintén rövid úton megszabadult Wolseley, miután minden használható információt kiszedett belőle. Különösen zavarta a misszionárius folyamatos kérelme, hogy visszakaphassa Ntumeni nevű állomását, és annak közvetlen környezetében 6.000 hektárnyi területet. Wolseley erre vonatkozóan nem tehetett és nem is tett neki ígéretet. Végül Dunn mellett elsősorban John Shepstone-ra támaszkodott. A Cetshwayo utáni hajtóvadászatban való részvétel mellett ebben az időszakban Dunn legfontosabb feladatát a Zuluföldön tárolt lőszerek, puskapor és lőfegyverek felkutatása

1106 Sir Garnet Wolseley utasításai a helybenlakó megbízott részére. In: CO 879/17/1: 9-11.; GUY 1994: 69.; BALLARD 1985: 190. 1107 Sir Garnet Wolseley levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszterhez. 1879. július 10. In: BPP C.2454: 163. 1108 GUY 1994: 70.

228 valamint lefoglalása jelentette, melyben meglehetősen eredményesnek bizonyult. Emellett tanácsokat adott Wolseley-nak arra vonatkozóan, hogy kiket nevezzen ki a tervezett 13 területegység élére. A javaslatok során Dunn ügyelt arra, hogy a suthu frakció lehetőleg meggyengüljön, ő pedig erős szövetségesekre tegyen szert. Elsősorban az ő javaslatára kapott kinevezést Zibhebhu, ám megbízható együttműködő partnerre talált Hamuban is.1109 Szeptember végére – a britek által létrehozott erődök helyőrségét leszámítva – a katonák elhagyták Zuluföldet, átadva az irányítást a tizenhárom királyság újonnan kinevezett vezetőinek. Cetshwayót eközben hajóval Fokvárosba szállították, ahol Fairfax Charles Hassard ezredes felügyeletére bízták.1110 Wolseley a szeptember 1-jén felvázolt terveinek első lépéseként – az 1878-as határdöntést figyelmen kívül hagyva – a vitatott területek egészét Transvaalnak adta át.1111 A tizenhárom királyság legnagyobbika az ütköző állam szerepét töltötte be Natal és a többi zulu terület között. Ennek megfelelően Wolseley uralkodójává az egyetlen olyan helyi személyt nevezte ki, akiben megbízott, John Dunnt. Naplója tanúsága szerint Wolseley már július 8-án eldöntötte, hogy a Thukela és Mzinyathi folyók közötti terület élére Dunnt nevezi ki, ezzel egy olyan ütköző területet hozva létre Zuluföld és Natal között, amelyet brit származású telepes irányít.1112 Bár a Dunnföldön élők elismerték vezetőnek, a legtöbb zulu árulóként tekintett rá és megvetette őt. Ahogyan a korszakban fogalmaztak: „Egykor csupán kis kutya volt, akire a király talált rá; mivel fázott, a király tüzéhez engedte, hadd melegedjen. Mostanra elűzte a királyt tüzétől és tűzhelyétől, és birtokába vette azt; de ettől még csupán egy kutya.”1113 Kinevezését Sir Theophilus Shepstone később különösen hevesen bírálta.1114 A többi királyság élére kinevezettek személye sem aratott osztatlan sikert. Egy kisebb, Natallal szomszédos terület Hlubi, a szoto főnök irányítása alá került, aki mindkét invázió során hathatósan támogatta a briteket.1115 Ezen a ponton érdemes utalni arra, hogy mások is letelepedhettek Zuluföld területén a háborút követően katonai segítségük jutalmaként.

1109 BALLARD 1985: 149-152. 1110 MORRIS 1998: 580-581, 586-588. 1111 A felosztás által létrejött területek határviszonyait a 4. számú térképmelléklet ábrázolja. EDGECOMBE 1980: 27.; LABAND 1987: 30. 1112 BALLARD 1985: 146. 1113 JENKINSON 1884: 209. 1114 Sir Theophilus Shepstone memoranduma Sir Garnet Wolseley rendezési elképzelései kapcsán. 1879. augusztus 23. In: CO 879/17/5:1-2.; GORDON 1968: 286.; COPE 1993: 3. 1115 Ndukwana kaMbengwana közlése. 1900. szeptember 19. In: STUART 1986: 285.

229 Ilyen módon rendezkedtek be Zuluföldön például a nxamalalák.1116 Hamu, akit korai átállása miatt szintén árulónak tekintettek, megkapta régi, északkeleti területeit. Mlandela a mthethwák akkori főnöke, Mgojana a ndwandwe vezető, valamint Somkhele a mpukunyonik vezetője is kapott egy-egy királyságot. Ettől a lépéstől Wolseley azt remélte, hogy újraéled önálló közösségi tudatuk, azonban az idők folyamán olyannyira azonosultak felvett zulu identitásukkal, hogy reményei nem valósulhattak meg.1117 Wolseley ugyan hangoztatta, a határok meghúzásánál az a szándék vezérelte, hogy a Shakát megelőző etnikai csoportviszonyokat állítsák helyre, ez azonban messze nem sikerült maradéktalanul. Egyedül a Mlandela vezette mthethwa terület tekinthető ilyen szempontból sikeres kreációnak.1118 Zibhebhu, Cetshwayo unokatestvére, aki eleve ellenezte a britek elleni háborút, és aki mindig lovagiasan bánt a telepesekkel, szintén kapott egy királyságot. Az ő területein telepítették le a királyi család tagjait is, Cetshwayo testvérét, Ndabukót, féltestvérét, Ziwedut, valamint legidősebb fiát, Dinuzulut.1119 Jól kivehető, hogy a kinevezett főnökök közül azok, akik a határvonalon lévő területeket kapták meg, egytől-egyig vagy meglehetősen korán megadták magukat, vagy a háború alatt eleve a briteket támogatták. Az eredetileg kiszemelt főnökök közül egyedül Mnyamana nem fogadta el a posztot. Azzal érvelt, hogy nem szeretett volna követőitől elszakadni, akik nagyrészt a Hamu fennhatósága alá eső területen éltek.1120 Emellett meghúzódhatott döntése mögött egy olyan gondolat is – legalábbis Melmoth Osborn brit biztos véleménye szerint – miszerint biztosra vette, hogy Hamu lesz egész Zuluföld új uralkodója, és ebben az esetben szerette volna elérni, hogy megtarthassa korábbi, Cetshwayo mellett betöltött főtanácsadói posztját.1121

1116 Sipika kaVundisa közlése. 1918. július 10. In: STUART 2001: 359. 1117 Ez a gyors asszimilációs folyamat elsősorban a Shaka idején meghonosult hadseregszervezési elvek miatt zajlott le. A meghódított és beolvasztott afrikai csoportok férfi tagjait ugyanis sohasem hagyták meg saját amabuthóikban, hanem azok feloszlatásával vegyesen sorozták be őket a már meglévő zulu amabuthókba. CHANAIWA 1980: 16.; OMER-COOPER 1998: 35. 1118 BALLARD 1985: 193. 1119 A többi kinevezett uralkodók nevei a következők voltak: Faku; Gawozi; Mgitshwa; Sekethwayo; Ntshingwayo; Mfanawendlela. Mint arra Henry Rider Haggard is rámutatott, az új uralkodók már csak azért sem lehettek sikeresek, mert a terület eredeti indunái sokkal nagyobb befolyással és hatalommal rendelkeztek, s ezért sok esetben irányíthatatlanoknak bizonyultak. HAGGARD 1882: 31. 1120 LABAND 1997: 337-338. 1121 Melmoth Osborn jelentése Sir Evelyn Wood natali kormányzó számára Mnyamana Hamuval szembeni panaszait illetően. 1881. május 30. In: BPP C.3182: 34.

230 Bár többen figyelmeztették Wolseley-t, hogy a vezetésre kijelölt személyek egy része alkalmatlan a feladatra, ő ezeket a véleményeket következetesen figyelmen kívül hagyta. A határok kijelölése során nem volt különösebb tekintettel sem politikai hovatartozásra, sem az etnikai viszonyokra. Wolseley ebben nem látott komoly problémát, hiszen engedélyezte, ha valakinek nem tetszik az így kialakult helyzet, az szabadon letelepedhet valamelyik másik királyság területén. A zulu családfők azonban jellemzően a maradást választották, hiszen jobban ragaszkodtak lakóhelyükhöz, mint főnökeikhez.1122 Wolseley javaslatait heves kritika érte több irányból is. A natali telepesek a terület annexióját szerették volna annak érdekében, hogy újabb földterületekhez juthassanak és a zuluföldi afrikaiak munkájára és adófizetésére is támaszkodhassanak. Ezzel párhuzamosan jelezték, ha a fentiek nem teljesülhetnek, akkor legalább szorgalmazni kellene a natali afrikaiak áttelepülését Zuluföldre.1123 A zuluföldi misszionáriusok elsősorban azt kifogásolták, hogy Wolseley nem garantálta számukra azokat a földterületeket, melyeken állomásaik álltak a háborút megelőzően, s melyeket még a zulu uralkodóktól kaptak.1124 Ez később jelentős mértékben hátráltatta is munkájuk újbóli megindulását, mivel a kijelölt vezetők sok esetben ellenségesen viszonyultak hozzájuk. Még az egyetlen európai gyökerű főnök, John Dunn sem nézte szívesen újbóli megtelepedésüket. Dunn már 1879. szeptember 10-én arról írt Ommund Oftebro norvég misszionáriusnak szóló levelében, hogy nincs szándékában az általa irányított területre visszaengedni a misszionáriusokat. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy a misszionáriusok tevékenykedése többet ártott a zuluk körében, mint amennyi esetleges haszonnal járt. Cselekedetével óriási felháborodást váltott ki a térítők körében.1125 Később Dunn – a növekvő nyomásnak engedve – nyilvánosságra hozta azokat a feltételeket, amik betartása mellett korlátozott számú tanító számára lehetővé kívánta tenni a területén történő munkát. Feltételeit 10 pontban foglalta össze:

1122 GUY 1994: 76. 1123 Sir Garnet Wolseley levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1880. február 13. In: BPP C.2676: 4.; A. A. Pearson memoranduma Sir Garnet Wolseley zuluföldi rendezése kapcsán. 1880. május 7. In: CO 879/17/14: 7. 1124 Edward Fairfield memoranduma a zuluföldi állapotok és Cetshwayo visszahelyezése ügyében. 1881 októbere. In: CO 879/18/13: 6.; GUY 1994: 80.; BALLARD 1985: 155. 1125 MATTHEWS 1887: 540.

231

1. Dunn elvárta fennhatóságának teljes mértékű elfogadását. 2. A misszionáriusok rendelkezésére bocsátott földterület csupán használatra került átadásra, a tulajdonjog nem szállt át. 3. Iskola alapításakor az angliai általános normákat kellett alapul venni. Az oktatás nyelvének a zulu mellett az angolnak kellett lennie, és nem szabadott kiemelt figyelmet fordítani az olyan tárgyakra, melyeket a misszionáriusok előszeretettel kiemeltek, mint például a hittan vagy az ének-zene. 4. Az új iskolákban az afrikaiakat valamilyen szakmára is meg kellett tanítani. 5. A missziói állomás területén csak Dunn engedélyével telepedhetett le afrikai. 6. Az ilyen engedély elnyerése sem mentesítette az afrikai lakosokat főnökükkel szembeni kötelezettségeik alól. 7. Az ilyen engedélyt elnyerőknek európai stílusú lakóhelyet kellett építeniük. 8. Minden módon bátorítani kellett az így letelepedő afrikaiakat arra, hogy piacra termeljenek. 9. Minden módon bátorítani kellett az iparosítási törekvéseket annak érdekében, hogy a missziói állomás minél előbb önfenntartó legyen. 10. Az állomásokon nem kerülhetett sor profitalapú marhakereskedelemre.1126

Dunn nem csak a szavak szintjén adott hangot véleményének. Mikor Alfred Adams misszionárius 1879 októberében visszatért a St. Andrews állomásra és nem volt hajlandó Dunn fennhatóságát elfogadni, akkor kiutasításra került a területről. A növekvő elégedetlenség ellenére, mind Sir Garnet Wolseley, mind Sir Michael Hicks Beach támogatták Dunn kinevezését, mivel előtérbe helyezték a gazdasági és biztonságpolitikai érdekeket, és a fenti megfontolások keretén belül Dunn kiválóan illeszkedett elképzeléseikhez.1127 A heves tiltakozás végül 1880 januárjában arra késztette Dunnt, hogy engedélyezze Oftebro és két további norvég misszionárius visszatérését. Emellett Douglas MacKenzie zuluföldi anglikán püspökkel is tárgyalásokat folytatott. Ennek eredményeképpen engedélyezte St. Andrews állomás újbóli használatba vételét, ám csak úgy, hogy a püspök

1126 MOODIE 2014: 148. 1127 Sir Garnet Wolseley levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1883. január 31. In: MOODIE 2014: 126.

232 garantálta az általa meghatározott feltételek tiszteletben tartását. Ugyanakkor a hermannburgi és berlini misszió számára továbbra sem engedélyezte a visszatérést.1128 A korábban Zuluföldön működő állomások közül 9 helyezkedett el Dunn területén. Ezek közül összességében öt német és egy anglikán állomásnak nem engedélyezte az újraindulást. Dunn misszionáriusokkal szemben folytatott politikája nem csak saját területén érvényesült, hiszen közvetve befolyása kiterjedt a többi területre is. Az ő tanácsára Zibhebhu is olyan feltételeket szabott saját területén, hogy a svéd misszionárius, Frans Leopold Fristedt átmenetileg kétszer is elhagyta állomását. A Dunn területére vissza nem engedett Heinrich Friedrich Konrad Volker új misszióját pedig 1883-1884 között két esetben is kifosztották és felgyújtották. A háborút követő első évtizedben a zuluföldi misszió sok szempontból még a háborút megelőző időszakhoz képest is rosszabb körülmények között próbált boldogulni.1129 Az 1879 nyarán kialakult elképzelések legnagyobb ellenzőjének azonban Sir Theophilus Sheptone bizonyult. Ugyanis Wolseley javaslata sokkal közelebb állt az Indiában alkalmazott indirekt irányítási modellhez, mint Shepstone natali modelljéhez.1130 Bár a gyarmatügyi minisztérium nem engedélyezte számára, hogy aktívan részt vegyen a rendezési elvek kidolgozásában, ám kérték tőle Wolseley elképzeléseinek véleményezését. Ennek kapcsán Shepstone kifejtette, hogy Zuluföldön, bár kevésbé „barbár”, mégis Cetshwayóéhoz hasonlóan erős kormányzatra lenne szükség ahhoz, hogy a békés állapotok fenntarthatóak legyenek.1131 Feltette a kérdést, hogyan várható el, hogy a feltételeket a kijelölt vezetők betartsák, ha a brit megbízott kezébe semmilyen eszközt nem adnak azok betartatásához. Úgy gondolta, hogy a kinevezett főnököket a brit biztos alá kellene rendelni.1132 Kritikája nagy hatást gyakorolt a londoni döntéshozókra, azonban Wolseley értesülve a fejleményekről levélben jelezte Hicks Beachnek, hogy utasításai úgy szóltak, olyan megoldást találjon, amellyel elkerülhető a túlzott brit felelősség a területtel szemben.

1128 Melmoth Osborn jelentése Sir George Pomroy Colley délkelet-afrikai főbiztos részére. 1880. augusztus 4. In: BPP C.2695: 86. 1129 BALLARD 1985: 176-181; 185. 1130 BALLARD 1985: 147. 1131 Néhány évvel később Edward J. Gibbs ugyanerre utalt finom iróniával, mikor megjegyezte, Sir Garnet Wolseley az oszd meg és uralkodj elvét kívánta alkalmazni Zuluföldön, de csupán az oszd meg részig jutott el. GIBBS 1889: 64. 1132 Sir Theophilus Shepstone memoranduma Sir Garnet Wolseley rendezési elképzelései kapcsán. 1879. augusztus 23. In: CO 879/17/5: 2.

233 Ennek hatására végül a gyarmatügyi miniszter – elfogadva Wolseley érvelését – helyben hagyta javaslatát.1133 Wolseley rendezési kísérlete már önmagában is magában hordozta az egyes zulu csoportok közötti konfliktusok kiéleződésének veszélyét, ám ezt még azzal is tetézte, hogy utasította a kinevezett vezetőket, gyűjtsék össze területükön a királyi marhákat és lőfegyvereket. Ez az utasítás a későbbiekben számos visszaéléshez és fokozódó feszültséghez vezetett.1134 Az első brit helybenlakó megbízott William Douglas Wheelwright lett, aki azonban – miután érzékelte, hogy nincsenek megfelelően körülhatárolva a feladatai és jogosítványai, valamint a kezében nincsen olyan eszköz, mellyel szavának érvényt szerezhetne – három hónap után lemondott tisztségéről.1135 1880 márciusában helyét Melmoth Osborn foglalta el. Szeptemberre legalább annyit sikerült elérnie, hogy a Zuluföldre áramló kereskedők és önjelölt tanácsadók de facto is az ő joghatósága alá kerültek.1136 A háborút követően kínálkozó új lehetőségek kiaknázásában élen járt John Dunn mellett Hamu és Zibhebhu. A két zulu vezető már a háborút megelőzően szoros kapcsolatba került a gyarmati területekkel. Telepes tanácsadókat alkalmaztak, intenzív módon kereskedtek, és részt vettek a munkaerő-toborzásban.1137 Mivel Wolseley rendezése nem érintette a Zuluföldtől északkeletre elterülő tonga területeket, ahol korábban szorosabb-lazább módon, de folyamatosan zulu befolyás érvényesült az elmúlt évtizedekben, Dunn és Zibhebhu igyekezett minél nagyobb befolyást szerezni a térségben. Ezzel biztosították a portugálokkal való kereskedelmi útvonalat, melyen keresztül – sok egyéb mellett – lőfegyvereket is szerezhettek. Emellett munkaerőt is lehetett toborozni Natal számára. Ezen felül Dunn már közvetlenül a háborút követően adókat is követelt a kisebb határ menti tonga csoportoktól. A háborút megelőzően Dunn és Zibhebhu között működött közvetítőként Johannes Wilhelm Colenbrander. Colenbrander a háború alatt tűnt fel Dunn-nak, aki titkárként alkalmazta az 1879-es év második felében. Később hírvivőként szolgált közte és Zibhebhu között. Szolgálataiért különleges kereskedelmi jogokat kapott Dunntól. 1880 elején Colenbrander Zibhebhu területén telepedett le, a főnök tanácsadójaként. Kiképzett egy 20

1133 Sir Garnet Wolseley levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1880. január 8. In: BPP 2505: 135-137.; Edward Fairfield memoranduma a zuluföldi állapotok és Cetshwayo visszahelyezése ügyében. 1881 októbere. In: CO 879/18/13: 11.; LABAND 1997: 347.; GUY 1994: 80-81.; BALLARD 1985: 190. 1134 GUY 1994: 77. 1135 Sir Garnet Wolseley levele Sir Michael Hicks Beach gyarmatügyi miniszter részére. 1880. január 9. In: BPP C.2584: 35. 1136 HAGGARD 1882: 30-31.; LABAND 1997: 348. 1137 COPE 1993: 3.; COLENBRANDER 1985: 115.

234 főből álló lovas egységet, akik segítségével suthu marhákat és fegyvereket zsákmányolt.1138 A háborút követően Zibhebhu egyik legfőbb tanácsadójává lépett elő. Ezekben az esztendőkben főnökének egyéb módokon is szolgálatokat tett. Ő intézte a brit kereskedőkkel és hatóságokkal való levelezéseket, szervezte a kereskedelmi kapcsolatokat. Vezérlete mellett újra megszervezték a munkaerő toborzását a tongák körében. A visszatérő munkavállalóktól bérük felét követelték. Dunn a háborút követően a számára kijelölt területet 5 körzetre osztotta, és mindegyik élére kinevezett egy afrikai elöljárót (umnumzana). Ők ítélkeztek kisebb jelentőségű helyi ügyekben, ám nem tartoztak joghatóságuk alá az európaiak és Dunn családjának tagjai. 1880-ban kinevezett három telepes elöljárót is R. Galloway, N. Oftebro és Ernst August Brunner személyében. Feladataik közé tartozott az igazságszolgáltatáson túl az adók beszedése és a kereskedők számára a kereskedelmi engedélyek kiadása.1139 Mellettük Dunn alkalmazott egy írnokot és egy közmunka felügyelőt is. A kisebb civil ügyeket a abanumzanák tárgyalták. A nagyobb civil ügyeket és kisebb büntetőügyeket az elöljárók. Végső soron minden ügyben magához Dunnhoz lehetett fellebbezni, és eleve ő tárgyalta a súlyosabb bűncselekményeket. Az ítéletek meghozatalánál a zulu szokásjogot alkalmazták. 1879-ben Dunn 5 shilling kunyhóadót gyűjtött, ám 1880 és 1882 között már 10 shillinget. Az ebből származó éves bevétele meghaladta a 10.000 fontot. Ám ennek az összegnek a zömét a terület fenntartási költségei fel is emésztették. Másik jelentős bevételi forrását a kereskedelmi jogok biztosítása nyomán beszedett díjak jelentették.1140 Dunn területe földrajzi értelemben kitűnő helyen volt, a Natal irányába vezető kereskedelmi útvonalak és gázlók szinte mindegyike itt haladt keresztül. Dunn komoly összegeket követelt a kereskedelmi jogok megadásáért, és ebben a többi kinevezett főnök is követte őt. Az éves díjak kocsinként 10 és 25 font között mozogtak, míg a kézi erővel szállított árukért hordáronként 5 font díjat kellett fizetni.1141

1138 MITFORD 1883: 191-192.; BALLARD 1985: 198. 1139 Melmoth Osborn jelentése Sir George Pomroy Colley délkelet-afrikai főbiztos részére. 1880. augusztus 4. In: BPP C.2695: 86. 1140 John Dunn levele Sir Garnet Wolseley részére. 1881. február 21. In: BPP C.3182: 23.; Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1883. szeptember 8. In: BPP C.3864: 143; BALLARD 1985: 227-230. 1141 Fred Bernard Fynney Alsó-Tugela körzet határügynökének levele. 1879. október 31. In: BPP C.2505: 38.; A 13 királyság területét kijelölő brit bizottság jelentése. 1879. december 5. In: CO 879/17/11: 11.; Melmoth Osborn jelentése Sir George Pomroy Colley délkelet-afrikai főbiztos részére. 1880. augusztus 4. In: BPP C.2695: 86.; LUDLOW 1882: 26; 69.

235 1879 decemberében John Shepstone kérésére ismét megindult a tonga munkások toborzása is. 1880-ban Dunn egymaga több mint 2.500 munkavállalót biztosított. Később szerepe ezen a területen folyamatosan csökkent, ahogy egyre több munkástoborzó ügynök tevékenykedett Zuluföldön.1142 Cetshwayo uralmának idején az északi területek egyik legjelentősebb vezetőjeként Zibhebhu a Mkuze folyót jelölte meg határfolyóként a zuluk és a tongák által lakott területek között. Ez a határ a zulu háborút követően módosult. Elsősorban John Dunn javaslata nyomán, etnikai alapon a határfolyó a Hluhluwe lett. Zibhebhu a britektől nyert felhatalmazás nyomán számos expedíciót indított a tonga csoportok területeire, ahonnan a suthukat támogató családoktól elragadott marhákkal tért vissza. A térségben élő közösségek tagjait arra is felhasználta, hogy európai kereskedelmi ügynöke Johan Colenbrander számára hordárokat biztosítson.1143 Ugyan a királyi marhák és fegyverek begyűjtését a háború után a brit katonák kezdték meg, ám utólag úgy találták, hogy a begyűjtött mennyiség nincs arányban a becsült mennyiséggel, ezért elrendelték, hogy az újonnan kinevezett vezetők gyűjtsék össze a maradékot. 1880 közepéig ez a fegyverek tekintetében megtörtént, különösebb összetűzés nélkül, és ennek eredményeképpen csak a kinevezett főnökök követőinél maradtak számottevő mennyiségben lőfegyverek. A marhák begyűjtése már sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. Cetshwayo elsősorban a hozzá hű családtagok és vezetők gondjaira bízta a királyi marhákat. Így a legtöbb a suthu frakció tagjainak kezén volt. Az elkobzott állatokat a beszolgáltatást követően többek között Dunn vásárolta fel, egyfelől eladásra szánva őket Natalban, másfelől saját szükségletei kielégítésére. Ennek nyomán azonban gyanúba keveredett, hogy nem szolgáltatott be minden elkobzott állatot. Valószínűleg nem így történhetett, mivel erre a kockázatra semmi szüksége sem volt, hiszen így is bőven piaci ár alatt jutott az állatokhoz.1144 1880. február 9-én a suthu frakció vezetői követeik útján John William Colenso püspök tanácsát kérték, hogy a kialakult helyzetben mit tehetnének. Colenso azt javasolta számukra, hogy sérelmeikkel forduljanak a natali afrikai ügyekért felelős gyarmati titkárhoz, John Shepstone-hoz.1145 A követek azonban nem jártak sikerrel. Shepstone nem

1142 HARRIES 1994: 45.; BALLARD 1985: 232-233. 1143 HARRIES 1983: 22-23. 1144 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. 1882. november 18. In: BPP C.3466: 233-234.; BALLARD 1985: 195-196.; GUY 1994: 84-85. 1145 GUY 1994: 88.

236 ismerte el Ndabukót Cetshwayo utódjának a suthu frakció élén, és egyértelművé tette, hogy a zulu uralkodó visszatérését sosem fogják engedélyezni. Emellett arra is felhívta a követek figyelmét, hogy amennyiben a kinevezett főnökök ellen kívánnak panaszt tenni, azt nem nála kell kezdeményezniük, hanem a zuluföldi megbízottnál Melmoth Osbornnál.1146 Ndabuko az elutasítás hatására engedélyt kért és kapott Osborntól, hogy tisztelgő látogatást tehessen a natali kormányzónál. Összesen két alkalommal tárgyalt a natali kormányzattal, azonban semmit sem sikerült elérnie. Azt a választ kapta, amit korábban követei is, minden panaszával forduljon a zuluföldi brit megbízotthoz.1147 1880. június 22-én a suthu frakció vezetői felkeresték Osbornt. Nézetük szerint Cetshwayóval igazságtalanul bántak, s ez képezte tiltakozásuk lényegét is. Ndabuko hangsúlyozta, hogy a múltban mindig jó kapcsolat uralkodott a zuluk és a britek között, s ennek csak a brit invázió vetett véget. Osborn a suthu küldöttek beadványát továbbította Sir George Pomeroy Colley natali kormányzónak, aki az ügy kapcsán John Shepstone véleményére hagyatkozott. Az afrikai ügyekért felelős gyarmati titkár veszélyesnek tartotta Ndabuko fellépését, ami véleménye szerint csupán a zuluföldi politikai csoportok közötti feszültségek felszítására volt alkalmas. Azt javasolta, hogy Osborn értesse meg a suthu vezetőkkel, hogy immáron nem rendelkeznek korábbi hatalmukkal, és engedelmességgel tartoznak a kijelölt főnököknek. Érzékelve a brit kormány álláspontjának rájuk nézve kedvező voltát, a kinevezett főnökök – elsősorban Hamu, Zibhebhu és Dunn – egyre bátrabban és mind nagyobb önbizalommal kormányozták területeiket. Mindhárman adót szedtek, aminek mértékét Hamu és Zibhebhu egy-egy marhában állapította meg.1148 Novemberben Hamu nagy mennyiségű marhát vett el erőszakkal Mnyamanától. Az egyre merészebben fellépő főnökök tevékenységét látva számos suthu támogató elhagyta lakóhelyét, mivel féltek a maradás esetleges következményeitől.1149 Osborn a beavatkozás mellett döntött. Informálta az érintett feleket, hogy személyesen fog vizsgálatot végezni, és az eredményekről jelentést tesz a dél-afrikai főmegbízottnak.1150 Mnyamana több mint 2.870 darab marha eltulajdonításával vádolta Hamut. Hamu emberei

1146 GUY 1994: 93. 1147 John Wesley Shepstone afrikai ügyekért felelős natali gyarmati titkár jelentése. 1881. március 19. In: BPP C.2950: 74. 1148 Melmoth Osborn jelentése Sir George Pomeroy Colley natali kormányzó részére. 1880. szeptember 4. In: CO 879/19/3: 224-225.; GUY 1994: 101-102. 1149 Melmoth Osborn jelentése Sir Evelyn Wood részére a Mnyamana által Hamuval szemben tett panaszok ügyében. 1881. május 30. In: BPP C.3182: 36.; GUY 1994: 103. 1150 GUY 1994: 104.

237 nem is tagadták ezt a tényt, ám arra hivatkoztak, hogy azoktól gyűjtötték be a marhákat, akik uralkodói marhákkal bírtak, valamint azoktól, akik a háború alatt brit oldalra átállt Hamu marháit korábban elhajtották. Ugyanakkor az elkobzások kapcsán sem előzetes bejelentésre, vagy konzultációra, sem tárgyalásra nem került sor.1151 Zibhebhu esetében 1.140 marha elvételéről szóltak a panaszok. Hamuhoz hasonlóan, ő is arra hivatkozott, hogy csak azt tette, amire utasítást kapott, vagyis begyűjtötte az egykori uralkodó marháit.1152 Sir Evelyn Wood a vizsgálatok hatására utasította Zibhebhut, hogy adja át az elkobzott marhák harmadát Ndabukónak és Ziwedunak, és az utóbbi kettőnek engedélyezte, hogy Dinuzuluval egyetemben átköltözzenek Dunnföldre.1153 Hamunak az elkobzott állatok felét kellett átadnia Mnyamana számára.1154 A kérdés rendezésére tett kísérlettel egyik fél sem volt elégedett, így október elején mindkét részről portyázások kezdődtek Zibhebhu területén.1155 A döntés másik következményeként a Mnyamanát támogató qulusik kraaljait lerohanták Hamu emberei és kifosztották őket.1156 Bár egy ideig az északi területeken mindenki fegyverben állt, Osborn végül sikerrel tárgyalt a felekkel, és ezáltal sikerült elkerülni a harcok kiújulását.1157 A fokozódó feszültségek hírére Londonban fontolgatni kezdték, hogy Cetshwayót milyen módon használhatnák fel a kialakult helyzetben.1158 Érdekes módon a függetlenségét ismét kivívó Transvaal afrikai ügyekért felelős tisztviselője, Piet J. Joubert is már 1881 októberében, majd 1882 júliusában újfent sürgette Wolseley megoldásának visszavonását és Cetshwayo hatalmának restaurációját.1159

1151 Vizsgálati anyag Mnyamana Hamuval szemben felhozott vádjai kapcsán. (dátum nélkül). In: BPP C.3182: 41-48. 1152 Vizsgálati anyag Ndabuko és Ziwedu Zibhebhuval szemben támasztott vádjai kapcsán. (dátum nélkül). In: BPP C.3182: 51-52. 1153 Erre később nem került sor. Dinuzulu Mnyamana mellett keresett magának menedéket. Mpatshana kaSodondo közlése. 1912. május 27. In: STUART 1982: 310.; Sir Evelyn Wood levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. 1881. június 23. In: CO 879/19/3. 1154 Sir Evelyn Wood natali kormányzó telegráf üzenete Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter számára. 1881. augusztus 31. In: BPP C.3182: 79-80. 1155 Sir Evelyn Wood natali kormányzó telegráf üzenete Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter számára. 1881. október 9. In: BPP C.3182: 97.; BALLARD 1985: 205. 1156 Magonondo beszámolója az eseményekről. 1881. október 20. In: BPP C.3182: 160.; Melmoth Osborn levele Sir Evelyn Wood natali kormányzó részére. 1881. október 4. In: CO 879/19/3: 227. 1157 Melmoth Osborn levele Sir Evelyn Wood natali kormányzóhoz. 1881. október 16. In: BPP C.3182: 155. 1158 GUY 1994: 118. 1159 P. J. Joubert transvaali főparancsnok levele S. J. P. Kruger transvaali alelnök számára. 1882. július 18. In: BPP C.3466: 128.; P. J. Joubert afrikai ügyekért felelős szuperintendens levele S. J. P. Kruger transvaali alelnök részére. 1881. október 24. In: BPP C.3247: 9.

238 Mnyamana és Ndabuko vezetésével 1881-re már nyolc királyság követelte Cetshwayo visszatérésének engedélyezését.1160 John Dunn, Hamu és Zibhebhu ugyanakkor erről hallani sem akartak, míg Hlubi semleges maradt a kérdés kapcsán. John Dunn azzal érvelt, hogy a korábbi uralkodó visszatérése a brit érdekekhez hű vezetők feladatát lehetetlenítené el és előbb-utóbb biztosan újabb vérontáshoz vezetne. Emellett azt is megjegyezte, hogy nézete szerint a lépés a zuluföldi brit befolyás és presztízs feladásával járna mind politikai, mind szimbolikus értelemben.1161 Az egyre feszültebb helyzet közepette más területen is fellángoltak a harcok. Ekkor tűnt fel ugyanis a színen Sitimela, egy kalandvágyó, Transvaal területén született, de a megelőző hat évben Natalban élő afrikai, aki a legendás mthethwa uralkodó, Dingiswayo unokájának állította be magát, és számos hívet szerezve elűzte Mlandelát, aki Dunn-nál keresett menedéket.1162 Osborn tárgyalásokba kezdett Sitimelával, ám ő – különösen felbátorodva azon, hogy a tőle északra lévő terület vezetője, a suthu szimpatizáns Somkhele is támogatásáról biztosította – visszautasította a zuluföldi brit megbízott békéltetési ajánlatát. Osborn 1881 júliusának végén utasította Dunnt és szövetségeseit a fegyveres beavatkozásra.1163 Dunn haderejével elsöpörte Sitimela harcosait és helyreállította Mlandela hatalmát.1164 A zsákmányolt mintegy 2.500 marhából 1.500-at visszakapott Mlandela, míg a többi nagy része Dunn-hoz került. A katonai beavatkozás Dunn-nak és Zibhebhunak is érdekében állt, hiszen így zavartalanul fennmaradhattak korábban kiépített észak-déli irányú kereskedelmi és kommunikációs vonalaik.1165 Még 1881 februárjában Dunn több javaslatot tett Zuluföld önellátásának biztosítására. Ezeket a javaslatokat elsőként Osborn véleményezte, aki azokat melegen támogatta. A javaslatok a következő pontokat foglalták magukban:

1160 John William Colenso natali anglikán püspök levele Sir Evelyn Wood natali kormányzó részére. 1881. október 14. In: CO 879/19/3: 282. 1161 John Dunn levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszterhez. 1882. augusztus 26. In: BPP C.3466: 154.; JENKINSON 1884: 204.; THEAL 1919: 3.; TALLIE 2012: 16. 1162 Sir Evelyn Wood natali kormányzó telegráf üzenete Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter számára. 1881. július 8. In: CO 879/19/3: 100.; Melmoth Osborn levele Sir Evelyn Wood natali kormányzó részére. 1881. július 10. In: CO 879/19/3: 118.; Sir Evelyn Wood natali kormányzó telegráf üzenete Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter számára. 1881. július 21. In: BPP C.3182: 29.; BALLARD 1985: 199. 1163 Sir Evelyn Wood natali kormányzó telegráf üzenete Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter számára. 1881. július 24. In: BPP C.3182: 29.; Sir Evelyn Wood natali kormányzó telegráf üzenete Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter számára. 1881. augusztus 1. In: BPP C.3182: 29.; Melmoth Osborn levele Sir Evelyn Wood natali kormányzóhoz. 1881. július 31. In: BPP C.3182: 85. 1164 Sir Evelyn Wood natali kormányzó telegráf üzenete Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter számára. 1881. augusztus 7. In: BPP C.3182: 64.; Ndukwana kaMbengwana közlése. 1902. december 12. In: STUART 1986: 355-356. 1165 Melmoth Osborn futárainak, Mazianának és Nozitslimának jelentése. 1881. augusztus 16. In: BPP C.3182: 95.; GUY 1994: 111.

239 1. Minden főnök tartson maga mellett két jogi adminisztrátort, akik ismerik a zulu nyelvet és szokásokat. 2. A főnökök nyerjenek felhatalmazást 10 shilling kunyhóadó beszedésére, és ebből fizessenek be az adminisztrációs költségek fedezésére évente 500 fontot. A jogi adminisztrátorok ítélkezhessenek minden vitás ügyben, s amennyiben afrikaiak között merült fel a vita, akkor a főnökhöz, amennyiben afrikai és telepes között alakult ki a nézeteltérés, akkor a brit megbízotthoz lehessen fellebbezni. 3. A főnökök gondoskodjanak az utak karbantartásáról, s ennek fejében legyenek jogosultak útdíj szedésére. 4. Engedélyezzék a betelepedést, amennyiben azt a helyben lakó biztos is jóváhagyja és a betelepülni kívánó egyedi megállapodásra jutott az adott terület főnökével. A betelepülők évente fizessenek 25 font bérleti díjat. 5. Tiltsák meg a szeszes italok eladását, és a törvény megszegőit büntessék 50 font bírsággal. 6. A főnökök jövedelmükből éves szinten fordítsanak 50 fontot iskolák fenntartására, s ugyanerre a célra különítsenek el 10 hektár földterületet. A felállított iskolákban a zulu és angol nyelven túl elsősorban gyakorlatban hasznosítható ismeretek átadására kell törekedni.1166

Az elképzelések kapcsán azonban kikérték Sir Garnet Wolseley véleményét is, aki hevesen tiltakozott. Úgy látta, a javaslatok szembe mennek azzal az alapelvvel, ami alapján annak idején saját döntéseit meghozta, jelesül, hogy minél kisebb legyen a területen a brit beavatkozás. Ennek alapján a gyarmatügyi minisztérium az elképzelések jelentős részét végül elutasította, és csak azokhoz járult hozzá, melyeket a főnökök saját hatáskörükben is elrendelhettek.1167

3. Cetshwayo visszatérése Zuluföldre

Cetshwayo már 1880 tavaszán, a brit liberálisok választási győzelmét követően kérvényezte, hogy kegyelemben részesülhessen. Javasolta, Dinuzulu járjon iskolába Fokföldön, s így ottani jelenléte garantálhatná, hogy ő a britek elvárásainak megfelelően

1166 John Dunn javaslatai Zuluföld önellátóvá tételére. 1881. február 21. In: BPP C.3182: 23. 1167 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Melmoth Osborn részére. 1882. március 15. In: BPP C.3466: 17.; GUY 1994: 112.

240 viselkedik Zuluföldön. Arra is ígéretet tett, hogy minden befolyásával szorgalmazni fogja, többen kövessék példáját, s gyermekeiket küldjék angol iskolákba. Javaslatát azonban elutasították.1168 Időközben Frere posztját Sir Hercules Robinson foglalta el, aki 1881 elején érkezett előző állomáshelyéről Dél-Afrikába. Cetshwayo tolmácsával, Robert Charles Samuelsonnal megíratott levelében kérvényezte tőle, hogy látogatást tehessen Angliába annak érdekében, hogy ügyét személyesen a királynőnek adhassa elő.1169 Robinson szeptember 26-án tájékoztatta a fogoly uralkodót, hogy májusban Londonba utazhat, ahol élőszóban is meghallgatják a védelmére felhozható tényeket, és ott döntenek további sorsáról.1170 Samuelson visszaemlékezése szerint Robinson a jó hírt a következő szavakkal adta Cetshwayo tudtára: „Jövő májusban távozhatsz (Angliába) – addig szabad ember vagy, bármit tehetsz, csupán Zuluföldre nem térhetsz vissza.”1171 Időközben a zuluföldi helyzet rendezésére más tervek is születtek. Dunn végső megoldásként javasolta, hogy ő kerüljön kinevezésre legfőbb főnöknek, ám ezt az elképzelését sem Osborn, sem Wood, sem Lord Kimberley nem támogatta. Ezzel együtt mindenki érezte, hogy változtatni kell, és Lord Kimberley-re egyre nagyobb hatást gyakorolt a Cetshwayo hatalmának visszaállítását követelők tábora.1172 Úgy ítélte meg, hogy Cetshwayo – tanulva az 1879-es eseményekből – megbízható és engedelmes szövetségese lenne a brit kormányzatnak, ugyanakkor így elkerülhető lenne a terület annektálása, s ezáltal a teljes felelősség vállalása.1173 A nyílt beavatkozást minden áron el kívánta kerülni a londoni kormányzat, mivel a költséges háborút követően nem szerettek volna újabb jelentős katonai kiadásokat vállalni a területen, ráadásul a közvélemény túlnyomó többsége sem támogatott volna egy ilyen lépést.1174 Erre építve William Ewart Gladstone széles körben hangoztatta, hogy a birodalmi expanziót háttérbe

1168 Cetshwayo üzenete Sir Bartle Frere fokföldi kormányzó számára. 1880. május 8. In: BPP C.2695: 49.; GUY 1994: 125. 1169 Cetshwayo levele Sir Hercules Robinson fokföldi kormányzó részére. 1881. május 2. In: BPP C.3247: 1. 1170 WEBB-WRIGHT 1978: xxi. 1171 Érdekességként megemlíthetjük, hogy fogságában meglátogatta őt a későbbi VII. Eduárd (1841-1910, 1901-től haláláig uralkodott) király két fia, György (1865-1936, a későbbi V. György király) és Albert Viktor (1864-1892) herceg is, akik épp a birodalom kötelékébe tartozó gyarmati területeket járták be. SAMUELSON 1929: 99; 104. 1172 John Dunn levele Melmoth Osborn részére. 1881. szeptember 30. In: CO 879/19/3: 230.; Melmoth Osborn levele Sir Evelyn Wood natali kormányzóhoz. 1881. október 8. In: BPP C.3182: 153-154.; BALLARD 1985: 206-207. 1173 GUY 1994: 132. 1174 THERON 2006: 60.

