Halper László Zenészlegendák III
Total Page：16
File Type：pdf, Size：1020Kb
Halper László Zenészlegendák III. Halper László Zenészlegendák III. Legendás rockzenészek legendás történetei FROKK Budapest, 2015 Készült a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. © Halper László, 2015 © FROKK, 2015 ISBN 978-963-12-2853-3 Az idő eldönti, hogy mi a hiteles és mi nem. Talán ezért is tudunk még mindig létezni, mert rájöttek az emberek, hogy mi nem akartunk soha mást vagy többet, csak muzsikálni. Bergendy István Mindenkinek az áll jól, ha megpróbálja saját magát beletenni a zenébe. Tátrai Tibor Nekem mindig fontos volt a hippi filozófia – ne háborúzz, szeretkezz. Ezt aztán nem sikerült meg- valósítanunk, de egy gyönyörű álom volt. Bár a legnagyobb álom mégiscsak a zene. Ez olyan, mint a kábítószer – az ember beleszagol, és nem tudja letenni. Török Ádám …milyen volt az, amikor vadak voltunk, és jók, és fiatalok, és akartunk valamit, és abból szüle- tett is valami. Miklós Tibor Előszó A Zenészlegendák című sorozat harmadik kötete szorosan kapcsolódik a 2013-ban megjelent Zenészlegendák II című könyvhöz, amely a hatvanas-hetvenes évek kiemelkedő jazz- muzsikusaival készült interjúkon keresztül mutatta be a korszak hazai jazzéletét. A harmadik kötetben ugyanennek a korszaknak a meghatározó rockzenészei mesélnek életük- ről, pályafutásukról. Ezek a beszélgetések bepillantást enged- nek a korszak kulturális életébe és azokba a hétköznapi problémákba, élethelyzetekbe, amikkel ezeknek a művé szek- nek kellett szembesülniük egy olyan műfaj képviselőiként, ami a Kádár-korszakban legfeljebb a megtűrt kategóriában kapott helyet. Természetesen nem tudtam mindenkiről írni ebben a könyvben, aki meghatározó alakja volt az említett időszaknak. Ebben a kötetben azokról a muzsikusokról olvashatnak, akik megtiszteltek azzal, hogy megosztották velem az emlékeiket. 7 BErgendy IsTváN szaxofonos, zeneszerző, a Bergendy együttes vezetője 1939-ben született szolnokon. díjai, elismerései: Arany gitár- díj (1963), eMerTon-díj (1993, 2000), MSZOSZ-díj (1996), Inter- lyra-díj (1997), Hungaroton Életműdíj (2001), Aranyalma- díj (2004), Artisjus Életműdíj (2005), liszt Ferenc-díj (2011). 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdem rend tisztikeresztje kitüntetésben részesült. Hogyan lettél zenész? Miután az öcséd is muzsikus, ez azt sejteti, hogy zenészcsaládból származol. Apám öccse kántortanító volt, ő sajnos a háborúban meg- halt. Az édesanyám egyik bátyja Patai Mihály festőművész volt. ő a XII. Piuszról készített fametszetéért megkapta a legmagasabb olasz állami kitüntetést 1937-ben. Ehhez ka pott egy olasz ösztöndíjat is, és ezután öt évig Nápolyban élt. Onnan csak azért jött vissza Magyarországra, mert be hívták katonának. ’43-ban az orosz fronton fogságba esett, ahonnan csak ’48 után tudott hazajönni. Az „olasz múltja” miatt csak műszaki rajzolóként dolgozhatott a szocialista rendszerben, annak ellenére, hogy kapott egy műteremla- kás-kiutalást a szolnoki Művésztelepen. Úgy tudom, hogy édesapád családja Franciaországból származik. 