zul később az önkorbácsoló voyeur és a grand guignol-beli szörnyeteg fintoraiba. Figyelmet ér- demel Barry James is, akinek altisztjére Dickens is büszke lett volna. LONDONI NEMZETI SZÍNHÁZ Irving Wardle: Az átfésült Sweeneynek élesebb a borotvája Independent on Sunday, 1993. jún. 6. SONDHEIM-WHEELER: SWEENEY TODD 1981-ben a Drury Lane-en a vérgőzös grand- guignol szellemesség és a búvópatakszerű tár- lái úgy surrognak, mint a végzet óraütései, a ze- sadalmi problematika mind eltemetődött a A kritikai visszhangból ne előre lendíti a cselekményt, s egyszersmind „showbiz" lakkrétege alatt. Most Declan Donnel- annak jellegét is megadja a gyerekkori rigmusok lannak sikerült (lekaparnia a rossz minőségű ken- Stephen Sondheim sötét, briliáns és parodisztikus visszhangjával, a londoni utca zsi- cét, és az egész szerkezetet a csontvázára csu- vérfagyasztó musicalje egy szín alatt komédia, vajával és a dies irae-vel. Bármennyi forrásból paszítania. (Sajnálom, hogy rossz vicceket kell melodráma és maróan gunyoros merít is ez a zene, mégis elsőrendűen e színjá- elsütnöm, de az ember nehezen vonja ki magát a társadalompszichológia. Aki ezt a receptet tékhoz tartozik, és az ember szinte érzi szájában pikáns és pajzán vérfagyasztás hatása alól.) És valószerűtlennek érzi, menjen el a Cottesloe-ba, az ízét. most döbbenünk csak rá, micsoda különleges ahol a mű természetes otthonára lelt. Azt A túldíszített és alulnépesített Drury Lane-beli remekművet alkotott Stephen Sondheim. hiszem, a tizennégy évvel ezelőtti londoni változathoz képest az első különbség, hogy Jack Tinker: Borotvaéles élmény bemutató csak azért nem volt igazi siker, mert a Donnellan a kórust beleolvasztja a környezetbe. Daily Mail, 1993. jún. 3. mű elveszett a Drury Lane hatalmas üregében; Kezdetben esti sokaságként találkozunk velük, itt viszont Sondheim fürge szelleme és tövises, amint ki-ki siet a maga útjára, és eközben úgy elegáns intelligenciája közelről élvezhető. üt-köznek össze, úgy keresztezik egymás útját, A himlőhelyes és szemölcsös képű Alun Arms- Szemtől szembe Alun Armstrong bosszúálló mintha A-tól Z-ig egész London ott nyüzsögne a trong nem olyan „glamorous" Sweeney, mint volt Sweeneyjével szállhatunk le a viktoriánus szen- színpadon. Később a borotválási verseny nézői- tizenhárom évvel ezelőtt Denis Quilley, aki most vedély, bűn és jogtiprás alvilágába. Polonius tra- vé alakulnak, majd mohó vendégekként tódul- kissé talán túl hűvös és kedélyes gazemberként giko-komiko-politiko-musicalnek nevezné a mű- nak Mrs. Lovett húspástétomboltjába (miközben bukkan fel. Armstrong játékából azonban éle- vet, amely afféle goyai stílusú képregény egy Sweeney odafenn gondoskodik a friss hússzál- sebben tetszik ki, hogy mennyire áldozata a rég- kannibál társadalomról, ahol az ember felfalja az lítmányokról), aztán Fogg tébolydájának lakói múlt gazságnak, amelyet elkövettek ellene. Van embert, és a hasznot valaki más zsebeli be. lesznek. De a leghatásosabbá akkor válnak, benne valami megalázott, viharvert sérültség, Sweeney először elcsábított és halálba kergetett amikor néma tanúkként figyelnek a sötétből, amely jól illik a környezet realizmusához, és ami- feleségéért és lelencházba adott lányáért akar majd a borzadály pillanataiban közelebb tömö- kor végre felhagy a kétségbeesett önmarcango- bosszút állni tizenöt éves ausztráliai száműzetés rülnek. lással, és sima, komplikálatlan derűvel fog hozzá után, ahová a csábító, Turpin bíró igaztalan mó- Wheelernek Christopher Bond színdarabjából sorozatban elkövetett gyilkosságaihoz, kétség- don küldte, de