241 kell szorítani, és sokkal inkább arra kell koncentrálni, hogy a már brit uralom alatt álló területek esetében minél jobban érvényesítsék a korona érdekeit.1175 A Natal élére újfent kinevezett Sir Henry Bulwer egyáltalán nem szimpatizált Cetshwayóval és ügyével. Úgy vélte, hogy a zuluk körében terjedő szabadabb szellem teljesen eltűnne Cetshwayo kinevezésével. Aggodalmait a gyarmatügyi minisztériumban is hangoztatta, ám nem értettek vele egyet. Így úgy indult el Dél-Afrikába, hogy egy olyan elképzelés megvalósulását kellett elősegítenie, ami ellen legszívesebben minden eszközzel tiltakozott volna. Nem csoda hát, hogy az elkövetkezendő hónapokban mindent megtett annak érdekében, hogy lehetőleg ne kerüljön sor Cetshwayo rehabilitálására.1176 Mindeközben Cetshwayo hívására 2.000 zulu érkezett Natalba, hogy demonstrálják, mennyire sokan szeretnék, ha uralkodójuk visszatérne. Akciójuk ékesen tagadta Bulwer állítását, miszerint Zuluföldön nem maradtak támogatói az egykori uralkodónak.1177 Soraik között 646 volt főnök, vagy családfő. A legtöbben az északi területekről érkeztek. A kinevezett főnökök közül hárman is – Faku, Sekethwayo és Somkhele – képviselőik útján csatlakoztak a Natalba érkezőkhöz. Különösen meghatározó csoportot képviseltek a Dunnföldről érkezők, akiket Dabulamanzi vezetett.1178 A küldöttség tagjai ugyan kérték előzetesen Osborn engedélyét a határ átlépésére, ám nem várták be azt, éppen ezért a natali kormányzó úgy döntött, hogy nem fogadja a küldöttség tagjait, mivel ezzel gyakorlatilag legitimálta volna eljárásukat és natali tartózkodásukat.1179 Ennek megfelelően John Shepstone április 26-án arról értesítette a küldöttség tagjait, hogy térjenek vissza Zuluföldre, s ügyüket az ottani megbízottnak adják elő.1180 Erre azonban John Dunn Pietermaritzburgba érkezése miatt nem került sor. Bulwer ugyanis úgy gondolta, ez remek alkalmat jelent arra, hogy Dunn és az elégedetlenkedő suthu képviselők között békét teremtsen.

1175 THERON 2003: 50. 1176 Sir Henry Bulwer natali alkormányzó levele Sir Garnet Wolseley részére. 1880. február 4. In: BPP C.2584: 142-143.; GUY 1994: 134-135.; BALLARD 1985: 214 1177 A zuluk Cetshwayo visszatérését favorizáló álláspontját angol utazók is megerősítették a korszakban. Zulu szemtanúk beszámolója, melyet F. W. Chesson juttatott el Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. In: BPP C.3466:28; MITFORD 1883: 150-151.; THERON 2006: 73.; GUY 1994: 133. 1178 Azoknak a főnököknek és zulu vezetőknek a felsorolása, akik részt vettek a brit megbízottal folytatott tárgyaláson Pietermaritzburg mellett. 1882. április 21. In: BPP C.2584: 68-70.; Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter számára. 1882. május 12. In: BPP C. 3247: 83-84.; John William Colenso natali anglikán püspök levele Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1882. július 8. In: BPP C.3293: 9.; GUY 1994: 140. 1179 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Melmoth Osborn zuluföldi brit megbízotthoz. 1882. április 22. In: BPP C. 3247: 62-63. 1180 John Wesley Shepstone beszámolója a zulu követekkel folytatott megbeszéléséről. 1882. április 28. In: BPP C.3247: 74.

242 Május 2-án került sor a felek közötti találkozóra. Bulwer arra intette a suthu vezetőket, hogy engedelmeskedjenek kinevezett főnöküknek. Dabulamanzi arra tett ígéretet, hogy megfontolja a kormányzó kérését, ám két nappal később arról nyilatkozott, hogy nem kívánnak a jövőben Dunn területén maradni.1181 Még a zulu képviselők visszaérkezése előtt újabb zavargások támadtak Zuluföldön. Ezúttal suthu harcosok portyáztak Hamu területén, ám Osbornnak ismét sikerült lecsillapítania a békétlenkedő feleket.1182 1882 júliusában a gyarmatügyi minisztérium sürgetésére Bulwer felvázolta javaslatait a zuluföldi átalakításokkal kapcsolatban. Cetshwayo visszatérését azzal a megkötéssel tartotta elképzelhetőnek, hogy csupán a terület egy része felett nyerhetné vissza fennhatóságát. Nézete szerint ki kellett volna alakítani egy másik területegységet is, ide költözhetett volna mindenki, aki nem kívánt a volt uralkodó fennhatósága alatt élni. Ezt a területet szerinte brit protektorátusként kellett volna kezelni. Lord Kimberley az elképzelést annyiban módosította, hogy a másik területet is afrikai vezetőkre kívánta bízni, így fenntartva azt az álláspontot, miszerint a brit kormányzat nem kívánt Zuluföldért felelősséget vállalni.1183 1882. július 12-én Cetshwayo és kísérete elhagyta Fokvárost az Arab fedélzetén, és augusztus 5-én érte el Anglia partjait.1184 Londonba érkezve első ízben augusztus 7-én találkozott a gyarmatügyi minisztériumban Lord Kimberley-vel.1185 Augusztus 15-én került sor a komolyabb egyeztetésekre. Mivel Wolseley elképzeléseiről eddigre bebizonyosodott, hogy csupán zavargásokat és nyugtalanságot okoztak, a korona feltett szándéka volt Cetshwayo hatalmának visszaállítása.1186 Mindössze annyi kikötést tartalmazott szóbeli megállapodásuk, hogy Zuluföldön belül el fognak különíteni egy területet, ahova mindazok beköltözhetnek, akik nem kívánnak a visszatérő uralkodó hatalma alatt élni. Emellett az uralkodónak a 13 kijelölt főnökhöz hasonló feltételek

1181 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszterhez. 1882. május 6. In: BPP C.3270: 3-5.; Feljegyzés Dabulamanzi, Melmoth Osborn és John Wesley Shepstone május 4-én tartott találkozójáról. In: BPP C.3270: 15.; Zulu szemtanúk beszámolója, melyet F. W. Chesson juttatott el Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. In: BPP C.3466:35. 1182 Melmoth Osborn beszámolója Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1882. június 8. In: BPP C. 3466: 56-57.; Melmoth Osborn beszámolója Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1882. június 23. In: BPP C. 3466: 67-69. 1183 Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter levele Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1882. augusztus 17. In: BPP C.3466: 91.; GUY 1994: 150. 1184 THERON 2006: 78. 1185 Feljegyzések a Cetshwayo és Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter között lezajlott egyeztetésekről. In: CO 879/19/7:1-3. 1186 Ezt Frere már jó előre látta, erről tanúskodik Wolseley-nak írt, 1879. szeptember 15-én kelt levele. MARTINEAU II. 1895: 354-356.

243 elfogadását kellett vállalnia, valamint el kellett fogadnia egy helybenlakó brit megbízott megfigyelőként való jelenlétét.1187 Az utolsó formális találkozóra augusztus 17-én került sor. Cetshwayo elfogadta a két nappal korábban felolvasott feltételeket, ám szerette volna elérni, hogy a területet ne osszák meg. Lord Kimberley azonban figyelmeztette, vagy elfogadja az összes feltételt, vagy nem lesz lehetőség arra, hogy megállapodást kössenek. Cetshwayo így kénytelen volt kapitulálni. A zulu küldöttség szeptember 1-jén indult vissza Dél-Afrikába, ahová szeptember 24-én érkezett meg a Nubian fedélzetén.1188 Ezzel párhuzamosan a natali telepesek is igyekezték kifejezésre juttatni véleményüket a tervezett restauráció kapcsán. Durban-ben 396-an írták alá azt a petíciót, melyben tiltakoztak a lépés ellen. Úgy vélték, Cetshwayo visszatérése az agresszív, militarista szellem újjáéledését eredményezné Zuluföldön. Emellett attól is tartottak, hogy a natali afrikaiak a gyengeség és a határozatlanság jeleként értékelhetik a döntést. Ugyanilyen alapon nyújtottak be petíciót Newcastle lakói augusztus 9-én, majd Alexandra és Alfred megye lakói az ősz folyamán. Ugyanakkor tiltakozásukkal semmit sem sikerült elérniük.1189 Bulwer időközben továbbra is úgy gondolta, hogy amennyiben megosztják Zuluföldet, akkor az a terület, melyen a Cetshwayo uralmát elfogadni nem kívánók telepednének le, mindenképpen brit fennhatóság alatt kell, hogy álljon.1190 Szeptember folyamán megbeszéléseket folytatott Osbornnal, aki arról próbálta meggyőzni, hogy Zibhebhu függetlenségének megőrzése szükséges politikai lépés lenne. Bulwer maga is hajlott annak feltételezésére, hogy ily módon sakkban lehetne tartani Cetshwayo későbbi lépéseit.1191 Végül a suthu frakció elől menekülők számára Bulwer rezervátumot hozott létre Dunn és Hlubi királyságainak összevonásával. Zibhebhu megtarthatta önálló királyságát, azonban Ndabuko és Ziwedu kraaljait Cetshwayo területéhez csatolták Hamu királyságával egyetemben. Kompenzációként Zibhebhu megkapta Mgojana területeit, amelyeken

1187 Feljegyzés a Cetshwayo és Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter között lezajlott megbeszélésről. 1882. augusztus 15. In: BPP C.3466: 106-109. 1188 Feljegyzés a Cetshwayo és Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter között lezajlott megbeszélésről. 1882. augusztus 17. In: BPP C.3466: 109-113.; Sir Hercules Robinson fokföldi kormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. 1882. szeptember 25. In: BPP C.3466: 192.; GUY 1994: 155. 1189 Natali telepesek beadványa Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. In: BPP 3466: 213-214.; Newcastle lakosainak beadványa Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1882. augusztus 9. In: BPP C.3466:133-134.; Alexandra és Alfred megyék telepeseinek beadványa Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. (Dátum megjelölése nélkül). In: BPP C.3466: 222. 1190 Sir Henry Bulwer natali kormányzó jelentése a zuluföldi helyzet rendezésével kapcsolatos elképzeléseiről. 1882 augusztusa. In: BPP C.3466: 150. 1191 Melmoth Osborn memoranduma Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1882. szeptember 30. In: BPP C.3466: 210-211.; GUY 1994: 159.

244 azonban időközben a suthu frakciót támogató csoportok telepedtek meg.1192 A déli részen kialakított rezervátum terület kapcsán Bulwer úgy gondolta, hogy az a beszedett bírságok és adók, valamint a kiadott kereskedelmi engedélyekért befolyt összegek révén önfenntartó lenne.1193 Bulwer megoldása igen távol állt Lord Kimberley liberális elképzeléseitől, ám végül, miután a rezervátum terület nagyságát jelentős mértékben csökkentette, elfogadta a kormányzó javaslatát.1194 A Zibhebhu és Cetshwayo közötti határ megállapításával John Eustace Fannint bízták meg. Az általa kijelölt határvonal ugyan természetes határt képezett, azonban nem számolt a politikai hovatartozással, így hozzávetőlegesen 40 mandhlakazi kraal suthu felügyelet alá került.1195 A rezervátum terület első helyben lakó biztosa John Shepstone lett. Cetshwayo felügyeletével Henry Francis Fynn azonos nevű fiát bízták meg.1196 Sir Hercules Robinson december 7-én ismertette Cetshwayóval visszatérésének feltételeit. Cetshwayo kérte, hogy döntése meghozatala előtt hadd tájékozódjon a tényleges zuluföldi helyzetről, ám Robinson rámutatott, hogy a feltételek elfogadását megelőzően nem engedélyezi számára a Zuluföldre történő utazást.1197 Cetshwayo haladékot kért, ám mivel nem volt más választása, ezért december 11-én – bár szóbeli tiltakozása mellett – aláírta a megállapodást. Ebben ígéretet tett arra, hogy békére törekszik Zibhebhuval szemben, tiszteletben tartja a megállapított határvonalakat, és a brit biztos tanácsaival kormányoz. Emellett nem éleszti fel a korábbi zulu katonai rendszert, engedélyezi alattvalói számára a szabad házasságkötéseket és bátorítja azt, hogy hívei Transvaal és Natal területén keressenek munkát maguknak.1198

1192 A kialakult helyzetet az 5. számú térképmelléklet szemlélteti. Sir Henry Bulwer natali kormányzó utasítása a zuluföldi brit megbízott részére. 1882. december 22. In: BPP C.3466: 271. 1193 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszterhez. 1882. október 3. In: BPP C.3466: 197-210.; LABAND 1997: 351. 1194 Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter levele Sir Henry Bulwer natali kormányzó számára. 1882. november 30. In: BPP C.3466: 216-218. 1195 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele John Eustace Fannin részére. 1882. december 21. In: BPP C.3466: 273.; John Eustace Fannin levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1883. április 17. In: BPP C. 3705: 58. 1196 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszterhez. 1883. január 3. In: BPP C.3466: 274.; Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Kimberley gyarmatügyi miniszterhez. 1883. január 12. In: BPP C.3466: 293. 1197 Feljegyzés a Sir Hercules Robinson fokföldi kormányzó és Cetshwayo között lezajlott megbeszélésről. 1882. december 7. In: BPP C.3466: 244-245. 1198 Cetshwayo rehabilitációjának Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter által megállapított feltételei. In: BPP C. 3466: 113-114.; Feljegyzés a Sir Hercules Robinson fokföldi kormányzó és Cetshwayo között lezajlott megbeszélésről. 1882. december 11. In: BPP C.3466: 248-250.; LABAND 1997: 353.

245 1883 elején a Briton fedélzetén megkezdte útját Zuluföld felé. Január 10-én érte el Port Durnford kikötőjét, ahol Sir Theophilus Shepstone várta, mivel az ő feladatát képezte az egykori uralkodó visszakísérése Zuluföldre.1199 Cetshwayo számára nyilvánvaló volt a követendő stratégia. Egyfelől bizonyítani akarta a brit kormányzatnak, hogy a zuluk nagy része őt támogatja. Másfelől szerette volna, ha hívei és támogatói tisztában lettek volna azokkal a különbségekkel, melyek a londoni ígéretek és a Fokföldön rákényszerített feltételek között feszültek.1200 Az elkövetkezendő napokban több ezren látogatták meg, ugyanakkor – saját családtagjait leszámítva – kevés suthu vezető érkezett üdvözlésére. Ezt a britek úgy értelmezték, hogy a visszatérő uralkodó nem élvezett általános támogatottságot.1201 Olyanok is akadtak a zulu elit sorain belül, különösen az 1879-ben kinevezett főnökök között, akik nyíltan ellenezték Cetshwayo visszatérését.1202 Míg Zibhebhu északkeleten egy kompakt, könnyen védhető területet kapott, ahol ráadásul szoros telepes kapcsolatainak köszönhetően folyamatosan ellátták őt lőfegyverekkel és lovakkal, addig Cetshwayo beékelődött két olyan terület közé, melyek mindegyikének vezetői ellenségesen figyelték minden lépését. Emberei sorában pedig óriási volt az elégedetlenség a ráerőltetett feltételek miatt. 1883. január 29-én a brit kormányzat nevében Sir Theophilus Shepstone hivatalosan is visszahelyezte őt tisztségébe. Az eseményen 5.000–6.000 zulu vett részt. Jelen voltak a királyt támogató legfontosabb vezetők, közöttük Mnyamana, Ziwedu és Ndabuko.1203 A zuluk megragadták a nyilvánosság nyújtotta lehetőséget arra, hogy hosszan tiltakozzanak sérelmeik miatt. A főnökök által elhangzott beszédek lényegét Sir Theophilus Shepstone utóbb nyolc pontban összegezte:

1. Köszönetnyilvánítás Cetshwayo hatalmának helyreállítása kapcsán. 2. A kormányzat nagyvonalúságának elismerése annak kapcsán, hogy megengedték egy háborúban fogságba esett vezető számára a visszatérést.

1199 A natali erők parancsnokának levele a dél-afrikában állomásozó brit alakulatok főparancsnokához. 1883. január 15. In: WO 32/7836.; THERON 2006: 85. 1200 Sir Theophilus Shepstone beszámolója Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére Cetshwayo hatalmának visszaállításáról. 1883. február 27. In: BPP C.3616: 42.; GUY 1994: 167. 1201 Sir Theophilus Shepstone beszámolója Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére Cetshwayo hatalmának visszaállításáról. 1883. február 27. In: BPP C.3616: 44. 1202 John Wesley Shepstone levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1883. március 13. In: BPP C.3616: 102.; GUY 1994: 171. 1203 A Cetshwayo kíséretére kijelölt brit katonai alakulat tisztinaplójának bejegyzései. 1883. január 29. In: WO 32/7836.; THEAL 1919: 6.; HEADLAM 1963: 490.

246 3. Tiltakozás a rezervátum terület fenntartása miatt. 4. Sérelmezése annak, hogy Zibhebhu önállósága megmaradt, és Zuluföld északi területének jelentős része a kezébe került. 5. Csalódottság annak kapcsán, hogy az eseményen nem jelentek meg a kinevezett főnökök, és nem számoltak be a vezetésük alatt eltelt időszak során tanúsított magatartásukról, megvalósított lépéseikről. 6. Megemlítése annak, hogy Cetshwayo elkobzott marháinak jelentős része sosem került átadásra a brit képviselők részére. 7. A királyi isigodhlóba tartozó nők sorsának felhánytorgatása. 8. Cetshwayo iránti hűségük és ragaszkodásuk kinyilvánítása.1204

Kritikai észrevételeikkel azonban nem szolgálták saját érdekeik előmozdítását. Sir Theophilus Shepstone – az események alakulásának felhasználásával – sikeresen győzte meg feletteseit arról, hogy amennyiben újból zavargások törnének ki Zuluföldön, azért az elégedetlen suthu frakció tagjai lesznek az egyedüli felelősök.1205 Cetshwayo megkezdhette újra uralmát, és első lépésként fővárosa, Ulundi újjáépítését vette tervbe. A munkában a legtöbb nagy zuluföldi csoport részt vett. Egyesek munkáskezeket biztosítottak, míg mások gabonát és marhákat küldtek. Ugyanakkor a volt kinevezett főnökök nagy része továbbra is ellenségesen viszonyult a visszatérő uralkodóhoz. Zibhebhu, Hamu és Dunn nem látogatta meg őt, s ebben követte őket a ndwandwe vezető Mgojana, valamint a mthethwák élén álló Mlandela is. Mások, mint Mfanawendlela és Ntshingwayo ugyan felkeresték, ám csak azért, hogy visszatérte feletti nemtetszésüknek adjanak hangot. Ismét mások, mint Siyunguza1206 vagy Mgitshwa el sem hagyták a délen kijelölt rezervátum területét.1207 Cetshwayo úgy gondolta, hogy veszedelmes lenne támadást intézni az őt ellenségesen kezelő vezetők ellen. Éppen ezért megelégedett azzal, hogy kérelmeket és bizonyítékokat jutatott el Londonba arra vonatkozóan, hogy milyen sokan támogatják őt Zuluföldön. Azonban még saját frakciójának sem tudott parancsolni. A qulusik irányításával

1204 Sir Theophilus Shepstone beszámolója Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére Cetshwayo hatalmának visszaállításáról. 1883. február 27. In: BPP C.3616: 53-55. 1205 Sir Theophilus Shepstone beszámolója Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére Cetshwayo hatalmának visszaállításáról. 1883. február 27. In: BPP C.3616: 58.; GUY 1994: 177. 1206 Nem volt az eredetileg kinevezett főnökök között. Bátyja, Gawozi helyét vette át annak halálát követően, 1880-ban. GUY 1994: 251. 1207 Henry Francis Fynn levele Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1883. február 15. In: BPP C.3616: 63.; GUY 1994: 183.

247 folyamatosan kisebb-nagyobb összecsapásra került sor Hamu követőivel. A telepes közvélemény mindezért egyértelműen magát Cetshwayót tartotta felelősnek. Ezzel párhuzamosan Zibhebhu területén is zavargások jelentkeztek.1208 Időközben a rezervátum területen John Shepstone igyekezett megértetni az ott élő főnökökkel a beállt változásokat. Figyelmeztette őket, hogy választaniuk kell. Amennyiben maradni kívánnak, el kell fogadniuk a brit irányítást, s meg kell fizetniük a bevezetésre kerülő kunyhóadót. Abban az esetben, ha Cetshwayót választják, akkor pedig el kell hagyniuk a rezervátum területét. A főnökök gyakorlatilag nem választottak. Továbbra is látogatásokat tettek Cetshwayónál, ám nem voltak hajlandóak elhagyni a területet. Shepstone a kialakult helyzetért egyértelműen Cetshwayót okolta.1209 Cetshwayo kérelmei és bizonyítékai kevés hatást gyakoroltak a gyarmatügyi minisztérium döntéshozóira. Annál inkább hittek a helyi brit tisztviselőknek, akik egy emberként Cetshwayóban látták a problémát, aki – legalábbis szerintük – nem volt képes belenyugodni a megváltozott hatalmi helyzetbe.1210 Csupán idő kérdése volt, hogy a szórványosan jelentkező kisebb összecsapások helyét mikor veszi át egy kiterjedt erőszakhullám. Zibhebhu összegyűjtötte saját mandhlakazi frakciójának harcosait kraalja közelében és példát véve a rezervátum területeken folytatott politikáról, ő is jelezte a területén élő suthu párti zuluknak, hogy csak akkor tűri meg őket a jövőben, ha mindenben követik utasításait és elismerik főségét. Időközben – a problémák diplomácia útján történő rendezése érdekében – kérvényezte, hogy az ő területére is küldjön a brit kormányzat egy biztost, ám erre sem akkor sem később nem került sor. Március 23-ától kezdődően akaratának erővel igyekezett érvényt szerezni.1211 Ennek hatására a suthukhoz tartozó gazinik és butelezik, valamint egyéb, a suthu frakciót támogató erők ellene vonultak. Becslések szerint a létszámuk elérte az 5.000 főt. Zibhebhu kénytelen volt ideiglenesen meghátrálni, miközben a suthu harcosok kraaljait pusztították.

1208 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Henry Francis Fynn helybenlakó biztoshoz. 1883. március 17. In: BPP C.3616:84.; Henry Francis Fynn helybenlakó biztos levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1883. február 22. In: BPP C.3616:76.; Henry Francis Fynn jelentése Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1883. április 8. In: BPP C.3705: 1.; GUY 1994: 185. 1209 John Wesley Shepstone levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1883. március 15. In: BPP C.3616: 97-98.; GUY 1994: 187. 1210 GUY 1994: 189. 1211 Voltak, akik békésen engedelmeskedtek utasításának, s mivel nem kívánták elfogadni főnöki hatalmát, a legközelebbi suthu párti vezető, Somkhele területére telepedtek át. Ufatu és Masuku, Zibhebhu követeinek jelentése. 1883. március 10. In: BPP C.3616: 88.; Henry Francis Fynn helybenlakó biztos levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1883. február 15. In: BPP C.3616: 67.; Lord Derby gyarmatügyi miniszter levele Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1883. április 23. In: BPP C.3616: 110.; Thomas Edwin Peachey tanúvallomása. 1883. április 27. In: BPP C.3705: 64.; Mpatshana kaSodondo közlése. 1912. május 26. In: STUART 1982: 309.; LABAND 1997: 357.

248 Azonban március 30-án üldözői ellen fordult, és a Msebe völgyében csapdát állított számukra. Meglepetés támadása olyan jól sikerült, hogy megfutamodásra kényszerítette ellenségeit. A fejvesztett menekülésben legalább 4.000 suthu harcos vesztette életét.1212 James Young Gibson állítása szerint a zuluk egyetlen korábbi ütközet során sem vesztettek ennyi embert egyszerre.1213 Zibhebhu győzelmén felbátorodva Hamu is támadásba lendült, és a madhlakazi haderővel egyesülve fosztogatni kezdték a suthu frakcióhoz tartozó kraalokat a térségben.1214 Április közepén megismételték akciójukat, s ennek során Ulundit is megközelítették néhány kilométerre. A vereség teljes mértékben demoralizálta a suthu harcosokat, valamint vezetőik hadászati képességei is erősen megkérdőjeleződtek.1215 Mindezek ellenére a suthu vezetők újabb hadjáratot terveztek. Elsőként Hamut kívánták legyőzni, hogy ezt követően immáron hátországi fenyegettetés nélkül támadhassák meg Zibhebhut. Május elején indított támadásuk hatására Hamu és emberei visszavonultak erődítményeikbe, azonban ezekből nem sikerült kiűzni őket. Ugyan a suthuk végigrabolták Hamu kraaljait, ám az ő emberei is ki-kitörtek megerősített rejtekhelyeikről, így tulajdonképpen patthelyzet alakult ki.1216 Cetshwayo május és június folyamán igyekezett minél több támogatót maga köré gyűjteni, s ezt meglehetősen eredményesen tette. A rezervátum területről is sokan csatlakoztak hozzá. John Shepstone-t időközben Melmoth Osborn váltotta a terület élén, aki erélyesen igyekezett fellépni az ilyen északra vonuló zulukkal szemben: bírságokkal fenyegette őket, valamint felszólította családjaikat, hogy hagyják el a rezervátum területét.1217 A suthuk képtelenek voltak egy Zibhebhuhoz hasonló karizmatikus katonai vezetőt csapataik élére állítani, akiben teljes mértékben megbíztak volna, s akinek feltétel nélkül engedelmeskedtek volna a frakciót támogató harcosok. Cetshwayónak a fővárosban kellett

1212 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1883. április 9. In: BPP C.3616: 135-136.; Nsaba, Zibhebhu követének beszámolója az eseményekről Melmoth Osborn számára. 1883. április 10. In: BPP C.3705: 3.; LABAND 2007: 693. 1213 GIBSON 1911: 243. 1214 Henry Francis Fynn helybenlakó biztos levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1883. április 6. In: BPP C.3705: 7. 1215 Umzungulu és Umgoqo, Cetshwayo követeinek beszámolója Melmoth Osborn részére. 1883. április 23. In: BPP C.3705: 48-49.; LABAND 1997: 359. 1216 Sir Henry Bulwer natali kormányzó üzenete Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1883. április 19. In: BPP C.3705: 1.; Henry Francis Fynn helybenlakó biztos levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1883. június 3. In: BPP C.3864: 10-11.; Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1883. június 11. In: BPP C.3705: 111-112. 1217 Melmoth Osborn levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1883. április 12. In: BPP C.3705: 10- 11.; Melmoth Osborn levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1883. április 13. In: BPP C.3705: 12.

249 maradnia, hogy élénkítse a morált, valamint tovább folytassa zuluföldi támogatóinak mozgósítását. Bulwer a zavargások csillapításának érdekében Henrique Shepstone-t küldte a helyszínre, hogy közvetítőként lépjen fel a harcban álló felek között, ám békéltető missziója eredménytelenül zárult.1218 Bulwer attól tartott, ha Cetshwayo sikeresen legyőzi ellenfeleit északon, akkor a déli rezervátumterület ellen fordul. Londontól kérte annak engedélyezését, hogy direktebb kontroll alá vonja a területet, ám erre nem kapott felhatalmazást. Lord Derby gyarmatügyi miniszter csupán ahhoz járult hozzá, hogy Natal északi határára csapatokat vezényeljen, ám a katonák nem léphettek a rezervátum területére.1219 Júniusban a Hamuval harcban álló alakulatok tehermentesítése érdekében Dabulamanzi három amabuthót vitt magával Ulundiból, hogy megütközzön Zibhebhu erőivel, ám olyan alacsony volt a harci morál, hogy a harcosok megtagadták az engedelmességet, s nem voltak hajlandóak harcba bocsátkozni a mandhlakazi vezetővel. Július elején a suthu erők felhagytak Hamu erődítményeinek ostromával is.1220 Zibhebhu elérkezettnek érezte az időt arra, hogy átvegye a kezdeményezést. 3.000 harcost gyűjtött maga köré, hogy támadásba lendüljön. Készülődéséről Cetshwayo is értesült, ám tanácsadóival egyetemben úgy vélte, hogy Zibhebhu célpontja Ndabuko és Mnyamana lesz, így különösebb védelmi lépéseket nem tettek.1221 Számításaikkal ellentétben július 20-án a mandhlakazi erők az éj leple alatt 50 kilométert meneteltek, s hajnalra elérték Ulundit. Az épp ébredező suthu erők csupán minimális ellenállást tudtak kifejteni. Az ütközetet követően Zibhebhu felégette az újjáépített települést. Cetshwayónak sikerült a rezervátum területére menekülnie. Ugyanígy el tudott menekülni a helyszínről fia Dinuzulu, illetve Dabulamanzi is. Hiába igyekezett jelentős méretű haderejével északról a helyszínre érkezni Ndabuko, Ulundi közelébe érve már csupán a vereségről értesülhetett, így fordulhatott vissza eredménytelenül.

1218 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszterhez. 1883. május 5. In: BPP C.3705: 51; GUY 1994: 196. 1219 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszterhez. 1883. május 21. In: BPP C.3705: 84.; Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1883. július 9. In: BPP C.3864: 48.; Lord Derby gyarmatügyi miniszter levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1883. július 12. In: BPP C.3705: 115. 1220 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszterhez. 1883. július 16. In: BPP C.3864: 51.; 1221 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszterhez. 1883. július 30. In: BPP C.3864: 60.; LABAND 1997: 360.

250 A suthu frakció számára a legnagyobb csapást nem az emberveszteség jelentette, hanem az, hogy a frakció vezetőinek jelentős részét megölték az összecsapás során. A helyszínen tartózkodó Fynn listáján 59 magas rangú zulu vezető szerepelt.1222 1879 nem jelentette a hagyományos zulu rendszer végleges megingását, mivel a zulu elit tagjainak jelentős része életben maradt. Zibhebhu Ulundi elleni támadása azonban bevégezte azt a munkát, amit a britek a háború alatt, 1879-ben megkezdtek.1223 Zibhebhu magával hurcolta Cetshwayo isigodhlójának tagjait, köztük az uralkodó hat leány gyermekét, valamint Cetshwayo féltestvérét, Sithekut. A királyi család ily módon magával hurcolt tagjait Fynn erélyes fellépésére később elengedte.1224 Ezt követően Zibhebhu impije a suthu frakció tagjait próbálta kiszorítani a Fekete- Umfolozitól északra fekvő területekről. Emellett kiterjesztette portyázásait is, melyek déli irányban egészen a rezervátum határáig elértek.1225 A suthuk minden fronton visszaszorulóban voltak. A zavaros helyzetet kihasználva Transvaal területéről búrok érkeztek Zuluföld északi részére, ahol az elhagyott kraalokból gabonát zsákmányoltak és többen közülük zuluföldi határ menti területekre áramoltak a tartós letelepedés szándékával.1226 Cetshwayo eleinte a Nkandla erdőségben lelt menedéket, ahonnan üzeneteket küldött mind támogatóinak, mind a brit hatóságoknak. Osborn válaszaiban arra buzdította, hogy menjen Eshowéba, mivel csak ott garantálhatják biztonságát.1227 Cetshwayo bizalmas üzenetében arra kérte Osbornt, hogy a britek nevében vegye át területei irányítását, s kormányozza azt oly módon, ahogyan a rezervátum területet, majd október 15-én Henry Francis Fynn kísérete mellett a brit biztos védelmébe helyezte magát.1228 Bár sokan követelték a brit

1222 Henry Francis Fynn beszámolója Sir Henry Bulwer natali kormányzó számára. 1883. augusztus 23. In: BPP C.3864: 151-156.; Ndabazezwe kaMfuleni közlése. 1921. június 23. In: STUART 1986: 185-186. 1223 LABAND 1997: 363. 1224 Henry Francis Fynn levele Sir Henry Bulwer natali kormányzó számára. 1883. augusztus 27. In: BPP C.3864: 158. 1225 STAPLETON 2010: 84.; GUY 1994: 204. 1226 Henry Francis Fynn levele Sir Henry Bulwer natali kormányzó számára. 1883. szeptember 11. In: BPP C.3864: 180.; Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1883. október 6. In: BPP C.3864: 204-205.; Henry Francis Fynn levele Sir Henry Bulwer natali kormányzó számára. 1883. december 26. In: BPP C.3864: 315. 1227 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1883. augusztus 13. BPP C.3864: 89.; Melmoth Osborn válasza Cetshwayo követeinek, Umlambónak és Sibatyának. 1883. szeptember 22. In: BPP C.3864: 196.; Ndabazezwe kaMfuleni közlése. 1921. június 24. In: STUART 1986: 186-187. 1228 Erre bíztatta Melmoth Osborn mellett Henry Francis Fynn is. Sir Henry Bulwer natali kormányzó telegráf üzenete Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1883. október 17. In: BPP C.3864: 172-173.; Cetshwayo üzenete Melmoth Osborn részére. 1883. szeptember 22. In: BPP C.3864: 198.; PRIDMORE 2004: 143.

251 kormány érdemi beavatkozását, a liberális vezetés erre továbbra sem mutatott hajlandóságot.1229 Bulwer megkísérelt a kialakult helyzetre megoldást találni. Cetshwayót csak brit segítséggel lehetett volna trónjára visszaültetni, azonban erre nem kívántak pénzt és energiát áldozni. Zibhebhut sem lehetett uralkodónak kikiáltani a hatalmas létsázmú suthu frakció miatt. A legjobb megoldásnak azt tartotta volna, ha a rezervátum területét kiterjesztették volna a korábban Cetshwayónak juttatott területekre is, ám erről a megoldásról sejtette, hogy nem fog London jóváhagyásával találkozni. Így az egyetlen járható útnak az tűnt, ha Zibhebhu a már kezében tartott északi területeket megtarthatja, míg Zuluföld maradék részén apja helyett a 15 éves Dinuzulut kiáltják ki vezetőnek, és kiskorúsága idejére régensként megbízható indunák kormányoznak helyette. Azt mindenképpen szükségesnek tartotta, hogy Cetshwayo ismét eltávolításra kerüljön Zuluföldről.1230 Utóbbira végül nem került sor, mivel Cetshwayo 1884. február 8-án Gqikazi kraalban életét vesztette. A hivatalos jelentés szerint halála természetes módon következett be.1231 Azonban sokan a mai napig vallják, hogy méreg végzett vele.1232 Elhunytával a zulu királyság esetleges újjáélesztésének álma végképp szertefoszlott.1233

4. Dinuzulu és a zuluföldi polgárháború

Cetshwayo halálát követően Ndabuko, Dabulamanzi és más suthu vezetők felkeresték Osbornt, s jelezték neki, hogy az elhunyt uralkodó végakarata az volt, helyét fia, Dinuzulu

1229 Cetshwayo üzenete Melmoth Osborn részére. 1883. szeptember 22. In: BPP C.3864: 198.; GUY 1994: 207.; EDGECOMBE 1980: 28. 1230 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszterhez. 1883. november 16. In: BPP C.3864: 223-224.; Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszterhez. 1883. november 26. In: BPP C.3864: 277; 282.; Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszterhez. 1883. november 30. In: BPP C.3864: 284-286. 1231 Londoni útja előtt Cetshwayo orvosi vizsgálaton esett át, s ennek során szívgyengeséget állapítottak meg nála. Ez alátámasztani látszik azt az állítást, miszerint szívroham végzett vele. Sir Hercules Robinson fokföldi kormányzó telegráf üzenete Lord Kimberley gyarmatügyi miniszter részére. 1882. március 11. In: BPP C.3247: 22.; Melmoth Osborn üzenete Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1884. február 8. In: C.4037: 42.; Harvie Scott rangidős katonai sebész jelentése. 1884. február 8. In: BPP C.4037: 47-48. 1232 Sir Henry Bulwer szerette volna a halál okát kideríteni, ám Cetshwayo testének alaposabb vizsgálatához testvérei nem járultak hozzá. Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1884. február 12. In: C.4037:41.; Socwatsha kaPapu közlése. 1913. október 26. In: STUART 2014: 98. 1233 Dinuzulu nem nemesi származású feleségtől született gyermeke volt Cetshwayónak, ezért sokan a zuluk közül nem ismerték el uralmát, emellett hivatalosan a britek sem nevezték ki uralkodónak sohasem. LABAND 1997: 367.; SAMUELSON 1929: 116, 120-122.

252 vegye át.1234 Bulwer ezzel kapcsolatban vizsgálatot rendelt el, mely azt mutatta, hogy az állítás nem feltétlenül állta meg a helyét. Valószínűleg az uralkodó nem tett ilyen kijelentést, csupán a suthu vezetők kívánták Cetshwayo fiára alapozva egyben tartani a frakciót.1235 Időközben az Ulundi mellett elesett suthu főnökök helyeit a fiatalabb generáció tagjai – mint például Mehlokazulu – töltötték be, akik kockázatos vállalkozásba kezdtek. Szemben Mnyamanával és az idősebb zulu vezetőkkel, akik továbbra is reménykedtek abban, hogy egyezkedés útján is békét lehet teremteni, ők inkább a transvaali búrokkal kezdtek tárgyalásokat, hogy az ő segítségükkel vágjanak vissza Hamunak és Zibhebhunak, illetve ültessék trónra Dinuzulut. Megállapodásra is jutottak Conraad Meyerrel és Jacobus van Stadennel, akik rövid időn belül több mint 300 fegyverest toboroztak.1236 Április végén lépték át a búr telepesek a zulu határt. Erről értesülve Hamu és Zibhebhu emberei visszavonultak természetes erődjeikbe. Május 21-én Dinuzulut a búrok kikiáltották Zuluföld uralkodójának, majd két nappal később szerződést kötöttek vele, melyben vállalták Észak-Zuluföld pacifikálását, cserébe pedig egy előre nem definiált méretű terület átadását kérték, melyen új, független búr köztársaságot alapíthatnak a jövőben.1237 A határok pontosabb kijelölésére búr szemtanúk beszámolója alapján ekkor azért nem került sor, mert várták a brit kormányzat esetleges ellenlépéseit.1238 Sir Henry Bulwer kormányzó egy későbbi értékelésében pedig úgy látta, hogy a területről való pontosabb megállapodás egyik félnek sem állt ekkor érdekében, mivel mindkét oldal tisztában volt azzal, hogy nehéz lesz az álláspontokat közelíteni. Így inkább nem definiálták előre a pontosan átadandó terület nagyságát, mivel ez akár meg is hiúsíthatta volna a teljes együttműködést.1239 Időközben üzenetet küldtek Zibhebhu számára, melyben jelezték, hogy Dinuzulut tekintik a terület jogos uralkodójának, s amennyiben nem

1234 Melmoth Osborn jelentése Sir Henry Bulwer natali kormányzó számára. 1884. február 12. In: BPP C.4037: 50. 1235 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszterhez. 1884. március 17. In: BPP C.4037: 69.; MORRISSEY 2015: 126. 1236 Sir Henry Bulwer memoranduma szerint a búrokkal való egyezkedések még Cetshwayo halála előtt megindultak. Ugyanerről számol be levelében Thomas B. Jenkinson misszionárius is. Sir Henry Bulwer memoranduma. 1886. január 6. In: CO/879/23/11: 10.; Edward Fairfield memoranduma. 1886. január. In: CO 879/23/8: 11.; JENKINSON 1884: 260-261.; GUY 1994: 222.; LABAND 1997: 370-371. 1237 Sir Henry Bulwer natali kormányzó telegráf üzenete Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1884. május 28. In: BPP C.4191: 8.; Andries L. Pretorius helyi elöljáró levele Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1884. május 25. In: BPP C.4191: 80-81.; GUY 1994: 224. 1238 Henry Francis Fynn Umsinga körzet helybenlakó biztosának jelentése a natali kormányzat részére. 1884. május 30. In: BPP C.4191: 94. 1239 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1884. július 22. In: BPP C.4214: 16.

