A Németek Etnikai Földrajzi Vizsgálata Veszprém Megyében

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM TERMÉSZETTUDOMÁNYI KAR FÖLDRAJZ- és FÖLDTUDOMÁNYI INTÉZET Földrajztudományi Központ Regionális Tudományi Tanszék

A németek etnikai földrajzi vizsgálata Veszprém megyében

SZAKDOLGOZAT

Készítette: László Klaudia

Témavezető: Bottlik Zsolt PhD egyetemi adjunktus

Budapest, 2014 TARTALOMJEGYZÉK:

1. Bevezetés ...... 3 2. Kutatási előzmények ...... 4 3. Adatbázis ...... 6 4. A vizsgált etnikum és terület, célkitűzések ...... 7 5. A kutatás módszere és metodikai problémái ...... 10 6. Magyarország és Veszprém Vármegye a XVII-XVIII. században ...... 13 6.1 A török kor etnikai jelentősége ...... 13 6.2 Magyarország és Veszprém Vármegye viszonyai a török kiűzését követően ... 14 6.3 Az udvar és a nagybirtokosok telepítéspolitikája ...... 15 6.4 Veszprém Vármegye betelepítése ...... 17 6.5 A telepes falvak néhány földrajzi jellemzője ...... 18 6.6 A XVIII. század viszonyai az összeírások tükrében ...... 20 7. A németség jelenléte a XIX. században és a XX. század első évtizedében ...... 24 7.1 Magyarország és a nemzetiségek viszonya a XIX. században ...... 24 7.2 Veszprém megye a XIX. században ...... 25 7.3 Az 1880. évi népszámlálás ...... 26 7.4 Az 1910. évi népszámlálás ...... 29 8. 1920-tól a XX. század végéig tartó időszak jellemzői ...... 33 8.1 A migráció szerepe a németség számának változásában ...... 33 8.2 Az 1941. évi népszámlálás ...... 35 8.3 A németek térvesztése 1945-1948 között ...... 38 8.4 Az 1949-es népszámlálástól a század végéig tartó időszak jellemzői ...... 40 9. A németség etnikai térszerkezete Veszprém megyében az ezredforduló után ..... 42 9.1 A 2001. évi népszámlálás ...... 42 9.2 A 2011. évi népszámlálás ...... 44 9.3 Kilátások a jövőre nézve ...... 46 10. Összegzés ...... 47 11. Forrás-és Irodalomjegyzék ...... 49

1. Bevezetés

„A nemzet, amelynek nem volna történelme, olyan lenne, mint a gyermek, aki nem tudja, mi történt vele tegnap. Létének nagyobb részét: a múltját veszítené az ily nemzet, nem volna egy nemzet többé, s minden emberöltővel kihalna, mint az egynapos pillangó. Az emberi öntudat alapja az emlékezet; a nemzeti öntudata történelmi emlékezet” – írta Babits Mihály 1910-ben. Gondolatébresztő sorai beszédesek: jól kifejezik, hogy miért is fontos egy nemzet vagy etnikum történetének ismerete, vizsgálata. Jelenünket ugyanis csak akkor

érthetjük meg, ha ismerjük a múltunkat is (BABITS M. 1910. 5. O.). A XIX. század első felében, a modern nemzetállamok születésének időszakában, egyre inkább fontossá vált a népesség etnikai hovatartozásának kérdése. Ebben a korban Magyarországon is érezhetően megnőtt a nemzetiségek iránti érdeklődés. A nagy XVIII. századi szervezett és spontán vándorlások következtében, hazánk rendkívül heterogén etnikai térszerkezetű országgá vált. Csaplovics János például az „Európa kitsinyben” kifejezéssel illette a korabeli Magyarországot (KEMÉNYFI R. 2003). A XIX. század elején azonban az etnikai vizsgálatok még többnyire csak ún. útleírásokban – bennünk az egyes etnikumok ismertetésében – illetve néprajzi térképek szerkesztésében nyilvánultak meg (BOTTLIK ZS.

2000). A XIX. század második felében – Ratzel Anthropogeographie I.-II. című művének megjelenését követően – elválik egymástól a geográfia két fő ága: a természet- és társadalomföldrajz. Ezek aztán szintén több más részdiszciplínára bomlottak fel: például a társadalomföldrajzon belül megjelenik a népességföldrajz, amely egy adott terület népességének idő és térbeli változásaival, valamint jellemzőinek vizsgálatával foglalkozik.

(KOVÁCS Z. 2007). Ennek kapcsán kezdik el kutatni az egyes etnikumok térbeli eloszlását és földrajzi környezettel való kapcsolatát. Az etnikai térszerkezet vizsgálásával, etnikai statisztikai idősorok felállításával és elemzésével foglalkozó diszciplína az etnikai földrajz

(KEMÉNYFI R. 2003). Az etnikum vagy nép fogalma alatt pedig olyan történelmileg kialakult, közös nyelvvel és kultúrával rendelkező népcsoportot értünk, amelynek tagjait összeköti az egymáshoz tartozás tudata. Bár ez a kultúrnemzeti felfogás klasszikusan csak térségünkre igaz, hiszen például Franciaország esetében – ahol az államnemzet koncepciója az elfogadott

– az államhatáron belül élők összessége az egy adott nemzethez tartozónak számít (KOVÁCS

Z. 2007). Az etnikai kérdés térbeli vetületei iránt való érdeklődés térségünkben egyidős tehát a modern nemzetállamok kialakulásával. A XX. század elejétől azonban a politikában is egyre fontosabb szerep jut az etnikai térképezésnek, illetve statisztikának. A két világháború közötti

3 időszakban számos, a Kárpát-medence etnikai térszerkezetét bemutatni hivatott, aktuálpolitikai okból készült térkép látott napvilágot. Ezek magyar részről a revíziós politikát szolgálták, a szomszédos országok esetében pedig területi igényeik jogosságának alátámasztását. A politikában betöltött szerepe miatt aztán a II. világháborút követően Nyugat- Európában az etnikai tértudomány teljesen eltűnt a tudományos palettáról, térségünkben pedig az „internacionalista szocializmus” ideológiája nem hagyta az etnikai térszerkezetek kutatásának kibontakozását (KEMÉNYFI R. 2004). Teljesen háttérbe szorultak tehát a nemzetiségtudományi kutatások: az 1970-es évek végéig nem jelentek meg új, a témát földrajzi aspektusból vizsgáló publikációk. Csupán más részdiszciplínák, mint a néprajz, a statisztika, illetve a történettudomány és demográfia képviselői tettek lépéseket ezen a tudományterületen (BOTTLIK ZS. 2000). A ’80-as évektől egyre égetőbbé vált a földrajzban és kartográfiában a nemzetiségi-etnikai térképek és térkutatások hiánya, így ezen a tudományterületen is hamarosan megélénkültek a kutatások, amelyekre aztán a rendszerváltás igencsak dinamizáló hatással volt. Azóta igencsak megnövekedett a témában született tanulmányok száma (KOCSIS K. és BOTTLIK ZS. munkái, FARKAS GY. 1996, 1999). Szakdolgozatomban magam is egy hazai nemzetiség: a német etnikum egy kisebb csoportjának vizsgálatára vállalkoznék. Munkám térbeli keretét ugyanis kisebb földrajzi területre: Veszprém megyére szűkítettem le, amelynek községi szinten történő, etnikai földrajzi szempontú vizsgálatára törekedtem.

2. Kutatási előzmények

A magyarországi németeket sokan, sokféle szempontból kutatták. A különböző tudományterületek képviselői: demográfusok, statisztikusok, nyelvészek, néprajzosok, szociológusok, helyi történetírók és földrajzosok egyaránt foglalkoztak a hazai németséggel. A róluk szóló publikációk többsége azonban összefoglaló jellegű, kevesebb az olyan munka, amely kimondottan a Dunántúli-középhegység – vagy még inkább a Bakony – területén élő németeket kutatná, bár ezen a téren felzárkózást tapasztalhatunk a rendszerváltás óta, amely - mint azt már említettem - dinamizáló hatással volt az etnikai kutatásokra is. Például kifejezetten a dunántúli németség földrajzi lehatárolását, településformáinak ismertetését tűzte ki célul a harmincas években Tóth Ferenc (TÓTH F. 1931), aki a korabeli statisztikákat felhasználva vizsgálta a németség földrajzi környezetét, településszerkezeti sajátosságait a Dunántúli-középhegység területén. A hatvanas években Hutterer Miklós végzett nyelvészeti szempontú vizsgálódásokat, ugyancsak a Dunántúli-középhegység

4 területére, majd térképeken illusztrálta a területen megjelenő, különböző nyelvjárásokat és elemezte azok sajátosságait (HUTTERER, C-J. 1960). A leggazdagabb szakirodalommal kétség kívül a történettudomány rendelkezik, amely területről elsősorban Bellér Béla, Manherz Károly, vagy Pukánszky Béla kisebbségkutató tevékenységét emelném ki (BELLÉR B. 1981; MANHERZ K. 1999; PUKÁNSZKY B. 1940), akik a Magyarországon élő németség történetének megírására, általános összefoglalására, törekedtek. Mellettük e tudományterületen Tilkovszky Loránt jeleskedett a hazai német nemzetiség történetének kutatásban, akinek nevéhez számos, főként a vizsgált kisebbség XX. századi történetével foglalkozó publikáció fűződik (TILKOVSZKY L. 1981; 1983; 1989; 1997). Kimondottan a második világháborút követő internálásokról és kitelepítésekről, már a nyolcvanas évek végén számos történeti munka jelent meg (ZIELBAUER GY. 1987; 1996;

FEHÉR I. 1988, TÓTH Á. 1993). A témában áttörést azonban az 1987 tavaszán tartott magyar- német történész konferencia jelentett, amelynek mintegy összefoglalásaként jelent meg

Hambuch Vendel szerkesztésében az elhangzott előadások anyaga (HAMBUCH V. (SZERK.) 1988), benne a hazai németség történetéről, jelentőségéről, jövőbeni szerepéről összegyűjtött információkkal. Az etnikai kutatások megélénkülése előtt a történészek mellett hagyományosan a statisztikusok (FÉNYES E. 1873; KELETI K. 1882; 1879; KOVÁCS A. 1920; 1940), demográfusok (KOVACSICS J. 1989; 1991; DRASKÓCZY J.1989; FARAGÓ T.1996) vizsgálták a német kisebbség számának változását és annak hátterében rejlő tényezőket. A rendszerváltozás óta pedig számos etnikai-földrajzi elemzés is napvilágot látott a témában

(BOTTLIK ZS. 2000; 2001; 2002). Veszprém megyében a helyi történetírás csak viszonylag későn, a polgári korszaktól kezd foglalkozni a nemzetiségek kutatásával. Figyelemre méltó eredményeket mutatott fel azonban e tudományterület az elmúlt, majd fél évszázadban. 1972 óta a Veszprém megyei honismereti tanulmányok című, időszakos jelleggel megjelenő kiadványban kapnak helyet a nemzetiségtörténeti munkák (SZERK.: HUDI J. – TÓTH D.). Előkerülnek belőle a megye német községeiről szóló monográfiák, történeti munkák (LENKEFI F. 1996), de a németség szokásaival, öltözködésével, kultúrájával foglalkozó néprajzi publikációk is (S. LACKOVITS E.

1984; LÁDONYI ZS. 2000). A terület németségének 1946 és 1948 közötti történetéről 1996. június 8-án, Veszprémben konferenciát is tartottak. Az elhangzott előadások Hudi József szerkesztésében kerültek kiadásra (HUDI J. 1997). A szerző szerint különösen is fontos a nemzetiségek vizsgálta egy olyan megyében, ahol a települések mintegy ¼-ében ma is

5 jelentős számban élnek német nemzetiségű,- vagy legalább a német kultúrához több szállal kötődő lakosok, akiknek ősei egykor a német nyelvterület akkori országaiból vándoroltak be.

3. Adatbázis

A témában elsődleges információbázisként a népszámlálások adatait használtam. Magyarországon az első hivatalos népszámlálás – amelynek lebonyolítására már külön szervezetet is felállítottak - 1869-ben zajlott le. Azonban már jóval korábban, a középkor végén is szerveztek különböző okokból – leginkább az adózást vagy katonai érdekeket szolgáló – összeírásokat. Ezek fontos és értékes adatokat közöltek ugyan, mégsem voltak pontosak vagy teljes körűek, hiszen nem a társadalom egészére terjedtek ki. Az adózás végett elrendelt népszámlálások például csak a jobbágyságot vették számításba. A II. József által 1784-ben elrendelt összeírás azonban már általános jellegű volt, az egész népességre kiterjesztették tehát. Éppen ezért, ez az összeírás a korábbiaknál nagyobb jelentőséggel bírt, így azt tulajdonképpen tekinthetjük az első, mai értelemben is modernnek számító népszámlálásnak. Az ezt megelőző összeírások közül, csak az 1715-ös és 1720-as állapotokról képet adó, a Magyar Statisztikai Közleményekben 1896-ban publikált, Acsády-féle forrást használtam (ACSÁDY I. 1896). Ez az ország Pragmatica Sanctio korabeli népességét bemutató publikáció, meglehetősen sűrűn hivatkozott adatbázisként szolgál a különböző tudományterületeken. Munkám szempontjából azért lehetne fontos kiindulási alap az említett forrás, mert az egy fontos történelmi korszakhatár népességi viszonyairól számol be. A török kor után Magyarországot közvetlenül beintegrálják a Habsburg Birodalomba, majd az udvar az adózók számának felderítésére 1715-ben - illetve azt mintegy megismételve 1720-ban - összeíratta az említett, adózó rétegeket. Az összeírások feldolgozásával kapott számszerű eredmények pedig alapot jelenthetnek a kárfelmérésekhez és az ország XVIII. század eleji képének megrajzolásához (DÁVID Z. 1957). A forrás problémája többek között az, hogy a felmérés nem terjedt ki a társadalom egészére, csak az adózó népességre. Ráadásul a nemzetiségi hovatartozást az összeírt személyek családneveinek hangzásából következtették ki, mivel az abban a korban még jó eséllyel tükrözte, hogy az egyén milyen nemzetiséghez tartozó, de biztosra vehetjük, hogy kivételek már akkor is voltak (DÁVID Z.1957). A következő felhasznált forrás a Lexikon Locorum, amely Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos helységnévtára. Ez az első, a településeken leginkább használt nyelv(ek)ről, valamint legelterjedtebb vallásról beszámoló adatbázis. Habár e forrás etnikai

6 információit számszerűsíteni nem lehet, segítséget azért nyújthat a németek XVIII. század végi területi elhelyezkedésének megismeréséhez (BOTTLIK ZS. 2001). A fentieknél már jóval informatívabb forrásnak bizonyul a XIX. század első felében napvilágot látott, Fényes Elek-féle Geográphiai szótár (FÉNYES E. 1851). Ez tulajdonképpen az első, nyelvi és etnikai adatokat számszerűen is közlő, magyar nyelvű helységnévtár. Maga az adatgyűjtés az 1830-as, 1840-es évekre esik, így adatbázisomban az innen származó adatokat 1840-re tűntettem fel. 1880-tól kezdődően már a népszámlálások szolgáltatták a vizsgálódásaimhoz szükséges adatokat. Az 1880-as, az 1910-es, az 1941-es, a 2001-es és a 2011. évi összeírások információi azok, amelyek adatbázisom alapjául szolgáltak. A cenzusok módszertani különbözőségeire és az ebből adódó nehézségekre a következő fejezetben térek majd ki. A népszámlálások előtti korokból különböző céllal készült összeírások adnak részletes, szemléletes képet a korabeli Veszprém megye – benne a telepített német falvak – lakosságáról, azok életkörülményeiről, gazdasági állapotáról. Ezek megismeréséhez Takáts Endre: Veszprém vármegye összeírásai 1696, 1715, 1720. című, a Veszprém Megyei Levéltár

Kiadványai sorozat 17. köteteként megjelent művét használtam fel (TAKÁTS E. 2002). A statisztikai kiadványok közül pedig elsődleges adatforrásként a Kovacsics József által 1991- ben publikált, Magyarország történeti statisztikai helységnévtára című sorozat Veszprém megyére vonatkozó kötetét használtam fel, valamint a Központi Statisztikai Hivatal 2001-es és 2011-es népszámlálások területi adatait közlő publikációit (KSH 2002; 2003; 2013).