9 Igen, ők a francia Burgundi hercegi család alsó ágához tar- toztak. A XvIII. században a francia forradalom elől mene- kültek el. Később Napóleon elől menekülve végigjárták Euró- pát. Először Németországba, aztán Észak-Poroszországba mentek. Ott kettévált a család, az egyik része észak felé ment, a másik dél felé. Akik délre mentek végül a vág völ- gyében – ami ma szlovákiában van – telepedtek le. Német- országban változtatták a nevüket Burgundiról Bergendyre. Érdekes, hogy skandináviában, Tamperében volt az első ze neakadémia. Ezt a zeneszerző sibelius és egy magas rangú pap alapította. A papot Jan Bergendiusnak hívták. Az apai nagyapámnak tizenegy testvére volt, ezért a családnak ez az ága szinte követhetetlen. Édesapám sok mindennel fog- lalkozott – motorversenyző, autóversenyző és pilótaoktató is volt. részt vett a szolnoki repülőtér létrehozásában is. A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy végül a zenei pályát választottad? Apám mindig azt szerette volna, hogy mi az öcsémmel komoly emberek legyünk. Az volt az elképzelése, hogy én autós mérnök leszek, mert ő is autókkal foglalkozott világ- életében. Én 1958-ban, az öcsém 1960-ban kezdte el az egye- temet. Így kezdődött a budapesti életem, mert mi eredetileg szolnokiak vagyunk. Anyám szolnokon született, apám a felvidékről települt oda. Amikor öcsémmel, Péterrel elvé- geztük a középiskolát, felköltöztünk Pestre. Mind a ketten kitűnőre érettségiztünk, ez predesztinált minket arra, hogy egyetemre menjünk. szolnokon már tanultam klarinétozni, emellett szaxofonoztam és harmonikáztam. Öcsém hozzám hasonlóan tanult zenét, volt egy kis zenekarunk a gimnázi- umban. Amikor följöttem Pestre, mindjárt a zenészeket ke 10 restem, és hamar belekerültem a zenei életbe. Először a vIII. kerületben, a szentkirályi utcában laktam. Ott van egy pa lota, ami akkor a Műegyetem közlekedési autós karának volt a kollégiuma. Ez eléggé bent volt a városban, sok vIII. kerületi sráccal találkoztam. Nagyon sok roma barátom volt. Akkorra datálható az ismeretségem Balogh „Csibe” Jencivel és szakcsi lakatos Bélával, aki akkor tizennégy- tizenöt éves volt. velük együtt játszottam, jártam a jam- sessionönökre. Amikor már megengedték, hogy jazzt játsz- szunk, a Közgazdasági Egyetemen alakult egy jazzegyüttes, amibe én is bekerültem. Eközben játszottam a Műegyetem szimfonikus zenekarában és a Tóth zoltán Big Bandben is. Toldi Marival ebben a big bandben találkoztam először, akkor ő még csak jazzt énekelt. A zene mellett nem nagyon értem rá egyetemre járni. Öcsém elvégezte a Közgazdasági Egyetemet, én viszont abbahagytam az Műegyetemet, ami- kor felvettek a konziba klarinét szakra. Amikor apám meg- tudta, hogy már a harmadik év halasztásom van a közleke- dési karon – közben persze a konziba jártam –, azt mondta, hogy kitagad, mert ők azért jöttek föl szolnokról, és adtak föl ott mindent, hogy minket taníttassanak. Pesten egy üz lethelyiségben laktunk hat évig, az Erzsébet királyné út 62-ben. Már a tévéből, rádióból ismert zenészek voltunk ’65-66-ban, amikor még mindig ott laktunk. Amikor Bágya Andris kijött hozzánk, először nem találta a lakásunkat, mert nem gondolta, hogy az üzlethelyiségben lakunk. Bejött hoz- zánk, és azt mondta, hogy „Pista, sajnos vannak ilyen pilla- natok az életben, azért jöttem, hogy megmondjam, Tomsits rudit elviszem a zenekarodból a stúdió 11-be”. Mondtam neki, hogy „Andris