Hadtörténelmi Közlemények 2012 2.Pdf

HADTÖRTÉNELMI KÖZLEMÉNYEK

Az alapítás éve 1888

E számunk a

támogatásával jelent meg

125. ÉVFOLYAM • BUDAPEST • 2012. 2. SZÁM

A H A DTÖRTÉNETI INTÉZET ÉS MÚZEUM FOLYÓIRATA E SZÁMUNK MUNKATÁRSAI

Czigány István, kandidátus, nyá. alezredes, Hadtörténeti Intézet; Győr Béla, nyá. alezredes, a Magyar Olimpiai Akadémia Tanácsa és a Magyar Olimpiai Bizottság Emlék- és Hagyományőrző Bizottsága tagja; Hermann Róbert, az MTA doktora, a parancsnok tudományos helyettese, Hadtörténeti Intézet és Múzeum; Hídvégi András múzeumpedagógus, Hadtörténeti Múzeum; Horváth Csaba, PhD, alezredes, tudományos intézetigazgató-helyettes, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar, Katonai Vezetőképző Intézet; Kiss Andrea, PhD, tudományos munkatárs, Szegedi Tudományegyetem / Rachel Carson Center Ludwig-Maximilians Universität, München; Kiss Balázs főkönyvtáros, Hadtörténeti Könyvtár; Merényi Metzger Gábor, történész, Corvin János Múzeum, Sallay Gergely Pál, PhD, osztályvezető, Hadtörténeti Múzeum; Somogyi Gréta PhD, szerkesztő, Hadtörténelmi Közlemények; Süli Attila, PhD, százados, Hadtörténeti Múzeum; Szikora Katalin, PhD, tanszékvezető egyetemi docens, Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, Társadalomtudományi Tanszék; Takács Ferenc, kandidátus, professor emeritus, Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, Társadalomtudományi Tanszék; Torma Béla, nyá. ezredes; mérnök; Vatai Gábor, történész; Veszprémy László, az MTA doktora, alezredes, igazgató, Hadtörténeti Intézet

A tartalomjegyzékeket Bognár Katalin (angol), Márkus Andrea (francia), Zachar Viktor Kristóf (német) és Cinkóczki Botondné (orosz) fordította. A Szerkesztőség kéziratot nem őriz meg és nem küld vissza!

HADTÖRTÉNELMI KÖZLEMÉNYEK A Hadtörténeti Intézet és Múzeum folyóirata

Főszerkesztő: Hausner Gábor Felelős szerkesztő: Kincses Katalin Mária Szerkesztő: Somogyi Gréta

Szerkesztőbizottság: Ágoston Gábor, Balla Tibor, Bona Gábor, Bonhardt Attila, Czigány István, Csikány Tamás, Dombrády Lóránd, Hajdu Tibor, Hermann Róbert (a szerkesztő bizottság elnöke), Horváth Miklós, Kedves Gyula, Kovács Vilmos, Lenkeﬁ Ferenc, Markó György, Okváth Imre, Pálffy Géza, Pollmann Ferenc, Erwin A. Schmidl, Vladimír Segeš, Szakály Sándor, Székely György, Tóth Ferenc, Urbán Aladár, Varga J. János, Veszprémy László

Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1014 Budapest I., Kapisztrán tér 2–4. Postacím: Budapest, Pf. 7., 1250 Telefon: 325-16-44, 325-16-45, Fax: 325-16-46, E-mail: [email protected] Elektronikus változat: www.epa.oszk.hu/hk

Kiadja: a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 1014 Budapest I., Kapisztrán tér 2–4. Postacím: Budapest, Pf. 7., 1250. Telefon: 325-16-00, Fax: 325-16-04 A kiadásért felel a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka. Megjelenik negyedévenként. Előﬁzetési díj: 1 évre 2400,– Ft, negyedévre 600,– Ft

Előfizetésben terjeszti: a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Hírlapterjesztési Központban (1089 Budapest VIII., Orczy tér 1., postacím: 1900 Budapest, tel.: 06-1-477-64-06). További információ: 06-80-444-444; hirlapelofi[email protected] Egyes példányok megvásárolhatók a nagyobb budapesti és vidéki hírlapüzletekben, valamint a Hadtörténeti Múzeum könyv- és ajándékboltjában.

Index: 25 371 HU ISSN 0017–6540 Line Design Kft., Budapest MAGYAR KATONÁK AZ ÚJKORI OLIMPIAI JÁTÉKOKON

SALLAY GERGELY PÁL

„DOBOGÓSOK MUNDÉRBAN” Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon

A Hadtörténeti Múzeum 2012. április 24. és szeptember 30. között látogatható kiál- lítással tiszteleg az újkori olimpiai játékokon (1896 és 2008 között) dobogós helyezést elért magyar katonasportolók előtt.1 A különleges időszaki tárlat aktualitását egyrészt a 2012. július 27. és augusztus 12. között megrendezésre kerülő londoni nyári olimpia adja, másrészt idén száz éve, hogy magyar katona először nyert aranyérmet az újkori olimpiák történetében. 1912-ben, Stockholmban a magyar kardcsapat tagjaként három katonatiszt: Berti László, Mészáros Ervin és Schenker Zoltán is a dobogó legfölső fokára állhatott. A tárlaton megjelenített hatvannégy sportolót két sajátosság köti össze. Az egyik, hogy a magyar színeket képviselve a modern kori olimpiai játékokon érmet nyertek. A másik, hogy hivatásos, tartalékos vagy továbbszolgáló katonaként, illetve honvédelmi minisztéri- umi tisztviselőként szolgálták hazájukat. A bemutatott személyek közül sokaknak valóban élethivatást jelentett a katonai szolgálat, míg mások már élsportolóként csatlakoztak a hadsereghez, néhányan pedig polgári felső végzettségük révén viseltek katonai rendfokozatot. Más és más módon kötődtek tehát a mindenkori (osztrák–) magyar haderőhöz, és nem is mondható el valamennyiükről, hogy olimpiai sikerük időpontjában éppen a hadsereg tagjai voltak, életüknek azonban kivétel nélkül része volt a haza szolgálata. Élet- pályájukat rövid életrajzok vázolják fel a kiállításon, olimpiai sikereiket és katonai szol- gálatukat válogatott tárgyak, dokumentumok, fényképek és ﬁlmfelvételek keltik életre. Az alábbiakban a tárlat előkészítése során végzett kutatómunka eredményeit tesszük közzé.

Az újkori olimpiai játékok magyar katonai vonatkozásai

Az ókori görög olimpiai játékok hagyományainak felélesztésére – számos korábbi pró- bálkozás után – a XIX. század végén került sor. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) létrehozása és az első újkori olimpiák megszervezése Pierre de Coubertin báró nevéhez fűződik. Coubertin a NOB első főtitkára, majd elnöke volt, aki áldozatos munkával önálló sportintézménnyé tette a modern olimpiát. A versenyjátékok új életre keltésével Coubertin és a NOB fő célja az olimpiai szellemiség felelevenítése volt: a bajtársiasság és a fair play eszméjének, „a szellem és az izom frigyének” népszerűsítése.2

1 „Dobogósok mundérban” Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon. Időszaki ki- állítás. Hadtörténeti Múzeum, 2012. április 24.–szeptember 30. (A kiállítást rendezte: Sallay Gergely. A rendező munkatársa: Varga Jánosné.) 2 Aján Tamás (főszerk.): Magyarok az olimpiai játékokon Athéntól Athénig, 1896–2004. Magyar Olimpiai Bizottság, Budapest, é. n. 10–18. o.

HK 125. (2012) 2. 335–374. 336 Sallay Gergely Pál

Az újkori olimpiai mozgalomnak a kezdetektől aktív résztvevője volt Magyarország. Coubertin báró első munkatársainak egyike dr. Kemény Ferenc volt, aki maga is sokat tett az olimpiai játékok felújítása érdekében. Kemény Ferenc a NOB alapító tagja és a Ma- gyar Olimpiai Bizottság alapító titkára volt, valamint az 1896-os, Athénban megrendezett első újkori olimpiai játékokon a magyar küldöttség vezetője. Pedagógusi pályája kezdeti szakaszában, 1885–1887 között a hadsereggel is kapcsolatba került, hiszen tartalékos fő- hadnagyként a kőszegi cs. és kir. katonai alreáliskola tanára volt.3 Az első modern nyári olimpiai játékokon a magyar csapatnak még nem volt tagja katona, első olimpiai bajnokunk, az Athénban kétszeres aranyérmes Hajós Alfréd azonban később tartalékos tisztként teljesített szolgálatot, sőt, az első világháborúban harctéri érdemeiért kitüntetésben is részesült.4 Az újkori olimpiák történetében magyar katona először az 1900-as párizsi játékokon vett részt Szarvassy György főhadnagy személyében, aki tőrvívóként lépett pástra, de az egyéni selejtezőkben kiesett. Ugyanitt magasugrásban bronzérmet szerzett Gönczy Lajos, aki 1915-ben a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred tartalékos főhadnagyaként halt hősi halált a Doberdó-fennsíkon. Olimpiai aranyérmet elsőként 1912-ben, Stockholmban érdemelt ki magyar katona, ott azonban mindjárt há- rom, hiszen első helyezett kardcsapatunknak három tiszt: Berti László, Mészáros Ervin és Schenker Zoltán is tagja volt. (Némiképp árnyalja a képet, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia tisztjei – a birodalom nemzetekfelettisége jegyében – 1908-ig olimpiai csapat- versenyen nem szerepelhettek.) Azóta több tucat olimpiai bajnokság, valamint ezüst- és bronzérem megszerzése fű- ződik magyar katonák nevéhez. A harmincöt arany-, tizennyolc ezüst- és huszonöt bronz- érem önmagában is tekintélyes eredmény, s ki tudja, mennyivel lehetnének magasabbak e számok, ha a XX. század történelmi eseményei nem szóltak volna közbe többször is? Az első és a második világháború, illetve a hidegháború a szembenálló felek sportolóit egy- formán érintették: a fegyveres konﬂiktusok miatt elmaradt 1916-os, 1940-es és 1944-es olimpiai játékok, illetve a nemzetközi bojkott miatt csonkára sikerült 1980-as és 1984-es olimpiák megannyi vissza nem térő lehetőséget jelentettek az erejük teljében lévő verseny- zőknek. Magyarország ráadásul – az első világháború veszteseként – nem vehetett részt az 1920-as olimpián, 1956-ban pedig a forradalmi események nehezítették sportolóink ﬁzikai és mentális felkészülését. Többen aztán politikai okokból nem is tértek vissza ha- zájukba 1956-ban, így a későbbiekben már nem járulhattak hozzá nemzetünk sportsikere- ihez. Mindemellett számos kiváló sportemberünk karrierje tört derékba a két világháború harcterein, ahol közülük többen hősi halált haltak, mások sebesülésük miatt nem tudták folytatni a versenysportot. Ez utóbbira találunk azonban felemelő ellenpéldákat is: elég Tersztyánszky Ödönre gondolni, aki jobb karjának súlyos harctéri sérülése után bal ke- zébe vette a vívófegyvert és kitartó munkával sikerült az olimpiai dobogó legfelső fokáig felküzdenie magát. Itt említhetjük Takács Károly nevét is, aki kézigránát-robbanás követ-

3 Szakály Sándor: Adalékok Kemény Ferenc életútjához. Katonai szolgálatának időszaka 1880– 1893. In: Szabó Lajos – Szőts Gábor (szerk.): Kemény Ferenc és kora. Magyar Sporttudományi Társaság, Budapest, 2011. 9–15. o. 4 Hajós 1917-ben népfelkelő mérnökként, a 10. Isonzó-csatában tanúsított hősies magatartásáért a Koronás Arany Érdemkeresztet kapta hadiszalagon, kardokkal. Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban: HL) Első világháborús kitüntetési felterjesztések 18452.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 337 keztében hadgyakorlaton veszítette el jobb kézfejét, de vasakarattal megtanult bal kézzel lőni, és két olimpiai aranyéremmel gazdagította nemzetünket. A magyar katonaolimpikonok felkészítése – ahogy ez az alább közölt életrajzokból is kitűnik – 1949-ig különböző sportegyesületeknél történt, amelyek közül csak néhány (így a Ludovika Akadémia Sportegyesület és a Honvéd Tiszti Vívó Klub) kötődött a hadsereghez. Fontos azonban kiemelni, hogy a katonai kiképzésnek számos olyan sporttevékeny- ség képezte részét, amely bizonyos sportágakban (vívás, lövészet, lovaglás, öttusa) eleve sikeres szereplésre predesztinálta a magyar katonasportolókat. 1949-ben aztán létrejött a Budapesti Honvéd Sportegyesület (a továbbiakban BHSE), a Magyar Néphadsereg önálló sportegyesülete, amely – többek között – stabil hátteret és lehetőséget biztosított a kötele- ző sorkatonai szolgálatot teljesítő élsportolóknak ahhoz, hogy idejük nagy részét továbbra is a sportnak szentelhessék. Ezekkel a tehetséges ﬁatalokkal a BHSE a kezdetektől ki- emelkedő eredményeket ért el. 1952-től számos olimpiai dobogós is kikerült a Néphadse- reg sportegyesületéből, s ők túlnyomórészt katonai (tiszti) rendfokozattal is rendelkeztek. (Ez szintén nyomon követhető az életrajzokban.)

Az érem másik oldala

Modernkori olimpiai érmeseink között többen is voltak, akiknek az 1942. évi XIV. törvénycikk5 értelmében – származási okokból – honvédelmi kötelezettségüknek a hon- védség kötelékében közérdekű munkaszolgálat teljesítésével kellett eleget tenniük. Ezt a szolgálatot rendfokozat, illetőleg karpaszomány nélkül teljesítették függetlenül attól, hogy korábban tartalékos tiszti vagy tiszthelyettesi (altiszti) rendfokozatuk volt, illetőleg karpa- szomány viselésére voltak jogosultak. E törvény miatt veszítette el tartalékos tiszti rendfo- kozatát és teljesített a második világháború idején munkaszolgálatot Fuchs Jenő négysze- res, Kabos Endre háromszoros és Petschauer Attila kétszeres olimpiai bajnok kardvívónk, valamint Kárpáti Károly olimpiai arany- és ezüstérmes birkózónk is. Petschauer Attila a munkaszolgálata idején 1943. január 30-án Davidovkánál, Kabos Endre 1944. november 4-én Budapesten, a Margithíd felrobbanásakor veszítette életét. Jóllehet kiemelkedő sportteljesítményeikkel ők is nemzetünk dicsőségét szolgálták – s a magyar királyi Hon- védség tartalékos tisztjei, tisztjelöltjei voltak –, emberi méltóságukat éppen a Honvédség kötelékében sértették meg. Ugyanitt azt is meg kell említeni, hogy a második világháborút követő politikai vál- tozások folytán a Horthy-kori magyar királyi Honvédség egykori tagjai közül sok ki- emelkedő tehetségű katonasportolót „B” listáztak vagy nyugállományba helyeztek (így az 1936-os berlini olimpia éremszerzői közül is többet), akik ezért a későbbi olimpiai játékokon már polgári személyként indultak (és hoztak dicsőséget „megbélyegzettként” is hazájuknak).

5 1942. évi XIV. törvénycikk a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk, valamint az 1914–1918. évi világháború tűzharcosai érdemeinek elismeréséről szóló 1938. évi IV. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről.

HK 125. (2012) 2. 338 Sallay Gergely Pál

Sikeres „katonai” sportágak az olimpiákon

Az alábbi táblázat a magyar hivatásos, tartalékos és továbbszolgáló katonák (illetve egy honvédelmi minisztériumi tisztviselő) által 1896–2008 között nyert olimpiai érmek megoszlását mutatja sportáganként. Jól látható, hogy voltak kiemelkedően sikeres „katonai” sportágak, elsősorban a vívás, de az öttusa részeként a lovaglás és a lövészet is, amelyek gyakorlása a XX. század első felében még szervesen hozzátarozott a katonai (tiszti) életmódhoz. Az ezekben a sportágakban szerzett érmek száma tükrözi azt a jártasságot, amit a magyar katonák e klasszikus „katonai sportok” terén felmutattak. Érdekesség, hogy téli olimpián is szerzett érmet magyar katona, méghozzá két ízben is: dr. Szollás László 1932-ben és 1936-ban is bronzérmes lett páros műkorcsolyázásban (mindkétszer Rotter Emíliával). Különlegesség még a művészeti versenyeken szerzett három érem: valameny- nyit tartalékos tisztek érdemelték ki 1924 és 1932 között. (1932 után ilyen versenyeket az olimpiákon már nem rendeztek.)

Sportág Aranyérmek száma Ezüstérmek száma Bronzérmek száma Vívás 14 (6 egyéni, 8 csapat) 4 (2 egyéni, 2 csapat) 10 (5 egyéni, 5 csapat) Öttusa 3 (1 egyéni, 2 csapat) 2 (1 egyéni, 1 csapat) 2 (egyéni) Torna 3 (egyéni) 2 (egyéni) 1 (csapat) Úszás 3 (egyéni) – 2 (1 egyéni, 1 váltó) Lövészet 3 (egyéni) – 1 (egyéni) Labdarúgás 2 (csapat) 1 (csapat) 1 (csapat) Vízilabda 2 (csapat) 1 (csapat) 1 (csapat) Kajak-kenu 2 (1 egyéni, 1 csapat) 3 (1 egyéni, 2 csapat) – Ökölvívás 1 (egyéni) 1 (egyéni) – Művészeti 1 (egyéni) 2 (egyéni) – versenyek Birkózás 1 (egyéni) – 2 (egyéni) Atlétika – 2 (egyéni) 2 (egyéni) Műkorcsolyázás – – 2 (páros) Lovaglás – – 1 (egyéni) Összesen 35 (20 egyéni, 15 csapat) 18 (11 egyéni, 7 csapat) 25 (14 egyéni, 11 csapat)

A táblázatban feltüntetett 78 érmet összesen 64 fő nyerte. Közülük sokan több érem- mel is hozzájárultak a végeredményhez. A lentebb bemutatott személyek közül hét érmet szerzett Kovács (Ádám) Pál (hat arany, egy bronz); hatot Kárpáti Rudolf (mind arany); ötöt Berczelly Tibor (három arany, két bronz); négyet-négyet Gyulay Zsolt (két arany, két ezüst), Pelle István (két arany, két ezüst), Tersztyánszky Ödön (két arany, egy ezüst, egy bronz) és Pézsa Tibor (egy arany, három bronz); hármat-hármat Hajós Alfréd (két arany, egy ezüst), Martinek János (két arany, egy bronz), Berti László (egy arany, egy ezüst, egy bronz), Schenker Zoltán (egy arany, egy ezüst, egy bronz) és Sákovics József (egy ezüst,

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 339 két bronz). A csapatban nyert érem statisztikailag természetesen egynek számít, függet- lenül attól, hogy hány katona állt az eredmény mögött, akik egy-egy csapat tagjaként valamennyien külön-külön is kaptak érmet az adott dobogós helyért.

Eredmények

Az alábbiakban az olimpiák kronológiai sorrendjében annak a 64 sportembernek az eredményeit közöljük, akik 1896 és 2008 között a dobogó valamely fokára állhattak, és emellett életük valamely szakaszában katonaként szolgáltak. Az eredménylistákban az érmesek nevei az olimpia idején használt formában jelennek meg – ez a címekre és névfor- mákra egyaránt vonatkozik. (Az aktuális rendfokozatokat a következő fejezetben található táblázat tartalmazza.) A csapatsportok vagy páros versenyszámok esetében kiemelten szerepelnek a katonák nevei, de (zárójelben) feltüntettük a polgári csapattagok neveit is.

1896 – Athén Hajós Alfréd Úszás, 100 m gyors, I. helyezett (1:22,2); 1200 m gyors, I. helyezett (18:22,2)

1900 – Párizs Gönczy Lajos Atlétika, magasugrás, III. helyezett (175 cm)

1908 – London nemes Zulawszky (Zuławski) Béla Vívás, kard egyéni, II. helyezett

1912 – Stockholm Berti László, Mészáros Ervin, Schenker Zoltán Vívás, kardcsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: dr. Földes Dezső, dr. Fuchs Jenő, dr. Gerde Oszkár, dr. Tóth Péter, Werkner Lajos) Békessy Béla Vívás, kard egyéni, II. helyezett Mészáros Ervin Vívás, kard egyéni, III. helyezett

1924 – Párizs Dr. Halasy Gyula Sportlövészet, agyaggalamblövés egyéni, I. helyezett (98/8) Somfay Elemér Atlétika, ötpróba, II. helyezett (6,77; 52,07; 23,4; 37,76; 4:48,4) Berti László, Rády József, Schenker Zoltán, vitéz Tersztyánszky Ödön, dr. vitéz Uhlyarik Jenő Vívás, kardcsapat, II. helyezett (a csapat további tagjai: Garay János, dr. Pósta Sándor, Széchy László)

HK 125. (2012) 2. 340 Sallay Gergely Pál

Hajós Alfréd (Lauber Dezsővel) Művészeti versenyek, építészet, stadionok, II. helyezett Berti László, Schenker Zoltán, vitéz Tersztyánszky Ödön Vívás, tőrcsapat, III. helyezett (a csapat további tagjai: dr. Lichteneckert István, dr. Pósta Sándor) 1928 – Amszterdam vitéz Tersztyánszky Ödön Vívás, kard egyéni, I. helyezett Rády József, vitéz Tersztyánszky Ödön Vívás, kardcsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Garay János, Glykais Gyula, dr. Gombos Sándor, Petschauer Attila) Dr. Mező Ferenc Művészeti versenyek, irodalom, epikai műfaj („Az olympiai játékok története”), I. helyezett 1932 – Lake Placid Dr. Szollás László (Rotter Emíliával) Páros műkorcsolyázás, III. helyezett (20/10,91)

1932 – Los Angeles Pelle István Torna, műszabadgyakorlat (28,80) és lólengés (57,20), I. helyezett; összetett egyéni (134,925) és korlát (55,80), II. helyezett Piller György Vívás, kard egyéni, I. helyezett Nagy Ernő, Piller György Vívás, kardcsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Gerevich Aladár, Glykais Gyu- la, Kabos Endre, Petschauer Attila) Manno Miltiades Művészeti versenyek, szobrászat, szobrok („Birkózás”), II. helyezett Hradetzky Zoltán Sportlövészet, kisöbű puska, fekvő, 50 m, III. helyezett (293/300)

1936 – Garmisch-Partenkirchen Dr. Szollás László (Rotter Emíliával) Páros műkorcsolyázás, III. helyezett (32,5/10,8)

1936 – Berlin Csik Ferenc Úszás, 100 m gyors, I. helyezett (57,6); 4×200 m gyorsváltó, III. helyezett (9:12,3) (a váltó további tagjai: Abay-Nemes Oszkár, Gróf Ödön, Lengyel Árpád) Harangi Imre Ökölvívás, könnyűsúly, 60 kg, I. helyezett Berczelly Tibor, Kovács Ádám (1938-tól Pál) Vívás, kardcsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Gerevich Aladár, Kabos Endre, Rajcsányi László, dr. Rajczy Imre)

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 341

Platthy József Lovaglás, díjugratás egyéni, III. helyezett (1:02,6 – 8)

1948 – London Takács Károly Sportlövészet, ötalakos gyorspisztoly, 25 m, I. helyezett (580) Berczelly Tibor, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Papp Bertalan Vívás, kardcsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Gerevich Aladár, Rajcsányi László) Fábián Dezső, Szittya Károly Vízilabdacsapat, II. helyezett (a csapat további tagjai: Brandi Jenő, Csuvik Oszkár, Gyarmati Dezső, Győrﬁ Endre, Holop Miklós, Jeney László, Lemhényi Dezső, Pók Pál, Szívós István) Kovács Pál Vívás, kard egyéni, III. helyezett Maszlay Lajos Vívás, tőr egyéni, III. helyezett Baranyai László, dr. Sántha Lajos Torna, összetett csapat, III. helyezett (1330,85) (a csapat további tagjai: Fekete Jó- zsef, Mogyorósi-Klencs János, Mogyoróssy Győző, Pataki Ferenc, Tóth Lajos, Várkői Ferenc)

1952 – Helsinki Kovács Pál Vívás, kard egyéni, I. helyezett Takács Károly Sportlövészet, ötalakos gyorspisztoly, 25 m, I. helyezett (579) Berczelly Tibor, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Papp Bertalan Vívás, kardcsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Gerevich Aladár, Rajcsányi László) Bozsik József, Budai II. László, Czibor Zoltán, Grosics Gyula, Kocsis Sándor, Lóránt Gyula, Puskás Ferenc Labdarúgó csapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Buzánszky Jenő, Csordás La- jos, Dalnoki Jenő, Hidegkuti Nándor, Kovács I. Imre, Lantos Mihály, Palotás Péter, Zakariás József) Benedek Gábor, Szondy István, Kovácsi Aladár Öttusacsapat, I. helyezett (166 pont) Bolvári Antal, Fábián Dezső, Szittya Károly Vízilabdacsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Antal Róbert, Gyarmati Dezső, Hasznos István, Jeney László, Kárpáti György, Lemhényi Dezső, Markovits Kálmán, Szívós István, Vízvári György) Benedek Gábor Öttusa egyéni, II. helyezett (39 pont) Berczelly Tibor Vívás, kard egyéni, III. helyezett

HK 125. (2012) 2. 342 Sallay Gergely Pál

Gurics György Birkózás, szabadfogás, középsúly, 79 kg, III. helyezett Szondy István Öttusa egyéni, III. helyezett (41 pont) Berczelly Tibor, Maszlay Lajos, Sákovics József Vívás, tőrcsapat, III. helyezett (a csapat további tagjai: Gerevich Aladár, Palócz Endre, Tilli Endre)

1956 – Melbourne Kárpáti Rudolf Vívás, kard egyéni, I. helyezett Kárpáti Rudolf, Kovács Pál Vívás, kardcsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Gerevich Aladár, Hámori Jenő, Keresztes Attila, Magay Dániel) Bolvári Antal, Hevesi István Vízilabdacsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István, Zádor Ervin) Dr. Nagy Ambrus, dr. Rerrich Béla, Sákovics József Vívás, párbajtőrcsapat, II. helyezett (a csapat további tagjai: dr. Balthazár Lajos, Ber- zsenyi Barnabás, Marosi József) Tóth Gyula Birkózás, kötöttfogás, könnyűsúly, 67 kg, III. helyezett Tumpek György Úszás, 200 m pillangó, III. helyezett (2:23,9) Gyuricza József, Sákovics József Vívás, tőrcsapat, III. helyezett (a csapat további tagjai: Fülöp Mihály, Marosi József, Somodi Lajos, Tilli Endre)

1960 – Róma Kárpáti Rudolf Vívás, kard egyéni, I. helyezett Kárpáti Rudolf, Kovács Pál Vívás, kardcsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Delneky Gábor, Gerevich Ala- dár, Horváth Zoltán, Mendelényi Tamás) Rózsavölgyi István Atlétika, 1500 m síkfutás, III. helyezett (3:39,2) Faragó Lajos Labdarúgócsapat, III. helyezett (a csapat további tagjai: Albert Flórián, Dalnoki Jenő, Dudás Zoltán, Dunai I. János, Göröcs János, Kovács III. Ferenc, Novák Dezső, Orosz Pál, Pál Tibor, Rákosi Gyula, Sátori Imre, Solymosi Ernő, Török Gábor, Várhidi Pál, Vilezsál Oszkár) Hevesi István Vízilabdacsapat, III. helyezett (a csapat további tagjai: Bodnár András, Boros Ottó, Dömötör Zoltán, Felkai László, Gyarmati Dezső, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Ka-

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 343

tona András, dr. Kárpáti György, Konrád János, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Rusorán Péter) 1964 – Tokió Pézsa Tibor Vívás, kard egyéni, I. helyezett Komora Imre Labdarúgócsapat, I. helyezett (a csapat további tagjai: Bene Ferenc, Csernai Tibor, Far- kas János, Gelei József, Ihász Kálmán, Katona Sándor, Novák Dezső, Nógrádi Ferenc, Orbán Árpád, Palotai Károly, Szentmihályi Antal, Szepesi Gusztáv, Varga Zoltán)

1968 – Mexikóváros Varga János Birkózás, kötöttfogás, légsúly (57 kg), I. helyezett Pézsa Tibor Vívás, kard egyéni és csapat, III. helyezett (a csapat további tagjai: Bakonyi Péter, dr. Kalmár János, Kovács Tamás, Meszéna Miklós)

1972 – München Kajdi János Ökölvívás, váltósúly, 67 kg, II. helyezett Rátkai János (Deme Józseffel) Kajak-kenu, kajak kettes, 1000 m, II. helyezett (3:32,00) Kozma Mihály Labdarúgócsapat, II. helyezett (a csapat további tagjai: Bálint László, Branikovits László, Dunai II. Antal, Dunai III. Ede, Géczi István, Juhász Péter, Kocsis Lajos, Ko- vács József, Kű Lajos, Páncsics Miklós, Rothermel Ádám, Szűcs Lajos, Tóth Kálmán, Váradi Béla, Vépi Péter, Vidáts Csaba) Bakó Pál Öttusacsapat, II. helyezett (15348 pont) (a csapat további tagjai: Balczó András, Vil- lányi Zsigmond) Pézsa Tibor Vívás, kardcsapat, III. helyezett (a csapat további tagjai: dr. Bakonyi Péter, Gerevich Pál, Kovács Tamás, Marót Péter)