4. A vizsgált etnikum és terület, célkitűzések

Magyarországon tulajdonképpen államalapításunk óta jegyezhető a német etnikum jelenléte. Szent István királyunk uralmát német földről érkezett papok és lovagok segítségével tudta megszilárdítani, akik elősegítették a keresztény hit terjesztését és a pogánylázadások leverését (TILKOVSZKY L. 1997). Az ekkor már regionális nagyhatalmi szerepre törekvő és keresztény kultúrkörbe beágyazódott németekre támaszkodva szilárdulhatott tehát meg a még gyenge lábakon álló, keresztény magyar állam helyzete. A vizsgált etnikum történelmünk során mindig fontos szerepet játszott az ország gazdasági és társadalmi életében, sőt kulturális vonatkozásban is sokat köszönhetett nekik a magyarság. Az idők során számuk folyamatosan gyarapodott, a legnagyobb számbeli növekedést azonban a XVIII. században könyvelhették el, mikoris főleg tudatos telepítő akciók során, több hullámban hozattak az országba német telepeseket, hogy a török kor pusztítása okán elnéptelenedett országrészekben a földeket műveljék. A telepítések 7 célterületei a leginkább elnéptelenedett országrészek, azaz az Alföld (a Bácska és a Bánát), valamint a Dunántúl (Tolnai-, Baranyai-dombság, illetve a Dunántúli-középhegység) voltak

(BOTTLIK ZS. 2000). A bevándorlások következtében kialakult a hazai német etnikum sváboknak nevezett csoportja. Ez azonban csak gyűjtő fogalma volt a XVIII. század során Magyarországra érkezett németeknek, mivel azokat birodalmuk legkülönbözőbb pontjairól - s nem kizárólag sváb földről - toborozták össze. Ráadásul azok különböző nyelvjárásokat is beszéltek, így nyelvi értelemben sem alkothattak egységet. III. Károly, Mária Terézia és II. József uralkodása alatt a kincstári, valamint egyházi és világi szervezések által összesen mintegy 110.000 német telepes érkezett az ország különböző részeibe, mindez pedig véglegesen megváltoztatta az ország török kor előtt kialakult etnikai térszerkezetét (TILKOVSZKY L. 1997). A németek jelenléte Magyarországon ma sem elhanyagolható, hiszen a cigányság után az ország legnagyobb lélekszámú kisebbségéről van szó. A hozzájuk kapcsolódó tudományos ismereteink azonban mégsem tekinthetőek teljes mértékig kielégítőnek. A magyarországi németek betelepítésének, illetve történetének gazdag ugyan a történelmi szakirodalma, a dunántúli németekre szűkítve a kutatások körét azonban már kevesebb történeti munkát találunk. Megyei vonatkozásban pedig már végképp meggyérül a publikációk száma (S.

LAKOVIS E. 1984). Ugyanez a helyzet áll fenn a témát földrajzi, sőt még inkább az etnikai- földrajzi aspektusból vizsgáló szakirodalom esetében. Szakdolgozatom célja éppen ezért e nemzeti kisebbség átfogó etnikai-földrajzi vizsgálata lenne, melynek fókuszába a hazai németség Veszprém megye területén élő csoportját helyeztem, leszűkítve ezzel a vizsgálat területi keretét egy konkrét közigazgatási egységre. A témában persze földrajzi vizsgálódás nem végezhető el történeti kutatások nélkül, így a történelmi előzmények áttekintése is szükségszerű. Munkám a górcső alá vett területen élők népességstatisztikai adatainak összegyűjtése és vizsgálata által próbálja feltárni azokat a XVII-XVIII. századi folyamatokat, illetve azok földrajzi vonatkozásait, amelyek meghatározó változásokat eredményeztek aztán a megye etnikai összetételének alakulásában. Vizsgálódásaim időbeni keretét így a rendelkezésre álló összeírások és népszámlálások jelölik ki: 1715 és 2011 között. Veszprém megye mai területének kialakulásában meghatározó szerepe volt az 1950. évi megyerendezésnek. A reformok értelmében átcsatolták Zala megyétől a Sümegi és Tapolcai járásokat, valamint Vas megyétől Kemenesszentpéter, Magyargencs, Egyházaskesző és Várkesző községeket. Elcsatolták azonban a Zirci járásból Ácsteszér, Aka, Bakonybánk,

Bakonyszombathely, Bársonyos, Csatka, Hánta, Keréktelki, Réde és Súr községeket. Ezek a települések Komárom-Esztergom megyéhez kerültek. Fejér megyéhez az Enyingi járás, Somogy megyéhez pedig Balatonszabadi, Siófok és Siómaros községek kerültek át. 1992-ben Csikvánd, Gyarmat és Szerecseny, majd 1999-ben Bakonypéterd és Lázi kerültek át Győr- Moson-Sopron megyéhez. Így alakult ki a térképeimen ábrázolt közigazgatási egység, amelynek területe: 4612,79 km2, településeinek száma pedig 223 (ILA B. - KOVACSICS J. 1964). Vizsgálódásaimhoz ugyanis a megye 2002-es közigazgatási területét használtam fel, és az akkori területegységen található települések adatait vizsgáltam meg. Azért nem a megye aktuális területi állapotát vettem alapul, mert ezáltal olyan települések vesztek volna el adatbázisomból, amelyek az idők során jelentős német kisebbséggel rendelkeztek. A 2002. október 20-án végrehajtott közigazgatási módosítások értelmében ugyanis hat észak- bakonyaljai települést - Bakonygyirótot, Bakonyszentlászlót, Fenyőfőt, Romándot, Sikátort és Veszprémvarsányt - átcsatoltak Győr-Moson-Sopron megyéhez. Legutóbb pedig 2013-ban hajtottak végre a megyét érintő módosításokat, akkor Balatonvilágos került át Somogy megyéhez. Esetünkben tehát a németség egy csoportjának (Bakonyi-tömb) klasszikus térségét a korábbi közigazgatási határok nagyobb mértékben fedték le, mint az aktuálisak. A vizsgált terület földrajzilag a Közép-Dunántúli régióban található. Északon Győr- Moson-Sopron és Komárom-Esztergom megyékkel határos, keleten Fejér, délen Somogy, nyugaton pedig Zala, és Vas megyék határolják. A megye három nagy természetföldrajzi egységre bontható fel: területének nagyobb, középső részét a Bakony-hegység foglalja magába, amely nyugaton egészen a Gyöngyös-patak völgyéig nyúlik, északon a Kisalföld termékeny síksága hatol be mélyen területére, délen pedig nyugat-keleti irányban a Balaton- felvidék fennsíkja emelkedik. A Bakony-hegységet a Veszprém - Devecseri - árok (egy nyugat-kelet irányú törésvonal) különíti el Északi- és Déli-Bakonyra. Ez utóbbit a Balaton- felvidéktől a Veszprém-Nagyvázsony törésvonal határolja el. Tágabb értelemben a Bakony- vidékhez sorolhatjuk a Keszthelyi-hegységet illetve a Tapolcai-medencét is. Az Északi- Bakony pedig további három részre tagolható: így a Magas- vagy Öreg-Bakonyra, a Keleti- Bakonyra és Bakonyaljára. A döntően dombsági terület természeti adottságai rendkívül változatosak és ásványkincsekben is igen gazdag, azonban a talajviszonyok a megye nagy részén kedvezőtlenek (KARÁTSON D. 2002). Társadalom földrajzi jellemzői közül a feltűnően nagy településszámot emelném ki (223 db 2002-ben), amit az apró falvak erőteljes jelenlétével magyarázhatunk, ugyanis a településállomány 72%-a ebbe a kategóriába tartozik. Mintegy 30 település lélekszáma például még a kétszáz főt sem éri el (SZEMES M. – BERTA GY. 2006). A másik társadalmi

9 sajátossága e területegységnek az itt élő, egykor igen jelentős – mára jórészt asszimilált - német nemzetiségű népesség jelenléte. A Veszprém megyei németek jelentős része a Dunántúli-középhegység területén kialakult, ún. bakonyi német tömbhöz tartozik, amely a már említett XVIII. századi telepítések által vált az egyik nagy hazai német településterületté (BOTTLIK ZS. 2001; 2002). A magyarországi németek esetében azonban nem kompakt tömbökről beszélünk, ugyanis sehol sem alkotnak többséget a német lakosok, hanem kisebbségi helyzetben élnek együtt más nemzetiségekkel a különböző településterületeken. Különösen is jellemző ez a Dunántúli- középhegység területén kialakult, legkevésbé zártnak számító német csoportokra. A szórványban éléshez képest pedig a tömbökben - ahol tehát több egymást követő településen is nagyobb számban találunk német lakosokat - nyilvánvalóan kisebb az asszimiláció mértéke is, ahogyan azt majd a későbbiekben látni is fogjuk (BOTTLIK ZS. 2002).

5. A kutatás módszere és metodikai problémái

Vizsgálódásaim során tehát a hivatalos népszámlálásokból, valamint a különböző – etnikai/nyelvi, ill. felekezeti – összeírásokból nyert, településsoros adatokat használtam fel. Az ezekből készített adatbázis szolgált segítségül a vizsgált területen élő német nemzetiség számának matematikai és statisztikai úton történő elemzéséhez. Az első számszerű etnikai-népességi adatokat, amelyeket térben is megjelenítettem a Fényes Elek-féle, XIX. század első feléből származó országos összeírás szolgáltatta. Fényes adatbázisában a megye településeit magyar, német, magyar-német, német-magyar illetve magyar-tót kategóriákba sorolta be, továbbá az derül ki leírásaiból, hogy az adott helyiségekben vallásilag hogyan oszlik meg a lakosság. Utóbbiról már számszerű adatokat is közölt, így azok összegzéséből kiszámítható az egyes települések lakosságszáma, amelyhez pedig egy viszonylagos arányszámot rendelhetünk a falvak kategorizálása alapján. A magyar kategóriába került helyiségek esetében a németek arányát 0%-nak vettem a településeken, míg a német falvak esetében 100%-nak, mivel pontosabb információk a nemzetiségi megoszlásról nem derülnek ki a forrásból. A német-magyar és magyar-német besorolású falvak lakosságát pedig 50% magyarnak, illetve 50% németnek vettem. Probléma merült fel továbbá a későbbi településegyesítések okán, például Ajka esetében, amelynek mai területét nyolc település alkotja. A nyolc településből 6 a magyar falu besorolását, 2 (Ajkarendek és Tósokberénd) azonban a magyar-német falu besorolást kapta. Minthogy a térképi megjelenítésnél Ajka mai közigazgatási területére vetítem vissza Fényes adatait, így a két magyar-német falu esetében a következőképpen számszerűsítettem az információkat: a két falu lakosságszámát 10 megfeleztem, majd a magyarok számát hozzáadtam a magyar falvak lakosságszámához, míg a németek számát viszonyítva a teljes népességhez megkaptam a németek arányszámát. Az eredményül kapott adatok tehát nem feleltethetőek meg a valóságnak, ezért csupán a korabeli etnikai viszonyok vázlatos megjelenítésére szolgálhat a Fényes adataiból készített térképem. Mint azt már korábban is említettem, 1880-tól kezdődően a rendszeressé váló népszámlálások szolgáltatták a vizsgálódásaimhoz szükséges adatokat. Az idők során azonban többször változott a népszámlálások módszertana, így az adatok elemzésekor különböző problémák merültek fel. Például a nemzetiség tudakolása szerepelt már az 1850. évi cenzusnál, azt követően azonban csak az 1941-es népszámlálás programjába került be ismét e kérdés, amely tartalmi állandóság mellett azóta - az 1970. évi összeírást kivéve - megtalálható. Lényegében a számlálások anyanyelvre való tekintet nélkül, olyan nemzetiségűnek vettek számba mindenkit, amelyhez tartozónak befolyás nélkül az egyének magukat vallották. 1941 előtt vélhetően azért nem találkozunk a kérdéssel, mert a nyelv vagy a nemzetiség megjelölését egyenértékűnek gondolták az etnikai hovatartozás leírásával. A lakosság anyanyelvét a cenzusok viszont 1880-tól már községi szinten is jelzik. Kritériuma annyi volt csupán, hogy mindenki olyan nyelvűnek írandó be, amilyennek magát vallja. Ez 1990-től annyiban módosult, hogy anyanyelvként a családtagokkal általában használt, legtökéletesebben beszélt nyelvet kellett megjelölni. A nemzetiségi lét dimenziói azonban az idő előrehaladtával - a történelmi események és az erőteljes asszimilálódás következtében - egyre árnyaltabbak lettek, amit a statisztikában csak a kérdések számának növelésével lehet követni (MÁSZÁROS Á 1999). Például míg az 1910-es népszámlálás még a lakosság anyanyelvi összetételére vonatkozó adatokat közöl (mivel valószínűleg még minimális volt az eltérés az anyanyelvi és nemzetiségi adatok között), addig a 2001-es cenzus már több szempont szerint közelíti meg e kérdést, hiszen az anyanyelv mellett a nemzetiségre, a családi körben használt nyelvre, illetve a kulturális kötődésre is rákérdez (BAJMÓCY P. 2006). A nemzetiségre irányuló kérdés esetében is történt némi módosítás a korábbiakhoz képest: annak érdekében ugyanis, hogy a kettős nemzetiségi kötődésű személyeknek ne kelljen arról dönteniük, hogy melyik nemzetiséghez kötődnek jobban, a kérdőíven már három nemzetiség megjelölésére nyílott lehetőségük. A kiegészítő adatfelvételek (pl.: kulturális kötődés vizsgálata) segítségével pedig ki lehet mutatni a nyelvében már asszimilálódott nemzetiségi lakosságot is. Napjainkban tehát ezekre a kérdésekre adott válaszok alapján döntik el a nemzetiséghez tartozást: aki az adott nemzetiséget legalább a kérdések egyikénél megjelölte, azt az adott nemzetiséghez tartozónak számítják (az így tekintett nemzetiségek száma azonban jóval nagyobb a bevalláson alapuló mértékénél) (KSH 2002, KSH 2013).

A másik probléma a népszámlálási adatokkal, hogy azok a lakosság önbevallásán alapulnak. Eltéréseket okozhat ennek kapcsán ugyanis az auto-identifikáció megváltozása, vagyis hogy az egyén az idők során nem mindig ugyanahhoz a nemzetiséghez tartozónak vallotta magát. Vizsgált etnikumunk esetében ezt tisztán történelmi okokkal magyarázhatjuk: a kitelepítések ugyanis az 1941. évi népszámlálás nemzetiségi bevallásain alapultak, így azt követően a politikai félelem erőteljesen befolyásolta ezen adatok bevallását. Emellett az asszimiláció és többes identitás is fellép, mint a nemzetiségi hovatartozás eldöntését megnehezítő, befolyásoló tényező (BAJMÓCY P. 2006). A földrajzi dimenzió erősítésére ezeket a népszámlálásokból nyert, alapjában számszerű, azaz kvantitatív adatokat a kartográfiai, vagy „statisztikai-geográfiai” módszer

(KEMÉNYFI R. 2004) segítségével térben is leképeztem. Itt újabb, a közigazgatási rendszer átalakításából származó problémák merültek fel. Az adatsorok összehasonlíthatósága végett, ezért figyelmen kívül hagytam a célterületet érintően időközben végrehajtott közigazgatási módosításokat, és a térképezések alapjául a 2002-es megyebeosztást vettem. Az akkori területi állapotokra vetítettem tehát vissza a korabeli adatokat is. Gondot okozott azonban a térképezésben, a minőségileg vegyes területek megjelenítése, mivel azok ábrázolása csak információhiányosan lehetséges. Éppen ezért a felületábrázolásnál néhány esetben elkerülhetetlen volt az információvesztés, mikoris jelentős nemzetiségekkel bíró településeket vontak össze, jellemzően magyar dominanciájú településekkel. Ekkor ugyanis az egyesítésből létrejövő településen nagymértékben megváltoztak a nemzetiségi arányok, mégpedig a magyarok javára. Ez történik többek között Németszentkirály és Magyarszentkirály esetében, amelyeket 1926-ban Bakonyszentkirály néven egyesítettek (KOVACSICS J. 1991). A 2001-es és 2011-es népszámlálások során – alkalmazkodva az ENSZ és az Európai Unió statisztikai irányelveihez – a nemzetiségi identitás vizsgálatához kapcsolódó kérdésekre már nem volt kötelező a válaszadás, emiatt ezek nemzetiségi adatai nem teljes körűek. Ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy a 2011-es cenzusról csak olyan adattábla állt rendelkezésemre településsoros bontásban, amelyben összevontan szerepelt a nemzetiség, az anyanyelv, valamint a családi/baráti körben használt nyelv, vagyis mindazokat a személyeket, akik e kérdések legalább egyikénél megjelölték a német nemzetiséget és/vagy nyelvet, azokat a német nemzetiséghez tartozónak számították be. Ezért a 2001-es térképen ábrázolt állapotokhoz képest,- amelyen ugyanis csak a nemzetiségi kérdésnél magukat németnek vallók jelentek meg - jóval kedvezőbb képet mutat a németek helyzetéről a legutóbbi népszámláláshoz készített ábra, amelyet azonban a fenti okok miatt nem illeszthetünk be a

12 korábbi cenzusokon alapuló térképek sorába. (Az ábrázolni kívánt adatok nem összehasonlíthatóak a korábbi adatsorokkal.) Az etnikai jellemzők mérése és abszolút térben történő megjelenítése, tehát egyaránt csak a valóság nagyfokú leegyszerűsítésével, generalizálásával valósítható meg. A mindennapi élet sokszínűségében bonyolultabb az etnikai identitás nyomon követése, mint azt a népszámlálások egyszavas statisztikai válaszai visszaadhatják. Éppen ezért a valóságban bizonyosan összetettebb területünk etnikai képe is annál, mint amit az elérhető statisztikai adatokból, összeírásokból rekonstruálni tudunk (KEMÉNYFI R. 2004).

