Dawkins, Richard: a Valószínűtlenség Hegyének Meghódítása
Total Page：16
File Type：pdf, Size：1020Kb
AZ ÉRTELEM MEGKÍSÉRTÉSE RICHARD DAWKINS A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása MŰSZAKI KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST A mű eredeti címe: Climbing Mount Improbable Fordította: Ortmann-né Ajkai Adrienne Copyright © 1996 by Richard Dawkins Original Drawings Copyright © 1996 by Lalla Ward All rights reserved. © Hungarian translation Ortmann-né Ajkai Adrienne, 2001 © Hungarian edition Műszaki Könyvkiadó, 2001 ISSN 1585-1214 ISBN 963 16 2726 8 Kiadja a Műszaki Könyvkiadó Kft. Felelős kiadó: Bérczi Sándor ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Demeter László Borítóterv és tipográfia: Biró Mária Műszaki vezető: Abonyi Ferenc Műszaki szerkesztő: Csoór Gabriella Tördelőszerkesztő: Buris László Terjedelem: 21,45 (A/5) ív Azonosító szám: MK-3020104 Nyomta és kötötte az Oláh Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Oláh Miklós Robert Winstonnak, aki kiváló orvos és remek ember KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS E könyv alapja a Royal Institute egy Karácsonyi Előadás-sorozata, melyet a BBC „A Világegyetemben nőttünk fel” főcímmel közvetített. A címet kénytelen voltam megváltoztatni, mivel azóta legalább három könyv jelent meg szinte ugyanilyen címmel, ráadásul maga a könyv is változott, már nem adja vissza hűségesen az előadásokat. Ennek ellenére szeretném megköszönni a Royal Institute igazgatójának, hogy csatlakozhattam a Karácsonyi Előadások Michael Faradayjel kezdődő történelmi sorozatához. Bryson Gore a Royal Institute-tól, valamint William Woolard és Richard Melman az Inca televíziótól nagy hatással voltak az előadásokra; hatásuk e könyvön is érezhető. Michael Rodgers a fejezetek első vázlatát olvasta el és illette építő kritikával; tanácsai döntő hatással voltak az egész szerkezet átalakítására. Fritz Vollrath és Peter Fuchs szakértőként tanulmányozták át a 2., Michael Land és Dan Nilsson az 5. fejezetet. Mindannyian nagylelkűen hozzájárultak tudásuk megcsapolásához. Mark Ridley, Matt Ridley, Charles Simonyi és Lalla Ward Dawkins végigolvasták a teljes könyv egy későbbi változatát, majd megfelelő arányban adagolták a segítő kritikát és a biztató bátorítást. Mary Cunnane (W. W. Norton) és Ravi Mirchanandani (Viking Penguin) hihetetlen türelemmel és nagylelkűséggel vették tudomásul, hogy a könyv növekszik, saját életét éli, majd ismét kezelhető méretűre zsugorodik. John Brockman bátorítóan figyelt a háttérben: sosem szólt közbe, de mindig kész volt segíteni. A számítógépes szakemberek: ritkán megénekelt hősök. E könyvben Peter Fuchs, Thiemo Krink és Sam Zshokke programjait használtam. A bonyolult Arthromorf program kigondolásában és megírásában Ted Kaehler volt a munkatársam. Saját „Órásmester” programjaim sorozata sokat nyert Alan Grafen és Alun ap Rhisiart tanácsaiból. Az Oxfordi Egyetemi Múzeum Állat- és Rovartani Gyűjteményének munkatársai kölcsönpéldányokkal és szakmai tanácsokkal segítették munkámat. Josine Meijer lelkesen és találékonyan kutatta fel a képeket. A rajzok (bár az elrendezés nem) feleségem, Lalla Ward Dawkins művei – átviláglik rajtuk a darwini teremtéstörténet iránt érzett szeretete. Szeretnék köszönetet mondani Charles