1988 – Szöul Borkai Zsolt Torna, lólengés, I. helyezett (19,950) Gyulay Zsolt Kajak-kenu, kajak egyes, 500 m, I. helyezett (1:44,82); kajak négyes, 1000 m, I. helyezett (3:00,20) (a négyes további tagjai: Ábrahám Attila, Csipes Ferenc, Hódosi Sán- dor) Martinek János Öttusa egyéni (5404 pont) és csapat, I. helyezett (15886 pont) (a csapat további tagjai: Fábián László, Mizsér Attila)

HK 125. (2012) 2. 344 Sallay Gergely Pál

1992 – Barcelona Gyulay Zsolt Kajak-kenu, kajak egyes, 500 m, II. helyezett (1:40,64); kajak négyes, 1000 m, II. helyezett (2:54,82) (a négyes további tagjai: Ábrahám Attila, Csipes Ferenc, Fidel László)

1996 – Atlanta Martinek János Öttusa egyéni, III. helyezett (5501 pont)

2004 – Athén Kővágó Zoltán Atlétika, diszkoszvetés, II. helyezett (67,04 m)

Az olimpiai dobogósok állami elismerése6

A kiállításhoz folytatott kutatások szerves részét képezte annak felmérése, hogy a fentiekben bemutatott 64 hivatásos, tartalékos és továbbszolgáló katona (illetve egy hon- védelmi minisztériumi tisztviselő) olimpiai sikere elismeréseként milyen állami kitünte- tésben részesült a különböző korszakokban. Az alábbiakban ennek a kutatásnak az ered- ményeit összegezzük. Jóllehet magyar sportolók és köztük katonák már a korábbi olimpiai játékokon is szép számban szereztek dobogós helyezést, az olimpiák magyarországi (korábban Monar- chia-béli) elismertségét (pontosabban annak hiányát) jelzi, hogy olimpiai éremszerzőink (legalábbis a vizsgált katonák) 1928-ig semmilyen állami elismerésben nem részesültek kiemelkedő nemzetközi sporteredményükért. Egyedül Somfay Elemér kapott később, 1941-ben kormányzói kitüntetést – többek között – 1924-es olimpiai sikeréért. Az 1912-es stockholmi olimpiát követően a résztvevőknek még az olimpiai részvételi érem (tehát nem a dobogós helyért járó érem!) elfogadását is engedélyeztetniük kellett az uralkodóval!7 1928-tól aztán bevett szokássá vált, hogy az olimpiai éremszerzők világraszóló teljesít- ményeit kitüntetés-adományozással (is) honorálják. Ez a szemléletváltás nyilván nem vé- letlen: az első világháborúból vesztesen kikerülő, diplomáciailag elszigetelt, gazdaságilag gyenge országnak a nemzetközi porondon elért sportsikerek elismertséget hoztak, és az ország talpra állását is jelképezték. A sikerek letéteményesei ezért elismerésre méltóak voltak. Az éremszerzők kitüntetéseire vonatkozó, alábbi táblázatba foglalt adatok a Budapesti Közlöny, a Magyar Közlöny és a Honvédségi Közlöny lapjairól, a Hadtörténelmi Levéltár- ban őrzött Legfelsőbb elhatározásokból és az érintett személyek ugyanott található katonai anyakönyvi lapjaiból, valamint a Központi Irattárban őrzött személyi okmánygyűjtőikből származnak. A vizsgált források alapján úgy tűnik, hogy 1928 után mindössze egyszer, az

6 A témáról korábban megjelent: Sallay Gergely Pál: Az ér(d)em jutalma. Olimpiai éremszerző katonáinknak adományozott kitüntetések, 1928–2004. Katonaújság, 2012/3. sz. 30–39. o. 7 Rendeleti Közlöny, 1913/22. sz. 270. o.; Verordnungsblatt für das k. u. k. Heer. Personal- angelegenheiten. 1913/19. sz. 143. o.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 345

1956-os melbourne-i olimpiát követően nem került sor kitüntetés-adományozásra (leszá- mítva természetesen az 1984-es Los Angeles-i játékokat, amelyen Magyarország politikai okokból nem vett részt). Ez minden bizonnyal az 1956-os magyarországi eseményeket követő feszült belpolitikai helyzettel magyarázható, vagy – ezzel összefüggésben – esetleg azzal, hogy a hazatérők számára történő kitüntetés-adományozással nem kívánták ráirá- nyítani a figyelmet arra, hogy Ausztráliából számos magyar sportoló nem tért vissza az országba. 1928-ban és 1932-ben a kormányzó még a rendelkezésre álló általános elismeréseket adományozta a dobogósoknak, rendfokozatuk figyelembevételével. 1936-ban már a nem sokkal a berlini nyári olimpia előtt kifejezetten e célra megalapított Toldi Miklós Érdem- érem fokozatait kapták az olimpiai érmesek (és pontszerzők). Itt már az olimpián elért eredmény és nem a rendfokozat határozta meg a kitüntetés odaítélendő fokozatát. A második világháború után már a politika is jócskán beleszólt az olimpiai sikerek ho- norálásába. Megfigyelhető például, hogy a sporteredményeik miatt megtűrt, de politikailag (1945 előtti múltjuk miatt) nemkívánatos személyek sok esetben alacsonyabb kitünte- tésben részesültek a velük azonos vagy hozzájuk hasonló eredményt elért, de politikailag jobban elfogadott társaiknál. A táblázatot tanulmányozva egyébként is sok következetlen- séget fedezhetünk föl az olimpiai sikerekért odaítélt kitüntetések adományozási gyakor- latában, különösen az 1948-as és az 1952-es olimpiák vonatkozásában. A legkülönösebb, hogy az ezeken az olimpiákon érmet szerzett katonasportolók közül többen egyáltalán nem részesültek elismerésben, legalábbis a rendelkezésre álló források ezt engedik sejteni. A Helsinkiben dobogós helyezést elért csapatoknak például nem minden tagja kapott el- ismerést! A későbbiekben (az 1960-as évektől – mondhatni, a Kádár-rendszer megszilár- dulásával párhuzamosan) az olimpiai eredményekért odaítélt kitüntetések adományozási gyakorlata is kiegyensúlyozottabbá vált. Az újabb rendszerváltozás azonban ezen a téren is megmutatkozott: az 1990–2000-es években mintha ismét észlelhetőek lennének bizonyos anomáliák ezen a téren. A több olimpián is érmet szerző sportolók – jellemzően – több ízben is részesültek ál- lami kitüntetésben, azt azonban nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az újabb érem- szerzés alkalmából adományozott kitüntetés odaítélésekor minden esetben figyelembe vették volna az illető korábbi eredményeit, esetleg címvédését. Az alábbi táblázat segít- ségével ez is nyomon követhető. A táblázat az olimpiák időrendjében mutatja be, hogy ki, mikor, mely sportágban elért eredményéért, milyen kitüntetésben részesült. A táblázatban szereplő személyek neve mellett az a rendfokozat szerepel, amelyet az illető az olimpia idején viselt, míg zárójelben a katonai szolgálata során elért legmagasabb rendfokozata olvasható. (Ha az olimpia idején viselt rendfokozat egyezik a legmagasabb rendfokozattal, ez utóbbit még egyszer nem jelöltük.) Amennyiben valaki az olimpiai részvétel idején még vagy már nem rendelkezett katonai rendfokozattal, tehát polgári sze- mélyként vett részt a versenyeken, csak a legmagasabb elért rendfokozatát tüntetjük fel zárójelben. A doktori és vitézi címek esetében hasonlóképpen járunk el. Amennyiben az adott olimpián elért eredményért az illető nem kapott elismerést, illetve erre nézve adattal nem rendelkezünk, ott ezt vízszintes vonallal jelöljük.

HK 125. (2012) 2. 346 Sallay Gergely Pál

A kiállításon bemutatott olimpiai éremszerzőknek adományozott állami kitüntetések

Az olimpiai Olimpia éve Sportág, eredményért Név Helyezés és helyszíne versenyszám adományozott kitüntetés 1896 Hajós Alfréd (népfelkelő úszás, 100 m gyors I. – Athén mérnök) úszás, 1200 m gyors I. 1900 (Dr.) Gönczy Lajos atlétika, magasugrás III. – Párizs (tartalékos főhadnagy) 1906 Athén Dr. Gönczy Lajos (soron kívüli tartalékos hadnagy atlétika, magasugrás II. – olimpiai (tartalékos főhadnagy) játékok) nemes Zulawszky 1908 (Zuławski) Béla vívás, kard egyéni II. – London I. osztályú százados (őrnagy) Berti László százados vívás, kardcsapat I. – (ezredes) Mészáros Ervin vívás, kardcsapat I. – 1912 százados vívás, kard egyéni III. Stockholm Schenker Zoltán vívás, kardcsapat I. – főhadnagy (ezredes) Békessy Béla százados vívás, kard egyéni II. – sportlövészet, Dr. Halasy Gyula agyaggalamblövés I. – tartalékos főhadnagy egyéni (vitéz) Somfay Elemér II. (való- Toldi Miklós Arany atlétika, ötpróba főhadnagy (ezredes) jában I.) Érdemérem (1941!) vívás, kardcsapat II. Berti László ezredes – vívás, tőrcsapat III. Schenker Zoltán vívás, kardcsapat II. 1924 – Párizs alezredes (ezredes) vívás, tőrcsapat III. vitéz Tersztyánszky vívás, kardcsapat II. Ödön őrnagy (alezredes, – vívás, tőrcsapat III. posztumusz ezredes) (vitéz) Rády József őrnagy (címzetes vívás, kardcsapat II. – vezérőrnagy) Dr. vitéz Uhlyarik Jenő vívás, kardcsapat II. – főhadnagy (ezredes)

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 347

Az olimpiai Olimpia éve Sportág, eredményért Név Helyezés és helyszíne versenyszám adományozott kitüntetés

Magyar vitéz Tersztyánszky Érdemkereszt vívás, kard egyéni és Ödön alezredes I. III. osztálya; csapat (posztumusz ezredes) posztumusz ezredesi kinevezés (1929)

1928 Magyar Koronás (vitéz) Rády József Amszterdam Ezüstérem alezredes (címzetes vívás, kardcsapat I. vörös-fehér szegélyes vezérőrnagy) smaragdzöld szalagon

Dr. Mező Ferenc Magyar Koronás művészeti versenyek, tartalékos főhadnagy I. Bronzérem zöld irodalom, epikai műfaj (tartalékos százados) szalagon Magyar Koronás 1932 (Dr.) Szollás László páros műkorcsolyázás III. Ezüstérem zöld Lake Placid (orvos őrnagy) (Rotter Emíliával) szalagon torna, (Dr.) Pelle István műszabadgyakorlat I. Magyar (honvédelmi és lólengés Érdemkereszt minisztériumi torna, összetett egyéni II. IV. osztálya tisztviselő) és korlát Piller (később Magyar vívás, kard egyéni és Jekelfalussy) György I. Érdemkereszt csapat százados (alezredes) III. osztálya Magyar 1932 Nagy Ernő folyamőr vívás, kardcsapat I. Érdemkereszt Los Angeles kapitány (alezredes) IV. osztálya Manno Miltiades Magyar Koronás művészeti versenyek, tartalékos (népfelkelő) II. Bronzérem zöld szobrászat, szobrok százados szalagon

Magyar Koronás Hradetzky Zoltán sportlövészet, kis-öbű Bronzérem III. főhadnagy (alezredes) puska, fekvő, 50 m vörös-fehér szegélyes smaragdzöld szalagon

Dr. Szollás László páros műkorcsolyázás Toldi Miklós Ezüst hadnagy (főorvos) (orvos III. (Rotter Emíliával) Érdemérem 1936 őrnagy) Garmisch- (Dr.) Csik Ferenc úszás, 100 m gyors Partenkirchen I. Toldi Miklós Arany (tartalékos úszás, 4×200 m III. Érdemérem orvos zászlós) gyorsváltó

HK 125. (2012) 2. 348 Sallay Gergely Pál

Az olimpiai Olimpia éve Sportág, eredményért Név Helyezés és helyszíne versenyszám adományozott kitüntetés Harangi Imre ökölvívás, könnyűsúly, Toldi Miklós Arany I. (törzsőrmester) 60 kg Érdemérem Berczelly Tibor hadnagy Toldi Miklós Arany vívás, kardcsapat I. (őrnagy) Érdemérem

Kovács Ádám (később Pál) hadnagy (százados, Toldi Miklós Arany 1936 vívás, kardcsapat I. Berlin rehabilitált alezredes, ny. Érdemérem dandártábornok)

turócdivéki és nagypalugyai Platthy lovaglás, díjugratás Toldi Miklós Ezüst József százados III. egyéni Érdemérem (alezredes, posztumusz ezredes) Magyar Köztársasági Takács Károly főhadnagy sportlövészet, ötalakos I. Érdemrend (alezredes) gyorspisztoly, 25 m kiskeresztje Kovács Pál (százados, Magyar Köztársasági vívás, kardcsapat I. rehabilitált alezredes, ny. Érdemérem arany vívás, kard egyéni III. dandártábornok) fokozata Magyar Köztársasági Berczelly Tibor (őrnagy) vívás, kardcsapat I. Érdemérem arany fokozata Magyar Köztársasági Kárpáti Rudolf vívás, kardcsapat I. Érdemérem arany (vezérőrnagy) fokozata Magyar Köztársasági Papp Bertalan őrnagy vívás, kardcsapat I. Érdemérem arany (ezredes) fokozata 1948 Magyar Köztársasági London Fábián Dezső (tartalékos vízilabda csapat II. Érdemérem ezüst hadnagy) fokozata Magyar Köztársasági Szittya Károly (tartalékos vízilabda csapat II. Érdemérem ezüst alhadnagy) fokozata Magyar Köztár- Maszlay Lajos alezredes sasági Érdemrend vívás, tőr egyéni III. (ezredes) kiskeresztje;soron kívü- li ezredesi előléptetés Magyar Köztársasági Baranyai László torna, összetett csapat III. Érdemérem bronz (alezredes) fokozata Magyar Köztársasági Dr. Sántha Lajos torna, összetett csapat III. Érdemérem bronz (tartalékos alhadnagy) fokozata

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 349

Az olimpiai Olimpia éve Sportág, eredményért Név Helyezés és helyszíne versenyszám adományozott kitüntetés Magyar Kovács Pál (százados, vívás, kard egyéni és Népköztársasági rehabilitált alezredes, I. csapat Érdemérem arany ny. dandártábornok) fokozata Magyar sportlövészet, Takács Károly őrnagy Népköztársasági ötalakos I. (alezredes) Érdemrend gyorspisztoly, 25 m V. fokozata Magyar vívás, kardcsapat I. Berczelly Tibor Népköztársasági vívás, kard egyéni III. (őrnagy) Sportérdemérem vívás, tőrcsapat III. arany fokozata Kárpáti Rudolf százados vívás, kardcsapat I. – (vezérőrnagy) Papp Bertalan őrnagy vívás, kardcsapat I. – (ezredes) Magyar Bozsik József Népköztársasági százados (alezredes, labdarúgó csapat I. Érdemérem arany posztumusz ezredes) fokozata Budai II. László 1952 labdarúgó csapat I. – főhadnagy (alezredes) Helsinki Czibor Zoltán honvéd (százados, rehabilitált labdarúgó csapat I. – őrnagy) Magyar Grosics Gyula Népköztársasági százados (őrnagy, labdarúgó csapat I. Érdemérem arany rehabilitált ezredes) fokozata Kocsis Sándor századosi labdarúgó csapat I. főhadnagy (őrnagy) előléptetés Magyar Lóránt Gyula Népköztársasági főhadnagy (százados, labdarúgó csapat I. Érdemérem arany posztumusz őrnagy) fokozata Puskás Ferenc százados (őrnagy, Magyar rehabilitált Népköztársasági labdarúgó csapat I. alezredes, ny. Érdemérem arany ezredes, posztumusz fokozata dandártábornok) Magyar Benedek Gábor öttusacsapat I. Népköztársasági (hadnagy) öttusa egyéni II. Sportérdemérem arany fokozata

HK 125. (2012) 2. 350 Sallay Gergely Pál

Az olimpiai Olimpia éve Sportág, eredményért Név Helyezés és helyszíne versenyszám adományozott kitüntetés Magyar Szondy István öttusacsapat I. Népköztársasági (rehabilitált hadnagy) öttusa egyéni III. Sportérdemérem arany fokozata Magyar Kovácsi Aladár Népköztársasági öttusacsapat I. (tartalékos hadnagy) Sportérdemérem arany fokozata Magyar Bolvári Antal honvéd Népköztársasági vízilabda csapat I. (hadnagy) Sportérdemérem bronz fokozata 1952 Magyar Helsinki Fábián Dezső Népköztársasági vízilabda csapat I. (tartalékos hadnagy) Sportérdemérem arany fokozata Szittya Károly vízilabda csapat I. – (tartalékos alhadnagy) Magyar birkózás, Gurics György Népköztársasági szabadfogás, III. hadnagy (alezredes) Sportérdemérem középsúly, 79 kg arany fokozata Maszlay Lajos ezredes vívás, tőrcsapat III. – Sákovics József vívás, tőrcsapat III. – hadnagy (százados) Kárpáti Rudolf őrnagy vívás, kard egyéni és I. – (vezérőrnagy) csapat Kovács Pál (százados, rehabilitált alezredes, vívás, kardcsapat I. – ny. dandártábornok) Bolvári Antal tartalékos hadnagy vízilabda csapat I. – (hadnagy) Hevesi István vízilabda csapat I. – 1956 (ezredes) Melbourne Dr. Nagy Ambrus vívás, II. – tartalékos hallgató párbajtőrcsapat Dr. Rerrich Béla vívás, II. – (tartalékos zászlós) párbajtőrcsapat vívás, párbajtőr- Sákovics József II. csapat – (százados) III. vívás, tőrcsapat Tóth Gyula százados birkózás, kötöttfogás, III. – (alezredes) könnyűsúly, 67 kg

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 351

Az olimpiai Olimpia éve Sportág, eredményért Név Helyezés és helyszíne versenyszám adományozott kitüntetés

Tumpek György úszás, 200 m III. – százados (őrnagy) pillangó 1956 Melbourne Gyuricza József vívás, tőrcsapat III. – (alezredes)

Kárpáti Rudolf vívás, kard egyéni és alezredes I. Munka Érdemrend csapat (vezérőrnagy) Kovács Pál (százados, rehabilitált alezredes, vívás, kardcsapat I. Munka Érdemrend ny. dandártábornok) Rózsavölgyi István „Szocialista atlétika, 1500 m százados (alezredes, III. Munkáért” síkfutás posztumusz ezredes) Érdemérem „Szocialista 1960 Faragó Lajos labdarúgó csapat III. Munkáért” Róma főhadnagy (alezredes) Érdemérem „Szocialista Hevesi István vízilabda csapat III. Munkáért” főhadnagy (ezredes) Érdemérem Gyuricza József Munka vívás, tőrcsapat IV. hadnagy (alezredes) Érdemérem vívás, párbajtőr csapat IV. Sákovics József Munka vívás, párbajtőr IV. (százados) Érdemérem egyéni IV. vívás, tőrcsapat Pézsa Tibor főhadnagy Munka Érdemrend vívás, kard egyéni I. (ezredes) ezüst fokozata

1964 Magyar Tokió Komora Imre Népköztársasági labdarúgó csapat I. (ezredes) Sportérdemérem arany fokozata

birkózás, Varga János Munka Érdemrend kötöttfogás, légsúly, I. főhadnagy (ezredes) ezüst fokozata 57 kg 1968 Magyar Mexikó- Népköztársasági város Pézsa Tibor százados vívás, kard egyéni Sportérdemérem III. (ezredes) és csapat ezüst fokozata; soron kívüli őrnagyi előléptetés

HK 125. (2012) 2. 352 Sallay Gergely Pál

Az olimpiai Olimpia éve Sportág, eredményért Név Helyezés és helyszíne versenyszám adományozott kitüntetés Magyar ökölvívás, váltósúly, Népköztársasági Kajdi János százados II. 67 kg Sportérdemérem arany fokozata Magyar kajak-kenu, kajak Rátkai János Népköztársasági kettes, 1000 m II. (százados) Sportérdemérem (Deme Józseffel) 1972 arany fokozata München Magyar Kozma Mihály Népköztársasági labdarúgó csapat II. (alezredes) Sportérdemérem ezüst fokozata Magyar Népköztársasági Bakó Pál (alezredes) öttusacsapat II. Sportérdemérem arany fokozata Magyar Pézsa Tibor őrnagy Népköztársasági vívás, kardcsapat III. (ezredes) Sportérdemérem ezüst fokozata Magyar Borkai Zsolt hadnagy torna, lólengés I. Népköztársaság (alezredes) 1988 Csillagrendje Szöul Gyulay Zsolt tovább- kajak-kenu, kajak I. Magyar szolgáló őrmester egyes, 500 m Népköztársaság (továbbszolgáló kajak-kenu, kajak I. Csillagrendje főtörzsőrmester) négyes, 1000 m Magyar Martinek János öttusa egyéni és I. Népköztársaság (őrnagy) csapat Csillagrendje Magyar kajak-kenu, kajak 1992 Gyulay Zsolt II. Köztársasági egyes, 500 m Barcelona (továbbszolgáló Érdemrend kajak-kenu, kajak főtörzsőrmester) II. kiskeresztje négyes, 1000 m (polgári tagozat) Magyar Köz- 1996 Martinek János társasági Arany Atlanta öttusa egyéni III. (őrnagy) Érdemkereszt (polgári tagozat) Magyar Köz- 2004 Kővágó Zoltán atlétika, társasági Arany Athén II. (százados) diszkoszvetés Érdemkereszt (polgári tagozat)

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 353

FÜGGELÉK

Az alábbiakban a kiállításon bemutatott éremszerző katonák életrajzait közöljük olimpiai sikereik időrendi sorrendjében. A többszörös éremszerzők életrajzai természetesen csak egyszer szerepelnek, első dobogós helyezésük szerint sorba rendezve. Az életrajzok összeállításánál elsősorban a 64 személynek a Hadtörténelmi Levéltár- ban és a Központi Irattárban található személyi okmányait vettük alapul (amennyiben ezek rendelkezésre álltak), de emellett számos más könyvészeti forrásra is hagyatkoztunk. Helytakarékossági okokból az életrajzok tartozó lábjegyzetekben csak a levéltári (irattári) források és egyéb eredeti dokumentumok lelőhelyeit tüntetjük fel, míg a többi forrást az írásunk végén közölt irodalomjegyzék tartalmazza.

Hajós Alfréd (1878–1955)8

Az újkori olimpiák első magyar bajnoka. Az 1896-os athéni játékokon a Budapes- ti Torna Club versenyzőjeként a 100 m-es és az 1200 m-es gyorsúszást is megnyerte. A budapesti Királyi József Műegyetem elvégzése után sikeres építészmérnök lett belőle. Többek között a margitszigeti, ma már a nevét viselő Nemzeti Sportuszoda és a Megyeri úti UTE-stadion tervezése fűződik a nevéhez. Az első világháborúban népfelkelő mér- nökként teljesített szolgálatot az olasz hadszíntéren, ahol az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért és kitűnő szolgálataiért a Koronás Arany Érdemkereszt hadiszalagon, kardokkal kitüntetést kapta. Építészként is eljutott az olimpiára: az 1924-es párizsi játékokon a művészeti versenyek építészet kategóriájában Lauber Dezsővel közösen készített stadi- ontervéért ezüstérmet nyert. A MOB tagja, 1945 után elnöki tanácsadója volt.

Dr. Gönczy Lajos (1882–1915) tartalékos főhadnagy9

A Pázmány Péter Tudományegyetem joghallgatójaként és a BEAC versenyzőjeként az 1900-as párizsi olimpián magasugrásban a harmadik helyen végzett. 1904-ben, St. Louis- ban negyedik lett, az 1906-os athéni, soron kívüli olimpiai játékokon ezüstérmet szerzett versenyszámában. Technikáját (szemből nekifutva háthomorítással ugrott át a léc felett) magyar stílusnak nevezte el a nemzetközi sportsajtó. A cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred- nél teljesítette katonai szolgálatát, ott tett tartalékos tiszti vizsgát 1906-ban. Az első világ- háborúban is a szegedi alakulattal vett részt a keleti, majd az olasz hadszíntér harcaiban. Az ezred tartalékos főhadnagyaként 1915. december 3-án a Doberdó-fennsíkon halt hősi halált. Sírja Visintini település katonai temetőjében található.

nemes Zulawszky (Zuławski) Béla (1869–1914) őrnagy10

A MAC versenyzőjeként és a közös hadsereg I. osztályú századosaként az 1908-as londoni olimpián 6 győzelemmel egyéni második helyezést ért el kardvívásban Fuchs Jenő mögött. Az 1912-es stockholmi játékokon helyezetlenül végzett. A cs. és kir. 38. gyalog-

8 HL Első világháborús kitüntetési felterjesztések 18452. 9 HL Katonai anyakönyvi lapok (a továbbiakban: Akvi.) 6029. 10 HL Akvi. 1890/3369.

HK 125. (2012) 2. 354 Sallay Gergely Pál ezred tisztje volt. A cs. és kir. bécsújhelyi vívó- és tornatanári tanfolyam sikeres elvégzése (1896–1897) után 1897–1898-ban a kőszegi cs. és kir. katonai alreáliskola magyar nyelv-, torna- és vívótanára, illetve osztálytisztje lett. 1914 októberében Szarajevóban hunyt el.

Berti László (1875–1952) ezredes11

Honvédtiszt, a MAC versenyzője, a Ludovika Akadémia Sportegylet alapítója. 1912- ben, Stockholmban a győztes kardcsapat, 1924-ben, a párizsi olimpián az ezüstérmes kard- és a bronzérmes tőrcsapat tagja volt. 1912-ben a tőrvívás egyéni versenyében negyedik lett. A Ludovika Akadémián 1900-tól a vívás tanára, 1909-től testnevelés és spottanár. A vívás mellett jó úszó, tornász, sífutó és kerékpáros volt. Az 1925-ben alakult M. kir. Testnevelési Főiskola első vívótanára, a BSE és a Rendőrtiszti Atlétikai Club vívómeste- re, illetve az Országos Testnevelési Tanács és a Magyar Vívómester Vizsgáló Bizottság alelnöke volt. Az 1920-as években fontos szerepet játszott a honvédség sportéletében és a leventemozgalom megszervezésében, 1920–1922 között a honvéd sporttanfolyam első parancsnoka volt.

Mészáros Ervin (1877–1940) százados

Az 1912-es stockholmi olimpián a győztes kardcsapat tagja volt, egyéniben pedig (Fuchs Jenő és Békessy Béla mögött) a harmadik helyen végzett. Tőrvívóként négyszeres egyéni magyar bajnok volt. Az osztrák–magyar haderőben lovassági tisztként szolgált, 1905–1906-ban elvégezte a bécsújhelyi cs. és kir. vívó- és tornatanár tanfolyamot. Az első világháborúban harctéri szolgálatot teljesített. 1894 és 1927 között a Magyar Atlétikai Club versenyzője volt.

Schenker (Ozoray-Schenker) Zoltán (1880–1966) ezredes12

A Szegedi Vívó Club, a Wesselényi Vívó Club, majd a Honvéd Tiszti Vívó Club ver- senyzője volt. 1912-ben az olimpiai bajnok kardcsapat tagja, egyéniben három magyar (Fuchs, Békessy, Mészáros) mögött a negyedik helyen végzett. 1924-ben a kardcsapattal ezüstérmet, a tőrcsapattal bronzérmet szerzett, kard egyéniben negyedik lett. 1928- ban, Amszterdamban tőr egyéniben nem jutott túl az elődöntőkön. Tőrvívásban kétszeres egyéni, kardvívásban egyszeres magyar csapatbajnok. Aktív sportpályafutása után hosszú ideig edzőként és szakíróként tevékenykedett. 1908–1918 között a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred tisztje volt, az első világháborúban harctéri szolgálata során megsebesült. 1918–1920 között a budapesti katonai reáliskola, majd 1928-ig a Ludovika Akadémia test- nevelő tanára, azt követően Budapest testnevelő felügyelő-helyettese volt.

11 HL Akvi. 26820. 12 Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívum leltári szám: 107182. (Kézírásos feljegyzések Schenker Zol- tán portréjának hátlapján.)

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 355

Békessy Béla (1875–1916) százados

Huszártiszt, a MAC versenyzője volt. Az 1912-es, stockholmi olimpiai játékokon a kardvívás egyéni versenyében Fuchs Jenő mögött a második helyen végzett, míg tőr egyé- niben hetedik helyezést ért el. 1902 és 1907 között hatszoros kard- és kétszeres tőrvívó magyar bajnok volt. A m. kir. debreceni 2. honvéd huszárezred tisztjeként az első világhá- ború keleti hadszínterén, Volhíniában halt hősi halált. Szülővárosában, Debrecenben utcát és általános iskolát neveztek el róla, illetve 1923-ban felvette nevét a Debreceni Vívó Club, és emlékére róla elnevezett vívóversenyt is rendeztek.