253 hajlandó behódolni, akkor számíthat támadásukra. Zibhebhu azonban eltökélten védte függetlenségét, így a fenti lépésre nem volt hajlandó.1240 Zibhebhu hiába kérvényezte a britek segítségét, Bulwer kezét megkötötte a Gladstone- kormány makacs be nem avatkozási politikája. Lord Derby gyarmatügyi miniszter május 17-én arról tájékoztatta a natali kormányzót, hogy a kormány készen áll ugyan a rezervátumterület megvédésére – amennyiben ez szükségessé válna – ám nem engedélyezi a beavatkozást Zuluföld északi térségében.1241 A suthu frakció tagjai egyre bátrabban és kezdeményezőbben léptek fel délebbre is. Dabulamanzi 2.000 harcost toborzott a Nkandla erdőben. Ennek hallatán Osborn ellene vonult, de a zulu vezető elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy május 10-én megtámadja a brit biztos táborát. Osborn emberei azonban visszaverték támadását. A támadás hatására Natal területéről reguláris katonai alakulatok érkeztek és állomásoztak Eshowe mellett. Jelenlétük biztosította, hogy a rezervátum területén nem került sor újabb nyílt szervezkedésre.1242 A toborzott búrokkal kiegészült suthu harcosok Zibhebhu ellen vonultak, aki 3.000 emberével elhagyta Bangonomo nevű kraalját, és a Mkuze folyó partján, egy sokkal jobban védhető pozíciót foglalt el. Június 4-én velük szemben 6.000 suthu harcos és 200 búr fegyveres foglalt állást. A másnap kibontakozó csata során a mandhlakazik ugyan megfutamították a suthukat, ám a búrok sortüzei végül eldöntötték az ütközet kimenetelét. Zibhebhu menekülésre kényszerült. A búrok és zulu szövetségeseik győzelmüket követően a marhák, nők és gyermekek hadizsákmányként való összegyűjtésén fáradoztak.1243 Szeptemberben a vesztes mandhlakazi frakció maradékai – több mint 5.000 ember – a rezervátum területén leltek menedékre.1244 Az északi káosz elől menekülve egyre többen kerestek menedéket maguknak a rezervátum területén. Az 1880-as évek közepére az 1879-ben kinevezett 13 főnök közül már 8 itt élt.

1240 Zibhebhu üzenete Melmoth Osborn részére. 1884. május 19. In: BPP C.4191: 70. 1241 Sir Henry Bulwer natali kormányzó telegráf üzenete Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1884. május 8. In: BPP C.4037: 90.; Lord Derby gyarmatügyi miniszter telegráf üzenete Sir Henry Bulwer natali kormányzóhoz. 1884. május 17. In: BPP C.4037: 118. 1242 Sir Henry Bulwer natali kormányzó telegráf üzenete Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1884. május 11. In: BPP C.4037: 91.; Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1884. május 24. In: BPP C.4191: 1.; Melmoth Osborn telegráf üzenete Sir Henry Bulwer natali kormányzó részére. 1884. május 10. In: BPP C.4191: 31-32.; Mlokotwa kaMpumela közlése. 1908. november 3. In: STUART 1982: 235.; LABAND 1997: 370. 1243 Zibhebhu beszámolója az eseményekről Melmoth Osborn részére. 1884. június 13. In: BPP C.4191: 108- 109. 1244 Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1884. szeptember 15. In: BPP C.4214: 96.; Sir Leicester Smyth altábornagy, a Dél-Afrikában állomásozó brit erők főparancsnokának levele Lord Hartington hadügyminiszter részére. 1884. szeptember 19. In: BPP C.4274: 16.

254 Mint láthattuk, Natalhoz hasonlóan bevezették a kunyhóadót. Többek között ennek köszönhetően is a rezervátum lakói közül egyre többen utaztak Natalba munkalehetőséget keresve. A kormányzati jövedelmek nem csupán azt tették lehetővé, hogy az adminisztráció költségeit fedezni tudták a helyi bevételekből, hanem Osborn még némi többletet is fel tudott mutatni. Bár a rendszer bizonyos mértékig autokrata volt, ám legalább stabilitást biztosított az északi területek bizonytalanságával szemben.1245 Zibhebhu elűzését követően mind nagyobb számban áramoltak az északi területekre búr farmerek, s rövidesen közel 800-an követeltek földterületeket, holott a harcokban csupán a töredékük vett részt. 1884. augusztus 16-án Dinuzulu összesen 1.084.000 hektár területről volt kénytelen lemondani a búrok javára. Emellett el kellett ismernie megmaradt területei fölött az új búr köztársaság gyámkodását. Az új államalakulat első elnöke ideiglenes jelleggel a hadjáratot vezető Lukas Johannes Meyer lett.1246 Szinte azonnal megindult a létesítendő farmok határainak kijelölése, és a földmérők 1885 elejére elérték az Indiai- óceánt. 1885. október 26-án pedig proklamálták új köztársaságuk határait.1247 London figyelmeztette a búrokat, hogy nagyméretű földigényeik – a rezervátumterülettől északra eső zulu fennhatóságú földek 5/6-od részére formáltak igényt – sértik a brit érdekeket a térségben. Különösen a St. Lucia-öböl iránt támasztott búr igények miatt tiltakoztak.1248 Bulwer folyamatosan aktív beavatkozást sürgetett, s ebben a törekvésében a natali törvényhozó tanács is támogatta.1249 Mikor 1885-ben mandátuma lejárt és visszatért Angliába, akkor azt javasolta, hogy utóda egyből kezdjen tárgyalásokat az új köztársaság képviselőivel.1250 A londoni kormányzat részéről azonban továbbra sem mutatkozott igazi

1245 GUY 1994: 232. 1246 Dinuzulu proklamációja. 1884. augusztus 16. In: BPP C.4214: 69.; Az új köztársaság első proklamációja. 1884. augusztus 16. In: BPP C.4214: 84-85.; Az új köztársaság proklamációja arról, hogy Zuluföldet védnökségük alá helyezik. 1884. augusztus 16. In: BPP C.4274: 15. 1247 A köztársaság elnevezése is egyszerűen Nieuwe Republiek, azaz Új Köztársaság volt. Székhelyévé Vryheid vált. Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1884. október 14. In: BPP C.4274: 29.; Sir Henry Bulwer natali kormányzó levele Lord Derby gyarmatügyi miniszter részére. 1885. január 5. In: BPP C.4587: 3.; Sir Charles Mitchell natali megbízott kormányzó telegráf üzenete Frederick Stanley gyarmatügyi miniszterhez. 1885. december 26. In: BPP C.4645: 71.; Az új búr köztársaság proklamációja határairól. 1885. október 26. In: BPP C.4645: 76. 1248 Lord Derby gyarmatügyi miniszter levele Sir Hercules Robinson fokföldi kormányzó részére. 1885. május 14. In: BPP C.4587: 76.; Sir Charles Mitchell megbízott natali kormányzó telegráf üzenete Frederick Stanley gyarmatügyi miniszter részére. 1885. december 26. In: BPP C.4645: 71.; Frederick Stanley gyarmatügyi miniszter telegráf üzenete Sir Charles Mitchell megbízott natali kormányzóhoz. 1886. január 4. In: BPP C.4645: 71. 1249 Sir Henry Bulwer telegráf üzenete Frederick Stanley gyarmatügyi miniszter részére. 1885. július 20. In: BPP C.4587: 109. 1250 Sir Henry Bulwer volt natali kormányzó memoranduma a zuluföldi helyzetről. 1886. január 6. In: BPP C.4913: 10; 13.; Sir Henry Bulwer újabb memoranduma a zuluföldi helyzetről. 1886. január 14. In: CO 879/23/12: 2-3.

255 hajlandóság aktívabb fellépésre, holott maga Dinuzulu is kérvényezte a brit beavatkozást.1251 A politikai légkör csak akkor változott, mikor Gladstone liberális kormányát 1886 augusztusában Lord Salisbury konzervatív kabinetje követte. A Bulwert váltó Sir Arthur Havelock már megérkezésétől fogva arra törekedett, hogy megegyezésre jusson az új köztársasággal.1252 Erre végül – elhúzódó tárgyalásokat követően – 1886. október 22-én került sor. A búrok lemondtak az általuk igényelt területek egy részéről, valamint a Dinuzulu irányította zulu terület feletti gyámkodásukról. Emellett ígéretet tettek arra, hogy a köztársaság területén a Cetshwayo vagy elődei által adományozott földeket a misszionáriusok számára visszajuttatják. Cserébe a brit kormányzat hivatalosan elismerte új köztársaságukat.1253 Az új határvonal kijelölésére Melmoth Osborn elnöklete mellett, közös brit-búr-zulu bizottság közreműködésével került sor 1886 decembere és 1887 januárja között.1254 Bár a britek és búrok között létrejött megállapodást a zulu vezetők ellenezték, a londoni kormányzat véglegesnek tekintette azt.1255 A további búr területszerzések meggátlása érdekében 1887. május 19-én a rezervátumterületet egyesítették a még független, Dinuzulu irányítása alatt álló területekkel. Így jött létre Brit Zuluföld.1256 Ennek élére kormányzóként a mindenkori natali kormányzó került.1257 Az adminisztráció kiépítésére gazdaságos keretek között törekedtek, így csak a legszükségesebb tisztségeket töltötték be. A kinevezések kapcsán elsősorban a Natal területén már bevált polgári tisztviselők szűk körére támaszkodtak.1258

1251 Dinuzulu üzenete a natali kormányzó részére. 1886. április 5. In: BPP C.4913: 55. 1252 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Granville gyarmatügyi miniszter részére. 1886. április 11. In: BPP C.4913: 49-50. 1253 Sir Arthur Havelock natali kormányzó megállapodása az Új Köztársaság küldötteivel. 1886. október 22. In: BPP C.4980: 60-62.; Edward Stanhope gyarmatügyi miniszter telegráf üzenete Sir Arthur Havelock natali kormányzó részére. 1886. november 2. In: BPP C.4980: 36. 1254 Az eseményekről részletesen beszámol a bizottság hivatalos naplója. BPP C.5143: 11-25.; NICHOLLS 1995: 45. 1255 Sir Arthur Havelock natali kormányzó telegráf üzenete Edward Stanhope gyarmatügyi miniszter részére. 1887. január 8. In: BPP C.4980:150.; Edward Stanhope gyarmatügyi miniszter válaszüzenete Sir Arthur Havelock natali kormányzó részére. 1887. január 12. In: BPP C.4980: 150. 1256 Az ekkor létrejött állapotokat a 6. számú térképmelléklet szemlélteti. 1257 Dinuzulu és Ndabuko ugyan szerettek volna további tárgyalásokat a fejlemények kapcsán, azonban a főnökök többsége támogatta a brit uralom alá kerülést. Sir Arthur Havelock natali kormányzó telegráf üzenete Sir Henry Holland gyarmatügyi miniszter részére. 1887. február 14. In: BPP C.4980: 190.; Sir Arthur Havelock natali kormányzó telegráf üzenete Sir Henry Holland gyarmatügyi miniszter részére. 1887. május 14. In: BPP C.5143: 41.; Sir Arthur Havelock natali kormányzó uralkodói kinevezési okmánya. 1887. május 19. In: BPP C.5143: 42. 1258 Uralkodói kinevezési okmány a natali kormányzó részére. 1887. május 19. In: BPP C.5143: 42.; LABAND 1981: 62.; WARHURST 2001: 98.

256 Élére helybenlakó biztosként és legfőbb elöljáróként június 21-én Melmoth Osborn került kinevezésre.1259 Osborn a terület biztosítása érdekében zuluföldi rendőrséget szervezhetett helyi afrikaiakból toborozva az állományt. Az alakulat élére George Mansel parancsnok került.1260 Az egyes kerületek élére olyan elöljárókat igyekeztek választani, akik komoly adminisztrációs tapasztalatokkal rendelkeztek, voltak katonai tapasztalataik is és folyékonyan beszélték a zulu nyelvet.1261 Ugyanakkor pontosan abból fakadóan, hogy kipróbált, tapasztalt natali hivatalnokok voltak, egytől-egyig Sir Theophilus Shepstone nézeteit vallották, és az ő natali „bennszülött” politikáját kívánták mielőbb meghonosítani Zuluföld területén is. Ehhez Havelock is támogatását adta, hiszen maga is teljes mértékben Shepstone befolyása alá került „bennszülött” ügyeket illetően.1262 Shepstone maga úgy gondolta, hogy az új rendszerre a legnagyobb fenyegetést az egykori királyi család tagjai fogják jelenteni. Ezért javasolta, hogy a brit tisztviselők munkájuk során támaszkodjanak azokra a főnökökre, akik a brit győzelemnek köszönhették felemelkedésüket, s akik semmilyen módon sem voltak az egykori királyi család lekötelezettjei. Úgy gondolta, rájuk támaszkodva megfelelő módon ellenőrzés alatt lehet majd tartani Cetshwayo rokonságának esetleges ellenséges akcióit. A kezdetben bevezetett szabályozások is az ő hatását mutatják, melyek egyértelműen az indirekt kormányzás eszköztárára épültek.1263 A kunyhóadó beszedését kiterjesztették a rezervátumterületekről egész Zuluföldre. Mértékét egységesen éves szinten kunyhónként 14 shillingben állapították meg. További 14 shillinget kellett fizetni minden feleség után, valamint olyan kunyhó után, melyben nőtlen férfi lakott. Az adó begyűjtésére első alkalommal 1888. június 1-jén került sor. 1889 májusáig az így befolyt adóösszeg megközelítette a 32.600 fontot. Ez az időszak teljes bevételének körülbelül kétharmad részét jelentette.1264

1259 Melmoth Osborn kinevezési okmánya. 1887. június 21. In: BPP C.5331: 1-2.; GUY 1994: 237. 1260 Mansel alatt előbb kettő, majd három kisegítő tiszt szolgált. John Henry Osbornnal és C. E. Pierce hadnaggyal már korábban is együtt dolgozott, őket egészítette ki Maurice James Hime kinevezése. LABAND 1981: 70. 1261 Eshowe körzet élére Charles James Renault Saunders, Nkandla körzetbe Andries Pretorius, Nqutu körzetbe Alexander Chalmers McKean őrnagy, Alsó-Umfolozi körzetbe Arthur Jesse Shepstone, Entonjaneni körzetbe John Locke Knight és Ndwandwe körzetbe Richard Hallowes Addison került kinevezésre. Melmoth Osborn beszámolója Sir Arthur Havelock natali kormányzó részére. 1887. július 16. In: BPP C.5331: 21-22.; LABAND 1997: 380. 1262 LABAND 1997: 381. 1263 LABAND 1981: 65. 1264 Kimutatás a zuluföldi kormányzat 1887. május 14. és 1889. június 1. közötti bevételeiről. In: BPP 347.

257 A zuluk általános szabályként nem birtokolhattak lőfegyvereket, hacsak a körzeti elöljáró írásos engedélyével nem rendelkeztek.1265 Mozgásukat is jelentős mértékben korlátozták. Engedélyt kellett kérniük Zuluföld elhagyásához az elöljárótól, és visszatérésükről jelentést kellett tenniük. Ez a megkötés különösen súlyosan nehezedett azokra, akiket az új búr köztársaság mesterséges határai elvágtak családjaiktól, rokonaiktól.1266 Az 1887. évi II. számú proklamáció néhány apróbb eltéréstől eltekintve Zuluföldön is bevezette a natali joggyakorlatot.1267 Dinuzulu az új rendszerrel szembeni elégedetlenségének az által kívánt hangot adni, hogy a számára megállapított tiszteletdíjat 1887. augusztus 4-én nem fogadta el. Bár sokan követték a suthu vezetők közül, Mnyamana – belefáradva az elmúlt évek harcaiba – hajlandónak mutatkozott az összeg elfogadására. Lépésének hatására a butelezik és suthuk között egyre inkább kiéleződött a viszony, s mindkét fél fiatal harcosai fegyverkezni kezdtek a hónap közepén, ám tényleges fegyveres összetűzésre nem került sor.1268 A kialakult helyzet közepette Dinuzulu megkísérelt áttelepülni a búr köztársaság területére, ám a búrok gyanakvással fogadták, és a britek haragját sem szerették volna magukra vonni, így augusztus végén kénytelen volt visszatérni Zuluföldre.1269 Osborn szeptember 3-ára maga elé idézte a suthu frakció vezetőit. Hívásának Dinuzulun és Ndabukón kívül mindenki engedelmeskedett. Osborn engedetlensége miatt megbírságolta Dinuzulut, aki azonban nem volt hajlandó a kirótt büntetést megfizetni. Ennek hatására szeptember 8-án arra utasította Addisont, hogy rendőrségi csapata élén erőszakkal hajtsa be a büntetésként kiszabott marhákat. Időközben Dinuzulu védelmére 1.500 harcos gyűlt össze, és mivel az ifjú zulu vezető nem volt hajlandó személyesen tárgyalni, így a túlerő láttán Addison kénytelen volt visszavonulni. Osborn hiába idézte meg újból a zulu főnököt, lépésével nem ért el eredményt.1270

1265 Törvények és szabályozások Zuluföld kormányzására: 69. paragrafus. 1887. június 21. In: BPP C.5331: 11. 1266 Törvények és szabályozások Zuluföld kormányzására: 47-48. paragrafusok. 1887. június 21. In: BPP C.5331: 9. 1267 Törvények és szabályozások Zuluföld kormányzására: Preambulum. 1887. június 21. In: BPP C.5331: 3.; MORRELL 1996: 51. 1268 A korábban szövetséges két csoport között ezt követően a viszály több mint három évtizeden keresztül fennállt. COPE 1993: 4.; LABAND 1997: 384. 1269 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Sir Henry Holland gyarmatügyi miniszterhez. 1887. augusztus 31. In: BPP C.5331: 33.; Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Sir Henry Holland gyarmatügyi miniszterhez. 1887. szeptember 7. In: BPP C.5331: 34. 1270 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Sir Henry Holland gyarmatügyi miniszterhez. 1887. szeptember 14. In: BPP C.5331: 34-35.; LABAND 1997: 385.

258 Havelock úgy látta, az elégedetlen suthu vezetők megfékezésére csupán két lehetőség áll rendelkezésére. Vagy a helyszínre küld natali katonai alakulatokat, vagy a suthu frakció ellensúlyozása érdekében visszaengedi Zuluföldre Zibhebhut és mandhlakazi követőit. Hosszas habozást követően – elsősorban Sir Theophilus Shepstone bíztatására – végül az utóbbi lehetőség mellett döntött, miután Sir Henry Holland gyarmatügyi miniszter szabad kezet adott neki az ügy kapcsán.1271 1887 novemberében a kormányzó személyesen jelentette be Eshowéban, hogy a brit kormányzat döntése alapján Zibhebhu visszatérhet régi lakóhelyére. Emellett korábbi engedetlenségükért a személyesen jelenlévő Ndabukót és Dinuzulut 50-50 marha bírság megfizetésére kötelezte.1272 700 embere élén Zibhebhu november 25-én indult el régi területe felé. Útján elkísérte F. Galloway, hogy felügyelje visszatelepedésük zökkenőmentes voltát.1273 A lépés azonban csupán újabb erőszakhullámhoz vezetett. A korábbi mandhlakazi területekről Zibhebhu erőszakkal kezdte elűzni a suthu frakció tagjait.1274 A viszály rendezése érdekében Havelock kormányzó 1888. január 12-én arra utasította Addisont, hogy Zibhebhu számára csupán a feltétlenül szükséges minimális területet biztosítsa, és lehetőleg minél több suthu frakciót képviselő zulunak engedélyezzék az így kijelölt területen maradást, amennyiben hajlandóak engedelmeskedni az új vezetőnek.1275 Addison január 27-én jelölte ki Zibhebhu területének határait, melyeket meglehetősen Zibhebhunak kedvező módon állapított meg. A kijelölt terület déli határát a Fekete- Umfolozi folyó képezte, míg keleten egészen a St. Lucia-tóig nyúlt. Annak érdekében, hogy a két frakció közti ellenségeskedéseknek elejét vegye, megkezdte a suthu támogatók kitelepítését Zibhebhu területéről. Ezzel azonban Dinuzulu és támogatóinak elégedetlenségét váltotta ki.1276

1271 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Sir Henry Holland gyarmatügyi miniszterhez. 1887. augusztus 3. In: BPP C.5331: 23.; Sir Theophilus Shepstone memoranduma Zibhebhu ügyében. 1887. július 31. In: BPP C.5331: 28-29.; Sir Henry Holland gyarmatügyi miniszter levele Sir Arthur Havelock natali kormányzóhoz. 1887. szeptember 12. In: BPP C.5331: 29.; LABAND 1997: 386. 1272 Sir Arthur Havelock natali kormányzó beszámolója a Dinuzuluval és Ndabukóval folytatott megbeszéléséről. 1887. november 15. In: BPP C.5331: 67-68.; NICHOLLS 1995: 48. 1273 Melmoth Osborn levele Sir Arthur Havelock natali kormányzóhoz. 1887. november 25. In: BPP C.5331: 72.; LABAND 1997: 391. 1274 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Sir Henry Holland gyarmatügyi miniszterhez. 1887. december 27. In: BPP C.5331: 75.; Richard Addison levele Melmoth Osborn részére. 1887. december 27. In: BPP C.5331: 81-82. 1275 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Melmoth Osborn részére. 1888. január 12. In: BPP C.5331: 86-87. 1276 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. április 8. In: BPP C.5522:20-21.; LABAND 1997: 395-396.

259 Dinuzulu első lépésben diplomáciai úton igyekezett érvényt szerezni igazuknak, és március 19-20-a között tárgyalásokat folytatott képviselői útján a natali kormányzóval. Havelock ígéretet tett arra, hogy a korábbi lakóhelyükről kitelepített suthukat kárpótolják elvesztett terményeikért, valamint egyetértett azzal, hogy Zibhebhu új határvonalait újra kell gondolni.1277 Melmoth Osborn maga is ezt javasolta a kormányzónak. Havelock a határvonal felülvizsgálatának feladatával Entonjaneni kerület elöljáróját, John Locke Knightot bízta meg. A kormányzó utasításában két megkötéssel élt. Az új határvonal sehol sem léphette túl azt a területet, melyet Zibhebhu már 1879 előtt felügyelt, emellett törekedni kellett arra, hogy a suthu és mandhlakazi követőket lehetőleg teljes mértékben elkülönítsék egymástól.1278 Knight több ponton is módosította a határvonalat a suthu frakció javára. Munkájával április 20-án végzett. Ezt követően Havelock 4 hónapnyi időt adott a két frakció képviselőinek, hogy benyújthassák esetleges módosító javaslataikat az új határvonal kapcsán.1279 A továbbra is elégedetlen Dinuzulu azonban más lépésre szánta el magát. 1888 májusában hadba hívta harcosait, akik Ceza hegy mellett rendezték be táborukat. Annak érdekében, hogy ellátásukról gondoskodjanak, a környék britekhez lojális kraaljait fosztogatták.1280 Ennek hatására Havelock május 28-án elrendelte Dinuzulu és Ndabuko letartóztatását marhalopás vádjával. Június 2-án a Zuluföldi rendőri alakulat – kiegészülve natali reguláris csapatokkal, valamint Mnyamana 400 fős kisegítő alakulatával – megközelítette Ceza hegyet. A suthu haderő azonban megfutamította őket.1281 Az incidenst követően tovább folytatódtak a suthu portyák, és június első napjaiban agyonlőtték Dirk Louw kereskedőt, valamint fiát Klaast. Emellett kirabolták és felgyújtották Owen Roberts közeli házát.1282 A felkelés jelei más területen is megmutatkoztak. Dinuzulu nagybátyja Shingana több száz harcost gyűjtött maga köré, akik a Hlophekhulu hegy környékén fosztogatták a britekhez

1277 Sir Arthur Havelock natali kormányzó üzenete Dinuzulu számára. 1888. március 20. In: BPP C.5522: 18- 19. 1278 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. március 30. In: BPP C.5522: 11. 1279 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. június 22. In: BPP C.5522: 70. 1280 Sir Arthur Havelock natali kormányzó telegráf üzenete Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. június 4. In: BPP C.5522: 26.; NICHOLLS 1995: 49. 1281 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszterhez. 1888. június 6. In: BPP C.5522: 55-56.; Melmoth Osborn levele Sir Arthur Havelock natali kormányzó részére. 1888. június 3. In: BPP C.5522: 58. 1282 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. június 18. In: BPP C.5522: 66.; GIBSON 1911: 306.

260 hű kraalokat, valamint kirabolták és felgyújtották Alfred Moor raktárházát. Havelock kérelmére a nyílt lázadás elfojtása érdekében növelték a Zuluföldön állomásozó reguláris katonák számát.1283 Az időközben Ivuna védelmére rendelt Zibhebhu embereivel a suthukat támogató kraalokat dúlta fel. Ezzel párhuzamosan Dinuzulu követői ugyanezzel voltak elfoglalva mandhlakazi területen.1284 Dinuzulu végül úgy döntött, hogy egyszer s mindenkorra megszabadul a mandhlakazi frakció vezetőjétől. Ezért június 22-én megindult embereivel a Ndunu hegyen táborozó Zibhebhu ellen. Másnap csapataival sikerült meglepnie a támadására nem számító mandhlakazi erőket, akiket a kibontakozó ütközetben legyőzött és megfutamított.1285 Június végére a felkelés átterjedt Alsó-Umfolozi kerületre is, ahol Somkhele szólította hadba követőit.1286 A Dél-Afrikában állomásozó brit haderők parancsnoka Sir Henry Augustus Smyth altábornagy június 26-án érkezett Durban-be, ahol néhány napon belül arra a következtetésre jutott, hogy újabb csapatokat kell mozgósítani a területre, valamint úgy döntött, hogy személyesen veszi kézbe a hadműveletek irányítását.1287 Havelock, aki attól tartott, hogy az amúgy is megtépázott renoméjú civil adminisztrációnak még nehezebb lenne visszaszereznie tekintélyét amennyiben csak a katonaság verné le a felkelést, július 1-jén egyezséget kötött Smyth altábornaggyal. Ennek értelmében a zuluföldi rendőrség alakulatai, valamint a zulu főnökök által rendelkezésre álló kisegítő haderők feletti vezetés Osborn kezében maradt, ám szorosan együtt kellett működnie a katonai vezetéssel.1288 Addison július 2-án Shingana ellen vonult kezében a Knight által kiállított letartóztatási paranccsal. A rendőri alakulatok megütköztek a zulukkal és sikeresen szétverték az ellenállás Shingana vezette gócpontját.1289 Ezt követően a brit erők Somkhele ellen

1283 Melmoth Osborn levele Sir Arthur Havelock natali kormányzóhoz. 1888. június 12. In: BPP C.5522: 67.; Henry Sparke Stabb ezredes jelentése Sir Henry A. Smyth altábornagy részére. 1888. június 15. In: BPP C.5522: 80.; LABAND 1997: 406. 1284 Melmoth Osborn levele Sir Arthur Havelock natali kormányzó részére. 1888. július 25. In: BPP C.5522: 117.; LABAND 1997: 407. 1285 Melmoth Osborn levele Sir Arthur Havelock natali kormányzó számára. 1888. június 24. In: BPP C.5522: 88-89.; NICHOLLS 1995: 50. 1286 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. július 4. In: BPP C.5522: 94-95.; LABAND 1997: 415. 1287 Sir Henry A. Smyth altábornagy telegráf üzenete Edward Stanhope hadügyminiszterhez. 1888. június 29. In: BPP C.5522: 47. 1288 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. július 4. In: BPP C.5522: 94. 1289 Sir Arthur Havelock natali kormányzó telegráf üzenete Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. július 3. In: BPP C.5522: 57.; Melmoth Osborn beszámolója Sir Arthur Havelock natali kormányzó részére. 1888. július 11. In: BPP C.5522: 107-108.

261 vonultak, aki összecsapás nélkül megadta magát. Ugyanakkor északon továbbra is zavaros maradt a helyzet.1290 Végül augusztus során itt is véget értek a katonai manőverek, és Addisonra várt a feladat, hogy ismét békét teremtsen északon.1291 Hamarosan sikerült is némi eredményt elérnie. A Transvaal határán élő zuluk beszolgáltatták fegyvereiket, s ennek fejében engedélyt kaptak arra, hogy visszatérhessenek lakóhelyeikre. Mnyamana is visszatérhetett korábbi területére.1292 Ndabuko szeptember 1-jén kezdett tárgyalásokat a britekkel és szeptember 16-án adta meg magát. Dinuzulu és Shingana Transvaal területére menekült, ahol megadták magukat a hatóságoknak, ám azzal a feltétellel, hogy nem adják ki őket a briteknek. November elején mindketten sikeresen megszöktek őrizetükből.1293 Shinganát – aki visszatért Hlophekhulu hegyhez – november 6-án tartóztatták le. Dinuzulu vonattal érkezett november 15-én Pietermaritzburgba. Innen Bishopstowe-ba utazott, ahol letartóztatták. A tárgyalás lefolytatása érdekében november 21-én Pietermaritzburgból átszállították Zuluföldre.1294

5. A polgárháború következményei

1888 októberében Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter döntése nyomán az ítéletek meghozatala érdekében háromfős speciális testületet állítottak fel Walter Wragg vezetésével. Az erről szóló proklamációt a natali kormányzó október 16-án adta ki.1295 Többszöri halasztást követően a lázadás vezetői által elkövetett tettek érdemi tárgyalása

1290 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. augusztus 1. In: BPP C.5522: 118.; NICHOLLS 1995: 51. 1291 Melmoth Osborn feljegyzése Sir Arthur Havelock natali kormányzó számára. 1888. augusztus 18. In: BPP C.5892: 26. 1292 Valójában a korábbi Új Köztársaság egykori határvonaláról van szó, ám a rövid életű önálló államalakulat unió keretében Transvaal részévé vált 1888 júliusában. Sir Hercules Robinson dél-afrikai brit főmegbízott telegráf üzenete Paul Kruger transvaali elnök részére. 1888. július 24. In: BPP C.5522: 114.; Richard Hallowes Addison heti jelentése Melmoth Osborn részére. 1888. szeptember 22. In: BPP C.5892: 78-79.; LABAND 1997: 423. 1293 Sir Arthur Havelock natali kormányzó telegráf üzenete Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter számára. 1888. szeptember 11. In: BPP C.5892: 11.; Sir Arthur Havelock natali kormányzó telegráf üzenete Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter számára. 1888. szeptember 19. In: BPP C.5892: 28.; Sir Arthur Havelock natali kormányzó telegráf üzenete Sir Hercules Robinson fokföldi kormányzó részére. 1888. november 2. In: BPP C.5892: 89. 1294 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. november 14. In: BPP C.5892: 107.; Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. november 20. In: BPP C.5892: 112.; Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. november 24. In: BPP C.5892: 120. 1295 Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter levele Sir Arthur Havelock natali kormányzóhoz. 1888. október 8. In: BPP C.5892: 43.; 1888. évi IV. számú zuluföldi proklamáció. 1888. október 16. In: BPP C.5892: 91-92.

262 1889. február 13-án kezdődött, és április 27-én ért véget. Végül felségárulás vádjával ítélték el Dinuzulut, Shinganét és Ndabukót. Dinuzulu 10, Ndabuko 15, míg Shingane 12 év börtönbüntetést kapott.1296 Havelock és Osborn egyetértett abban, hogy büntetésüket nem tölthetik le Zuluföld vagy Natal területén és ezt a nézetet vallotta a Havelock helyét átvevő Sir Charles Mitchell kormányzó is.1297 1889. december 5-én hozta meg ezzel kapcsolatos döntését Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter. A zulu vezetőket Szent Ilona-szigetre száműzte, ahová az elítéltek 1890. február 25-én érkeztek meg az Anglian fedélzetén.1298 A zavargások időszaka rávilágított arra, hogy Zibhebhu nem megoldás a gondokra, hanem sokkal inkább a bajok forrása északon. Havelock utasítása ellenére a mandhlakazi frakció vezetője 1888 augusztusában visszatért régi lakóhelyére.1299 Mivel erre engedély nélkül került sor, s időközben vizsgálni kezdték a nyár folyamán általa elkövetett visszaéléseket is, a natali kormányzó november 17-én elrendelte Zibhebhu őrizetbe vételét. Bár az ellene folyó vizsgálat során Eshowe elöljárója Charles James Renault Saunders 1889. május 20- án felmentette és szabadon bocsátotta őt, Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter 1889. augusztus 1-jén elrendelte, hogy addig nem térhet vissza Észak-Zuluföldre, amíg a mandhlakazi és suthu területeket egyszer s mindenkorra szét nem választják egymástól.1300 A feladatra James Young Gibsont jelölték ki.1301 Gibson jelentése 1890. május 15-én készült el. Október 3-án Lord Knutsford is jóváhagyta elképzeléseit. A pontos határvonal kijelölésére 1891 augusztusában állítottak fel bizottságot, melyben helyet kapott Osborn és Gibson mellett Frederic Cardew ezredes.1302

1296 Sir Arthur Havelock natali kormányzó telegráf üzenete Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1889. április 27. In: BPP C.5892: 205. 1297 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1889. május 27. In: BPP C.5892: 248.; Melmoth Osborn levele Sir Arthur Havelock natali kormányzóhoz. 1889. május 15. In: BPP C.5892: 249-250.; Sir Charles Mitchell natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1889. július 30. In: BPP C.5892: 339. 1298 Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter levele Sir Charles Mitchell natali kormányzóhoz. 1889. december 5. In: BPP C.5893: 6.; Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter telegráf üzenete Sir Charles Mitchell natali kormányzó számára. 1890. január 17. In: BPP C.5893: 19.; Reginald Laurence Antrobus megbízott Szent Ilona-szigeti kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszterhez. 1890. március 28. In: BPP C.6070: 37. 1299 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter részére. 1888. szeptember 19. In: BPP C.5892: 68-69.; LABAND 1997: 427. 1300 Charles J. R. Saunders feljegyzése Melmoth Osborn részére. 1889. május 20. In: BPP C.5892: 352.; Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter telegráf üzenete Sir Charles Mitchell natali kormányzó részére. In: BPP C.5892: 334. 1301 LABAND 1997: 428. 1302 Frederic Cardew ezredes jelentése Sir Charles Mitchell natali kormányzó részére. 1891. április 16. In: BPP C.6684: 2-5.; Sir Charles Mitchell natali kormányzó levele Melmoth Osborn zuluföldi biztoshoz. 1891. augusztus 25. In: BPP C.6684: 8.

263 A bizottság szeptember 24-én fogalmazta meg zárójelentését. Két nagy rezervátumot jelöltek ki a két frakció számára, emellett a helyi adottságokhoz igazodva további nyolc kisebbet is felállítottak. A szétválasztás során nem volt elkerülhető egyes kraalok lakosságának áttelepítése, mivel bizonyos területeken a két frakció hívei korábban teljesen kevert módon helyezkedtek el.1303 Sir Charles Mitchell kormányzó teljes mértékben elégedett volt a bizottság munkájával.1304 Lord Knutsford kisebb módosításokkal szintén elfogadta a tervezetet. Ugyanakkor világossá tette azt is, hogy a határok újabb megállapítása nem jelentheti automatikusan Zibhebhu visszaengedését Zuluföldre. Először látni kívánta, hogy a kijelölt rezervátumok a gyakorlatban is biztosítani tudják-e az ellenséges frakciók közötti békét.1305 Osborn nyugalmazását követően, 1893. augusztus 5-én Sir Marshal Clarke vette át Zuluföld irányítását. Clarke szeretett volna a korábbi megosztásra alapozott politikával teljes mértékben szakítani. Néhány főnöknek kívánt csak hatalmat biztosítani, ám ők a korábbinál szélesebb jogosultságokkal bírtak volna.1306 Végül 32 főnököt nevezett ki, akik polgári ügyekben joghatósággal bírtak. Közülük 19-en leszármazási alapon voltak főnökök, a többiek java része pedig ténylegesen jelentős követői bázissal rendelkezett. Ők a helyi szokásjog alapján hozhatták meg ítéleteiket.1307 Clarke szorgalmazta azt is, hogy mind Zibhebhu, mind Dinuzulu számára engedélyezzék a Zuluföldre való visszatérést, ám egyértelművé tette, hogy Dinuzulu esetében is csupán a kormányzat szolgálatában álló indunaként kerülhet erre sor.1308 Elképzelését a londoni kormányzat is támogatta, ám annak gyakorlatba történő átültetése komoly késedelmet szenvedett a natali kormányzat ellenállása miatt.1309 Erre a lépésre

1303 Melmoth Osborn bizottsági elnök jelentése a bizottság által elvégzett munkáról. 1891. szeptember 24. In: BPP C.6684: 9-14. 1304 Sir Charles Mitchell natali kormányzó levele Lord Knutsford gyarmatügyi miniszterhez. 1891. október 27. In: BPP C.6684: 1. 1305 Lord Knutsford gyarmatügyi miniszter levele Sir Charles Mitchell natali kormányzóhoz. 1891. december 23. In: BPP C.6684: 50-51. 1306 Lord Ripon gyarmatügyi miniszter levele Sir Marshal Clarke részére. 1893. június 2. In: CO 879/41/4: 1.; Sir Marshal Clarke levele Lord Ripon gyarmatügyi miniszter részére. 1893. december 8. In: CO 879/41/4: 5- 6. 1307 Sir Marshal Clarke levele Sir Walter Hely-Hutchinson natali kormányzó részére. 1894. április 17. In: CO 879/41/4: 27.; EDGECOMBE 1978: 47-48.; UNTERHALTER 1978: 64. 1308 Lord Ripon gyarmatügyi miniszter levele Sir Walter Francis Hely-Hutchinson natali kormányzóhoz. In: BPP C.8782: 1-2.; Sir Marshal Clarke levele Lord Ripon gyarmatügyi miniszter részére. 1894. január 18. In: CO 879/49/5: 61-62. 1309 Lord Ripon gyarmatügyi miniszter memoranduma a kabinet számára. 1894. július 26. In: CO 879/42/3.; Sir Walter Francis Hely-Hutchinson natali kormányzó telegráf üzenete Joseph Chamberlain gyarmatügyi miniszter részére. In: BPP C.8782: 10.; LABAND 1997: 433.