6. Magyarország és Veszprém vármegye a XVII. – XVIII. században

6. 1 A török kor etnikai jelentősége

Magyarország és benne Veszprém megye etnikai összetételének alakulásában, a honfoglalás után, a törökök XVI-XVII. századi, közel 150 évig tartó jelenlétének volt meghatározó szerepe. Veszprém megye a török kor előtt etnikailag homogén, magyar lakta területnek számított. A közel két évszázad alatt népességszáma jelentős mértékben csökkent, majd a XVIII. századi betelepítések következtében válik vegyes nemzetiségűvé. A megye hazánk legkorábban benépesült településterületei közé tartozik. Számos falu nevében ma is őrzi a honfoglaló magyar törzsek szálláshelyeinek elnevezését (pl.: Tomaj, Jutas, Fajsz, Koppány stb.). Fejlődésében meghatározó volt, hogy mindig fontos szerepet töltött be a keresztény magyar kultúrában (HOLLÓS I. 1936). Virágzását a török hódoltság kora törte meg. Az addig színmagyar vármegye lakosságának jelentős része ekkor pusztult vagy menekült el, miután részben a Török Birodalomhoz csatolták, részben katonai felvonulási terület, illetve pufferzóna volt. Például, a török kiűzése után 1696-ban falvainak 70%-a elhagyatottan, lakatlanul állt (KOVACSICS J. 1991). A török időkben ugyanis a folyamatos harcok mellett, a rossz közegészségügyi viszonyok miatt rendszeresen pusztító járványok – mint a pestis, kolera, himlő - is tizedelték az ország lakosságát. Az 1720-as összeírás szerint a mai Magyarország területén mindössze 2,5 millió ember élt. A leginkább elnéptelenedett országrészek pedig a Dunántúl és az Alföld voltak, vagyis éppen a magyarság által sűrűbben lakott területek (MANHERZ K. 1999). Az eredeti népesség ilyen módon való megfogyatkozása, majd a XVIII. századi, évtizedeken át történő bevándorlási, betelepítési hullámsorozat eredményeként, jelentősen megváltoztak a Kárpát-medence etnikai viszonyai. Míg a török háborúk előtti időszakra a

13 magyarok arányát 70% körülire becsülik, addig ez az arány a XVII. század végére 50% alá esett vissza a Magyar Királyságban (FARAGÓ T. 1998).

6. 2 Magyarország és Veszprém Vármegye viszonyai a török kiűzését követően

Minthogy a török háborúk leginkább az ország középső és déli területeit dúlták fel, így a dunántúli Veszprém is az ország sokat szenvedett, lakosságában pedig erősen megfogyatkozott, kezdetleges állapotban lévő megyéi közé tartozott a XVII. században

(ACSÁDY I. 1896). Mindennek oka abban keresendő, hogy a megye végvidék volt a XVI. században, azaz ütközőzónát képezett a török hódoltság és a Királyi Magyarország határmezsgyéjén. Stratégiai fekvéséből következik, hogy területén rendszeresen vonultak át fosztogató seregek és a várostromok, hadjáratok sem kerülték el. Az állandó harcok következtében a népesség számában erősen megfogyatkozott, sokan pedig elmenekültek a

Felvidékre, illetve Erdélybe (PÁKAY ZS. 1942). A XVII. század második felében, a törökök kiűzésére meginduló felszabadító hadjáratok Veszprémet is elérték, s 1683-ban végleg felszabadították a török uralom alól

(HOLLÓS I. 1936). A békés konszolidáció azonban még nem köszönthetett be, mivel hamarosan újabb háborúk következtek a Rákóczi-szabadságharc kitörésével, amely közel egy évtizedig húzódott (1703-1711). Még a szabadságharc évei alatt tört ki az egész országon végigsöprő, a lakosság legalább 10 - néhol viszont akár 40-50 - %- át is elpusztító pestisjárvány. A kor viszonyait ekképpen összefoglalva, tehát meglehetősen zűrzavaros időszaknak tekinthetjük a XVII-XVIII. század fordulóját, mind a történelem, gazdaság, mind pedig a demográfia szempontjából (FARAGÓ T. 1996). A pusztulás mértékét leginkább a népességszám változásán mérhetjük le, amelyről képet a korabeli adóösszeírásokból nyerhetünk. Az 1696-ban elrendelt összeírás például kiindulási alapot jelenthet az évszázadokon át tartó véres háborúk, valamint rendszeresen pusztító járványok okozta veszteségek számba vételéhez. Ezeknek az összeírásoknak – melyeket a Habsburg udvar többször megismételtetett (1696, 1715, 1720, 1728) – a céljuk az volt, hogy részletesen (községenként, családfők szerint) felmérjék a termelőerőt, az anyagi helyzetet, amely után aztán megállapíthatták az adó mértékét. Általuk tehát nem a vármegye teljes népességéről kapunk képet, hanem csupán az adózásba bevonható rétegekről (BOROSS I.

– MADARÁSZ L. 2002).

A fentiek alapján tehát az 1696. évi jobbágyösszeírást vettem kiindulási állapotnak. Az udvar küldöttei Veszprém megyében csupán 163 ½ adózó telket írtak össze. Ezzel szemben 1531-ben még több, mint kétezer jobbágyporta fizette a rovásadó terhét. A török időkben 14 tehát a lakosság legalább kétharmada elpusztult vagy elmenekült a megyéből, amelyben sűrűbben lakott vidéknek egyedül a Pápa környéki, - harcok által már kevéssé érintett - nyugati területek számítottak (PÁKAY ZS. 1942). A népesség mellett ugyanakkor a településállomány is jelentős károkat szenvedett el. Az összeírást végzők a vizsgált területen csupán 105 helységben találtak lakosokat, a többi 245 településen a jobbágytelkek hosszabb vagy rövidebb idő óta puszták (KOVACSICS J. 1991). Mindez különösen is a megye középső és déli részeire volt jellemző, amelyek szinte teljesen elnéptelenedtek. A küldöttek Kislőd, Szentgál, Rátót, Palota, Tés, Csesznek, Teszér, Ugod és Kup községek közötti területen, nem találtak lakost egyetlen községben sem. Az elpusztult falvak közül voltak, amelyek aztán később sem éledtek újjá (PÁKAY ZS. 1942).

6. 3 Az udvar és a nagybirtokosok telepítéspolitikája

Az udvar által többször megismételtetett összeírásokból kiderült, hogy a megadóztatható jobbágyok száma az ország területéhez képest rendkívül csekély. Mindez pedig nem felelt meg a XVII. század merkantilista gazdaságszemléletének, mely szerint az állam fejlődését alapvetően a lakosság száma határozza meg („Ubi populus, ibi obulus” – „Ahol a nép, ott a pénz”). A visszahódított területeket az udvar mielőbb szerette volna bekapcsolni a birodalom gazdasági vérkeringésébe. Ehhez elsősorban emberekre volt szüksége, akik a pusztává lett földeket ismét művelés alá vonnák. Az elnéptelenedett, vagy gyéren lakott területek lakosságszámának gyors és jelentős mértékű növelésére volt szükség, ami azonban csak egyetlen módon volt lehetséges: a kolonizáció által. A telepítéseknél a gazdasági szempontok mellett, a katonai érdekeket, mint a határvédelem és vallási szempontokat (a rekatolizáció elősegítését) is figyelembe vették. (BELLÉR B. 1981). I. Lipót császár már röviddel Buda felszabadítása után, 1689-ben pátenst bocsátott ki az ország elnéptelenedett területeinek benépesítésére (TILKOVSZKY L. 1997). A bécsi udvar telepítési rendeletének alapjául, gróf Kollonich Lipót kalocsai érsek tervezete: az „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn” szolgált. Kollonich a magyar közigazgatási rendszer gyökeres átszervezése mellett, a magyar területek elnémetesítését javasolja az udvarnak. Célja: a lázadozó magyar etnikum más nemzetiségekkel való keverése, elsősorban német elemek beépítése által, amelyek aztán a dinasztia támasztékaiként szolgálhatnak

(MANHERZ K. 1999). A germanizálás fontos elemét képezte tehát az udvar telepítéspolitikájának. A kamara által szervezett kolonizáció tulajdonképpen három nagyobb hullámban zajlott le a XVIII. század során. Az első szakasz 1689-től 1740-ig tartott, és III. Károly 15 nevéhez fűződik. Mária Terézia 1763. február 25-én kiadott rendelete indítja el a betelepítések második hullámát, amely 1773-ig tartott. Ekkor az uralkodónő a hatalmas kiadások miatt leállította az állam költségén való telepítéseket. A néhány éves szünetelést követően aztán II. József korában indult meg ismét a kamara költségén szervezett kolonizáció, az uralkodó 1782. szeptember 21-én kelt pátensét követően, s tartott egészen 1787-ig. Ez a harmadik nagy svábtelepítési hullám, az ún. „der dritte große Schwabenzug” (MANHERZ K. 1999). Nemcsak a bécsi udvar törekedett az elpusztított területek mielőbbi újratelepítésére, hanem a magyar földbirtokosok is, akiknek szintén alapvető érdekük volt, hogy földjeikre mielőbb munkaerőt szerezzenek. Ezért az 1722/23. évi magyar országgyűlés is határozatban sürgette a német kolonizáció megvalósítását (TILKOVSZKY L. 1997). Az állam és magánszemélyek mellett az egyház is bekapcsolódott a XVIII. század telepítő mozgalmaiba, amelyeket – mint azt láthatjuk – egyszerre többen szerveztek, így azok megvalósulása is több szakaszban zajlott le. A telepítések a megyében összesen 67 helységet érintettek, amelyből 40-be németek (59,70%), 11-be magyarok (16,42%), 7-be szlovákok (10,45%) költöztek, 9 települést pedig több etnikum népesített be (13,44%) (KREDICS L. 1984). Utóbbira jó példa lehet Bakonykoppány, ahova 1718-ban németeket, morvákat és horvátokat egyaránt költöztettek

(LENKEFI F. 1996). Nem minden próbálkozást koronázott azonban siker: az elmaradott viszonyok láttán sokan a telepesek közül inkább visszafordultak hazájukba, vagy tovább álltak, kedvezőbb adottságokkal rendelkező területekre. Így a 40 német helységből a XX. század közepéig 34 maradt meg német anyanyelvűnek. Többek között például Marcaltő községet nem sikerült maradandóan németekkel benépesíteni (APRÓ E.-TÓTH Á. 2010). A magyar telepesek elsősorban a megye sűrűbben lakott részeiről kerültek ki, arányuk azonban jóval kisebb volt az idegen telepesekhez képest. Ugyanis a nagybirtokosok is sokkal inkább a német hospeseket részesítették előnyben. Az Esterházy család például bakonyi birtokaira kizárólag német telepeseket szervezett, akik nem csak dolgosak és magas szintű mezőgazdasági ismeretekkel rendelkezők, de római katolikus vallásúak is voltak (KOVACSICS

J. 1991). A török időkben ugyanis szinte a megye egész lakossága – a Somló-hegy és környéke kivételével – áttért a protestáns hitre, ezért a rekatolizáció miatt a vallás is fontos szempontnak minősült a telepítéseknél (APRÓ E.-TÓTH Á. 2010). Számos telepítő levélben olvasható feltétel volt az, hogy az érkező hospesek római katolikus vallásúak legyenek

(LICHTNECKERT A. 2009). Mindez sok mindent elárul a nagybirtokosok telepítéspolitikájáról.

6. 4 Veszprém Vármegye betelepítése

A fentiek alapján tehát a XVI-XVII. század Veszprém megyében is sorsdöntő két évszázadnak bizonyult. Az elpusztult falvak újranépesítésére a megye földbirtokosai több ízben hozattak idegen származású jobbágyokat, más szóval hospeseket. A Dunántúlon jellemzően már korábban meglévő falvakba irányították a jövevényeket, így egy-egy településen egyszerre több etnikum is lakhatott. Ilyen elpusztult, vagy ritkán lakott helységekre esik a telepítések több mint 4/5-e, és csupán egytized rész az új telepítésekre. Ez utóbbi kategóriába összesen 7 település sorolható, köztük például Borzavár vagy Lókút

(KOVACSICS J. 1991). A kolonizáció által tehát a korábban színmagyar népességű terület vegyes nemzetiségűvé vált (TILKOVSZKY L. 1997). A korabeli etnikai térszerkezet alakulásának szempontjából fontosnak tartom azonban azt is megvizsgálni, hogy a kérdéses terület egyes térségeibe (Bakony, Bakonyalja, Balaton-felvidék) mikor, honnan és milyen etnikai csoportok kerültek. A németek XVIII. századi magyarországi kolonizációja három szakaszban, változó intenzitással zajlott le. Az első szakaszban: 1696 és 1720 között, csupán 15-tel gyarapodott a lakott helyiségek száma a vizsgált területen. Ekkor még erőteljes volt ugyanis a vándorlás, a hospesek válogattak még lehetőségeik között. Veszprém megyében azonban már ebben a szakaszban is voltak törekvések a telepítések szervezésére vonatkozóan. 1715-1720 között ugyanis – bár még kis számban - már vannak németekkel benépesített községek a megyében. Például Bakonygyirótot 1714-ben az Esterházy család telepítette be németekkel, akár csak később Bakonyoszlopot 1719-ben, míg Bakonykoppányt, Nagytevelt és Zircet a zirci apátság 1718-ban. A második szakaszban aztán nagyobb lendületet vett a telepítésszervezés: 1720 és 1768 között már 45 új lakott helységgel találkozhatunk a megyei helységnévtárakban, összeírásokban. A legtöbb helységet egyébként talán éppen Veszprém megyében kellett betelepíteni, hiszen a szabad költözésű jobbágyok örökös jobbágyokhoz viszonyított aránya

összehasonlításban is rendkívüli magas volt a vizsgált területen (LENKEFI F. 1996; ILA B. –

KOVACSICS J. 1964). A birtokviszonyoknak megfelelően, a telepítések élenjárói a megye legnagyobb birtokosai: az Esterházy és Zichy főúri családok voltak. Legkorábban a pápai Esterházy család birtokain indultak meg a telepítések, 1713-tól kezdődően. A legtöbb községet is az említett család telepíttette be (szám szerint 23-at), főként sziléziaiakkal, lotaringiaiakkal és osztrákokkal, kisebb részt pedig szlávokkal, köztük morvákkal (HOLLÓS I. 1936). Leginkább a család pápai és cseszneki uradalmát érintette a pusztulás, így a telepítések nagyobb hányada is

17 ezekre a területekre esett, (pl.: Pápanyögér, Pápateszér, Kis-és Nagyganna stb.) és nagyjából 1769-ig zajlottak. A Zichy család birtokainak kolonizációja 1715-ben vette kezdetét, és főként a bakonyi- (Bakonykút, Herend, Jásd) valamint Balaton-felvidéki helységeket (Barnag, Vöröstó, Nagyvázsony) érintették, összesen 8 települést. A világi földbirtokosok közül még a Somogyi család emelhető ki, akik Bánd, Döbrönte valamint Bakonyjákó újratelepítői voltak

(BOTTLIK ZS. 2001). Említést érdemelnek továbbá a közbirtokosok, akik pedig mintegy 17 helységbe szerveztek hospeseket (LENKEFI F. 1996). Az egyházi birtokosok közül a zirci apát volt az első, aki már 1702-ben sziléziai németeket szervezett birtokaira. Majd 1715-1752 között Zirc (1715), Tósok (1717), Nagytevel (1718), Olaszfalu (1732), és Polány (1752) községekbe telepített svábokat, frankokat, burgundiakat, valamint morvákat. A veszprémi püspök is ez idő tájt népesíti be Mainz és Würzburg vidékéről származó németekkel például Ajkarendeket (1752 és 1757), Németbányát (1753), Kislődöt és Városlődöt (1730). Az egyháziak közül továbbá a veszprémi székes káptalant, vagy a pannonhalmi apátot említhetjük. Előbbi telepítette be 1741-ben Márkót, utóbbi pedig Bakonypéterdet 1715-ben. Láthatjuk tehát, hogy a betelepülők javarészt közép- és délnémet területekről érkeztek. Érdekesség, hogy a különböző származású csoportok más és más archaikus nyelvjárásokat beszélnek. A Bakony falvaiban a dunai bajor dialektus dominál, a Veszprémi-fennsíkon és a

Balaton-felvidéken pedig inkább a bajor és rajnai frank keveréknyelvet használják (HUTTERER

M. 1963; PÉTERDI O. 1935). A betelepülők sehol sem alkottak tehát egységes nagyobb nyelvterületet, ilyen szempontból pedig kulturális-területi különbözőségeket is felfedezhetünk az eltérő földről betelepített térségek között.

6. 5 A telepes falvak néhány földrajzi jellemzője

Összefoglalásképpen tehát az 1689 és 1740 között zajló német kolonizáció mintegy 40 helységet érintett a vizsgált területen, azaz a települések 3/5-ét. A jelentős mértékű német telepítések ellenére azonban a megye lakossága döntően továbbra is magyar maradt (S.

LACKOVITS E. 1984). A szervezett vándorlások mellett ugyanis spontán migráció által is növekedett a megye lélekszáma, ami pedig elsősorban a magyarok, illetve kisebb részt a szlovákok számát növelte. Esetükben főként a török elől korábban Nyugat-Magyarországra, valamint Felvidékre költözöttek visszavándorlásáról van szó. Valóságos vándormozgalom indult meg a túlnépesedett peremterületekről az elpusztított országrészek felé (HOLLÓS I. 1936). A magyar lakosú falvak Veszprém megye teljes területét lefedték, míg a németek valamivel szétszórtabban, – egységesebb tömböt a Bakonyban alkotva – de szintén a megye 18 egész területén megtalálhatóak voltak. A megye északkeleti felében néhány községet pedig szlovák telepesekkel építtettek újjá (LENKEFI F. 1996).