Dr. Halasy Gyula (1891–1970) tartalékos főhadnagy

Az 1924-es párizsi olimpián agyaggalamblövésben olimpiai rekorddal lett aranyér- mes. Agyaggalamb- és élőgalamb-lövészetben kétszeres (csapat) világbajnok, kétszeres (egyéni és csapat) Európa-bajnok és egyszeres magyar bajnok volt. Jogi doktor, a Magyar Galamblövő Egyesület versenyzője. Az első világháborúban a cs. és kir. brassói 2. hu- szárezred tisztjeként teljesített frontszolgálatot, amelynek során súlyosan megsérült, és kiérdemelte a Vaskorona Rend III. osztályát hadidíszítménnyel, kardokkal. Miután 70 évesen visszavonult az aktív versenyzéstől, edzőként, szaktanácsadóként és szakíróként tevékenykedett.

vitéz Somfay Elemér (1898–1979) ezredes13

A MAC „allround atlétája” az 1924-es párizsi nyári olimpián úgy lett ezüstérmes öt- próbában, hogy a 200 méteres síkfutásnál rosszabb időt mértek és írtak jóvá neki, így leszorult a dobogó legmagasabb fokáról. 1932-ben, Los Angelesben már öttusában indult (a LASE versenyzőjeként) és a hetedik helyen végzett. Különböző versenyszámokban 19-szeres magyar bajnok és négyszeres magyar válogatott volt. Az első világháborúban az orosz, a román és az olasz hadszíntéren szolgált századparancsnokként. Az 1920-as évek- ben a honvéd sportoktatói tanfolyam tanára, 1941–1944 között a M. kir. „Toldi Miklós” Honvéd Központi Testnevelési Intézet parancsnoka volt. 1979-től az országos bajnokságon a róla elnevezett emlékversenyként rendezik a 400 méteres gátfutást.

vitéz Rády József (1884–1957) címzetes vezérőrnagy

Az 1924-es párizsi olimpián az ezüstérmes kardcsapat, 1928-ban, Amszterdamban pedig az olimpiai bajnok kardcsapat és az ötödik helyezett tőrcsapat tagja volt. Kardvívás- ban csapat Európa-bajnok, kétszeres egyéni és ötszörös csapat magyar bajnok, tőrvívás- ban csapatban négyszeres magyar bajnok. Kiemelkedő szerepet játszott a párbajtőrvívás magyarországi meghonosításában. A MAC, később a Honvéd Tiszti Vívó Club verseny- zője volt, visszavonulása után a Magyar Vívó Szövetség vezetője lett. 1905-ben avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián, majd a m. kir. 6. honvéd huszárezredben szolgált. Az első világháborúban harctéri szolgálatot teljesített, amelynek során meg is sebesült.

13 HL Akvi. 2166/1898.

HK 125. (2012) 2. 356 Sallay Gergely Pál

Az 1920-as években a Honvédelmi Minisztérium sportelőadója, majd a honvéd sportok- tatói tanfolyam (később m. kir. „Toldi Miklós” Honvéd Sporttanár és Vívómesterképző Intézet) parancsnoka volt. Balatonkenesén sportcsarnokot és diákegyesületet neveztek el róla, nevét vívó emlékverseny is őrzi.

vitéz Tersztyánszky Ödön (1890–1929) ezredes14

A MAC versenyzőjeként az 1924-es párizsi olimpiai játékokon a második helyezett kardcsapat és a bronzérmes tőrcsapat tagja volt, míg 1928-ban egyéniben és csapatban is a kardvívás olimpiai bajnoka lett, illetve tagja volt az ötödik helyen végzett tőrcsapatnak. A két fegyvernemben összesen 14 magyar bajnoki címet mondhatott magáénak. Nem csak kiváló vívó, de igen jó tornász, kerékpáros, úszó és birkózó is volt. Az első világháború- ban század-, majd zászlóaljparancsnokként több ízben szolgált az orosz harctéren, ahol megsebesült, majd fogságba esett. A szibériai hadifogságból kalandos úton hazaszökött, és a háború utolsó hónapjaiban már az olasz fronton harcolt. Az ellenség előtt tanúsított vitézségéért és katonáinak eredményes vezetéséért soron kívül léptették elő századossá, és számos hadikitüntetésben részesült. Mivel jobb karja a harctéren súlyosan megsérült, a háború után megtanult bal kézzel vívni és jelentős sikereit már így érte el. Katonai és sportpályafutása csúcsán motorkerékpár-baleset következtében vesztette életét. Szülő- városában, Csákváron sportközpont, halálos kimenetelű balesete helyszínén, Solymáron utca viseli a nevét.

Dr. vitéz Uhlyarik Jenő (1893–1974) ezredes15

A Wesselényi Vívó Club versenyzőjeként 1924-ben, Párizsban a második helyezett magyar kardcsapat tagja volt. Csapatban egyszeres magyar kardvívó bajnok, 1934-től a Magyar Vívó Szövetség főtitkára. Az első világháborúban a m. kir. honvéd tüzérségnél szolgált, az 1920-as években a Műegyetemen volt testnevelő, majd a Ludovika Akadémián mértan és mennyiségtan tanár. Államtudományi doktorátust 1920-ban szerzett. Az 1930-as években és a második világháború idején tüzérségi beosztásokban teljesített szolgálatot. A háború végén légvédelmi tüzérosztály-parancsnok, és az 1. hadsereg légvédelmitüzér- parancsnok helyettese volt. Ausztriában előbb amerikai, majd szovjet hadifogságba került. 1947-ben „B” listázták.

Dr. Mező Ferenc (1885–1961) tartalékos százados16

A latin–görög szakos tanár, sport- és olimpiatörténész 1928-ban, Amszterdamban a művészeti versenyek irodalom kategóriájában Az olympiai játékok története című mun- kájával nyert aranyérmet. Műve 1929-ben magyarul, 1930-ban németül könyv alakban is megjelent. Az első világháborúban a cs. és kir. pozsonyi 72. gyalogezred tartalékos főhadnagyaként, szakasz-, majd századparancsnokként az orosz és az olasz hadszíntéren

14 HL Akvi. 10113. 15 HL Akvi. 1893/1806. 16 HL Első világháborús kitüntetési felterjesztések 28323.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 357 is szolgált, az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért több magas kitüntetésben ré- szesült. 1935-ben lépett elő századossá. 1947-ben a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke, 1948-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja lett.

Dr. Szollás László (1907–1980) orvos őrnagy17

Az 1932-es Lake Placid-i és az 1936-os Garmisch-Partenkirchen-i téli olimpiákon (a BKE versenyzőjeként) Rotter Emíliával páros műkorcsolyázásban bronzérmet szerzett. Ugyanebben a versenyszámban négyszeres világ-, egyszeres Európa- és hatszoros magyar bajnok volt. Katonai szolgálatát 1934-ben kezdte, 1936-ban lett hivatásos honvéd orvos. 1937–1945 között a m. kir. 22. honvéd tábori tüzérosztály vezető orvosa volt. 1943 és 1945 között ezred vezető orvosként, egészségügyi oszlopparancsnokként, illetve táborikórház- parancsnokhelyettesként harctéri szolgálatot teljesített. 1945–1948 között először amerikai, majd szovjet hadifogságba került, hazatérése után rövid ideig a Kossuth Akadémián szolgált vezető orvosként. 1951-től az Országos Sportorvosi Intézet (és jogutódai) rende- lőintézeti orvosa volt, ezzel egyidejűleg edzőként és versenybíróként is tevékenykedett, illetve 1956–1957-ben a Magyar Korcsolyázó Szövetség elnöki tisztét töltötte be.

Dr. Pelle István (1907–1986) honvédelmi minisztériumi tisztviselő18

A BTC sportolójaként az 1928-as, 1932-es és 1936-os olimpiákon indult. 1932-ben, Los Angelesben műszabadgyakorlatban és lólengésben olimpiai bajnoki címet szerzett, összetett egyéniben és korláton ezüstérmes lett. Negyedik helyen végzett továbbá nyúj- tón, akrobatikus ugrásban és összetett csapatban, lóugrásban pedig hatodik helyezett volt. 1930-ban nyújtón lett világbajnok. Egyéniben 35-szörös, csapatban hatszoros magyar bajnok volt, a nemzeti tornászválogatottban 1928–1936 között szerepelt. Az 1930-as években a M. kir. Honvédelmi Minisztériumban, mint jogász dolgozott. 1940–1944 között előbb a m. kir. budaörsi honvéd repülőtér gondnokságon, majd a m. kir. 1. honvéd távolfelderítő repülőosztálynál teljesített szolgálatot póttartalékosként.

Jekelfalussy (Piller) György (1899–1960) alezredes19

A MAC versenyzőjeként az 1928-as amszterdami olimpián az ötödik helyezett tőrcsa- pat tagja volt, 1932-ben, Los Angelesben kardvívásban egyéni és csapat olimpiai bajnoki címet szerzett. Kardvívóként hatszoros Európa-bajnok, kard- és tőrvívóként összesen ti- zenkétszeres magyar bajnok volt. Az első világháborúban a román és az olasz harctéren szolgált szakaszparancsnokként, majd az 1920-as évek első felében a m. kir. miskolci 13. honvéd gyalogezred szakaszparancsnoka volt. A honvéd sportoktatói tanfolyam elvég- zése után 1927–1932 között annak tanáraként tevékenykedett: a vívás mellett labdarú- gást, sízést, birkózást és ökölvívást oktatott. 1932–1933-ban a Ludovika Akadémia ve-

17 HM HIM Központi Irattár (a továbbiakban: KI) Személyi okmánygyűjtők (a továbbiakban: Sz. ogy.) 331/434. 18 Dr. Pelle István személyes okmányai a Magyar Sportmúzeum birtokában. 19 HL Akvi. 1899/955.

HK 125. (2012) 2. 358 Sallay Gergely Pál zető sporttanára volt. Ezt követően a m. kir. testőrségben, majd ismét a honvédségben szolgált, 1940-től pedig a M. kir. „Bolyai János” Honvéd Műszaki Akadémián tanított. 1944-ben zászlóaljparancsnokként harctéri szolgálatot teljesített a keleti hadszíntéren. A háború vége Ausztriában érte, 1945-ben rövid ideig szovjet hadifogságban volt. Aktív sporttól való visszavonulása után edzőként dolgozott. 1933-tól a magyar vívó válogatott szövetségi kaptánya volt, ebben a minőségében négy olimpián vezette sikerre a magyar vívócsapatot.

Nagy Ernő (1898–1977) alezredes20

Az 1932-es olimpián a MAC versenyzőjeként az aranyérmes kardcsapat tagja volt. Kardvívásban hatszoros, tőrvívásban egyszeres magyar bajnok. 1916-ban végezte el a ﬁ- umei cs. és kir. Haditengerészeti Akadémiát, majd az első világháború végéig Polában és a dalmát partvidéken szolgált. 1919-ben a Vörös hadihajóraj folyamzár parancsnoka volt. 1921 és 1945 között a m. kir. Folyamőrségnél töltött be különböző beosztásokat, közben 1926–1928 között elvégezte a honvéd sportoktatói tanfolyamot, majd 1932 és 1934 között annak tanára is volt (neve ekkor már m. kir. „Toldi Miklós” Honvéd Sporttanár és Vívó- mesterképző Intézet). 1945-ben öt hónapot töltött amerikai hadifogságban. 1947-ben „B” listázták, 1950-ben pedig lefokozták honvéddá. 1938-ban visszavonult az aktív sportolás- tól, a MAC vívószakosztályának vezetője lett és sikeres edzőként működött. Tagja volt a Magyar Vívó Szövetség válogatóbizottságának.

Manno Miltiades (1879–1935) tartalékos (népfelkelő) százados

Los Angelesben, az 1932-es olimpiai játékokon a művészeti versenyek szobrászat kate- góriájában Birkózás című alkotásával ezüstérmet nyert. Két évtizeddel korábban, az 1912-es stockholmi olimpián az evezősnyolcas tagjaként helyezetlenül végzett. A XIX–XX. szá- zad fordulójának „allround” sportembereként számos magyar bajnoki címet szerzett ver- senyevezésben, gyorskorcsolyázásban és labdarúgásban. A XX. század első harmadának sikeres festő- és szobrászművésze, graﬁkusa volt, a sport témakörében különösen sokat alkotott. Egyévi önkéntesi szolgálatát a cs. és kir. brassói 2. huszárezrednél teljesítette 1903–1904-ben, majd 1909-ben a m. kir. szegedi 3. honvéd huszárezred tartalékába he- lyezték át. Az első világháborúban népfelkelő huszártisztként a m. kir. budapesti 1. honvéd huszárezred állományában teljesített harctéri szolgálatot, az 1914. augusztusi gorodoki lo- vasrohamban elszenvedett sebesülése sportolói pályafutásának végét jelentette. 1934-től haláláig a M. kir. „Toldi Miklós” Honvéd Sporttanár és Vívómesterképző Intézetben és a Ludovika Akadémián tanított.

Hradetzky (Soós-Hradetzky) Zoltán (1902–?) alezredes21

A soproni Honvéd Tiszti Sportegyesület versenyzőjeként vett részt az 1932-es Los Angeles-i és az 1936-os berlini olimpiákon. Los Angelesben a sportlövészet kisöbű puska

20 HL Akvi. 1701/1898. 21 KI Sz. ogy. 43460.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 359 fekvő 50 méteres számában harmadik, Berlinben ugyanebben a versenyszámban holtver- senyben a nyolcadik lett. 1935-ben tagja volt a világbajnok hadipuska csapatnak, emellett egyéniben nyolcszoros, csapatban négyszeres magyar bajnok volt hadifegyver, kisöbű fegyver és pisztoly versenyszámokban. A Ludovika Akadémia elvégzése után, 1924-től a miskolci m. kir. 13. honvéd gyalogezredben szolgált, majd a honvéd sportoktatói tanfolyam elvégzését követően, 1932-től a soproni Rákóczi Ferenc Reáliskolai Nevelőintézet sporttanára volt. 1937-től Egerben, Budapesten és Magyaróváron szolgált különböző ala- kulatoknál, illetve harctéri szolgálatot is teljesített, amelyért 1942-ben hadikitüntetésben (Magyar Koronás Bronzérem hadiszalagon, kardokkal) részesült.

Dr. Csik Ferenc (1913–1945) tartalékos orvos zászlós22

A BEAC sportolójaként és a budapesti M. kir. Pázmány Péter Tudományegyetem orvostanhallgatójaként 1936-ban, Berlinben nyert olimpiai bajnoki címet 100 méteres gyorsúszásban, valamint tagja volt a bronzérmes 4×200 méteres gyorsváltónak. Kétszeres Európa-bajnok, hétszeres főiskolai világbajnok, tizennyolcszoros magyar bajnok, 1933-tól a magyar úszóválogatott tagja, 1939-ben rövid ideig szakvezetője volt. 1938-ban visszavonult a versenysporttól, belklinikai orvosként dolgozott, 1943-tól a Testnevelési Főisko- lán anatómiát tanított. 1940-ben a BEAC főtitkára, 1942-ben a Magyar Úszószövetség elnökségi tagja lett. 1939–1944 között a Képes Sport szerkesztőjeként is működött. 1944 tavaszán már rendelő főorvosi minőségében kapott katonai behívót, először a budapesti m. kir. 11., majd a 10. számú honvéd helyőrségi kórházba vezényelték. 1944 őszén a szolnoki honvéd csapatkórházban, később a soproni hadikórházban teljesített szolgálatot. 1945. március 29-én, Sopronban egy légitámadás során vesztette életét. A Magyar Úszó- szövetség már 1948-ban vándordíjat nevezett el róla, amelyet a 100 méteres gyorsúszás mindenkori magyar bajnoka kap meg. Nevét és emlékét Sopronban utca, Keszthelyen és Sopronban uszoda, Budapest II. kerületében általános iskola és gimnázium, a Csanádi Árpád Sportiskolában osztályterem, az ifjúsági és sportminiszter által 2001-ben alapított díj és több emlékverseny őrzi.

Harangi Imre (1913–1979) törzsőrmester23

A MÁVAG Gépgyári SE versenyzője az 1936-os berlini olimpián az ökölvívás köny- nyűsúlyú küzdelmeiben nyert aranyérmet. 1933–1938 között hatszoros magyar bajnok volt, 1936 őszén az Európa-válogatott tagjaként Amerikában is sikerrel lépett a szorítóba. Olimpiai eredményének köszönheti, hogy megnyílt előtte a hőn áhított katonai pálya, és pilótakiképzést, valamint őrmesteri rendfokozatot kapott. 1938–1940 között dél-olaszor- szági repülőtanfolyamon vett részt, majd az 1/4. vadászszázad állományába került. 1941 tavaszán egy kényszerleszállás során súlyosan megsérült, felépülése után a M. kir. „Toldi Miklós” Honvéd Központi Testnevelési Intézet hallgatója, majd a Ludovika Akadémián sportoktató volt. 1945 tavaszán Németországban esett amerikai hadifogságba, ahol fogva tartói felismerték és 1946. januári hazatéréséig edzőként alkalmazták. A háború után a

22 Dr. Csik Ferenc katonai zsoldkönyve családja tulajdonában; KI dr. Csik Ferenc veszteségi kartonja. 23 KI Sz. ogy. 5203.

HK 125. (2012) 2. 360 Sallay Gergely Pál

MÁVAG SE utánpótlás edzőjeként dolgozott. Tiszteletére Hajdúsámsonban utcát és sport- egyesületet, Nyíradonyban rendezvénycsarnokot, a Csanádi Árpád Sportiskolában osz- tálytermet neveztek el róla, valamint ifjúsági ökölvívó emlékverseny is a nevét viseli.

Berczelly Tibor (1912–1990) őrnagy24

Három olimpián vett részt: 1936-ban, Berlinben a Honvéd Tiszti Vívó Club, 1948-ban, Londonban a Csepeli MTK, 1952-ben, Helsinkiben a Csepeli Vasas sportolójaként nyert aranyérmet a kardcsapattal, emellett Helsinkiben a bronzérmes tőrcsapatnak is tagja volt, és kard egyéniben is a harmadik helyen végzett. Négyszeres világ-, egyszeres Európa- és 28-szoros magyar bajnok volt, több mint két évtizeden át a vívóválogatott tagja. Lövé- szetben is kétszer nyert magyar bajnoki címet. Az 1930-as években különböző csapat- beosztásokban szolgált, közben elvégezte a M. kir. „Toldi Miklós” Honvéd Sporttanár és Vívómesterképző Intézet kétéves tanfolyamát. 1941–1944 között a M. kir. „Toldi Miklós” Honvéd Központi Testnevelési Intézet tanára volt. Onnan áthelyezték a komáromi 22. hon- véd gyalogezredhez, amelynek géppuskás századparancsnokaként 1944 szeptemberében a harctéren megsebesült, így a háború végét ungvári, budapesti, majd bécsi hadikórhá- zakban töltötte. 1945–1946-ban a Honvédelmi Minisztérium sportosztályán teljesített szolgálatot, majd nyugállományba helyezték. 1948-tól a Magyar Nemzeti Bankban dolgozott: először segédmunkás, majd műszaki altiszt, később a deviza ügyek előadója, végül a számviteli osztály szakelőadója volt. 1946-tól a Csepeli MTK (majd Vasas) kardvívó osztályának, 1954-től a Budapesti Vörös Meteor vívószakosztályának vezetője, 1955-től a Magyar Vívó Szövetség edzője volt, fontos szerepet játszott a magyar vívó utánpótlás nevelésében. 1964-ben vívó mesteredzői oklevelet szerzett.

Kovács (Ádám) Pál (1912–1995) százados, rehabilitált alezredes, ny. dandártábornok25

Öt olimpián vett részt: 1936-ban a Honvéd Tiszti Vívó Club versenyzőjeként a győztes kardcsapat tagja; 1948-ban a Ganz-Vasas sportolójaként az aranyérmes kardcsapat tagja, illetve kard egyéniben bronzérmes; 1952-ben ismét a Ganz-Vasas versenyzőjeként kard egyéniben és csapatban is olimpiai bajnok lett; 1956-ban és 1960-ban pedig a Vasas SC vívójaként ért el első helyezést a kardcsapattal. Kilencszeres világ-, egyszeres Európa- és tizenhatszoros magyar bajnok, 27 éven keresztül a vívóválogatott tagja volt. 1935-ben végezte a Ludovika Akadémiát, az 1930-as években és a második világháború idején különböző tüzéralakulatoknál szolgált, 1941–1942-ben a keleti hadszíntéren légvédelmi gépágyús ütegparancsnokként. 1945–1946-ban francia hadifogságban volt, ahol vívást oktatott. Hazatérése után „B” listázták, majd nyugállományba helyezték, de sikeres vívó- ként biztosították elhelyezkedését a polgári életben, így lett 1947-ben a Ganz Waggon- és Gépgyár technikusa, majd – londoni eredményei elismeréseként – műszaki főfelügyelője. Versenyzéstől való visszavonulása után a Magyar Vívó Szövetség alelnöke, 1963–1968

24 KI Sz. ogy. 95104. 25 KI Sz. ogy. 57053.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 361 között elnöke volt. 1968-tól a Magyar Olimpiai Bizottság, illetve a Nemzetközi Vívószö- vetség Végrehajtó Bizottsága tagja, 1980–1988 között a Nemzetközi Vívószövetség alel- nöke, 1988-tól örökös tiszteletbeli tagja. Nevét emlékverseny, Budapest XV. kerületében gimnázium, a Csanádi Árpád Sportiskolában osztályterem őrzi. 2011-ben róla nevezték el a Vasas SC pasaréti vívócsarnokát.

turócdivéki és nagypalugyai Platthy József (1900–1990) alezredes, posztumusz ezredes26

Az 1936-os berlini olimpián a díjugratás nehéz vadászugratás versenyszámában Sel- lő nevű lován egyéni harmadik helyezést ért el. 1934–1941 között nyolcszoros magyar díjugrató bajnok volt. A Ludovika Akadémia 1922-es elvégzése után a 3/II., majd a 3/I. huszárosztály szakaszparancsnokaként szolgált. 1927–1929 között a lovagló és hajtóta- nárképző iskola hallgatója, majd ugyanott 1929–1942 között az olimpiai díjugrató csapat tagja és vezetője volt. 1942–1943-ban a komáromi önálló huszárszázad parancsnoka, 1943–1945 között a budapesti I. önálló huszárosztály pótkeret-parancsnoka volt. 1945-ben a 3. lókiképző és felállító oszlop parancsnokaként esett angol hadifogságba Ausztriában, ahonnan 1946-ban tért haza. 1947–1952 között kertészként, galoppidomárként, lakatos- inasként, segédmunkásként, szerelőként dolgozott. 1953-tól a Földművelésügyi Miniszté- rium kísérleti lótenyésztőtelepének belovagló edzőjeként tevékenykedett Bőszénfán, majd az 1957-ben létrejött kisbéri Állami Ménes edzője volt 1963-as nyugdíjazásáig.

Takács Károly (1910–1976) alezredes27

Az 1948-as londoni olimpián a Budapesti Partizán SE versenyzőjeként az ötalakos gyorspisztoly 25 méteres számában világrekorddal szerzett aranyérmet, majd az 1952-es helsinki játékokon ugyanabban a versenyszámban (immár a BHSE sportolójaként) meg- védte olimpiai bajnoki címét. 1956-ban, Melbourne-ben a 8. helyen végzett. Kilencszeres egyéni és 22-szeres csapat magyar bajnok volt. 1924–1927 között elvégezte a jutasi m. kir. honvéd altisztképző és nevelő intézetet, majd különböző alakulatoknál szolgált. 1934-ben a honvéd sportoktatói tanfolyamot, 1936-ban a gyalogsági lőiskolát végezte „jó”, illetve „kiváló” eredménnyel, s bekerült a sportpisztolyosok keretébe. 1938-ban egy hadgyakorlaton kézigránát robbanás következtében leszakadt a jobb kézfeje, 75%-os rokkanttá nyilvánították, és csak külön kormányzói engedéllyel maradhatott meg a tényleges szol- gálatban. Óriási kitartással megtanult bal kézzel lőni, és az 1939-es luzerni céllövő világ- bajnokságon már kivette részét az önműködő sportpisztoly csapat győzelméből. 1948-ban lett hivatásos tiszt, ezt követően lőkiképző és sporttanári, testnevelő tiszti beosztásokban szolgált 1972-es nyugdíjazásáig. 1976-ban bekövetkezett halálakor a Magyar Néphadse- reg halottjának nyilvánították. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, nevét a Csanádi Árpád Sportiskolában osztályterem őrzi.

26 KI Sz. ogy. 91212. 27 KI Sz. ogy. 64924.

HK 125. (2012) 2. 362 Sallay Gergely Pál

Kárpáti Rudolf (1920–1999) vezérőrnagy28

Hatszoros olimpiai bajnok kardvívó, 1948-ban és 1952-ben csapatban, 1956-ban és 1960-ban egyéniben és csapatban is aranyérmet nyert. Londonban még a Budapesti Vasas, Helsinkiben, Melbourne-ben és Rómában már a BHSE versenyzőjeként érte el sikereit. Hétszeres világbajnok és hétszeres magyar bajnok, 1947–1961 között folyamatosan a magyar vívóválogatott tagja volt. 1943–1945 között tisztesként szolgált a magyar királyi Honvédségben, 1950-től volt a Magyar Néphadsereg hivatásos tisztje. Sporttiszti beosztá- sok után 1957-től 1986-os nyugállományba helyezéséig az MN Központi Klubjának zenei instruktora, majd egyben művészeti vezetője volt. A vívás mellett a zene töltötte ki életét. 1942-ben végzett a Zeneakadémia hegedű szakán, később gyakran tartott előadásokat a zene és a sport kapcsolatáról. A BHSE vívószakosztály alapító tagja, a Magyar Vívó Szö- vetség és a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja, a Versenybírák Bizottsága elnöke volt. A Nemzetközi Vívó Szövetség örökös tagja, a Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, nevét a Csanádi Árpád Sportiskolában osztályterem őrzi.

Papp Bertalan (1913–1992) ezredes29

Az 1948-as londoni és az 1952-es helsinki olimpián is tagja volt az aranyérmes kardcsapatnak, a Csepeli MTK, illetve a BHSE versenyzőjeként. Kétszeres világbajnok, hatszoros magyar bajnok, 1946–1956 között a magyar válogatott és az olimpiai válogatott keret tagja volt. Az 1930–1940-es évek fordulóján szakasz-, majd századparancsnoki be- osztásokban szolgált. 1942–1944 között elvégezte a M. kir. „Toldi Miklós” Honvéd Köz- ponti Testnevelési Intézet kétéves tanfolyamát, majd az intézet tanára lett. 1944–1945-ben harctéri szolgálatot teljesített, 1945. februárban a szovjet oldalon bevetett „Budai Önkéntes Ezredben” harcolt, ennek ellenére rövid ideig szovjet hadifogságban tartották. 1945–1948 között a Honvédelmi Minisztériumban töltött be különböző feladatköröket, Veres Péter honvédelmi miniszter parancsőrtisztje is volt. 1949-től 1974-es nyugállományba helyezé- séig testnevelő tiszti, sportelőadói és vívóedzői beosztásokban szolgált, 1962–1966 között a BHSE parancsnokhelyettese volt. A BHSE vívószakosztály alapító tagja, 1966–1974 között vezetője; a BHSE cselgáncsszakosztály és teniszszakosztály elnöke; a Magyar Vívó Szövetség elnökségi tagja, 1958-tól az Ifjúsági Bizottság elnöke; valamint a Magyar Olimpiai Bizottság tagja volt. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, nevét a Csanádi Árpád Sportiskolában osztályterem őrzi.

Fábián Dezső (1918–1973) tartalékos hadnagy30

Az 1948-ban, Londonban megrendezett nyári olimpiai játékok ezüstérmes magyar vízilabdacsapatának, illetve az 1952-es helsinki olimpia bajnokcsapatának is tagja volt, előbb az FTC, majd a Budapesti Kinizsi versenyzőjeként. Egyszeres magyar bajnok és tizenötszörös magyar válogatott vízilabdázó, valamint ötszörös magyar úszóbajnok volt. 1941–1942-ben végezte el a tartalékos tiszti iskolát Budapesten, 1940–1945 között gép-

28 KI Sz. ogy. 297/127. 29 KI Sz. ogy. 331/511. 30 KI Sz. ogy. 19444.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 363 kocsizó alakulatoknál szolgált. 1945 elején rövid ideig szovjet hadifogságban volt, majd – ugyancsak rövid időre – a Honvédelmi Minisztérium gépkocsizó osztályához került tartalékos hadnagyi rendfokozatban. 1960-ban az FTC vízilabda csapatának edzője lett, irányítása alatt négyszer lett magyar bajnok a csapat. 1969-től az OSC utánpótlás csapatá- nak edzőjeként tevékenykedett.

