A Messianizmus Történetfilozófusa
Total Page:16
File Type:pdf, Size:1020Kb
ARCHÍVUMI FÜZETEK — MŰHELY Mesterházi Miklós A MESSIANIZMUS TÖRTÉNETFILOZÓFUSA MTA FILOZÓFIÁI INTÉZET LUKÁCS ARCHÍVUM 1987 ARCHÍVUMI FÜZETEK MŰHELY ARCHÍVUMI FÜZETEK MŰHELY Mesterházi Miklós A messianizmus történetfilozófusa — Lukács György- munkássága a húszas években MTA FILOZÓFIAI INTÉZET LUKÁCS ARCHÍVUM 1987 Sorozatszerkesztő: Sziklai László Szerkesztő: Lenkei Júlia Lektorálta: Sziklai László © Mes .erházi Miklós ISBN 963-7065-008 ISSN 0230 7081 ELŐSZÓ „Aki semmi, kint sem talál rá semmire. S különösen aminek lennie kell, azt nem láthatjuk önmagunk nélkül", fogalmazta meg, még a 20-as évek elején Ernst Bloch, német filozófus, Lukács György közeli barátja azt a csak látszólag hibás körben mozgó gondolatalakzatot,1 amelyre oly sokat bízott filozófiájában, és amelyet magunk is, Bloch és Lukács nyomán, alapvető módszertani gondolatként fogadunk el. Ami Blochtól, akkor, provokációként hatott, ma már, a hermeneutika üjabb színrelé- pése után, nem sérti logikai érzékünket. Nyugodtan idézhetjük — azzal a szándékkal, hogy az előszavak „régi szép szokását" követve, tárgy vá- lasztásunk és módszerünk apológiáját adjuk. A tárgyválasztás apológiáját — hiszen nem kell különös érzékenység ahhoz, hogy észrevegyük: Lukács nem „in". Mintha holt nyelvet beszél- ne. S nemcsak ahol tiltás, illem, kötelező idézet törik meg dikcióját. Mintha az archívumok pora áradna merész megfogalmazásaiból is: senki sem kapja fel a fejét. S porszagúak a magyarázatok arról, miért kellene vonzónak látnunk a műben, ami riasztó, felkavarónak, ami száraz — de hiszen milyen szagot árasszon a porolás? S csak ront a dolgon, hogy nemrég még „in" volt. Nincs nevezetsé- gesebb, mint az utolsó előtti divat. S különösképp mulatságosnak tűnik a 20-as évek Lukácsának divatja (a 60-as-70-es évek fordulóján viselték, bármily hihetetlen!), mely harsány volt, csak épp előbb ért véget, mint- sem megkezdődhetett volna. Lekerült az átkötőszalag, melyre a The Golden Twenties reklámszlogan- ja volt írva. Már nem viszi az árut. Az évtized, mely korábban a szabad- ság, a forradalom, az avantgarde évtizedének tűnt, most inkább ügy je- lenik meg, mint az a kor, amely a kritikátlanságot, a racionális kontroll feladását, a hit arcátlan magabiztosságát tenyésztette ki, talán gyanút- lanul, ám következetesen. És e bizonytalan évtized inkább elkerülendő kiállítótermében, valamikor előkelőnek számító helyen, ott áll Lukács 1922-23-as műve, a Történelem és osztálytudat, egyfajta technikai ré- giségként, vagyis — szemben a művészeti régiségekkel — nem várva fel- támadást. Mert, mondják, átlátni már a szerkezetén. Otromba, az „ész vallásának" korában gyártott csápok és karok hadonásznak benne, s pró- bálják egy mégiscsak jól olajozott világgépezet illúzióját kelteni. A 20-as évek Lukácsát a gyanú övezi, hogy műve: a forradalom fi- 5 lozófiája, a marxi gondolat „egyetemességének" és „historizmusának rekonstrukciója, amely a későbbiekben többször is inspirálója volt a 20. század „vissza Marxhoz"-jainak, nem inkább kísértője-e a gondolkodás- nak, mintsem jószelleme. Kísértője, tehát: minél jobb, annál rosszabb. Minél jobb, annál rosszabb. Akik látják Lukács korai marxista