1. ábra: A német telepítések időpontja Veszprém megye településein Adatok forrása: Lenkefi F. 1996 alapján

A telepítések zöme 1721 és 1768 között zajlott le. A hospesek földrajzi elhelyezkedésből ugyanakkor az is kirajzolódik, hogy a Bitva pataktól nyugatra, illetve Pápától északra és északnyugatra nincsenek nagyon telepes falvak. Azok többsége ugyanis inkább az erdős és hegyvidéki területeken található: a Bakonyban, a Veszprémi-fennsíkon és a

Balaton-felvidéken (KOVACSICS J. 1991). A német telepesek által lakott helységek 90%-a az ún. „völgyi falvak” kategóriába sorolható be, így azt tulajdonképpen tekinthetjük jellegzetes német településformának (MANHERZ K. 1999). Veszprém megye azonban nem sorolható a kedvező természetföldrajzi adottságokkal jellemezhető megyék közé. Területének jelentős részét a Bakony-hegység foglalja el, ráadásul talajtani helyzete sem kimondottan kedvez a földművelésnek. Emiatt jelentős területek esnek ki a művelés alól (BÉL M. 1990). Ráadásul a földbirtokok megoszlása is kedvezőtlenül alakult, hiszen a jelentős nagybirtokok mellett, a hegyvidékeken túlságosan is elaprózott volt a megye birtokállománya. Ilyen okok miatt sokan inkább tovább álltak a hospesek közül,

19 kedvezőbb adottságokkal rendelkező területeket keresve. Így a telepítések gyakran csak nagyon lassan haladtak előre, s azt nem egy településen többször is meg kellett ismételni, mint például Gyirót, vagy Zirc esetében. Ez utóbbiba először 1701-ben érkeztek német telepesek, akik azonban elmenekültek a Rákóczi-szabadságharc idején, a fosztogató kurucok elől. Helyükre 1715-től kezdődően különböző német területekről származó hospeseket telepítettek (LENKEFI R. 1996). Voltak szép számmal olyan falvak is, amelyeket aztán nem is sikerült újranépesíteni, mert nem állt rendelkezésre elegendő számú jobbágy megtelepítésükhöz. Elpusztult, de többé be nem népesült falvak voltak például: Bodon és Diska, melyeket valahol Tapolca környékén kell keresnünk. Az egykor lakott helységek neveit sok helyen ma külterületek, tanyák vagy puszták elnevezése őrzi. Ezek többségét főleg a megye déli részén, a Tapolca-patak völgyében találhatjuk, valamint a Pápa környéki és

Komárom-Esztergom megyével határos területeken (KOVACSICS J. 1991).

6. 6 A XVIII. század viszonyai az összeírások tükrében

A XVIII. század nemzetiségi viszonyainak megismeréséhez az első számszerűsített adatokat Acsády Ignác 1715. és 1720. évi összeírásokat feldolgozó publikációja közölte

(ACSÁDY I. 1896). Az adatbázis című fejezetben már említettem az összeírások körülményeit és jelentőségét, így azokra most nem térnék ki, csupán azt jegyezném meg újfent, hogy kritikával kell közelítenünk Acsády számításaihoz. Egyrészt mert az említett összeírások még nem a társadalom egészére – csupán az adózó rétegekre – terjedtek ki, másrészt pedig mert Acsády az összeírt személyek nemzetiségi hovatartozását a családneveik hangzása alapján döntötte el. (Az egyébként a korban általában még ténylegesen tükrözhette az egyének nemzetiségét, de biztosra vehetjük, hogy már akkor is voltak, akik ez alól kivételt képezhettek.) Az 1715. évi összeírás küldöttei 111 lakott települést jegyeztek le Veszprém megye akkori közigazgatási határai között. Ezek együttesében a név szerint felsorolt lakosságból - tehát a nevek hangzása alapján - Acsády 2853 főben állapította meg a magyarok számát, a németekét 68 főben, a szlovákokét 41-, a horvátokét pedig mindössze 19 főben. Az 1720-as összeírás szerint a vármegyének már 120 lakott helysége van. Továbbra is a név alapján következtetve Acsády 2475 főre teszi a magyarok számát, 84-re a németekét, 43-ra a szlovákokét, míg a horvátok számát mindössze 7 főre becsüli (ACSÁDY I. 1896). Ez alapján tehát a XVIII. század elején még nem túl jelentős a németek számának növekedése. Számos olyan publikációval találkozhatunk azonban a szakirodalomban, amelyek

Acsády becsléseinek hibás voltáról számolnak be. Dávid Zoltán vitairatában (DÁVID Z. 1957) 20 például arra a következtetésre jutott az 1787-es népszámlálási adatokból kiindulva, hogy sokkal magasabbra kell becsülnünk az összeírásokból kimaradottak számát és arányát, mint azt Acsády gondolta. (Az ugyanis a problémát kijavítani vélte 20-25% közötti pótlások hozzáadásával). Erre a következtetésre jutott Faragó Tamás is, aki kiegészítésképpen hozzáteszi, hogy a nem munkaképesek (öregek, betegek, fiatalok) csak igen ritkán kerülhettek felvételre az összeírások során. Szintén ingadozó vagy hiányos lehetett a nem mezőgazdaságban dolgozó - iparos és kereskedő - személyek, valamint a földdel egyáltalán nem rendelkező zsellérek nyilvántartása (FARAGÓ T. 1996). Az összeírtak családnevek alapján következtetett besorolásából, valamint a kimaradottak számának meghatározásából eredő torzítások kiküszöbölésére, csak több más összeírás (elsősorban helyi - megyei és földesúri – adóösszeírások, urbáriumok, dézsmajegyzékek, egyházi anyakönyvek és népesség összeírások) név szerinti anyagának összevetésével nyílik lehetőségünk. Következésképpen tehát az 1720. évi összeírás a XVIII. század eleji helyzetkép felvázolására lehet csak elegendő. Ahhoz, hogy teljesebb képet rajzolhassunk a korabeli nemzetiségi viszonyokról, már mindenképpen korrekciókat kell végeznünk az összeírásokra egy-egy megye anyagán, ami azonban rendkívül idő- és türelemigényes feladat. A következő adatbázis, amelyből etnikai adatokat szűrhetünk le, az az 1773-ban készült helységnévtár: a Lexikon Locorum. A forrás azonban nem közöl számszerű adatokat, csupán annyit jegyez fel az egyes településekről, hogy azokban mely nyelv(ek) „divatoznak” leginkább. Közléseiből azt tudhatjuk tehát meg, hogy a megye mely települései azok, amelyeken a lakosok többsége a német nyelvet használhatta 1773-ban. A vizsgált terület helységeire vonatkozó adatok összegyűjtését követően a következőket találtam: a „leginkább divatozó” nyelv 108 településen a magyar, 31 településén a német, és mindössze 3 településen (Jásd, Lókút, Szápár) a szláv (szlovák). 110 olyan ma létező települést számoltam össze, amelyeket a forrás nem említett, minthogy ezek nagyobb része akkoriban még puszta, vagy elhagyott faluhely volt. Ezek között több olyan települést is találni ugyanis, amelybe csak 1773 után telepítettek be lakosokat, például ilyen Herend (1785), Úrkút (1781) vagy Eplény (1785). Kovacsics József szerint, ha különválasztjuk a magyar, német és szláv nyelvű községeket, és azokhoz egyenként hozzárendeljük az első, 1785. évi cenzus népességadatait, úgy becsülhetjük, hogy Veszprém megye lakosságának 83%-a beszélhette a magyar, 13%-a a német és mindössze 4%-a a szlovák nyelvet (KOVACSICS J. 1991).A jelentős német telepítések ellenére a terület lakossága döntően tehát továbbra is magyar volt az úrbérrendezések idején, 1768-ban is.

2. ábra Veszprém megye településeinek megoszlása a bennük beszélt nyelv alapján az úrbérrendezések idején, 1768-ban Adatok forrása: Kovacsics J. 1991

3. ábra: A német lakosság száma és aránya Veszprém megye településein, 1840 Adatok forrása: Fényes E. 1851

A korábbi forrásoknál már valamivel több számszerűsíthető információt közölt Fényes Elek Magyarország geographiai szótára című, XIX. század első felében készített

22 országleírásában. Ahogyan azt a módszertan című fejezetben is leírtam, a Fényes-féle forrásból készített térkép nem illeszthető a népszámlálási adatokból létre hozott térképek sorába. Ennek oka, hogy a forrás nem túl megbízható, az adatok igen pontatlanok, hiszen ha túlnyomóan német anyanyelvűek lakták az adott települést, akkor azt Fényes általánosítottan a német falu kategóriába sorolta. Adataiból nem derül azonban ki, hogy hány német, magyar vagy egyéb nemzetiségű lakosa volt a vizsgált helyiségnek. A 3. ábra tehát a pontos adatok hiányában a valóság nagyfokú leegyszerűsítésével, általánosításával készült. Annyit azonban világosan leolvashatunk róla, hogy a megye településeinek többsége 1840-ben is döntően magyar nyelvű volt. 21 ma létező település nem – vagy csak még mint puszta - szerepelt Fényes adatbázisában, illetve Német- és Csehbánya feljegyzései szerint Városlődhöz tartoztak akkoriban. Mindössze négy olyan települést találunk (Ajka, Veszprém, Vanyola, ill. Bakonyszentkirály), amelyben a németek aránya 1-50% közötti, mindez pedig azzal függ össze, hogy ezek a települések több, eltérő kategóriákba sorolt falvak egyesítéséből jöttek létre. Ajkát például 6 magyar és 2 magyar-német kategóriába sorolt település alkotja. Bakonyszentkirály pedig Németszentkirály és Magyarszentkirály egyesítéséből született, előbbi lakossága azonban csupán 160 fő, míg utóbbié 678 fő volt, így a németek aránya az egyesített Bakonyszentkirályon csupán 19%-ot tett ki. A következő kategóriába - amelyben a németek aránya 25,1-75% közti - többnyire a német-magyar vagy magyar-német besorolású települések kerültek, mint pl.: Lókút, Sóly, Tés vagy Tótvázsony, ezekben a lakosság megfeleződött, annak 50-50%-át vettem németnek, ill. magyarnak. A lakosságszám alapján leolvashatjuk továbbá, hogy a legnagyobb német közösségek a megyében Városlődön illetve Zircen éltek, ezek lakosságszáma 1836 és 1780 fő volt. De 1000 fő felett volt még Márkó illetve Bakonynána (német kategóriájú falvak) népességszáma is. Kirajzolódni látszik Zirc központtal a német - vagy legalábbis német lakossággal erősen kevert - települések összefüggő, kisebb tömbje (12 település, a megye területének 4%-a). A forrás összességében 60 helyiségben (a megye területének 9,6%-án) talált németeket. Szemben az 1720. évi összeírással – amely, mint azt tudjuk csak az adózó népességre terjedt ki, ráadásul a személyeket nem is egyenként, hanem háztartásonként jegyezte fel – a II. József által elrendelt 1785-’87. évi népszámlálás adatai (az elkerülhetetlen kisebb tévedésektől eltekintve) már teljesen hitelesnek mondhatóak. Ez volt egyébként az első modernnek tekinthető népszámlálás Magyarországon, amely általános, tehát a népesség egészére kiterjedő már. Eredményei szerint ekkor Magyarország népessége 8. 003. 000 fő. Az 1720-as összeírásból becsült népességszámhoz képest, e szerint az ország lakossága 67 év

23 alatt majd 210%-kal növekedett, ami hozzávetőlegesen évi 2%-os átlagnövekedést feltételez. A népszámlálás adatai szerint Veszprém megye 192 településen, összesen 140 870 fő élt

(DÁNYI D. - DÁVID Z. 1960). A lakott települések száma az 1720-ban összeírt 120-hoz képest tehát 72-vel gyarapodott. Mindehhez hozzá kell tenni azt is, hogy ez a rendkívüli gyarapodás egy olyan korszakban következett be, amikor többször is járványok pusztítottak végig az országon. Egyértelmű tehát, hogy a növekedés a bevándorlással, rendszeres és tömeges állami,- egyházi- és magántelepítéseknek köszönhető, amelyeket egyébként éppen a népszámlálás éve, az 1787-es esztendő zárt le (KOVÁCS A. 1919). Azonban a hazai éghajlathoz és viszontagságokhoz nem eléggé edzett német telepesek közül sokakat a sűrűn megismétlődő járványok ragadtak el, többen pedig az elmaradott viszonyok láttán visszatértek hazájukba, vagy az országon belül kedvezőbb helyre vándoroltak (DÁVID Z. 1957).

7. A németség jelenléte a XIX. században és a XX. század első évtizedében

7. 1 Magyarország és a nemzetiségek viszonya a XIX. században

II. József 1783-ban kibocsátott nyelvrendeletében a latin helyett a német nyelvet tette hivatalossá Magyarországon. A rendelet hatására – amely nagy felzúdulást váltott ki az országban – indult meg a magyar nyelvújító mozgalom kibontakozása. Az uralkodó halálát (1790) követően aztán az 1840-es évek végéig erőteljes magyarosítási folyamat indult meg a liberális magyar nemesség részéről, amelynek eredményeként - az 1844. évi II. törvénycikkel - a magyar nyelvet tették hivatalosan is államnyelvvé, azaz a közigazgatás, a bíráskodás és a közoktatás nyelvévé. Ez utóbbi tényleges végrehajtása azonban a nemzetiségek számára egyet jelentett volna a nemzetiségű nyelvű oktatás felszámolásával. Az a tény egyébként, hogy a magyarországi németség az erőszakos asszimilációs törekvések ellenére sem fordult szembe a magyar polgári nemzeti mozgalommal, mutatja azok haladó gondolkodását (BELLÉR B.1992). 1848 forradalmi eseményeit és annak rájuk is kiterjedő vívmányait a magyarországi német nemzetiség is óriási lelkesedéssel fogadta, így azok jó része is a forradalom és szabadságharc ügye mellé állt. A magyar hazafiság érzése ekkor lépi túl a városi polgárság keretét és terjed ki a falusi agrárközösségek lakóira is. 1840-től kezdődően tehát a németek súlya valamelyest visszaesett az országban. A forradalom és szabadságharc leverését követően azonban a kiegyezés megkötéséig ismét felszínre kerültek az udvar germanizálós törekvései. Az új abszolutizmus a németesítést egyébként újabb betelepítés útján képzelte megvalósítani (BELLÉR B. 1992).

Ebben az időszakban – 1787-től 1850-ig - nem volt rendszeres népszámlálás az országban, azt csak a szabadságharc leverése után, 1850-ben rendelte el az udvar. Bár a nemzetiségek összeírására is kiterjedt a népszámlálás programja, ez a korszak nem lehetett alkalmas arra, hogy az egyes nemzetiségeket részrehajlás nélkül írják össze, ráadásul az elnyomás miatt passzív ellenállás bontakozott ki a társadalomban, ami hátráltathatta a cenzusok adatfelvételeit is (KOVÁCS A. 1920). A kiegyezés korában, azaz a XIX. század második felében, Magyarország Európa egyik legheterogénebb nemzetiségű összetételű országa volt. A dualista időszak egyik fő törekvése éppen ezért magyar részről az volt, hogy elősegítsék, felgyorsítsák a nemzetiségek asszimilációját. (Az egyébként magától is előrehaladt valamelyest, hiszen a korban mindazoknak, akik gazdasági, - hivatali, - vagy akár politikai karriert szerettek volna építeni, természetszerűen előbb meg kellett tanulniuk magyarul, minthogy 1844 óta a magyar volt az államnyelv.) A kapitalista fejlődéssel ráadásul alaposan átalakultak az ország települési viszonyai is: lényegesen megnőtt a városi lakosság száma. Az új környezetbe került nemzetiségek pedig gyorsan asszimilálódtak környezetükhöz, vagyis a magyarsághoz

(PUKÁNSZKY B. 2000). Köztudott ugyanis, hogy az asszimiláció városi jelenség elsősorban. Így a fő cél mindenekelőtt a városok magyarosítása volt, hiszen tisztában voltak azzal, hogy a falusi tömegek a magyarosítás számára hozzáférhetetlenek (SZÁSZ Z. 1988).

7. 2 Veszprém megye a XIX. században

A vizsgált terület németségét 1848-ig a komolyabb veszély nem fenyegette. A kisszámú városi polgárság Veszprémben és Pápán testületekbe (pl.: céhekbe) szerveződve őrizte meg különállást, míg az elszigetelten élő agrárközösségek zavartalanul őrizhették anyanyelvüket és kultúrájukat. A magyarosítás elősegítésére 1838-ban létrehozták ugyan a Veszprém Vármegyei Népnevelési Választmányt, amely azonban a magyar nyelvű elemi oktatás terén még az 1844-ben megalkotott nyelvtörvény hatályba lépését követően sem tudott kellő sikert elérni a német községekben (HUDI J. 1997). A kiegyezés korában is elsősorban a gyermeknevelés terén próbáltak sikereket elérni a különböző - magyarosítás céljával létrejövő – egyesületek, mint például területünk esetében a Dunántúli Közművelődési Egyesület, amely főleg óvodák alapítása által kívánta a magyar nyelv terjedésének ügyét szolgálni. A program keretében az első óvodát Városlődön alapították meg 1895-ben, amelyet aztán további nyolc követett még: Bánd, Herend, Kislőd, Nagyvázsony, Pápateszér, Pápakovácsi, Tótvázsony és Zirc településeken. Ezek voltak tehát a magyarosítás célpontjai. Az egyesületek mellett a kormány is próbálta elősegíteni a nyelvi 25 asszimilációt, mégpedig az elemi iskolák államosításával. Mindezek hatására a megye német településeinek lakossága általában kétnyelvűvé vált a XX. század fordulójára (HUDI 1997).