Simonyinak – nemcsak mérhetetlen nagylelkűségéért, hogy megkaptam jelenlegi állásomat Oxfordban mint tudományos ismeretterjesztő, de azért is, hogy megosztotta velem gondolatait a tudomány széles rétegekhez való eljuttatásának művészetéről – melyek egyeznek az én elképzeléseimmel: Ne beszélj nagyképűen! Próbálj fellelkesíteni mindenkit a tudomány költészetével; magyarázataid legyenek olyan egyszerűek, amennyire azt a tisztesség megengedi, ugyanakkor ne kerüld el a nehéz kérdéseket! Különös figyelemmel igyekezz azoknak magyarázni, akik maguk is erőfeszítéseket tesznek a megértés érdekében! 1. fejezet SZEMBEN A RUSHMORE-HEGGYEL Nemrégiben hallottam egy előadást a fügéről. Nem botanikai előadás volt, hanem irodalmi. A fügét megtaláljuk az irodalomban mint metaforát, beszélhetünk különböző megjelenéseiről: mint a nemi szervek jelképéről, vagy azok szégyenlős elrejtőjéről, a „fügéről” mint sértésről („fügét mutat”), a füge „társadalmi” felépítéséről, arról, hogy D. H. Lawrence szerint hogyan kell fügét enni társaságban, de talán még „a füge mint szöveg”-ről is. Az előadó végkövetkeztetése ez volt: felidézte A teremtés könyvéből Évát, aki kísértésbe viszi Ádámot, hogy egyen a tudás fajáról. A teremtés könyve – emlékeztetett – nem mondja ki, milyen gyümölcsről van szó. A hagyomány szerint almának tartjuk. Ő azonban úgy véli, hogy inkább füge volt – fejezte be beszédét e pikáns fordulattal. A fenti gondolatfűzés mindennapos bizonyos irodalmi körökben, engem azonban ingerel. Az előadó nyilvánvalóan tudta, hogy az Édenkert, benne a jó és rossz tudásának fájával, sohasem létezett. Akkor mit akart tulajdonképpen mondani? Véleményem szerint volt valami sejtelme, hogy „valamiképpen”, „éppen úgy is mondhatjuk”, „bizonyos értelemben”, „ha úgy vesszük”, „bizonyos szinten” valahogy „igaz”, hogy a történetben szereplő gyümölcs füge „kellett” hogy legyen. Ebből azonban elég. Nem arról van szó, hogy irodalmárok legyünk-e és száraz filiszterek, de elegáns stílusú előadónk rengeteg mindenről nem vett tudomást. A fügében valóban páratlan paradoxon és igazi költészet rejtőzködik, olyan bonyolult dolgok, melyek próbára teszik a kutató elmét, és olyan csodák, melyek felemelő esztétikus gondolatokat keltenek. Könyvemben olyan helyzetet szeretnék teremteni, ahol elmesélhetem a füge igazi történetét. Ez azonban csak egyetlen történet abból a sok millióból, mely mind ugyanazon a darwini nyelven, ugyanazzal a logikával szól – bár a füge története az evolúció egyik legizgalmasabb, legbonyolultabb története. Könyvünk központi metaforájával élve, a fügefa a Valószínűtlenség Hegyének egyik legmagasabb csúcsán áll. Az ilyen magas csúcsokat az expedíció végén tanácsos megmászni. Előbb még sok mindent el kell mondanunk, ki kell alakítanunk és meg kell magyaráznunk egy teljes életképet, rejtélyeket kell megoldanunk és paradoxonokat kibogoznunk. A füge története, mint mondtam, lényegében ugyanaz a történet, mint bolygónk összes többi élőlényének története. Bár a felszínes részletek különböznek, minden élőlény csupán egy téma: a DNS és szaporodása 30 millió módjának variációja. Utunk során alkalmunk lesz megcsodálni a pókok hálóját, azt a döbbenetes, bár nem tudatos zsenialitást, ahogy készül és ahogy működik. Felidézzük a szárnyak és az elefántagyar