bátyám, nincs mit tenni, legyen így”. Azóta is, ha valaki feljebb tudott jutni – akár énekes lányok, 11 akár muzsikusok –, sohasem akartam megakadályozni eb ben. Ha valakit a szíve máshova húz, vagy az érdeke mást diktál, és nem akarja a zenekar szekerét tolni, én sohasem álltam az útjába. A zenekar egyébként is azért van, mert az sokkal jobb tud lenni, mint amit külön-külön tudnánk csi- nálni. Ma pont ez hiányzik, hogy a zenészek összefognának, hogy közösen csináljanak valami jót. Egyébként Tomsits rudival először 1957-ben mentem Koppenhágába játszani. Nálam voltak a zenekari tagok útlevelei, és láttam, hogy az övében egy nő fényképe van. Kérdeztem tőle, hogy kinek a képe van az útlevelében. Kiderült, hogy az édesanyjáé, mert akkor volt egy olyan törvény, hogy aki még nem volt tizenhat éves, nem kaphatott útlevelet, hanem valamelyik szülője útlevelébe volt beírva, és úgy utazhatott. rudi már ilyen fiatalon játszott velem. Aztán abbahagytam mindent, és csak a zenével foglalkoz- tam. Amikor apám ezt megtudta, azt mondta, ha huszon- négy órán belül nem találok magamnak állást, ki vagyok rúgva otthonról, mehetek, ahová akarok. Egy vasárnap tört ki a botrány, mert valahol játszottunk, és későn mentem haza. Miután egy kis üzlethelyiségben laktunk, nem lehe- tett sokáig eltitkolni, hogy sokszor éjjel jövök meg. Ez ’61 januárjában történt. A zenei életben már ismerős voltam, és engem is sokan ismertek, ezért másnap reggel elmentem a cirkuszba, ahol a zenekarba pont szaxofonost kerestek. Ott kipróbáltak, tudták, hogy a kottát is jól olvasom, így fel- vettek. Mondták, hogy másnap reggel vigyem be a munka- könyvemet. Hétfőn egész nap próbáltunk, mert másnap valami ötven-hatvan impresszárió jött, hogy Magyarország- ról cirkuszi attrakciókat vigyenek külföldre. Kedden reggel bementem, fél kilenckor odaadtam a munkakönyvemet, fel- 12 mentünk a zenekari karzatra, ami a bejárat felett volt, és elkezdtünk játszani. Egész nap bemutatók voltak. Akkor még a régi, fából ácsolt cirkusz volt. Az első produkció egy elefántos szám volt. Az elefánt úgy gondolta, hogy neki viszket a háta, odament a bejárati ajtóhoz, és elkezdte vele vakarni a hátát. A zenekar ezáltal elkezdett úgy másfél méteres amplitúdóval kilengeni, mindenki kapaszkodott a kottatartóba meg amibe tudott.ó riási ijedelem volt. Amikor ennek vége lett, én lejöttem, kilenc óra után öt perccel be mentem az irodába, és mondtam, hogy én ezt nem csinálom tovább. Kérték, hogy azt a napot azért még játsszam végig. A munkakönyvembe be is van írva, hogy fél kilenckor beléptem, és kilenckor kiléptem a munkahelyemről. Haza- mentem, gondoltam, ha kirúgnak, akkor kirúgnak otthon- ról, de én úgy megijedtem, hogy ezt nem tudom csinálni. Anyám persze mondta apámnak, hogy szegény gyereket odazavarta, ahol majdnem meghalt. Apám is látta, hogy be van írva, hogy ott voltam, hogy én mentem volna dolgozni, de ő is úgy gondolta, hogy életveszélyben nem lehet a gye rek. Természetesen nem küldött el otthonról. A régebbi generáció híres muzsikusai közül kikkel játszottál fiatal- korodban? Holéczy ákosnál játszottunk a testvéremmel. vele lengyel- országban és Németországban is voltunk egy-egy hónapos turnén. Játszottunk a Kerényi zenekarral, és a latabár test-