7. 3 Az 1880-as népszámlálás

1867-ben Keleti Károly kezdeményezésére létre jött az Országos Statisztikai Tanács, amely 1871-ben aztán hivatallá alakult át, Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal néven. Az első nagy feladata pedig az 1880-as népszámlálás előkészítése és levezénylése volt. Munkám szempontjából azért fontos megvizsgálni e mérföldkőnek számító 1880-as népszámlálás eredményeit, mert ekkortól kezdődően válik folyamatossá az etnikai összetétel kimutatásának igénye. Ebben az évben az anyanyelv és az anyanyelven kívül beszélt nyelv felvétele is részét képezte a népszámlálás programjának. A nyelvismeret tudakolása egyértelműen a nemzetiségek számának megismerését szolgálta, illetve azok kezdeti asszimilációja is kifejeződésre került a számokban. A Veszprém megyére vonatkozó összefoglaló adatok szerint a terület népessége 1880- ban 208 487 fő volt, amiből 165 559 fő (79,4%) anyanyelve volt a magyar, 33 356 főé (16%) pedig a német. A megye német anyanyelvű lakosságából mintegy 14 642 fő (43,9%) magyarul is beszélt már a XIX. század második felében, azaz kétnyelvű volt (KELETI K.

1882). A részletesebb, településsoros adatokat feldolgozva és térben megjelenítve a következő képet kapjuk vizsgált területegységről:

4. ábra: A németek száma és aránya Veszprém megye településein 1880-ban Adatok forrása: Kovacsics J. 1991

A térkép szerint a Devecseri,- Tapolcai,- Balatonalmádi- és Várpalotai járásokban egyetlen településen sem haladta meg a német lakosság aránya az 5%-ot, míg a Sümegi járásban is csupán egyetlen olyan falvat találunk, amelyben a német lakosság aránya e határérték felett van: ez pedig Hosztót, amely szigetszerűen, foltként tűnik ki színmagyar környezetéből. A falut földesura 1737-ben újratelepítette, a telepesek pedig zömében németek voltak. Ezt támasztja alá az 1773-as Lexikon Locorum is, amely közlése szerint a település német falu. A színmagyar környezetben azonban a németek arányának visszaszorulását láthatjuk Hosztóton, hiszen az 1880-as népszámlálás adatai szerint arányuk a településen már csupán 13,6%. Ugyanakkor a Balaton-felvidéken is csak elvétve találni olyan falvakat, amelyekben nagyobb számban élnének németek. Ilyen szórványtelepülések például egymás szomszédságában: Aszófő és Örvényes (a németek aránya ezekben 8,9% illetve 71,7%), valamint Balatoncsicsó és Szentantalfa (52,8- és 6,1%). Összefüggőbb, nagyobb tömböt a német közösségek csak a megye középső területén - a Bakonyban – alkotnak, ahol több olyan települést is találhatunk egymás szomszédságában, amelyekben a német lakosság aránya 50% fölött van. A megye legnagyobb német közösségeiben a vizsgált etnikum lélekszáma meghaladja az 1000 főt: így Városlődön (1980 fő), Bakonyjákón (1636 fő), Kislődön (1420 fő), Nagyvázsonyban (1142 fő), Zircen (1106 fő), és Lókútón (1046 fő). Ezek kivétel nélkül a Bakonyban találhatóak. A Bakonyvidék természetföldrajzilag viszont nem egységes, hanem további tájakra tagolható, így ezek szintjén is megvizsgáltam a terület etnikai térszerkezetét. A Déli-Bakonyban a németek többséget alkottak Hidegkúton (91,6%), Vöröstón (87,5%), Úrkúton (87,2%), Barnagon (62,3%) és Pulán (57,87%), továbbá jelentős kisebbséget alkottak Nagyvázsony (41%) és Tótvázsony (37%) településeken is. Ajkán - amelynek mai közigazgatási területét nyolc falu: Ajka, Bódé, Csékút, Gyepes, Padrag, Rendek, Tósok és Tósokberénd alkotja – alacsonyabb a németek aránya (16,7%). Bár a térképen ez nem látszik, (mivel a jelen állapotra vetítettem vissza a korabeli adatokat, így a térképen a települések összevont adatai jelennek meg) adatbázisomban azonban kitűnik, hogy a városalkotó nyolc falu közül a németek aránya csak Ajkán (26%) és Tósokberénden (71%) volt kiugró, utóbbiban többséget is alkottak. Ajka jelenti tulajdonképpen a Déli-Bakony északnyugati peremét, ugyanis a hegyvidék itt ereszkedik le a Kisalföld síkságára. A Bakony lealacsonyodó, nyugati lábánál fekvő települések közül Kolontáron alkottak többséget a német lakosok (74,4%), valamint kisebbségben éltek, de 5% feletti arányszámban: Öcsön (7,34%) és Halimbán (8,79%). A Déli-Bakony délkeleti - Balaton felé lejtő – lábánál pedig

Nemesvámost és Veszprémfajszot emelhetjük ki, utóbbiban volt ugyanis a második legnagyobb a németek aránya 1880-ban: 93,4%. Az Északi- és Déli-Bakony közötti határvonalat a Veszprém - Devecseri - árok jelöli ki, amely tulajdonképpen egy nyugat-keleti irányú törésvonal. A fő törésvonalak mentén pedig hegyközi, azaz intramontán medencék alakultak ki, amelyek lényegében – morfológiai szempontból is érdekes - kettős medencesort képeznek. Az északi sor a Bakonyjákói- medencétől Bakonybélen keresztül a Porva-Borzavári-medencéig tart, míg a déli sor Csehbányánál kezdődik és Pénzesgyőrön, majd a Zirci- és a Dudar-Bakonynánai-medencéken

át egészen a Móri-árokig húzódik (KARÁSTON D. 2002). A térképek alapján pedig ezek az intramontán medencék jelentős, német többségű falvakat rejtenek: Bakonyjákó például a 88,9%-os arányszámmal a német dominanciájú települések közé tartozik 1880-ban, akárcsak Csehbánya (87,5%) és Németbánya (88%). A Herend-Szentgál medence közepén fekszik a szintén német dominanciájú Herend, amelynek 845 főnyi lakosából 728 fő (86%) volt német. Az Északi-Bakony és a Déli-Bakony találkozásánál, völgyben meghúzódó települések: Városlőd és Kislőd, amelyek – mint azt már említettem – a legtöbb német lakost számláló falvai közé tartoztak a megyének. A Veszprémi-fennsíkon találjuk: Márkót és Bándot, mindkettőben abszolút többséget alkot a németség: 86,9% illetve 91,3%-os dominanciával. A megyeszékhely, Veszprém pedig a később hozzácsatolt Gyulafirátót német lakossága (31,5%) által kapott némiképp sötétebb térképi színezést. Az Északi,- vagy Magas-Bakonyban kialakult tömbben található Bakonykoppány. 1880-ban ebben a faluban volt a legnagyobb a német lakosság aránya (93,5%): 479 lakosából 448 német volt. Német dominanciával rendelkeztek a területen továbbá: Bakonyszücs (89,9%), Fenyőfő (85,4%), valamint Farkasgyepű (83%) települések is, de többséget értek el Nagytevelen (72,8%) és Porván (59,36%) is. Jelentősebb kisebbséget Bakonyszentlászlón (19,8%) és Bakonybélben (5,9%) alkottak. Az Északi-Bakony Cuha-patak áttörésén túli részét, a Keleti-Bakonyt nyugatról a Zirci-medence, keletről a Móri-árok határolja. Ezen a tájon is jelentős német közösségeket találhatunk: Zirc (1106 fő), Lókút (1046 fő), Olaszfalu (893 fő), Bakonyoszlop (809 fő), Bakonynána (777 fő), Nagyesztergár (376 fő) és Jásd (272 fő) településeken. Az Északi-Bakony Kisalföld felé lealacsonyodó perifériáinak településeit természetföldrajzilag külön egységként kezelve a Bakonyaljához sorolják. A Pápai- Bakonyalján kialakult tömbhöz tartoznak Bakonypölöske, Magyarpolány, Döbrönte, Ganna vagy Pápakovácsi községek is, ez utóbbi kivételével német többségű településekről van szó.

A felsoroltak közül a legnépesebb német közösség Magyarpolányban található: 889 fő, ami az össznépességen belül 60,8%-ot tesz ki. A legnagyobb arányszámban viszont Gannán élnek, ahol a falu 894 lakosából 818 fő (91,5%) volt német. Döbröntén 63%, Pápakovácsiban pedig 22,4% volt az arányuk. A Bakonyalja Gerence-pataktól keletre fekvő nyúlványának német lakta falvai közül, a legnagyobb a németek aránya Bakonygyiróton (92,5%) volt, de német dominanciájúak még: Béb (89,3%), Bakonyszentiván (82,5%), és Románd (83%) is. Kisebbséget alkottak továbbá Pápateszéren (25,7%), Vanyolán (21,6%), Veszprémvarsányban (6,6%) és Bakonyságban (5,87%). Összességében tehát 1880-ban 22 darab olyan német dominanciájú település volt a megye területén, amelyben a németek aránya 75% fölötti volt. Ezek földrajzilag az Északi,- Déli,- és Keleti-Bakony területén, illetve az ezeket elválasztó, hegyközi medencékben (pl.: Bakonyjákó, Zirc, Lókút, Herend vagy Csehbánya) találhatóak. További 13 településen érnek el többséget, amelyekben arányuk 50- és 75% közé esett. A német többségű és dominanciájú falvak legnagyobb összefüggő településtömböt a mai Pápa, Ajka és Szentgál közötti területen alkotnak. Két jelentős, német többségű szórványközséget találunk továbbá a Balaton- felvidéken is: Örvényest (72%) és Balatoncsicsót (53%). 5% feletti kisebbséget pedig 19 településen alkotta, míg a többi 157 településen arányuk 5% alatt maradt.

7. 4 Az 1910. évi népszámlálás

A következő népszámlálás, amelynek eredményeit részleteiben is megvizsgáltam, az 1910. évi volt. A cenzus adatai szerint Veszprém megye népessége 21 289 fővel gyarapodott a korábban elemzett 1880-as népszámláláshoz képest. Akkor a megye népességszáma 208 487 fő volt, amelynek 16%-a (mintegy 36 764 fő) volt német nemzetiségű. 1910-ben a terület össznépessége 229 776 fő volt, amelyből 12,7% (29 283 fő) vallotta magát németnek, így arányszámuk csökkent tehát. Továbbra is kirajzolódnak a megye azon részei – az Északi-Bakony és annak medencéi, a Keleti-Bakony, valamint a Déli-Bakony – amelyeken jelentősebb számban, tömbszerűen találunk német településeket. Ugyanakkor elsősorban a perifériák, mint a bakonyaljai és Balaton-felvidéki szórványközösségek beolvadása, tűnik szembe (5. ábra).

5. ábra: A németek száma és aránya Veszprém megye településein 1910-ben Adatok forrása: Kovacsics J. 1991

Többséget összesen 31 településen alkottak a német lakosok, ezen belül is 24 településen értek el abszolút többséget, 75% fölötti arányszámmal. Kisebbségben pedig 18 településen voltak, de 5% feletti jelenléttel. A megye 174 településén viszont elenyésző volt jelenlétük. 1910-ben a legnagyobb számban a mai Ajka területén éltek német lakosok, szám szerint 2083 fő, mellette a legnépesebb német községek 1880-hoz hasonlóan továbbra is Városlőd (1831 fő), Bakonyjákó (1560 fő), Kislőd (1457 fő), valamint Herend (1005 fő) voltak, számuk némiképp ezeken a településeken is csökkent. Jelentősen esett azonban vissza a németek száma például Nagyvázsony, Zirc, Magyarpolány, Veszprém vagy Lókút esetében. Ezekkel szemben jelentős számbeli gyarapodást könyvelhettek el a német közösségek például Szentgálon, Úrkúton, valamint Herenden. A folyamatok háttérben több tényező is állt: a németek alacsonyabb természetes szaporodása és asszimilációja okozta csökkenés mellett emelném ki a 19-20. század fordulójának gazdasági fejlődését, amely egyre inkább fellazította a hagyományos paraszti társadalmakat. A technika fejlődésével ugyanis csökkent a mezőgazdaság munkaerő igénye, a fölöslegessé váló, felszabaduló munkaerő pedig a városokban, illetve ipari központokban igyekszik megélhetést találni. A munkaerő

áramlásával meginduló migráció pedig fellazította a kompakt nyelvi szigeteket is (SÁRFALVI

B. 1990). E folyamat kimutatható tehát megyénk esetében is, hiszen mind Szentgál, mind

30 pedig Herend és Úrkút rendelkezett kisebb ipari kapacitásokkal (Herenden porcelán- manufaktúra, Úrkúton pedig üveghuta telep működött). Emellett kimutatható az ipari fejlődéssel a városok dinamikus népességnövekedése is: például Veszprém (1880: 14 726 fő, 1910: 16 864 fő) vagy még inkább Pápa (1880: 16 949 fő, 1910: 22 687 fő) esetében. Ugyanakkor, míg a magyarok száma 1880 és 1910 között 11%-kal növekedett területünkön, addig a németek száma már ekkor 7,2%-kal csökkent.

6. ábra: A németek arányának változása Veszprém megye településein 1880-1910 Adatok forrása: Kovacsics J. 1991

Ha megvizsgáljuk a németek arányának változását, azt láthatjuk, hogy a megye 25 településén könyvelhettek el a német közösségek legalább 5%-os arányvesztést. E települések jó része ezért a térképi megjelenítéskor alacsonyabb kategóriába került át. Ez alól csupán 5 helység jelentett kivételt: Bakonykoppány, ahol 8%-os (94%-ról 86%-ra), Bakonyoszlop és Vöröstó, amelyekben 6%-os (90%-ról 84%-ra, illetve 89%-ról 83%-ra), Bakonyszücs, ahol 9%-os (90%-ról 81%-ra), valamint Bakonyjákó, ahol pedig 10%-os (89%-ról 79%-ra) volt a csökkenés. Az arányveszés ellenére a felsorolt települések mindegyike megőrizte tehát német dominanciáját.

A legnagyobb arányvesztő község Veszprémfajsz volt, ahol a németség aránya 94%- ról 33%-ra esett vissza, azaz 61%-os volt a csökkenés, ami révén a település két kategóriával csúszott lejjebb. Szintén abszolút többségből kerül paritásos kisebbségbe a német lakosság Bakonyszentivánon (82%-tól 34%-ra) és Romándon (83%-ról 35%-ra), mindkettő 48%-os arányvesztéssel. Magyarpolányban 45%-os (61%-ról 16%-ra,) Zircen 40%-os (54%-ról 14%- ra) Porván pedig 32%-os (59%-ról 27%-ra) csökkenéssel kerül kisebbségbe a vizsgált etnikum. 10% feletti arányvesztéssel jellemezhetjük még Nagyvázsony (29%), Lókút (17%) és Bakonyszentlászló (14,4%) településeket. 10 helyégben pedig arányszámuk 5% alá csökkent: így Veszprémben (3,4%), Veszprémvarsányban (2,8%), Pápakovácsiban (2,3%), Pápateszéren (1,75%), Jásdon (0,52%) és Bakonyságban (0,25%). Az arányvesztőknél jóval kevesebb azoknak a településeknek a száma (15), amelyeken legalább 5%-os aránynövekedést könyvelhettek el a németek a két vizsgált népszámlálás között. A legnagyobb növekedést Szőcön érték el, ahol 1880-ban arányuk mindössze 1,3% volt, 1910-ben viszont már 38%, gyarapodásuk tehát 36,7%-os volt. Bakonyszentkirályon 15%-os volt jelenlétük erősödése (2%-ról 17%-ra), akárcsak Bakonypölöskén (69%-ról 84%- ra), utóbbi pedig ezáltal átkerült a német dominanciájú települések közé. Említést érdemel még Nagytevel 14%-os gyarapodása (73%-ról 87%-ra), - amely szintén német dominanciájúvá vált ezzel - illetve Döbrönte és Nagyesztergár, egyaránt 12%-os aránynövekedéssel. A felsoroltakon kívül 5% fölötti növekedést könyvelhetett még el: Ajka, Balatoncsicsó, Hajmáskér, Szentgál, Pápasalamon, Pula, Szápár, Tótvázsony és Olaszfalu is. A németek aránya tehát főként az Északi-Bakony településein növekedett meg, így például a Pápa, Ajka és Szentgál közötti települési tömbben. Utóbbiban 6,5%-kal erősödött a németek jelenléte, ami nem véletlen, hiszen a települést német falvak veszik körül, emellett pedig gyarapodását köszönhette a már említett gazdasági fejlődésnek is. Ellenben a Keleti- és Déli-Bakony területén kialakult német települési tömbökben arányuk enyhébb csökkenését tapasztalhatjuk. A megye német településterületeinek perifériáin – a Balaton-felvidéken és a Bakonyalján – viszont, ahol uralkodóan magyar környezetben tűntek fel szigetszerű német szórványok, erőteljesebb volt a lakosság asszimilációja. Teljesen eltűntek például a német lakosok Öcsön és Halimbán, illetve Aszófőn és Hosztóton is. Az 1880-as állapotokhoz képest azt kell látnunk, hogy növekedett azoknak a településeknek a száma, amelyeken a németek aránya nem éri el az 5%-ot (167-ről 174-re). Növekedett azonban a német dominanciájú (75% fölötti) kategóriába sorolható települések száma 22-ről 24-re, szemben a német többségű falvakkal, amelyek száma felére esett vissza.