264 végül csak azt követően kerülhetett sor, hogy 1897. december 30-án Zuluföldet egyesítették Natallal.1310 Az egyesítés ügye ekkora már több mint tíz esztendős múltra tekintett vissza. A natali törvényhozó tanács választott tagjai már 1886-ban felvetették Havelock kormányzó előtt: Zuluföld egészét Natal alá kellene vonni annak érdekében, hogy elkerüljék a búr befolyás terjedését a területen. Havelock maga azonban úgy látta, hogy nem szabad egy olyan területnek, melyen az afrikai lakosság száma tízszeresen meghaladta a telepes lakosságot, olyan területet magához csatolnia, melynek szinte egész lakossága afrikaiakból áll.1311 Hosszas hezitálást követően, a már önálló kormányzattal rendelkező Natal első miniszterelnöke, Sir John Robinson és kormánya döntött úgy 1897 januárjában, hogy Dinuzulu visszatérhet, ám csak akkor, ha addigra megtörténik a terület Natalhoz csatolása és természetesen állami alkalmazásban álló indunaként, nem önálló hatalommal rendelkező uralkodóként. Ajánlatát Joseph Chamberlain gyarmatügyi miniszter is elfogadta.1312 Az egyesítés feltételeként Zuluföld területén 5 éven át nem engedélyezték a földek elidegenítését, s ez alatt az idő alatt egy közös gyarmati-birodalmi bizottságnak kellett kijelölnie a rezervátumok területét. Ezt követhette csak a megmaradt földek piaci alapon történő értékesítése.1313 Az egyesítés kapcsán Sir Walter Hely-Hutchinson natali és zuluföldi kormányzó azt tapasztalta, hogy a zulu lakosság elfogadta a kialakult új helyzetet. Ugyan nem fogadták a hírt kitörő lelkesedéssel, ám elégedetlenségüknek sem adtak hangot. Egyes főnökök azt is kifejezésre juttatták, hogy Natalt és Zuluföldet korábban is egy politikai egységnek tartották.1314 Dinuzulu 1898. január 10-én ért Eshowéba. Egyből kérvényezte, hogy követői körében élhessen. Erre a Sir Marshal Clarke-ot váltó Charles James Renault Saunders engedélyt is

1310 Sir Walter Francis Hely-Hutchinson natali kormányzó levele Joseph Chamberlain gyarmatügyi miniszter részére. In: BPP C.8782: 32.; Sir Walter Francis Hely-Hutchinson natali kormányzó telegráf üzenete Joseph Chamberlain gyarmatügyi miniszter részére. 1897. december 30. In: CO 879/49/5: 102. 1311 Sir Arthur Havelock natali kormányzó levele Edward Stanhope gyarmatügyi miniszter részére. 1886. november 19. In: BPP C.4980: 119.; WARHURST 2001: 96-97. 1312 Sir John Robinson natali miniszterelnök feljegyzése Sir Walter Francis Hely-Hutchinson natali kormányzó részére. 1897. január 19. In: BPP C.8782: 10-11.; MARKS 1963: 408.; WARHURST 2001: 106.; MAHONEY 2003: 579. 1313 Erre vonatkozóan első ízben Sir Marshal Clarke tett javaslatot 1896 tavaszán. A második angol-búr háború miatt a bizottság csak 1902 augusztusában kezdhette meg munkáját. Birodalmi részről Sir John G. Dartnell vezérőrnagy, gyarmati részről pedig Charles J. R. Saunders került kinevezésre bizottsági tagnak. Sir Marshal Clarke levele Sir Walter Hely-Hutchinson natali kormányzó részére. 1896. április 28. In: CO 879/49/5: 15-16.; G. T. Plowman miniszterelnöki titkár levele a bizottság tajainak részére. 1902. augusztus 7. In: CO 879/86/2: 24-25.; EDGECOMBE 1978: 52. 1314 Sir Walter Francis Hely-Hutchinson natali kormányzó levele Joseph Chamberlain gyarmatügyi miniszter részére. 1897. november 19. In: CO 879/49/5: 93.

265 adott neki. Ezzel párhuzamosan Zibhebhu is visszatérhetett a mandhlakazi rezervátumba.1315 1887 után a korábban a rezervátum területtől északra, a brit területektől viszonylagos függetlenségben élő zuluk nem sok lehetőség közül válogathattak. Vagy bérmunkássá váltak saját korábbi földjeiken a búr köztársaság területén, vagy elfogadták a brit fennhatóságot annak minden kötöttségével, vagy távoztak Zuluföldről. Az 1890-es évek folyamán Brit Zuluföld egész területén kiépült és megszilárdult a natali mintán alapuló indirekt közigazgatási rendszer, melynek fenntartását és működtetését elsősorban a beszedett adók, valamint a kirótt pénzbüntetések biztosították. 1889-ben a zulu lakosok számát közel 140.000 főre becsülték.1316 Ugyanakkor pontos népesség összeírások hiányában az ilyen jellegű éves becslések bizonytalansága a vizsgált korszakban mindvégig fennállt. A brit jelenlét több szempontból is arra ösztönözte a zulu családok tagjait, hogy pénzért vállaljanak munkát akár Zuluföldön belül, akár azon kívül. Egyfelől ilyen módon nyílt lehetőségük arra, hogy pénzzel fizessék meg a kiszabott kunyhóadót értékes marhaállományuk feláldozása helyett, másfelől a terület második legnagyobb bevételi forrását jelentő pénzbüntetéseket is ilyen módon lehetett legkönnyebben leróni. Emellett – különösen az 1890-es évek második felében a kényszerítő mezőgazdasági körülmények hatására – egyre többen kényszerültek rá arra is, hogy pénzen vásárolják meg a szükséges élelmiszereket.1317 Már az 1890-es években jelentkeztek a mezőgazdasági alkalmazkodás első jelei. 1890-ben Frederic Cardew éves jelentésében arról számolt be, hogy különösen a Natallal szomszédos körzetekben Zuluföldön is egyre nagyobb igény mutatkozott az afrikai termelők részéről ekék alkalmazására, olyannyira, hogy a helyi kereskedők az igényeket nem is tudták maradéktalanul kielégíteni.1318 Ugyanakkor – szemben a natali afrikaiakkal, a zulu családok továbbra is elsősorban saját szükségleteik kielégítésére törekedtek, és nem piacra

1315 Sir Walter Francis Hely-Hutchinson natali kormányzó levele Joseph Chamberlain gyarmatügyi miniszter részére. 1898. január 14. In: BPP C.8782: 39.; Charles J. R. Saunders eshowei elöljáró telegráf üzenete Frederick Robert Moor natali afrikai ügyekért felelős miniszterhez. 1898. január 10. In: CO 879/49/5: 117.; LABAND 1997: 435-436. 1316 A becslés alapját a kunyhóadó beszedése során megszámlált kunyhók száma képezte. Átlagosan kunyhónként 3,75 lakost feltételeztek, később ez az érték kismértékben lefelé módosult. Zuluföld – Éves jelentés az 1889. esztendőről. In: BPP C.5897/19: 9. 1317 UNTERHALTER 1978: 65. 1318 Zuluföld – Éves jelentés az 1890. esztendőről. In: BPP C.6269/13: 7.

266 termeltek.1319 Emellett a mezőgazdasági termelés fellendülésének első sikereit csakhamar visszavetették a területet sújtó sorozatos természeti katasztrófák. Időrendi sorrendben ezek közül az első a sáskainvázió volt. Zuluföldet 1894-ben érte el az első jelentős sáskahullám. A helyi beszámolók szerint hasonló méretű problémát utoljára 30 évvel korábban okoztak ezek a rovarok. A helyi közigazgatási tisztviselők mindent megtettek azért, hogy az afrikai lakosságot minden eszközzel támogassák és bátorítsák a sáskák irtására.1320 Az erőfeszítések ellenére a következő évben még súlyosabb módon jelentkezett a probléma, jelentős mértékben emelve az élelmiszernövények árait az egész területen.1321 1896-ra a korábbi nehézségeket tovább súlyosbította egy nyolc hónapos hosszúságú aszályos periódus. Ennek következtében szinte az egész területen éhínség fenyegette a lakosságot, amit csak importált gabonanövényekkel lehetett megfékezni.1322 Ugyanakkor reményre adott okot, hogy a sáskarajok augusztusra Zuluföld területéről teljesen eltűntek. A következő súlyos veszedelem a marhaállományt érintette. A Transvaal területén terjedő marhapestis járvány miatt 1896 folyamán lezárták a határt, és Natal ugyanerre a lépésre szánta rá magát Zulufölddel közös határán. Utóbbi lépés hatására a két terület közötti áruszállítás meglehetősen nehézkessé vált. A probléma áthidalására két lehetőség maradt, vagy vízi úton szállították az árut Durban és Port Durnford között, vagy pedig a Thukela folyón ladikkal vitték át a natali partra, ahol natali ökrösszekerek szállították tovább azt.1323 Azonban minden preventív erőfeszítés ellenére a kór 1897-ben Zuluföldön is megjelent. Bár a marhapestis vész idején sokat segített a főnökök példaadása, akik állataikat beolttatták, legalább annyit ártott az afrikaiak között széles körben elterjedt vélekedés, hogy a járványt éppen az oltással terjesztik.1324 Míg az 1870-es évek végéig gyakorlatilag Zuluföld lakossága teljesen kimaradt a migráns munkavállalásból, addig 1894-re a witwatersrandi aranybányák munkaerő igényének egyik legfőbb ellátó forrásává váltak. A folyamat már az 1880-as évek végén megindult. Melmoth Osborn 1890-re vonatkozó beszámolójában már utalt rá, hogy Zuluföldről egyre több munkavállaló érkezett a transvaali aranybányákhoz, vagy éppen Natal területére, ahol

1319 Zuluföld – Éves jelentés az 1893. esztendőről. In: BPP C.7319/13: 7. 1320 Zuluföld – Éves jelentés az 1894. esztendőről. In: BPP C.7629/20: 7-8. 1321 Zuluföld – Éves jelentés az 1895. esztendőről. In: BPP C.7944/21: 7. 1322 Zuluföld – Éves jelentés az 1896. esztendőről. In: BPP C.8279/18: 7. 1323 Zuluföld – Éves jelentés az 1896. esztendőről. In: BPP C.8279/18: 10. 1324 Charles Johnson misszionárius levele Henry D. Tucker titkárhoz (Society for the Propagation of the Gospel in Foreign Parts). 1897. november 12. In: CO 879/49/5: 95.; UNTERHALTER 1978: 67.

267 elsősorban a vasútépítési munkálatok kapcsán számíthattak alkalmazásukra.1325 Nem csoda, hogy egyre nagyobb számban kerestek munkalehetőséget Zuluföldön kívül, mivel, ahogy arról az 1891. esztendőre vonatkozó éves jelentés is beszámol, Zuluföldön a havi munkabér 7 és 15 shilling között mozgott, míg Natal területén akár 30-40 shillinget is lehetett keresni, a transvaali aranylelőhelyeken pedig még ennél is magasabb fizetségre volt kilátás.1326 Bár – mint azt láthattuk – a bevételek tetemes része származott a zulu lakosságtól beszedett adóból, mégis helyzetük javítására kevés erőfeszítés született az 1890-es években. A bevételek jelentős részét – a közigazgatási alkalmazottak és a zuluföldi rendőrség állományának bérezésén túl – a helyi beruházások emésztették fel. Ez utóbbiak azonban jellemzően nem a többségi afrikai lakosság igényeit szolgálták. Ezekben az években elsősorban az úthálózat fejlesztésére, karbantartására, a távíróhálózat kiépítésére, valamint a szükséges közigazgatási épületek felépítésére koncentráltak a hatóságok a területen. Annak ellenére, hogy az afrikaiak helyzetének javítására kevés erőfeszítés történt, s még annál is kevesebb pénzforrás állt rendelkezésre, egyes területeken bíztató jelek is mutatkoztak. Az egyik ilyen terület az egészségügy volt, ahol a szűkös anyagi lehetőségek ellenére is számos előremutató lépés történt a 19. század utolsó évtizedében. 1889-ben az egész területre csupán egyetlen körzeti orvos jutott.1327 1891-ben került kinevezésre a második körzeti orvos, emellett az Eshowe-ben megépített börtön közelében kórházat létesítettek.1328 1892-ben néhány kraalban himlőjárvány ütötte fel a fejét, ám továbbterjedését sikerült meggátolni, s emellett a helyi főnökök segítségével a lakosság jelentős részét még ebben az esztendőben be is oltották a fertőzés ellen.1329 További előrelépés történt 1894-ben. Eshowe mellett Ndwandwe körzetben is felállítottak egy-egy gyógyszertárat, ahol a körzeti orvos ingyen adott tanácsokat az afrikai betegeknek, valamint 1 shilling átalányáron ellátta őket gyógyszerekkel is.1330 A földkérdés ezekben az években még nem játszott szerepet a helyi politikában, és az alacsony népsűrűségnek köszönhetően elegendő földterület állt rendelkezésre ahhoz, hogy az egyes zulu csoportok számára megfelelő méretű életteret biztosítsanak. A birodalmi kormányzat nem is tervezte a területek elidegenítését, mivel fontosabbnak tekintették a belső stabilitás fenntartását, és az esetleges afrikai felkelések elkerülését. Ez az ideális

1325 Zuluföld – Éves jelentés az 1890. esztendőről. In: BPP C.6269/13: 3. 1326 Zuluföld – Éves jelentés az 1891. esztendőről. In: BPP C.6857/6: 7. 1327 Zuluföld – Éves jelentés az 1889. esztendőről. In: BPP C.5897/19: 8. 1328 Zuluföld – Éves jelentés az 1891. esztendőről. In: BPP C.6857/6: 5-6. 1329 Zuluföld – Éves jelentés az 1892. esztendőről. In: BPP C.6857/41: 6. 1330 Zuluföld – Éves jelentés az 1894. esztendőről. In: BPP C.7629/20: 12.

268 állapot csak a második angol-búr háborút követően bomlott meg. A terület Natalhoz történt csatolása után, a 20. század elején ugyanis megindulhatott a telepesek tömeges beáramlása.1331 1904-re befejeződött az elidegeníthető földek felmérése, és a területek 40%-át magánvásárlók számára is hozzáférhetővé tették. A gyakorlatban ezek a földek szinte kivétel nélkül brit telepesek kezébe kerültek.1332

1331 MARKS 2004A: 398.; GUY 1994: 238-239; 246. 1332 COPE 1993: 6.; MARKS 2004B: 461.

269 VI. Záró gondolatok

Írásomban Dél-Afrika telepesek és afrikaiak közötti kapcsolataira vonatkozó történetének két vonulatát igyekeztem bemutatni. Egyfelől az eleinte független, majd függetlenségét elvesztő Zuluföld történetét, másfelől pedig a korán brit gyarmati területté váló, ám korábban a zulu uralkodók felügyelete és ellenőrzése alá tartozó Natal területén élő afrikai közösségek történetét. A két vonulat, mint láthattuk, 1897 után gyakorlatilag egyre inkább eggyé vált, ám ennek a folyamatnak első alapozó lépései már sokkal korábban megkezdődtek. Ahogy arra az előszóban is utaltam, a két csoport közötti kapcsolatok Zuluföldön is egyre komolyabb hatást gyakoroltak már a független államiság korszakában is. A gyarmati területté válás időszaka a fenti tendenciák hatását csak felerősítette és meggyorsította. A kapcsolatfelvétel kezdeti szakaszában Shaka még elsősorban az egymás mellett élés előnyeit tapasztalhatta meg, és esetleges negatív következményeit kellőképpen képes volt kordában tartani. Éppen ezért teljes erejével az ilyen jellegű kapcsolatok bátorítására törekedett. Port Natal telepes lakossága kicsiny volt, és társadalmi összetétele miatt elsősorban anyagi javak cseréjére szorítkoztak az interakciók. Ugyanakkor már Shaka életében megindult az a folyamat, mely Dingane uralma idején vált igazi problémává, jelesül a zuluföldi helyzettel elégedetlen afrikaiak Port Natal közelében történő letelepedése. Az 1830-as években bekövetkező politikai fordulatot és ennek nyomán a fokozódó ellenségeskedést tehát a búr telepesek egyre nagyobb számban való megjelenése mellett ez a növekvő menekültáradat is kiváltotta. Dingane eredménytelen és hatástalan küzdelméből tanulva, Mpande – Shakához hasonlóan – a békés egymás mellett élésre törekedett, azonban erőfeszítései eredményességének lehetőségét a megváltozott körülmények erősen korlátozták. A telepes befolyás kiterjedése a térségre beszűkítette külpolitikai mozgásterét, és a mind nagyobb számban érkező telepes kereskedők – akik teljesmértékű ellenőrzés alatt tartása ekkorra már lehetetlen feladattá vált – uralmának belső alapjait is megrengették, mivel a velük való üzletkötések és kapcsolatok révén, különösen a zulu befolyás peremterületein, lehetőség nyílt arra, hogy a helyi afrikai vezetők egyre nagyobb önállóságra tegyenek szert az uralkodócsalád hatalmának és befolyásának rovására. A belső instabilitás pedig csak tetéződött a misszionáriusok mind nagyobb számban való zuluföldi megtelepedése nyomán.

270 A zulu uralkodók Dinganétól kezdődően mindent megtettek annak érdekében, hogy ezeket a káros folyamatokat egyfelől lassítsák, másfelől a telepesek jelenlétét minél szélesebb körűen javukra fordítsák. Az előbbire példát jelentenek a Zuluföldre való belépést szabályozó, esetenként korlátozó, vagy egyenesen tiltó intézkedések; a határok megfigyelése és őrizete; vagy éppen a polgári lakosságtól teljesen elzárt pufferzónák létrehozása; de ebbe a körbe sorolható a britek és búrok egymás elleni kijátszására tett diplomáciai manőverek sora ugyanúgy, mint a missziói munka eredményességét gátló intézkedések. Az utóbbira példaként említhető a mind szélesebb körben kibontakozó zuluföldi lőfegyver import, a tranzit munkaerő-áramlás kiaknázása, vagy éppen a misszionáriusok jelenlétéből adódó lehetőségek kihasználása.1333 Mindezzel együtt a független korszakot mindvégig áthatotta a hagyományos értékek védelmének eszméje, és az idegen hatások átvételének ésszerű mederben tartása. Az angol- zulu háborút követően, de különösen is Zuluföld brit annektálása után, a központi ellenállás lehetősége megszűnt, s egyre több területen éreztette hatását a telepesek által képviselt kultúra bomlasztó, átalakító ereje. Természetesen a növekvő külső nyomás ellenére sem jelentkezett volna ez a hatás ilyen látványosan, ha nem katalizálta volna egy másik, belső tényező. Richard Elphick véleménye szerint ugyanis a katonai vereségek hatására maguk az afrikaiak is kiábrándultak saját hagyományaikból, mivel fokozatosan arra a gondolatra jutottak, hogy a telepesektől elszenvedett vereségek gyökerei mélyebbre nyúlnak, s nem csupán a technikai és hadviselési fejlettségbeli különbségekből fakadnak. Bizonyos értelemben vereségeikre úgy tekintettek, mint általánosságban a világnézetük vereségére, és éppen ezért úgy döntöttek, hogy újraértékelik kulturális hagyományaikat, részben a telepesek által közvetített mintákat alapul véve.1334 A fenti folyamatokkal párhuzamosan azonban egyre inkább csalatkozniuk kellett a brit uralom helyi képviselőiben. Az afrikai közösségek mindegyikének megvolt az oka az elégedetlenségre. A hagyományokhoz ragaszkodó rétegek a régmúlt dicsőségének visszaszerzéséről álmodoztak. A haladó nézeteket vallók – elsősorban az amakholwák – azt szerették volna elérni, ha a gyarmat telepes lakosaival egyenlő jogok illették volna meg őket, s egyenlő lehetőségekkel és esélyekkel rendelkeztek volna az élet minden területén. A növekvő állami terhek, a rezervátumterületek egyre szűkösebbnek bizonyuló volta, a korlátozó jogszabályok – melyek minden csoportot, bár eltérő mértékben, de egyformán érintettek – pedig csak tovább szították a feszültséget és elégedetlenséget.

1333 Gondolhatunk itt egyfelől diplomáciai közvetítő szerepre, vagy éppen hasznos ismeretek átadására. 1334 ELPHICK 1981: 271.

271 Eleinte az afrikaiak csak a passzív ellenállás eszköztárának elemeit alkalmazták. Ennek egyik megnyilvánulási formáját jelentette a korszakban, hogy egy-egy bűneset felderítése kapcsán a hatóságok sosem találtak használható tanúkat.1335 A más-más forrásból táplálkozó elégedetlenség lépésről-lépésre közelebb hozta egymáshoz a különböző csoportokat. Haladók és hagyománytisztelők, nataliak és zuluföldiek egyaránt egyre inkább az egykori zulu uralkodói család élő tagjaira tekintettek viszonyítási pontként, és ennek nyomán születőfélben volt egyfajta zulu nemzettudat. 1906-ra az elégedetlenség és az elkeseredés olyan mértékűre duzzadt, hogy nyílt fegyveres ellenállásban öltött testet. Az eseménysor közvetlen kiváltó okának az egy évvel korábban bevezetett, 1 font értékben meghatározott fejadót szokás tekinteni, melyet a nőtlen felnőtt férfiakra vetettek ki.1336 A natali kormányzat lépésével a második angol-búr háborút követő gazdasági depresszió során kialakult adósságválságon kívánt úrrá lenni. Bambatha, a zondi főnök volt a lázadás közvetlen elindítója, akit 1906 márciusában elmozdítottak főnöki posztjáról. Bambatha Zuluföldre menekült, ahonnan néhány nap múlva visszatért, hogy – állítása szerint – Dinuzulu jóváhagyásával visszakövetelje pozícióját és felkelést szervezzen.1337 A fegyveres ellenállók folyamatosan fogyatkozó kis csoportját végül a brit erők június 10-én hajnalban meglepték és teljes mértékben felszámolták a Mome- szorosban.1338 Mivel Bambatha felkereste Dinuzulut, aki a fegyveres harcok idejére befogadta családját és gondoskodott róluk, ezért hamarosan olyan hírek kaptak szárnyra, miszerint ő maga volt az egész felkelés kiagyalója, és a háttérből annak valódi irányítója. Dinuzulu ellen vizsgálat indult, s ennek nyomán felségárulással vádolták. Ügyét 1908 novembere és 1909 márciusa között tárgyalták. Bár kitartóan tagadta, hogy részt vett volna a felkelésben, s erre vonatkozóan komoly bizonyítékok sem álltak rendelkezésre, pusztán arra hivatkozva, hogy menedéket nyújtott Bambathának és családjának, valamint más, a felkelésben résztvevő személyeknek, négy év börtönbüntetésre ítélték.1339 A Dél-Afrikai Unió létrejöttét követően annak első miniszterelnöke, Louis Botha ugyan kegyelemben részesítette, ám

1335 LAMBERT 1995: 189. 1336 A közvetlen megelőző években több olyan intézkedésre is sor került, ami növelte az afrikai lakosok gyanúját és elégedetlenségét. Így például 1903-ban a korábbi missziói rezervátumok területén élőkre egységesen 3 fontnyi éves adót szabtak ki, míg 1904-ben népszámlálást hajtottak végre. Msime kaBeje közlése. 1906. december 26. In: STUART 1986: 52-53.; STUART 1913: 520.; THOMPSON 2008: 34.; THOMPSON 2013: 40. 1337 THOMPSON 2003: 533. 1338 THOMPSON 2008: 57. 1339 BPP Cd. 4585: 29-30.; COPE 1993: 7.

272 Zuluföldre való visszatérését nem engedélyezte. Dinuzulu végül Transvaal területén hunyt el 1913. október 18-án tüdőgyulladás következtében.1340 Ugyan a Bambatha lázadásnak meg volt az a pozitív hatása, hogy bizottságot állítottak fel a natali afrikaiak helyzetének kivizsgálására, ám komoly érdemi változásokra az Unió létrejöttét megelőzően már nem került sor. Bár az Unión belül Natal rendelkezett a legkisebb politikai súllyal, ám a „bennszülött” politika kapcsán – indirekt módon – mégis jelentős hatást gyakorolt, mivel az 1910-es évektől kiépülő egységes dél-afrikai szabályozás elsősorban a transvaali rendszert vette alapul, melynek számos elemét Sir Theophilus Shepstone vezette be az 1870-es évek végén, s mely rendszer – a natalihoz hasonlóan – a politikai jogok tekintetében diszkriminációra, míg az együttélést illetően teljeskörű szegregációra alapozódott. Fentiek jegyében fogadták el az 1913-as és 1936-os földreform törvényeket, melyek csupán a számukra kijelölt területeken tették lehetővé az afrikaiak számára a letelepedést. A szabályozás hatására az Unió lakosságának kétharmad részét kitevő afrikai közösségek a teljes rendelkezésre álló terület 13%-ára szorultak vissza. A földreform lezárulásának évében, 1936-ban egy másik folyamat is kezdetét vette, melynek végállomását 1958-ban az a törvény jelenette, mely teljes mértékben felszámolta a nem európai származású lakosok parlamenti képviseletét.1341 Már az Unió létrejöttének időszakában széles körben létezett az az ideológiai alapokon nyugvó elképzelés, mely szerint a Dél-Afrika területén élő különböző származású embereket területileg is teljes mértékben el kell különíteni egymástól, és a nem európai származású lakosok a telepesek által birtokolt területen csak minden politikai jogtól megfosztott munkavállalókként, engedéllyel tartózkodhatnak. Ugyanakkor ez az elképzelés csak a második világháború után vált a kormány hivatalos politikai célkitűzésévé. Ennek gyakorlati megvalósulása pedig az apartheid rendszer kiépítése révén öltött testet.

1340 MAPHALALA 1989: 9-10, 22. 1341 FAGE-TORDOFF 2004: 374.

273 VII. Függelék

A. Életrajzi összefoglalók

Newton ADAMS (1804–1851): Orvosi tanulmányait követően néhány évig New Yorkban praktizált, majd önként jelentkezett missziói szolgálatra. Ennek keretében érkezett Dél- Afrikába 1835-ben. Az 1830-as, majd 1840-es években több állomást szervezett előbb Zuluföld, majd Natal területén. Ezek közül később különösen nagy jelentősségre tett szert Amanzimtoti állomás. Halálát követően itt működött az amerikai misszionáriusok róla elnevezett missziói iskolája.

Richard Hallowes ADDISON (1857–1921): 1876-tól dolgozott írnokként és fordítóként Umlazi kerület elöljáróságán, majd 1882-ben hasonló pozícióban tevékenykedett Lion's River kerületben. Az angol-zulu háborúban önkéntesként vett részt. 1883-tól az újonnan létrejött, Zuluföld déli részéből kialakított rezervátumterület fegyveres alakulatában szolgált. 1886-ban a kormányzó személyesen választotta ki Melmoth Osborn kíséretének élére a zuluföldi demarkációs bizottság működésének idejére. 1887-ben Ndwandwe körzet elöljárójának nevezték ki. 1906-ban, a Bambatha lázadás idején a natali haderő politikai tanácsadója volt. 1913 és 1916 között, mint afrikai ügyekért felelős natali és zuluföldi főbiztos szolgált. Innen vonult nyugállományba. (LABAND 1981: 68.; LABAND 2009A: 1-2.)

BAMBATHA kaMancinza (1865 k.–1906): 1890-ben vette át a Natal területén élő zondi csoport vezetését. 1906-ban brit ellenes felkelést szervezett, mely átterjedt Zuluföldre is. A felkelés leverése során életét vesztette. (ODNB)

Henry BATHURST [Lord Bathurst] (1762–1834): Politikai karrierje 1783-ban kezdődött, mikor bekerült a parlamentbe. Több jelentős pozíció betöltését követően, 1812 nyarán, Lord Liverpool kormányába került be hadügyi és gyarmatügyi miniszterként. Mikor 1827- ben Lord Liverpool visszavonult, ő is lemondott hivataláról. (ODNB)

274 Alexander Harvey BIGGAR (1781–1838): A napóleoni háborúk időszakában a brit hadseregben szolgált kapitányi rangban, ám sikkasztás miatt elbocsátották. 1820-ban telepedett le Dél-Afrikában. Fokföldről 1836-ban telepedett át Port Natalba. A zuluk elleni küzdelmek során, 1838 legvégén vesztette életét. (LABAND 2009A: 15.)

George BIGGAR (1820–1838): Alexander Biggar kisebbik fia. A zuluk elleni küzdelmek során veszítette életét.

Robert BIGGAR (1812–1838): Alexander Biggar idősebbik fia. Fokföldről 1834-ben költözött Port Natalba, ahol kereskedéssel foglalkozott. A zuluk elleni küzdelmek során veszítette életét. (LABAND 2009A: 15.)

Wilhelm Heinrich Immanuel BLEEK (1827–1875): Nyelvészeti tanulmányai befejezését követően, 1854-ben részt vett Dr. William Balfour Baikie nigeri expedíciójában, ám gyenge egészségi állapota miatt visszafordulásra kényszerült. 1855-ben John William Colenso natali anglikán püspök társaságában érkezett Natalba, ahol segített Colensónak zulu nyelvtani munkája megírásában. Ezt követően Sir George Grey fokföldi kormányzó alkalmazta könyvtárosként. Mikor Grey távozott Fokföldről, magánkönyvtárát a gyarmatnak adományozta, melynek kurátora Bleek lett. Számos jelentős tanulmányban foglalkozott a dél-afrikai nyelvekkel. Legfontosabb műve: A Comparative Grammar of South African Languages címmel 1862-ben, illetve 1869-ben jelent meg két részben Londonban. (ODNB)

Louis BOTHA (1862–1919): Ifjú korában gazdálkodással foglalkozó családja birtokán dolgozott. 1884-ben csatlakozott azokhoz a búr fegyveresekhez, akik Dinuzulu érdekében léptek fel Észak-Zuluföldön. Az ekkor létrejött Új Köztársaság területén telepedett le, itt gazdálkodott. 1897-ben került be a transvaali Volksraadba. A második angol-búr háború idején az egyik legsikeresebb búr tábornokként harcolt. A háború záró szakaszában sokat tett azért, hogy a két fél békét kössön. 1907-ben Transvaal miniszterelnöke lett. Ilyen minőségében kulcsszerepet játszott abban, hogy a Dél-Afrikai Unió megszülethetett. Az Unió első miniszterelnökének is őt nevezték ki, mely tisztet egészen haláláig viselte. (ODNB)

275 Sir Richard BOURKE (1777–1855) 1825 és 1828 között Fokföld keleti kerületének alkormányzójaként szolgált. 1826-ban, Lord Somerset távozása után megbízott fokföldi kormányzóként tevékenykedett. 1828-ban tért vissza családjával Angliába. Nem sokkal később, 1831-ben új megbízást kapott, Új Dél Wales kormányzója lett, mely posztról 1839-ben mondott le. Élete hátralévő részében – bár több katonai, illetve közigazgatási posztot is felajánlottak neki – nem vállalt hivatalt. (STEPHEN-LEE II. 1964: 928.)

Sir Johannes Henricus BRAND (1823–1888): Hollandiai és angliai egyetemi éveit követően, Fokföldön kezdett sikeres jogi karrierbe. 1864-ben, mikor megválasztották Oranje Szabad Állam elnökének, elhagyta Fokföldet. Az elnöki tisztet egészen haláláig ő töltötte be. Mindig jó viszonyra törekedett a britekkel, ezért nem fogadta el a transvaali állam elnökségét 1871-ben, s ugyanezért maradt semleges az első angol-búr háború idején. Ugyanakkor közvetítőként nagy szerepe volt a háború után a két fél megegyezésének tető alá hozásában. (GARVIN-HOOPER IV. 1960: 29.)

Charles Pacalt BROWNLEE (1821–1890): John Brownlee misszionárius fia. A koszák között nőtt fel, így hamar elsajátította nyelvüket, és megismerte kultúrájukat. Az 1840-es évektől kezdődően különböző diplomáciai feladatokat látott el a koszák között. 1872-ben, mikor Fokföld önkormányzati jogokat nyert, afrikai ügyekért felelős miniszternek nevezték ki. Posztját 1878-ban vesztette el, mikor Sir Bartle Frere kormányzó a kormánytagokat menesztette. 1885-ben bekövetkezett visszavonulásáig Kelet-Grikvaföld főelöljárójaként szolgált. (BROWN 1980: 4-6.)

Ernst August BRUNNER (1854–1920): 1872-ben érkezett Natalba, ahol kereskedőként tevékenykedett. Az angol-zulu háború lezárulását követően John Dunn alkalmazta körzeti elöljáróként. Zuluföld és Natal egyesítése után, 1898-ban bekerült a natali törvényhozó tanácsba. (NATAL 1906: 32.)

Sir Henry Ernest Gascoyne BULWER (1836–1914): Diplomáciai karrierje 1860-ban indult. Számos állomást követően, 1875 és 1880 között előbb Natal alkormányzójaként, majd 1882 és 1885 között kormányzójaként tevékenykedett. 1883-tól egyidejűleg zulu ügyekért felelős különleges biztosként is szolgált. Karrierje végén, 1892-es visszavonulásáig, Ciprus szigetén volt főbiztos. (LABAND 2009A: 22-23.)

276 Thomas François BURGERS (1834–1881): Tanulmányai befejeztével egyházi pályára lépett Fokföldön. Johannes Henricus Brand javaslatára választották meg Transvaal negyedik elnökének. Hivatalát 1871-től 1877-ig töltötte be. Nevéhez fűződött a híres transvaali pénzérmék, a Burgerspondok veretése 1874-ben. 1875-ben a köztársaság anyagi nehézségeinek megoldására vasútvonal kiépítését tervezte a Delagoa-öbölbe, azonban az ötlet ekkor még nem valósulhatott meg, mivel tervére nem kapott elég hitelt Európából, s emellett a Sekhukhune vezette pedik ellenállása is hátráltatta. A köztársaság pénzügyi helyzetének megingása, valamint egyre növekvő belső ellenzéke miatt Sir Theophilus

Shepstone könnyedén ragadta magához a hatalmat 1877-ben. (GARVIN-HOOPER IV. 1960: 401.)

Henry CALLAWAY (1817–1890): Eleinte segédtanítóként, majd patikusként és seborvosként tevékenykedett. 1854-ben lépett egyházi pályára, és Natalban vállalt missziói szolgálatot. Eleinte Pietermaritzburgban szolgált, majd 1858-ban missziói állomást nyitott Spring Vale néven. Itt kezdte meg a zuluk szokásaira vonatkozó gyűjtését. Ehhez kapcsolódóan két fontos munkát is kiadott, melyek közül nagyobb jelentősségre az 1870- ben megjelent The Religious System of the Amazulu címet viselő kötet tett szert. 1873-ban missziói püspöknek nevezték ki Brit Kaffraria területére. 1886-ban, megromlott egészségi állapota miatt, kénytelen volt lemondani hivataláról. (ODNB)

John CANE (1800 k.–1838): 1824-ben elsők között telepedett le Port Natalban. 1828-ban előbb Shaka, majd 1830-ban Dingane bízta meg diplomáciai feladattal. Második megbízatása kudarca miatt megromlott a kapcsolata a zulu uralkodóval. 1837-ben támogatta a búr telepesekkel való szövetkezést. A zulukkal szembeni harcok során életét vesztette. (LABAND 2009A: 29.)

George Christopher CATO (1814–1893): Családjával 1826-ban települt át Fokföldre. 1838- ban látogatást tett Port Natalban, ahol egy évvel később le is telepedett. Üzleti tevékenységeiből jelentős vagyonra tett szert. 1854-ben őt választották meg Durban első polgármesteréül. (SAHO)

277 CETSHWAYO kaMpande (1832 k.–1884): Apja 1839-ben őt ismerte el a búrok előtt örökösének. Ugyanakkor helyzete az elkövetkezendő években mindvégig bizonytalan maradt. Egyik féltestvérével, Mbuyazival odáig mérgesedett a viszonya, hogy 1856-ban polgárháború tört ki Zuluföldön. Cetshwayo került ki győztesen, ám – némi brit nyomásra – apja csak 1861-ben volt hajlandó ismét elismerni őt örökösének. 1872-ben vette át Zuluföld irányítását. Telepes szomszédjaival jó viszonyra törekedett, ám ez Transvaal brit annektálását követően egyre nehezebbé vált. Az angol-zulu háború elvesztése után folyamatosan azért lobbizott, hogy visszatérhessen Zuluföldre. Erre végül 1883-ban sor is kerülhetett, ám visszatérte újabb polgárháborút eredményezett. Nem sokkal később, 1884. február 8-án száműzetésben hunyt el. (LABAND 2009A: 35-36.)

Joseph CHAMBERLAIN (1836–1914): Politikai pályafutását megelőzően sikeres vállalkozóként tevékenykedett Birminghamben. Az 1860-as évek végén kezdett politizálni liberális nézeteket vallva. 1873-ban választották meg Birmingham polgármesterévé. 1876- ban került be képviselőként a parlamentbe. A gyarmatügyi tárcát 1895 júniusa és 1903 szeptembere között vezette. Politikai karrierjének 1906-ban agyvérzése vetett véget, ami után sosem sikerült teljes mértékben felépülnie. (ODNB)

George CHAMPION (1810–1841): Az első Észak-Amerikából származó dél-afrikai misszionáriusok egyike volt. 1835-ben érkezett társaival Fokföldre. Zuluföldön kezdett misszióba. A búrok és zuluk közötti harcok miatt 1839-ben visszatért az Egyesült Államokba, ahol 1841-ben tüdővérzés következtében elhunyt.

Sir Marshal James CLARKE (1841–1909): 1863-ban katonai pályára lépett, ám 1883-ban alezredesi rangban leszerelt. Élete jelentős részét Dél-Afrikában töltötte, ahol elsősorban közigazgatási pozíciókat vállalt. 1884-ben, mikor Baszutóföldet Fokföldhöz csatolták, helyben lakó biztosként ő került a terület élére. 1893-tól hasonló minőségben szolgált Zuluföldön. 1898 és 1905 között Rodéziában volt helyben lakó biztos. (ODNB)

Sir Abraham Josias CLOETE (1794–1886): Tanulmányait előbb Hollandiában, majd a marlowi katonai iskolában végezte. 1809-ben csatlakozott a brit hadsereghez, ahol szép lassan emelkedett a ranglétrán. Nyugállományba vonulása előtt, 1871-ben léptették elő tábornaggyá. Elsősorban dél-afrikai évei tették ismertté. 1834 és 1853 között az összes koszák ellen vívott háborúban aktívan részt vett. (ODNB)

278

Sir Galbraith Lowry COLE (1772–1842): Iskolái befejezését követően katonai pályára lépett. Sikeresen vett részt a napóleoni háborúkban. 1813-ban altábornaggyá léptették elő. 1823 és 1828 között Mauritius kormányzójaként szolgált. Ezt követően Fokföldre került kormányzóként, ahol 1833-ig maradt hivatalában. Visszatérve Angliába újabb megbízást már nem fogadott el. (STEPHEN-LEE IV. 1964: 722.)

Johannes Wilhelm COLENBRANDER (1857–1918): Az angol-zulu háború utolsó szakaszában John Dunn titkáraként tevékenykedett. Ő készítette elő Zibhebhu fegyverletételét. Ezt követően Zibhebhu tanácsadójaként és kereskedő partnereként működött Zuluföldön. Miután 1884-ben Zibhebhu vereséget szenvedett a búr fegyveresekkel kiegészült suthu harcosoktól, minden vagyonát elvesztette. Később előbb

Szváziföldön kereskedett, majd egyike volt az első rodéziai telepeseknek. (LABAND 2009A: 46.)

John William COLENSO (1814–1883): Tanulmányai befejezését követően eleinte sikeres matematika tankönyveket írt, illetve tanított Angliában. 1853-ban a fokföldi anglikán püspök Robert Gray hívta meg Dél-Afrikába Natal első anglikán püspökeként. Colenso bibliakritikája miatt összetűzésbe keveredett egyházával, és az egyházi bíróságok döntése nyomán 1863-ban kiközösítették. Ugyanakkor a világi bíróságok határozata értelmében püspöki címét megtarthatta. A natali telepesek körében rendkívül népszerűtlenné vált az 1870-es években, mikor is felkarolta a szerinte igazságtalanul elítélt hlubi főnök, Langalibalele ügyét. Az angol-zulu háború kapcsán szintén a háború igazságtalan voltát tette szóvá, és sikeresen kampányolt Cetshwayo visszatérésének érdekében. (ODNB)

Sir George Pomeroy COLLEY (1835–1881): 1852-ben lépett katonai pályára. 1854-től Dél- Afrikában szolgált. Az 1860-as évek elején elvégezte a tisztiiskolát, ahol 1871 és 1873 között maga is tanított. 1874-ben ismét Afrikában szolgált Sir Garnet Wolseley alatt, akit Natalba is elkísért a következő évben. 1876-ban az indiai alkirály, Lord Lytton titkára lett. 1880-ban, immáron vezérőrnagyi rangban, visszakerült Dél-Afrikába, mint natali kormányzó és a natali, illetve transvaali brit haderők főparancsnoka. Az első angol-búr háború során, a Majubánál lezajlott ütközetben életét vesztette. (ODNB)

279 DABULAMANZI kaMpande (1839 k.–1886): Már 1856-ban is Cetshwayo támogatójaként lépett fel. Miután Cetshwayo hatalomra került kinevezte őt indunának. Az angol-zulu háborút követően azok közé tartozott, akik kérvényezték Cetshwayo visszatérésének engedélyezését. Cetshwayo halálát követően nagy szerepe volt abban, hogy Dinuzulu szövetségre lépett a búrokkal. Később azonban a búr telepesek mértéktelen földkövetelései miatt egyre inkább elhatárolódott tőlük. Egy ezzel kapcsolatos heves szóváltás során egykori búr szövetségesei agyonlőtték. (LABAND 2009A: 59.)