Szittya Károly (1918–1983) tartalékos alhadnagy31

Az 1948-as londoni olimpián az UTE sportolójaként játszott az ezüstérmes magyar ví- zilabdacsapatban, az 1952-es helsinki játékokon már az FTC vízilabdázójaként volt tagja az olimpiai bajnok csapatnak. Huszonegyszeres magyar válogatott és négyszeres magyar bajnok vízilabdázó volt, de úszóként is nyert országos bajnokságot csapatban. 1941–1942-ben tartalékos tiszti iskolát végzett Budapesten. 1940–1945 között az 1. honvéd élelmező rak- tárban szolgált, illetve egy fogatolt sütőoszlop parancsnokaként 1943–1944-ben a harctéren is teljesített szolgálatot. 1954-ben visszavonult az aktív sporttól és edzőként tevékenyke- dett. 1966 és 1972 között az Újpesti Dózsa SC vízilabda csapatának vezetőedzője volt, közben 1969-ben a magyar ifjúsági válogatott edzőjeként is működött. 1973–1978 között az FTC edzéseit vezette. 1969-től a Magyar Olimpiai Bizottság tagja volt.

Maszlay Lajos (1903–1979) ezredes32

Három olimpián vett részt. 1936-ban a Honvéd Tiszti Vívó Club versenyzőjeként a hetedik helyen végzett tőrcsapat tagja volt. 1948-ban a Csepeli MTK vívójaként tőr egyé- niben bronzérmet szerzett, csapatban ötödik lett. 1952-ben már a BHSE sportolójaként a harmadik helyezett tőrcsapatot erősítette. 1931–1953 között volt a magyar válogatott tagja, a kardcsapattal egyszeres világbajnok, kétszeres Európa-bajnok, tőr-, kard- és párbajtőrví- vásban összesen 24-szeres magyar bajnok volt. A Ludovika Akadémiát 1926-ban végezte, 1930-ban sport- és vívótanári oklevelet szerzett, majd egy évig a Honvéd Sporttanár és Vívómesterképző Intézet segédtanára, azt követően pedig 1940-ig a Ludovika Akadémia sporttanára volt. 1940–1945 között különböző csapatbeosztásokban szolgált, 1945-ben Ausztriában sebesülten esett amerikai hadifogságba. Hazatérése után elbocsátották, majd 1947-ben visszavették a tényleges szolgálatba. 1947 és 1956 között a Honvédelmi Minisz- térium harckiképzési és testnevelési csoportfőnökségén volt testnevelő tiszt.

Baranyai László (1920–1984) alezredes33

A Postás SE versenyzőjeként az 1948-as londoni olimpián a bronzérmes tornacsapat tagja volt. 1939–1954 között tizennégy egyéni magyar bajnokságot nyert. A második vi- lágháború idején híradó alakulatnál szolgált géptávíró rajparancsnokként. Zászlóaljával Németországban angol hadifogságba jutott, ahonnan 1946 őszén tért haza. 1951-től élspor- tolóként az önálló sportszázad hallgatója volt, majd 1954–1956 között a Sztálin Akadé- mián testnevelő tiszt. 1957–1958-ban a budapesti II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola

31 KI Sz. ogy. 30035. 32 KI Sz. ogy. 49729. 33 KI Sz. ogy. 85805.

HK 125. (2012) 2. 364 Sallay Gergely Pál testnevelő tanáraként, 1958 és 1962 között a BHSE tornász edzőjeként tevékenykedett. 1962-től 1966-ig a szolnoki Kilián György Repülőtiszti Iskolán volt testnevelő előadó, 1966–1972 között a Magyar Testnevelési és Sport Tanács Katonai Bizottságának tömeg- sport szervező főtisztje, végül 1973-as nyugállományba helyezéséig az MN Testnevelési és Sportközpont szervező tisztje. A BHSE tornaszakosztály alapító tagja volt. 1961–1963 között a Testnevelési Főiskolán elvégezte a torna szakoktatói szakot.

Dr. Sántha Lajos (1915–1992) tartalékos alhadnagy34

Az 1948-as olimpián a Postás SE versenyzőjeként a bronzérmes tornacsapat tagja volt, nyújtón egyéniben negyedik helyet szerzett. 1952-ben, Helsinkiben a Budapesti Postás SK sportolójaként a hatodik helyezett tornacsapat tagja volt. 1936-ban végezte a tartalékos tiszti iskolát, a második világháború idején híradó alakulatnál szolgált. 1945–1947 kö- zött szovjet hadifogságban volt. Jogi doktor, 1940-ben elvégezte a Testnevelési Főiskolát, 1948-ban annak adjunktusa, 1949-ben tanára lett. 1948-től a magyar tornász válogatott, 1951-től a BHSE tornaszakosztályának edzője volt. 1967-től a Magyar Testnevelési és Sport Szövetség, 1970-től a Postás SE szakvezetőjeként tevékenykedett.

Benedek Gábor (1927) hadnagy

Az 1952-es olimpián az aranyérmes öttusa csapat tagja, egyéniben ezüstérmes volt. 1956-ban, Melbourne-ben csapatban negyedik, egyéniben hatodik lett. Mindkét olimpi- án a BHSE versenyzőjeként indult. Kétszeres világ-, ötszörös magyar bajnok öttusázó, párbajtőrben egyszeres magyar bajnok, a magyar öttusa örökös bajnoka. 1941-től a ma- rosvásárhelyi M. kir. „Csaba Királyﬁ” Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola huszár növendéke volt, ott ismerkedett meg az öttusa alapjaival. A második világháború végén Dániában esett hadifogságba. 1956-ban beválasztották az olimpiai csapat forradalmi bi- zottságába, ezért hazatérte után állásából elbocsátották, 1959-ben a versenyzéstől is el- tiltották. A BHSE öttusa edzője lett, 1967-ben öttusa- és vívóedzői oklevelet szerzett a Testnevelési Főiskolán. 1969-ban az NSZK-ban telepedett le, ahol nyugdíjazásáig öttusa- és vívóedzőként tevékenykedett. Szülővárosa, Tiszafüred díszpolgára, róla nevezték el a városi sportcsarnokot és a helyi sportolók elismerésére létrehozott díjat.

Kovácsi Aladár (1932–2010) tartalékos hadnagy35

Az 1952-es helsinki olimpián a Budapesti Haladás SE versenyzőjeként az aranyérmes öttusa csapat tagja volt, egyéniben a 12. helyen végzett. Öttusában egyszeres világbajnok, többszörös magyar bajnok, párbajtőrözőként kétszer nyert magyar bajnokságot. 1958-ban szerzett diplomát az Orvostudományi Egyetemen, majd a Katonai Egészségügyi Tovább- képző Intézetben az egészségügyi tartalékos tiszti tanfolyam hallgatója volt. 1959-ben vonult vissza az aktív sportolástól.

34 KI Sz. ogy. 330/3000. 35 KI Sz. ogy. 38075.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 365

Szondy István (1925) rehabilitált hadnagy36

Három olimpián vett részt. 1948-ban, Londonban öttusa egyéniben (a Budapes- ti Épületszerelő SK versenyzőjeként) a 18. helyen végzett. Az 1952-es helsinki olimpi- án a Budapesti Fáklya sportolójaként az aranyérmes öttusa csapat tagja volt, egyéniben bronzérmet szerzett. 1956-ban a Melbourne-i olimpiai játékok Stockholmban rendezett lovas versenyein helyezetlen maradt. Öttusázóként kétszeres világbajnok, hatszoros magyar bajnok, párbajtőr csapatban egyszer nyert magyar bajnoki címet. 1941-ben a soproni M. kir. „Rákóczi Ferenc” Honvéd Gyalogsági Hadapródiskola, 1942–1944 között a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” Honvéd Gyalogsági Hadapródiskola növendéke volt. 1950-ben szerzett diplomát a Testnevelési Főiskolán, majd 1956-ig testnevelő tanárként dolgozott. 1952 és 1956 között a Budapesti Fáklya öttusaedzője volt. 1956-ban az NSZK-ban telepedett le. 1969-ben a nyugatnémet öttusa-válogatott szövetségi kapitánya lett, 1971–1987 között állami vívómester volt. 2000-ben települt vissza Magyarországra.

Bolvári Antal (1932) hadnagy37

A BHSE sportolójaként az 1952-es és az 1956-os olimpián is az aranyérmes vízi- labda csapat tagja volt. Egyszeres Európa- és kétszeres magyar bajnok. 1952-1953-ban a HM önálló sportszázad hallgatója, 1953-tól a MN Központi Tiszti Ház beosztott tiszthelyettese, majd tisztje volt, 1954–1956 között élsportoló. 1956-ban elhagyta az országot, Ausztráliában játszott, de 1961-ben hazatért, és 1969-es visszavonulásáig a Vasas SC, a Budapesti Spartacus, majd a Ferencváros sportolója volt. 1966-ban a Sportvezető és Edző- képző Intézetben szerzett végzettséget, és aktív pályafutása befejeztével rögtön edző lett a Budapesti Spartacusnál. A Testnevelési Főiskolát 1976-ban végezte el. 1979–1988 között a BHSE csapatánál edzősködött, majd 1992-es nyugdíjba vonulásáig ismét a Spartacus vezetője volt. Egyidejűleg 1971-től a junior válogatott edzője, 1981-től a felnőtt válogatott szövetségi kapitányának segítője volt. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

Bozsik József (1925–1978) alezredes, posztumusz ezredes38

Az 1952-es helsinki olimpián a BHSE sportolójaként az aranyérmes labdarúgó csapat tagja, ötszörös magyar bajnok, 101-szeres válogatott volt. 1949-től a HM önálló sportszá- zad hallgatója, majd tisztje. 1950–1957 között élsportolóként, azt követően 1965-ig sport- instruktorként teljesített katonai szolgálatot. 1963-ban vonult vissza az aktív sportolástól, 1964-ben a Testnevelési Főiskolán szakedzői képesítést szerzett. 1963–1964-ben a BHSE labdarúgó szakosztályának elnöke, 1966–1967-ben vezetőedzője, 1974-ben a magyar lab- darúgó válogatott szövetségi kapitánya volt. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, nevét a Budapesti Honvéd FC stadionja, Komáromban általános iskola, a Csanádi Árpád Sport- iskolában osztályterem őrzi.

36 KI Sz. ogy. 507/2136. 37 KI Sz. ogy. 323/3105. 38 KI Sz. ogy. 96325

HK 125. (2012) 2. 366 Sallay Gergely Pál

Budai II. László (1928–1983) alezredes39

Az 1952-es helsinki olimpián a BHSE sportolójaként az aranyérmes labdarúgó csapat tagja, ötszörös magyar bajnok, 39-szeres válogatott volt. 1950-től a HM önálló sportszá- zad hallgatója, 1952-től 1957-ig a MN Központi Tiszti Ház beosztott tisztje. 1957–1960 között sportinstruktorként, majd az aktív sporttól való visszavonulása után különböző tiszti beosztásokban teljesített katonai szolgálatot 1979-es nyugállományba helyezéséig. 1961-től a BHSE ifjúsági csapatának, 1965-től az Egyesített Tiszti Iskola, 1967-től a Kos- suth Lajos Katonai Főiskola labdarúgó csapatának volt az edzője. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, nevét Rákospalotán stadion őrzi.

Czibor Zoltán (1929–1997) százados, rehabilitált őrnagy40

Az 1952-es helsinki olimpián a Csepeli Vasas SE sportolójaként az aranyérmes lab- darúgó csapat tagja, háromszoros magyar és kétszeres spanyol bajnok, 43-szoros magyar válogatott volt. 1952-től a HM önálló sportszázad hallgatója, majd tisztje, 1953–1956 kö- zött sporttisztként a BHSE labdarúgója. 1956-ban elhagyta az országot, Spanyolország- ban telepedett le és szerzett állampolgárságot. Az FC Barcelona és az Espanol játékosa volt. A rendszerváltozást követően hazatért, megalapította a Komáromi FC-t, amelynek elnöke lett. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, nevét Komáromban emlékszoba és emlékmű őrzi.

Grosics Gyula (1926) őrnagy, rehabilitált ezredes41

Az 1952-es helsinki olimpián a BHSE sportolójaként az aranyérmes labdarúgó csapat tagja, háromszoros magyar bajnok, 86-szoros magyar, hatszoros világválogatott, 1959-ben az év labdarúgója volt. 1999-ben beválasztották a világ valaha élt legjobb tíz kapusa közé. 1949-től a HM önálló sportszázad hallgatója, majd tisztje, 1952-től 1956-ig élsportolóként az MN Központi Tiszti Ház beosztott tisztje volt. 1964-ben a Testnevelési Főiskola veze- tőképző szakán szerzett képesítést. 1956–1963 között a Tatabányai Bányász kapusa, majd edzője volt. 1964–1965-ben Salgótarjánban edzősködött, 1965–1967 között a Központi Sportiskola tanára volt. 1968-ban Kuvaitban dolgozott edzőként, 1970-tól 1986-ig a Volán SC elnöke volt. A Nemzet Sportolója, a Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, nevét álta- lános iskola és labdarúgó akadémia őrzi.

Kocsis Sándor (1929–1979) őrnagy42

Az 1952-es helsinki olimpián a BHSE sportolójaként az aranyérmes labdarúgó csapat tagja, az 1954-es labdarúgó-világbajnokság gólkirálya, ötszörös magyar bajnok, háromszo- ros magyar gólkirály és 68-szoros magyar válogatott volt. 1950-ben a HM önálló sportszá- zad hallgatója, később az MN Központi Tiszti Ház sporttisztje volt. 1956-ban elhagyta az

39 KI Sz. ogy. 36093. 40 KI Sz. ogy. 13231. 41 KI Sz. ogy. 26868. 42 KI Sz. ogy. 49056.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 367 országot, Svájcban, majd Spanyolországban élt és játszott. Az FC Barcelona játékosaként kétszeres spanyol bajnok és kupagyőztes lett. 1967–1970 között a katalán klub, 1972–1974 között a Hercules Alicante nevű spanyol csapat edzőjeként dolgozott. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, nevét a Csanádi Árpád Sportiskolában osztályterem őrzi.

Lóránt Gyula (1923–1981) százados, posztumusz őrnagy43

Az 1952-es helsinki olimpián a BHSE sportolójaként az aranyérmes labdarúgó csapat tagja, négyszeres magyar és egyszeres román bajnok, 37-szeres magyar válogatott volt. 1951–1952-ben a HM önálló sportszázad hallgatója, majd az MN Központi Tiszti Ház tisztje, élsportoló. 1955-ben a Néphadsereg című újság szerkesztőségéhez vezényelték riporteri beosztásba. Miután visszavonult az aktív sportolástól, a Testnevelési Főiskolán edzői képesítést szerzett, és a BHSE, a Debreceni Vasutas SC és az Oroszlányi Bányász SE edzője volt. 1963-ban az NSZK-ba távozott, Kölnben elvégezte az edzőképzőt, majd 1965–1979 között élvonalbeli nyugatnémet csapatoknál edzősködött. Közben 1976-ban a PAOK Szalonikivel görög bajnokságot nyert, ahova 1980-ban visszatért, és egy bajnoki mérkőzésen kapott szívroham következtében hunyt el. Szülővárosában, Kőszegen 2011-ben temették újra. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, nevét Kőszegen sportpálya őrzi.

Puskás Ferenc (1927–2006) őrnagy, rehabilitált alezredes, ny. ezredes, posztumusz dandártábornok44

A BHSE sportolójaként az 1952-es helsinki olimpián aranyérmes labdarúgó csapat kapitánya, 85-szörös magyar, négyszeres spanyol, egyszeres világ- és egyszeres Euró- pa-válogatott volt. Hatszoros magyar és spanyol bajnok, kétszeres spanyol kupagyőztes, háromszoros BEK-győztes, egyszeres Világkupa-győztes, négyszeres magyar és spanyol, illetve kétszeres BEK gólkirály. 1949-től a HM önálló sportszázad hallgatója, majd tisztje, 1952-től élsportolóként az MN Központi Tiszti Ház beosztott tisztje volt. 1956-ban elhagyta az országot, Spanyolországban telepedett le, 1958–1966 között a Real Madridban játszott. 1967–1991 között a világ számos pontján dolgozott labdarúgó-edzőként. 1991-ben visszatért hazájába, és 1992-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség utánpótlás, majd nem- zetközi igazgatója lett. 1993-ban rövid ideig betöltötte a magyar labdarúgó válogatott szö- vetségi kapitányi tisztét. A FIFA Hírességek Csarnokának tagja, a Nemzet Sportolója, a Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, nevét Budapesten stadion (a volt Népstadion) és labdarúgó akadémia őrzi.

Gurics György (1929) alezredes45

A BHSE versenyzőjeként három olimpián szerepelt. 1952-ben a szabadfogású birkózás középsúlyú (79 kg) versenyében bronzérmet szerzett, 1956-ban a kötöttfogás középsúlyú versenyében ötödik lett. 1960-ban mindkét fogásnemben indult: a szabadfogás félnehéz-

43 KI Sz. ogy. 59517. 44 KI Sz. ogy. 78539. 45 KI Sz. ogy. 32920.

HK 125. (2012) 2. 368 Sallay Gergely Pál súlyú (87 kg) küzdelmeiben a nyolcadik helyen végzett, kötöttfogásban a középsúly ver- senyeiben sérülés miatt visszalépett. Egyszeres világbajnok és 16-szoros magyar bajnok, 1952 és 1963 között szerepelt a birkózó válogatottban. 1950-től a HM önálló sportszázad hallgatója, majd tisztje, később sporttisztként különböző beosztásokban szolgált. 1960- ban birkózó szakedzői, majd 1972-ben birkózó mesteredzői oklevelet szerzett a Testneve- lési Főiskolán. 1964-től 1979-es nyugállományba helyezéséig a magyar birkózó válogatott vezetőedzője volt. Edzőként is számos olimpiai-, világ- és Európa-bajnoki győzelem fű- ződik a nevéhez. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

Sákovics József (1927–2009) százados46

Három olimpián vett részt a Budapesti Vörös Meteor SK vívójaként. 1952-ben a bronz- érmes tőrcsapat és az ötödik helyezett párbajtőrcsapat tagja volt, párbajtőr egyéniben ötö- dik lett. 1956-ban az ezüstérmes párbajtőr- és a bronzérmes tőrcsapat tagja, párbajtőr egyéniben helyezetlen maradt. 1960-ban a negyedik helyezett párbajtőr- és tőrcsapat tagja, párbajtőr egyéniben ugyancsak a negyedik helyen végzett. Párbajtőrben és tőrvívásban egyaránt egyszeres egyéni magyar bajnok, párbajtőrben egyéni és csapat világbajnok, 1951–1962 között 75-ször volt válogatott. 1950-től a HM önálló sportszázad hallgatója, majd tisztje, 1954–1956 között élsportolóként a MN Központi Tiszti Ház beosztott tisztje volt. 1965-ben elvégezte a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát, 1963–1968 között vívó szövetségi kapitányként működött sikerrel. 1970-től 1972-ig spanyol szövetségi edző, majd 1979–1980-ban ismét magyar szövetségi kapitány volt. A BHSE örökös bajnoka.

Hevesi István (1931) ezredes47

A BHSE sportolójaként az 1956-os olimpián az aranyérmes, 1960-ban a harmadik helyezett vízilabda csapat tagja volt. Kétszeres Európa-bajnok és 73-szoros magyar válo- gatott vízilabdázó, háromszoros magyar bajnok úszó. 1951-től a HM önálló sportszázad hallgatója, majd továbbszolgáló tiszthelyettese, 1954–1956 között az MN Központi Tiszti Ház beosztott tisztje. 1952-től 1960-ig volt a BHSE aktív sportolója, majd az ifjúsági és serdülő vízilabda csapat edzője lett. 1967-ben szerzett vízilabda szakedzői diplomát a Testnevelési Főiskolán. 1986-os szolgálati nyugállományba helyezéséig mindvégig a vízi sportok területén tevékenykedett a BHSE-nél. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

Dr. Nagy Ambrus (1927–1991?) tartalékos hallgató48

Az 1956-os Melbourne-i olimpián a Budapesti Haladás vívójaként az ezüstérmes pár- bajtőrcsapat tagja volt, párbajtőrben háromszoros magyar bajnok, egyszeres főiskola vi- lágbajnok. 1950-ben végzett a Budapesti Orvostudományi Egyetemen baleseti sebészként,

46 KI Sz. ogy. 48869. 47 KI Sz. ogy. 200/909. 48 KI Sz. ogy. 313/2779.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 369

1951–1952-ben a Rókus Kórházban dolgozott, majd 1952-től a Honvéd Központi Kórház- ban teljesített szolgálatot tartalékos hallgatóként. 1956-ban az olimpia után nem tért haza Ausztráliából, 1958-ban Hollandiában telepedett le.

Dr. Rerrich Béla (1917–2005) tartalékos zászlós49

1948-ban a Hitelbank SE, 1952-ben a Budapesti Lokomotív versenyzőjeként az ötödik helyezett magyar párbajtőrcsapat tagja volt, 1952-ben egyéniben helyezetlenül végzett. Az 1956-os Melbourne-i olimpián a Budapesti Törekvés vívójaként az ezüstérmes pár- bajtőrcsapatot erősítette, egyéniben helyezetlen maradt. A második világháború idején a m. kir. 1. honvéd felderítő zászlóaljnál szolgált, tartalékos tiszti tanfolyamot végzett, és harctéri szolgálatot is teljesített. Jogi végzettsége révén az 1950-es évek elején a Honvé- delmi Minisztériumban jogászként dolgozott. A második világháború után nagy szerepe volt a magyar vívósport újjászervezésében és a párbajtőrvívás fejlesztésében. 1956-ban az olimpia után nem tért haza, Svédországban telepedett le, és a svéd párbajtőriskola kiala- kítója lett, olimpiai és világbajnok vívók és öttusázók tartoztak a tanítványai közé. Hét további olimpián már svéd színekben vett részt edzőként. Magyarországon helyezték örök nyugalomra.

Tóth Gyula (1927–2001) alezredes50

Két olimpián szerepelt a BHSE birkózójaként. 1956-ban a kötöttfogás könnyűsúlyú (67 kg) versenyében bronzérmet szerzett, a szabadfogás könnyűsúlyú küzdelmeiben a negyedik helyen végzett. 1960-ban a szabadfogás könnyűsúlyú küzdelmeit helyezetlenül zárta. Tizenegyszeres magyar bajnok és 32-szeres válogatott volt. 1949-től a HM önálló sportszázad hallgatója, majd 1956-ig a MN Központi Tiszti Ház beosztott tisztje volt. 1956–1977 között sporttisztként különböző beosztásokban szolgált, 1966-tól a birkózó szakosztály edzője volt. A Testnevelési Főiskolán 1970-ben szerzett szakedzői végzettsé- get. 1976-tól a válogatott edzője volt, tanítványai közül olimpiai- és világbajnokok kerül- tek ki. A BHSE alapító tagja és örökös bajnoka.

Tumpek György (1929) őrnagy51

A BHSE versenyzőjeként az 1956-os Melbourne-i olimpián pillangóúszásban szerzett bronzérmet. Ötszörös világcsúcstartó, egyszeres Európa- és tízszeres magyar bajnok, 14-szeres úszóválogatott. 1950-től a HM önálló sportszázad hallgatója, majd élsportolóként 1956-ig az MN Központi Tiszti Ház beosztott tisztje volt. 1977-es nyugállományba helye- zéséig sporttisztként különböző beosztásokban szolgált. Az aktív sportolástól 1958-ban vonult vissza, majd 1977-ig a BHSE úszóedzője volt. A Testnevelési Főiskolán 1971-ben szerzett szakedzői végzettséget. A két évtized során tanítványaival 52 magyar bajnoki címet nyert. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

49 KI Sz. ogy. 200/2970. 50 KI Sz. ogy. 33024. 51 KI Sz. ogy. 15774.

HK 125. (2012) 2. 370 Sallay Gergely Pál

Gyuricza József (1934) alezredes52

Három olimpián vett részt. 1956-ban a Budapesti Haladás vívójaként a bronzérmes tőr- csapat tagja volt, tőr egyéniben ötödik lett. 1960-ban és 1964-ben a BHSE versenyzőjeként indult, Rómában a negyedik helyezett, Tokióban a hetedik helyen végzett tőrcsapat tagja volt, tőr egyéniben helyezetlenül végzett. Kétszeres tőrvívó világbajnok, egyszeres magyar bajnok, 1953–1966 között a válogatott tagja. Élsportolóból lett tiszt, 1958–1961 között a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia testnevelő tanára, majd a BHSE sportinstruktora volt, 1979-es nyugállományba helyezéséig sporttisztként különböző beosztásokban szolgált. 1968-ban a Testnevelési Főiskolán tanári, 1970-ben vívó szakedzői, majd 1977-ben vívó mesteredzői oklevelet szerzett. 1969-től a BHSE (később a BVSC és az OSC) vívóedzője, 1971-től a vívó válogatott keret edzője volt. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

Rózsavölgyi István (1929–2012) alezredes, posztumusz ezredes53

A BHSE versenyzőjeként két olimpián vett részt atlétaként. 1956-ban az 1500 méteres síkfutásban nem jutott döntőbe, 1960-ban ugyanebben a versenyszámban bronzérmes lett. Egyéniben hétszeres, váltóban tízszeres, csapatbajnokságban négyszeres magyar bajnok, 1953–1961 között 35-szörös válogatott volt. Hétszeres világ- és nyolcszoros Európa-csúcs- tartó, négy alkalommal tagja volt a világcsúcsot javító 4×1500 méteres BHSE váltónak. 1945–1946-ban a hadihajós osztálynál, majd 1949–1950-ben a kaposvári 12. lövészez- redben teljesített sorkatonai szolgálatot. 1950–1951-ben a szentendrei Táncsics Műszaki Tiszti Iskola hallgatója, 1951–1952-ben a Bem Légvédelmi Tüzér Tiszti Iskola növendéke volt. 1953-tól élsportolóként az MN Központi Tiszti Ház beosztott tisztjeként szolgált. 1958-tól a BHSE sportinstruktora, majd – aktív sporttól való 1962-es visszavonulása után – közép- és hosszútávfutó edzője volt, 1975-ös nyugállományba helyezéséig. Edzőként 48 felnőtt és 28 utánpótlás bajnoki cím fűződött a nevéhez, de fontos szerepe volt a magyar öttusázók 1964-es tokiói sikerében is. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

Faragó Lajos (1932) alezredes54

Az 1960-as római olimpián a BHSE sportolójaként a bronzérmes labdarúgó csapat tagja volt. 1954–1957 között hétszeres magyar válogatott, a Honvéddal háromszoros magyar bajnok és egyszeres Közép-európai Kupa győztes. 1952–1953-ban a HM önálló sportszá- zad hallgatója volt, majd sorkatonaként a MN Központi Tiszti Házban és a Sztálin Kato- nai Politikai Akadémián teljesített szolgálatot. 1955–1957 között élsportolóként az MN Központi Tiszti Ház tisztje, azt követően sportinstruktor. 1966–1981 között a BHSE, majd 1985-ig a Kossuth Lajos Katonai Főiskola labdarúgó csapatának edzője, közben 1978-ban Szíriában, illetve 1979–1980-ban Mozambikban működött labdarúgó szaktanácsadóként. 1972-ben szerzett labdarúgó szakedzői diplomát a Testnevelési Főiskolán. 1987-ben he- lyezték nyugállományba. A BHSE alapító tagja és örökös bajnoka.

52 KI Sz. ogy. 69225. 53 KI Sz. ogy. 764. 54 KI Sz. ogy. 259/1574.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 371

Pézsa Tibor (1935) ezredes55

A BHSE vívójaként három olimpián vett részt. 1964-ben kard egyéniben aranyérmes, csapatban ötödik lett; 1968-ban egyéniben és csapatban is bronzérmet szerzett kardví- vásban; 1972-ben pedig a harmadik helyezett karcsapat tagja volt, míg egyéniben helye- zetlenül végzett. Kétszeres világbajnok, hatszoros magyar bajnok, 124-szeres válogatott, háromszor választották az év magyar vívójának. 1960–1966 között a BHSE sportinstruktora, majd edzője volt. A Testnevelési Főiskolán 1960-ban testnevelő tanári, majd 1964- ben vívó szakedzői képesítést szerzett, 1978-tól mesteredző. 1978–1982 között a kardvá- logatott vezetőedzője, 1985-től 1988-ig az NSZK-ban kardedzőként, majd mesteredzőként működött. 1989-ben helyezték szolgálati nyugállományba. 1989-ben a BHSE vívószak- osztályának szaktanácsadója lett. 2005 óta vezeti a róla elnevezett vívóakadémiát, amely a BSE keretein belül az utánpótlással foglalkozik. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, szülővárosában, Esztergomban sportcsarnok viseli a nevét.