mű- vének nagyságát, csak még inkább ki vannak téve veszélyes vonzásának, tudniillik a „Lukács (...) által újra felfedezett dialektika szuggesztiójá- nak, amely voltaképp egy világtörténelmi totális tudás dogmájának szug- geszciója, amely totális tudás szolgálatában minden eszköz megenge- dett".3 A 20-as évek Lukácsa talán kísértője az elméletnek, hogy az önmagába zárkózzék, és merőben belső és pusztán így nézve támadhatat- lan argumentációval szigetelje el magát a történelem kételyeivel szemben; kísértője a morálnak, hogy az helyet adjon egy jezsuita gátlástalanság- nak és kísértője a politikai gondolkodásnak, amely az általánosság ha- mis fénye mögé rejtheti gondolattalanságát. Nem itt a helye, hogy a gyanút - ha eloszlatható - eloszlassuk. Csu- pán arra akartunk utalni, hogy, többek közt, épp ez a probléma - hogy ti. a 20-as évek Lukácsa (úgymond) egy „részvétlen történelem" apoló- giáját,4 vagy, más szempontból, egy „marxista mítosz"5 metodologiáját teremtette meg („rekonstruálta") - az oka, hogy a 20-as évek és benne Lukács maga, elméleti intenciói és történeti dilemmái: gyorsan távolodó múlt. „Többek közt", mert persze beváltatlan remények, bevallatlan bűnök és kudarcot vallott prognózisok együtt a kiváltói annak, hogy a korszak, pontosabban a 20-as évek „messianizmusa" sokak szemében zsákutca, vagy, „legjobb" esetben ama bizonyos skeleton in the cup- board. A 20-as évek gyorsan távolodó múltja után a jelen, mint egy végre távozó kellemetlen vendég vonata után, megkönnyebbülten integet. És épp ez az, amiért Hochot idéztük, aki „csak" kiélezetten fogal- mazta meg, amit máshonnan is tudunk: a történeti tudás önismeret, mely tárgyában, elkerülhetetlenül, önmagát definiálja. Márpedig a reflexív gondolatalakzat súlyát aligha bírja el a megkönnyebbült integetés frivo- litása. A 20-as évek lukácsi fejlődéstörténetének színe és visszája a forra- dalmi szakítás elméleti kifejeződésének és a visszavonulásoknak olyan problématörténete, amely történeti kritikával kezelve a problémák törté- netévé válik, ahogy azzá válik a nagyságok és bukások történe másoknál (Korschnál például), és így esély nyílhat arra, hogy „az irodalomtörté- neti problémakezelés (...) a legtisztábban fejezheti ki a történelmi fo- lyamat problematikáját". Egy hozzánk vezető út szakaszaként felfogva, 6 vagyis belátva, hogy mégsem egészen archaikus problémák történetéről van szó, filozófia története történetfilozófiává alakul" (-hat).6 Talán e szempontból mégsem megnyugtató az ásító unalom, mely e könyv tárgyát övezi, mégsem oly szellemes a frivolitás, mellyel be- jelentetik, hogy nincs kártékonyabb a messianizmus oly ártatlannak látszó költőiségénél, mégsem oly vidám a tréfa, mely szerint „a filozó- fusok a világot csak különbözőképpen változtatták meg; a feladat, hogy megmentsük".7 Az „önismeret" „magába visszatérő" gondolatalakzata megfontolások- ra késztet a visszatekintés (az eszmetörténet) eljárásmódjának tekinteté- ben is. Mert problematikus a visszatekintő helyzete, ha fenntartásai van- nak azzal szemben, hogy a 20-as évek Lukácsa és müvei körül folyt és mára az eszmetörténetbe bevonult viták egykori pro és contráit közvet- lenül (dogmatikusan) saját álláspontjához mérje, ez utóbbit fenntartás nélkül