DINGANE kaSenzangakhona (1795 k.–1840): Shaka féltestvére. Bátyja meggyilkolását követően, 1828-ban ő vette át az uralmat Zuluföldön. Eleinte Shakához hasonló politikát folytatott a telepesekkel kapcsolatban, ám egyre több konfliktusa adódott velük az 1830-as évek folyamán. Mikor egyre nagyobb számban jelentek meg a területen búr telepesek, a nyílt fegyveres fellépés mellett döntött. Ennek eredményeképpen azonban menekülni kényszerült, és miután 1839-ben sikertelenül próbálta meghódítani Szváziföldet, végleg száműzetésbe vonult, ahol meggyilkolták. (LABAND 2009A: 62.)

DINUZULU kaCetshwayo (1868–1913): Apja halálát követően, 1884-ben átvette a suthu frakció irányítását. Annak érdekében, hogy megszabaduljon riválisaitól, összefogott a búrokkal, ám ennek következtében Észak-Zuluföld jelentős része búr kézre került. Éppen ezért 1887-ben eleinte üdvözölte a brit beavatkozást, ám később fellázadt a brit hatalom ellen. Ennek eredményeképpen 1889-ben száműzetésre ítélték. 1898-ban térhetett vissza Zuluföldre. A Bambatha felkelést követően ismét perbe fogták, és újból elítélték.

Száműzetésben hunyt el Transvaal területén. (LABAND 2009A: 62-63.)

John Robert DUNN (1833–1895): Apja 1820-ban érkezett Algoa-öbölbe kereskedési céllal. 1851-ben – 18 éves korára – teljesen elárvult. Eleinte vadászexpedíciók szervezésével és kereskedők kalauzolásával foglalkozott, majd Zuluföldön élt a környező települések lakóival kereskedve. 1854-ben találkozott Joshua Walmsley kapitánnyal, aki beszervezte csapatába és Dunnból határellenőrző ügynök lett. Időközben a kereskedelmi tevékenységgel sem hagyott fel, és hamarosan meglehetős vagyonra tett szert. Az 1856-os zulu polgárháborút követően Cetshwayo támogatásával Zuluföldön telepedett le. Ellenezte az angolok elleni háborút, annak kitörése után Natal területére menekült követőivel. A háború után a 13 kinevezett főnök egyike lett. Az ezt követő időszakban mindvégig hűségesen támogatta a brit érdekeket. (MORRIS 1998: 169-170.; LABAND 2009A: 74-75.)

280

Sir Benjamin D’URBAN (1777–1849): 1793-ban lépett katonai pályára. 1819-ben vezérőrnagyi rangra emelkedett. Első inkább közigazgatási megbízatását 1820-ban kapta meg, ekkor nevezték ki Antigua kormányzójának. Több állomáshelyet követően, 1834 januárjában foglalta el új posztját, mint Fokföld kormányzója. 1837. május 1-jén felmentették hivatalából, azonban egészen 1846-ig Dél-Afrikában tartózkodott. 1847-ben újabb megbízást kapott, a kanadai brit erők főparancsnoka lett. Montrealban érte a halál.

(GARVIN-HOOPER VII. 1960: 751.)

Anthony William DURNFORD (1830–1879): 1848-ban csatlakozott a brit hadsereghez hadmérnökként. Több állomáshelyet követően, 1872-ben került Natalba őrnagyi rangban. 1873 és 1875 között gyarmati mérnökként dolgozott. A zuluk elleni háború előkészületeként, 1878 őszén sikeresen megszervezte a natali afrikai önkéntesekből álló osztagát. Az isandlwanai ütközetben rangidős tisztként a brit erőket ő vezényelte. A katasztrofális vereségért Lord Chelmsford főparancsnok utólag egyértelműen őt tette felelőssé. (LABAND 2009A: 79.)

James Frederic ELTON (1840–1877): 1857-ben csatlakozott az indiai brit haderőhöz. Később Kínában harcolt. Közben kapitányi rangot szerzett. Nem sokkal ezután kilépett a brit hadsereg kötelékéből, és 1866-tól a francia hadseregben szolgált Mexikóban. 1868-ban Natalba utazott, elsősorban vadászkalandokat keresve. Itt hamarosan határügynöknek nevezték ki a zulu határra, és később ő lett az afrikai migráns munkavállalók natali védelmezője is. 1873-ban a munkaerő toborzás előmozdítása érdekében Mozambikba utazott, ahol Sir Bartle Frere felkérésére előbb alkonzuli, majd konzuli feladatokat látott el. Több felderítő utat is szervezett, melyek eredményéről rendszeresen beszámolt a Királyi Földrajzi Társaság folyóiratában. 1877-ben malária láz következtében hunyt el. (ODNB)

281 Francis George FAREWELL (1793–1829): Iskolái befejezését követően haditengerészeti pályára lépett. 1815-ben hadnagyi rangra emelkedett, ám a napóleoni háborúk lezárását követően, mivel nem volt szükség rá az aktív állományban, ezért tartalékállományba helyezték. Indiába utazott azzal a céllal, hogy kereskedelmi kapcsolatokat létesítsen Fokfölddel. Végül figyelme a Fokföldtől északra elterülő területek felé fordult. Részt vett Port Natal megalapításában, és a zulukkal való kereskedelmi kapcsolatok megindításában. 1829-ben, mikor szárazföldi úton épp Port Natal felé tartott Fokföldről visszatérve, Nqetho vezetésével qwabe harcosok meggyilkolták. (BROOKES-WEBB 1967: 17.)

Sir Frederick William Edward FORESTIER-WALKER (1844–1910): 1862-ben lépett katonai pályára hadnagyi rangban. 1873-ban nevezték ki a dél-afrikai brit haderők parancsnokának katonai titkárául. 1878 októberében ezredessé léptették elő. 1890 és 1895 között az Egyiptomban állomásozó brit erők parancsnokaként szolgált. Részt vett a második angol- búr háborúban, melynek kapcsán, 1902-ben tábornaggyá léptették elő. Élete végén, 1905 és 1910 között Gibraltár kormányzója volt. (ODNB)

Sir Henry Bartle Edward FRERE (1815–1884): Közigazgatási karrierjét Indiában kezdte, ahol ottani tevékenysége tetőpontjaként 1862 és 1867 között Bombay kormányzójaként tevékenykedett. 1872-ben a zanzibári szultánt, Barghash bin Saidot kereste fel, akivel rabszolga-kereskedelem ellenes szerződést kötött. 1875-ben Wales hercegét, a későbbi VII. Eduárd királyt kísérte el egyiptomi, illetve indiai útjára. 1877-ben Lord Carnarvon kifejezett kérésére utazott Dél-Afrikába, hogy előmozdítsa a gyarmatügyi miniszter uniós elképzeléseit. Az angol-zulu háború következtében hírneve erősen megtépázódott, és 1880- ban az új liberális kormány felmentette hivatalából. (LABAND 2009A: 99-100.)

Magema Magwaza FUZE (1840 k.–1922): Élete 1855-től kezdődően szorosan összefonódott Bishopstowe-val, valamint a John William Colenso püspök által alapított ottani iskolával, ahol kitanulta a nyomdász szakmát, és segítette Colenso fordítási munkáit. Itt kezdődött irodalmi karrierje is. Első írott műve 1859-ben keletkezett, mikor elkísérte Colensót zuluföldi útjára, és az útról a püspök bíztatására írásos beszámolót készített, mely nyomtatásban is megjelent. Hasonló beszámolót írt 1878-as Cetshwayónál tett látogatásáról. Fő műve Abantu Abamnyama Lapa Bavela Ngakona címmel 1922-ben jelent meg. Ez volt az első zulu nyelven publikált könyv, melyet zulu származású személy írt.

(AKYEAMPONG II. 2012: 403-404.)

282

Henry Francis FYNN (1803–1861): Londonban született, és Angliában végezte el iskoláit. 1818-ban családjához költözött, akik időközben Fokföldre települtek. Itt hamarosan Francis George Farewellhez csatlakozott port natali vállalkozásában. 1832-ben felhagyott kalandor életmódjával, és Fokföldön vállalt kormányzati megbízásokat, majd 1852-től Natal területén töltött be hasonló kormányzati pozíciókat egészen 1859-es visszavonulásáig. (ODNB)

Henry Francis FYNN, ifj. (1846–1915): 1864-től kezdődően töltött be különböző kormányzati tisztségeket Natal területén. 1873-ban elkísérte Theophilus Shepstone-t annak zuluföldi útjára. 1876-ban Msinga körzet elöljárója lett. 1883-ban a Zuluföldre visszatérő Cetshwayo mellett volt brit megfigyelő, majd Cetshwayo menekülését követően ismét Msinga körzet elöljárójaként tevékenykedett. (ODNB)

Frederick Bernard FYNNEY (1840 k.–1888): Az 1870-es években lépett gyarmati közigazgatási szolgálatba. Dolgozott tolmácsként, majd 1878 és 1879 között határügynökként. Az angol-zulu háború alatt a VI. számú natali védelmi körzet irányításáért felelt. A háborút követően több egyéb natali közigazgatási posztot töltött be, többek között oktatásügyi felügyelőként tevékenykedett. (LABAND 2009A: 102.)

Sir Michael Henry GALLWEY (1826–1912): Jogi tanulmányokat folytatott. 1857 és 1890 között natali államügyészként, majd 1890 és 1901 között natali főbíróként tevékenykedett. 1878-ban tagja volt a Transvaal és Zuluföld közötti határvita eldöntésére kiküldött bizottságnak. (NATAL 1906: 72.)

Allen Francis GARDINER (1794–1851): Iskolái befejezését követően tengerészeti pályára lépett, és 40 éves korában már kapitányként tevékenykedett. 1834-ben, felesége halálakor azonban megfogadta: annak szenteli életét, hogy elvigye azok közé is az evangéliumot, akik arról korábban nem hallhattak. Ennek nyomán jutott Dél-Afrikába, és itt a zuluk térítése mellett döntött. 1838-ban végleg távozott a kontinensről, és az 1840-es évek elején Chile, majd Bolívia területén misszionált. 1850-ben társaival a Picton-szigeten kísérelt meg missziói munkába fogni, ám mivel készleteik kimerültek, az ígért utánpótlás pedig nem

érkezett meg, mindannyian éhen haltak. (STEPHEN-LEE VII. 1964: 850.; VILÁGI 2017: 564- 565.)

283

William Ewart GLADSTONE (1809–1898): Politikai karrierje 1832-ben indult, mikor parlamenti képviselővé választották. A hadügyi és gyarmatügyi tárcát rövid ideig, 1845 legvége és 1846 nyara között vezette. A 19. század második felének egyik legkiemelkedőbb brit liberális politikusa volt. 1868 decembere és 1894 márciusa között összesen négyszer töltötte be a miniszterelnöki posztot. 1895-ben végleg visszavonult. (ODNB)

Robert GRAY (1809–1872): Apjához hasonlóan egyházi pályára lépett. 1847-ben nevezték ki fokföldi anglikán püspöknek. 1848-ban, mikor Fokföldre érkezett, első feladatának a terület feltérképezését tekintette. Csakhamar megállapította, hogy az túl nagy egy embernek, így kérvényezte a terület megosztását, és további püspökök kinevezését. Így kerültek kinevezésre 1853-ban John William Colenso natali és John Armstrong grahamstowni püspökök. (ODNB)

Sir George GREY (1812–1898): 1830-ban lépett katonai pályára. Miután két felderítő expedíciót is vezetett Nyugat-Ausztráliában, 1839-ben az ott található Albany elöljárója lett. 1840-ben visszatért Angliába, ahol kinevezték Dél-Ausztrália kormányzójának. A gyarmat pénzügyeinek rendbetétele megalapozta hírnevét, és 1845-ben Új-Zéland kormányzójának nevezték ki. Hamarosan sikeresen lezárta a harcokat a maorikkal, s 1853- as távozásáig azok nem is újultak ki. 1854 és 1861 között fokföldi kormányzóként tevékenykedett, majd saját kérésére visszahelyezték Új-Zélandra. 1868-ban a londoni utasítások folyamatos figyelmen kívül hagyása miatt felmentették hivatalából. 1875-től az új-zélandi parlament tagja, majd 1877 és 1879 között Új-Zéland miniszterelnöke volt. (ODNB)

Henry George GREY [Earl Grey] (1802–1894): Politikai karrierje 1826-ban indult, mikor bekerült a parlamentbe. 1830-ban apja alakíthatott kormányt, és ebben ő is szerepet kapott hadügyi és gyarmatügyi miniszterhelyettesként. Ezekben az években volt alkalma tapasztalatokat szerezni a gyarmati politika irányításának területén. Hadügyi és gyarmatügyi miniszterként 1846 és 1852 között szolgált. Ezt követően nem vállalt feladatot egyetlen kabinetben sem. (ODNB)

284 Aldin GROUT (1803–1894): Teológiai tanulmányai befejezését követően az első amerikai misszionáriusok egyikeként érkezett Dél-Afrikába 1835-ben. Zuluföldön folytatott térítőmunkát egészen 1844-ig. Ezt követően Natal területén rendezkedett be. 1846-ban megalapította Umvoti állomást, ahol egészen 1890-es visszavonulásáig tevékenykedett.

HAMU kaNzibe (1834 k.–1887): Bár 1856-ban Cetshwayót támogatta, az elkövetkezendő években arra törekedett, hogy minél önállóbban irányíthassa Zuluföld északnyugati részét. Emiatt egyre több kérdésben keveredett vitába Cetshwayóval. Az angol-zulu háborút megelőzően a béke megőrzésére intett, majd a háború kitörését követően megadta magát a briteknek. Zuluföld első felosztásakor jelentős területet kapott. Cetshwayo visszatérését követően folyamatos harcot vívott a suthu frakció képviselői ellen. Dinuzulu és a búr farmerek együttműködése végül megadásra kényszerítette. Területe búr fennhatóság alá került. (LABAND 2009A: 109-110.)

Sir Arthur Elibank HAVELOCK (1844–1908): 1862-ben katonai pályára lépett. 1877-ben kapitányi rangban leszerelt és a gyarmati közigazgatásban kezdett tevékenykedni. Első komolyabb megbízatását 1881-ben kapta, ekkor Sierra Leone kormányzójának nevezték ki. 1886 és 1889 között kormányozta Natalt. Később, 1890 és 1895 között Ceylon szigetén, majd 1896 és 1900 között Madrasban, végül 1901–1904 között Tasmaniában szolgált kormányzóként. (ODNB)

Sir Walter Francis HELY-HUTCHINSON (1849–1913): Jogi tanulmányainak befejezését követően gyarmati közigazgatási pályára lépett. 1874 és 1877 között Sir Hercules Robinson titkáraként tevékenykedett. 1883-ig Barbados gyarmati tikáraként szolgált. 1884 és 1889 között alkormányzó volt Máltán. Ezt követően 1893-ig a Szél felőli szigetek kormányzójaként tevékenykedett. 1893-ban nevezték ki Natal és Zuluföld kormányzójának. 1901-ben Fokföld kormányzója lett, és ebből a hivatalból vonult nyugállományba 1910-ben. (ODNB)

285 Henry Howard Molyneux HERBERT [Lord Carnarvon] (1831–1890): Konzervatív brit politikus. A gyarmatügyi miniszteri tisztet első ízben 1866 nyara és 1867 tavasza között töltötte be. Az ő nevéhez fűződött 1867-ben a British North American Act megalkotása, mely biztosította Kanada számára az önkormányzatiságot. Másodszor 1874 februárja és 1878 februárja között vezette a gyarmatügyi tárcát. Legfontosabb feladatának a dél-afrikai unió megteremtését tekintette, ebben azonban nem járt sikerrel. (LABAND 2009A: 33.)

Sir Michael Edward HICKS BEACH (1837–1916): Konzervatív brit politikus. 1864 óta volt az angol parlament tagja. Lord Carnarvon lemondását követően, 1878-ban nevezték ki gyarmatügyi miniszternek. Hivatalában 1880. április 21-éig maradt. Az elkövetkezendő években további három konzervatív kabinetben töltött be különböző tiszteket. 1906-ban vonult vissza a politizálástól. (DAVIS-WEAVER 1961: 253-255.)

HLUBI kaMota Molife: 1867-ben telepedett le tlokwa követőivel Natal területén. Mindvégig hűen szolgálta a brit érdekeket. Részt vett a Langalibalele elleni támadásban, majd a zuluk elleni háborúban is. A háborút követően híveivel áttelepedett Zuluföldre, ahol kinevezték a felosztott terület délnyugati körzetének élére. Az 1880-as évek zavargásai közepette mindvégig a briteket támogatta. (LABAND 2009A: 117.)

Sir Henry Thurstan HOLLAND [Lord Knutsford] (1825–1914): Jogi pályára lépett, és 1867- ben a gyarmatügyi minisztérium jogi tanácsadója lett. 1873-ban konzervatív képviselőként a parlamentbe került. 1887 januárja és 1892 augusztusa között a gyarmatügyi minisztériumot vezette. Később újabb miniszteri megbízást nem kapott. (ODNB)

Nathaniel ISAACS (1808–1872): 1822-ben a Szent Ilona-szigetre utazott, ahol nagybátyja, Saul Solomon kereskedő vette pártfogásába. 1825-ben csatlakozott James Saunders Kinghez, s ezt követően Port Natalban tevékenykedett kereskedőként. 1831-ben hagyta el a területet, és rövid fokföldi kitérőt követően Londonba utazott. Itt jelentette meg 1836-ban zuluföldi kalandjairól szóló beszámolóját Travels and Andventures in Eastern Africa címmel. Bár több alkalommal is szeretett volna földhöz jutni Port Natal térségében, ez nem sikerült neki. Az 1840-es évektől kezdődően ideje legnagyobb részét Nyugat-Afrikában töltötte, ahol gazdálkodott és kereskedett. (ODNB)

286 Petrus Jacobus JOUBERT (1831–1900): Miután fiatal korában árvaságra jutott, Fokföldről Transvaal területére települt át, ahol gazdálkodni kezdett. Az 1860-as évek eleje óta politizált, mikor először került be megválasztott tagként a Volksraadba. Az első angol-búr háborút követően jelentős pozíciókat töltött be a búr köztársaságban. (EBO)

Robert William KEATE (1814–1873): 36 évesen lépett állami szolgálatba, 1850–1852 között polgári ügyekért felelős biztosként tevékenykedett a Seychelle-szigeteken. 1857-ben Trinidad kormányzójának nevezték ki, majd 1867 és 1872 között natali alkormányzóként szolgált. Innen az Aranypartra utazott, hogy kormányzói megbízását átvegye, ám megérkezését követően tíz nappal elhunyt. (ODNB)

James Saunders KING (1795–1828): A napóleoni háborúk idején a brit haditengerészetnél szolgált kadétként. A háborút követően kereskedelmi hajókon dolgozott hadnagyi rangban. Részt vett a délkelet-afrikai partvonal feltérképezésében. Erre vonatkozó eredményeiről Londonban is beszámolt. Később a port natali telepesekhez csatlakozott. Shaka őt bízta meg azzal a feladattal, hogy létesítsen diplomáciai kapcsolatot a fokföldi hatóságokkal, ám nem járt sikerrel. 1828 szeptemberében vérhas fertőzés következtében hunyt el.

(LEVERTON 1974: 18.)

John Locke KNIGHT (1855–?): 1876-ban lépett civil szolgálatba tolmácsként és írnokként Felső-Tugela körzet elöljáróságán. Később hasonló posztokat töltött be előbb Umsinga körzetben, majd Newcastle-ben. 1883 és 1886 között az afrikai törvények adminisztrátoraként, valamint határ menti ügynökként tevékenykedett Alsó-Tugela körzetben. 1887-ben Entonjaneni körzet elöljárója lett. (LABAND 1981: 67.; NATAL 1906: 111.)

Stephanus Johannes Paulus KRUGER (1825–1904): Gyermekkorát Fokföldön töltötte, majd részt vett a búr családok kiáramlásában, és Transvaal területén telepedett le. 1854-ben kapcsolódott be a helyi politikai életbe. 1863-tól tíz éven át a transvaali fegyveres alakulatok főparancsnokaként szolgált. 1877-ben, nem sokkal a brit annektálást megelőzően nevezték ki alelnöknek. Egyike volt azoknak, akik már kezdettől fogva következetesen ellenezték a brit beavatkozást. 1883-ban megválasztották Transvaal elnökének, és az elkövetkező választások mindegyikén diadalmaskodott, egészen 1902-ig.

(GARVIN-HOOPER XIII. 1960: 506-507.)

287

LANGALIBALELE kaMthimkhulu (1818–1889): Hlubi főnök. 1848-ban a zuluk elől Natal területére menekült. 1849-ben követőit erőszakkal áttelepítették a Drakensberg lábához. 1873-ban megidézték Pietermaritzburgba, azonban ő a megjelenés helyett a menekülést választotta. Elfogása után száműzték Natal területéről. (GUY 2013: 535-536.; LABAND

2009A: 140.)

Granville George LEVESON-GOWER [Lord Granville] (1815–1891): Liberális brit politikus, aki számos liberális kabinet tagja volt különböző tisztségeket betöltve. Elsősorban külügyminiszterként ismert. Ezt a tárcát három alkalommal vezette. Első ízben 1851 végétől néhány hónapig. Másodszor 1870 júliusa és 1874 februárja között. Harmadszor pedig 1880 áprilisa és 1885 júniusa között. Külügyminiszterként a türelem, a békeszeretet és az el nem köteleződés jellemezte. Ennek köszönhetően maradt ki Anglia a korszak kontinentális háborúiból, és javultak kapcsolatai az Egyesült Államokkal. 1886-ban vonult vissza. (ODNB)

Daniel LINDLEY (1801–1880): Teológiai tanulmányainak befejezését követően missziói szolgálatra jelentkezett. Egyike volt az első Dél-Afrikában szolgáló amerikai misszionáriusoknak. Miután a zuluföldi missziói munka az 1840-es évek elejére lehetetlenné vált, figyelme a Natal területén élő búrok felé fordult, közöttük végzett szolgálatot. 1847-ben alapította meg zulu követői számára Inanda állomást. 1858-ban ő maga is odaköltözött családjával, és 1869-ben leányiskolát nyitott. 1873-ban vonult nyugállományba, és tért vissza az Egyesült Államokba.

George MANSEL: 1874-ben csatlakozott a natali lovasrendőrséghez. A Dél-Zuluföldön kialakított rendfenntartó alakulatot vezette 1883 és 1887 között. Zuluföld északi részének annektálását követően a zuluföldi rendőrség parancsnokaként szolgált. Mikor 1897-ben Zuluföld Natal részévé vált a natali rendőrség helyettes felügyelőjének nevezték ki. 1902- ben a natali rendőrség főfelügyelője lett. (NATAL 1906: 129.; LABAND 2009A: 147.)

288 MAPHITHA kaSojiyisa (?–1872): 1819-ben Shaka Maphithát nevezte ki Észak-Zuluföld kormányzójának. Ezen a területen alakult ki Maphitha hatalmi központja, mely 1856-ban jelentős támogatást nyújtott Cetshwayo győzelméhez. Maphitha egészen haláláig hű maradt Cetshwayóhoz, ugyanakkor északon gyakorlatilag korlátozások nélkül kormányzott. (GUY 1994: 249.; LABAND 2009A: 147.)

MAWA kaJama (1770 k.–1848): Senzangakhona húga. Shaka és Dingane idején jelentős szerepet játszott a peremterületek ellenőrzésének fenntartásában. Mpande uralomra jutását követően követőivel együtt Natal területére menekült. (JACKSON 2009: 87.)

MBILINI waMswati (1843 k.–1879): Mswati szvázi uralkodó fia. 1865-ben a trónutódlás körül kialakult belső harcok során vereséget szenvedett, és Zuluföldre menekült. Az 1870- es évek második felében válogatás nélkül indított támadásokat szvázi települések és búr farmok ellen. Tevékenysége szerepet játszott az angol-zulu háború kitörésében. A háború során egy britek elleni összecsapásban életét vesztette. (LABAND 2009A: 153.)

MBUYAZI kaMpande (1832 k.–1856): Az 1856-os zulu polgárháborút megelőzően Mpande kedvenc fia. Éppen ezért, mikor rivalizálni kezdett Cetshwayóval, apja minden segítséget igyekezett megadni neki. Ugyanakkor ez kevésnek bizonyult a népszerű Cetshwayóval szemben, és az 1856. december 2-án lezajlott ütközetben életét vesztette. (LABAND 2009A: 154-155.)

Alexander Chalmers MCKEAN (1852–?): 1871-ben lépett katonai pályára. 1883-ban léptették elő őrnaggyá. 1886-ban részt vett abban a bizottságban, mely kijelölte az Új Köztársaság határait. 1887-ben kinevezték Nqutu körzet elöljárójának. 1888-ban elhagyta Dél-Afrikát és helyettes katonai titkár lett Máltán. 1894-ben ezredessé léptették elő, majd 1898-ban nyugállományba vonult. Az első világháború idején reaktiválták, bázisparancsnokként szolgált. (LABAND 2009A: 155.)

289 MEHLOKAZULU kaSihayo (1854 k.–1906): 1878 nyarán megsértette a natali határt, és ezzel jelentős mértékben hozzájárult az angol-zulu háború kitöréséhez. A háborút követően tettéért bíróság elé került, ám 1879 októberében szabadon engedték. A suthu felkelés során azok közé tartozott, akik a búrokkal való szövetségkötésre bíztatták Dinuzulut. 1893-ban a qungebe csoport főnökének ismerték el a brit hatóságok. 1906-ban belekeveredett a

Bhambatha felkelésbe, és a britekkel való egyik összetűzésben életét vesztette. (LABAND

2009A: 157-158)

Lukas Johannes MEYER (1846–1902): 1872-től töltött be közigazgatási tiszteket Transvaal területén. 1877-ben erőteljesen ellenezte a terület brit annektálását. Utrecht körzet elöljárójaként szolgált 1882 és 1884 között. 1884-ben a Dinuzulu segítségére érkező búr fegyveresek parancsnokának választották. A létrejött Új Köztársaság választott elnökeként tevékenykedett egészen 1888. július 20-áig, mikor a köztársaság beolvadt Transvaalba. A második angol-búr háború időszakában – belátva a búrok vereségét – a békekötés megvalósulásán fáradozott. (LABAND 2009A: 159-160.)

MFANAWENDLELA (?–1883): Befolyásos zulu vezető, a zungu csoport főnöke. 1879-ben egyike volt a britek által kinevezett 13 főnöknek. 1883 decemberében suthu merénylők meggyilkolták. (GUY 1994: 249.)

MGOJANA (?–1888): A ndwandwe csoport vezetője Észak-Zuluföldön. Az angol-zulu háborút követően a kinevezett 13 főnök egyike volt. Az 1880-as évek folyamán mindvégig suthu ellenes politikát folytatott, mindenben támogatta Zibhebhut. 1888-ban suthu párti harcosok meggyilkolták. (GUY 1994: 250.)

Sir Charles Bullen Hugh MITCHELL (1836–1899): Haditengerészeti pályára lépett. Alezredesi rangban szerelt le 1878-ban. Időközben több gyarmati közigazgatási funkciót is betöltött. 1877-ben került Natalba gyarmati titkárként. Itt 10 esztendőt töltött el, majd a Fidzsi-szigetek kormányzója lett. 1889-ben visszatért Dél-Afrikába Natal és Zuluföld kormányzójaként. Ezt a tisztet 1893-ig látta el. 1894-től haláláig a Straits Settlements elnevezésű brit gyarmat kormányzója volt.

290 MLANDELA kaMbiya (?–1883): Még Shaka nevezte ki a mthethwák élére. Hatalmát és befolyását mindvégig meg tudta őrizni. Az angol-zulu háborút követően a 13 kinevezett főnök egyike volt. Idős korára egyre befolyásolhatóbbá vált, és utolsó éveiben teljes mértékben John Dunn irányítása alá került. (GUY 1994: 250.)

MNYAMANA kaNgqengelele (1813 k.–1892): Apját még Shaka nevezte ki a buthelezi csoport élére. Apja halála után pedig Mpande engedélyezte számára a buthelezik vezetésének átvételét. 1856-ban Cetshwayo támogatói közé tartozott, és mikor Cetshwayo trónra került, őt nevezte ki főindunájának. Mnyamana ellenezte az angolokkal való háborút, ugyanakkor Hamuval ellentétben mindvégig Cetshwayo oldalán harcolt. A háború után felajánlották neki a feldarabolt Zuluföld egyik részének irányítását, ám ő ezt nem fogadta el. Cetshwayo visszatérését követően a suthu frakciót támogatta. Dinuzulut óva intette a búrokkal való szövetségkötéstől, és 1887-ben, a suthu felkelés idején már a britek oldalán harcolt. (LABAND 2009A: 164.)

Sir John Charles MOLTENO (1814–1886): 1831-ben vándorolt ki Angliából Fokföldre. Az 1840-es években jelentős vagyonra tett szert előbb birkatenyésztésből, majd kereskedelemből és egyéb üzleti tevékenységből. 1854-től volt a fokföldi törvényhozó tanács tagja. Az 1860-as évektől mind hangosabban követelte az önkormányzati jogok megadását, amire végül 1872-ben került sor. Ő töltötte be elsőként a miniszterelnöki tisztet

Fokföldön 1872 és 1878 között. (STEPHEN-LEE XXII. 1965: 1054.)

Sir Frederick Robert MOOR (1853–1927): Natali gazdálkodó. 1886-ban lett választott tagja a natali törvényhozó tanácsnak. Mindvégig az önkormányzatiság megszerzését szorgalmazta. 1893 és 1897, majd 1899 és 1903 között afrikai ügyekért felelős miniszterként szolgált. 1906 novemberében Natal miniszterelnöke lett. Támogatta a dél- afrikai államalakulatok unióját, rövid ideig Louis Botha kormányában a kereskedelmi és ipari miniszteri tisztet viselte. 1910 és 1920 között az Unió szenátusának tagja volt. Ezt követően visszavonultan élt natali birtokán. (ODNB)

291 MPANDE kaSenzangakhona (1798 k.–1872): Dingane és Shaka féltestvére. Dingane vereségét követően a búr telepesekkel lépett szövetségre, és 1840-ben a búrok elismerték zulu uralkodónak. Később, a politikai helyzet változása kapcsán, 1843-ban a britekkel is sikerült megállapodásra jutnia, akik szintén elismerték uralmát. Az elkövetkezendő években mindvégig jó viszonyra törekedett telepes szomszédjaival. Ugyanakkor az 1850- es évektől kezdődően egyre több belső konfliktussal kellett szembenéznie a fiai között dúló rivalizálás miatt. 1861-ben meg kellett osztania hatalmát Cetshwayóval, s ettől kezdve csupán korlátozott hatalom összpontosult a kezében egészen 1872-ben bekövetkezett haláláig. (LABAND 2009A: 169.)

Jakot MSIMBITI (?–1831): Kosza származású afrikai, aki jelentős karriert futott be Zuluföldön. A fokföldi hatóságok marhalopásért ítélték száműzetésre, és így került a Robben-szigetre. Innen tolmácsként magával vitte William Owen kapitány, majd szintén tolmácsként került James Saunders King hajójára. Munkaadóitól megszökve Shaka udvarába került. Itt különösen azután értékelődött fel szerepe, miután Shaka kapcsolatba lépett Port Natal lakóival. Ekkor kinevezték hivatalos uralkodói tolmácsnak. Shaka és Dingane hivatalos fokföldi diplomáciai küldöttségének is tagja volt. A második fokföldi útról visszatérve egyre fenyegetőbb képet festett a telepesek befolyásának növekedéséről, s igyekezett Dinganét ellenük hangolni. 1831-ben marhalopás vádjával az uralkodó megölette. (LIPSCHUTZ 1989: 91-92.)

MUSI (?–1893): 1846-ban őt ismerte el Theophilus Shepstone a Zuluföldről elmenekült qwabe csoport vezetőjének. Az évek során jelentős követői táborra tett szert, az egyik legnagyobb afrikai csoportot alkották Natal területén. (GUY 2013: 537.)

Sir George Thomas NAPIER (1784–1855): Iskolái befejezését követően katonai pályára lépett. Jelentős érdemeket szerzett a napóleoni háborúk időszakában. A katonai ranglétrán fokozatosan emelkedett egyre magasabbra, halála előtt egy évvel nevezték ki tábornagynak. 1837. október 4-étől 1843. december 12-éig fokföld kormányzójaként, illetve az itt állomásozó brit erők főparancsnokaként szolgált. Ezt követően újabb katonai vagy civil megbízást már nem fogadott el. (STEPHEN-LEE XIV. 1964: 57-58.)

292 NDABUKO kaMpande (1843 k.–1900): Cetshwayo öccseként mindenben támogatta bátyja ambícióit. Az angol-zulu háborút követően egyike volt azoknak a zulu vezetőknek, akik állhatatosan kérvényezték Cetshwayo hatalmának visszaállítását. Ebben az időszakban Cetshwayo kiskorú fia, Dinuzulu is az ő gyámsága alatt állt. Cetshwayo halálát követően Dinuzulu rendíthetetlen követője és védelmezője maradt. A suthu lázadás leverése után,

1889-ben 15 év száműzetésre ítélték. 1897-ben térhetett vissza Zuluföldre. (LABAND

2009A: 186.)

NDLELA kaSompisi (?–1840): Kiemelkedő zulu harcos és katonai parancsnok. Shaka időszakában hívta fel magára először a figyelmet, és vált katonai vezetővé. Karrierje Dingane idején töretlen maradt, idővel Dingane hadseregének legfőbb katonai parancsnoka lett. 1840-ben, a Mpande erőivel szembeni vereség hatására Dingane árulónak nyilvánította

és kivégeztette. (LABAND 2009A: 189.)

NGOZA kaLudada (?–1869): 1839-ben érkezett Natal területére Mpande kíséretében, és utóbbi zulu uralkodóvá válását követően is Natal területén maradt. Az 1850-es évekre már néhány ezer különböző származású menekült felett gyakorolt hatalmat a Mngeni völgyben.

Egyike volt Shepstone leghűbb és leghasználhatóbb indunáinak. (GUY 2002: 54.; GUY 2013: 537.)

NODADA kaNgoza (?–1869): A Natal területén élő tembu csoportot vezető főnök. Theophilus Shepstone követőivel a zulu határra telepítette a határ felügyeletének feladatával. (GUY 2013: 538.)

NONGALAZA kaNondela (1805 k.–1856 után): Zulu katonai vezető. Mikor Mpande Dingane ellen fordult, ő vezette Mpande erőit. Mpande uralkodása idején a zulu katonai erők főparancsnoka volt. 1856-ban Mbuyazit támogatta, és a Ndondakusuka melletti ütközetet követően csak úgy tudta megmenteni életét, hogy átúszott a Tugelán Natal területére. Későbbi sorsa nem ismeretes. (LABAND 2009A: 201.)

293 NTSHINGWAYO kaMahole (1823 k.–1883): Az 1856-os zulu polgárháború során Mbuyazit támogatta. Ennek ellenére, köszönhetően annak, hogy közeli barátságban állt Mnyamanával, Cetshwayo trónra lépését követően is megőrizhette befolyását. Az angol- zulu háború után a kinevezett 13 főnök egyike volt. Eleinte ambivalens érzései voltak Cetshwayo visszatérésével kapcsolatban, ám 1883-ban mégis csatlakozott a suthu frakció híveihez. Az Ulundi melletti ütközetben vesztette életét. (LABAND 2009A: 204-205.)

Ommund Christiansen OFTEBRO (1820–1893): Norvég misszionárius. 1849-ben kezdte meg munkáját Natal területén. Később, 1851-től kezdődően Hans Schreuder társaságában Zuluföldön tevékenykedett. 1877 és 1887 között ő felügyelte a zuluföldi norvég missziói

állomások munkáját. (LABAND 2009A: 209.)

Sir Melmoth OSBORN (1834–1899): 1849-ben telepedett le Natal területén, ahol 1854-ben lépett gyarmati közigazgatási szolgálatba. 1867 és 1876 között Newcastle elöljárójaként szolgált. Sir Theophilus Shepstone mellett afrikai ügyekért felelős titkár volt Transvaal területén. 1880 és 1882 között zuluföldi brit biztosként tevékenykedett. 1883-tól a Zuluföld déli részén kialakított rezervátumot irányította. Zuluföld annektálását követően, 1887 júniusától egészen 1893-as visszavonulásáig a terület helyben lakó biztosa és főelöljárója volt. (LABAND 2009A: 210-211.)

William Fitzwilliam OWEN (1774–1857): A korán árvaságra jutott Owen 1778-ban szolgált először hajón inasként. Iskolái elvégzését követően visszatért a hajós élethez. Első önálló parancsnoki megbízását 1797-ben kapta hadnagyi rangban. A későbbi években számos hajón és számos területen teljesített megbízásokat. Elsősorban felderítési és térképészeti munkájáról ismert. Utolsó előléptetésére 1854-ben került sor, ekkor altengernagyi rangot kapott. (ODNB)

Henry Pelham Fiennes PELHAM-CLINTON [Lord Newcastle] (1811–1864): Politikai karrierje 1832-es parlamenti képviselői megválasztásával indult. 1852 decembere és 1854 júniusa között hadügyi és gyarmatügyi miniszterként szolgált, majd a két tárca szétválásakor a hadügyit tartotta meg, ám a krími háború miatt 1855 elején lemondott hivataláról. 1859 nyarától 1864 tavaszáig a gyarmatügyi minisztériumot irányította. (ODNB)

294 PHAKADE kaMacingwane (?–1880): A Natal területén élő cunu csoportot vezető főnök. Meglehetősen nagy hatalommal bírt, Theophilus Shepstone követőivel a zulu határra telepítette a határ felügyeletének feladatával. (GUY 2013: 538.)

John PHILIP (1775–1851): Teológiai tanulmányait követően Aberdeenben lett prédikátor. Mikor az 1810-es évek végén komoly válságba került a Londoni Missziói Társaság dél- afrikai munkája, tagja volt a helyszínre érkező vizsgálati bizottságnak. John Philip feladata elsősorban abban állt, hogy javaslatokat tegyen a munkát élénkítő reformokra. Philip energikusan munkához látott, és 1822-ben szuperintendensi kinevezést nyert. Élete hátralévő részét néhány Angliai úttól eltekintve Fokföldön töltötte. Sok kérdés kapcsán eredményesen küzdött a fokföldi afrikaiak jogainak elismerése érdekében. (ODNB)

Sir Benjamin Chilley Campbell PINE (1809–1891): 1841-ben, jogi tanulmányai befejezését követően, ügyészként Sierra Leonéra került. A gyarmatot 1848-tól kormányzóként igazgatta. Sikeresen számolta fel a helyi polgárháborút, és ennek jutalmaként natali alkormányzónak nevezték ki Sir Martin West halálát követően. 1856-ban Aranypart kormányzója lett, ám megromlott egészségi állapota miatt 1859-ben posztjáról lemondott. 1873-ban ismét Natal alkormányzójának nevezték ki, azonban a Langalibalele incidens következtében már a következő évben visszahívták és nyugdíjazták. (ODNB)

William PORTER (1805–1880): Jogi tanulmányokat folytatott, majd ügyvédként tevékenykedett Írországban. 1839-ben Fokföld főügyészévé nevezték ki. 1865-ben vonult vissza, ekkor parlamenti képviselőnek választották meg. Bár számos felkérést kapott különböző tisztek betöltésére, ezeket rendre visszautasította. 1873-ban visszatelepült Írországba. (ODNB)

Andries Wilhelmus Jacobus PRETORIUS (1798–1853): Piet Retief halálát követően ő vette át a Natal irányába tartó búr családok irányításának feladatát. Sikeresen harcolt a zuluk ellen, és ennek eredményeképpen sikerült őket teljes mértékben kiszorítania Natal területéről. A létrejött Natalia köztársaság katonai parancsnokaként szolgált. 1843-ban, a terület brit annektálása után is Natalban maradt, ahol visszavonultan gazdálkodott. 1848- ban Trasnvaal területére települt át. 1852-ben nagy szerepe volt abban, hogy létrejöhetett az a megállapodás, mely brit részről elismerte Transvaal függetlenségét. (LABAND 2009A: 220-221.)