lassú, fokozatos evolúcióját. Látjuk majd, hogy „a” szem, melynek evolúciója gyakran legendába illő titoknak tűnik, valójában legalább negyven, de lehet, hogy hatvan egymástól független alkalommal is kialakult az állatok világában. Számítógépes programokat kell segítségül hívnunk, hogy képzeletben könnyedén sétálhassunk abban az óriási múzeumban, melyben nemcsak a valaha élt és elpusztult lények találhatók meg, de még számosabb képzeletbeli unokatestvérük is: azok, akik sohasem születtek meg. Bejárjuk a Valószínűtlenség Hegyének ösvényeit, távolról megcsodáljuk függőleges meredélyeit – de szüntelenül keressük azt a lankás utat, mely a túlsó oldalon felvezet. A „Valószínűtlenség Hegye” metafora értelmét is megmagyarázzuk, sok egyéb mellett. Azzal kell kezdenem, hogy tisztázom a természet látszólagos tervezettségének problémáját és ennek viszonyát a valódi, ember általi tervezettséghez, valamint a véletlenhez. Ez az első fejezet célja. A londoni Természettudományi Múzeumban van egy mulatságos kőgyűjtemény, melynek darabjai közismert tárgyakra: csizmára, kézre, gyerekkoponyára, kacsára, halra emlékeztetnek. Olyan emberek küldték be őket, akik azt gondolták, hogy ez a hasonlóság jelent valamit. A mállás során a közönséges kövek annyiféle alakot felvehetnek, hogy nem csoda, hogy néha találunk egyet-egyet, ami kacsát vagy csizmát juttat az eszünkbe. A rengeteg kő közül, ami az emberek szeme elé kerül, a múzeum azokat őrizte meg, amiket felvesznek és elraknak mint különlegességet. E gyűjtemény darabjainak véletlen hasonlósága érdekes, ám nem bír jelentéssel. Ugyanez áll arra az esetre is, amikor az elszálló felhőkben vagy a hegyvonulatokban arcokat vagy állati alakokat vélünk felfedezni. Ezek a hasonlóságok csak véletlenek. Az 1.1. ábrán látható sziklás hegyoldal egyesek szerint a néhai Kennedy elnök arcélére emlékeztet. Akinek felhívják erre a figyelmét, az valóban felfedezhet némi hasonlóságot John vagy Robert Kennedyvel. Sokan viszont nem látják meg ezt; nem nehéz elhinni, hogy a hasonlóság véletlenszerű. Másrészt egyetlen épelméjű embert sem lehetne meggyőzni arról, hogy a dél-dakotai Rushmore-hegy véletlen mállás következtében vet te fel Washington, Jefferson, Lincoln és Theodore Roosevelt elnökök képét. 1.1. ábra. Egy igazi véletlen. Kennedy elnök arcéle egy hegy oldalában Hawaiiban. Nem kell magyarázni, hogy ezeket tudatosan (Gutzon Borglum irányítása mellett) faragták ki. Nyilvánvaló, hogy nem a véletlen szülöttei: rájuk van írva a tervezettség. A különbség a Rushmore-hegy és John Kennedy mállott hasonmása (vagy a természetes mállás más érdekes művei, pl. a mauritiusi St. Pierre-hegy) között a következő: a Rushmore-hegyi arcok olyan töméntelen sok részletben hasonlítanak eredetijükre, hogy ez nem jöhetett létre véletlen útján. Az arcok tisztán felismerhetők, még akkor is, ha különböző szögből nézzük őket. Az 1.1. ábra véletlen hasonlósága Kennedy elnökhöz csak egy adott szögből, adott fényviszonyok mellett észlelhető. Természetesen elképzelhető, hogy egy szikla úgy mállik, hogy egy bizonyos kilátópontról egy orra hasonlít; néhány másik pedig úgy, hogy ajkakra. Ez a szerény hasonlóság még nem követel túl sokat a véletlentől, főleg ha a fényképész több nézőpont közül választhat (ráadásul, mint arra majd hamarosan visszatérek,