A német kisebbség hagyományosan alacsonyabb természetes szaporodási értékekkel bír területünkön, mint a magyarság, emellett a felgyorsult asszimiláció következtében is településterületük csökkenését láthatjuk.

8. 1920-tól a XX. század végéig terjedő időszak jellemzői

Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborút követően összeomlott, ezzel pedig az addig egyetlen állam területén élő németség 5 utódállam területén aprózódott fel

(SEEWANN G.1992). Trianonnal Magyarország etnikai összetétele is alapvetően megváltozott, hiszen a korábban soknemzetiségű ország gyakorlatilag majdnem teljesen homogén nemzetállammá vált, amelynek legnagyobb kisebbségévé a német vált, 6,9%-os aránnyal. A megváltozott politikai körülmények jelentősen befolyásolták a kisebbségek társadalmi helyzetét, identitásukat és az államhoz való viszonyukat is. Soraikban Trianon után is folytatódtak, sőt felgyorsultak az asszimilációs folyamatok, sokan pedig közülük ekkor - a XX. század első felében - váltak a nemzetközi migráció szereplőivé, amelynek hatása a számarányok és az etnikai térszerkezet alakulásában is lemérhető (SZARKA L. 2004).

8. 1 A migráció szerepe a németség számának változásában

Egy etnikum térszerkezetét és annak változásait alapvetően három tényező alakítja: a reprodukciós képesség, a migráció, valamint az asszimiláció. Dolgozatomnak ebben a fejezetében a migrációt kívánom górcső alá vonni és megvizsgálni azt, hogy területegységünket és etnikumunkat érintően hogyan is alakult e folyamat az idők során. A főbb megválaszolandó kérdések, hogy milyen mértékben volt érintett Veszprém megye németsége a migrációban, feltárni ennek okait, illetve hogy e tényező gyarapította vagy apasztotta-e vizsgált etnikumunk lélekszámát. A kérdések megválaszolásához nyújtott segítséget Hollós István vándormozgalmakról 1936-ban megjelentet cikke, amelyben az a megye XVIII. század eleji nemzetiségi összetételére vonatkozóan végzett becsléseket. Minthogy Veszprém az ország központi fekvésű megyéi közé tartozik, így az az idők során mindig erősen ki volt téve a vándorlásoknak. A török időkben nagymértékű elvándorlás sújtotta, majd a XVIII. századi telepítések által vált jelentős bevándorló, azaz befogadó területté. A megyét aztán magas születési arányszámok jellemezték, azonban a kedvezőtlen természeti adottságok miatt hamarosan megindult a népesség elvándorlása. Korábban már említettem, hogy a Bakony-hegység miatt a megye területének egy része kiesik a művelés alól, minthogy a terület nagy részén a talajtani adottságok nem éppen kedvezőek a

33 mezőgazdaság számára. Bél Mátyás Veszprém megyéről készített XVIII. századi leírásában is arról számol be, hogy – főként a hegységek felsőbb vidékein – a termőföld sok helyen erősen keveredik kaviccsal (BÉL M. 1990). Ennek ellenére a megye erősen agrárjellegű volt akkoriban, hiszen a városok leszámításával a 88.219 keresőből 64.267 fő (73%) a mezőgazdaságban dolgozott. Ha a városok lakosságát is beleszámítjuk a kereső népességbe, összesen 106.000 főt találunk területünkön, amelynek azonban csupán 34%-a volt önellátó, 63%-a viszont proletár. Ez utóbbiak pedig a tulajdon kötöttsége nélkül éltek, így a vándorlásokban jellemzően részt vevőként megjelenő réteget képviseltek. Továbbá kedvezőtlennek bizonyult a megye közlekedés földrajzi helyzete is. Annak ellenére ugyanis, hogy az ország központi fekvésű területegységéről van szó, a főbb útvonalak elkerülték a Bakony miatt. Ráadásul a városok is – mint Pápa, Zirc vagy Veszprém – viszonylagosan a megye szélső területein fekszenek, így egyik sem tudott igazán közlekedési gócponttá válni. A felsorolt okok következtében tehát a betelepítések után ismét megváltozott a migráció iránya: Veszprém megye kibocsátó területté vált, ahonnan a vándorlás egyre jelentősebb tömegeket vitt el évről évre. A kivándorlás kettős irányú volt: egyrészt a tengeren túli országok felé irányult, másrészt országon belül, a kedvezőbb adottságokkal jellemezhető megyék irányába. A tengeren túli migráció legerősebb gócpontja a Dunántúlon egyébként éppen megyénk volt, amelynek területéről 1899 és 1904 között 6804 fő vándorolt el, 1905- 1907 között azonban már majdnem kétszer annyi: 12. 898 fő, míg 1908-1913 között további 10. 052 fő. A kivándorlás legnagyobb méreteket egyébként a pápai és zirci járásokban öltött,

és benne mind magyar, mind a német ajkú lakosság részt vett (HOLLÓS I. 1936).

(Fő) Veszprém megye népességének kivándorlása 1926 és 1934 között 200

150

100

0 1926 1927 1928 1929 1930 1931 1932 1933 1934 (Év Magyar Német

7. ábra: Veszprém megye migrációs vesztesége nemzetiség szerint 1926-1934 Adatok forrása: Hollós I.: 1936 alapján 34

A kivándorlók nemzetiség szerinti megoszlást vizsgálva - a fenti diagram alapján - szembe kell tűnjön a németek viszonylagosan magas részvételi száma. Hollós István adatai szerint ugyanis az ábrázolt 8 év alatt összesen mintegy 956 magyar és 776 német anyanyelvű lakos távozott területünkről, előnyben pedig főleg Észak-Amerika országait részesítették. A kivándorlók száma 1926-tól 1930-ig folyamatosan növekedett, az 1930-as tetőzést követően azonban jelentősen mérséklődött a kivándorlási mozgalom. Leolvasható továbbá, hogy az 1928-as illetve 1933-as években a német elvándorlók száma magasabb volt a magyarokénál: 1928-ban például a 161 magyarral szemben 183 német hagyta el a megyét. Ez alapján megállapíthatjuk, hogy a megye németségének csökkenésében jelentős szerep tulajdonítható a vándormozgalomnak is. A Veszprém megyéből kivándoroltak helyébe aztán újabb népelemek érkeztek - döntően azonban már magyar lakosok - a környező megyékből, tovább csökkentve a németek arányszámát a településeken. Vagyis az egykor német dominanciájú falvak is egyre inkább vegyes nemzetiségűekké váltak a beköltöző magyarok által, az együttélés pedig rákényszerítette a német lakosságot is a magyar nyelv elsajátítására. E nagymértékű népességáramlás tehát egyrészt a lakosság egyes rétegeinek kicserélődésével járt, másrészről hozzájárult a különböző nemzetiségek közötti érintkezés fokozódásához is, elősegítve ezzel azok önkéntes asszimilációját. Mindez igazolódni látszik a nyelvtudásra vonatkozó statisztikai adatokban is. Például a magyarul is tudó németek aránya 1880 és 1930 között 42,3%-ról 80%- ra, tehát majdnem a duplájára növekedett. Ezzel szemben a csak német nyelvet beszélőké 57%-ról 19, 8%-ra esett vissza a vizsgált 50 év alatt. A magyar nyelv nemzetiségi nyelvek rovására történő előretörését tehát a statisztikai adatok is megerősítik (HOLLÓS I. 1936).. Szintézis képen tehát területünk nemzetiségi viszonyait a vándormozgalom igen jelentős mértékben alakította át, - minthogy abban a nemzetiségi elem felülreprezentált volt - ezzel pedig segítette a magyarok arányának más nemzetiségek rovására történő növekedését. Vagyis a belső vándorlásoknak a magyarosodást elősegítő és a nemzetiségeket csökkentő hatása volt. Ezek alapján érthető, hogy a németek és a szlovákok aránya is jelentős mértékű visszafejlődést mutatott területünkön 1890 óta (HOLLÓS I. 1936).

8. 2 Az 1941. évi népszámlálás

Míg az 1880-as és 1910-es népszámlálások anyanyelvi adatokat közöltek, addig az 1941. évi népszámlálás programjába - 1850 óta először – ismét bekerült a nemzetiségi hovatartozás kérdése. Korábban feleslegesnek ítélték a két kategória elkülönítését, mivel akkoriban még minimális lehetett a nemzetiség és anyanyelv közötti eltérés, 1941 óta azonban 35

(az 1970. évi cenzus kivételével) a kérdés tartalmi állandóság mellett megtalálható a népszámlálások programjában (MÁSZÁROS Á. 1999). Az 1941-es népszámlálás eredményeinek megvizsgálása pedig azért alapvető fontosságú, mert a II. világháborút követő kitelepítések is a ’41-es népszámláláson - annak nemzetiségi és anyanyelvi bevallásain - alapultak elsősorban. A cenzus eredményei szerint területünkön 26 545 német anyanyelvű lakos élt, azaz 2738 fővel kevesebb, mint 1910-ben. A megye össznépessége viszont 76 839 fővel gyarapodott, így a német kisebbség össznépességen belüli aránya tovább süllyedt 8,6%-ra. (Érdemes megvizsgálni egyébként az 1941-es népszámlálás anyanyelvi és nemzetiségi adatai közötti eltéréseket, amelyből kitűnik, hogy a német anyanyelvűeknek csupán 53%-a vallotta magát német nemzetiségűnek, 14 154 fő.)

8. ábra: A németek száma és aránya Veszprém megye településein 1941-ben Adatok forrása: Kovacsics J. 1991

Megyei szinten csökkent tehát a vizsgált kisebbség száma, azonban néhány település esetében gyarapodást könyvelhettek el a német közösségek. Míg 1910-ben csupán négy településen (Városlőd, Bakonyjákó, Kislőd és Herend) haladta meg lélekszámuk az 1000 főt, addig 1941-ben már nyolc településen. A legnagyobb német közösség Bakonyjákón élt (1666 fő), továbbá az említett határérték felett volt még a német lakosság száma Városlődön (1614 fő), Lókúton (1610 fő), Magyarpolányban (1418 fő), Kislődön (1368 fő), a mai Ajkán (1204 fő), Úrkúton (1176 fő) valamint Herenden (1087 fő) is. Jóval több településen csökkent

36 azonban a német lakosság száma, például Bakonyoszlopon 864 fővel, Tótvázsonyban 524 fővel, vagy Bakonygyiróton 506 fővel. Az arányszámok tekintetében 1941-re tovább növekedett azoknak a településeknek a száma, amelyekben a németek aránya nem érte el az 5%-os határértéket (1910-ben 174 ilyen település volt, 1941-ben pedig 184). Az adatok térbeli kivetítése alapján láthatjuk továbbá, hogy változatlanul az Északi- Bakony területén rajzolódik ki a leginkább összefüggő német településterülete a megyének. Az Ajka, Pápa és Szentgál közötti településeken a németek továbbra is mindenütt többséget alkotnak, így összefüggő maradt e német települések tömbje. Ezzel szemben a Déli-Bakony egykor német többségű falvainak jelentős arányvisszaesését láthatjuk, mint például Vöröstó, Barnag, Tótvázsony vagy Nagyvázsony esetében. (Ez utóbbiban ráadásul 5% alá csökkent a németek aránya.) Ugyanakkor a Keleti-Bakony területén és a Bakonyalján is kirajzolódik a németek jelenétének visszaszorulása. Szintén 5% alatti kategóriába kerül át ugyanis Jásd, Bakonyoszlop illetve Bakonyszentlászló, vagy a Bakonyalján Bakonygyirót. A perifériának számító Balaton-felvidéki szórványok esetében pedig azok folytatódó beolvadását láthatjuk (pl.: Örvényesen). Csupán néhány eldugott aprófalu német közösségét kerülte el a teljes asszimilálódás (Balatoncsicsó és Szentjakabfa).

9. ábra: A németek arányának változása Veszprém megye településein 1910-1941 közöttadatok forrása: Kovacsics J. 1991

Megvizsgálva a németek arányszámának változását adatbázisomban, azt találtam, hogy míg 1910-ben még 9 településen haladta meg arányuk a 90%-ot, addig 1941-ben már csak egyedül Gannán (97%). Jelenlétük a vizsgált időszakban összesen 14 településen növekedett, ezek közül 8 helyiségben volt gyarapodásuk nagyobb 5%-nál. A legnagyobb, 50%-os növekedés Magyarpolányban következett be (26%-ról 76%-ra), majd Porván 42%-os (27%-tól 69%-ra), Lókúton 29%-os (43%-ról 72%-ra), Romándon pedig 22%-os (35%-ról 57%-ra) volt erősödésük. A felsorolt falvak így német többségűvé váltak, ezzel együtt pedig felsőbb kategóriába kerültek át. 5% fölötti erősödés jellemezte még a németséget Bakonyszentivánon (8%-os), Bakonyjákón (7%-os), valamint Döbröntén (6%) és Márkón (5,7%) is. Jóval több azonban azoknak a településeknek a száma, amelyeken vizsgált etnikumunk arányvesztése legalább 5% fölötti volt, összesen 31 ilyen helyiséget találtam. A legnagyobb csökkenés a Balaton-felvidéki szórvány: Örvényes esetében következett be, ahol 1910-ben arányuk még 71% volt, 1941-ben azonban már csupán 1,4%, ezzel pedig az 5% alatti kategóriába került át a korábbi német többségűből. Minthogy szórványtelepülésről van szó, eltűnésüket elsősorban az asszimilációval magyaráznám. További 11 településen 20% fölötti volt arányvesztésük: így például Szőcön (37%), Vöröstón (63%), Kolontáron (53%), Szentjakabfán (49%), Barnagon (43%) vagy Bében (32%). Többségüket veszítik el a németek Olaszfaluban illetve Nagyesztergáron is, 26- illetve 5%-os aránycsökkenéssel. A németek térvesztésének okát továbbra is ugyanazok a tényezők magyarázzák, mint korábban: így a német családok alacsonyabb gyermekvállalási hajlandósága, valamint az asszimiláció, amely a gazdasági folyamatok és az ország Trianon után folytatott kisebbségpolitikája következtében tovább gyorsult. A felsorolt okok mellett pedig az előző fejezetben tárgyaltak alapján a migrációt kell megemlítenünk, amely szintén jelentős mértékben apasztotta területünk németségét, hiszen a kivándorlók soraiban a kisebbségi elem hagyományosan felülreprezentált volt, a távozottak helyére pedig főként magyar családok vándoroltak, akik által pedig tovább növekedett a magyarok száma és aránya a megyében.

8. 3 A németek térvesztése 1945-1948 között

Veszprém megye nemzetiségi viszonyai a XVIII. századi betelepítéseket követően lényegesen 1945 után változtak meg ismét, mikoris a kollektív bűnösség elvére alapozva tömegesen kényszerítették a német lakosságot az ország elhagyására. E kollektív büntetés első állomásaként 1944-’45-ben, - a szovjet hadsereg büntetőakciójaként - mintegy 60-66 000 38 németet hurcoltak el Magyarországról szovjet munkatáborokba pusztán azért, mert azok német nevűek vagy származásúak voltak (ZIELBAUER GY.1997) Magyarországon a németség 1945 utáni megítélésében a nagyhatalmi döntések mellett az ország kül-és belpolitikai helyzete, valamint a hazai politikai erők törekvései játszottak szerepet. Az 1945. március 17-én elfogadott földreformrendelet kimondta, hogy teljes egészében el kell venni a hazaárulók, a nyilas, nemzeti szocialista és egyéb vezetők, a

Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földjeit (TÓTH ÁGNES 1997). A német kisebbséghez tartozó személyek kitelepítéséről pedig a minisztertanács 1945. december 22-én döntött. Határozatuk értelmében mindazon lakosoknak el kell hagynia az országot, akik magukat a legutóbbi - 1941-es - népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallották, akik magyarosított nevüket újra németes hangzásúra változtatták, továbbá akik a Volksbund, vagy más, fegyveres német alakulat tagjai voltak (ZIELBAUER

GY.1997). A megyében a németek kitelepítését 3 szakaszra különíthetjük el, amelyből az első szakasz 1944 végétől 1945 márciusáig tartott. Ebben a periódusban a német vér megóvása érdekében kényszerítette az SS-különítmény néhány településen - mint például Pápateszéren - a lakosságot az ország elhagyására, de azok jelentkezése a szovjet front közeledtével ekkor még többnyire önkéntes volt. Ebben a szakaszban nagyságrendileg 26 000 főt szállítottak el nyugatra. A második szakaszban - az 1946-os esztendőben - összesen 2663 főt telepítettek ki Németország amerikai megszállási övezetébe, akik a Pápai és Devecseri járásokból kerültek ki. Azonban a legnagyobb arányú kitelepítésre a megyében, a harmadik szakaszban: 1948 tavaszán került sor. Ez az akció területünkön már 47 községet, összesen 10 670 főt érintett, akiket viszont a korábbiakkal ellentétben a szovjet megszállási övezetbe indítottak útnak. Az események csak néhány német községet kerültek el, közülük emelném ki Úrkútot, ahol ugyanis a Volksbundisták - a mangánbánya dolgozóiként - beléptek a Magyar Kommunista Pártba, így az 12 200/1947. számú kormányrendelet alapján azok mentesültek a kitelepítések alól. A megye hűségmozgalmának egyik bázisa Veszprémfajsz volt, így ott a Volksbund nem tudott gyökeret verni, a kitelepítés tehát ezt a községet is elkerülte. A leginkább érintett egyébként a Zirci járás volt, amelynek 14 községétből összesen 3526 fő került kitelepítésre. Hasonló nagyságrendű veszteség érte a Pápai járást is, ahol 13 községből 3466 főt köteleztek lakóhelyének elhagyására. A Veszprémi járásban 12, a Devecseriben pedig 8 volt az érintett községek száma. Egyébként a kitelepítettek majd 80%-a 1948-ban került internálásra. A legtöbb személyt, 1481 főt - azaz a kitelepítettek 10%-át - Bakonyjákóról vitték el, de magas volt a Kislődről (964 fő), Városlődről (634 fő), Gannáról (633 fő), Bakonynánáról (614 fő) és