295

Marthinus Wessel PRETORIUS (1819–1901): Andries Wilhelmus Jacobus Pretorius fia. Apja halálát követően, 1853-ban őt választották helyére Transvaal katonai főparancsnokának. 1857-ben ő lett Transvaal első elnöke. Mivel egyszerre töltötte be Oranje Szabad Állam elnöki tisztét is, ez egyre nagyobb feszültségekhez vezetett, így 1860-ban lemondott transvaali elnöki posztjáról. Oranje Szabad Állam elnökeként 1863-ig szolgált. Ekkor ismét Transvaal elnökének választották meg. Második elnöki ciklusa 1871- ig tartott. Az első angol-búr háborút követően rövid ideig harmadszor is ő kormányozta Transvaalt Petrus Jacobus Joubert és Paul Kruger társaságában. (EBO)

Francis William REITZ (1844–1934): Jogi tanulmányai után ügyvédként dolgozott Fokföldön. 1876-ban Brand elnök felajánlotta neki Oranje Szabad Állam főbírói székét, amit ugyan először elutasított tapasztalatlanságára hivatkozva, ám később mégis elvállalt. 1889-ben Brand halálát követően megválasztották a köztársaság elnökének. Tisztéről 1895-ben mondott le megromlott egészségi állapota miatt. A századfordulón már Transvaal területén élt, ahol a második angol-búr háború egyik meghatározó politikusaként tevékenykedett. A brit győzelmet követően önkéntes száműzetésbe vonult, ám később visszatért Dél-Afrikába, és ügyvédi irodát nyitott. Az Unió létrejöttét követően ő lett a szenátus első elnöke.

Robert ROBERTSON (1830–1897): Anglikán hittérítőként 1854-től tevékenykedett Natal területén. 1860-ban Mpande engedélyével állomást alapított Zuluföldön. Munkája csekély eredményét látva, az 1870-es évektől kezdődően egyre hangosabban követelte a terület brit annektálását. Az angol-zulu háború alatt tábori lelkészként szolgált. 1880-ban visszatért Zuluföldre, és haláláig több állomás felállításában is meghatározó szerepet vállalt.

(LABAND 2009A: 241.)

296 Sir Hercules George Robert ROBINSON [Lord Rosmead] (1824–1897): Tanulmányai befejezését követően, 1843-ban katonai pályára lépett. Kapitányi rangig emelkedett. Ugyanakkor igen hamar belátta, hogy a katonai szolgálat nem neki való, így inkább a közigazgatásban próbált elhelyezkedni. 1846-ban nevezték ki az írországi piacok és vásárok főbiztosának. Itt alapozta meg későbbi közigazgatási karrierjét. Gyarmati szolgálati évei során Hong Kong (1859–1865), Ceylon (1865–1872), Új Dél Wales (1872– 1879), Fidzsi (1874–1875) és Új Zéland (1879–1880) kormányzójaként tevékenykedett. 1881-ben Sir Bartle Frere-t váltotta fokföldi kormányzóként és dél-afrikai főbiztosként. 1889-ig Dél-Afrikában szolgált, majd nyugdíjba vonult. 1895-ben visszakerült Dél- Afrikába korábbi posztjára, és egészen 1897-ig töltötte be ismét, mikor is betegsége miatt kénytelen volt visszatérni Angliába, ahol még ugyanebben az évben elhunyt. (STEPHEN-

LEE 1965: 1172-1174.)

Sir John ROBINSON (1839–1903): Családjával 1850-ben telepedett le Natalban. Apja indította útjára a Natal Mercury címet viselő, eleinte heti, később napi rendszerességgel megjelenő újságot. A lap szerkesztését Robinson 21 évesen, 1860-ban vette át. 1863-ban választott képviselőként tagja lett a natali törvényhozó tanácsnak. Már viszonylag korán szorgalmazni kezdte a gyarmati önkormányzatiság megszerzésének fontosságát, ám ez a lépés egészen 1893-ig váratott magára. 1893 nyarán ő lett Natal első miniszterelnöke. Hivataláról – megromlott egészségi állapotára hivatkozva – 1897 tavaszán mondott le. (ODNB)

John RUSSELL [Lord Russell] (1792–1878): Iskolái elvégzését követően politikai pályára lépett. 1813-ban parlamenti képviselővé választották. A kabinetbe 1835-ben belügyminiszterként került be, majd 1839. augusztus 30-ától 1841. augusztus 30-áig hadügyi és gyarmatügyi miniszterként szolgált. 1846 és 1852 között miniszterelnökként, ezt követően külügyminiszterként tevékenykedett 1853-ig. 1855-ben rövid időre ismét a gyarmatügyi tárcát vezette. Lord Palmerston második miniszterelnöksége idején újból a külügyek irányításáért felelt. Palmerston halálát követően ő alakíthatott kabinetet, ám belső pártellentétek miatt 1866. június 26-án kénytelen volt lemondani. Ezt követően újabb kormányzati megbízást már nem vállalt. (ODNB)

297 Sir Charles James Renault SAUNDERS (1857–1931): 1878-ban kezdte meg gyarmati közigazgatási karrierjét, mint Durban körzet elöljáróságának egyik írnoka és tolmácsa. Hasonló tisztséget töltött be később Alexandra tartományban. Ezt követően a Legfelsőbb Bíróságnál szolgált tolmácsként. 1887-ben Eshowe körzet elöljárójának nevezték ki. 1895- ben őt bízták meg Tongaföld annektálásával. 1897-ben Zuluföld főelöljárója lett. 1906-ban vonult vissza a közszolgálattól. (LABAND 1981: 67.; NATAL 1906: 174.)

Hans Paludan Smith SCHREUDER (1817–1882): Norvég evangélikus misszionárius. 1851- ben kezdte meg zuluföldi tevékenységét. 1866-ban püspöki kinevezést kapott, majd 1872- ben szakított norvégiai feletteseivel és saját missziói hálózatot épített ki. Az angol-zulu háború időszakában Natal területén élt és dolgozott. A háború alatt a brit haderőket támogatta értesüléseivel és információival. (LABAND 2009A: 251)

Sir John SCOTT (1814–1898): Brit gyarmati tisztviselő. 1856 novembere és 1864 decembere között Natal alkormányzója volt.

SEKETHWAYO kaNhlaka (1814 k.–1883): A mdlalose csoport vezetője. 1878-ban erőteljesen ellenezte a britek elleni háborút. Később, bár egyike lett a 13 kinevezett főnöknek, mégis kérvényezte Cetshwayo visszatérésének engedélyezését, és mindvégig a suthu frakciót támogatta. 1883-ban vesztette életét, mikor Zibhebhu megtámadta

Cetshwayót Ulundi mellett. (LABAND 2009A: 251-252.)

SENZANGAKHONA kaJama (1762 k.–1816): Három jelentős zulu uralkodó, Shaka, Dingane és Mpande apja. Uralma időszakában a zuluk még jelentéktelen dél-afrikai csoportnak számítottak a Dingiswayo uralta mthethwa konföderáció keretében.

SHAKA kaSenzangakhona (1783 k.–1828): A zuluk első igazán jelentős vezetője. Apja, Senzangakhona halálát követően, 1816 körül került hatalomra. Rátermett vezetőnek bizonyult, aki különösen jeleskedett katonai parancsnokként. Ennek megfelelően uralma alatt jelentős mértékben növelte a felügyelete alá tartozó területeket. 1828-ban féltestvére,

Dingane meggyilkolta. (LABAND 2009A: 252.)

298 Arthur Jesse SHEPSTONE (1852–1912): Sir Theophilus Shepstone fia. 1876-tól a natali vasútépítések kapcsán munkaerő toborzóként dolgozott. 1883-ban ugyanilyen munkát vállalt a Du Toits Pan Mines vállalatnál. Natal területéről és Zuluföldről gyűjtött munkavállalókat. 1887-ben helyben lakó elöljáró és helyettes megbízott lett Zuluföldön. 1899-től Umlazi kerület elöljárójaként szolgált. Később hasonló posztokat töltött be

Vryheidben, Newcastle-ben és Greytownban. (GORDON 1968: 392.)

Henrique Charles SHEPSTONE (1840–1917): Sir Theophilus Shepstone fia. 1857-ben kezdte meg gyarmati pályafutását John Scott natali alkormányzó magántitkáraként. 1870-ben nevezték ki a frissen alapított Harding (Alfred megye) elöljárójául. Sok éven keresztül az indiai munkaerő beszerzéséért felelős natali ügynökként dolgozott. 1877-ben afrikai ügyekért felelős gyarmati titkárnak nevezték ki Transvaalban, majd ugyanezt a tisztet töltötte be 1884 és 1893 között Natalban. 1906-ban tagja volt annak a 3 tagú bírói testületnek, amelyik Dinuzulu ügyében ítéletet hozott. (GORDON 1968: 390.)

John Wesley SHEPSTONE (1827–1916): 1846-ban követte bátyját, Theophilust Natalba, ahol írnokként alkalmazták. 1852-ben előbb Alsó-Tugela, 1867-ben pedig Alsó-Umvoti körzet elöljárója lett. 1876. szeptember 19-étől 1884. január 1-jéig natali afrikai ügyekért felelős gyarmati titkárként szolgált. Ilyen minőségében ő vezette a küldöttséget, mely átadta a zulu követeknek a brit ultimátumot 1878 decemberében. A háborút követően Sir Garnet Wolseley egyik tanácsadója lett zulu ügyekben. 1884 és 1895 között az afrikai

ügyekért felelős felsőbb ítélőszék bírájaként tevékenykedett. (GORDON 1968: 310-317.)

Sir Theophilus SHEPSTONE (1817–1893): Apja, William Shepstone prédikátor 1820-ban érkezett Fokföldre, ahol missziós tevékenységet folytatott a koszák között. 1835-ben a koszák elleni háborúban Sir Benjamin D’Urban tisztikarának tolmácsaként szolgált. 1838- ban ismét tolmácsként vett részt Port Natal megszállásában és a következő évtől 1845-ig brit helyi megbízott volt Kaffraria területén. Natal gyarmattá szervezésekor diplomáciai ügynöknek nevezték ki. Fő feladatát az afrikai csoportokkal való kapcsolattartás képezte. Ebből fakadóan az elkövetkezendő 30 esztendőben ő irányította a terület afrikaiakat érintő politikáját. 1877 és 1879 között Transvaal adminisztrátoraként tevékenykedett. Itteni kudarcai következtében 1880-tól kezdődően hivatalosan már nem játszott szerepet a natali politika irányításában. (GARVIN-HOOPER XX. 1960: 493.)

299 SHINGANA kaMpande (1838 k.–1909): Az 1856-os polgárháború idején Cetshwayo támogatói közé tartozott, és az angol-zulu háborút követően is kérvényezte a zulu uralkodó visszatérésének engedélyezését. Cetshwayo halála után Dinuzulut támogatta. Az 1887-es suthu felkelésben aktívan részt vett. Emiatt 12 év száműzetésre ítélték. 1897-ben térhetett vissza Zuluföldre. (LABAND 2009A: 254-255.)

SIHAYO kaXongo (1824 k.–1883): Cetshwayo egyik legkedvesebb tanácsadója és indunája. Mivel fiai voltak az angol-zulu háború kitörésének egyik okozói, ezért a háborút követően Mnyamana a marháit elkobozta, és ezzel vagyonától teljes mértékben megfosztotta. Ennek ellenére továbbra is Cetshwayo híve maradt. 1883-ban az Ulundi melletti csatában vesztette életét. (LABAND 2009A: 256.)

Sir Andrew SMITH (1797–1872): Egyetemi tanulmányainak befejezését követően, 1821- ben érkezett Dél-Afrikába katonai orvosként. 1837-ig – mikor visszatért Angliába – számos felderítő expedíciót vezetett a térségben, melyeket gazdagon dokumentált is, értékes információkat hagyva hátra az utókornak. Visszatérve Angliába gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1853-ban a hadsereg egészségügyi részlegének főigazgatója lett.

Innen vonult nyugdíjba 1858-ban. (STEPHEN-LEE XVIII. 1964: 423.)

Sir Henry George Wakelyn SMITH (1787–1860): 1805-ben lépett katonai szolgálatba. Előbb Dél-Amerikában, majd Európában, később az Egyesült Államokban harcolt. 1828- ban vezényelték Dél-Afrikába, ahol részt vett a koszák elleni hatodik háborúban 1834 és 1836 között. 1840 és 1846 között Indiában szolgált. 1847-ben tért vissza Dél-Afrikába fokföldi kormányzóként. Agresszív területfoglalási politikája és költséges háborúi miatt Earl Grey hadügyi és gyarmatügyi miniszter 1852-ben visszahívta hivatalából. Ezt követően Angliában töltött be különböző katonai posztokat. (ODNB)

Thomas Charlton SMITH (1794–1883): 1813 nyarán lépett be a hadsereg kötelékébe. 1835- ben léptették elő kapitánnyá. A búrokkal szembeni natali helytállása kapcsán nyert őrnagyi kinevezést. Később is katonai pályán maradt, utolsó előléptetésére 1877 októberében került sor, ekkor tábornoki rangra emelkedett.

300 Edward George Geoffrey SMITH-STANLEY [Lord Stanley] (1799–1869): 1822-ben került be a parlamentbe. 1830 végén nevezték ki Írországért felelős miniszternek. Ennek kapcsán az ő nevéhez fűződik az írországi állami iskolarendszer megteremtése. 1833 tavaszától 1834 nyaráig hadügyi és gyarmatügyi miniszterként tevékenykedett, és ugyanezt a posztot töltött be 1841 őszétől 1845 decemberéig. 1846-tól egészen 1868-as visszavonulásáig a konzervatív párt vezetője volt. 1852 és 1868 között összesen három alkalommal alakíthatott kormányt miniszterelnökként. (ODNB)

Sir Henry Augustus SMYTH (1825–1906): 1843-ban lépett katonai pályára. Fokozatosan menetelt a ranglétrán, 1886-ban léptették elő altábornaggyá. 1887-ben vette át a dél-afrikai brit erők főparancsnoki posztját. Ilyen minőségében szerepet játszott a suthu felkelés leverésében Zuluföldön. 1889 és 1890 között rövid ideig Fokföld megbízott kormányzójaként tevékenykedett. 1890 és 1893-ban bekövetkezett visszavonulása között Málta kormányzójaként szolgált. 1891-ben léptették elő tábornaggyá. (ODNB)

Charles Henry SOMERSET [Lord Somerset] (1767–1831): Fényes katonai pályafutást követően, 1814-től töltötte be a fokföldi kormányzói tisztet. Kormányzóként autokratikus módon irányította a gyarmat életét, ami miatt folyamatosan konfliktusban állt a helyi telepesekkel. Az ennek kapcsán jelentkező egyre erősebb kritikai hangok miatt 1826-ban Angliába távozott, és onnan nem is tért vissza Fokföldre. (ODNB)

SOMKHELE kaMalanda (1840 k.–1907): Cetshwayo unokatestvére. Jelentős hatalommal bíró zulu vezető volt Zuluföld északkeleti részén. Az angolok elleni háborút ellenzők pártját erősítette. A háborút követően a kinevezett 13 főnök egyike volt. Ugyanakkor azok közé tartozott, akik szívesen vették volna Cetshwayo visszatérését. Ennek bekövetkezte után mindvégig a suthu frakciót támogatta. Emiatt 1889-ben 5 év börtönre ítélték, ám már

1890-ben szabadulhatott. (GUY 1994: 251.; LABAND 2009A: 260-261.)

William STANGER (1811–1854): Természettudományos és orvosi tanulmányokat folytatott, majd több expedícióban is részt vett Ausztráliában illetve Afrikában. 1843-ban érkezett Fokföldre, ahol földmérőként alkalmazták. Mikor Natal gyarmati státuszba került, 1845- ben őt nevezték ki főföldmérőnek. 1854-ben tüdőgyulladás következtében hunyt el.

301 Edward Henry STANLEY [Lord Derby] (1826–1893): A családi hagyományoknak megfelelően eleinte konzervatív párti politikusként tevékenykedett. 1858-ban rövid ideig gyarmatügyi miniszterként szolgált. 1866 és 1868, majd 1874 és 1878 között a külügyi tárcát vezette. 1882 decemberétől 1885 nyaráig, immáron liberális politikusként ismét a gyarmatügyi minisztériumot irányította. (ODNB)

Sir George Morris SUTTON (1834–1913): Natali nagybirtokos, gazdálkodó. 1872-ben telepedett le Natal területén. Tagja volt a natali törvényhozó tanácsnak. 1893 és 1897 között natali pénzügyminiszterként szolgált. 1903 és 1904 között natali miniszterelnök volt. (NATAL 1906: 193.)

Sir Frederic Augustus THESIGER [Lord Chelmsford] (1827–1905): 1844-ben lépett katonai pályára. Megjárta a krími háborút, majd Indiában állomásozott, ahonnan 1874-ben tért vissza Angliába. 1877-ben vezérőrnagyi rangot szerzett. Mikor 1878-ban megkapta új megbízatását, akkor a dél-afrikai brit erők főparancsnokaként ideiglenesen altábornagyi rangot kapott. Az angol-zulu háború katasztrofális indulása és elhúzódása miatt májusban leváltották, ám ő erről csak június közepén értesült. Angliába való visszatérte után, bár

1888-ban tábornagyi rangra emelkedett, újabb aktív megbízást nem kapott. (LABAND

2009A: 38-39.)

Petrus Lafras UYS (1797–1838): Fokföldi búr gazdálkodó. Egyike volt azoknak az úttörő búr farmereknek, akik az 1830-as évek első felében felderítő utakra indultak a fokföldi határvonaltól északra. Ennek során járt Port Natalban, és onnan kedvező híreket vitt vissza társainak, ezzel nagyban elősegítve a Natal irányába történő búr kiáramlás megindulását.

1838-ban a zuluk elleni egyik ütközetben vesztette életét. (LABAND 2009A: 296.)

Sir Martin WEST (1804–1849): Iskolái elvégzése után Indiában dolgozott a Brit Kelet- indiai Társaság alkalmazásában. Gyenge egészségi állapota miatt kellett otthagynia állását, és ezt követően Fokföldön, Grahamstown elöljárójának nevezték ki. Natal gyarmattá szervezésekor, 1845-től kezdődően ő irányította a terület életét alkormányzóként.

302 John WODEHOUSE [Lord Kimberley] (1826–1902): Liberális brit politikus. 1852 és 1895 között valamennyi liberális kabinetnek tagja volt. Gyarmatügyi miniszterként először 1870 júliusa és 1874 februárja, majd 1880 áprilisa és 1882 decembere között szolgált. (GARVIN-

HOOPER XIII. 1960: 382.)

Sir Philip Edmond WODEHOUSE (1811–1887): Tanulmányai befejezését követően, 1828- ban a Brit Keleti-indiai Társaság alkalmazásában Ceylon szigetére utazott. 1833-ban kinevezték a sziget helyettes gyarmati titkárának, majd 1843-ban a sziget nyugati tartományának kormányzati ügynöke lett. 1851-ben Brit Honduras felügyelőjének nevezték ki, majd 1854-ben Brit Guyana kormányzója lett. 1858-ban Venezuelába utazott különleges megbízottként. 1861 októberében nevezték ki fokföldi kormányzónak. Mandátumát kétszer hosszabbították meg, megbízatása 1870 májusában járt le véglegesen. 1872-ben Bombay kormányzójának nevezték ki, és innen vonult nyugállományba 1877- ben. (ODNB)

Sir Garnet Joseph WOLSELEY [Lord Wolseley] (1833–1913): Katonai pályafutása 1852- ben kezdődött. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1874-ben vezérőrnaggyá léptették elő. 1875-ben adminisztrátorként Natalba utazott, hogy előmozdítsa Lord Carnarvon gyarmatügyi miniszter uniós terveit. Ezt követően Cipruson szolgált, majd visszatért Dél- Afrikába, ahol előbb lezárta a zuluk, majd a pedik elleni háborút. Ezt követően Egyiptomban szolgált. 1894-ben léptették elő táborszernaggyá, és lett a brit haderők főparancsnoka. Megrendült egészségi állapota miatt 1900-ban nyugállományba vonult. (ODNB)

Sir Henry Evelyn WOOD (1838–1919): 1852-ben eredetileg a haditengerészethez csatlakozott, ám 1855-ben átlépett a szárazföldi erőkhöz. 1878-ban került Dél-Afrikába, ahol részt vett a zuluk elleni háborúban. 1881-ben ő zárta le az első angol-búr háborút. Ezt követően Egyiptomban szolgált. 1885-ben visszatért Angliába, ahol különböző magas katonai posztokat töltött be egészen 1904-ben bekövetkezett visszavonulásáig. 1903-ban léptették elő táborszernaggyá. (ODNB)

Sir Walter Thomas WRAGG (1842–?): Tanulmányai befejezését követően jogi pályára lépett. 1883-ban lett a natali feljebbviteli bíróság bírája. 1897 és 1898 között megbízott natali főbíróként tevékenykedett. (NATAL 1906: 221.)

303

ZIBHEBHU kaMaphitha (1841 k.–1904): 1856-ban apjával egyetemben Cetshwayót támogatta a zulu polgárháború során. A madhlakazi frakció vezetését 1872-ben, apja halálát követően vette át. A britekkel szembeni háborút határozottan ellenezte, ugyanakkor annak kitörése után mindvégig hűen harcolt Cetshwayo mellett. A háború elvesztését követően a 13 kinevezett főnök egyike lett. Ettől kezdve egyre inkább mélyült a szakadék közte és a Cetshwayo visszatérését követelő suthu vezetők között. A suthu lázadás után, 1889-ben követőivel együtt áttelepítették a brit ellenőrzés alatt álló rezervátumi területekre.

Észak-Zuluföldre csak 1898-ban térhetett vissza. (LABAND 2009A: 312-313.)

ZIWEDU kaMpande (1834 k.–?): Cetshwayo kedvenc féltestvéreként mindvégig bátyja ügyét támogatta. Az angol-zulu háborút követően kérvényezte Cetshwayo Zuluföldre való visszatérésének engedélyezését. Cetshwayo halálát követően azonban nem csatlakozott Dinuzulu táborához, hű maradt a britekhez. Ennek következtében az 1887-es suthu lázadás időszakában jelentős veszteségek érték, és menekülni kényszerült. Korábbi lakhelyére követőivel együtt csak 1888-ban térhetett vissza. (LABAND 2009A: 313.)

304 B. Glosszárium

isANGOMA (izangoma): Természetfeletti erővel rendelkező zulu férfi vagy nő. (COLENSO 1905: 390.)

iBANDLA: A legfőbb döntéshozó tanács megnevezése Zuluföldön. Az uralkodónak minden jelentős kérdésben ki kellett kérnie a tanács véleményét, és meghallgatásuk nélkül nem hozhatott döntéseket. (LABAND 1997: 441.)

isiBHALO: Natal területén annak a rendszernek a zulu elnevezése, melynek keretében a mindenkori natali alkormányzó, később kormányzó közmunkára, vagy katonai szolgálatra kötelezhette a natali afrikai férfi lakosságot. (LABAND 2009A: 178.)

isiBONGO (izibongo): Minden Délkelet-Afrikában élő afrikai csoportnál megtalálható irodalmi műfaj, egyike jellegzetes kulturális jegyeiknek. Az egyes izibongók tulajdonképpen az adott személy élete során gyűjtött dicsérőneveinek összefűzéséből születnek. Kérdéses, hogy a hosszabb dicsérőkben megindul-e egyfajta önálló alkotási folyamat, melynek során az egymás mellé helyezett, kronológiai sorrendben szereplő dicsérőnevek összefüggő elbeszéléssé alakulnak. (MPHANDE 1993: 100.; BIERNACZKY 2008: 58, 61.)

iBUTHO (amabutho): Életkori alapon szervezett, nőkből, vagy férfiakból álló csoportok megnevezése. Férfiak esetében ezek a csoportok képezték az egyes katonai alakulatokat.

Minden egyes férfi korcsoport saját katonai településsel rendelkezett. (LABAND 1997: 441.)

isiCOCO: A férfiak által viselt fejgyűrű zulu megnevezése, mely a nagykorúságot, és ezzel együtt a házasságkötéshez való jog elnyerését jelentette. (COLENSO 1905: 82.)

inDUNA: Általánosságban a kifejezés tisztviselőt, elöljárót jelent. Ez lehetett katonai, vagy közigazgatási tisztviselő is, sőt sok esetben a kettő egybe esett. (COLENSO 1905: 118.)

305 isiGODHLO (izigodhlo): Az uralkodó, vagy a jelentősebb főnökök lakhelyének felső részében elkülönített terület megnevezése, ahol az adott személy háztartásához tartozó nők

éltek. A megnevezést az itt élő nők csoportjára is alkalmazták. (COLENSO 1905: 174.)

iKHANDA (amakhanda): A zulu uralkodó által fenntartott katonai települések megnevezése, melyek egy-egy katonai egységnek adtak otthont.(LABAND 2009A: 131-132.)

iKHOLWA (amakholwa): A kifejezést a 19. század folyamán azokra a natali és zuluföldi afrikaiakra használták, akik a misszionáriusok munkálkodásának hatására keresztyén hitre tértek. Ugyanakkor – egyetértve Norman Nembula megfogalmazásával – valójában a fogalom nem csupán azokat jelölte, akik megkeresztelkedtek, hanem tágabb értelemben mindazok gyűjtőfogalma volt, akik hátat fordítottak hagyományos közösségi

életmódjuknak. (Norman Nembula közlése. 1905. július 27. In: STUART V. 2001: 15.)

umKHOSI (imikhosi): Az évente megtartott aratási ünnep zulu megnevezése. (LABAND 1997: 441.)

isiKHULU (izikhulu): A jelentős hatalommal rendelkező zulu vezetők megnevezése, akik tagjai voltak az ibandlának. (GUY 1994: xxiii.)

KRAAL: A kifejezés szűken értelmezve csak az állatok tartására szolgáló karámot jelenti, azonban a 19. század folyamán keletkezett források kiterjesztett értelemben használták, a teljes települést értették alatta. A tipikus nguni települések belsejében foglalt helyet egy elkerített tér, itt tartották az állatokat. Ezt a teret körbevették a lakosok kunyhói, majd a lakóövezetet a környezettől újabb fal, vagy kerítés különítette el. Az ilyen elrendezés segítette leghatékonyabban az állatok megvédését. (EBO)

amaLAITA: Afrikai, fiatal migráns munkavállalók általában származási alapon szervezett csoportjainak megnevezése. (LAMBERT 1995: xi.)

LANDDROST: Már a feudális időszakban is létező németalföldi tisztség megnevezése, melyet a búr telepesek Fokföldön, és később Dél-Afrika más területein is meghonosítottak. Gyakorlatilag egy-egy körzet elöljárója volt, aki nem csupán civil, hanem háborús helyzetben katonai parancsnoki feladatokat is ellátott. (LABAND 2009A: 328.)

306

iLOBOLO: Házasságkötés alkalmávan a hajadon apjának átadott marhák vagy egyéb javak megnevezése. Alapvetően azt a célt szolgálta, hogy a leendő férj biztosítékot nyújtson a lány családjának arra vonatkozóan, hogy képes lesz feleségét megfelelő módon eltartani.

(ATKINS 1993: xiv.)

iMFECANE: A zulu kifejezés szó szerint szétzúzást, átvitten szétszóródást, kényszerített menekülést jelent. A fogalom összefoglalóan utal az 1815 és 1840 közötti zavaros időszakra, melynek során mindvégig káosz és szinte folyamatos háborúskodás jellemezte a délkelet-afrikai „bennszülött” közösségek életét. (EBO; ATKINS 1993: xiv.)

iMPI: A zulu kifejezés elsődleges jelentése háború, csata, ugyanakkor ezt használták a hadsereg jelölésére is. (BRYANT 1905: 499.)

umNUMZANA (abanumzana): Egy-egy zulu település, vagy településcsoport élén álló személy. (GUY 1994: xxiii.)

iNYANGA (izinyanga): Gyógyászatban járatos személy. Tágabb értelemben bármely speciális területhez kötődően speciális szaktudással bíró személy. (LABAND 1997: 442.;

COLENSO 1905: 435.)

umSIZI: Szűkebb értelemben egyfajta orvosságként használt keverék megnevezése. Átvitt értelemben azokra a gyermekekre is utal a kifejezés, akiket nem a király feleségei szültek, hanem azok a nők, kiket arra a célra választottak ki, hogy az uralkodóval háljanak bizonyos szertartások alkalmával. (COLENSO 1905: 553.)

umTHAKATHI (abathakathi): A zulu kifejezés olyan személyt jelöl, aki ártó szándékkal, természetfeletti erőket használ fel másokkal szemben. (GUY 2013: ix.)

VOLKSRAAD: Néptanács. A búr köztársaságokban a parlament megfelelője. (LABAND

2009A: 329.)

307

C. Térképmellékletek

1. térkép: Zuluföld az 1820-as évek végén (Forrás: RITTER 1955: 364.)

308

2. térkép: Zuluföld Dingane uralmának utolsó éveiben (Forrás: LABAND 2009A: xvii.)

309

3. térkép: Zuluföld Mpande és Cetshwayo uralmának időszakában (Forrás: LABAND 2009A: xviii.)

310

4. térkép: Zuluföld felosztása (1879) (Forrás: LABAND 2009A: xx.)

311

5. térkép: Zuluföld Cetshwayo visszatérésekor (1883) (Forrás: LABAND 2009A: xxi.)

312

6. térkép: Zuluföld a terület brit annektálása idején (1887) (Forrás: LABAND 2009A: xxii.)

313 VIII. Bibliográfia

A. Források

1. Brit Nemzeti Levéltár – Gyarmatügyi Minisztérium iratanyaga (CO)

CO 179/1. A natali alkormányzó jelentései 1846. CO 179/3. A natali alkormányzó jelentései. 1847. június-december. CO 179/4. Hivatalos üzenetváltások a natali alkormányzó és a gyarmatügyi minisztérium között 1848. CO 179/5. Hivatalos üzenetváltások a natali alkormányzó és a gyarmatügyi minisztérium között. 1849. január 1. – 1849. július 31. CO 179/35. Levelezések és jelentések a natali "bennszülött"-kérdés ügyében. 1855. CO 179/42. Hivatalos üzenetváltások a natali alkormányzó és a gyarmatügyi minisztérium között. 1856. január 1. – 1856. július 31. CO 179/45. Hivatalos üzenetváltások a natali alkormányzó és a gyarmatügyi minisztérium között. 1857. január 1. – 1857. július 31. CO 181/3. A natali végrehajtó tanács és törvényhozó tanács iratai 1854-1856. CO 879/1/22. Sir George Barrow memoranduma a dél-afrikai gyarmatokról. 1856. február 22. CO 879/2/6. Levelezések a natali "bennszülött"-kérdés ügyében. 1866. CO 879/7/7. Theophilus Shepstone memoranduma az afrikaiak által elkövetett bűncselekmények és kihágások tárgyában. 1874. november 28. CO 879/8/5. Sir Garnet Wolseley jelentése az új natali "bennszülött" politika ügyében. 1875. CO 879/10/2. Dél-afrikai ügyek egyeztetésére összehívott londoni konferencia iratai. 1876. augusztus. CO 879/10/3. Theophilus Shepstone jelentése a Zuluföld és Transvaal közötti vitatott terület ügyében. 1876. június 29. CO 879/10/11. Transvaal és a környező afrikai csoportok közötti háborúk ügyében folytatott üzenetváltások. 1875. február 20. – 1876. december 30. CO 879/11/2. Dél-Afrika. Háború Transvaal és a környező afrikai csoportok között: további üzenetváltások. 1876. október 9. – 1877. június 4. CO 879/11/15. Dél-afrikai ügyek: további üzenetváltások. 1877. május 17. – 1877. augusztus 13.

314 CO 879/14/2. A Zuluföld és Transvaal közötti vitatott terület ügyében kiküldött brit bizottság jelentése. 1878. augusztus 21. – 1878. október 5. CO 879/14/6. Dél-Afrika: További üzenetváltások. 1878. július 25. – 1878. december 6. CO 879/14/8. Edward Fairfield memoranduma a Transvaal és Zuluföld közötti vitatott terület tárgyában. 1879. március 20. CO 879/14/10. Sir Bartle Frere feljegyzései a zulu katonai rendszerrel kapcsolatban. 1879. február 3. CO 879/15/4. Dél- és kelet-afrikai fegyverkereskedelem: További üzenetváltások. 1878. július 16. – 1879. május 28. CO 879/15/13. Üzenetváltás az afrikai önkéntesek portyákra való felhasználása ügyében. 1879. CO 879/15/23. Dél- és kelet-afrikai fegyverkereskedelem: További üzenetváltások. 1879. április 2. – 1879. július 10. CO 879/17/1. Sir Garnet Wolseley üzenetei a zuluföldi helyzet tárgyában. 1879. augusztus 20. – 1879. augusztus 27. CO 879/17/4. Dél- és kelet-afrikai fegyverkereskedelem: További üzenetváltások. 1879. május 31. – 1880. február 26. CO 879/17/5. Sir Theophilus Shepstone memoranduma Sir Garnet Wolseley zuluföldi rendezési terve ügyében. 1879. augusztus 23. – 1879. október 14. CO 879/17/11. A zuluföldi határok kijelölésére kiküldött bizottság jelentése. 1879. december 5. CO 879/17/14. A. A. Pearson memoranduma Sir Garnet Wolseley zuluföldi rendezési terve ügyében. 1880. május 7. CO 879/18/13. Edward Fairfield memoranduma a zuluföldi állapotok és Cetshwayo visszahelyezése ügyében. 1881 októbere. CO 879/19/3. Dél-Afrika: További üzenetváltások. 1881. február 7. – 1882. január 5. CO 879/19/7. Lord Kimberly Cetshwayóval folytatott londoni egyeztetéseinek jegyzőkönyvei. 1882. augusztus 7. – 1882. augusztus 17. CO 879/23/8. Edward Fairfield memoranduma a Zuluföldön 1879 és 1885 között jelentkező problémák tárgyában. 1886. január. CO 879/23/10. Natali ügyek tárgyában folytatott üzenetváltások. 1885. november 11. – 1887. március 2. CO 879/23/11. Sir Henry Bulwer memoranduma a zuluföldi állapotok tárgyában. 1886. január 6. CO 879/23/12. Sir Henry Bulwer memoranduma a zuluföldi állapotok tárgyában. 1886. január 14. CO 879/41/4. Üzenetváltások a zuluföldi állapotok ügyében. 1893. június 2. – 1893. augusztus 20. CO 879/42/3. Lord Ripon memoranduma Zuluföld kapcsán. 1894. július 26.

315 CO 879/49/5. Zuluföld egyesítése Natallal: További üzenetváltások. 1895. augusztus 20. – 1898. március 5. CO 879/86/2. A zuluföldi rezervátumok kijelölése tárgyában kiküldött közös birodalmi és gyarmati bizottság üzenetváltásai. 1898. november 18. – 1906. február 23.

2. Brit Nemzeti Levéltár – Hadügyminisztérium iratanyaga (WO)

WO 32/7704. Lord Chelmsford üzenetváltása egy esetleges zuluföldi háborúra való felkészülés tárgyában. 1878. WO 32/7705. A dél-afrikai főbiztos döntése a Zuluföld és Transvaal között fennálló határvita tárgyában. 1878-1879. WO 32/7740. Béketárgyalások Cetshwayóval. 1879. WO 32/7745. Üzenetváltások a Cetshwayóval folytatott béketárgyalások tárgyában. 1879. WO 32/7748. További jelentések a Cetshwayóval folytatott béketárgyalások tárgyában. 1879. WO 32/7749. További jelentések a Cetshwayóval folytatott béketárgyalások tárgyában. 1879. WO 32/7755. Sir Garnet Wolseley jelentése a zuluföldi általános helyzetről. 1879. WO 32/7778. Jelentés arról, hogy a zuluföldi főnökök elfogadták a békekötés feltételeit. 1879. WO 32/7836. Jelentések Cetshwayo zuluföldi visszatéréséről. 1882-1883.

3. Brit parlamenti iratok (BPP)

BPP Natal 1848. Natal: Correspondence Relative to the Establishment of the Settlement of Natal. London, William Clowes &Sons, 1848. BPP Natal 1849. Natal: Correspondence Relative to the Establishment of the Settlement of Natal, and the Recent Rebellion of the Boers. London, William Clowes &Sons, 1849. BPP Natal 1850. Settlement of Natal: Correspondence Relating to the Settlement of Natal. London, William Clowes &Sons, 1850. BPP Natal 1851. Natal: Further Correspondence Relative to the Settlement of Natal. London, William Clowes &Sons, 1851. BPP Natal 1853. Natal: Further Correspondence Relative to the Settlement of Natal. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1853.

316 BPP Reports 1862. The Reports: The Past and Present State of Her Majesty's Colonial Possessions. Transmitted with the Blue Books for the Year 1862. Part II. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1864. BPP 184. Return Showing the Rates of Taxation Now Paid by Natives in the Several Parts of British South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1903. BPP 252. Papers Relative to the Condition and Treatment of the Native Inhabitants of Southern Africa, within the Colony of the Cape of Good Hope, or Beyond the Frontier of that Colony. Part II. London, 1835. BPP 292. Copy of Papers Relating to Native Customs in Natal. London, 1881. BPP 347. Zululand (Revenue). Return Showing the Revenue of the Government of Zululand from 14 May 1887 to 1 June 1889, and the Different Heads Under Which Such Revenue Is Collected. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1889. BPP 538. Report from the Select Committee on Aborigines (British Settlements;) together with the Minutes of Evidence. London, 1836. BPP 596. Natal. Return to an Address of the Honourable The House of Commons, dated 7 February 1860. London, 1860. BPP C.1025. Papers Relating to the Late Kafir Outbreak in Natal. London, William Clowes & Sons, 1874. BPP C.1119. Further Papers Relating to the Late Kafir Outbreak in Natal. London, William Clowes & Sons, 1875. BPP C.1137. Natal. Report of the Expedition Sent by the Government of Natal to Instal Cetywayo as King of the Zulus, in Succession to His Deceased Father, Panda. London, William Clowes & Sons, 1875. BPP C.1342-1. Correspondence Relating to the Colonies and States of South Africa. Part II. Natal. London, Harrison and Sons, 1875. BPP C.1401-1. Further Correspondence Relating to the Colonies and States of South Africa. Natal. London, Harrison and Sons, 1876. BPP C.1631. Further Correspondence Relative to the Affairs of South Africa. London, Harrison and Sons, 1876. BPP C.1748. Corredpondence Respecting the War Between the Transvaal Republic and Neighbouring Native Tribes, and Generally with Reference to Native Affairs in South Africa. London, Harrison and Sons, 1877. BPP C.1776. Further Corredpondence Respecting the War Between the Transvaal Republic and Neighbouring Native Tribes and Generally with Reference to Native Affairs in South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1877.

317 BPP C.1883. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1877. BPP C.1961. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1878. BPP C.2000. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1878. BPP C.2079. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1878. BPP C.2100. South Africa. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1878. BPP C.2144. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1878. BPP C.2220. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2222. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2242. Further Papers Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2252. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2260. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2308. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2316. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2318. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2367. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2374. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2454. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1879. BPP C.2482. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1880. BPP C.2505. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1880. BPP C.2584. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1880.

318 BPP C.2676. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1880. BPP C.2695. South Africa. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1880. BPP C.2740. South Africa. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1881. BPP C.2867. Statistical Tables Relating to the Colonial and Other Possessions of the United Kingdom. Part XVI. 1876-7-8. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1881. BPP C.2950. South Africa. Further Correspondence Respecting the Affairs of South Africa. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1881. BPP C.3182. South Africa. Correspondence Relating to the Affairs of Natal and Zululand. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1882. BPP C.3247. South Africa. Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and the Proposed Visit of Cetywayo to England. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1882. BPP C.3270. South Africa. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Cetywayo. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1882. BPP C.3280. South Africa – Cape and Natal. Correspondence Relating to the Contributions to be mada by the Colonies of the Cape and Natal towards the Cost of the Transkei and Zulu Wars Respectively. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1882. BPP C.3293. South Africa. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Cetywayo. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1882. BPP C.3466. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Cetywayo. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1883. BPP C.3616. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Cetywayo. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1883. BPP C.3705. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Cetywayo. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1883. BPP C.3864. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Cetywayo. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1884.

319 BPP C.4037. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1884. BPP C.4191. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1884. BPP C.4214. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1884. BPP C.4274. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1885. BPP C.4587. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1885. BPP C.4645. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1886. BPP C.4913. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1887. BPP C.4980. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1887. BPP C.5143. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1887. BPP C.5331. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1888. BPP C.5522. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1888. BPP C.5892. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1890. BPP C.5893. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1890. BPP C.5897/13. Her Majesty's Colonial Possessions. No. 83. Natal. Despatch from Governor Sir C. B. H. Mitchell, K.C.M.G., (with Enclosures) on the Subject of the Liquor Traffic Among the Natives of Natal. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1890.