Komora Imre (1940) ezredes56

A BHSE sportolójaként 1964-ben, Tokióban az aranyérmes labdarúgó csapat tagja volt. Kétszeres magyar válogatott, egyszeres magyar kupagyőztes, 1965–1972 között a Honvéd csapatkapitánya. Hivatásos tisztként 1968–1973 között a BHSE sportinstruktora, majd labdarúgó szakosztályvezetője, 1982-től 1987-ig vezetőedzője, 1987–1988-ban ügyvezető elnökhelyettese volt. A Testnevelési Főiskolán 1978-ban szakedzői, 1986-ban mesteredzői képesítést szerzett. Edzősége alatt a Budapesti Honvéd egymás után három- szor lett magyar bajnok, egyszer kupagyőztes. 1986-ban rövid ideig a szövetségi kapitányi tisztet is betöltötte. 1988-ban helyezték szolgálati nyugállományba. 1990-ben az Olim- piakosz Pireuszt vezette görög kupagyőzelemre. 1995–1999 között a Kispest Honvéd FC klubigazgatója, 1997–1998-ban és rövid ideig 1999-ben vezetőedzője is volt. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

Varga János (1939) ezredes57

A BHSE birkózójaként három olimpián vett részt. 1964-ben mindkét fogásnemben indult légsúlyban (57 kg). A szabadfogás küzdelmeiben a hetedik helyen végzett, kötöttfo- gásban helyezetlen maradt. 1968-ban a kötöttfogás légsúlyú versenyében olimpiai bajnoki címet nyert. 1972-ben a kötöttfogás légsúlyú küzdelmeit a negyedik helyen zárta. Kétszeres világ- és Európa-bajnok, tizenötszörös magyar bajnok. 1959-től volt a BHSE versenyzője, 1961–1973 között 39-szer volt magyar válogatott, 1970-ben az év birkózójának választot- ták. 1962–1977 között a BHSE sportinstruktora, 1974-től 1990-ig edzője volt. 1972-ben a Testnevelési Főiskolán szakedzői, 1983-ban mesteredzői oklevelet szerzett. 1978–1993

55 KI Sz. ogy. 330/2075. 56 KI Sz. ogy. 302/2353. 57 KI Sz. ogy. 331/2020.

HK 125. (2012) 2. 372 Sallay Gergely Pál között a magyar junior válogatott edzői feladatait is ellátta, tanítványai közül Európa-baj- nokok kerültek ki. 1981-től nemzetközi versenybíróként is tevékenykedett. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja, szülővárosában, Abonyban díszpolgárrá választották.

Kajdi János (1939–1992) százados58

A BHSE ökölvívójaként három olimpián indult. 1964-ben könnyűsúlyban (60 kg) ötödik lett, 1968-ban kisváltósúlyban (63,5 kg) helyezetlen maradt, 1972-ben a váltósúly (67 kg) küzdelmeiben ezüstérmet szerzett. Kétszeres Európa-bajnok, tizenkilencszeres magyar bajnok. 1959-től volt a BHSE versenyzője, 1961–1972 között 60-szor szerepelt a magyar válogatottban. 1961–1963 között továbbszolgáló őrmesterként, majd 1963–1974 között hivatásos tisztként a BHSE sportinstruktora volt. 1966-ban ökölvívó szakedzői oklevelet szerzett. 1973-tól a BHSE, 1975-től 1983-ig a magyar ökölvívó válogatott edzője volt. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

Rátkai János (1951) százados59

Három olimpián vett részt kajakozóként. 1972-ben a Csepel SC versenyzőjeként kajak kettesben 1000 méteren Deme Józseffel ezüstérmet szerzett. Az 1976-os és 1980-as játékokon már a BHSE sportolójaként indult. Montrealban kajak kettesben 500 méteren Demével az ötödik, a kajak négyessel 1000 méteren a nyolcadik helyen végzett. Moszk- vában a kajak négyessel 1000 méteren ötödik lett. Kétszeres világbajnok. Főiskolai hall- gatóként 1978–1979-ben egy évet töltött a Karikás Frigyes Katonai Kollégiumban, majd hivatásos tisztként a BHSE-hez vezényelték. 1981-ben szakedzői oklevelet szerzett a Test- nevelési Főiskolán, és testnevelő tisztként 1985-ig a Zalka Máté Katonai Műszaki Főisko- lán szolgált. 1985–1987 között a BHSE szervezési osztályának vezetőhelyettese volt, majd 1991-ig a Központi Sportiskola kajak-kenu edzőjeként, 1990-től egyúttal a Kajak-kenu Szövetség szakfelügyelőjeként dolgozott. Jelenleg a Rómaifürdő SE elnöke. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

Kozma Mihály (1949) alezredes

1972-ben a BHSE sportolójaként az ezüstérmes labdarúgó csapat tagja volt. Kétszeres magyar bajnok, háromszoros gólkirály, 1969–1975 között 17-szer volt magyar válogatott. 1969–1981 között, majd 1982-től 1984-ig a Budapesti Honvéd csatára, közben Belgium- ban játszott és lett csapatával kupagyőztes. 1988-ban szerzett szakedzői képesítést a Test- nevelési Főiskolán. Aktív sporttól való visszavonulása után, hivatásos tisztként 1984-től 1986-ig a Honvéd utánpótlás edzője, majd 1986-tól a BHSE labdarúgó-szakosztály veze- tője, 1991-től 1995-ig a Kispest Honvéd FC igazgatója volt. A BHSE örökös bajnoka.

58 KI Sz. ogy. 77299. 59 KI Sz. ogy. 436/168.

HK 125. (2012) 2. Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon 373

Bakó Pál (1946) alezredes

1972-ben, Münchenben a BHSE versenyzőjeként Balczó Andrással és Villányi Zsig- monddal az ezüstérmes öttusacsapat tagja volt, egyéniben a 15. helyen végzett. Csapatban egyszeres világ- és kétszeres magyar bajnok, 1964–1977 között szerepelt a válogatottban. 1978-ban vonult vissza az aktív versenyzéstől. Hivatásos tisztként a BHSE sportinstruktora, majd az öttusa szakosztály technikai vezetője volt. 1980-ban szerzett szakedzői oklevelet a Testnevelési Főiskolán. A BHSE örökös bajnoka.

Borkai Zsolt (1965) alezredes60

A szöuli olimpián lólengésben első helyezést ért el, az összetett csapatversenyben a hatodik helyen végzett. Egyszeres világ- és Európa-bajnok, 19-szeres magyar bajnok, 1987-ben és 1988-ban az év tornászává választották. 1982 és 1992 között a válogatott keret tagja volt. 1990-től 1993-ig Németországban edzősködött. 1987–1993 között a BHSE sportinstruktoraként teljesített katonai szolgálatot, 1993-től 1999-ig a Béri Balogh Ádám Honvéd Gimnázium (2004-től Középiskola és Kollégium) oktató főtisztje, majd 2006-ig igazgatója volt. 2006 óta Győr polgármestere, 2010-től országgyűlési képviselő. 2010 no- vemberétől a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. 1989-ben testnevelés szakos általános iskolai tanári, 1997-ben testnevelés szakos középiskolai tanári, 1999-ben közoktatási ve- zetői diplomát szerzett. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

Gyulay Zsolt (1964) továbbszolgáló főtörzsőrmester61

Már 1984-ben az olimpiai csapat tagja volt, Magyarország azonban politikai okok miatt nem vett részt a Los Angeles-i játékokon. Az 1988-as olimpián kajak egyesben 500 mé- teren, kajak négyesben (Ábrahám Attilával, Csipes Ferenccel és Hódosi Sándorral) 1000 méteren aranyérmet szerzett. 1992-ben ugyanezekben a versenyszámokban (négyesben Ábrahámmal, Csipessel és Fidel Lászlóval) ezüstérmes lett. 1996-ban a kajak kettes 500 méteres távján Bártfai Krisztiánnal a hatodik helyen végzett. 1986–1995 között hatszoros világbajnok és 32-szeres magyar bajnok volt. 1988-ban, 1989-ben és 1992-ben az év magyar kajakozójának választották. Sorkatonai szolgálata teljesítése után továbbszolgáló tiszthelyettesként 1986-tól 1989-ig a BHSE sportinstruktora volt. 1991-ben elvégezte a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát. A Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja, a Hungaroring Sport Zrt. elnök-vezérigazgatója, a Magyar Nemzeti Autósport Szövetség elnöke, a Magyar Kajak-kenu Szövetség marketing alelnöke. A Budapesti Honvéd Hal- hatatlan Tagja. Martinek János (1965) őrnagy62

Az 1988-as szöuli olimpián a BHSE sportolójaként öttusában egyéniben és csapatban is aranyérmet szerzett. 1996-ban, Atlantában egyéniben a III. helyen végzett. Csapatban kétszeres világbajnok, váltóban kétszeres világ- és egyszeres Európa-bajnok, 1988-ban 60 KI Sz. ogy. 931/2360. 61 KI Sz. ogy. 348/1016. 62 KI Sz. ogy. 919/795.

HK 125. (2012) 2. 374 Sallay Gergely Pál az év öttusázója volt. Sorkatonai szolgálata teljesítése után, 1985–1999 között a BHSE instruktora, 1999-től 2001-ig a Magyar Honvédség Központi Sportkiképző Bázis igazga- tó-helyettese volt. 2001–2002-ben a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Kulturális Főosztály Kulturális és Sport Osztályán szolgált, majd 2002–2005 között a HM Humánpolitikai Főosztály Szociális és Rekreációs Osztályának főtisztjeként teljesí- tett szolgálatot. A Magyar Testnevelési Egyetem edzői szakán 1994-ben öttusa szakedzői, 2001-ben a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen testnevelés szakos tanári diplo- mát szerzett. A Budapesti Honvéd Halhatatlan Tagja.

Kővágó Zoltán (1979) százados

Eddig három olimpián vett részt. 2000-ben, Sydneyben a Szolnoki MÁV-Ideál SE versenyzőjeként helyezetlenül végzett. A 2004-es, athéni olimpián a BHSE atlétájaként ezüstérmes lett diszkoszvetésben. 2008-ban, Pekingben nem jutott be a döntőbe, össze- sítésben a 21. helyen zárta a versenyt. 2011 júniusában a Szolnoki Honvéd Sportegyesü- lethez igazolt. 2001-ben és 2004-ben magyar bajnokságot nyert. 2005. április 1-jén lett szerződéses katona, majd 2007. augusztus 1-jétől hivatásos tiszt főhadnagyi rendfokozattal. 2010. április 1-jén lépett elő századossá. A Magyar Honvédség 86. Szolnok Helikopter Bázis Kiképzési Főnökségen teljesít szolgálatot a bázis testnevelő tisztjeként.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Aján Tamás (főszerk.): Magyarok az olimpiai játékokon Athéntól Athénig, 1896–2004. Budapest, é. n. Babucs Zoltán: Sportember, művész-polihisztor és tartalékos huszártiszt: Manno Miltiades (1879– 1935). (Kézirat a szerző birtokában.) Csik Katalin: A test és lélek harmóniájában. Csik Ferenc emlékezete. 2003. Győr Béla – Klész László: Katonaolimpikonok. Magyar hivatásos katona sportolók a modernkori olimpiai játékokon. Budapest, 2012. Győr Béla – Klész László: Magyar hivatásos katonák az újkori olimpiai játékokon. Budapest, 2002. Mészáros István (szerk.): Az öttusa története. Budapest, 1999. Syposs Zoltán: Villanó pengék. Arcok, riportok vívósportunk történetéből. Budapest, 1975. Szabó Lajos: „A szellem világbajnoka” Dr. Mező Ferenc (1885. március 13.–1961. november 21.). ME.dok 2011/1. szám. 79–82. o. Szakály Sándor: A modern kori olimpiák első magyar bajnoka. Hajós Alfréd (1878–1955). ME.dok 2011/1. szám. 83–88. o. Szakály Sándor: Adalékok Kemény Ferenc életútjához. Katonai szolgálatának időszaka 1880–1893. In: Szabó Lajos–Szőts Gábor (szerk.): Kemény Ferenc és kora. Budapest, 2011. 9–15. o. Török Ferenc: Pergamen. Rózsavölgyi István futóévei. Nyik-Ki Kiadó, 1999. Zuber Ferenc (szerk.): Magyar sportalmanach 1925. Budapest, 1926.

HK 125. (2012) 2. GYŐR BÉLA

KATONAOLIMPIKONJAINK LONDONBAN

London 1908 és 1948 után immár harmadik alkalommal lesz házigazdája a világ legnagyobb és minden sportoló által a legfontosabbnak tartott versenyének, a Nyári Olimpiai Játékoknak. A világ legjobb sportolói idén 2012. július 27. és augusztus 12. között újra a brit fővá- rosban mérik össze erejüket 26 sportág 302 versenyszámában. Igaz, a kvaliﬁkációs sorozat még nem zárult le, de az már eldőlt, hogy ezen az olimpián előreláthatólag egyetlen hivatásos katonaolimpikon szerepel magyar színekben, Kővágó Zoltán százados. Jelen írás áttekintést ad katonasportolóink előző két londoni olimpiai szerepléséről.

1908

A IV. Olimpia Játékok 1908. április 27. és október 31. között kerültek megrendezésre Londonban huszonkét sportág száztíz versenyszámában, huszonkét ország 1999 férﬁ és 36 női, összesen 2035 versenyzőjével. Magyarországot nyolc sportág 37 versenyszámában 63 férﬁ versenyző képviselte. Hivatásos katonáinkat Zulawszky Béla őrnagy (1869–1914), a Magyar Athletikai Club (MAC) és nemes tasnádi Szántay Jenő százados (1881–1914), ugyanezen egyesület ver- senyzője vívásban képviselte. Zulawszky Béla kard egyéni küzdelmeiben hat győzelem- mel ezüstérmet szerzett, a párbajtőr egyéni küzdelmeiben az első fordulóban kiesett és helyezetlenül végzett. Ezüstérme a hivatásos katonák által szerzett első olimpiai érmünk. Szántay Jenő a vívás kard egyéni versenyszámában három győzelemmel a negyedik helyen végzett. Az első világháborúban 1914-ben mind a ketten hősi halált haltak szolgálat- teljesítésük közben.

1948

A második világháború befejezése után három évvel, 1948. július 29. és augusztus 14. között rendezték meg a XIV. Nyári Olimpiai Játékokat. Versenyein 18 sportág 136 ver- senyszámában 59 ország 3714 férﬁ és 385 női sportolója, összesen 4099 versenyző vett részt. Magyarországot tizenhárom sportág 73 versenyszámában, valamint a művészeti versenyek irodalom kategóriájában 107 férﬁ és 21 női, összesen 128 versenyző képviselte, köztük 14 hivatásos katona. Hivatásos katonáink közül Takács Károly (1910–1976) a sportlövészet, ötalakos gyorspisztoly 2×30 lövés 25 méteres számában 580 körös világcsúccsal olimpiai bajnok lett. Szereplése egyedülálló volt, hiszen 1938 szeptemberében egy hadgyakorlaton a gránát leszakította a jobb kézfejét. Sérülése után az államfő jóvoltából „kivételesen és kegyelem- ből” maradhatott hivatásos állományban. Felgyógyulása után megtanult bal kézzel lőni és 1939-ben már magyar bajnok, csapatban világbajnok volt. Amikor Londonban az erős

HK 125. (2012) 2. 375–384. 376 Győr Béla mezőnyben győzött és Szepesi György kérte, beszéljen olimpiai bajnoki címéről, benyúlt belső zsebébe és előhúzta előre megírt győzelmi nyilatkozatát. Berczelly Tibor (1912–1990), dr. Kárpáti Rudolf (1920–1999), Kovács Pál (1912– 1995) és Papp Bertalan a vívó kardcsapat tagjaként a döntőben Olaszországot 10:6 arány- ban legyőzve olimpiai bajnokságot nyert. Berczelly Tibor és Kovács Pál már 1936-ban a győztes kardcsapat tagja volt, és tizenkét éves kényszerszünet után állt ismét a dobogó legmagasabb fokára. Itt indult Kárpáti Rudolf párját ritkító olimpiai szereplése, melynek során aztán az előbb említett Kovács Pállal hat–hat aranyérmet nyertek, de a csapat tagjai közül később Berczelly Tibor háromszoros, Papp Bertalan (1913–1992) kétszeres olimpiai bajnok lett. Nyéki Imre (1928–1995) úszásban, a Nyéki Imre, Mitró György, Szathmáry Elemér, Kádas Géza összetételű 4×200 méteres gyorsváltó tagjaként 8:48,4 perces teljesítménnyel ezüstérmet nyert. Kovács Pál a vívás kard egyéniben öt győzelem- mel, Maszlay Lajos a tőr egyéni küzdelmeiben négy győzelemmel bronzérmet szerzett. Baranyai László (1920–1984) tornában tagja volt az 1330,85 ponttal bronzérmes összetett csapatnak (Tóth Lajos, Sántha Lajos dr., Pataki Ferenc, Mogyorósi-Klencs János, Várkői Ferenc, Fekete József, Mogyoróssy Győző társaságában); gyűrűn 37,90 ponttal a kilencedik, összetett egyéniben 222,40 ponttal a tizenhatodik, korláton 38,10 ponttal a tizenhatodik, lóugrásban 37,60 ponttal a huszadik, lólengésben 36,30 ponttal a harmincadik, nyújtón 36,50 ponttal a harmincnyolcadik, műszabadgyakorlatban 36,00 ponttal a 41. helyen végzett. Hatz József (1904–1988) és Maszlay Lajos (1903–1973) a vívó tőrcsapat tagjaként (Bay Béla, Dunay Pál, Gerevich Aladár, Palócz Endre mellett), Hennyei Imre (sz.: 1913) a párbajtőrcsapat tagjaként (Balthazár Lajos, Bay Béla, Dunay Pál, Mikla Béla, Rerrich Béla mellett) az ötödik helyen végzett. Hegedűs Frigyes (1920–2008) az öttusa egyéni küzdelmeiben 95 helyezési számmal a tizenkettedik helyen végzett. Szondy István (sz.: 1925) az öttusa egyéni küzdelmeiben 105 helyezési számmal a tizennyolcadik helyen, Karácson László (1918–2004) a harmadik szám után sérülés miatt feladta a küzdelmeket és a negyvenötödik helyen végzett. Nyéki Imre úszásban, a 400 méteres gyorsúszásban, a középfutamban már nem indult el, és helyezetlenül végzett. A vívás egyéni küzdelmei- ben Berczelly Tibor a kard egyéniben, a középdöntőben, Hatz József a tőr egyéniben az első fordulóban, Hennyei Imre a párbajtőr egyéniben a második fordulóban kiesett és helyezetlenül végzett. Joós Miklós (1906–1990) a művészeti versenyek, irodalom, epikai művek versenyszámában Modern pentatlon című művével helyezetlenül végzett, de műve dicséretet kapott. Az itt nyert tíz arany, öt ezüst és tizenhárom bronzérem a nemzetek közötti pont- verseny negyedik helyére emelte a magyar sportolókat, többek között Olaszországot és Franciaországot is megelőzve.

HK 125. (2012) 2. Katonaolimpikonjaink Londonban 377

Az 1948. évi londoni olimpiai szereplés

Legutolsó Egyesülete Név Sportága Helyezések rendfokozata az olimpia idején 3., 9., 16., 16., 20., Baranyai László alezredes torna Postás SE 30., 38., 41. Berczelly őrnagy vívás 1., 9. Csepeli MTK Tibor Hatz József ezredes vívás 5., H. Újpesti TE Hegedűs Frigyes alezredes öttusa 12. Csepeli MTK Hennyei Imre alezredes vívás 5., 41. Budapesti Vasas művészeti Joós Miklós alezredes h. Egyesületen kívüli versenyek Karácson László, őrnagy öttusa 45. Csepeli MTK bozsoki Kárpáti Rudolf vezérőrnagy vívás 1. Budapesti Vasas Kovács Pál dandártábornok vívás 1., 3. Ganz -Vasas Maszlay Lajos ezredes vívás 3., 5. Csepeli MTK Nyéki Imre alezredes úszás 2., h. Előre SC Papp Bertalan ezredes vívás 1. Csepeli MTK Budapesti Szondy István hadnagy öttusa 18. Épületszerelő SK Budapesti Partizán Takács Károly alezredes sportlövészet 1. SC

2012. London A hivatásos katonasportolók közül az idei olimpiai játékokra az 1979-ben született Kővágó Zoltán százados szerzett kvaliﬁkációt. Kővágó százados a Magyar Honvédség 86. Szolnok Helikopter Bázis Kiképzési Főnökségen teljesít szolgálatot, a bázis testnevelő tisztjeként. Eddig három olimpián vett részt. 2000-ben, Sydneyben nem ért el helyezést, az at- létika diszkoszvetés selejtezőcsoportjában érvényes kísérlet nélkül kiesett. A 2004-es, Athénban rendezett olimpián az atlétika diszkoszvetés versenyszámában 67,04 méteres dobásával ezüstérmet szerzett. 2008-ban Pekingben a diszkoszvetés selejtezőcsoportjában 60,79 méteres dobásával a tizedik. helyen végzett, nem jutott a döntőbe, összesítésben a huszonegyedik helyen végzett. A Szolnoki MÁV SE versenyzője volt első olimpiája idején, később 2001-től 2010-ig a Budapesti Honvéd Sportegyesület versenyzője, majd a jobb felkészülése érdekében 2011 májusában a Szolnoki Honvéd Sportegyesülethez igazolt. Szolnokon elöljárói minden se- gítséget megadnak a jó szerepléséhez. Tiszavárkonyon él, ahol 2004-ben a község első díszpolgárává választották. Pályafutása során 1998-ban junior világbajnok volt, 1999-ben és 2001-ben megnyerte az U23-as (23 éven aluliak) világbajnokságot. 2001 és 2011 között összesen hét magyar

HK 125. (2012) 2. 378 Győr Béla bajnoki címet szerzett diszkoszvetésben. 2011-ben a Puskás Ferenc Stadionban dobott 69,50 méteres eredményével a világranglista vezetője volt az elmúlt évben. 2012. május 4-én a Budapesti Honvéd SE versenyén, az egyesület Tüzér utcai pályáján dobott 68, 21 méteres teljesítménye a világ idei legjobb eredménye. Nagy várakozással tekint minden magyar sportszerető ember a honvédség berkein be- lül és kívül Kővágó százados londoni szereplése elé. Ha sikerülne a fentebb említett egy éven belüli dobásait megismételni Londonban, az olimpián 2012. augusztus 6-án a disz- koszvetés selejtezőiben, majd augusztus 7-én a döntőben, az valószínűleg egy újabb érmet jelentene a hivatásos katonasportolóink számára tizenhat év szünet elteltével Martinek János őrnagy 1996-ban, Atlantában szerzett bronzérme után. A fenti adatokat összegezve jól látható, hogy London sikeres város volt a magyar hivatásos katonaolimpikonok sze- replését illetően.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Aján Tamás (főszerk.): Magyarok az olimpiai játékokon 1896–2004. Budapest, 2005. Győr Béla – Klész László: Katonaolimpikonok – Magyar hivatásos katonasportolók a modernkori olimpiai játékokon. Budapest, 2012. A képek a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, a Magyar Sportmúzeumban, a hozzátartozók és a szerző archívumában találhatók.

HK 125. (2012) 2. Katonaolimpikonjaink Londonban 379

Az 1908-as londoni olimpia angol nyelvű plakátja

HK 125. (2012) 2. 380 Győr Béla

Az 1948-as londoni olimpia angol nyelvű plakátja

HK 125. (2012) 2. Katonaolimpikonjaink Londonban 381

Berczelly Tibor olimpiai bajnok kardvívó

Zulawszky Béla, az 1908-as olimpia ezüstérmes kardozója

Kárpáti Rudolf olimpiai bajnok kardvívó

Takács Károly olimpiai bajnok sportlövő

HK 125. (2012) 2. 382 Győr Béla

Takács Károly a lőállásban

Papp Bertalan olimpiai bajnok kardvívó Nyéki Imre olimpiai ezüstérmes úszó

HK 125. (2012) 2. Katonaolimpikonjaink Londonban 383

Kovács Pál olimpiai bajnok kardvívó Maszlay Lajos olimpiai bronzérmes párbajtőröző

A 2012-es londoni olimpia Kővágó Zoltán angol nyelvű plakátja olimpiai ezüstérmes diszkoszvető

HK 125. (2012) 2. 384 Győr Béla

Baranyai László olimpiai bronzérmes tornász

HK 125. (2012) 2. TAKÁCS FERENC

TAKÁCS KÁROLY KATONAI ÉS SPORTPÁLYAFUTÁSA

Az atlantai olimpiára repülve a hosszú légi úton elcsigázva vártuk a megváltó leszál- lást. Frissítőnek természetesen Coca-Colát adtak, idegnyugtatónak pedig egy elegáns szí- nes magazint a centenáriuminak nevezett ötkarikás játékról. Unottan belelapoztam: rek- lám reklám hátán, felvételek a sportlétesítményekről és végül sztorik a modern olimpiák hőseiről. A sport históriáját közelről ismerőként nem sokat vártam az írásoktól. Akkor villanyozódtam föl, amikor – a sok sportlegenda között egyetlen magyarként – Takács Károly, kétszeres olimpiai bajnokunk markáns arcélét megláttam, amint célra tart valamelyik versenyén. Szakszerű és színvonalas méltatás volt a lapban, amit minden Atlantába utazó nemzetközi sportoló és turista olvashatott. Némi büszkeség töltött el, ettől kezdve még jobban kezdtem tisztelni és csodálni Takács Károlyt. Az alábbiakban megkísérlem átadni ezt az érzést és vázlatosan bemutatni a hivatásos katonát, illetve a sportembert. Egyetlen sportág sem áll olyan közel a katonai (honvédelmi) kiképzéshez, mint a cél- lövés, mai terminológiával: a sportlövészet. Már a történelem előtti időkben fontos volt, hogy elődeink minél pontosabban célba juttassák kezdetleges védő vagy támadó kész- ségeiket (például lándzsa, nyílvessző, dárda, parittya, bumeráng stb.). Egy-egy találat az életet jelenthette. Mitológiák és írásos emlékek tanúsága szerint minden nép körében megbecsült hősök voltak a jó céllövők. Érthető tehát, hogy a virtus, a versenyzési ösztön hamarosan sporttá tette a lövészetet, így a modern olimpiák klasszikus programjává is vált már kezdetekor. Hazánkban szintén több évszázados múltra tekint vissza a céllövészet. Késmárkon a helybéli lövészegylet (Kesmarker Schützen Verein) első zászlaján az 1510-es évszám lát- ható. A felvidéken a német nyelvű városok polgárainak kedvelt szórakozása volt a lövé- szet. A búcsúkkal egyenrangúvá népszerűsödött lövészünnepélyen, a legjobb „szeglövő” tiszteletére ökröt sütöttek, és a győztes díszes ónkelyhéből itták a bort. A török hódoltság idején a lövészet elsorvadt, és csak 1696-ban alakulhatott meg a Budai Polgári Lövész egyesület, melynek néhány év elteltével már saját lövőháza volt. Ki- rályi patronálás mellett ezután országszerte fellendültek a lövészversenyek, melyek nyílt vagy burkolt katonai jellege egyértelműen kimutatható. A vívás mellett a katonatiszteknek a golyós fegyverekkel is jól kellett bánni. A reformkorban tovább fejlődő céllövészet a szabadságharc után kialakult abszolutizmus alatt megrekedt. A kiegyezést követően újabb progresszió következett, Deák Ferenc például maga is kiváló lövész volt. Az első országos versenyre tizennégy lövészegylet rendezésében 1870-ben került sor. A millennium évében alakult meg a Magyar Országos Lövész Egyesület, 1907-ben pedig a sportág szövetsége. Szemere Miklós gróf a múlt század elején, saját költségén, Pestszentlőrincen lövöldét építtetett, melynek felirata ma is olvasható: Caput Gloriae Vir- tus, vagyis: Legfőbb dicsőség a virtus. Ezen a lőtéren gyakorolt többek között dr. Prokopp Sándor, akinek 1912-es olimpiai győzelme sokat lendített a hazai céllövészeten. Első öt- karikás bajnokunk nem volt hivatásos katona, de a hadseregben ismerte meg a lövészetet. A sportág további történetében a honvédség állományához tartozó lövők meghatározó