lassan beleszeret a bosszúba ma- adaptált librettója egy bosszúálló hősről szól, aki kívül vérfagyasztó lesz. Kiváló partnerre is lelt gába: így fajul a társadalmi igazságtétel mohó, az egész emberiségnek hadat üzen. A szö- Julia McKenzie pástétomkirálynőjében, aki még kéjes gyilkolási mániává. (Lehet, hogy a Swee- vegben a Jakab-kori tragédia egyesül a XIX. akkor sem vedli le lenéző cinizmusát, amikor már ney Toddban az első antimarxista musicallel van századi melodrámával és a brechti parabolával - zöld selymekben pompázik, tollbokréták díszle- dolgunk?) Donnellan koncepciójában azonban meg- nek a fején, és komikus módon kérkedik gazdag- Declan Donnellan rendezését az erőfeszítés- semmisítő erejű válasz lesz a Broadwayn uralko- ságával és hírnevével, mint a Fleet Street az évi től mentes gördülékenység jellemzi; szardoni- dó camp viktoriánus kultuszra. Hogy népszín- díjnyertes vendéglátója. kus és mérgezett humorú mesemondó, mesteri- ház, az bizonyos, és egyes számai, mint például Sondheim zenéje még soha nem tanúskodott en szervezi meg az egymásba fonódó jelenete- a kedélyes kannibálduett, megmaradnak a szán- ilyen kísérteties képzelőerőről, dalszövegei soha ket, a melodráma komédiává oldódik vagy hor- dékolt camp humor szintjén. Többnyire azonban nem voltak sötétebben sziporkázóak. Zenéje hol rorrá dermed, és mindez pontos tükörképe a a vigyor lehervad az ember szájáról. Mrs. Lovett- derűs, hol lázasan zaklatott, sőt, időnként mind- sondheimi meseszövés kifinomultságának és nek első látásra az volna a dolga, hogy feloldás- kettő egyszerre. Ki más merné úgy ábrázolni an- arcátlan szellemességének. A kemény és rideg ról, könnyed változatosságról gondoskodjék, de tihősét, hogy az a torkok elnyiszálása közepette zene, amely népszerű dallamokat színez kese- Julia McKenzie játékában épp az a vérfagyasztó, szerelmi dalt énekel? És ki más merne népszerű rűre, Sondheimet Kurt Weill örökösévé avatja. A ahogy banális, köznapi megalkuvásokra készen, operát írni magáról a gonoszról? félelmetes Turpin bírót Denis Quilley alakítja, Ju- a szűk látókörű polgári tisztesség szabályaihoz Benedict Nightingale: lia McKenzie Mrs. Lovettje pedig éber és finom- ragaszkodva matat és buzgólkodik boltjában, Vérben úszó társadalomtörténet kodó ragadozó, aki egyre tarkább tollazatban mialatt a kéményből zöld színű füst száll a ma- The Times, 1993. jún. 3. pompázik, ahogy az üzletmenet fellendül, és gasba. közben gyilkosan meghitt kedélyességet áraszt. Az sem kétséges, hogy a társulatban a leg- The Sunday Times, 1993. jún. 6. jobb hangja neki van; a legédesebben azonban Stephen Sondheim és Hugh Wheeler magukévá mégis Alun Armstrong Sweeneyje -- ez a minden tették a filozófiát, miszerint a világ kétfajta em- A Cottesloe-ban a mű kamaraoperaként születik Monte Cristo-i cifrázatot nélkülöző rögeszmés berből áll: azokból, akik esznek és azokból, aki- újjá, minimálisra redukált díszlettel és négy főre törvényen kívüli hős - dalol, amikor szerelmet ket megesznek, majd ezt a metaforát átgyúrták (főleg fuvósokra) zsugorított zenekarral. Eltűn- vall rég nem látott beretvásdobozának. Denis nyers realitássá. tek a Broadway közönségmanipuláló taktikái, és Quilley, a Drury Lane-beli Sweeney, most ünne- Gyilkos hajlandóságú hősük, a Fleet Street-i helyükre karcsú, céltudatos zenés dráma került, pélyes és méltóságteljes Turpin bíróként jelenik amelyben minden szál exponálva van. A nyitó meg újra; sólyomszerű profilja bámulatosan tor- balladától kezdve, amelynek kisszekundos trio- borbély elvágja vendégei torkát, majd testüket nyi emberi melegséggel