320 BPP C.5897/19. Her Majesty's Colonial Possessions. No. 89. Zululand. Report on the Blue Book for 1889. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1890. BPP C.6070. Zululand. Further Correspondence Respecting the Affairs of Zululand and Adjacent Territories. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1890. BPP C.6269/13. Colonial Reports. – Annual. No 14. Zululand. Annual Report for 1890. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1891. BPP C.6684. Zululand. Correspondece Respecting Certain Boundary Questions in Zululand. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1892. BPP C.6857/6. Colonial Reports. – Annual. No 56. Zululand. Annual Report for 1891. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1893. BPP C.6857/41. Colonial Reports. – Annual. No 91. Zululand. Annual Report for 1892. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1893. BPP C.7319/13. Colonial Reports. – Annual. No 115. Zululand. Annual Report for 1893. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1894. BPP C.7629/20. Colonial Reports. – Annual. No 137. Zululand. Annual Report for 1894. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1895. BPP C.7944/21. Colonial Reports. – Annual. No 169. Zululand. Annual Report for 1895. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1896. BPP C.8279/18. Colonial Reports. – Annual. No 194. Zululand. Annual Report for 1896. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1897. BPP C.8606. Statistical Tables Relating to the Colonial and Other Possessions of the United Kingdom. Part XXI. 1891-92-93. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1897. BPP C.8782. Zululand. Correspondence Relating to the Affairs of Zululand. London, George Edward Eyre and William Spottiswoode, 1898. BPP Cd. 417. Board of Education. Special Reports on Educational Subjects. Volume 5. Educational Systems of the Chief Colonies of the British Empire. London, Wyman and Sons, 1901. BPP Cd. 3889. Natal. Report of the Native Affairs Commission, 1906-7. London, Darling & Son, 1908. BPP Cd.4585. Natal. Further Correspondence Relating to the Trial of Dinuzulu and Other Natives in Natal. London, Darling & Son, 1909.

321 4. Nyomtatásban megjelent bizottsági anyagok

Commission 1853 Proceedings of the Commission Appointed to Inquire into the Past and Present State of the Kafirs in the District of Natal. Part IV. Pietermaritzburg, J. Archbell and Son, 1853. SANAC 1905 South African Native Affairs Commission 1903-1905. Report. Cape Town, Cape Times Limited, 1905.

5. Korabeli folyóiratok

MF The Mission Field MH Missionary Herald

6. Nyomtatásban megjelent egykorú források

ARBOUSSET–DAUMAS 1846 ARBOUSSET, T.; DAUMAS, F., Narrative of an Exploratory Tour to the North-East of the Colony of the Cape of Good Hope. Ford. BROWN, John Croumbie. Cape Town, Saul Solomon & Co., 1846. ASHE 1880 ASHE, Waller, The Story of the Zulu Campaign. London, Sampson Low, Marston, Searle, & Rivington, 1880. BACKHOUSE 1844 BACKHOUSE, James, A Narrative of a Visit to the Mauritius and South Africa. London, Hamilton, Adams, and Co., 1844. BARTER 1852 BARTER, Charles, The Dorp and the Veld: or Six Months in Natal. London, William S. Orr and Co., 1852. BIRD I-II. 1888 The Annals of Natal 1495 to 1845 Vol. I-II. Szerk. BIRD, John. Pietermaritzburg, P. Davis & Sons, 1888. BLEEK 1965 The Natal Diaries of Dr W. H. I. Bleek 1855-1856. Ford. SPOHR, O. H. Cape Town, A. A. Balkema, 1965. BOON 1885 BOON, Martin James, The Immortal History of South Africa. London, William Reeves, 1885. BUCKLE 1920 BUCKLE, George Earle, The Life of Benjamin Disraeli Earl of Beaconsfield. Volume VI. 1876-1881. London, John Murray, 1920. CALLAWAY 1868 CALLAWAY, Henry, The Religious System of the Amazulu. Springvale, John A. Blair, 1868. CHAMPION 1896 CHAMPION, Sarah E., Rev. George Champion Pioneer Missionary to the Zulus. New Haven, szerzői kiadás, 1896. COLENSO 1855 COLENSO, John William, Ten Weeks in Natal. Cambridge, Macmillan & Co., 1855. COLENSO 1880 COLENSO, Frances E., History of the Zulu War and its Origin. London, Chapman and Hall, 1880.

322 COLENSO 1901 Three Native Accounts of the Visit of the Bishop of Natal in September and October, 1859, to uMpande, King of the Zulus. [Szerk. COLENSO, John William]. Pietermaritzburg, Vause, Slatter & Co., 19013. CORNWALL 1882 A Lady’s Life and Travels in Zululand and the Transvaal during Cetewayo’s reign. Szerk. CORNWALL, Caerhayes. London, J. T. Hayes, 1882. COX I-II. 1888. COX, Sir George W., The Life of John William Colenso, D.D. Bishop of Natal. Vol. I-II. London, W. Ridgway, 1888. CUNYNGHAME 1879 CUNYNGHAME, Sir Arthur Thurlow, My Command in South Africa. 1874-1878. London, Macmillan and Co., 1879. DRUMMOND 1875 Among the Zulus and Amatongas. Szerk. DRUMMOND, William Henry. Edinburgh, Edmonston & Douglas, 18752. FARRER 1879 FARRER, James A., Zululand and the Zulus. London, Kerby & Endean, 18792. FROUDE 1890 FROUDE, James Anthony, Lord Beaconsfield. New York, Harper & Brothers, 1890. FYNN 1969 The Diary of Henry Francis Fynn. Szerk. STUART, James; MALCOLM, D. McK. Pietermaritzburg, Shuter and Shooter, 1969. GARDINER 1836 GARDINER, Allen F., Narrative of a Journey to the Zoolu Country in South Africa. London, William Crofts, 1836. GIBBS 1889 GIBBS, Edward J., England and South Africa. London, Longmans, Green, and Co., 1889. GIBSON 1911 GIBSON, James Young, The Story of the Zulus. London, Longmans, Greed and Co., 1911. GROUT 1864 GROUT, Lewis, Zulu-Land; or, Life Among a Zulu-Kafirs of Natal and Zulu-Land, South Africa. Philadelphia, Presbyterian Publication Committee, 1864. HAGGARD 1882 HAGGARD, H. Rider, Cetywayo and His White Neighbours or Remarks on Recent Events in Zululand, Natal and the Transvaal. London, Trübner and Co., 1882. HANCE 1916 HANCE, Gertrude R., The Zulu Yesterday and To-Day. New York, Fleming H. Revell Company, 1916. HOLDEN 1855 HOLDEN, William Clifford, History of the Colony of Natal, South Africa. London, Alexander Heylin, 1855. HOLDEN 1879 HOLDEN, William Clifford, British Rule in South Africa. London, Wesleyan Conference Office, [1879]. IRELAND 1864 IRELAND, William, Historical Sketch of the Zulu Mission in South Africa. Boston, American Board of Commissioners for Foreign Missions, 1864. ISAACS I-II. 1836 ISAACS, Nathaniel, Travels and Adventures in Eastern Africa, Descriptive of the Zoolus, Their Manners, Costums, etc. Vol. I-II. London, Edward Churton, 1836.

323 JENKINSON 1884 JENKINSON, Thomas B., Amazulu. The Zulus, Their Past History, Manners, Customs and Language. London, W. H. Allen & Co., 18842. LAIRD 1881 LAIRD, Egerton K., Incidents of Travel in South Africa. Magánkiadás, 1881. LLOYD 1879 LLOYD, Katharine Parker, Christian Work in Zululand. New York, A. D. F. Randolph, 1879. LUCAS 1897 LUCAS, Charles P., A Historical Geography of the British Colonies Vol. IV. South and East Africa. Part I. Historical. Oxford, Clarendon Press, 1897. LUDLOW 1882 LUDLOW, Walter R., Zululand and Cetewayo. London, Simpkin, Marshall, and Co., 1882. MACKENZIE 1875 Mission Life among the Zulu-Kafirs. Szerk. MACKENZIE, Anne. London, Bemrose and Sons, 1875. MACKENZIE 1899 MACKENZIE, W. Douglas, South Africa: Its History, Heroes and Wars. Philadelphia, American Book and Bible House, 1899. MACKEURTAN 1930 MACKEURTAN, Graham, The Cradle Days of Natal (1497–1845). London, Longmans, Green and Co., 1930. MACLEAN 1992 MACLEAN, Charles Rawden, The Natal Papers of 'John Ross'. Szerk. GRAY, Stephen. Durban, Killie Campbell Africana Library, 1992. MARTINEAU 1895 MARTINEAU, John, The Life and Correspondence of Sir Bartle Frere Vol. II. London, John Murray, 1895. MASON 1855 MASON, George H., Life with the Zulus of Natal, South Africa. London, Longman, Brown, Green & Longmans, 1855. MASON 1862 MASON, George H., Zululand: A Mission Tour in South Africa. London, James Nisbet & Co., 1862. MATTHEWS 1887 MATTHEWS, J. W., Incwadi Yami or Twenty Years Personal Experience in South Africa. New York, Rogers &Sherwood, 1887. MITFORD 1883 MITFORD, Bertram, Through a Zulu Country: Its Battlefields and Its People. London, Kegan Paul, Trench, & Co., 1883. MOLYNEUX 1896 MOLYNEUX, William Charles Francis, Campaigning in South Africa and Egypt. London, Macmillan and Co., 1896. MOODIE 2014 John Dunn, Cetywayo, and the Three Generals. Szerk. MOODIE, D. C. F. Barnsley, Pen & Sword Books Ltd., 2014R (1886). NATALIA 1972 Native Policy: The Reitz-Shepstone Correspondence of 1891- 1892. In: Natalia Vol. 2. No. 1. (1972). [Újraközlés. Eredeti megjelenés: Natal Mercury 1892. január 29.] NATALIA 1973 Sir Theophilus Shepstone and his Local Critics. In: Natalia Vol. 3. No. 1. (1973). [Újraközlés. Eredeti megjelenés: Natal Mercury Supplement 1892. április 1.]

324 NATALIA 1978 SWINNY, George H., A Zulu Boy’s Recollections of the Zulu War and of Cetshwayo’s Return. In: Natalia Vol. 8. No. 1. (1978). [Újraközlés. Eredeti megjelenés: London, George Bell and Sons, 1884.] NORRIS-NEWMAN 1880 NORRIS-NEWMAN, Charles L., In Zululand with the British Throughout the War of 1879. London, W. H. Allen & Co., 1880. OWEN I-II. 1833 OWEN, William F. W., Narrative of Voyages to Explore the Shores of Africa, Arabia and Madagascar. Vol. I-II. New York, J. & J. Harper, 1833. PARR 1880 PARR, Henry Hallam, A Sketch of the Kafir and Zulu Wars. London, C. Kegan Paul & Co., 1880. REES 1898 REES, William Lee, The Life and Times of Sir George Grey, K.C.B. London, Hutchinson & Co., [1898]3. ROBINSON 1872 ROBINSON, John, Notes on Natal: An Old Colonist's Book for New Settlers. Durban, Robinson & Vause, 1872. RUSSELL 1899 RUSSELL, George, The History of Old Durban, and Reminiscences of an Emigrant of 1850. Durban, P. Davis & Sons, 1899. SAMUELSON 1929 SAMUELSON, Robert Charles A., Long, Long Ago. Durban, Knox Printing & Publishing Co., 1929. SHOOTER 1969 SHOOTER, Joseph, The Kafirs of Natal and the Zulu Country. New York, Negro Universities Press, 1969R (1857). SMITH 1902 The Autobiography of Lieutenant-General Sir Harry Smith Baronet of Aliwal on the Sutlej G.C.B. Vol. II. Szerk. SMITH, G. C. Moore. London, John Murray, 1902. STATHAM 1881 STATHAM, F. Reginald, Blacks, Boers & British: A Three-Cornered Probleme. London, Macmillan and Co., 1881. STOUT 1800 STOUT, Benjamin, Narrative of the Loss of the Ship Hercules, Commanded by Captain Benjamin Stout, on the Coast of Caffraria, the 16th of June, 1796: Also, a Circumstantial Detail of His Travels Trough the Southern Deserts of Africa, and the Colonies, to the Cape of Good Hope. London, Abraham Shearman, 1800. THEAL 1886 THEAL, George McCall, Boers and Bantu: A History of the Wanderings and Wars of the Emigrant Farmers from Their Leaving the Cape Colony to the Overthrow of Dingan. Cape Town, Saul Solomon & Co., 1886. THEAL 1889 THEAL, George McCall, History of South Africa: The Republics and Native Territories from 1854 to 1872. London, Swan Sonnenschein & Co., 1889. THEAL 1890 THEAL, George McCall, Short History of South Africa: (1486- 1826). Capetown, Darter Brothers & Walton, 1890. THEAL 1891 THEAL, George McCall, History of South Africa [1795-1834]. London, Swan Sonnenschein & Co., 1891.

325 THEAL 1893 THEAL, George McCall, History of South Africa [1834-1854]. London, Swan Sonnenschein & Co., 1893. THEAL 1897 THEAL, George McCall, History of South Africa Under the Administration of the Dutch East India Company [1652 to 1795]. Vol. I. London, Swan Sonnenschein & Co., 1897. THEAL 1898 Records of South-Eastern Africa. Vol. II. Szerk. THEAL, George McCall. London, William Clowes and Sons, 1898. THEAL 1902A THEAL, George McCall, Progress of South Africa in the Century. London, W. & R. Chambers Ltd., 1902. THEAL 1902B Records of the Cape Colony Vol. XIV., Szerk. THEAL, George McCall. London, William Clowes and Sons, 1902. THEAL 1902C THEAL, George McCall, The Beginning of South African History. London, T. Fisher Unwin, 1902. THEAL IX. 1903 Records of South-Eastern Africa. Vol. IX. Szerk. THEAL, George McCall. London, William Clowes and Sons, 1903. THEAL XVII. 1903 Records of the Cape Colony. Vol. XVII. Szerk. THEAL, George McCall. London, William Clowes and Sons, 1903. THEAL XVIII. 1903 Records of the Cape Colony. Vol. XVIII. Szerk. THEAL, George McCall. London, William Clowes and Sons, 1903. THEAL 1919 THEAL, George McCall, History of South Africa from 1873 to 1884. Vol. II. London, George Allen and Unwin Ltd., 1919. THOMPSON I-II. 1827 THOMPSON, George, Travels and Adventures in Southern Africa. Vol. I-II. London, Henry Colburn, 18272. TOLDY 1880 TOLDY László, Afrika, Ázsia és Ausztrália. Földrajzi és népismei leirása. Budapest, Mehner Vilmos, 1880. TROLLOPE 1878 TROLLOPE, Anthony, South Africa. I. kötet. London, Chapman and Hall, 18784. TYLER 1891 TYLER, Josiah, Forty Years Among the Zulus. Boston, Congregational Sunday-School and Publishing Society, 1891. VIJN 1880 VIJN, Cornelius, Cetshwayo’s Dutchman. Ford. COLENSO, J. W. London, Longmans, Green and Co., 1880. WATSON 1879 WATSON, Robert Spence, The History of English Rule and Policy in South Africa. Newcatle-Upon-Tyne, J. Forster, [1879]. WILMOT 1880 WILMOT, Alexander, History of the Zulu War. London, Richardson and Best, 1880. WILMOT 1895 WILMOT, Alexander, The Story of the Expansion of Southern Africa. London, T. Fisher Unwin, 18952. WILMOT 1904 WILMOT, Alexander, The Life and Times of Sir Richard Southey K.C.M.G. London, Sampson Low, Marston & Company, 1904. WOLSELEY 1922 The Letters of Lord and Lady Wolseley 1870-1911. Szerk. ARTHUR, George. London, William Heinemann, 1922.

326 WOOD 1906 WOOD, Evelyn, From Midshipman to Field Marshal. Vol. II. London, Methuen & Co., 19064.

7. Forrásgyűjtemények

COPE 1968 Izibongo – Zulu praise-poems. Szerk. COPE, Trevor. Oxford, Clarendon Press, 1968. STUART 1976 The James Stuart Archive of Recorded Oral Evidence Relating to the History of the Zulu and Neighbouring Peoples. Vol. I. Szerk. WEBB, Colin de B.; WRIGHT, John B. Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1976. STUART 1979 The James Stuart Archive of Recorded Oral Evidence Relating to the History of the Zulu and Neighbouring Peoples. Vol. II. Szerk. WEBB, Colin de B.; WRIGHT, John B. Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1979. STUART 1982 The James Stuart Archive of Recorded Oral Evidence Relating to the History of the Zulu and Neighbouring Peoples. Vol. III. Szerk. WEBB, Colin de B.; WRIGHT, John B. Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1982. STUART 1986 The James Stuart Archive of Recorded Oral Evidence Relating to the History of the Zulu and Neighbouring Peoples. Vol. IV. Szerk. WEBB, Colin de B.; WRIGHT, John B. Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1986. STUART 2001 The James Stuart Archive of Recorded Oral Evidence Relating to the History of the Zulu and Neighbouring Peoples. Vol. V. Szerk. WEBB, Colin de B.; WRIGHT, John B. Pietermaritzburg, University of Natal Press, 2001. STUART 2014 The James Stuart Archive of Recorded Oral Evidence Relating to the History of the Zulu and Neighbouring Peoples. Vol. VI. Szerk. WEBB, Colin de B.; WRIGHT, John B. Pietermaritzburg, University of KwaZulu-Natal Press, 2014. WEBB-WRIGHT 1978 A Zulu King Speaks: Statements Made by Cetshwayo kaMpande on the History and Customs of His People. Szerk. WEBB, C. de B.; WRIGHT, John B. Durban, Killie Campbell Africana Library, 1978.

327 B. Szakirodalom

1. Online adatbázisok

EBO Encyclopaedia Britannica Online ODNB Oxford Dictionary of National Biography Online SAHO South African History Online

2. Segédkönyvek

AKYEAMPONG 2012 Dictionary of African Biography. Vol. II. Szerk. AKYEAMPONG, Emmanuel K.; GATES, Henry Louis Jr. Oxford, Oxford University Press, 2012. BRYANT 1905 BRYANT, Alfred T., A Zulu-English Dictionary. Pietermaritzburg, P. Davis & Sons, 1905. CHISHOLM 1911 The Encyclopaedia Britannica. Szerk. CHISHOLM, Hugh. XXIV. kötet. 11. kiadás. Cambridge, University Press, 1911. COLENSO 1905 COLENSO, John William, Zulu-English Dictionary. Pietermaritzburg, Vause, Slatter & Co., 19054. DAVIS–WEAVER 1961 Dictionary of National Biography 1912-1921. Szerk. DAVIS, H. R W. C., WEAVER, J. R. H. London, Oxford University Press, 1961 (1927). GARVIN–HOOPER 1960 Encyclopaedia Britannica Vol. IV, VII, XIII, XX., Szerk. GARVIN, James Louis, HOOPER, Franklin Henry. Chicago, Encyclopaedia Britannica Inc., 1960R (192914). JACKSON 2009 JACKSON, Guida M., Women Leaders of Africa, Asia, Middle East, and Pacific – A Biographical Reference. La Vergne (TN), Xlibris, 2009. JAQUES 2007 Dictionary of Battles and Sieges. Szerk. JAQUES, Tony. Westport, Greenwood Press, 2007. LABAND 2009A LABAND, John, Historical Dictionary of the Zulu Wars. Lanham, The Scarecrow Press, Inc., 2009. LIPSCHUTZ 1989 Dictionary of African Historical Biography. Szerk. LIPSCHUTZ, Mark R.; RASMUSSEN, R. Kent. Berkeley, University of California Press, 19892 (1978). NATAL 1906 The Natal Who's Who. Durban, Robinson & Co., 1906. STEPHEN–LEE 1964 The Dictionary of National Biography Vol. II, IV, VII, XIV, XVIII. Szerk. STEPHEN, Leslie, LEE, Sidney. Oxford, Oxford University Press, 1964.

328 STEPHEN–LEE 1965 The Dictionary of National Biography Vol. XXII. Szerk. STEPHEN, Leslie, LEE, Sidney. Oxford, Oxford University Press, 1965.

3. Monográfiák

ATKINS 1993 ATKINS, Keletso E., The Moon Is Dead! Give Us Our Money! The Cultural Origins of an African Work Ethic, Natal, South Africa, 1843-1900. London, James Currey, 1993. BALLARD 1985 BALLARD, Charles, John Dunn: The White Chief of Zululand. Craighall, Ad. Donker Ltd., 1985. BEINART 2003 BEINART, William, The Rise of Conservation in South Africa: Settlers, Livestock, and the Environment 1770-1950. Oxford, Oxford University Press, 2003. BELICH 2009 BELICH, James, Replenishing the Earth: The Settler Revolution and the Rise of the Anglo-World 1783-1939. Oxford, Oxford University Press, 2009. BERGE 2000 BERGE, Lars, The Bambatha Watershed: Swedish Missionaries, African Christians and an Evolving Zulu Church in Rural Natal and Zululand 1902-1910. Uppsala, Uppsala University, 2000. BONNER 2002 BONNER, Philip, Kings, Commoners and Concessionaires – The Evolution and Dissolution of the Nineteenth-Century Swazi State. Cambridge, Cambridge University Press, 2002. BRANTLINGER 2011 BRANTLINGER, Patrick, Taming Cannibals: Race and the Victorians. Ithaca, Cornell University Press, 2011. BROOKES-WEBB 1967 BROOKES, Edgar Harry; WEBB, Colin de B., A History of Natal. Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1967C (1965). BRYANT 1964 BRYANT, Alfred T., A History of the Zulu and Neighbouring Tribes. Capetown, C. Struik Publisher, 1964. BRYANT 1965 BRYANT, Alfred T., Olden Times in Zululand and Natal. Capetown, C. Struik Publisher, 1965R (1929). BUNDY 1988 BUNDY, Colin, The Rise and Fall of the South African Peasantry. Cape Town, David Philip, 19882. CHANOCK 2004 CHANOCK, Martin, The Making of South African Legal Culture 1902-1936 – Fear, Favour and Prejudice. Cambridge, Cambridge University Press, 2004. CHIDESTER 1996 CHIDESTER, David, Savage Systems: Colonialism and Comparative Religion in Southern Africa. Charlottesville, University Press of Virginia, 1996. COOPER 2014 COOPER, Frederick, Africa in the World: Capitalism, Empire, Nation-State. Cambridge (MA), Harvard University Press, 2014. COPE 1993 COPE, Nicholas, To Bind the Nation – Solomon kaDinuzulu and Zulu Nationalism 1913-1933. Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1993.

329 CORY 1940 CORY, Sir George Edward, The Rise of South Africa – A History of the Origin of South African Colonisation and of Its Development Towards the East from the Earliest Times to 1857. Vol. VI. Capetown, Cape Times Ltd., 1940. DU BOIS 2011 DU BOIS, Duncan, Labourer or Settler? – Colonial Natal's Indian Dilemma 1860-1897. Durban, Just Done Productions Publishing, 2011. ETHERINGTON 1978A ETHERINGTON, Norman, Preachers, Peasants and Politics in Southeast Africa, 1835-1880: African Christian Communities in Natal, Pondoland and Zululand. London, Royal Historical Society, 1978. EYBERS 1918 Select Constitutional Documents Illustrating South African History 1795-1910. Szerk. EYBERS, G. W. London, George Routledge & Sons, 1918. FAGE–TORDOFF 2004 FAGE, J. D., TORDOFF, W., Afrika története. Ford. ANTÓNI Csaba. Budapest, Osiris Kiadó, 2004. FEINSTEIN 2007 FEINSTEIN, Charles H., An Economic History of South Africa: Conquest, Discrimination and Development. Cambridge, Cambridge University Press, 2007R (2005). GALBRAITH 1963 GALBRAITH, John S., Reluctant Empire: British Policy on the South African Frontier 1834-1854. Berkeley, University of California Press, 1963. GEYL 1965 GEYL, Pieter, Napoleon For and Against. Ford. RENIER, Olive. Harmondsworth, Penguin Books Ltd., 1965 (1949). GOLAN 1994 GOLAN, Daphna, Inventing Shaka – Using History in the Construction of Zulu Nationalism. London, Lynne Rienner Publishers, 1994. GORDON 1968 GORDON, Ruth E., Shepstone: The Role of the Family in the History of South Africa 1820-1900. Cape Town, A. A. Balkema, 1968. GUY 1994 GUY, Jeff, The Destruction of the Zulu Kingdom. Durban, University of KwaZulu-Natal, 19943. GUY 2013 GUY, Jeff, Theophilus Shepstone and the Forging of Natal: African Autonomy and Settler Colonialism in the Making of Traditional Authority. Pietermaritzburg, University of KwaZulu- Natal Press, 2013. HAMILTON 1998 HAMILTON, Carolyne, Terrific Majesty: The Powers of Shaka Zulu and the Limits of Historical Invention. Cambridge (MA), Harvard University Press, 1998. HARRIES 1994 HARRIES, Patrick, Work, Culture, and Identity: Migrant Laborers in Mozambique and South Africa, c. 1860-1910. Portsmouth (New Hampshire), Heinemann, 1994. HEXHAM 1988 HEXHAM, Irving, Texts on Zulu Religion: Traditional Zulu Ideas about God. Lewiston, The Edwin Mellen Press, 1988.

330 HINTRAGER 1952 HINTRAGER, Oskar, Geschichte von Südafrika. München, Verlag R. Oldenbourg, 1952. KUNENE 2017 KUNENE, Mazisi, Emperor Shaka the Great: A Zulu Epic. Pietermaritzburg, University of KwaZulu-Natal Press, 2017. (1979). LABAND 1992 LABAND, John, Kingdom in Crisis: The Zulu Response to the British Invasion of 1879. Manchester, Manchester University Press, 1992. LABAND 1997 LABAND, John, The Rise and Fall of the Zulu Nation. London, Arms and Armour, 1997. LAMBERT 1995 LAMBERT, John, Betrayed Trust: Africans and the State in Colonial Natal. Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1995. LEEMING 2010 LEEMING, David Adams, Creation Myths of the World. Santa Barbara, ABC-CLIO, LLC, 20102. LORAM 1917 LORAM, Charles T., The Education of the South African Native. London, Longmans, Green and Co., 1917. MORRIS 1998 MORRIS, Donald R., The Washing of the Spears: The Rise and Fall of the Zulu Nation. Cambridge, Da Capo Press, 1998. NDLOVU 2017 NDLOVU, Sifiso Mxolisi, African Perspectives of King Dingane kaSenzangakhona. Cham, Palgrave Macmillan, 2017. OMER-COOPER 1998 OMER-COOPER, J. D., The Zulu Aftermath. Edinburgh Gate, Longman Ltd., 1998R (1966). RAGLAN 1949 Lord RAGLAN, The Hero: A Study in Tradition, Myth and Drama. London, Watts & Co., 1949. RITTER 1955 RITTER, E. A., Shaka Zulu: The Rise of the Zulu Empire. London, Longmans, Green and Co., 1955. ROSS 2008 ROSS, Robert, A Concise History of South Africa. Cambridge, Cambridge University Press, 20082 (1999). SÍK 1964 SÍK Endre, Fekete-Afrika története Vol. I. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964. SMITH 2001 SMITH, Iain R., The Origins of the South African War 1899-1902. London, Longman Ltd., 20012 (1996). STAPLETON 2010 STAPLETON, Timothy J., A Military History of South Africa – From the Dutch-Koi Wars to the End of Apartheid. Santa Barbara, Praeger, 2010. STUART 1913 STUART, James, A History of the Zulu Rebellion 1906 and of Dinuzulu’s Arrest, Trial and Expatriation. London, Macmillan and Co., 1913. SUNDKLER 2004 SUNDKLER, Bengt, Bantu Prophets in South Africa. Cambridge, James Clarke & Co., 2004R (1948).

331 THOMPSON 2006 THOMPSON, Paul Singer, Black Soldiers of the Queen: The Natal Native Contingent in the Anglo-Zulu War. Tuscaloosa, The University of Alabama Press, 2006. THORPE 1991 THORPE, S. A., African Traditional Religions: an introduction. Pretoria, University of South Africa, 1991. VANSINA 1985 VANSINA, Jan, Oral Tradition as History. Madison, The University of Wisconsin Press, 1985. WELSH 1971 WELSH, David, The Roots of Segregation: Native Policy in Colonial Natal, 1845-1910. London, Oxford University Press, 1971. WILLIAMS 1996 WILLIAMS, John, From the South African Past: Narratives, Documents and Debates. Boston, Cengage Learning, 1996.

4. Cikkek, tanulmányok, könyvrészletek

ABDULAI 2010 ABDULAI, David N., Cultural Mythology and Global Leadership in South Africa. In: Cultural Mythology and Global Leadership. Szerk. KESSLER, Eric H. et al., Cheltenham, Edward Elgar Publishing Limited, 2009. 209-224. BAILEY 2014 BAILEY, Lee W., Hero with an African Face. In: Encyclopedia of Psychology and Religion: Second Edition. Szerk. LEEMING, David A., New York, Springer Reference, 2014. 797-798. BALLARD 1978 BALLARD, Charles, Migrant Labour in Natal 1860-1879: With Special Reference to Zululand and the Delagoa Bay Hinterland. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. I. No. 1. (1978). 25-42. BALLARD 1980A BALLARD, Charles, John Dunn and Cetshwayo: The Material Foundations of Political Power in the Zulu Kingdom, 1857-1878. In: Journal of African History Vol. 21. No. 1. (1980). 75-91. BALLARD 1981 BALLARD, Charles, The Role of Trade and Hunter-Traders in the Political Economy of Natal and Zululand, 1824-1880. In: African Economic History No. 10. (1981). 3-21. BALLARD 1982 BALLARD, Charles, Natal 1824-1844: The Frontier Interregnum. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. V. No. 1. (1982). 49-64. BALLARD 1983A BALLARD, Charles, The Historical Image of King Cetshwayo of Zululand: A Centennial Comment. In: Natalia, Vol. 13. No. 1. (1983). 29-42. BALLARD 1983B BALLARD, Charles, Trade, Tribute and Migrant Labour: Zulu and Colonial Exploitation of the Delagoa Bay Hinterland 1818-1879. In: Before and After Shaka. Szerk. PEIRES, J. B., Grahamstown, Rhodes University, 1983. 100-124.

332 BALLARD–LENTA 1985 BALLARD, Charles; LENTA, Giuseppe, The Complex Nature of Agriculture in Colonial Natal: 1860-1909. In: Enterprise and Exploitation in a Victorian Colony – Aspects of the Economic and Social History of Colonial Natal. Szerk. GUEST, Bill; SELLERS, John M., Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1985. 121- 150. BHANA 1985 BHANA, Surendra, Indian Trade and Trader in Colonial Natal. In: Enterprise and Exploitation in a Victorian Colony – Aspects of the Economic and Social History of Colonial Natal. Szerk. GUEST, Bill; SELLERS, John M., Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1985. 235-263. BHEBE 1989 BHEBE, N., The British, Boers, and Africans in South Africa 1850- 80. In: Unesco General History of Africa Vol. VI. Szerk. AJAYI, J. F. Ade. Berkeley, University of California Press, 1989. 144-178. BIERNACZKY 1994 BIERNACZKY Szilárd, Oralitás és afrikai társadalom. In: Studia Nova 1. szám (1994). 111-122. BIERNACZKY 2008 BIERNACZKY Szilárd, Shaka király dicsérője. In: Afrika tanulmányok II. évfolyam 1. szám (2008). 55-79. BRAIN 1985 BRAIN, Joy, Indentured and Free Indians in the Economy of Colonial Natal. In: Enterprise and Exploitation in a Victorian Colony – Aspects of the Economic and Social History of Colonial Natal. Szerk. GUEST, Bill; SELLERS, John M., Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1985. 199-233. BRAMMER 2009 BRAMMER, Birgit, Adele Steinwender's Diary: Gendered Observations on a Berlin Mission Station in Bethanie. In: South African Historical Journal Vol. 61. No. 2. (2009). 216-231. BRECKENRIDGE 2008 BRECKENRIDGE, Keith, Power Without Knowledge: Three Nineteenth Century Colonialisms in South Africa. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 26. No. 1. (2008). 3-30. BURKE 2001 BURKE, Peter, A történelem mint társadalmi emlékezet. In: Regio 12. évfolyam 1. szám (2001). 3-19. BÚR 2011A BÚR Gábor, Afrika vallásai. In: BÚR Gábor, Afrika-történeti tanulmányok. Budapest, Mundus Novus, 2011. 287-309. BÚR 2011B BÚR Gábor, A Habsburg-birodalom gyarmatpolitikája. In: BÚR Gábor, Afrika-történeti tanulmányok. Budapest, Mundus Novus, 2011. 85-92. CELE 2010 CELE, Nokuthula, Mpondos or Natalians? The Boer-British Struggle for Control and Manipulation of Boundaries in Natal, South Africa in the 19th Century. In: Global Encounters European Identities. Szerk. HARRIS, Mary Noelle. Pisa, Plus-Pisa University Press, 2010. 37-55. CHANAIWA 1980 CHANAIWA, David Shingirai, The Zulu Revolution: State Formation in a Pastoralist Society. In: The African Studies Review Vol. XXIII. No. 3. (1980). 1-20.

333 COBBING 1988 COBBING, Julian, The Mfecane as Alibi: Thoughts on Dithakong and Mbolompo. In: The Journal of African History Vol. 29. No. 3. (1988). 487-519. COLENBRANDER 1979 COLENBRANDER, Peter, An Imperial High Commissioner and the Making of a War. In: Reality Vol. 2. No. 1. (1979). 15-19. COLENBRANDER 1985 COLENBRANDER, Peter, External Exchange and the Zulu Kingdom: Towards a Reassessment. In: Enterprise and Exploitation in a Victorian Colony – Aspects of the Economic and Social History of Colonial Natal. Szerk. GUEST, Bill; SELLERS, John M., Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1985. 98-119. COPE 1985 COPE, R. L., Political Power Within the Zulu Kingdom and the 'Coronation Laws' of 1873. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. VIII. No. 1. (1985). 11-31. COPE 1995B COPE, R. L., Written in Characters of Blood? The Reign of King Cetshwayo ka Mpande 1872-9. In: Journal of African History Vol. 36. No. 2. (1995). 247-269. COPLAN 2009 COPLAN, David B., Erasing History: The Destruction of the Beersheba and Platberg African Christian Communities in the Eastern Orange Free State, 1858-1983. In: South African Historical Journal Vol. 61. No. 3. (2009). 505-520. CUBBIN 1988 CUBBIN, A. E., The English Alliance with the Voortrekkers Against the Zulus During March and April 1838. In: Historia Vol. 33. No. 2. (1988). 63-73. DELIUS 2001 DELIUS, Peter, Witches and Missionaries in Nineteenth Century Transvaal. In: Journal of Southern African Studies Vol. 27. No. 3. (2001). 429-443. DELIUS-RÜTHER 2010 DELIUS, Peter, RÜTHER, Kirsten, J. A. Winter – Visionary or Mercenary? A Missionary Life in Colonial Context. In: South African Historical Journal Vol. 62. No. 2. (2010). 303-324. DHUPELIA 1982 DHUPELIA, Uma, African Labour in Natal: Attempts at Coercion and Control 1893-1903. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. V. No. 1. (1982). 36-48. DOMINY 1997 DOMINY, Graham, The Making of the Rough and the Respectable: The Imperial Garrison and the Wider Society in Colonial Natal. In: South African Historical Journal Vol. 37. No. 1. (1997). 48-65. DU BOIS 2014B DU BOIS, Duncan, Settler Security, Insecurity and Solidarity in Colonial Natal with Particular Reference to the South Coast 1850- 1910. In: New Contree: A Journal of Historical and Human Sciences for Southern Africa, No. 70. (2014). 1-20. EDGECOMBE 1978 Edgecombe, Ruth, Sir Marshal Clarke and the Abortive Attempt to „Basutolandise” Zululand: 1893-7. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. I. No. 1. (1978). 43-53. EDGECOMBE 1980 Edgecombe, Ruth, Bishop Colenso and the Zulu Nation. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. III. No. 1. (1980). 15-29.

334 EDGECOMBE-GUEST 1985 EDGECOMBE, Ruth; GUEST, Bill, An Introduction to the Pre- Union Natal Coal Industry. In: Enterprise and Exploitation in a Victorian Colony – Aspects of the Economic and Social History of Colonial Natal. Szerk. GUEST, Bill; SELLERS, John M., Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1985. 308-341. ELDREDGE 1992 ELDREDGE, Elizabeth A., Sources of Conflict in Southern Africa, c. 1800-30: The 'Mfecane' Reconsiderd. In: The Journal of African History Vol. 33. No. 1. (1992). 1-35. ELLIS 1985 ELLIS, Beverley, The Impact of White Settlers on the Natural Environment of Natal, 1845-1870. In: Enterprise and Exploitation in a Victorian Colony – Aspects of the Economic and Social History of Colonial Natal. Szerk. GUEST, Bill; SELLERS, John M., Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1985. 71-96. ELPHICK 1981 ELPHICK, Richard, Africans and the Christian Campaign in Southern Africa. In: The Frontier in History – North America and Southern Africa Compared. Szerk. LAMAR, Howard; THOMPSON, Leonard, New Haven, Yale University Press, 1981. 270-307. ETHERINGTON 1978B ETHERINGTON, Norman A., Why Langalibalele ran away. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. I. No. 1. (1978). 1-24. ETHERINGTON 1979 ETHERINGTON, Norman A., Labour Supply and the Genesis of South African Confederation in the 1870s. In: Journal of African History Vol. 20. No. 2. (1979). 235-253. ETHERINGTON 1981 ETHERINGTON, Norman, Black Peasants in Natal and Zululand: The Agenda for Research. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. IV. No. 1. (1981). 74-78. ETHERINGTON 1985 ETHERINGTON, Norman: African Economic Experiments. In: Enterprise and Exploitation in a Victorian Colony: Aspects of the Economic and Social History of Colonial Natal. Szerk. GUEST, Bill – SELLERS, John. Pietermaritzburg, University of Natal, 1985. 265- 285. ETHERINGTON 1996 ETHERINGTON, Norman, Recent Trends in the Historiography of Christianity in Southern Africa. In: Journal of Southern African Studies Vol. 22. No. 2. (1996). 201-219. ETHERINGTON 1997 ETHERINGTON, Norman, Kingdoms of this World and the Next: Christian Beginnings among Zulu and Swazi. In: Christianity in South Africa: A Political, Social and Cultural History. Szerk. ELPHICK, Richard; DAVENPORT, Rodney. Berkeley, University of California Press, 1997. 89-106. ETHERINGTON 1998 ETHERINGTON, Norman, Zulu Kings, Coronations, and Conversations with Colonial Officials. In: South African Historical Journal Vol. 39. No. 1. (1998). 228-235. ETHERINGTON 2002A ETHERINGTON, Norman, Clearing the Muddy Waters: Jeff Peires and the Great Treks. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 20. No. 1. (2002). 75-91.

335 ETHERINGTON 2002B ETHERINGTON, Norman, Outward and Visible Signs of Conversion in Nineteenth-Century kwaZulu-Natal. In: Journal of Religion in Africa Vol. 32. No. 4. (2002). 422-439. ETHERINGTON 2004A ETHERINGTON, Norman, A False Emptiness: How Historians May Have Been Misled by Early Nineteenth Century Maps of South- eastern Africa. In: Imago Mundi: The International Journal for the History of Cartography Vol. 56. No. 1. (2004). 67-86. ETHERINGTON 2004B ETHERINGTON, Norman, A Tempest in a Teapot? Nineteenth- Century Contests for Land in South Africa's Caledon Valley and the Invention of the Mfecane. In: Journal of African History Vol. 45. No. 2. (2004). 203-219. ETHERINGTON 2004C ETHERINGTON, Norman, Were There Large States in the Coastal Regions of Southeast Africa Before the Rise of the Zulu Kingdom? In: History in Africa Vol. 31. No. 1. (2004). 157-183. GADSDEN 1974 GADSDEN, R. J., Francis Farewell. In: Natalia Vol. 4. No. 1. (1974). 8-13. GILIOMEE 1981 GILIOMEE, Hermann, Processes in Development of the Southern African Frontier. In: The Frontier in History – North America and Southern Africa Compared. Szerk. LAMAR, Howard; THOMPSON, Leonard. New Haven, Yale University Press, 1981. 76-119. GLUCKMAN 1950 GLUCKMAN, Max, The Kingdom of the Zulu of South Africa. In: African Political Systems. Szerk. FORTES, M.; EVANS-PRITCHARD, E. E., London, Oxford University Press, 1950R (1940). 25-55. GLUCKMAN 1974 GLUCKMAN, Max, The Individual in a Social Framework: The Rise of King Shaka of Zululand. In: Journal of African Studies Vol. 1. No. 2. (1974). 113-144. GOLAN 1990 GOLAN, Daphna, The Life Story of King Shaka and Gender Tensions in the Zulu State. In: History in Africa Vol. 17. No. 1. (1990). 95-111. GROBLER 2011 GROBLER, Jackie, The Retief Massacre of 6 February 1838 Revisited. In: Historia Vol. 56. No. 2. (2011). 113-132. GUY 1971 GUY, Jeff J., A Note on Firearms in the Zulu Kingdom with Special Reference to the Anglo-Zulu War, 1879. In: Journal of African History Vol. XII. No. 4. (1971). 557-570. GUY 1983A GUY, Jeff J., Production and Exchange in the Zulu Kingdom. In: Before and After Shaka. Szerk. PEIRES, J. B., Grahamstown, Rhodes University, 1983. 33-48. GUY 1983B GUY, Jeff J., The Political Structure of the Zulu Kingdom During the Reign of Cetshwayo kaMpande. In: Before and After Shaka. Szerk. PEIRES, J. B., Grahamstown, Rhodes University, 1983. 49- 73. GUY 1996 GUY, Jeff, Shaka kaSenzangakhona – A Reassessment. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 16. No. 1. (1996). 1-30.