HK 125. (2012) 2. 385–394. 386 Takács Ferenc szerepet töltöttek be az olimpiai játékokon. A következő magyar céllövő (sportlövő) olimpiai bajnok viszont már honvédségi állományban volt, dr. Halasy Gyula főhadnagyként szerepelt 1924-ben a párizsi olimpián, ahol agyaggalamb lövésben olimpiai rekorddal győzött. Szomjas Gusztáv főhadnagy pedig 100 méteres futószarvas lövészet versenyág- ban csapatban hatodik helyen végzett. Ezt megelőzően Stockholmban 1912-ben Prokopp mellett három katonasportoló is indult: Hauler László hadnagy és Mészöly Géza száza- dos hadipuska csapatban, valamint Jelenffy-Tóth Zoltán őrnagy revolver és pisztoly (50 m) számokban. Los Angelesben 1932-ben Soós-Ruszkai Hradetzky Zoltán alezredes a kisöbű puska 50 méteres, fekvő versenyszámban harmadik lett. Ugyanitt és ugyanebben a számban Barát-Lemberkovits Antal főhadnagy utolsó tíztalálatos lövését a szomszédos céltáblába lőtte, így az élről a 18. helyre esett vissza! 1936-ban Berlinben Hradetzky Zol- tán a kisöbű puska 50 méteres, fekvő számában lett nyolcadik. Szintén ezen az olimpián indult Kőszegi Jakab és Vadnay László ezredes, valamint Zirthi Dezső alhadnagy gyors- tüzelő pisztoly (25 méteren), illetve Zsótér Bertalan alezredes az 50 méteres sportpisztoly számban. Melbourne-ben 1956-ban Kovács Miklós főhadnagy futószarvas egyes és kettes lövés számban, 100 méteren negyedik lett. Mexikóvárosban 1968-ban Mucza László alezredes az ötven méteres pisztolyszámban indult, itt volt olimpikon Petrovácz Ferenc alezredes is nagyöbű puska 300 méteres számban. 1972-ben a müncheni olimpián Nagy Béla őr- nagy nagyöbű puska 300 méteren indult, Marosvári Kornél alhadnagy pedig sportpisztoly 50 m-es számban szerepelt.1 A két világháború közt prímér motivációként a lövészet döntően honvédelmi célok szolgálatában állt (lásd: Magyar Országos Véderő Egylet, MOVE és a levente mozgalom). A Horthy-korszak általános szellemiségével összefüggően a sportszerű lövészetet a tiszti klubok sajátították ki. Csak ritka, kivételes tehetségek kerülhettek körön belül, ha nem viseltek tiszti parolit. Ilyen volt Takács Károly, aki őrmesterként kezdte sportkarrierjét, de kiváló eredményei alapján végül bekerült a világbajnokságot nyert magyar csapatba. Takács Károly Ede 1910. január 21-én született Budapesten. Szülei szerény körülmé- nyek között nevelték, és 14 évesen beadták a jutasi Honvéd Altisztképző és Nevelő Inté- zetbe. Már gyermekként szenvedélyesen vonzódott a céllövéshez, amit azután a katonai iskolában ideális körülmények között továbbfejleszthetett. Jó ﬁzikai adottságokkal rendelkezett és a lövészet mellett atletizált, de súlyemelő és ökölvívó versenyeken is indult, télen pedig sífutásban jeleskedett. Hivatalosan 1926. január 5-én lépett a hadseregbe, és ettől kezdve sorra nyerte a hely- őrségi céllövő bajnokságokat. A berlini olimpia után bekerült a sportpisztolyos válogatott keretbe, amely ekkor az 1940-es tokiói olimpiára készült. Első nagyobb sikerét Takács 1938 tavaszán érte el: a Budai Honvéd Tiszti Sport Egylet tagjaként magyar bajnoki címet szerzett. Ugyanekkor a kisöbű sportpisztoly 60 lövéses csapatversenyét a Bényi Elemér, Takács Károly, Vadnay László, Takácsy Elek és Zsótér Bertalan összeállítású együttes 2510 találattal nyerte. A szépen felfelé ívelő pályafutást tragikus baleset állította meg. Veszprémben egy éles lőgyakorlaton felrobbant kezében a gránát, és jobbkéz-fejét leszakította. Az a kéz, amely a pisztolyt olyan szilárdan fogta, nem volt többé. A részvétnyilvánítók mindegyike

1 Győr Béla – Klész László: Magyar hivatásos katonák az újkori olimpiai játékokon. Budapest, 2004.

HK 125. (2012) 2. Takács Károly katonai- és sportpályafutása 387 meggyőződéssel hitte, hogy örökre vége céllövő karrierjének. Ő azonban nem adta fel. Kérvényt nyújtott be a „legfelsőbb hadúrhoz”, hogy továbbra is a honvédség keretén belül maradhasson. Miután Horthy Miklós kedvező döntést hozott, azonnal elkezdett balkéz- zel gyakorolni. A sikerben egyedül ő bízott. Előző életében is megmutatkozott hihetetlen akaratereje, de most azután önmagát nem kímélve fanatikus edzésekbe kezdett. Társai fejcsóválva, de tisztelettel nézték, amikor egy-egy gyakorlás után bokáig állt a töltényhü- velyekben. Az eredmény viszonylag hamar megjött: a következő esztendő tavaszán már a bajnokság élmezőnyébe „lőtte be” magát, majd bekerült a világbajnokságra készülő magyar csapatba. Az 1939-es céllövő (ekkor még így nevezték hivatalosan is) világbajnokságot a svájci Luzernben rendezték. Számunkra jól kezdődött a VB: az első napon, július 4-én kispuska térdelő testhelyzetben Buday László 392 körös világcsúccsal bajnok lett. Ezt követően pedig Magyarország olimpiai hatalakos gyorstüzelő pisztoly válogatott csapata győzött.2 Ez a klasszikusnak mondható versenyszám először majd a Los Angelesben megrendezett olimpián került műsorra. Világszerte igen népszerű lett a „gengszterlövés”, ahogyan azt egy magyar újságíró elnevezte. Több változata alakult ki. Ezen, az 1939-es a világbajnok- ságon a következő szisztéma szerint lőttek: hat egymás melletti emberalak lőtt egyszerre, 25 méterre a céltól, 9 sorozatot adtak le. Az első sorozat alatt 8 másodpercre fordultak ki a céltáblák, a következő három sorozatban 6–6 másodpercig, majd 4–4 másodpercig mutatkoztak az emberalakok. Végül az utolsó, kilencedik sorozatot 3 másodperc alatt kellett leadni. A magyar csapat a 270 lövésből csupán egyet hibázott el, míg a második Németország és a harmadik Lettország három–három hibát vétett. A világbajnok magyar csapat felállása és eredménye: Vadnay László 54, Domby Lajos 54, Takács Károly 54, Börzsönyi Lajos 54, Badinszky László 53 találat. A győzelem nagy visszhangot váltott ki és optimista várakozást teremtett az 1940-es olimpiát illetően. Még abban az évben kide- rült azonban, hogy a világháború kitörése miatt végleg elmarad az olimpia, és helyette a frontokon zajlik majd a „célbalövés” – sajnos életre-halálra. Takács Károly Szegeden és Gyulán teljesített katonai szolgálatot, 1942-től pedig a Budapesti Toldi Sporttanári és Vívómesteri Intézet hallgatója volt. 1942-ben törzsőrmes- teri rangot szerzett, és ebben az évben érte el legjobb eredményét: huszonkét országos versenyből tizennyolcat megnyert. A Képes Sportnak adott ezzel összefüggő nyilatkozatát teljes terjedelmében idézzük az alábbiakban, hiszen a legautentikusabb forrásból, saját maga által elmondottakból ismerhetjük meg katonai és sportolói életét a negyvenes évek elejéig. „Már gyermekkoromban a pisztoly volt legkedvesebb játékszerem. Tizenkét éves le- hettem, mikor egy forgópisztolyt szereztem magamnak, de a birtoklás öröme csak rövid ideig tartott. Szüleim meglátták nálam a veszedelmes játékszert és azonnal elkobozták. Két évvel később a tiszthelyettes képző és nevelő intézetbe kerültem. Itt azután rövidesen áldozhattam kedvelt sportomnak, a céllövészetnek. Harmadéves koromban az intézet legjobb hadipuskásává küzdöttem föl magam. Sajnos az intézetben pisztolylövés nem volt. De nem kellett sokáig várnom: tizennyolc évesen kikerültem csapathoz, ahol egyre több alkalmam nyílt a magam képzésére. Rövidesen megnyertem a dandár hadipuska bajnok- ságot, majd hadipisztolyban is első lettem. Az első nagy versenyem az 1931-es MOVE

2 Lásd a Nemzeti Sport 1939. július 8-iki számát!

HK 125. (2012) 2. 388 Takács Ferenc országos bajnokság volt, ahol saját »Fég« típusú céllövő pisztolyommal 10 lövésből 86 ta- lálatot értem el és első lettem. Lövésztársaim unszolására megpróbálkoztam a 60 lövéses céllövő-pisztoly versenyszámmal is és igen boldog voltam, amikor 1933-ban kedvenc, régi fegyveremmel, 499 találattal második helyen végeztem a magyar bajnokságon. 1934-ben a Honvéd Központi Testnevelő Intézet hallgatója lettem és csak néha tudtam időt szakítani edzésre. Minthogy tiszthelyettes nem lehetett polgári lövészegyesület tagja, ezért nem nyílt módon a pisztolylövéssel foglalkozni. Visszapártoltam tehát a hadipuská- hoz és a hadipisztolyhoz, melyben sorra nyertem az ezred, illetve a dandárversenyeket. Éreztem azonban, hogy itt könnyű legénykedni, de más a helyzet egy erős mezőnyű, nyílt országos bajnokságon. Erre is sor került 1937-ben, amikor egy újabb rendelet lehetővé tette, hogy a szegedi HOTIS tagja lehessek. Az egyesület titkára, Szentes hadnagy úr – akinek céllövő pályafutásomat köszönhetem – minden támogatást megadott. Rendel- kezésemre bocsátotta az egyesület összes korszerű pisztolyát és 5000 töltényt. A szere- tetteljes támogatás kétszeres igyekezetre ösztönzött. Három hónapi kemény edzés után 528 egységet lőttem és az első nyílt országos versenyen elért 521 ponttal, mint tartalék bekerülhettem a Helsinki-i világbajnokságra induló magyar válogatottba. Hiába lettem azonban válogatott a céllövő pisztoly-számban nem sikerült országos versenyt nyernem. Ezért elhatároztam, hogy áttérek a gyorstüzelő pisztolyra. Jelentettem ezt Szentes hadnagy úrnak, aki egyetértett és 10 000 töltényt adott a gyakorláshoz. Három hónapon ke- resztül télben-fagyban edzettem megállás nélkül és a tavasszal megrendezett országos nyílt gyorstüzelő pisztolyversenyen rozoga »Erna« fegyveremmel végigverve a korszerű »Walther« pisztolyokat – első lettem. Amit a céllövő pisztollyal nyolc év alatt nem tudtam elérni, az a gyorstüzelővel három hónap után sikerült. Sikereim fokozódtak ebben az esztendőben, amikor a Szent István hét alatt megtartott német–magyar mérkőzésen először szerepelhettem a válogatott csapatban, már nem mint tartalék. Örömöm azonban nem sokáig tartott: 1938. szeptember 15-én egy szerencsét- lenség következtében elvesztettem jobb kezemet. Mindenki azt hitte, örökre vége szakadt versenyzői pályafutásomnak. Én azonban már a tragédia pillanatában elhatároztam, hogy ezentúl balkézbe veszem a pisztolyt. A következő év tavaszáig állandó erős edzést tartot- tam balkézzel, mintegy 10–15 000 töltényt lőttem el. Nem akartam alulmaradni a sorssal szemben és végül sikerült győznöm. Úgy emlékszem rá, mintha ma lett volna: 1939 áp- rilisában céllövő- és automatapisztoly számban megnyertem az országos versenyt. Külön érdekessége volt ennek a versenynek, hogy azon céllövő pisztolyban balkézzel 523 pontot értem el, míg a legjobb jobbkezes eredményem csak 521 találat volt. Még ebben az évben sikerrel szerepeltem a luzerni világbajnokságon, s azóta csak növekedtek eredményeim.”3 Eddig a riport, amely hivalkodásmentesen, de szerencsére igen részletesen rávilágít Takács Károly indulására, illetve sportkarrierjének első szakaszára. Közbevetőleg megje- gyezzük, hogy a pisztolylövés népszerűségét ekkor világszerte a vadnyugati kalandﬁlmek generálták. A ﬁlmszínházak közönsége hálás rajongással nézte a hősök elegáns és lenyű- göző bánni tudását a Coltokkal. Feltehetőleg a serdülő Takácsot is ezek a kötélidegzetű cowboyok ejtették ámulatba és vonzották a pisztolyok felé. Amikor a jó öreg Coltot fel- váltotta az automata- és céllövő pisztoly, majd amikor a gyorstüzelés 1932-ben olimpiai

3 Képes Sport, 1943. január 3.

HK 125. (2012) 2. Takács Károly katonai- és sportpályafutása 389 versenyszám lett, végleg elkötelezte magát az úgynevezett „gengszter” lövészet irányába, és az olimpia szereplésről álmodozott. A háború vége felé Németországban amerikai hadifogságba került Takács, de amint hazatérhetett, azonnal kereste a lehetőséget az edzésre. Kitartása és önfegyelme a régi. Szél- és esőmentes időben mindig a lőtéren volt, télen pedig szobában felállított hatalakos lőtáblán gyakorolta a célra tartást, a pisztolyvezetést, a mutatóujj mozgását, valamint az ütemérzéket. A honvédségi versenyeken kívül sorra nyerte az országos bajnokságokat és egyre nagyobb terveket dédelgetett a jövőt illetően. 1947-ben a Partizán SE színeiben szerezte meg az önműködő sportpisztoly olimpiai rendszerű 60 lövéses versenyszám első országos bajnoki címét.4 1948-tól a Budapesti Honvédban versenyzett, majd a híres sport- század tagjaként készült az 1948-as londoni olimpiára. A másodi világháború után az emberiség újból játszani, sportolni akart. Az olimpia ötkarika egyben a béke szimbóluma lett. A magyar csapat – heves politikai csatáro- zások után – ott volt a felvonuló országok között és ragyogó helytállással, a nemzetek sportversenyében harmadik helyen végzett. A tíz olimpia aranyéremből egyet Takács Károly „lőtt”… Az első napon az ötalakos gyorstüzelő pisztolylövésben 286 körrel hármas holtverseny alakult ki. Az egyik a mi versenyzőnk volt, a másik az 1936-os svéd olimpiai bajnok, Ullmann (mellesleg világcsúcstartó), a harmadik pedig az argentinok ﬁatal csodalövő- je, Valiente. A második napon már gyülekeztek a Bisley-lőtéren a magyar drukkerek is, mert „aranyszagot” éreztek. Az utolsó körben azonban elszállt a remény, ugyanis Takács pisztolya véletlenül elsült, még mielőtt bejelentette volna a tűzkészültséget. Vita, óvás az argentinok részéről, majd hosszú, ideges várakozás. A magyar sportvezetők lobogtatták a szabálykönyvet, hogy ilyenkor meg kell ismételtetni a lövést. A tanácskozás drámai han- gulatban zajlott, bennünk pedig felelevenedett az 1932-es olimpia rossz emléke, amikor biztos vezetés után Barát-Lemberkovits Antal egy téves lövés miatt elvesztette az olimpia bajnokságot. A nagy zűrzavarban egy ember maradt csak nyugodt, akinek további sorsa fölött vi- tatkoztak. Takács szótlanul várta döntést és közben gyakorolta a célra tartást! Megszokta ezt a szituációt. Ugyanis ő nem annak az edzésmódszernek volt a híve, hogy a lehető leg- nyugodtabb, steril környezetben kell gyakorolni és az első fáradtság fellépésénél abba kell hagyni. Ő tudatosan úgy edzett, hogy a legmostohább viszonyok között is pontosan tudjon célozni. Sokszor maga köré gyűjtötte társait és a bámészkodókat, hogy lármázzanak, nyü- zsögjenek körülötte, hogy szokja a versenyek kaotikus hangulatát. Takácsot akkor sem hagyta el a lélekjelenléte, amikor egyesek már gratuláltak az argentin sportolónak a győ- zelméhez. Hidegvérrel kivárta a zsűri döntését, mely szerint újra lőhetett. Angol hidegvér- rel beállt a lőállásba, jól láthatóan jelzett és ötször belelőtt a tízesbe… Ezzel aranyérmes lett, sőt világcsúcsot állított fel! Az eredményhirdetés után körülvették a riporterek. Takács Károly itt is nagyot „dur- rantott”: elővette olimpia zakója belső zsebéből az előző éjszaka megírt győzelmi nyilat- kozatát és átadta az elképedt újságíróknak…

4 A Partizán SE lőtere volt a háború után a leghasználhatóbb és itt biztosították a sportlövőknek a muníciót is.

HK 125. (2012) 2. 390 Takács Ferenc

Az olimpiai bajnokság, az ünneplések és az előléptetések – 1951-ben őrnagy, majd 1954-ben alezredes lett – nem csökkentették ambícióját, és továbbra is legendás szorga- lommal készült most már az 1952-es helsinki olimpiára. Szinte a lőtéren lakott, elsőnek állt a lőállásba és utolsók között jött el. Sporttársai „vasembernek” nevezték, és visszaemlékezve rá elmondták, hogy egy-egy edzés után sokszor bokáig állt a töltényhüvelyekben. Mindezek ellenére maradt ideje a ﬁatalok tanítására, egyre több tanítvánnyal vette körül magát. Kedvence lett az őstehet- ségként elkönyvelt Kun Szilárd. Takács Károly meglepően jó érzékkel tudott jósolni, mindenkit megdöbbentett például, a fentiekben már említett történet, mely szerint Londonban már előre megírta győzelmi nyilatkozatát. Helsinki előtt szintén „jósolt”: kijelentette, hogy az olimpiai dobogón mellette áll majd tanítványa. És valóban, az eredményhirdetés- kor a dobogó közepén Takács Károly állt, az ezüstös helyen pedig Kun Szilárd hallgatta a Himnuszt.5 Helsinkiben az ötalakos gyorstüzelő pisztoly 25 méteres versenyszámának egybehang- zó esélyese Takács Károly volt. Négy éve Londonban az esélytelenek nyugalmát kellett elviselnie és a mélyből feljutni a csúcsra. Sikerült. Most, az esélyesek pattanásig feszülő, nyomasztó pszichés állapotát kellett legyőznie. Csodával határos módon ez is sikerült. Pedig nem volt lelkileg a legjobb helyzetben. Mindig kissé magának való, zárkózott embernek mutatta magát a külvilág felé. Ezt személyi lapján többször meg is említette a minősítését készítő parancsnoka.6 Évekig kapacitálták – a korabeli sajátos nyomást gya- koroló eszközökkel –, hogy lépjen be a pártba. Ő azonban hajthatatlan maradt, csak igen szűk baráti körében érezte jól magát. Felesége halála után még jobban befelé fordult, de gondosan nevelte két gyermekét. Az olimpiára magányos farkasként, morcosan edzett, senkitől nem fogadott el közeledést, pláne nem tanácsot. Mindezek ellenére tisztelték és szerették Takács Károlyt. A ﬁnnek olimpiájára az egész világ szívesen ment el, tudván, hogy a sportszerető nemzet becsületesen és kitűnően rendezi meg az ötkarikás játékokat. Nem okoztak csalódást. Mi magyarok „rokonaink” földjén legnagyobb sikerünket értük el és megalapoztuk az ötvenes években elterjedt vélekedést: „Magyarország sport nagyhatalom!” A tízedik napon került sorra a malmi olimpiai lőtéren a sportlövészet. Első napon Takács az ötödik helyre lőtte be magát, míg tanítványa, Kun Szilárd a tízedik helyen állt. Takács most sem adta fel, másnap öt körrel többet lőtt, és ezzel megint megnyerte az olimpiai bajnokságot. Ismét előhúzta előre megírt „győzelmi jelentését” és átadta a sajtónak. Egy jóslata azonban veszélyben volt, mert a 17 éves Kun Szilárd ekkor még holt- versenyben állt a román Lichiardpollal az ezüstéremért, így szétlövés következett. Takács nyugtatta és főleg tanácsaival biztatta tanítványát, aki végül a második lett. Tehát jóslata ismét célba talált… Az 1956-os melbourni olimpián Takács Károly az ötalakos gyorspisztoly 25 méteres számában 575 (289+290) körrel a nyolcadik helyen végzett.7 Még a hatvanas évek elején is

5 Mező Ferenc: A helsinki olimpia. Budapest, 1952. 6 Lásd: HM Hadtörténeti Könyvtár és Múzeum által rendelkezésre bocsátott személyi adatok Takács Ká- rolyról. 7 Magyarok az olimpiai játékokon. Szerk.: Aján Tamás. Budapest, 2004. 123. és 135. o.

HK 125. (2012) 2. Takács Károly katonai- és sportpályafutása 391 számíthattak rá az országos csapatbajnoki versenyeken. A két olimpiai bajnoksága mellett volt Európa-bajnoki és világbajnoki bronzérme, magyar bajnoki címeit pedig az alábbi felsorolásban összegezzük:

Kisöbű sportpisztoly 60 lövés: 1940. Budapest, HOTIS 1949. Budapesti Honvéd

Önműködő sportpisztoly olimpiai rendszerű 60 lövés: 1947. Partizán SC 1948. Budapesti Honvéd 1949 Budapesti Honvéd 1951 Budapesti Honvéd 1954. Budapesti Honvéd

Nagyöbű sportpisztoly 60 lövés: 1950. Budapesti Honvéd 1953. Budapesti Honvéd 1957. Budapesti Honvéd 1960. Budapesti Honvéd

Nagyöbű sportpisztoly (gyorslövés) 30 lövés: 1951. Budapesti Honvéd 1952. Budapesti Honvéd 1958. Budapesti Honvéd

Kisöbű sportpisztoly 60 lövés, csapat: 1938. Budai Honvéd Tiszti Sport Egylet (Bényi Elemér, Takács Károly, Vadnay László, Takácsy Elek és Zsótér Bertalan) Ebben a versenyszámban a Budapesti Honvéd színeiben a következő esztendőkben nyert még csapatbajnoki címet: 1950, 1951, 1952, 1953, 1954 és 1956.

Hadipisztoly 60 lövés, csapat: 1951. Budapesti Honvéd (Böszörmény Lajos, Jáva Gyula, Miltényi Dénes, Takács Károly, Zsigmond-Bodó András).

Nagyöbű sportpisztoly 60 lövés: 1949. Honvédelmi Minisztérium (Galambos Károly, Lukács Kornél, Pintér Zoltán, Takács Károly, Zsigmond-Bodó András). A Budapesti Honvéd színeiben az alábbi években nyert még csapatbajnoki címet Ta- kács Károly: 1952, 1953, 1954, 1956, 1957, 1958, 1960 és 1963.

HK 125. (2012) 2. 392 Takács Ferenc

Nagyöbű sportpisztoly (gyorslövés) 30 lövés: 1951. Budapesti Honvéd (Börzsönyi Lajos, Hegedűs József, Jóna Gyula, Takács Ká- roly és Zsigmond-Bodó András) továbbá 1952 és 1958.8

Egyre többet foglalkozott a ﬁatalokkal, akik szívesen tanulták a pisztolylövés titkait az életében legendává vált világhírű lövésztől. 1958-tól a Budapesti Honvéd Sportegyesület instruktoraként tevékenykedet, majd nyugdíjba vonulásáig a Zalka Máté Katonai Főisko- la Testnevelési Tanszékén dolgozott, mint testnevelő, illetve lőkiképző főtanár. Tizenegy magas szintű kitüntetés birokosa volt, többek között megkapta a 48-as díszérmet a cen- tenárium évében, 1951-ben az MN Sportérdem Érem aranyfokozatát, 1958-ban a Haza Szolgálatáért, 1960-ban Kiváló Szolgálatért kitüntetésben részesült. 1976. január 12-én 66 évesen bekövetkezett halálakor a „Néphadsereg halottjaként” dísztemetéssel kísérték utolsó útjára. Takács Károly kétségtelenül a legnagyobb magyar sportolók közé tartozik. Ugyan- akkor az emberi kitartás, a tisztesség bajnokát is tisztelhetjük személyében, hiszen egész élete során a katonai hivatás példaképeként tevékenykedett. A Budapes- ti Honvéd Halhatatlanjai közé választották, majd a Nemzeti Sport című sportszaklap közvéleménykutatása alapján az évszázad legjobb sportlövője lett (nem mellesleg a világon pedig a harmadik!). A tisztelet jeléül a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán a hat éve létesített lőteret Takács Károlyról nevezték el. A lőtér szervezője és vezetője dr. Lénárt Ágota egyetemi docens tanszékvezető, aki maga is sportlövő. A négy lőállásos, 10 méteres légfegyveres lőtér a nemzetközi előírásoknak mindenben megfelel. Itt gyakorol többek között Sidi Péter, többszörös világ- és Európa-bajnokunk, akinek szereplését izgalommal

8 Forrás: A magyar sport kézikönyve. Szerk.: Antal Zoltán – Sass Tibor. Budapest, 1984. 577–596. o.

HK 125. (2012) 2. Takács Károly katonai- és sportpályafutása 393

Horthy „kivételes kegyelmi” engedélye

HK 125. (2012) 2. 394 Takács Ferenc

Takács Károly törzsőrmester a 40-es években

Célra tartás

Mester és tanítvány: a helsinki győzelem után Kun Szilárddal

HK 125. (2012) 2. HIDVÉGI ANDRÁS

„BOLDOGOK, VÉGTELENÜL BOLDOGOK VAGYUNK, HOGY HAZÁNKNAK GYŐZELMET SZEREZHETTÜNK!”

Az újkori olimpiák a Magyar Katonai Szemlében

A trianoni békeszerződés mind Magyarországot, mind a magyar honvédséget nehéz helyzetbe hozta. A rendkívül kis hadsereget ezért számos módon próbálták megerősíteni létszámban és öntudatban egyaránt. Utóbbira rendkívül alkalmasnak bizonyult a sport, amely a két világháború közötti korszakban kiemelt helyet foglalt el az ország és a Magyar Királyi Honvédség életében. „A sport, amelyet a századelőn még csak viszonylag szűk rétegek űztek, a Horthy-korszakban tömeges méretű időtöltéssé vált. Magyarországon emellett az ifjúsági testnevelés katonai szempontok által motivált tudatos támogatása is kedvezett terjedésüknek [ti. a tömegsportnak – H. A.]”1 Ezt segítette a Levente-mozgalom, amelyet a testnevelésről alkotott 1921. évi LIII. törvénycikk alapján szerveztek meg, bár a m. kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztéri- um alá tartozott és az Országos Testnevelési Tanács2 III. szakosztálya látta el. A tanárok mellett tartalékos tisztek is részt vettek az oktatásban.3 Az egészség, a jó ﬁzikum és az erkölcsi tartás szorosan összekapcsolódnak a katona- élettel és a sportolással, már az ókori görögök gondolkodásában is. A katona és a sportoló közötti párhuzam, valamint az összefüggés hangoztatása igen fontos volt a két világhá- ború közötti Magyarországon. A sport egyszerre jelképezte a ﬁatalság egészséges neve- lését, de a győzelmek komoly propagandaértéket is jelentettek, ezért a tisztek sikerei még fontosabbak voltak a hadsereg számára, hiszen ez remek igazolása volt a kis honvédség életképességének. Egyszerre edzették akaratukat és testi erőnlétüket, melyeknek a kato- naságban különösen nagy jelentősége volt. A jó katona a sportban is sikeres, és ez fordítva is igaz volt. A Magyar Katonai Szemle 1931-ben indult útjára Berkó István ezredes szerkesztésé- ben, a M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár kiadásában. A havonta megjelenő folyóirat rend- kívül sok témával foglalkozott, amit a rovatcímek is jeleznek: általános katonai, légügyi, műszaki, haditechnikai, közgazdasági, orvosi, igazságügyi, hadtörténeti, ló- és állategész- ségügyi, sport, hírek, lapszemle. Erre a 300 körüli oldalszámmal rendelkező folyóirat bő- ven engedett teret. A sportrovat, amelynek szerkesztője vitéz Somogyi Endre volt, szinte az összes számban jelentkezett néhány cikkel. Ezek foglalkoztak a lezajlott versenyek felidézésével és kiértékelésével, edzésterveket mutattak be, sportágakat népszerűsítettek,

1 Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2004. 221. o. 2 Országos Testnevelési Tanács: „A vallás- és közoktatásügyi miniszter által a testnevelési szak- emberekből, orvosokból, tanférﬁakból és sportszövetségekből alakított Országos Testnevelési Tanács feladata a testnevelési kérdésekben véleményt nyilvánítani és javaslatokat tenni. E tanács a vallás- és közoktatásügyi miniszter által kijelölt ügyekben felügyelő és végrehajtó szervként is működik.” 1921. évi LIII. tv. 10. § 3 Ravasz István (szerk.): Magyarország a második világháborúban. Budapest, 1996. 256. o.