is meg tudja bolondítani Weill botrányszagú szenzációt keltett Berlinben a egy aknába dobja, hogy a földszinten a megda- a figura alkimiáját. Ritmusérzéke páratlan, éne- Mahagonny város felemelkedése és bukása rált hús titkon bekerüljön Mrs. Lovett London- ke és szövegejtése pedig nemcsak élvezetet című művel. szerte elismert húspástétomos süteményeibe. szerez, de páratlan előnyt is jelent, amikor A musicalek általában az emberi jóság édes Julia McKenzie játékának árnyalt finomságá- Sondheim élesre fent dalszövegeivel kell tejében úsznak, és szerencsés befejezés fejeli val kordában tartja a szerepben rejlő groteszk megbirkózni. meg őket. A Sweeney azonban, amely Harold vonásokat, és ugyanakkor mégis több humort Clive Hirschhorn: Pengeéles komédia Prince látványos Drury Lane-beli rendezésében hoz ki belőle, mint elődei, Angela Lansbury és Sunday Express, 1993. jún. 6. 1980-ban megbukott, vérben és zsigerekben Sheila Hancock tették. Mi több: még egy csipet- fürdik, és savanyú-keserű szájíz marad utána. Hatvan év óta nem született ilyen sötét, vad és Donnellan rendezésében a musicalből kama- sokkoló musical, mint Stephen Sondheim Swee- rajellegű Jakab-kori bosszúdráma lesz, amely fi- Julia McKenzie (Mrs. Lovett) ney Toddja. Ha hasonlót keresünk, vissza kell noman súrolja a grand-guignolt és a black co- és Alun Armstrong (Sweeney Todd) mennünk 1930-ig, amikor Bertolt Brecht és Kurt medyt, és szenvedélyét a brechti szatíra táplálja a nagyvárosról, ahol a szegényekre és a gyen- gékre pusztulás vár. Hasonló szellemben fogant Nick Ormerod színpadképe is, amelynek moz- gatható barna falai, ajtói és magasba tornyosuló homlokzatai egy, a lélek legsötétebb éjszakájába süppedt Londont idéznek. Donnellan hangsúlyosan emeli ki Sweeney vízióját, aki Londont egyszerre látja emésztőgö- dörnek és selejtes állatkertnek, ahol a féreggé vált emberek képletesen is, szó szerinti értelem- ben is szétmarcangolják és felfalják embertársa- ikat. Nicholas de Jongh: A démoni borbély kése élesebb lett The Evening Standard, 1993. jún. 3.

A Sweeneyt mindenekelőtt két dolog avatja nagy musicallé. Először is az az erkölcsi komplexitás, amelynek révén a hőst állandóan mozgó fókusz- ból szemlélhetjük: az egyik percben igazságtevő erő, a másikban eszelős gyilkos. Amikor tizenöt évi száműzetés után megfogadja, hogy bosszút áll az őt és családját romlásba döntő bírón, a ki- fosztottak és megalázottak szócsöve lesz: Tour- neur Vendice-e, társadalmi küldetéssel. De mi- közben bosszút áll a képmutató igazságszolgál- tatáson, tébolyult gyilkossá válik, aki kéjes öröm- mel pusztít el bűnöst és ártatlant egyaránt. Mindez már Bond eredeti színművében is benne rejlett. Sondheim sajátos zsenialitása azonban abban mutatkozik meg, hogy zene és dalszövegek között ellenpontozott súrlódást hoz létre. Az est legtüzesebb szerelmi dala nem más, mint Sweeney mámoros himnusza csillogó-villo- gó torokmetsző szerszámaihoz. És a legpezsdí- tőbb dallam az a híres első felvonásbeli keringő, amellyel Sweeney és Mrs. Lovett megpecsételi kannibáli paktumát, hogy a borbélykés áldoza- taiból húspástétom készüljön. A zene ravaszul andalító, a morál viszont merőben brechti: „A világ története, kedvesem, abból áll, hogy ki kap enni, és ki az, akit megesznek." A pazar előadás egy mozzanata marad szá- momra sokáig emlékezetes: amikor a tetemeket végül halomba rakják, az együttes pedig kővé dermedt, néma iszonyattal nézi. Ebben a perc- ben Sondheim zenés krimije a tiszta tragédia fenséges magaslatára emelkedik. Michael Billington: Kemény falat The Guardian, 1993. jún. 4.