Magyarpolányból (612 fő) kitelepítettek száma is (HUDI J. 1997). Érdekes például Zirc esete, ugyanis a magas-bakonyi településen mindössze 14 főnek kellett elhagynia otthonát, noha a németek száma az 1941-es adatok szerint a településen 158 fő volt. Az idős zirci svábok visszaemlékezései szerint az akkori helyi jegyzőnek köszönhetően kerülték el a falu német lakói a kitelepítés sorsát, akinek tanácsára ugyanis nem németnek vallották magukat, hanem magyarnak. A kitelepítések időszakból származó statisztikák ilyen értelemben nem szolgáltatnak tehát megbízható adatokat (TAMÁSI I. 2002). Az internálásra került németek helyére az ország más részeiről költöztettek át szegény, sokgyermekes, valamint - a végrehajtott csehszlovák-magyar lakosságcsere keretében

Magyarországra érkező - felvidéki magyar családokat (RÁCZ I. 1997). Ezek következtében aztán jelentősen átalakultak a megye nemzetiségi viszonyai. A kitelepítések jelentősen megcsapolták a megye németségét, az eltávolítottak helyére beköltöző magyar családoknak köszönhetően pedig még inkább visszaszorult az össznépességen belüli arányszámuk. Példának az Északi-Bakony vidékét hoznám, amelynek német községei a megye legnagyobb lélekszámú német falvai voltak. Bakonyjákó lakosságszáma 1941-ben például 1777 fő volt, amelyből 1578 fő (88%) vallotta magát a népszámlálás adatai szerint német anyanyelvűnek vagy nemzetiségűnek. Ezek közül 1481 főt telepítettek aztán ki, aminek következtében a település népességszáma 1951-ben már csak 673 fő volt. Német dominanciával rendelkező faluja volt még megyénknek Ganna is, ahol 1941-ben a lakosság 97%-a, 849 fő vallotta magát németnek. Ezek közül végül 633 főt telepítettek ki, így a németek száma a településen 1951-ben már csak 391 fő volt (RÁCZ I.1997). Összefoglalásképen tehát a szervezett németországi kitelepítések idején – 1946 és 1948 között – mintegy 13 134 német lakost távolítottak el Veszprém megye 47 településéről, ami a megye német nemzetiségű lakosságának 40%-át tette ki. A kitelepítés legnagyobb méreteket pedig éppen azokon a településeken öltött, ahol a német lakosságot – magas számarányuknál fogva - addig az asszimiláció talán leginkább elkerült. A kitelepítettek helyére beköltöző magyarokkal azonban az itt maradt németek asszimilációja is elkerülhetetlenül felgyorsult, a megváltozott etnikai környezetben ugyanis már sehol sem alkottak többséget. A németek etnikai térvesztésének fő időszakának tehát ezt az 1944 és 1948 közötti időszakot tekinthetjük.

8. 4 Az 1949-es népszámlálástól a század végéig tartó időszak jellemzői

A németek kollektív büntetése 1950-ben ért véget egy általános amnesztiarendelettel. A kitelepítések lezárulását követő évben, azaz 1949-ben újabb népszámlálást tartottak 40

Magyarországon. Ennek nemzetiségi és anyanyelvi adatsorait azonban csak a rendszerváltást követően hozták nyilvánosságra, akkor is csak részben (BOTTLIK ZS. 2002). A népszámlálás Veszprém megyére vonatkozó adataiból kitűnik, hogy a kitelepítések és elhurcolások itt sem maradtak következmények nélkül. Míg 1941-ben 14 154 ember vallotta magát a hivatalos adatok szerint német nemzetiségűnek a megyében, addig 1949-ben már csupán 47 fő. Anyanyelvi vonatkozásban is lemérhető e drasztikus csökkenés: 26 545 fő helyett már csupán

245 főt találhatunk a hivatalos statisztikai forrásokban (KSH 1992). Ténylegesen azonban ennél magasabbra becsülhetjük a megmaradt német lakosság számát, akiknek adatbevallását az 1949-es népszámlálástól kezdődően hátrányosan befolyásolta a történelmi emlékezet, meghurcoltatásoktól való félelem. A ’49-es népszámlálás ezért nem adhatott tehát valós képet a nemzetiségi megoszlásban bekövetkezett változásokról. 1950 után a falusi lakosság számára is egyre inkább az ipar nyújtja a megélhetés forrását. Sokan dolgoztak a megye bányáiban, valamint egyre többen költöztek a munkavállalás végett a városokba - elsősorban Veszprémbe, Ajkára, Várpalotára illetve Pápára - amelyek népessége így dinamikusan növekedett tehát. Ezen folyamatok alól pedig a nemzetiségi lakosság sem volt kivétel. Városi környezetbe kerülve azok nemcsak nyelvi értelemben asszimilálódtak a magyarsághoz, de hagyományaik nélkül elveszítették kulturális

önazonosságukat is (RÁCZ I. 1997). A soron következő 1970. évi népszámlálás programjába a nemzetiségi kérdés tudakolása nem került be, így annak ismertetését most kihagynám. Érdekesség viszont az 1983-ban készített tanácsi adatgyűjtés, amely során a helyi viszonyokkal ismerős községi, ill. városi tanácsokkal végeztettek felmérést azokon a településeken, amelyeken az előző népszámlálások alapján említésre méltó számban éltek nemzetiségek. Azt a módszert alkalmazták a felmérések készítésekor, hogy azokat a családokat tekintették valamely nemzetiséghez tartozónak, akik vagy származásuknál fogva, vagy a velük élő családtagokkal való kapcsolat következtében beszélték a nemzetiség nyelvét. Eredményként pedig azt kapták, hogy Veszprém megye lakosságának 10,6%-a tartozik a német, 1,7%-a a szlovák, 1-1%-a pedig a román és délszláv nemzetiséghez. A korábbi számadatok alapján azonban valószínűen többre becsülte a tanácsi minősítés a megyében élő nemzetiségek számát, hiszen nem valószínű, hogy a nemzetiségek aránya a kitelepítéseket követően magasabb lehetett volna, mint 1941-ben volt (KOVACSICS J. 1991). Az 1990-es adatok már valamivel kedvezőbb képet nyújtottak a németek helyzetéről Veszprém megyében is (legalábbis az 1949. évi eredményekhez képest). E szerint a

41 népszámláláson 768 személy vallotta magát német nemzetiségűnek, 855 fő pedig német anyanyelvűnek Érezhetően többen vállalták fel tehát identitásukat (KSH 1992).

9. A németség etnikai térszerkezete Veszprém megyében az ezredforduló után

9. 1 A 2001. évi népszámlálás

Az ezredfordulót követően tartott két népszámlálás alkalmával a nemzeti-etnikai identitásra vonatkozó kérdésekre már nem volt kötelező a válaszadás, az önkéntes alapon történt tehát. A kisebbségi identitás felmérésére irányuló kérdésekre adott értékelhető válaszok alapján, a 2001. évi népszámlálás nemzetiséget vizsgáló programja sikeresnek tekinthető. A kapott értékek igazodtak ugyanis a korábbi tendenciákhoz. Például a nemzetiségi nyelvet anyanyelvüknek vallók száma csak igen kis mértékben változott. Összevetve az anyanyelvként megjelölt, illetve a családi, baráti körben használt nyelvnél beírtakat, a legnagyobb különbséget a hazai nemzetiségek körében a német nyelvet vallók esetében találhatunk, mégpedig a közösségben használt nyelv javára. 2001-ben Magyarországon ugyanis 33.792 fő vallotta anyanyelvének a németet, míg a nyelvet családi, baráti közösségben használók száma ennél jóval magasabb: 53.040 fő volt. A német anyanyelvűek számának ugyanakkor egytizedes csökkenését mutatják az országos adatok: 1990-ben még 37.511 fő anyanyelve a német, 2001-ben már csak 33.792 főé (KSH 2002). Veszprém megyében is pozitív fogadtatásban részesítette a lakosság a nemzetiségi hovatartozásra irányuló kérdéseket, ugyanis az önkéntesség ellenére a terület népességének 95%-a érdemleges választ adott mind a négy kérdésre. A megye összefoglaló adataiból kiderül, hogy a terület népességének (373.794 fő) 1,6%-a vallotta magát valamely etnikumhoz tartozónak, azaz mintegy 6000 fő, amelynek 52%-a volt német kisebbséghez tartozó (KSH 2003). Az országos tendenciákkal szemben, megyénkben egyre többen vállalták nemzetiségi identitásukat, hiszen míg 1990-ben csupán 768 fő, addig 2001-ben már 3077 fő vallotta magát a német nemzetiséghez tartozónak. A német anyanyelvűek száma is növekedett: az 1990-es adatok szerint akkor 855-en, míg 2001-ben már 1150-en vallották anyanyelvüknek a németet. A két új kérdésre adott válaszok szerint pedig a német nyelvet családi, baráti körben használók száma 2469 fő, míg a német kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődőké 4607 fő volt. A családi baráti körben német nyelvet használók száma tehát több mint kétszerese volt a német anyanyelvű lakosság számánál.

10. ábra: A németek száma és aránya Veszprém megye településein, 2001 Adatok forrása: KSH, 2003

A fenti térképen is megjelenik, hogy 2001-ben a németek száma Veszprémben volt a legmagasabb, ahol összesen 1055 fő vallotta magát a nemzetiséghez tartozónak. Csupán a megyeszékhelyen volt magasabb a németek száma 1000 főnél, rajta kívül pedig mindössze 13 településen haladta meg számuk a 100 főt. Az arányszámok vonatkozásában 26 településen (a megye területének 12,2%-án) volt arányuk 5% fölötti, amelyek közül a legnagyobb arányszámot (36,7%) Bándon érték el, a 643 fős lakosságból 236 fő vallotta magát német nemzetiségűnek. 30% feletti volt még jelenlétük Németbányán (34,5%), valamint Farkasgyepűn (33%) is. Utóbbiak a Pápai és az Ajkai járások határán fekvő települések, akárcsak Ganna, ahol 23,2% volt arányuk, noha 1941-ben még 97%-os értékkel itt volt a legerősebb jelenlétük. 197 településen viszont (azaz a megye összes helységének 88%-ában) arányszámuk nem érte el az 5%-ot. A korábbiakhoz képest a német nemzetiségi lakosság jelenléte jóval szűkebb területen mutatható ki. Mindebben elsősorban a természetes asszimilálódáson túl a kitelepítések és a történelmi meghurcoltatás máig megnyilvánuló hatását láthatjuk, valamint a nemzetiségi kérdéskör megválaszolásának önkéntessé válása is némiképp szerepet játszott benne.

9. 2 A 2011. évi népszámlálás

A valamely nemzetiséghez tartozó népesség száma jelentősen emelkedett az utolsó, 2001-es népszámlálás óta. A növekedésben szerepet játszott egyébként az is, hogy az országos és helyi önkormányzatok fontosnak tartották és kérték a kisebbségi lakosságot, hogy a népszámlálások során válaszoljanak a nemzetiségi identitással kapcsolatos kérdésekre. Országosan 2011-ben 186 000 fő vallotta magát a német nemzetiséghez tartozónak, 54%-kal többen, mint 2001-ben. Ezt elsősorban egyébként a családi vagy baráti közösségben használt nyelv kérdésére adott válaszok számának növekedésével magyarázhatjuk, ahol tehát többen jelölték meg a német nyelvet, mint 10 évvel korábban (KSH 2013). A nemzetiséggel kapcsolatos kérdéskörre az adatvédelmi törvény okán 2001-hez hasonlóan tehát 2011-ben sem volt kötelező válaszolni. Veszprém megyében a lakosság többsége (86%) önkéntesen is vállalkozott azonban a kérdés megválaszolására, igaz lényegesen kevesebben, mint 2001-ben (96%). Nagyjából 50 000 fő hagyta ki e kérdésre a válaszadást, az adatok tehát nem fedik le a teljes lakosságot, így az eredmények sem teljes körűek.

11. ábra: A német nemzetiséghez tartozók aránya Veszprém megye településein, (A nemzetiség, az anyanyelv, baráti körben használt nyelv válaszok legalább egyike szerint) 2011-ben Adatok forrása: KSH 2013

A Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint Veszprém megye közigazgatási határai között 2011-ben a hazai nemzetiségi lakosság 2,8%-a (mintegy 21 000 fő) élt. Ennek 61%-a tartozott a német kisebbséghez, amely tehát továbbra is a megye legnagyobb

44 lélekszámú nemzetiségi közössége, a hazai németség 6%-val. Több mint 11 000 fő vallotta magát e nemzeti kisebbséghez tartozónak, majdnem kétszer annyian, mint 2001-ben. Arányuk a megye össznépességéhez viszonyítottan így 1,6%-ról 3,2%-ra növekedett. (KSH 2013). A 11. ábra címéből kiderül, hogy az adatsor, amelyből a térkép készült, nem ekvivalens a korábbi ábrák adatsoraival, így a térkép nem alkalmas a már elemzett térképekkel való összehasonlításra, a változások mérésére, mivel az ábrázolt adatokban a 3 feltett kérdésre adott válaszok összessége jelenik meg. Korábban ugyan már többször is említettem, - azonban fontosnak tartom továbbra is hangsúlyozni - hogy a nagyfokú asszimiláltság és a történelmi okokból eredő félelmek miatt egyre nehezebbé vált a nemzetiségek mérése, jelenlétük kimutatása. Az etnikai vonatkozású kérdések számának növelésével azonban már árnyaltabb, összetettebb képet nyerhetünk a területen élő német kisebbségről. A családi és/vagy baráti körben való nyelvhasználat ugyanis erősíti a kirajzolódó kisebbséget, a kulturális értékekhez, hagyományokhoz való kötődés pedig még annál is inkább, hiszen a nyelvet már nem beszélő leszármazottakat már csak erre hivatkozva tudjuk kapcsolni nemzetiségükhöz. Földrajzilag továbbra is a megye szívében rajzolódik ki a német kisebbség hangsúlyosabb jelenléte, elsősorban a Bakony északi és nyugati vidékén, valamint a Bakonyalján. Utóbbi területén feltűnnek a német kötődésűek olyan településeken is, mint például: Nagytevel, Adásztevel, vagy Ugod. Ezekben a falvakban a korábban elemzett térképek – amelyek a nemzetiségi bevalláson alapultak - egyikén sem érte el arányuk az 5%- ot, a német nyelvet családi/baráti körben használók hozzáadásával azonban már ezeken a településeken is kirajzolódik a német kisebbség jelenléte. Ugyanezt elmondhatjuk a Balaton- felvidékről is, ahol általában aprófalvakban jelenik meg a vizsgált nemzetiségű lakosság, mint például: Balatonrendes, Palóznak, Tagyon, vagy Szentantalfa esetében. Ugyanakkor a Keleti-Bakony területén, ahol korábban erős volt a németség jelenléte, mégis több olyan települést találhatunk, – Olaszfalu, Eplény, Zirc - amelyben az összevont adatok ábrázolása mellett sem érte el a német nemzetiséghez tartozók aránya az 5%-ot. A jelmagyarázat alapján megállapíthatjuk, hogy összesen a megye 26 településén haladta meg a német nemzetiséghez tartozók aránya a 20%-ot, ami a megye területének 9,4%- át jelenti. További 24 településen volt legalább 5% fölötti jelenlétük, vagyis a megye területének további 12,5%-án. A legnagyobb arányszámot Gannán érik el, ahol a 237 fős lakosságnak 63%-a vallja magát németnek, illetve egy Balaton-felvidéki aprófaluban: Szentjakabfán lépi még túl arányuk az 50%-ot, ott is csak éppen, hiszen a mindössze 110 főnyi lakosból 56-an vallották német nemzetiségüket.

A németek asszimilációja azonban folyamatos, mindezt pedig az anyanyelvnek megadott adatok alapján mérhetjük le leginkább. Míg 2001-ben a német kisebbséghez tartozók 19%-a vallotta anyanyelvének is a németet, addig 2011-ben már kevesebb, mint 16%-uk (KSK 2013).