336 GUY 1997 GUY, Jeff, Class, Imperialism and Literary Criticism: William Ngidi, John Colenso and Matthew Arnold. In: Journal of Southern African Studies Vol. 23. No. 2. (1997). 219-241. GUY 1998 GUY, Jeff, Battling with Banality. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 18. No. 1. (1998). 156-193. GUY 2002 Guy, Jeff, 'A Paralysis of Perspective': Image and Text in the Creation of an African Chief. In: South African Historical Journal Vol. 47. No. 1 .(2002). 51-74. GUY 2004 Guy, Jeff, Non-Combatants and War: Unexplored Factors in the Conquest of the Zulu Kingdom. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 22. No. 1. (2004). 53-71. HALE 2008 HALE, Frederick, The crisis of the Church of Sweden Mission among the Zulus during the 1880s. In: Studia Historiae Ecclesiasticae Vol. 34. No. 2. (2008). 245-279. HAMILTON 1991B HAMILTON, Carolyn, A Positional Gambit: Shaka Zulu and the Conflict in South Africa. In: History from South Africa – Alternative Visions and Practices. Szerk. BROWN, Joshua et al., Philadelphia, Temple University Press, 1991. 287-308. HAMILTON 1995 HAMILTON, Carolyn, „Zoolacraticism” and „Cannibalism”: A Discussion of Historical Disposition Towards the „Shakan” Model of Social Order and Political Rights. In: Social Dynamics Vol. 21. No. 2. (1995). 1-22. HAMILTON 1997 HAMILTON, Carolyn, Restructuring within the Zulu Royal House – Clan Splitting and the Consolidation of Royal Power and Resources under Shaka. In: African Studies Vol. 56. No. 2. (1997). 85-113. HAMILTON 2002 HAMILTON, Carolyn, ’Living by Fluidity’: Oral Histories, Material Custodies and the Politics of Archiving. In: Refiguring the Archive. Szerk. HAMILTON, Carolyn et al., Dordrecht, Springer Science, 2002. 209-228. HAMILTON 2011 HAMILTON, Carolyn, Backstory, Biography, and the Life of the James Stuart Archive. In: History in Africa Vol 38. No. 1. (2011). 319-341. HAMILTON 2012 HAMILTON, Carolyn, Political Centralisation and the Making of Social Categories East of the Drakensberg in the Late Eighteenth and Early Nineteenth Centuries. In: Journal of Southern African Studies Vol. 38. No. 2. (2012). 291-300. HARRIES 1977 HARRIES, Patrick, Labour Migration from the Delagoa Bay Hinterland to South Africa: 1852-1895. In: Institute of Commonwealth Studies Vol. 21. London, Collected Seminar Papers, 1977. 61-76. HARRIES 1983 HARRIES, Patrick, History, Ethnicity and the Ingwavuma Land Deal: the Zulu Northern Frontier in the Nineteenth Century. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. VI. No. 1. (1983). 1-27.

337 HARRIS 1984 HARRIS, V. S., The Klip River Dutch Community 1843-1899. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. VII. No. 1. (1984). 1-10. HATTERSLEY 1963 HATTERSLEY, A. F., Slavery at the Cape 1652-1838. In: The Cambridge History of the British Empire Vol. VIII. Szerk. WALKER, Eric A., Cambridge, Cambridge University Press, 1963. 266-278. HEADLAM 1963 HEADLAM, Cecil, The Failure of Confederation 1871-1881. In: The Cambridge History of the British Empire Vol. VIII. Szerk. WALKER, Eric A., Cambridge, Cambridge University Press, 1963. 459-497. HEALY-JACKSON 2011 HEALY, Meghan Elisabeth; JACKSON, Eva, Practises of Naming and the Possibilities of Home on American Zulu Mission Stations in Colonial Natal. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 29. No. 1. (2011). 1-19. HENNINGSEN 2009 HENNINGSEN, Anne Folke, Chief Zibi Sidinane: Negotiating Moravian Christianity and Settlements in „Nomansland”. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 27. No. 1. (2009). 22-42. HERNAES 1986 HERNAES, Per, The Zulu Kingdom, Norwegian Missionaries, and British Imperialism, 1845-1879. In: Norwegian Missions in African History Vol. 1.: South Africa 1845-1906. Szerk. SIMENSEN, Jarle. Oslo, Norwegian University Press, 1986. 103-186. HEYDENRYCH 1985 HEYDENRYCH, Hein, Railway Development in Natal to 1895. In: Enterprise and Exploitation in a Victorian Colony – Aspects of the Economic and Social History of Colonial Natal. Szerk. GUEST, Bill; SELLERS, John M., Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1985. 47-69. JACKSON 2010 JACKSON, Eva, The Economic Experimentation of Nembula Duze/Ira Adams Nembula, 1845-1886. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 28. No. 1. (2010). 8-22. JORGENSEN 2014 JORGENSEN, Sara C., Bad Examples: Missionary Misbehaviour as an Indicator of the Impact of Social Distance and the Evolution of Social Order in the American Zulu Mission. In: Journal of Southern African Studies Vol. 40. No. 2. (2014). 267-282. KALLEY 1986 KALLEY, Jacqueline A., Dick King: A Modest Hero. In: Natalia Vol. 16. No. 1. (1986). 39-44. KENNEDY 1981 KENNEDY, Phillip A., Mpande and the Zulu Kingship. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. IV. No. 1. (1981). 21-38. KHUMALO 1998 KHUMALO, Cyrius Vukile, 'We have always planted, but the difficulty has been in getting the cane crushed.': Sugar Cane Production at Umvoti Mission Reserve from 1860 to 1882. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 18. No. 1. (1998). 1-19. KHUMALO 2004 KHUMALO, Vukile, Political Rights, Land Ownership and Contending Forms of Representation in Colonial Natal 1860-1900. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 22. No. 1. (2004). 109- 147.

338 KING 2017 KING, Rachel, Cattle, Raiding and Disorder in Southern African History. Africa Vol. 87. No. 3. (2017). 607-630. KLINE 1992 KLINE, Benjamin, British Imperial Oppsition to Natal Expansion 1865-73. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 14. No. 1. (1992). 19-35. LABAND 1981 LABAND, John P. C., The Establishment of the Zululand Administration in 1887: A Study of the Criteria Behind the Selection of British Colonial Officials. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. IV. No. 1. (1981). 62-73. LABAND 1995 LABAND, John, Longcast in Zululand: The Paradoxical Life of a Transfrontiersman, 1850-1909. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 15. No. 1. (1994/1995). 17-39. LABAND 1998 LABAND, John, Zulu Strategic and Tactical Options in the Face of the British Invasion of January 1879. In: Scientia Militaria Vol. 28. No. 1. (1998). 1-15. LABAND 2007 LABAND, John, Zulu Civilians During the Rise and the Fall of the Zulu Kingdom, c. 1817-1879. In: Daily Lives of Civilians in Wartime Africa. Szerk. LABAND, John. London, Greenwood Press, 2007. 51-84. LABAND 2009B LABAND, John, The War-Readiness and Military Effectiveness of the Zulu Forces in the 1879 Anglo-Zulu War. In: Natalia Vol. 39. No. 1. (2009). 37-46. LAMAR–THOMPSON 1981 LAMAR, Howard; THOMPSON, Leonard, Comparative Frontier History. In: The Frontier in History – North America and Southern Africa Compared. Szerk. LAMAR, Howard; THOMPSON, Leonard, New Haven, Yale University Press, 1981. 3-13. LAMBERT 1985 LAMBERT, John, The Impoverishment of the Natal Peasantry, 1893- 1910. In: Enterprise and Exploitation in a Victorian Colony – Aspects of the Economic and Social History of Colonial Natal. Szerk. GUEST, Bill; SELLERS, John M., Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1985. 287-307. LAMBERT 1987 LAMBERT, John, Africans on White-Owned Farms in the Mist Belt of Natal, c1850-1906. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 10. No. 1. (1987). 32-50. LAMBERT 1994 LAMBERT, John, Violence and the State in Colonial Natal: Conflict Between and Within Chiefdoms. In: South African Historical Journal Vol. 31. No. 1. (1994). 149-164. LAMBERT-MORRELL 1996 LAMBERT, John; MORRELL, Robert, Domination and Subordination in Natal, 1890-1920. In: Political Economy and Identities in KwaZulu-Natal. Szerk. MORRELL, Robert, Durban, South Africa: Indicator Press, 1996. 63-95. LEVERTON 1974 LEVERTON, B. J. T., James Saunders King. In: Natalia Vol. 4. No. 1. (1974). 18.

339 LIESEGANG 1969 LIESEGANG, Gerhard, Dingane's Attack on Lourenco Marques in 1833. In: Journal of African History Vol. X. No. 4. (1969). 565- 579. LIEVEN 1998 LIEVEN, Michael, Colonel Anthony Durnford: The Imperial Hero and the Contradictions of Liberal Imperialism. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 18. No. 1. (1998). 45-66. MAHONEY 1999 MAHONEY, Michael, The Millennium Comes to Mapumulo: Popular Christianity in Rural Natal, 1866-1906. In: Journal of Southern African Studies Vol. 25. No. 3. (1999). 375-391. MAHONEY 2003 Mahoney, Michael R., Racial Formation and Ethnogenesis from Below: The Zulu Case, 1879-1906. In: International Journal of African Historical Studies Vol. 36. No. 3. (2003). 559-583. MAHONEY-PARLE 2004 MAHONEY, Michael R.; PARLE, Julie, An Ambiguous Sexual Revolution? Sexual Change and Intra-Generational Conflict in Colonial Natal. In: South African Historical Journal Vol. 50. No. 1. (2004). 134-151. MANSON 1992 MANSON, Andrew, The Hurutshe and the Formation of the Transvaal State, 1835-1875. In: The International Journal of African Historical Studies Vol. 25. No. 1. (1992). 85-98. MAPHALALA 1989 MAPHALALA, Simon Jabulani, The Events Connected with Dinuzulu's Imprisonment and Death (March 09, 1909 – October 18, 1913). In: Natal in the Union Period: A Collection of Papers on Developments in Natal 1910-1961, Presented at a Workshop at the University of Natal, October 27-28, 1988. Pietermaritzburg, University of Natal, 1989. 71-93. MARKS 1963 Marks, Shula, Harriette Colenso and the Zulus, 1874-1913. In: Journal of African History Vol. IV. No. 3. (1963). 403-411. MARKS 1978 MARKS, Shula, Natal, the Zulu Royal Family and the Ideology of Segregation. In: Collected Seminar Papers on The Societies of Southern Africa in the 19th and 20th Centuries. Vol. 9. London, University of London, 1978. 107-126. MARKS 2004A MARKS, Shula, Southern Africa, 1867-1886. In: The Cambridge History of Africa Volume 6. from 1870 to 1905. Szerk. OLIVER, Roland; SANDERSON, G. N., Cambridge, Cambridge University Press, 2004R (1985). 359-421. MARKS 2004B MARKS, Shula, Southern and Central Africa, 1886-1910. In: The Cambridge History of Africa Volume 6. from 1870 to 1905. Szerk. OLIVER, Roland; SANDERSON, G. N., Cambridge, Cambridge University Press, 2004R (1985). 422-492. MARTENS 2001 MARTENS, Jeremy C., 'Almost a Public Calamity': Prostitutes, 'Nurseboys', and Attempts to Control Venereal Diseases in Colonial Natal, 1886-1890. In: South African Historical Journal Vol. 45. No. 1. (2001). 27-52.

340 MARTENS 2015 MARTENS, Jeremy, Decentring Shepstone: the Eastern Cape Frontier and the Establishment of Native Administration in Natal, 1842-1849. In: South African Historical Journal Vol. 67. No. 2. (2015). 180-201. MASHINGAIDZE 1989 MASHINGAIDZE, E. K., The impact of the Mfecane on the Cape Colony. In: Unesco General History of Africa Vol. VI. Szerk. AJAYI, J. F. Ade, Berkeley, University of California Press, 1989. 124-143. MAYLAM 1994 MAYLAM, Paul, The Evolution of Urban Apartheid Influx Control and Segregation: In Durban, c. 1900-1951. In: Receded Tides of Empire: Aspects of the Economic and Social History of Natal and Zululand since 1910. Szerk. GUEST, Bill; SELLERS, John M., Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1994. 263-281. MCCLENDON 2004 MCCLENDON, Thomas, The Man Who Would Be Inkosi: Civilising Missions in Shepstone's Early Career. In: Journal of Southern African Studies Vol. 30. No. 2. (2004). 339-358. MCCLENDON 2006 MCCLENDON, Thomas, You are what you eat up: Deposing chiefs in early colonial Natal, 1847-58. In: Journal of African History Vol. 47. No. 2. (2006). 259-279. MCKENZIE 2009 MCKENZIE, Kirsten, The Daemon behind the Curtain: William Edwards and the Theatre of Liberty. In: South African Historical Journal Vol. 61. No. 3. (2009). 482-504. MEINTJES 1984 MEINTJES, Sheila, Property Relations Amongst the Edendale Kholwa 1850-1900. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. VII. No. 1. (1984). 11-29. MESTHRIE 1984 MESTHRIE, Uma, White Dominance and Control in Natal 1893 to 1903. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. VII. No. 1. (1984). 41-56. MOKOENA 2006 MOKOENA, Hlonipha, Christian Converts and the Production of Kholwa Histories in Nineteenth-Century Colonial Natal: The Case of Magema Magwaza Fuze and His Writings. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 23. No. 1. (2005/2006). 1-42. MOKOENA 2019 MOKOENA, Hlonipha, Zuluness on Trial: Re-Reading John W. Colenso's 1874 Langalibalele and the amaHlubi Tribe: Being Remarks Upon the Official Record. In: Journal of African History Vol. 60. No. 1. 67-85. MORRELL 1996 MORRELL, Robert; WRIGHT, John; MEINTJES, Sheila, Colonialism and the Establishment of White Domination, 1840-1890. In: Political Economy and Identities in KwaZulu-Natal. Szerk. MORRELL, Robert, Durban, South Africa: Indicator Press, 1996. 33-63.

341 MORRELL 1997 MORRELL, Robert, „Synonymous with Gentlemen”? White Farmers, Schools and Labor in Natal, c. 1880-1920. In: White Farms Black Labor: The State and Agrarian Change in Southern Africa, 1910-50. Szerk. JEEVES, Alan H.; CRUSH, Jonathan, Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1997. 172-191. MORRELL 1998 MORRELL, Robert, The Family Man and Empire: Sir Albert Hime of Natal, 1875-1903. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 18. No. 1. (1998). 20-44. MORTON 1997A MORTON, Barry, Agonising over the Mfecane. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. XVII. No. 1. (1997). 99-119. MORTON 1997B MORTON, Barry, The Hunting Trade and the Reconstruction of Northern Tswana Societies after the Difaqane, 1838-1880. In: South African Historical Journal Vol. 36. No. 1. (1997). 220-239. MPHANDE 1993 MPHANDE, Lupenga, Ngoni Praise Poetry and the Nguni Diaspora. In: Research in African Literatures Vol. 24. No. 4. (1993). 99-122. M’TIMKULU 1977 M’TIMKULU, Donald, Some Aspects of Zulu Religion. In: African Religions: A Symposium. Szerk. BOOTH, Newell S. Jr., New York, NOK Publishers, 1977. 13-30. NDLOVU 1998 NDLOVU, Sifiso Mxolisi, 'He Did What Any Other Person in His Position Would Have Done to Fight the Forces of Invasion and Disruption': Africans, the Land and Contending Images of King Dingane ('the Patriot') in the Twentieth Century, 1916-1950s. In: South African Historical Journal Vol. 38. No. 1. (1998). 99-143. NICHOLLS 1995 Nicholls, B. M., Zululand 1887-1889: The Court of the Special Commissioners for Zululand and the Rule of Law. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. XV. No. 1. (1994/1995). 41-63. NYEMBEZI 1948A NYEMBEZI, C. L. S., The Historical Background to the Izibongo of the Zulu Military Age Part I., In: African Studies Vol. 7. Nos. 2-3. (1948). 110-125. NYEMBEZI 1948B NYEMBEZI, C. L. S., The Historical Background to the Izibongo of the Zulu Military Age Part II., In: African Studies Vol. 7. No. 4. (1948). 157-174. OKOYE 1969 OKOYE, Felix N. C., Dingane: A Reappraisal. In: Journal of African History Vol. X. No. 2. (1969). 221-235. OMER-COOPER 2004 OMER-COOPER, J. D., The Nguni outburst. In: The Cambridge History of Africa Volume 5. from c. 1790 to c. 1870. Szerk. FLINT, John E., Cambridge, Cambridge University Press, 20047 (1976). 319-352. PEIRES 2002 PEIRES, Jeff, Norman Etherington, The Great Treks: The Transformation of Southern Africa, 1815-1854. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 20. No. 1. (2002). 65-74. PEIRES 2009 PEIRES, Jeff, Shaka the Great. In: Historia Vol. 54. No. 1. (2009). 159-179.

342 PIETERSE 2010 PIETERSE, Jimmy, Trickster Tropes: Female Storytelling and the Re-Imagination of Social Orders in Four Nineteenth-Century Southern African Communities. In: Historia Vol. 55. No. 1. (2010). 55-77. POEWE-HEYDEN 1999 POEWE, Karla; HEYDEN, Ulrich van der, The Berlin Mission Society and its Theology: The Bapedi Mission Church and the Independent Bapedi Lutheran Church. In: South African Historical Journal Vol. 40. No. 1. (1999). 21-50. POPKE 2003 POPKE, Jeffrey, Managing colonial alterity: narratives of race, space and labor in Durban, 1870-1920. In: Journal of Historical Geography Vol. 29. No. 2. (2003). 248-267. PORTMANN 2010 PORTMANN, Bridget, Defying the Moulds of Patriarchy: Nomambotwe Khawula of Umzumbe in Natal, 1860-1927. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 28. No. 1. (2010). 23-35. PRIDMORE 1994 PRIDMORE, Julie, The Reception of Henry Francis Fynn c. 1824- 1992. In: Current Writing: Text and Reception in South Africa Vol. 6. No. 1. (1994). 57-72. PRIDMORE 1996A PRIDMORE, Julie, Beyond the 'Natal Frontier'?: H F Fynn's Cape Career 1834-1852. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 16. No. 1. (1996). 31-67. PRIDMORE 1996B PRIDMORE, Julie, 'Pioneers' and 'Natives': Establishing the Natal 'Metanarrative'? 1825-1860. In: Kleio Vol. 28. No. 1. (1996). 50- 61. PRIDMORE 1997 PRIDMORE, Julie, Hunter, Trader and Explorer? The Unvarnished Reminiscences of H. F. Fynn. In: Alternation Vol. 4. No. 2. (1997). 46-56. PRIDMORE 2004 PRIDMORE, Julie, Diaries and Despatches: The Life and Writing of Henry Francis Fynn (1803-61) and Henry Francis Fynn Junior (1846-1915). In: Kleio Vol 36. No. 1. (2004). 126-147. RAMDHANI 1986 RAMDHANI, Narissa, Taxation Without Representation: The Hut Tax System in Colonial Natal 1849-1898. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. XI. No. 1. (1986). 12-25. RAMSAY 1992 RAMSAY, Stephen, Eye Noire: „Folk Devil” and „Guardian of Virtue” – A Study of the Emergence of African Prostitution in Durban at the Run of the Century. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 14. No. 1. (1992). 75-111. RAUM 1983 RAUM, Otto Friedrich, Aspects of Zulu Diplomacy in the 19th Century. In: Afrika und Übersee Vol. LXVI. (1983). 25-42. RICH 1981 RICH, Paul, Segregation and the Cape liberal tradition. In: Collected Seminar Papers on The Societies of Southern Africa in the 19th and 20th Centuries. Vol. 10. London, University of London, 1981. 31-41. RICHARDSON 1982 RICHARDSON, Peter, The Natal Sugar Industry, 1849-1905: An Interpretative Essay. In: The Journal of African History Vol. 23. No. 4. (1982). 515-527.

343 ROSS–VILJOEN 2009 ROSS, Robert; VILJOEN, Russel, The 1849 Census of Cape Missions. In: South African Historical Journal Vol. 61. No. 2. (2009). 389-406. SAUNDERS 1981 SAUNDERS, Christopher, Political Processes in the Southern African Frontier Zones. In: The Frontier in History – North America and Southern Africa Compared. Szerk. LAMAR, Howard; THOMPSON, Leonard. New Haven, Yale University Press, 1981. 149-171. SAUNDERS–SMITH 1999 SAUNDERS, Christopher, SMITH, Iain R., Southern Africa 1795- 1910. In: The Oxford History of the British Empire Vol. III., Szerk. PORTER, Andrew, Oxford, Oxford University Press, 1999. 597-623. SCHNURR 2009 SCHNURR, Matthew A., Commodity Cropping and the Delineation of Agricultural Space in Natal 1850–1863. In: South African Historical Journal Vol. 61. No. 1. (2009). 138-157. SCRIBA-LISLERUD 1997 SCRIBA, Georg; LISLERUD, Gunnar, Lutheran Missions and Churches in South Africa. In: Christianity in South Africa: A Political, Social and Cultural History. Szerk. ELPHICK, Richard; DAVENPORT, Rodney, Berkeley, University of California Press, 1997. 173-194. SELLERS 1985 SELLERS, John M., The Origin and Development of the Woolled Sheep Industry in the Natal Midlands in the 1850s and 1860s. In: Enterprise and Exploitation in a Victorian Colony – Aspects of the Economic and Social History of Colonial Natal. Szerk. GUEST, Bill; SELLERS, John M., Pietermaritzburg, University of Natal Press, 1985. 150-179. SHAMASE 2014 SHAMASE, Maxwell Z., The Royal Women of the Zulu Monarchy Trough the Keyhole of Oral History: Queens Nandi (c. 1764. – c. 1827) and Monase (c. 1797 – 1880). In: Inkanyiso Vol. 6. No. 1. (2014). 1-14. SIMENSEN 1987 SIMENSEN, Jarle, Religious Change as Transaction: The Norwegian Mission to Zululand, South Africa 1850-1906. In: Religion, Development and African Identity. Szerk. PETERSEN, Kirsten Holst, Uppsala, Scandinavian Institute of African Studies, 1987. 85-102. SLATER 1975 SLATER, Henry, Land, Labour and Capital in Natal: The Natal Land and Colonisation Company 1860-1948. In: Journal of African History Vol. 16. No. 2. (1975). 257-283. SPEAR 2003 SPEAR, Thomas, Neo-Traditionalism and the Limits of Invention in British Colonial Africa. In: Journal of African History Vol. 44. No. 1. (2003). 3-27. STAPLETON 1996 STAPLETON, Timothy J., The Expansion of a Pseudo-Ethnicity in the Eastern Cape: Reconsidering the Fingo „Exodus” of 1865. In: The International Journal of African Historical Studies Vol. 29. No. 2. (1996). 233-250.

344 STAPLETON 1998 STAPLETON, Timothy J., ’Him Who Destroys All’: Reassessing the Early Career of Faku, King of the Mpondo, c.1818-1829. In: South African Historical Journal Vol. 38. No. 1. (1998). 55-78. SWANSON 1976 SWANSON, Maynard, „The Durban system”: roots of urban apartheid in colonial Natal. In: African Studies Vol. 35. Nos. 3-4. (1976). 159-176. TALLIE 2012 TALLIE, T. J., Racialised Masculinity and the Limits of Settlement: John Dunn and Natal, 1879-1883. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 30. No. 1. (2012). 1-22. THERON 2003 THERON, Bridget, Civilising Colonial Communities: Owen Lanyon's Imperialism in Southern Africa in the Late Nineteenth Century. In: South African Historical Journal Vol. 49. No. 1. (2003). 27-52. THERON 2006 THERON, Bridget, King Cetshwayo in Victorian England: A Cameo of Imperial Interaction. In: South African Historical Journal Vol. 56. No. 1. (2006). 60-87. THOMPSON 1969 THOMPSON, Leonard, Co-operation and Conflict: The Zulu Kingdom and Natal. In: The Oxford History of South Africa Vol. I. Szerk. WILSON, Monica, THOMPSON, Leonard. Oxford, Clarendon Press, 1969. 334-390. THOMPSON 1980 THOMPSON, Paul Singer, Captain Lucas and the Border Guard: The War on the Lower Tugela, 1879. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. III. No. 1. (1980). 30-44. THOMPSON 1983 THOMPSON, Paul Singer, 'The Zulus Are Coming!' - The Defence of Pietermaritzburg, 1879. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. VI. No. 1. (1983). 28-47. THOMPSON 2003 THOMPSON, Paul Singer, The Zulu Rebellion of 1906: The Collusion of Bambatha and Dinuzulu. In: International Journal of African Historical Studies Vol. 36. No. 3. (2003). 533-557. THOMPSON 2008 THOMPSON, Paul Singer, Bhambatha and the Zulu Rebellion 1906. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 26. No. 1. (2008). 31- 58. THOMPSON 2013 THOMPSON, Paul Singer, Dinizulu and Bhambatha, 1906: An Invasion of Natal and an Uprising in Zululand That Almost Took Place. In: Historia Vol. 58. No. 2. (2013). 40-69. TOIT 2004 TOIT, André du, Founding and Crushing: Narrative Understandings of Political Violence in Pre-Modern and Colonial South Africa. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 22. No. 1. (2004). 1-51. UNTERHALTER 1978 UNTERHALTER, Elaine, The natives appear contented and quiet, the Nqutu district of Zululand under British rule, 1883-1897. Collected Seminar Papers. Institute of Commonwealth Studies 22. 60-75.

345 VERNAL 2009 VERNAL, Fiona, 'A Truly Christian Village': The Farmerfield Mission as a Novel Turn in Methodist Evangelical Strategies, Eastern Cape, South Africa, 1838-1883. In: South African Historical Journal Vol. 61. No. 2. (2009). 407-428. VILÁGI 2013 VILÁGI Dávid, Dingane uralma és a fehér telepesek. In: Afrika Tanulmányok VII. évf. 3. szám (2013). 35-59. VILÁGI 2014 VILÁGI Dávid, Theophilus Shepstone és a natali „bennszülött” politika. In: Kút XIII. évf. 1. szám (2014). 61-92. VILÁGI 2016 VILÁGI Dávid, Integration versus segregation – Two examples of resolving the 'native question'. In: Öt Kontinens No. 2014/1. Budapest, ELTE, 2016. 47-66. VILÁGI 2017 VILÁGI Dávid, Brit misszionárius a zulu uralkodók udvarában. In: Afrika kutatás Magyarországon 2017 – Első kötet: A 70 éves Biernaczky Szilárd Afrika Barátság-könyve. Szerk. B. WALLNER Erika. Budapest, Mundus Novus, 2017. 564-571. VILÁGI 2018 VILÁGI Dávid, A protestáns misszió kezdetei Zuluföldön. In: BIVIO – Tanulmányok az Evangélikus Országos Könyvtár Műhelyéből. Szerk. MÁNYOKI János. Budapest, Evangélikus Országos Gyűjtemény, 2018. 156-195. VILÁGI 2019 VILÁGI Dávid, Mpande kaSenzangakhona uralmának első 15 esztendeje. In: Az Eiffel-torony árnyékában – Majoros István 70 éves. Főszerk. BÚR Gábor. Budapest, ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, 2019. 733-756. WALINSKI 1997 WALINSKI, Grzegorz, Between Myth, History and Longue Durée – Dingane and the Model of Successor of a Founder. In: Hemispheres No. 11. (1997). 19-25. WALKER 1963 WALKER, Eric A., The Formation of New States 1835-1856. In: The Cambridge History of the British Empire Vol. VIII. Szerk. WALKER, Eric A., Cambridge, Cambridge University Press, 1963. 324-365. WARHURST 2001 Warhurst, Philip, The Colonial Office and Natal's Annexation of Zululand. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 19. No. 1. (2001). 95-108. WEBB 1978 WEBB, Colin de B., Lines of Power: The High Commissioner, the Telegraph and the War of 1879. In: Natalia Vol. 8. No. 1. (1978). 31-37. WEIR-ETHERINGTON 2008 WEIR, Jennifer – ETHERINGTON, Norman, Shepstone in love: The other Victorian in an African colonial administrator. In: Orb and Sceptre: Studies on British Imperialism and its Legacies, in Honour of Norman Etherington. Szerk. LIMB, Peter. Melbourne, Monash University Press, 2008. 02.1.-02.11. WILDENBOER 2017 WILDENBOER, Liezl, Judicial Administration Beyond the Orange River from 1839 to 1843: The First Magistrates and Their Duties. In: Fundamina Vol. 23. No. 1. (2017). 166-184.

346 WITT 2005 WITT, Harald, 'Clothing the Once Bare Brown Hills of Natal': The Origin and Development of Wattle Growing in Natal, 1860-1960. In: South African Historical Journal Vol. 53. No. 1. (2005). 99- 122. WORGER 1979 WORGER, William, Clothing Dry Bones: The Myth of Shaka. In: Journal of African Studies Vol. 6. No. 3. (1979). 144-158. WORGER 2007 WORGER, William H., Southern and Central Africa. In: Historiography. The Oxford History of the British Empire Vol. V. R Szerk. WINKS, Robin W., Oxford, Oxford University Press, 2007 (1999). 513-540. WRIGHT 2007 WRIGHT, John, Beyond the „Zulu Aftermath”: Migrations, Identities, Histories. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. XXIV-XXV. No. 1. (2006-2007). 1-36. WRIGHT 2012 WRIGHT, John, A. T. Bryant and the 'Lala'. In: Journal of Southern African Studies Vol. 38. No. 2. (2012). 355-368. WRIGHT–HAMILTON 1996 WRIGHT, John; HAMILTON, Carolyn, Ethnicity and Political Change Before 1840. In: Political Economy and Identities in KwaZulu-Natal. Szerk. MORRELL, Robert, Durban, South Africa: Indicator Press, 1996. 15-32. WYLIE 1992A WYLIE, Dan, Textual Incest: Nathaniel Isaacs and the Development of the Shaka Myth. In: History in Africa Vol. 19. No. 1. (1992). 411-433. WYLIE 1995 WYLIE, Dan, „Proprietor of Natal:” Henry Francis Fynn and the Mythography of Shaka. In: History in Africa Vol. 22. No. 1. (1995). 409-437. ZUNGU-KHUMALO 2010 ZUNGU, Ntokozo; KHUMALO, Vukile, History and Heritage: Socio- economic Profiles of Six Former American Board Mission Stations in Southern KwaZulu-Natal. In: Journal of Natal and Zulu History Vol. 28. No. 1. (2010). 60-77.

5. Disszertációk, szakdolgozatok, szemináriumi dolgozatok, előadások

BALLARD 1980B BALLARD, Charles Cameron, The Transfrontiersman: The Career of John Dunn in Natal and Zululand 1834-1895. [Doktori disszertáció]. Durban, University of Natal, 1980. BROWN 1980 BROWN, Alastair Graham Kirkwood, The Diary of James Brownlee. [MA szakdolgozat]. Grahamstown, Rhodes University, 1980. BUTHELEZI 2004 BUTHELEZI, Mbongiseni, „Kof’ Abantu, Kosal’ Izibongo?”: Contested Histories of Shaka, Phungashe and Zwide in Izibongo and Izithakazelo. [MA szakdolgozat]. Durban, University of KwaZulu-Natal, 2004.

347 COBBING 1992 COBBING, Julian, Grasping the Nettle: The Slave Trade and the Early Zulu. In: The Debate on Zulu Origins – A Selection of Papers on the Zulu Kingdom and Early Colonial Natal. Szerk.: DOMINY, Graham, University of Natal, 1992. COPE 1967 COPE, Richard Lidbrook, Shepstone and Cetshwayo, 1873-1879. [MA szakdolgozat]. Pietermaritzburg, University of Natal, 1967. COPE 1995A COPE, Richard Lidbrook, The Origins of the Anglo-Zulu War of 1879. [Doktori disszertáció]. Johannesburg, University of the Witwatersrand, 1995. CRAGG 1959 CRAGG, D. G. L., The Relations of the amaMpondo and the Colonial Authorities (1830-1886) with Special Reference to the Role of the Wesleyan Missionaries. [Doktori disszertáció]. Oxford, Trinity Term, 1959. CUBBIN 1997 CUBBIN, Tony, The Reverend Aldin Grout’s Mission Station, Inkanyezi on the Empangeni River, May 1841 – 25 July 1842, and the Causes of the Rupture with the Zulu King Mpande. In: Settlement, conflict and development in Natal: a selection of papers presented at the Natal History Workshop. University of Natal, Pietermaritzburg April 3-4, 1997. DOMINY 1992 DOMINY, Graham, Myths, Manipulation and Nettles: Historians and the Shaping of the Mfecane Controversy: A Critical Introduction. In: The Debate on Zulu Origins – A Selection of Papers on the Zulu Kingdom and Early Colonial Natal. Szerk.: DOMINY, Graham, University of Natal, 1992. DU BOIS 2014A DU BOIS, Duncan, Natal south coast region: a review of African interaction with colonization. H.n., k.n., 2014. EMANUELSON 1927 EMANUELSON, Oscar Emil, A History of Native Education in Natal Between 1835 and 1927. [MA szakdolgozat]. Johannesburg, University of the Witwatersrand, 1927. GUEST 1997 GUEST, Bill, Long-term socio-economic trends in the KwaZulu- Natal region. In: Settlement, conflict and development in Natal: a selection of papers presented at the Natal History Workshop, University of Natal, Pietermaritzburg April 3-4, 1997. GUY 2008 GUY, Jeff, Creating Customary Law. Durban, University of KwaZulu-Natal, 2008. GUY 2011 GUY, Jeff, The Remarkable Mr. Peppercorne: (or Adam Smith in Msinga). Durban, University of KwaZulu-Natal, 2011. GUY 2012 GUY, Jeff, Continuities, Contexts and Concepts: Making Sense of Shepstone. Johannesburg, The Wits Institute for Social and Economic Research, 2012. HAMILTON 1985 HAMILTON, Carolyn, Ideology, Oral Traditions and the Struggle for Power in the Early Zulu Kingdom. [MA szakdolgozat]. Johannesburg, University of the Witwatersrand, 1985.

348 HAMILTON 1991A HAMILTON, Carolyn, 'The Character of Chaka': A Reconstruction of the Making of Shaka as Mfecane „Motor”. A The 'Mfecane' Aftermath – Towards a New Paradigm címmel 1991. szeptember 6-9. között tartott konferencián elhangzott előadás írott változata. HEDGES 1978 HEDGES, David William, Trade and Politics in Southern Mozambique and Zululand in the Eighteenth and Early Nineteenth Centuries. [Doktori disszertáció]. London, University of London, 1978. IVEY 2008 IVEY, Jacob McKinnon, The White Chief of Natal: Sir Theophilus Shepstone and the British Native Policy in Mid-Nineteenth Century Natal. [MA szakdolgozat]. Orlando, University of Central Florida, 2008. KENNEDY 1976 KENNEDY, Phillip Arnold, The Fatal Diplomacy: Sir Theophilus Shepstone and the Zulu Kings, 1839-1879. [Doktori disszertáció]. Los Angeles, University of California, 1976. KICSINDI 2018 KICSINDI Edina, Afrika belsejének feltárása és gyarmatosítása magyar szemmel: Európa és Afrika kapcsolata a magyar nyelvű sajtóban 1850–1918 között. [Doktori disszertáció]. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2018. LYNAS 2012 LYNAS, Matthew Gibson, The State and the Making of White Settler Agriculture in Natal c.1820–c.1990. [Doktori disszertáció]. Aberdeen, The University of Aberdeen, 2012. MAHONEY 2001 MAHONEY, Michael, How the British Stayed in Power in Early Colonial Natal. Durban, University of Natal, 2001. MALABA 1986 MALABA, Mbongeni Zikhethele, Shaka as a Literary Theme. [Doktori disszertáció]. York, University of York Centre for Southern African Studies, 1986. MALABA 1991 MALABA, Mbongeni Zikhethele, Reconstruction of History: The Case of Shaka. A The 'Mfecane' Aftermath – Towards a New Paradigm címmel 1991. szeptember 6-9. között tartott konferencián elhangzott előadás írott változata. MARTENS 2003 MARTENS, Jeremy, The Impact of Theories of Civilization and Savagery on Native Policy in Colonial Natal. H.n., African Studies Association of Australasia and the Pacific, 2003. MCCLENDON 1996 MCCLENDON, Thomas, „A dangerous doctrine”: Twins, Ethnography, and the Natal. H.n., k.n., [1996]. MCCLENDON 2002 MCCLENDON, Thomas, Who Put the Mission in Civilizing Mission? Reconsiderations of Shepstone’s Early Career. H.n., North Eastern Workshop on Southern Africa, 2002. MOLOMO 1976 MOLOMO, Lucas Rammonaseswa, The Afro-European Wars in South Africa, 1780-1880. [MA szakdolgozat]. Nairobi, University of Nairobi, 1976.

349 MORRISSEY 2015 MORRISSEY, Caellagh D., Fugitive Queens: Amakhosikazi and the Continuous Evolution of Gender and Power in KwaZulu-Natal (1816-1889). [BA szakdolgozat]. Eugene, University of Oregon, 2015. O'CONNOR 2006 O'CONNOR, Damian Paul, Imperial Defence and the Commitment to Empire c.1870-1886. [Doktori disszertáció]. Norwich, University of East Anglia, 2006. PRIDMORE 1992 PRIDMORE, Julie, The Production of H. F. Fynn c. 1830-1930. In: The Debate on Zulu Origins – A Selection of Papers on the Zulu Kingdom and Early Colonial Natal. Szerk. DOMINY, Graham, University of Natal, 1992. RICHNER 2005 RICHNER, Jürg Emil, The Historiographical Development of the Concept „mfecane” and the Writing of Early Southern African History, from the 1820s to 1920s. [MA szakdolgozat]. Grahamstown, Rhodes University, 2005. SCHOOR 1986 SCHOOR, William Peter van, The Origin and Development of Segregation in South Africa. Reprint kiadás. Cumberwood, Apdusa Views, 1986. SHEIK 2010 SHEIK, Nafisa Essop, Relations of Governance: Gender, Law and the Making of a Colonial Order (Natal, 1843-1911). H.n., k.n., 2010. SHONGWE 2004 SHONGWE, Acquirance Vusumuzi, King Dingane: A Treacherous Tyrant or an African Nationalist? [Doktori disszertáció]. KwaDlangezwa, University of Zululand, 2004. WEBSTER 1991 WEBSTER, Alan Charles, Land Expropriation and Labour Extraction Under Cape Colonial Rule: The War of 1835 and the 'Emancipation' of the Fingo. [MA Szakdolgozat]. Grahamstown, Rhodes University, 1991. WHELAN 2011 WHELAN, Deborah, Trading Lives: The Commercial, Social and Political Communities of the Zululand Trading Store. [Doktori disszertáció]. London, School of Oriental and African Studies University of London, 2011. WRIGHT 1992 WRIGHT, John, A. T. Bryant and 'the wars of Shaka'. In: The Debate on Zulu Origins – A Selection of Papers on the Zulu Kingdom and Early Colonial Natal. Szerk. DOMINY, Graham, University of Natal, 1992. WYLIE 1992B WYLIE, Dan, Utilizing Isaacs: One Thread in the Development of the Shaka Myth. In: The Debate on Zulu Origins – A Selection of Papers on the Zulu Kingdom and Early Colonial Natal. Szerk. DOMINY, Graham, University of Natal, 1992.

350