Az előadás egyik, bár nem jelentős hibája a ma- cabre elem túlzásba vitele. A második felvonást nyitó kannibálsongot, amelynek során minden szereplő a pástétomos süteményt majszolja, hosszúságáért éppúgy ki kellene iktatni, mint íz- lésbeli okokból. Mások az egyre duzzadó vérára- datot is kifogásolhatják. Egy ízben egész vödör- nyit zúdítanak le a színpad elején látható csator- nán, és Turpin bíró meggyilkolásakor úgy fröcs- köl oldalra, mintha egy pukkadásig telt cső rob- bant volna szét. A sokkolni vágyás és a szimpla hatásvadászat között mégiscsak van különbség. Malcolm Rutherford: Sweeney Todd Financial Times, 1993. jún. 4.

A komor nyitó orgonaakkordtól és az élesen siví- tó gyári szirénától kezdve Sondheim partitúrája mindvégig mélységesen felzaklató hangulatot teremt; a disszonáns, fenyegető zene mintha az ember bőre alá hatolna be. Van néhány nagy- szerű dallam is meg jó pár harsányan izgalmas és újszerű szám, mint például a lázasan egzaltált dicshimnusz a kannibalizmus gasztronómiai gyönyöreiről; és vannak szerelmi dalok, amelyek édessége egy-kettőre megavasodik az egész já- ték éjsötét rémületében. Az előadás legdöbbenetesebb sajátossága azonban az, hogy milyen sok szinten működőké- pes. Alapszinten vadul élvezetes viktoriánus melodráma. De mint minden Sondheim-műben, itt is egy bámulatosan intelligens szellemet fi- gyelhetünk meg működés közben. A vérforraló kétértelműségekben és leleményes rímekben bővelkedő dalszövegek gyakorta pokolian mu- latságosak, Hugh Wheeler librettója pedig hol röhögtető, hol kísértetiesen izgalmas. A legtöbb nevetést kétségtelenül Julia McKenzie fakasztja; ő mára már valóban a leg- nagyobb Sondheim-tolmácsolók közé számít. Ugyanazzal az átlagos köznapiassággal ruház- za fel Mrs. Lovettet, amellyel tévés helyzetvígjá- tékainak hősnőit is ábrázolni szokta, és épp ez- zel teszi az alakot oly perverzül élvezetessé. Nem annyira a gonosz banalitását, mint inkább annak színtiszta kedélyességét emeli ki. Barát- ságos modorú, bőbeszédű, időnként dévaj és énekel szerelmi dalt, gyengédségétől libabőrö- Juha McKenzie a Sweeney Toddban szerelmes kedvű nőszemély; és amikor ember- sek leszünk. húsból kell húspástétomot előállítania, számára Kontrasztképpen Alun Armstrong tragikus Mire kitámolygunk a Cottesloe-ból, nem ma- ez sem több banális, megszokott házimunkánál, rad semmi kétségünk afelől, hogy egy sötét és legföljebb jócskán jövedelmezőbb a többinél. fenséggel ruházza fel Sweeney alakját. Arca már az első jelenettől olyan emberre vall, akit megtört komor remekművet láthattunk, monstruózus ví- Sokáig emlékezetemben marad majd az a taka- ziót az egymást felfaló emberiségről, oly víziót, rítónőhöz illő köznapi természetesség, ahogy az a szenvedés, és megkülönböztetés nélküli bosszúhadjáratába olyan félelmetes és amelyben az iszonyat és a hisztérikus humor el- épp keze ügyébe eső csatornán lezudít egy vö- lenállhatatlanul fonódik eggyé. dörre való vért. verejtékes diadalmámorral veti magát, hogy az embernek hideg futkos a hátán; amikor pedig Charles Spencer: Egy jóvágású musical borotváihoz The Daily Telegraph, 1993. jún. 4.