9. 3 Kilátások a jövőre nézve

A szakirodalomban többször találkoztam olyan publikációval, amely a németek hídépítő szerepéről, vagyis összekötő voltáról számolt be. A hagyományaikat és nyelvüket még őrző magyarországi németek ugyanis – mint egyébként minden etnikum - hidat képeznek anyaországuk és annak állampolgárai felé. Ezt az álláspontot 1983. december 2-án, a „mai Magyarország” ás a Magyarországi Német Demokratikus Szövetség 6. kongresszusán ki is jelentették (SAUTER H. 1988). Sokan közülük mind a mai napig tartják a kapcsolatot egykor kivándorolt, vagy kitelepített rokonaikkal, valamint azok leszármazottaival. Értéket képviselnek továbbá e nemzetiségi csoportok a német kultúra számára is azáltal, hogy szokásaikban őrzik még a régi német népi hagyományok elemeit. Az idegen környezetben a kisebbségben élők kultúrája és nyelve jobban megőrizte az archaikumokat, mint az anyaországbeli, ez a hazai németség sajátos értéke, amellyel csak ők rendelkeznek (S. LACKOVITS E. 1984). A hazai politika pedig mindenképpen érdekelt ezeknek a hidaknak a fenntartásában, megőrzésében. Nemzetiségpolitikánk nem vitathatja el az emberektől a nyelvi, kulturális, tudati átazonosulás szabadságát, sőt mint kollektív sajátosságok őrzőit, az államnak is támogatnia kell a nemzetiségek azon törekvéseit, amelyeket kétnyelvűségük megőrzésére, valamint kettős kultúrájuk fenntartására irányulnak (TILKOVSZKY L. 1989). Hogy néhány Veszprém megyei esetet hozzak e törekvés megnyilvánulására lakóhelyemet, Magyarpolányt hoznám példának. A faluban számos sváb hagyományt követnek a lakosok mind a mai napig. A régi népi hagyományok között említeném meg például a Christkindl-t, vagy betlehemezést, illetve a „Pfigsnigel”-t, azaz pünkösdi bohócot. Ugyanakkor minden évben megrendezésre kerül a nemzetiségi nap, amelyen a helyi és környéken élő német kisebbséggel rendelkező falvak hagyományőrző zenekarai és kórusai, valamint néptáncosai lépnek fel. Ennek zárásaként tartják a falu mintegy nevezetességének is számító sváb bált. Az itt élők fontosnak tartják tehát hagyományaik - és általuk nemzetiségi identitásuk - ápolását, amelynek fenntartását a helyi kisebbségi önkormányzat hivatott segíteni. Napjainkban nagyobb számban találunk nemzetiségi óvodákat,- és iskolákat, amelyek pedig elősegítik a német nyelv fennmaradását azok esetében is, akik nemzetiségi családba 46 születtek ugyan, de már nem német az anyanyelvük. A hagyományok és nyelvük ápolása nemzetiségi fennmaradásuk alapja, ezért napjainkban jelentős erőfeszítéseket tesznek a kisebbségi önkormányzatok,- és a különböző civilszervezetek ezek megőrzésére. A fő kérdés tehát, hogy sikerül-e a német kisebbség disszimilációja, azaz a nemzetiségi identitás és kötődés megőrzése, avagy az asszimiláció által beolvadásuk végleges lesz a többségi magyar társadalomba.

10. Összegzés

Szintézisképpen tehát területünk etnikai sokszínűségének kialakulása a török kort követően - a XVII. század végétől - indult meg. A pusztává lett, vagy népességében erősen megfogyatkozott falvak mielőbbi újratelepítése – a fellépő munkaerőhiány miatt – mind az államnak mind pedig az egyházi,- és világi földesuraknak érdekében állt, így azok szervezésében indult meg elsősorban a kolonizáció. Ugyanakkor természetes reakcióként is elindult egyfajta országon belüli vándorlás: a túlnépesedett területekről a ritkán lakott országrészek – köztük megyénk – felé. A spontán- és szervezett telepítések következtében leginkább a németek száma és aránya növekedett meg területünkön, de mellettük feltűntek például szlovákok, szórványban horvátok és morvák is. A kolonizáció által érintett 67 helyiségből 40 településre költöztettek németeket, akiket elsősorban magas szintű mezőgazdasági ismereteik, valamint katolikus vallásuk miatt részesítettek előnyben a nagybirtokosok. A telepes falvak száma földrajzilag többnyire erdős, hegyvidéki területeken – a Bakonyban illetve a Balaton-felvidéken – növekedett dinamikusan, összefüggőbb településterületet a megye középső területén alkotva. A németek etnikai expanziója ellenére azonban a terület lakossága döntően továbbra is magyar volt, hiszen a németek és szlovákok mindenütt magyar környezetbe kerültek, mivel a szomszédos falvak és megyék népessége is túlnyomóan magyar volt. A németek számáról a különböző összeírásokon alapuló becslések, valamint a népszámlálások szolgáltattak adatokat, amelyekből a készített térképek alapján lehatárolhatóvá váltak a megye azon települései, összefüggő területei, amelyeken jelen voltak/vannak a német nemzetiségű és anyanyelvű lakosok. Az azonos tartalmú jelmagyarázat segítségével lehetőség nyílott a vizsgált kisebbség etnikai térszerkezetében bekövetkezett változások nyomon követésére. A térképek tanúsága szerint pedig a németek jelenléte legerősebb az Ajkai,- Pápai,- Zirci,- és Veszprémi járásokban volt, különösen is a Bakony eldugott medencéiben, illetve völgyeiben alkottak sokáig zárt közösségeket, amelyekben lassabb volt az asszimilálódásuk. A XIX-XX. század fordulójától azonban felgyorsult a 47 hagyományos paraszti társadalmak fölbomlásának üteme, amellyel a korábban zárt nemzetiségi közösségek is etnikailag vegyesebbé váltak, így igencsak felgyorsult a többségi társadalomba való beolvadásuk. A XX. század első felében a migráció is jelentősen hozzájárult a német kisebbség számának csökkenéséhez, hiszen a kivándorlásban a nemzetiségi elem felülreprezentált volt. A legnagyobb térvesztést azonban a II. világháborút követő események hatására szenvedi el a német kisebbség. Az erőszakos elhurcolások, kitelepítések következtében a német lakosság száma drasztikusan visszaesett Veszprém megyében is. Sokan ma sem merik felvállalni a bennük élő rossz emlékek miatt kisebbségi identitásukat, így inkább magyarnak vallják magukat a népszámlálások során. Mindez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy nem tudjuk pontosan meghatározni a német lakosság számát, az azonban bizonyos, hogy a bevalláson alapuló adatoknál számukat magasabbra becsülhetjük. Ugyanakkor manapság a nemzetiségi lét nyomon követése egyre nehezebb feladat, hiszen az asszimilálódás miatt a többes nemzetiségi kötődésű személyek száma megnőtt, ezzel pedig egyre sokrétűbbé, árnyaltabbá válik a nemzetiségi lét dimenziója is.

FORRÁS-ÉS IRODALOMJEGYZÉK:

STATISZTIKAI FORRÁSOK:

ACSÁDY IGNÁC (1896): Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1715 – 17. – Magyar Statisztikai Közlemények 12. Budapest, 496 p.

DÁVID ZOLTÁN (1957): Az 1715-20 évi összeírás – In.: Kovacsics J. (szerk.): A történeti statisztika forrásai, P.P. 145-169

FÉNYES ELEK (1851): Magyarország geographiai szótára. I-II. Pest, 1851.

KOVACSICS JÓZSEF (1991): Magyarország statisztikai helységnévtára 2. Veszprém megye. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 295 p.

KSH (1992): Az 1990. évi népszámlálás: Veszprém megye adatai, 21. kötet, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 508 p.

KSH (2002): Népszámlálás 2001. 4. Nemzetiségi kötődés. A nemzeti, etnikai kisebbségek adatai. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 338 p.

KSH (2003): A 2001. évi népszámlálás. 6. Területi adatok 6.19 Veszprém megye. Az adatok értékelése. Központi Statisztikai Hivatal Budapest, 38 p.

KSH (2013): A 2011. évi népszámlálás. 3. Országos adatok. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 276 p.

KSH (2013): A 2011. évi népszámlálás 3. Területi adatok. 3.19. Veszprém megye. Központi Statisztikai Hivatal, Veszprém, 260 p.

LEXIKON LOCORUM REGNI HUNGARIE (1773): Kiadja a Béke küldöttsége, Budapest, 1920

FELHASZNÁLT IRODALOM:

APRÓ ERZSÉBET – TÓTH ÁGNES (2010): A Magyarországi németek történetének levéltári forrásai 1670-1950. Budapest – München, P.P. 931 – 1024.

BABITS MIHÁLY (1910): Irodalmi nevelés. Egy tantárgy filozófiája tanulók számára. 8 p.

BAJMÓCY PÉTER (2006): Magyarország népességének etnikai és vallási diverzitása 1910- ben és 2001-ben. In: Kiss Andrea – Mezősi Gábor – Sümeghy Zoltán (szerk.): Táj, környezet és társadalom. SZTE, Szeged, P.P. 57 - 68.

BELLÉR BÉLA (1981): A magyarországi németek rövid története, Magvető Kiadó Budapest 210 p.

BÉL MÁTYÁS (1990): Veszprém vármegye leírása. (Ford.: Takáts Endre. Szerk.: Kredics László). A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 6, Veszprém

BOROSS ISTVÁN – MADARÁSZ LAJOS (2002): Veszprém vármegye összeírásai 1696, 1715, 1720. Veszprém megyei levéltár kiadványai. (Ford.: Takáts Endre) Veszprém megyei levéltár, Veszprém, 373 p.

BOTTLIK ZSOLT (2000): Etnikai-földrajzi vizsgálatok a német kisebbség körében a Dunántúli-középhegység területén, a VIII. századtól napjainkig 20 p.

BOTTLIK ZSOLT (2001): Német nyelvszigetek változása a Dunántúli-középhegység területén Területi Statisztika 3., P.P. 5-15

BOTTLIK ZSOLT (2002): A németség etnikai térszerkezetének változásai Komárom- Esztergom megye mai területén a XVIII. századtól napjainkig. In: Földrajzi Értesítő, 2002. LI. évfolyam, 1-2. füzet, P.P. 185-201

BOTTLIK ZSOLT (2002): A németek etnikai földrajzi képének alakulása a XVIII. században a Dunántúli-középhegység területén. Kisebbségkutatás, 11. évfolyam (2002.) 1. szám, P.P. 168 - 120

BOTTLIK ZSOLT (2002): A Dunántúli-középhegység német jellegű településeinek kategorizálás. Comitatus, 2002. március, XII. évfolyam 3. szám, P.P. 25-28

FARAGÓ TAMÁS (1996): Gondolatok az 1715-20. évi országos adóösszeírás népesség- és társadalomtörténeti célú felhasználásáról. In: Tanulmányok Dányi Dezső 75. születésnapjára, Budapest, P.P.100-123

FARAGÓ TAMÁS (1998): A máig érő múlt. (Vándormozgalmak Magyarországon a XVIII. század harmadában). Demográfia, 1998. XLI. évfolyam, 1. szám, P.P. 7-39

HOLLÓS ISTVÁN (1936): A vándormozgalom hatása Veszprém vármegye népességének fejlődésére. Statisztikai Szemle, 1936./ 5. szám, P.P. 397-411

HUDI JÓZSEF (1997): Előadások a Veszprém megyei németek történetéből (1946 – 1948), Történeti konferencia Veszprém, 1996. június 8., 95. p.

HUTTERER MIKLÓS (1960): A Dunántúli Középhegység németsége és a magyarországi német nyelvjáráskutatás problémái. Akadémiai Nyomda, Budapest

ILA BÁLINT – KOVACSICS JÓZSEF (1964): Veszprém megye helytörténeti lexikona I., Akadémiai kiadó Budapest, 438 p.

KARÁTSON DÁVID (2002): Magyarország földje. Pannon enciklopédia. Magyar Könyvklub kiadó, 560 p.

KELETI KÁROLY (1882): A nemzetiségi viszonyok Magyarországban. Az 1880. évi népszámlálás alapján. A MTA Könyvkiadó hivatala, Budapest, 52 p.

KEMÉNYFI RÓBERT (2003): A kisebbségi tér változatai. MTA Társadalomkutató Központ, 116. p.

KEMÉNYFI RÓBERT (2004): Földrajzi szemlélet a néprajztudományban. Etnikai és felekezeti terek, kontaktzónák elemzési lehetőségei. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 351 p.

KOVÁCS ALAJOS (1919): Magyarország népességének fejlődése a török uralom megszűnése óta. 23 p.

KOVÁCS ALAJOS (1920): Nemzetiségi viszonyaink kialakulása az utolsó két században. Kiadja a Szabad Lyceum, Budapest, 1919/1920. 27. szám, 25 p.

KOVÁCS ZOLTÁN (2007): Népesség-és településföldrajz. ELTE, Eötvös Kiadó, 239 p.

KREDICS LÁSZLÓ (1984): Tanulmányok Veszprém megye múltjából, Veszprém: Veszprém Megyei Levéltár Kiadványa, 740 p.

LENKEFI FERENC (1996): Veszprém megye betelepülése a török hódoltság után. In: Veszprém megyei honismereti tanulmányok, XVI. (A honfoglalás 1100. évfordulójának tiszteletére.) Veszprém, P.P. 67-90.

LICHTNECKERT ANDRÁS (2009): Veszprém megye községeinek urbáriumai, úrbéri és telepítési szerződései. 1690-1836. Veszprém Megyei Levéltár kiadványa, 499 p.

MANHERZ KÁROLY (1999): A magyarországi németek. In: Változó Világ 23. Útmutató kiadó. 128 p.

MÉSZÁROS ÁRPÁD (1999): A népesség etnikai összetételének számbavételi lehetőségei. Demográfia, XLII. évfolyam, 1-2. szám P.P. 7-14.

PÉTERDY OTTÓ (1935): A Balaton-felvidék német falvai. (Veszprémfajsz, Hidegkút, Németbarnag, Vöröstó, Szentjakabfa, Örvényes) In. Századok. 1936, Pótfüzet P.P. 693- 714

PÁKAY ZSOLT (1942): Veszprém Vármegye története a török hódoltság korában (A rovásadó összeírás alapkán, 1531- 1696). In. Dr. Nagy László (szerk.) Veszprém vármegyei füzetek. Kiadja a Veszprém vármegyei múzeum és könyvtár, Veszprém, 171. p.

PUKÁNSZKY BÉLA (1940): Német polgárság magyar földön. Kisebbségkutatás könyvek. Lucidus kiadó, Budapest, 2000, 190 p.

RÁCZ ISTVÁN (1997): Adatok az észak-bakonyi német községek 1945 utáni népességmozgásáról. In: Hudi József: Előadások a Veszprém megyei németek történetéből (1946 – 1948), Történeti konferencia Veszprém, 1996.

SAUTER HANS (1988): A magyarországi németek hídépítő szerepe. In: 300 éves együttélés. A magyarországi németek történetéből. II. kötet, Tankönyvkiadó, Budapest

SÁRFALVI BÉLA (1990): Magyarország népességföldrajza. Tankönyvkiadó, Bp, 116 p.

SZARKA LÁSZLÓ (2004): A magyarországi kisebbségek asszimilációjáról. In: Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. P.P. 181-192

SZÁSZ ZOLTÁN (1988): A hivatalos nemzetiségi politika céljai és lehetőségei a dualizmus korában In: 300 éves együttélés. A magyarországi németek történetéből. II. kötet, Tankönyvkiadó, Budapest, P.P 80-83.

SEEWANN, GERHARD (1988): A magyarországi németség, mint etnikum fejlődésének néhány alapvonása 1918-tól 1945-ig. In: 300 éves együttélés. A magyarországi németek történetéből. II. kötet, Tankönyvkiadó, Budapest, P.P. 109-110.

S. LACKOVITS EMŐKE (1984): Veszprém megye nemzetiségeinek történeti és néprajzi kutatása. In: Veszprém megyei honismereti tanulmányok, X., Veszprém, P.P. 7-17.

SZEMES MÁRIA – BERTA GYÖRGYNÉ (2006): Új Építőkockák: társadalmi, gazdasági helyzetkép Veszprém megyéről. Közig. és informatikai szolgáltató iroda, Veszprém, 46 p.

TAMÁSI IVETT (2002): A Zirci régió németsége. Monográfia. Zirci Német Hagyomány és Származáskutató Egyesület, 111 p.

TILKOVSZKY LORÁNT (1989): Hét évtized a magyarországi németek történetéből. 1919- 1989. Kossuth Kiadó, Budapest, 196 p.

TILKOVSZKY LORÁNT (1997): Német nemzetiség – magyar hazafiság (Tanulmányok a magyarországi németség történetéből). – JPKE Tk. Kiadói iroda, Pécs, 261 p.

TÓTH ÁGNES (1997): A magyarországi németek kitelepítésének kül- és belpolitikai okai. In: Hudi József: Előadások a Veszprém megyei németek történetéből (1946 – 1948), Történeti konferencia Veszprém, 1996.

ZIELBAUER GY. (1989): Adatok és tények a magyarországi németség történetéből (1945 - 1949). –Nemzetiségi füzetek 7. Akadémiai Kiadó, Budapest, 142 p.

ZIELBAUER GY. (1997): A magyarországi németek elűzése szülőföldjükről (1944-1948). In: Hudi József: Előadások a Veszprém megyei németek történetéből (1946-1948), Történeti konferencia Veszprém, 1996. P.P. 35-43.

NYILATKOZAT

Név: László Klaudia ELTE Természettudományi Kar, szak: Földrajz Bsc. NEPTUN azonosító: NTOAW5 Szakdolgozat címe: A németek etnikai földrajzi vizsgálata Veszprém megyében

A szakdolgozat szerzőjeként fegyelmi felelősségem tudatában kijelentem, hogy a dolgozatom önálló munkám eredménye, saját szellemi termékem, abban a hivatkozások és idézések standard szabályait következetesen alkalmaztam, mások által írt részeket a megfelelő idézés nélkül nem használtam fel.

Budapest, 20

a hallgató aláírása