a ,helyes", a „korszerű" álláspontnak tekintve. Még ha ilyen vagy olyan módon igaznak bizonyulna is a jelen állásfoglalása, hátramaradna és öntudatlanságba süppedne az igazságának jogosultságára irányuló kér- dés, amely, tudjuk, több mint pusztán „ismeretszociológiai" probléma. A jelennek ez a dogmatizmusa akkor is tarthatatlan, ha nem az egyolda- lúságokat diadalmasan magába olvasztó abszolút ész formájában jelentke- zik, hanem pusztán annak a pozitivsta előítéletnek a képében, amely tár- sadalomelméleti tételek igazságát olyasféleképpen véli mérhetni, miként azét a kijelentését, hogy odakünn esik az eső. A történelem mégsem hagyható ki az elméleti tartalmak megítéléséből, hiszen ha más nem, annyi könnyen belátható, hogy gondolatok, melyek izoláltan nézve, tartalmilag azonosak, az egyik korban éretlenek és fantasztikusak, egy másikban meghaladottak és érdektelenek lehetnek, és mégis egy meg- határozott történelmi pillanatban tényezői egy hatalomnak, mely meg- változtatja a világot".8 A visszatekintő helyzetének ez a problematikus- sága nem egyszerűen abból adódik, hogy az eszmetörténeti nézőpont nem annyira igaz és hamis kijelentésekkel dolgozik, mint inkább fejlődésívek- kel, alakváltozatokkal, háttérösszefüggésekkel. Kiutat ugyanis az sem je- lent, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy a maga helyén és korá- ban, a neki rendelt nézőpont egyoldalúságában mindenkinek igaza volt. Hiszen minden ,jó okkal" történt úgy, ahogy történt. Erről a fajta rela- tivizmusról, amelyik ugyan képes olajozottan gördülékennyé tenni a tör- téneti leírást, ha a látszólagos ellentétek összetartozásának dialektikus „griff'-jével közelítünk hozzá, valóban kitűnhet, hogy a „mára felhalmo- 7 zott igazság" dogmatizmusának nem annyira ellentéte, mint inkább kiegészítője. A visszatekintőt szorult helyzetéből feltehetőleg csak a tár- gyának történeti szemléletéhez való menekülés szabadíthatja meg, s a fentiekből kitűnhet, e történeti szemlélet aligha lehet azonos a mindent megbocsájtással. Érvényessé, kötelező erejűvé akkor válhat, ha reflektál- ja a tárgya és a jelen közé eső történelmi tapasztalatot. Vagyis ha tu- domásul veszi, ami különben „köztudott": hogy „a megismerés folya- mata éppúgy magában foglalja a valóságos történelmi akaratot és cselek- vést, mint a tapasztalatot és a megértést".9 A megismerés történetiségé- nek belátásával ugyan kialszik a kozmikus (vagy kozmikusán pozitivis- ta) ész fölénye, cserébe viszont megoldódik (elvileg, persze) a visszate- kintő dilemmája. Álláspontja elveszti a szubjektív „hozzátétel" kellemet- len mellékízét (és, persze, a hamis objektivitásét is). Az egykori kritikus, aki Lukácsot „primitív logikai és marxista hibá- kon" vélte rajtakaphatni, nem pusztán abban marasztalható el, hogy a művet egy primitívebb elmélet fogalmi konstrukcióinak keretei közül kipislantva, csak töredékesen recipiálta. Amit nem, vagy csak alig érzékel- hetett, az nem pusztán a Történelem és osztálytudat fogalmi kifinomult- sága volt, hanem történeti szituáltsága, aminthogy a spontaneitás jóté- kony homálya borította előtte saját „megbízatását" is. A kritikus — Ru- das László, később még lesz róla szó —, nemcsak nyers ítéletét hagyta hátra, hátrahagyta problematikus