HK 125. (2012) 2. 395–407. 396 Hidvégi András de voltak elméleti és történeti munkák is köztük. Csakúgy, mint az egész folyóirat, a sport- közlemények is igyekezett minél színesebb képet adni, hogy a honvédség minél több tagja találjon érdekes olvasnivalót benne. Gömbös Gyula4 honvédelmi miniszter a bevezetőben azt írta, hogy „A Magyar Kato- nai Szemle azonban mégis hozzánk, katonákhoz szól elsősorban. Tanít, irányít és inspi- rál.” Ez a hármas funkció a sportközleményekre is igaz volt, hiszen a rovatban találkozni lehetett történeti munkával, szakmai edzésleírásokkal és érzelmektől áthatott visszaemlé- kezésekkel, amelyek lelkesíthették az olvasókat. Említést érdemel, hogy a honvédelmi miniszter által írt bevezetőben is felbukkan a magyar katonasport legfontosabb jelképe: a kard. „Ha van nemzet, melynek fokozott mértékben katonai a sorsa, úgy a magyar az, mert a Gondviselés és honfoglaló őseink bölcsessége a Kárpátok medencéjébe vezette, ahol állandó megpróbáltatások közepette éli életét. És jaj neki, ha megfeledkezik hivatásáról, melynek szimbóluma a makulátlan magyar kard. Megérteni ennek a kardnak a misztikumát és történelmi jelentőségét minden magyarnak egyformán kötelessége.”5 A sport fontosságának megfelelően a sportközlemények első cikkét6 vitéz Somogyi Endre vezérkari szolgálatot teljesítő őrnagy7 írta. A cikk elején jelzi, hogy maga a rovat is komoly hiányt pótol, hiszen eddig a sport nem foglalhatta el az őt megillető helyet. Pedig a „honvédelem nagy gondolatában benne él a sport, a testnevelés minden árnyalata éppen úgy, miként a szellemi értékek kifejlesztésére irányuló elgondolás is.”8 Példaként említi Angliát, amely a háború előtt nem rendelkezett nagy hadsereggel, azonban a világháború alatt képes volt a sporthoz szokott férﬁakkal felduzzasztani a had- erejét. Leírja, milyen nagy szükségünk van arra, hogy a nemzetközi színtéren is bizonyít- suk kiválóságunkat, amire a sport a legnemesebb mód: „Magyar, nemzeti szempontból az eddig elmondottakon kívül egész különleges okból is szükségünk van a sport beható gyakorlására. Amikor reánk rakták a trianoni bilincse- ket és elkezdtünk vezekelni soha el nem követett bűneinkért, hosszú ideig hiába kiáltottuk oda a világnak fájdalmainkat, szenvedéseinket. Egyszerre csak egy, addig észre sem vett

4 Gömbös maga is kitűnő vívó volt, 1908-tól két évet töltött a bécsújhelyi torna- és vívóoktatói tanfolyamon. Lásd: Gergely Jenő: Gömbös Gyula politikai pályaképe. Budapest, 2001. 17. o. 5 Magyar Katonai Szemle, 1931/1. sz. 1. o. 6 Somogyi Endre: A sport jelentősége a nemzet életében. Magyar Katonai Szemle, 1932/1. sz. 223– 228. o. 7 Somogyi Endre (1891–1967): katonai pályafutása 1909-ben a Pécsi Hadapród Iskolában kezdődött. A Ludovika Akadémiát elvégezve 1912-ben avatták hadnaggyá. 1914-től az I. világháború hadszínterein harcolt, ahol megsebesült. 1928-ban háborús érdemeiért vitézzé avatták. 1939. január 15-én mint vezérkari ezredest nevezték ki a Magyar Királyi Honvéd Térképészeti Intézet parancsnokává, amelyet 1945-ig irányított. 1943-ban léptették elő altábornaggyá. 1946-ban, 34 év szolgálat után, 15 kitüntetés birtokosaként helyezték nyugállományba. A hadtudomány vonatkozásában őt tartják a magyar katonaföldrajz, mint önálló tudományte- rület megteremtőjének. Vitéz Somogyi altábornagy neve mindemellett összefonódik a magyar öttusa őskorával is. Akkoriban az öttusasport bevezetése, megkedveltetése és irányítása a honvédség kezében volt. Sokszoros párbajtőrvívó magyar bajnokként a Honvéd Tiszti Vívó Klub öttusa alosztályát vezette, de a Ludovika Akadé- mia Sport Egyesületben működő öttusázókat szintén Somogyi patronálta. 1930 és 1944 között neve elválaszt- hatatlan volt a magyar öttusa sporteredményeitől. http://portal.zmne.hu/pls/portal/docs/PAGE/ZPORTAL/ ZMNE_ROOT/KUTATAS/TUD_KAT/TAB41732/somogyi_endre.htm (A letöltés ideje: 2012. 05. 27.) 8 Uo. 223. o.

HK 125. (2012) 2. „Boldogok, végtelenül boldogok vagyunk, hogy hazánknak győzelmet … 397

úton – a sporton – keresztül, mintegy élő tiltakozás gyanánt, egymásután hívtuk fel ma- gunkra a világ figyelmét, szereztük meg csodálatát.”9 Elmaradhatatlan az utalás a többszörös olimpiai bajnok kardvívóink sikereire: „A magyar versenykard – hasonlóan az éles, háborús testvéréhez – évről évre dicső- ségesen, veretlenül suhintott és suhant bele az ismeretlenség levegőjébe, s a világ csodál- kozva döbbent rá értékünkre.”10 De Somogyi elismeréssel beszél mindazon sportolókról (úszók, atléták, birkózók), akik a magyar sport hírnevét öregbítették. Fontosnak érzi megemlíteni, hogy mennyivel előrébb járunk a környező államoknál sport terén (ehhez rögtön hozzá kapcsolja a „ma- gyarság elsőbbrangúságát”), míg Magyarország a 6. helyet foglalja el, addig a csehek a 13., a románok a 20. és a szerbek a 22. helyen vannak (egy svéd lap 1930. évben elért legjobb európai sporteredményeiről szóló rangsorára hivatkozik). A cikk jól foglalja össze mindazt, amit sporttól és katonáktól elvárnak, olyan emberekké válnak, akikre a nemzet feltekint és ez egyszerre jelent kitüntetést és komoly felelősséget is. Az első számban Gellér Alfréd11 vívómester a vívás egy olyan szegmensére hívja fel a figyelmet, amely nálunk még kiforratlan: a párbajtőrvívás (epée vívás)12. Két ok miatt is fontosnak érzi e sportág népszerűsítését. Egyfelől „a nagy múltú magyar tiszti-vívókban minden képesség megvan arra, hogy ebben a versenyágban is a világ legjobbjainak sorába emelkedjenek...”, másrészt a „honvédségi sportversenyek egyik legszebb és kétségkívül legnehezebb versenyszáma a modern pentatlon”-nak is részét képezi. A beszámolókban is olvashatjuk, hogy a „híres kardok” mellett sokkal kevesebb figyelem és elismerés jut ennek az ágnak. Ezt a hiányt pótolandó, az elkövetkező számokban részletesen beszámol az epéevívás gyakorlásával kapcsolatban. A legelső írások közt találjuk Dr. Mező Ferenc13 „A marathoni csata és a marathonfutás” című munkáját.14 A művészeti olimpiát nyert szerző itt egy a Ludovika Akadémián megjelent tévedésről ír, cáfolva, hogy a maratoni futás része lett volna az ókori versenyeknek. Részletesen elmeséli a maratoni csata eseményeit, valamint „a futást”, amely azonban ver- senyszámmá csak az újkori olimpiákon vált. Ennek kapcsán bemutatja az első versenyt és javasolja, hogy a távot a valós 36,750 km-re rövidítsék. Jól megfigyelhető az a különbség, ami a sporton belül végbement, hiszen ezt írja:

9 Uo. 225. o. 10 Uo. 11 Gellér Alfréd: A Honvéd Tiszti Vívó Klub vívómestere, aki az alapítástól (1924) kezdve „20 éven át sem szűnt meg, másoldali ajánlatok ellenére sem, törhetetlen hűséggel kitartani a klub oldalán...” Lásd: Somogyi Endre (szerk.): A budapesti Honvéd Tiszti Vívó Klub húszéves története (1924–1944). Budapest, 1944. 8. o. 12 Gellér Alfréd: Az epéevívásról. Magyar Katonai Szemle, 1932/2. sz. 209–212. o. 13 Mező Ferenc (1885–1961): latin–görög szakos tanár, sport- és olimpiatörténész. 1928-ban Amsz- terdamban a művészeti versenyek irodalom kategóriájában „Az olympiai játékok története” című mun- kájával nyert aranyérmet. Műve 1929-ben magyarul, 1930-ban németül könyv alakban is megjelent. Az első világháborúban a cs. és kir. pozsonyi 72. gyalogezred tartalékos főhadnagyaként, szakasz-, majd századparancsnokként az orosz és az olasz hadszíntéren is szolgált, az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért több magas kitüntetésben részesült. 1935-ben lépett elő századossá. 1947-ben a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke, 1948-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja lett. 14 Mező Ferenc: A marathoni csata és a marathonfutás. Magyar Katonai Szemle, 1931/4. sz. 224– 231. o.

HK 125. (2012) 2. 398 Hidvégi András

„A normális emberi szervezet nem alkalmas arra, hogy 2 ½ órán belül 40 km-t vagy még annál is nagyobb távolságot fusson be15… Becsüljük többre az egészséget mint a történelmi hagyományt s szállítsuk le a marathonfutás távját 20 kilométerre… Az atlétika nem arra való, hogy az ifjú sanyargassa, hanem hogy eddze szervezetét, s hogy gyönyörű- ségét találja az előkészületben és a versenyzésben egyaránt.”16 Ezek az elvek az idők folyamán igencsak megváltoztak, a győzelem egyedüli céllá változott, amiért a versenyzők végletekig hajszolják magukat. A folyóirat hasábjain először az 1912-es stockholmi olimpiáról készült beszámolót ismerhetjük meg. A cikkben Somogyi Endre17 beszélget az olimpiai bajnok Berti Lász- lóval, aki nemcsak a világháború előtti versenyen villogott, hanem a 1924-es ezüstérmes kardcsapatnak is tagja volt, és azóta is újabb és újabb generációk nevelésében vesz részt. Az elmesélés arról az egészséges önbizalomról árulkodik, amellyel a magyar kardozók kiérkeztek az olimpiára. Büszkén emlékezik, hogy a népes kard-delegáció felét tisztek al- kották. A versenyre röviden emlékezik vissza – egyszerűen csak nyertünk. Az is dicsősé- gére vált a Monarchiának, hogy a dobogó második fokára az osztrákok, harmadikra pedig a csehek állhattak, amely sikert ő a bécsújhelyi katonai vívó és tornatanárképző intézet- ben szerzett tudásnak tulajdonította. A kardcsapat magabiztos győzelme a tőrversenyben nem ígért hasonló sikert. Az általa szerzett harmadik helyet így óriási sikerként értékeli. Megjelenik az a motívum is, ami a korabeli beszámolókban gyakran visszatérő jellemzője az elbeszéléseknek: „az elfogult zsűri”, amely itt is meggátolta a jobb szereplést. A kard egyéni versenyen 126 induló volt, ám ebből „rajtunk kívül csak az olaszok, osztrákok és csehek számítottak”, valamint az oroszokra emlékezik méltó ellenfélként, a többieknek „alig volt fogalmuk a kardvívásról”. Mivel pedig a legjobb nyolcba hét magyar versenyző került, már csak arra kellett ﬁgyelniük, hogy „minden energiájukkal az egyetlen idegenre feküdtek rá, nem törődve azzal, hogy közülük ki lesz a világbajnok.” Az olasz Nadi ötödik lett végül, míg az előtte végző négy magyar között három tisztet is találunk: Békessy18 második, Mészáros19 harmadik míg Schenker20 negyedik helyen végzett. Ilyen felemelő emlékek után hihető is, hogy Somogyi a beszélgetés végén mintha könnyesnek látta volna a nyugállományú ezredes szemét.

15 Jelenleg a maratoni futás világcsúcsát a kenyai Patrick Makau tartja 2 óra 3 perc 38 másodperccel, amelyet a 2011-es Berlini Maratonin futott. 16 Magyar Katonai Szemle, 1931/4. sz. 230–231. o. 17 Somogyi Endre: Visszaemlékezés a stockholmi olympiai vívóversenyekre és az akkori vivó-életre. Magyar Katonai Szemle, 1931/2. sz. 203–208. o. 18 Békessy Béla (1875–1916): 1912-ben kard egyéniben 2. helyet szerzett. 1916-ban a keleti fronton halt hősi halált. Lásd: Győr Béla – Klész László: Katonaolimpikonok. Budapest, 2012. (A továbbiakban: Győr – Klész 2012.) 85. o. 19 Mészáros Ervin (1877–1940): az 1912-es stockholmi olimpián a győztes kardcsapat tagja volt, egyéniben a harmadik helyen végzett. Tőrvívóként négyszeres egyéni magyar bajnok volt. Az osztrák– magyar haderőben lovassági tisztként szolgált, 1905–1906-ban elvégezte a bécsújhelyi cs. és kir. vívó- és tornatanár tanfolyamot. 20 Schenker Zoltán (1880–1966): három olimpián szerepelt kard- és tőrvívásban, első (1912. kardcsapat), második (1924. kardcsapat), harmadik (1924. tőrcsapat) és két negyedik (1912. kard egyéni, 1924. kard egyéni) helyet szerzett. Lásd: Győr – Klész 2012. 75. o.

HK 125. (2012) 2. „Boldogok, végtelenül boldogok vagyunk, hogy hazánknak győzelmet … 399

Ugyanerről az olimpiáról ír visszaemlékezést egy másik résztvevő, Schenker Zoltán, aki a kard egyéniben negyedik helyet szerzett.21 Bertinél sokkal pontosabb beszámolót ad az eseményekről, és kiderül az, hogy Berti a tőr egyéniben valóban megosztott harmadik helyen volt, azonban „egy tusra menő szerencsejátéknak tekinthető pótverseny” az osztrák Verderber javára döntött. A tőr csapatversenyt csak futólag említve tér rá a kardversenyekre. Önbizalom terén nem szenvedtünk hiányt – emlékezik vissza, mikor megkérdezték Mészárost, hogy kik esélyesek, ennyit mondott: „A versenyt vagy a magyarok nyerik meg, vagy… a magyarok”. Talán még szellemesebb az a huszárimádság, amit a csapat nevében Békessy mondott el a verseny előtt: „Uram Isten, ne segíts bennünket, de az ellenfeleinket se. Te csak nézzed!” Szerencsére imáik meghallgatásra találtak, és a csapat veretlenül jutott a döntőbe, ahol az osztrák csapattal kerültek szembe és a torna legszorosabb mérkőzésén 11–5 arányban győztek. Ennek a győzelemnek természetesen nem mindenhol örültek, Ferenc Ferdinánd főherceg – Schenker úgy tudta – kijelentette, hogy amíg ő él, addig a monarchia tisztjei egymás ellen nem küzdenek. Ez mindjárt meg is valósult, hiszen az osztrák csapat az egyéni versenyben nem indult – Schenker szerint „a csapatversenyben elszenvedett kétszeri vereségük lehangolta őket s önbizalmukat vesztve, újabb kudarc megismétlődésétől féltek” – ezzel is tovább növelve a 12(!) magyar induló esélyeit. Érdekes mellékszála a történetének, hogy az orosz Griefenfels kapitányt, akivel az első csoportban mérkőzött, később újra útjába sodorta az élet, 1916-ban a keleti-fronton a Bruszilov offenzíva alatt hadifogolyként találkozott vele.22 Az orosz tiszt vendégül látta korábbi ellenfelét és elbeszélgettek közös stockholmi élményeikről. Visszatérve a döntő- höz, amelynek nemzetközi jellegét az olasz Nadi biztosította, komoly izgalmakat hozott, hiszen az olasz versenyző konok kitartással az élmezőnyben maradt és egészen az utolsó párbajig volt esélye győzni, vagy legalább a dobogóra felállni. Itt azonban Fuchs Jenő23 győzött ellene 3–2-re és ezzel az is eldőlt, hogy csak magyar versenyző kerül a dobogóra. Még egy megpróbáltatás várt a magyar sportolókra, mivel az eredményhirdetésre a Sta- dionba kellett futni a verseny színhelyéről. „Lihegő kebellel érkeztünk s pillantásunkat a hirdető árbocra vetjük. Azok csupaszon tekintenek reánk. Talán csak nem jöttünk későn? Kérdezősködtünk. E pillanatban kürtök éles hangja hasítja át a levegőt jeléül az eredmény- hirdetésnek. … zsúfolt Stadion mindhárom győzelmi árbocán a magyar zászló emelkedik méltóságteljesen a magasba… Boldogok, végtelenül boldogok vagyunk, hogy hazánknak győzelmet szerezhettünk…” Sajnos a következő tizenkét évben nem szerezhettek sportolóink újabb babérokat. Az 1916-os olimpiát a háború miatt nem lehetett megrendezni, az 1920-ban Antwerpenben megrendezésre kerülőre pedig a vesztes államok sportolóit nem hívták meg (az pedig szóba sem kerülhetett, hogy Budapest adjon otthont a rendezvénynek, ahogy azt 1911-ben tervezték). Így csak 1924-ben mehettek ki az olimpiai játékokra versenyzőink, és a né-

21 Schenker Zoltán: Emlékezés a magyar vívók legdicsőbb szerepléséről. Magyar Katonai Szemle, 1931/9. sz. 185–202. o. 22 Uo. 194. o. 23 Fuchs Jenő (1882–1955): kétszer nyert egyéni kardvívó olimpiai bajnokságot anélkül, hogy a magyar bajnokságokon eredményesen szerepelt volna. Az 1908-as londoni és az 1912-es stockholmi olimpiai játékokon az egyéni győzelem mellett tagja volt a győztes magyar kardcsapatnak is. Mindvégig egyesületen kívül versenyzett, 1908–12 között hét alkalommal volt tagja a vívóválogatottnak. A víváson kívül evezésben és szánkózásban is versenyzett.

HK 125. (2012) 2. 400 Hidvégi András met csapat még ekkor sem lehetett ott Párizsban. Számunkra azonban jóval nagyobb probléma volt – írja Schenker24 –, hogy csak 4 versenyző nevezésére volt lehetőség, ami kardvívásban komoly érvágás volt. Már a kijutásért rendezett versenyek előtt megvolt az első magyar kimaradó, a korábbi kétszeres olimpiai bajnok Fuchs Jenő ugyanis nem indult el versenyen, így a vívószövetség nem nevezte be. A kiutazó kardozók között a négy egyéniben két tiszt, a négyfős csapatban három tiszt képviselte a honvédséget. A tőr csapatversenyben komoly siker, hogy eljutott a csapat az elődöntőig, és mivel az olaszok a zsűri elfogultsága miatt otthagyták a versenyt, a magyarok dobogós helye biztossá vált. Végül a bronzéremmel kellett beérni, mivel a franciák ellen esélye sem volt a magyar csapatnak, a belgák elleni összecsapásnál pedig a zsűri vette el az esélyt a győzelemtől. A tőr egyéni versenyekről lemaradtak (!) a magyar versenyzők, mivel a verseny egy órával előbb kezdődött, mint azt velük tudatták, és mire odaértek, a csoportkör már majdnem véget ért. Egyedül Schenkernek engedélyezték a versenyzést, de csak azzal a feltétellel, hogy egymás után ötször kellett a pástra lépni, amely így nem is hozott eredményt. Ennek ellenére nem keseredtek el, mivel az igazi magyar fegyver, a kard még hátra volt. A kard csapatversenyben kezdettől fogva két nemzet, az olasz és a magyar dominált, így nem jelentett meglepetést, hogy az utolsónak maradt mérkőzésen egymás között döntötték el az aranyérem sorsát. A végig kiélezett csata 8–8-ra zárult, amikor is a tusarány döntött a két csapat között és ez 50–46-ra az olaszoknak kedvezett. Ugyanakkor Schenker is leírja: „El- vesztettük a mérkőzést, de nem reálisan. Olaszország, habár erős ellenfélnek bizonyult, a zsűri hathatós támogatásának köszönhette győzelmét… A párisi olypiász óta lejátszódott magyar–olasz találkozások is ezt bizonyítják.” A kard egyéniben is folytatódott a bírói ellenszenv, aminek Tersztyánszky esett áldozatul és nem került be a döntőbe. A döntőbe jutott tizenkét versenyző közül először az azonos nemzetiségűek vívnak egymással – a csalást elkerülendő –, ám az olaszok feltűnően egy versenyzőjük, Puliti kezére játszottak. Mikor ezt dr. Kovács, a zsűri magyar tagja szóvá tette, az olasz vívó megfenyegette, hogy bottal veri meg (!). Ezen sportszerűtlenség okán a versenyzőt kizárták, amit a többi olasz is követett. Az így nyolc főre csökkent mezőnyben a magyarok mellett a francia Ducret lé- pett elő legfőbb esélyessé, főleg „hogy Ducret ezt a sikerét a zsűri hallatlan pártosságának köszönhette.”25 A döntőben három versenyző: Ducret, Pósta, Garai26 is ugyanannyi ponttal zárt az élen, így ők egymással újra vívtak a dobogó helyeiért. Garai ellen győz Pósta, majd Ducret is legyőz Garait, így a Pósta-Ducret mérkőzés dönt az aranyérem sorsáról, amit a magyar versenyző magabiztos 4-0-ra teljesít, megvédve országunk jó hírét. A következő, 1928-as amszterdami olimpiáról készült beszámoló27 – amelyet szintén Schenker Zoltán készített – ismét a vívók szereplését emeli középpontba. „A magyar kard hagyományos hírneve és az a csorba, amelyet a párisi olympiai tornán a csapatver-

24 Schenker Zoltán: Harc a kardvívás hegemóniájáért. Magyar Katonai Szemle, 1931/10. sz. 243– 265. o. 25 Magyar Katonai Szemle, 1931/10. sz. 262. o. 26 Garai János (1889–1945): orvosi műszerkereskedő volt. 1923–30 között a Nemzeti Vívó Club tag- jaként 10 alkalommal volt válogatott. Az 1924-i párizsi olimpiai játékokon a II. helyezést elért magyar kardcsapat tagja; ugyanitt az egyéni kardvívásban bronzérmet nyert. Tagja volt az 1928-i amszterdami olimpián győztes kardcsapatnak. 27 Schenker Zoltán: A kard diadalútja az amszterdami olimpiászon. Magyar Katonai Szemle, 1932/1. sz. 221–236. o.

HK 125. (2012) 2. „Boldogok, végtelenül boldogok vagyunk, hogy hazánknak győzelmet … 401 seny elvesztésével ért bennünket, fokozott felkészülésre késztette fiainkat.”28 A kétszeres olimpiai bajnok Fuchs most már részt vett a selejtezőn, itt azonban nem nyert jogot az indulásra. Másik olimpiai bajnokunk, dr. Pósta Sándor sem indulhat, mert „elvesztette amatőrségét”. A válogatóversenyek végén kialakult az indulók névsora: kard egyéni- ben vitéz Tersztyánszky, Gombos és Petschauer indul, míg a csapat rajtuk kívül még Rádyból, Garayból és Glykaisból állt. A kard csapatverseny során ismét az olasz válo- gatott volt a legkomolyabb ellenfél. A döntő előtt egyetlen csapat sem volt képes még csak megszorítani sem a magyarokat, igaz az olaszokat sem, így a döntő megint kiváló mérkőzést ígért. Bár jól kezdett csapatunk és már 8–4 arányban is vezetett, azonban az olaszok erőteljes hajrával 8–7-re jöttek fel, és az 57–56-os tusarány azt jelenti, hogy egy utolsó győzelemmel elorozhatják előlünk – ismét – az első helyezést. Petschauerre várt a feladat, hogy az olasz Anzelmi ellen győzelemre vigye a csapatot. A 2–0-ás magabiztos kezdése után azonban 3–2-re, majd 4–3-ra vezetett csak a magyar vívó, döntő pillana- tokhoz érkezett a verseny: „A sportszenvedélytől elragadott közönség felállva és lélegzet-visszafojtva figyeli a vívóállásba helyezkedő viadorokat. A magyar és az olasz tábor arcában nincs vér. Sápad- tak, mint a halál. Mi ismerjük Petschauer félelmetes villámgyors fej flesstámadását. De ellenfele is. Félünk, hogy Anzelmi arra várva, saját javára használja ki azt. Már látjuk is, mint rezgeti támadási szándékot jelezve az ő sajátos mozdulatával tercvonalban tartott kardját, s a következő pillanatban látjuk tigrisgyors flesstámadását, de sajnos látjuk a helyesen számító Anzeli kontraparádéjának kezdését is. Mintha egy feneketlen szakadék nyílt volna meg a magyar kard elnyelésére. De ez, csak a mi rémlátomásunk. Mert Anzel- mi számítása és a már megkezdett parádéja ellenére is ül Petschauer villámcsapásszerű védhetetlen fejvágása! Az utolsó, hazafias áhítattal várt, döntő tus megszületett. Magyar- országé a diadal, az olimpiai bajnokság, a hegemónia, a dicsőség!”29 Az egyéni verseny döntőjébe, mint az várható volt, a három magyaron és három ola- szon kívül, két német, olasz és holland vívó jutott. Az egymás elleni mérkőzések végén került sor a Petschauer Attila - Bino Bini asszóra. Mindkét versenyző eddig nyolc győ- zelmet számlált, így ez az összecsapás határozta meg, hogy a kilenc ellenfelét legyőző Tersztyánszkyval ki fog megküzdeni a bajnoki címért. Petschauer – akárcsak a csapat döntőben – a kiélezett 4–3-as állásnál beviszi a döntő találatot, ezzel biztosítva a magyar győzelmet. A döntőt végül Tersztyánszky nyerte és bár a magyar győzelem a legfontosabb, „én, mint katona a dolog természeténél fogva, megvallom, a katona győzelme után áhítoztam... úgy illene, hogy a kard a katona győzelmét hozza meg, hisz az annak oldal- fegyvere, szimbóluma, mindene... de hadfiát nem hagyja el legfelsőbb Hadura és a követ- kező támadást győzelemre vezeti.”30 Bár a vívás került eddig a beszámolók középpontjába, egy másik sportban is „főleg a hadseregek tisztikarára háramlik a feladat és kötelesség: különös szeretettel foglalkozni e gyönyörű, öt különböző sportágat felölelő versenyszámmal”31 – a modern pentatlon-

28 Magyar Katonai Szemle, 1932/1. sz. 222. o. 29 Uo. 30 Uo. 236. o. 31 Somfai Elemér: Elmélkedés a modern pentatlonról és annak tréningjéről. Magyar Katonai Szemle, 1932/2. sz. 218–230. o. Érdekes, hogy Somfay (aki Stromfeld névről magyarosított) mindig y-nal írta nevét, ennek ellenére itt i-vel szerepel, míg a későbbi számban pedig y-nal.

HK 125. (2012) 2. 402 Hidvégi András nal. A szerző Somfay Elemér32 két hasonló versenyszámban: a pentatlonban és a modern pentatlonban is indult az olimpián. A két sportág igencsak különbözött egymástól, a pentatlon (ötpróba) az atlétikai versenyeken belül kapott helyet. Ennek részei a távolugrás, gerelyhajítás, diszkoszvetés, 200 és 1500 méteres síkfutás, mely mindössze három olim- pián szerepelt (1912, 1920, 1924). A modern pentatlon (öttusa) 1912 óta része az olimpiai versenyeknek, lovaglásból, vívásból, lövészetből, úszásból és futásból tevődik össze. Somfay (ötpróbában 1924-ben lett második, míg öttusában 1932-ben hetedik) sajnálattal állapította meg, hogy nem vették túl komolyan e sportágat. Eddig csak egy versenyző indult, és most jöttek rá, „hogy a modern pentatlon a magyar fajnak legjobban megfelelő sportág.” Az elkövetkező 1932-es olimpiára már egy esélyes magyar csapat felállítását is lehetségesnek gondolja és pontos leírást ad a mikéntről is. Megnevezi a javasolt indulókat (szerénységből magát kihagyta, de a rovatvezető visszacsempészte a névsorba), visszate- kint az 1932. évi teljesítményükre és a szükséges edzésbeosztást is közli, remélve, hogy azáltal sikeresen fognak szerepelni. A következő számban összegző munka jelent meg, az első 1896-os athéni olimpiától az 1928-as amszterdami olimpiáig, amit Mező Ferenc írt.33. Értékelése szerint „ugrásszerű emelkedést mutat a londoni (V.) olimpia,”34 szervezés terén is azt a maximalizmust mutatta, amit a versenyzők megérdemelnek. A következő versenyen már az olimpiai eszme terjedését jelzi, ahova már Japán is elküldte fiait. Ez az olimpia a finn nemzetnek feltű- nése (9 győzelem) és a magyar kard tündökléséről is emlékezetes. Az 1916-os elmaradt, és az 1920-as olimpia a vesztesek nélkül, a görög ideák hiányát jelezték. Az 1924-es versenyekre, Párizsba a németeket még mindig nem hívták meg, de a magyar csapat már kiutazhatott. A verseny két csillaga a finn Nurmi (négy győzelem) futásban és az amerikai Weismüller úszásban volt. Kardozóink mellett dr. Halasy Gyula, Somfay Elemér, Keresztes Lajos, Hajós Alfréd és Bartha Károly teljesítményéről emlékezik meg Mező. Az 1928-as olimpia pedig hatalmas siker volt a magyar sport számára: a kard egyéni és csapatgyőzelme mellett Keresztes Lajos, Kocsis Antal és Mező Ferenc is első helyet szerzett, míg második helyezett lett Bárány István, Szepes Béla, Papp László, Petschauer Attila és a vízilabdacsapat. Az olimpiai eszme továbbéléséről Mező ezt írja: „Vallásos jellege elmúlt, de etikai tartalma ma is van az olimpiának: ahogy az ókori összefűzte a földrajzilag, de sokszor lelkileg is elválasztott törzseket, úgy a mai kifejezés- re juttatja, hogy a résztvevő nemzetek a művelt világ alkotta lelki közösség tagjai.”35 Rendkívül érdekes cikket közöl Mező Ferenc „Olympiai problémák” címmel.36 Az ókori olimpiákhoz nyúl vissza, ahol szerinte még a „fair play” szelleme sokkal jobban érvényesült, mint az újkori olimpiákon. Meglátása szerint a rendező ország sportolói mindig előnyt élveznek, már az 1896-os athéni olimpián megpróbálta egy görög futó kihasz- nálni a hazai pálya előnyét és a maratoni távot lerövidítette, még egy kocsira is felült és így érkezett be a harmadik helyre. Ez minket, magyarokat különösen sértett, hiszen ezzel

32 Somfay Elemér (1898–1979): atléta, öttusázó. Olimpiai ezüstérmes, bár vereségét, amely tévedé- sen alapult nem ismerte el. dr. Hencs Pál – Ivanics Tibor – dr. Takács Ferenc – Vad Dezső: Magyarok az olimpiai játékokon 1896–2000. Budapest, 2000. 73. o. 33 Mező Ferenc: Az újkori olimpiák története. Magyar Katonai Szemle, 1932/3. sz. 234–242. o. 34 Magyar Katonai Szemle, 1932/3. sz. 237. o. 35 Uo. 36 Mező Ferenc: Olimpiai problémák. Magyar Katonai Szemle, 1932/8. sz. 241–251. o.

HK 125. (2012) 2. „Boldogok, végtelenül boldogok vagyunk, hogy hazánknak győzelmet … 403

Kellner Gyula érmét vette el, aki ezért a negyedik helyet szerezte meg. Szerencsére fény derült a csalásra és így a magyar versenyző lett a harmadik. Ebben a kérdéses helyzetben végül is győzött az igazság, de számos esetet említ, ahol nem ez történt. Meglátása szerint „az olympiai versenyekről a pontozást minden formájában száműzni kell!” Példaként itt is az ókori játékokhoz fordul, ahol szerinte sokkal igazságosabbak voltak a versenyek. Fáj- lalja, hogy a sport nem vált a béke jelképévé, és míg az olimpia idejére a görögök hajdan minden háborúskodást felfüggesztettek, addig a világháború megszakította a sorozatot, sőt a háború utáni kizárások tovább sértették a nemzetek közötti testvériséget. Röviden bemutatja az olimpiák magyar sikereit és rámutat ezek fontosságára. Az első olyan olimpiai verseny, amelyről „élőben” tudósítanak, az 1932-ben, Los Angelesben rendezett X. játékok. Nem csak a versenyekről, hanem Somogyi Endre révén már a kiutazásról is érdekes beszámolót kapunk, amely lapzárta után érkezett Ameriká- ból.37 A modern pentatloncsapat három tisztjéhez (Somfay százados, Petneházy és Benkő főhadnagyok) Prágában csatlakozott a vízilabdázók és az úszók csapata. Brémáig vasúttal mentek, majd onnan a „Bremen” hajóval indultak el Európából, hogy hatnapi hajóút után az Egyesült Államokba érkezzenek. A hajón az öttusa minden ágának gyakorlására volt lehetőség, volt tornaterem, uszoda, „villanyosló”, a fedélzet egy részén pedig még lőteret is kialakítottak, hogy a folyamatos gyakorlás biztosított legyen. A ﬁzikai készenlét mellett a lelki motivációról a New York-i magyarok gondoskodtak: „Valami hatalmas, felemelő érzés az, amikor sok-sokezer km-re otthonról, szerető, örvendező, együttérző honﬁtársai veszik körül az embert.”38 A Los Angeles-i olimpia eseményeiről csak a következő számban kapunk beszámo- lót.39 Mindjárt az elején jelzi, hogy „a maroknyi s az ismeretes nehézségek között ver- gődő magyarságnak is csak elvétve csurrant-cseppenhetett és még cseppenhet valami a dicsőségből”.40 A győzteseknek nagy tisztelet jár, a helytálló veszteseket pedig nem érheti bántó szó. Atlétikában nem volt esély az elképesztő amerikai fölény ellensúlyozására. Birkózásban lett volna esély a győzelemre, végül azonban nem sikerült, csak második helyet szerezni. A modern pentatlonban induló három tiszttől érmet vártunk, azonban már a lovaglás során komoly hátrányba kerültek, hiszen mind Somfay, mind Petneházy nagyot esett, ami után a célba érkezésük is kisebb hőstettnek látszott. Különösen fájó volt Petneházy bukása, aki első helyen bukott az utolsó akadálynál. A vívás terén csak Somfaynak sikerült előrébb kerülnie a rangsorban. A pisztolylövészetnél már jobban szerepeltek a magyarok, és az úszásban is sikerült a középmezőnyben végezniük. A futóver- senyben meglepőnek számított, hogy nem sík terepen rendezték, hanem kimondottan ne- héz útvonalon, amelyhez kevésbé voltak szokva a versenyzők. Végeredményben Somfay százados a 7. helyet szerezte meg (az esés után sérült lábával), Benkő és Petneházy pedig a 18., 19. helyezést érték el. Ezt a két gyengébb eredményt „a már kifejtett, sorozatos bal- szerencse (Petneházy főhadnagy bukása nélkül – még a rossz vívóeredmény megtartása estén is – 7. lehetett volna), s a kisebb versenyrutin, de nem a képességek hiánya, avagy a küzdés lanyhasága okozta.”41

37 Somogyi Endre: Utazás Los Angeles felé. Magyar Katonai Szemle, 1932/8. sz. 256. o. (a–h) 38 Uo. 256. o. (g) 39 Somogyi Endre: Magyarok a X. Olympián. Magyar Katonai Szemle, 1932/9. sz. 241–255. o. 40 Uo. 241. o. 41 Uo. 254. o.

HK 125. (2012) 2. 404 Hidvégi András

Az olimpia második felének kezdetén Somogyi Endre szomorúan számol be arról,42 hogy "hazulról a kishitűség hangjai érkeztek” hozzá, ami nem érthető, hiszen versenyző- ink remekül helytálltak, még ha ez győzelemmel nem is párosult. De már nem kellett sokat várni az első győzelemig, ami a „lelkesedés gyújtószikráját jelentette.” Pelle István43 törte meg a rossz sorozatot, mutatva az utat a további sikerek felé. Mind a vízilabda, mind a kardcsapat veretlenül hozta el a győzelmet. Póló csapatunk a németek ellen 0–2- ről fordítva nyert 6–2-re, míg a vívók Pillerrel a soraikban már 9–2 arányban vezettek az ősi rivális olaszok ellen, mikor azok a reménytelen küzdelmet feladták. Énekes István győzelme ökölvívásban az egyetlen volt, amelyet európai sportoló elért ebben a sportban. Soós-Hradetzky főhadnagy harmadik lett. Itt esélyünk lett volna a győzelemre, azonban Barát-Lemberkovits főhadnagy egyik lövését elvétette és a mellette álló versenyző cél- táblájába lőtte. Ha a tízes találatot megkapta volna egy ponttal megelőzte volna a győz- tes svéd Ronmarkot. A versenybizottság a magyar óvás ellenére hibának nyilvánította a lövést. A kard egyéni versenyben is megjelent a magyarok elsőbbsége és mindhárom versenyzőnk a döntőbe jutott (hasonlóan a három olaszhoz). Az egyesek által kevésbé favorizált Piller nagy magabiztosságot mutatva, a döntőben csak egyetlen vereséget szen- vedve vette át az időközben elhunyt Tersztyánszky44 örökségét. Reméli, hogy ezek a sikerek erőt adnak a jövőben. Téli olimpiáról egyedül 1936-ban jelent meg cikk, amiről lovag Kern Károly írt beszá- molót.45 Az eseményen elég kevés versenyszámban voltunk érdekeltek, ennek ellenére né- hány szép sikert könyvelt el a magyar csapat. Kern főleg a jégkorongról ír hosszasabban, ahol a legjobb nyolc közé jutott a válogatott. Talán még jobb eredményt is elérhetett volna, ha a torna legjobb kapusának tartott hálóőrt nem lövik úgy fejbe, hogy elájul és nem tudta folytatni a védést.46 Meglepő módon a szerző alig szentel ﬁgyelmet a katona Szollás Lász- ló, Rotter Emíliával műkorcsolyában elért harmadik helyezésének. Somfay Elemérnek már az 1936-os berlini nyári olimpiáról készült jóslata rendkívül érdekes olvasmány (főleg az eredmények ismeretében és azokat böngészve).47 Három te- rületen próbálja esélyeinket latolgatni: atlétika, vizes sportok és saját sportja, az öttusa terén. Az atlétikai aranyérem fájó hiányát48 meglátása szerint még nem ezen az olimpián fogjuk pótolni. Az atlétáknak jósolt eredményei közül csak Szabó Miklós 7. helyezése vált valóra, a többi versenyző vagy gyengébb helyezést ért el vagy nagy sikert aratott, mint a

42 Somogyi Endre: Magyarok a X. Olympián Los Angelesben. Magyar Katonai Szemle, 1932/10. sz. 236–246. o. 43 Pelle István (1907–1986): 1932-ben a Los Angeles-i olimpián a talaj és a lólengés bajnoka, az ösz- szetett egyéni versenyben és a korláton a 2. helyen végzett, a 4. helyezett m. csapat tagja, s akrobatikus ugrásban is a 4. helyen végzett. Nyújtón az 5., lóugrásban a 6. helyet szerezte meg. 1936-ban a berlini olimpián a 7. helyezett magyar csapat tagja, 1928-ban az amszterdami olimpia résztvevője. 44 Tersztyánszky 1929-ben halt meg motorbalesetben. 45 Kern Károly: A IV. (Garmisch-Partenkirchen) téli Olympia. Magyar Katonai Szemle, 1936/3. szám. 236–245. o.; Kern Károly: A IV. téli olympiai játékon szerzett tapasztalat. Magyar Katonai Szem- le, 1936/4. sz. 224–233. o. 46 Magyar Katonai Szemle, 1936/4. sz. 235. o. 47 Somfay Elemér: Fontosabb sportágak a berlini olympia tükrében. Magyar Katonai Szemle, 1936/7. sz. 231–239. o. 48 Ez komoly tévedés, hiszen 1900-ban Párizsban Bauer Rudolf diszkoszvetésben már szerzett atlé- tikai aranyérmet.

HK 125. (2012) 2. „Boldogok, végtelenül boldogok vagyunk, hogy hazánknak győzelmet … 405 magasugró Csák Ibolya, aki aranyéremmel tért haza. Ezzel szemben nagyszerűen mérte fel az úszók esélyeit. Csik Ferenc első helyének reménye az olimpián valósággá vált, csak- úgy, mint a 4×200 méteres váltó harmadik helye Japán és az Egyesült Államok mögött. Ide kapcsolódik a vízilabda-válogatott címvédése, amire szintén számított. Saját sportágá- ban, az öttusában nem látott reális esélyt éremszerzésre, mivel a fiatalok, akik kijutottak, még nem voltak nemzetközi rutinnal felvértezve, ami nélkül a dobogóra állni nehéz, de ennek ellenére mindhárom versenyzőt az első tíz közé várta. Az élet pedig őt igazolta, hiszen ha nem is mindhárom versenyzőnk, de kettő az első tízben végzett: Orbán Nándor ötödik, Bartha Rezső nyolcadik lett, egyedül Balás Lajos szorult a huszonegyedik helyre. Összegezve: Somfay reálisan látta esélyeinket az olimpián, de mint a rovatvezető meg- jegyzésében hozzáteszi, mind a szerencse, mind az ellenfelek pontos ismeretének hiánya miatt nem lehet semmit garantálni, csak azt, hogy „mindent megtettünk és megteszünk a siker előkészítése érdekében.”49 A XI. olimpiáról, 1936-ban Berlinből ismét Somogyi Endre készített beszámolót.50 Ezen az olimpián már 53 ország képviseltette magát. A megnövekedett létszám ellenére a rendező németek minden területen kimagasló színvonat nyújtottak. Nemcsak a szer- vezőkről szól elismerően, hanem – mint írja – az egész ország, a határőrtől az egyszerű polgárig igyekszik az olimpia segítségére lenni. Mind az olimpiai falu, mind a sporttelep (Reichssportfeld) elképesztő méretei és igényes kialakítása bámulatba ejti a sportolót, látogatót, csakúgy mint a 120.000 fő részvételével lezajlott megnyitó ünnepség. A versenyek első körében a szokásos balsikerek jöttek, hiszen sem férfi atlétáink, sem a férfi tőrvívók nem hoztak sikert. Az első napokban az öttusa adott okot némi bizakodásra, és ha érmet nem is tudtak szerezni, az ötödik és nyolcadik helyezés sikernek mondható (mivel a korábbi olimpiákhoz képest a versenyzők létszáma is 24-ről 42-re emelkedett). Nem kellett azonban megvárni az öttusaverseny végét, amikor is elindultak sportolóink a siker útján. Birkózásban két, női atlétikában egy aranyérmet szereztek, majd újabb birkó- zó siker következett és Csik Ferenc győzelme 100 méteres gyorsúszásban, ami hatalmas diadal volt a két nagyon esélyes japán előtt. Ezek mellett szinte ő sem tud megemlékezni azokról a kiemelkedő egyéni teljesítményekről, amelyek érmet nem hoztak. A végén pedig tradicionálisan erős hajrá következett. A kardcsapat mellett egyéniben is elhoztuk az első helyet, csakúgy, mint ökölvívásban és vízilabdában. Külön örömként jelenti, hogy a kardcsapat két tagja is tiszt (Kovács és Berczelly hadnagyok). A végén közölt két táblá- zat pedig méltán tölt el minden magyar embert büszkeséggel, hiszen tíz aranyéremmel Magyarország harmadik lett a nemzetek rangsorában, és, hogy ez volt az eddigi legered- ményesebb olimpiánk.51 A berlini volt az utolsó olimpia, amelyről a Magyar Katonai Szemle még tudósított. Bár a folyóirat még 1944-ig működött, két olimpia (1940 – Helsinki és 1944 – London) is elmaradt a világháború miatt, hiszen megint lehetetlenné vált a népek sportolóinak békés

49 Magyar Katonai Szemle, 1936/7. sz. 239. o. 50 Somogyi Endre: A XI: Olympia. Magyar Katonai Szemle,1936/9. sz. 218–236. o. 51 Uo. 235–236 o. Az országok rangsorát mutató táblázat egy kicsit csal, ugyanis ő az aranyérmek száma alapján rangsorolja az országokat, míg a hivatalos rangsor az összes megnyert érem alapján alakul ki. Ez a kettősség mind a mai napig megvan.

HK 125. (2012) 2. 406 Hidvégi András versengése. Az 1940-es évben Somogyi Endre még megemlékezik52 arról az hiányról, amit a verseny elmaradása okoz, hozzátéve, hogy a világban zajló események igazolják a sport fontosságát. Párhuzamot von a háborúban sikeres nemzetek és a berlini olimpia eredményei közé. Az ott jól szereplő németek, olaszok, ﬁnnek a harctereken is bizonyítot- tak. A berlini sikerek után azonban némi visszaesést érez a sport terén de „hisszük, hogy a normális és remélhetőleg boldogabb állapot bekövetkeztével szemlélői és örvendező ré- szesei lehetünk ennek az átfogóbb, eredménythozóbb erőkifejtésnek, amely nem egyedül a honvédség, hanem az egyetemes magyar érdekek közös kincsét is gyarapítani fogja”. Bár olimpiáról már nem születik beszámoló, egy későbbi olimpiai bajnok, mégis felbukkan. Vadnay Lászlónak53 a gyorstüzelő pisztolylövésről szóló cikkében54 megjelenik Takács Károly őrmester, aki később (1948-ban Londonban és 1952-ben Helsinkiben) olimpiai győztes lett. Somogyi Endre „A magyar öttusa-sport tíz év távlatában”55 című írásában két olimpia és számos verseny áttekintésével jut arra a következtetésre, hogy a tíz éves munka jó úton halad „és hogyha az öttusázó becsületes munkájára és sikerére büszke lesz minden egyes bajtársa és elöljárója, ha rendkívüli munkájáért nem gáncs, hanem elismerés jár, ha a kimeríthetetlen és megszentelt magyar emberanyag minden kincse ilyen szempontból is feltáródik és idejében, célirányosan kerül munkába, akkor, de csakis akkor még további, halhatatlan teljesítmények kifejtésére lesz képes a magyar öttusa és be fog következni a több mint 10 év előtt elvetett csemete megerősödése, terebélyesedése, sőt virágba borulása is!”56 Ha ma rátekintünk az öttusa sport éremtáblájára, láthatjuk, hogy a 21. éremmel utol- értük és meg is előztük a korai időkben domináló Svédországot, és a Szovjetunió (15) és az Egyesült Államok (9) előtt vezetve megállapíthatjuk, hogy igen terebélyes virágzó fát neveltek a magyar sportolók, amiből 8 éremmel katonáink is kivették részüket. Ha áttekintjük az olimpiákhoz kötődő cikkek szerzőit, négyen emelkednek ki. So- mogyi, Schenker, Somfay és Mező saját területük nagy szaktekintélyei, nevük garancia, hogy az olvasó alapos írásokat tart a kezében. A versenyek résztvevői beszámolóikban bár sokszor elfogultak, mindig igazi sportemberhez, tiszthez méltó módon hajtanak fejet más nemzetbeliek kiemelkedő teljesítménye előtt. Írásaikból érezhető az a hit, amely nem az ország méretét, hanem a nemzetben lévő elszántságot nézi, és újabb sikerek felé hajszolja őket. Ha versenyzőként nem, de edzőként, példaként még hozzájárulhatnak ehhez. Somo- gyi és Schenker írásai az eseményeket élményként mesélik el. Schenker, mint a küzdelem résztvevője, sokszor teljesen újra átélve segít jobban azonosulni a verseny és a versenyzők hangulatával. Somfay elemzi a látottakat és keresi a tanulságokat, a tovább vezető utat. Mező Ferenc pedig a tudomány szemszögéből tekint a témára, segít a nagy egész, az olimpia gondolatában elhelyezni a magyar eredményeket, sikereket és kudarcokat. Nála

52 Somogyi Endre: Sportgondolatok az elmaradt 1940-es olympia idejére. Magyar Katonai Szemle, 1940/9. sz. 812–820. o. 53 Vadnay László (1898-?) az 1936-os olimpián lett a gyorstüzelő pisztoly versenyben 10. Lásd: Győr – Klész. 2012. 172. o. 54 Vadnay László: Olympiai (hatalakos) gyorstüzelő pisztolylövés. Magyar Katonai Szemle, 1940/8. sz. 529–534. o. 55 Somogyi Endre: A magyar öttusa sport tíz év távlatából. Magyar Katonai Szemle, 1942/1. sz. 184–200. o. 56 Uo. 200. o.

HK 125. (2012) 2. „Boldogok, végtelenül boldogok vagyunk, hogy hazánknak győzelmet … 407 megﬁgyelhető, hogy sokkal jobban ragaszkodik a klasszikus olimpiai eszmékhez, a sportban nem a teljesítőképesség határait feszegető erőpróbát lát, hanem egy nemesebb vetél- kedést. A folyóirat pedig nem túl hosszú működése során betöltötte szerepét, amit szántak neki: „tanít, irányít, inspirál.” Miként az ország életében, úgy a sportban is fontos, hogy a múlt sikereire támaszkodva, abból erőt merítve, de egyben a jövő felé is tekintve végezze mindenki munkáját. A sportoló is, és a katona is, főképp ha a két ember egy és ugyanaz. A cél mindkettőnek ugyanaz: dicsőséget szerezni hazájának.

MELLÉKLET

A Magyar Katonai Szemlében megjelent olimpiával kapcsolatos cikkek

Somogyi Endre: A sport jelentősége a nemzet életében. 1932/1. sz. 223–228. o. Somogyi Endre: Visszaemlékezés a stockholmi olympiai vívóversenyre és az akkori vívó-életre. 1932/2. sz. 203–209. o. Gellér Alfréd: Az epéevívásról. 1932/2. sz. 209–212. o. Mező Ferenc: A marathoni csata és a marathonfutás. 1931/4. sz. 224–231. o. Schenker Zoltán: Emlékezés a magyar vívók legdicsőbb szerepléséről. 1931/9 sz. 185–202. o. Schenker Zoltán: Harc a kardvívás hegemóniájáért. 1931/10. sz. 243–265. o. Schenker Zoltán: A kard diadalútja az amszterdami olimpiászon. 1932/1. sz. 221–236. o. Somfai Elemér: Elmélkedés a modern pentatlonról és annak tréningjéről. 1932/2. sz. 218–230. o. Mező Ferenc: Az újkori olimpiák története. 1932/3. sz. 234–242. o. Mező Ferenc: Olimpiai problémák. 1932/8. sz. 241–251. o. Somogyi Endre: Utazás Los Angeles felé. 1932/8. sz. 256/a-h. o. Somogyi Endre: Magyarok a X. Olympián. 1932/9. sz. 241–255. o. Somogyi Endre: Magyarok a X. Olympián Los Angelesben. 1932/10. sz. 236–246. o. Kern Károly: A IV. (Garmisch-Partenkirchen) téli Olympia 1936/3. sz. 236–245. o. Kern Károly: A IV. téli olympiai játékon szerzett tapasztalat. 1936/4. sz. 224–233. o. Somfay Elemér: Fontosabb sportágak a berlini olympia tükrében. 1936/7. sz. 231–239. o. Somogyi Endre: A XI: Olympia. 1936/9. sz. 218–236. o. Vadnay László: Olympiai (hatalakos) gyorstüzelő pisztolylövés. 1940/8. sz. 529–534. o. Somogyi Endre: Sportgondolatok az elmaradt az elmaradt, 1940-es olympia idejére. 1940/9. sz. 812–820. o. Somogyi Endre: A magyar öttusa sport tíz év távlatából. 1942/1. sz. 184–200. o.

HK 125. (2012) 2.

TANULMÁNYOK

SÜLI ATTILA

A SZABAD- ÉS VADÁSZCSAPATOK SZERVEZÉSE ÉS MŰKÖDÉSE ERDÉLYBEN 1849-BEN

Bevezetés

1848 augusztusától egy új alakulatforma jelent meg Magyarországon: a szabadcsapat. Az önkéntes, vagy szabadcsapatok létrehozásának voltak mind katonai, mind köz- jogi és napi politikai indítékai. A horvát és szerb veszély miatt a kormánynak egyre in- kább szüksége volt a gyorsan mozgósítható és bevethető alakulatokra. A szabadcsapatok közjogi szempontból a magyar kormány illetékességi körébe tartoztak, nem igényeltek uralkodói jóváhagyást. Az ilyen típusú alakulatok létrehozásának általában két jellem- zője volt: az egyik az önkéntesség, a másik pedig az, hogy szervezésük egyéni és eseti megbízáson alapult. A szabadcsapatok szervezésének módszertani vizsgálatát Hermann Róbert végezte el a Hatvani-szabadcsapat történetét feldolgozó munkájában.1 Az 1848 augusztusától lét- rejött szabadcsapatok zömmel átalakultak reguláris alakulatokká (pl. Zrínyi-csapat: 35. honvédzászlóalj, Hunyadi csapat: 50. honvédzászlóalj.; Kossuth-csapat: 15. huszárezred).2 A szabadcsapatok szervezésének újabb szakasza decembertől kezdődött. Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke 1848. december 16-án rendeletben szólította fel a veszélyeztetett törvényhatóságokat, hogy szervezzenek gerillacsapatokat.3 Két nap múlva már részletezte az elképzeléseit. A csapatok vezéreit a főispánok, vagy azok tá- vollétében az alispánok nevezték ki. A vezérek 100–200 fős csapat esetén századosi, 400 fő felett őrnagyi illetményt kapnak. Az így felállított alakulatok nem tartoztak a rendes katonaság közé, de ha más megyében veszélyhelyzet volt, akkor a kormány felhívására kötelesek voltak oda menni. Felszerelésükről a jelentkezők maguk gondoskodnak. Felada- tuk a gerillaharc, a megszerzett zsákmány őket illette, a szuronyos puskákért és foglyokért külön pénzt kaptak. Hatáskörileg a polgári kormányzathoz tartoztak. Mivel így sehogyan

1 Hermann Róbert: Az abrudbányai tragédia. Budapest, 1999. (A továbbiakban: Hermann 1999.) 10–14. o. 2 Az 1848-ban alakult szabadcsapatokra lásd: Urbán Aladár: Kossuth szabadcsapata 1848 őszén. Hadtörténelmi Közlemények, 35. (1988) 4. sz. 638–665. o.; Uő: Perczel Mór és a Zrínyi szabadcsapat. Hadtörténelmi Közlemények, 104. (1991) 1. sz. 77–109. o.; Pete László: A Frangepán-csapat. In: Hermann Róbert – Zakar Péter (szerk.): A források bűvöletében. Ünnepi tanulmányok Katona Tamás 75. születésnapjára. Szeged, 2007. 365–388. o.; Süli Attila: Kossuth Lajos szabadcsapatának szervezése Erdélyben 1848-ban. Hadtörténelmi Közlemények, 122. (2009) 4. sz. 993–1054. o. 3 Kossuth rendeleteit közli Barta István (s.a.r.): Kossuth Lajos Összes Munkái (KLÖM) XIII. Buda- pest, 1953. 767–770., 794–798. o.

HK 125. (2012) 2. 409–436. 410 Süli Attila sem illeszkedtek a hadsereg szervezetébe, Mészáros Lázár hadügyminiszter végig elle- nezte a szabadcsapatok felállítását.4 Míg az anyaországi szabadcsapatokról készültek feldolgozások, addig az erdélyiek tör- ténetének bemutatásával a mai napig adós a történettudomány. A kérdéskör fontosságára Egyed Ákos joggal hívta fel a ﬁgyelmet az Erdély 1848–1849. évi történetét feldolgozó monográﬁájában.5 A szerző alapos elemzéssel mutatta ki a magyar, román és szász polgári és marxista történetírás sablonos megállapításainak egyoldalúságát, az utóbbiak ugyanis az ilyen jellegű alakulatokban számos esetben a magyar kormányzat elnyomó politikájá- nak eszközét látták.6 1849 januárjában Erdély helyzete indokolttá tette a szabad- vagy vadászcsapatok helyi szervezését. Az országrész új teljhatalmú kormánybiztosának, Beöthy Ödönnek az egyik legnehezebb feladata volt a visszafoglalt területeken az államhatalom és a közbiztonság helyreállítása, ehhez ugyanis fegyveres erőre volt szükség. A belbiztonság garantálása elsősorban a nemzetőrség feladata lett volna, az országrész nemzetőrségeit azonban 1848 október-novemberében a császári alakulatok, illetve a román és szász felkelők lefegyve- rezték. 1849 januárjában megindult ugyan a törvényhatóságok nemzetőrségeinek újjászer- vezése, azonban számukra az állam fegyvert nem tudott biztosítani. A rendelkezésre álló sorkatonaság kevés volt, ráadásul az utóbbinak Erdély visszafoglalása volt az elsődleges feladata.7 A fentiek szellemében Beöthy január 5-én kelt felhívásában vadászcsapatok alakí- tására szólította fel Közép-Szolnok és Kraszna megyék közönségét. Rendeletét az aláb- biakkal indokolta: „A dolgok menetelét összetett kézzel azon biztos remény alatt, hogy így a veszélyt magunktól eltávolítjuk hasztalan nézzük, hasztalan különösen Erdélyben, hol a nemzetiség és értelmiség ellen a durva nyers erő használtatik fel; melynek feladása nem kevesebb, mint véres verejtékkel szerzett vagyonunkat feldúlva romba dönteni, s éle- tünktől a legborzasztóbb kínok közt minket megfosztani, ha tehát ily jövendő vár reánk, természeti ösztön hí fel mindenkit, életét a mily drágán csak lehet árúba bocsátani.”8 A következő napon pedig Erdély törvényhatóságai felé bocsátott ki nyílt rendeletet a

4 A Magyarországon alakult önkéntes vadászcsapatok majdnem teljes listáját közli Bona Gábor: Szá- zadosok az 1848/49. évi szabadságharcban. Budapest, 2008. (A továbbiakban: Bona 2008.) I. 54–55. o.; Az 1849-ben Magyarországon alakult szabadcsapatokra lásd: Kerekes Zoltán: A pesti szabad portyázó története. Hadtörténelmi Közlemények, 14. (1967) 1. sz. 65–105. o.; Hermann Róbert: A történetíróból katona. Vasvári Pál utolsó éve. In: Hausner Gábor (szerk.): Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Budapest, 2005. 269–289. o.; Hermann 1999.; Süli Attila: Dobsa Lajos a forradalomban és szabadságharcban. In: A Makói Múzeum Füzetei. 102. Makó, 2003. 15–18. o.; Hermann Róbert: A Mednyánszky-szabadcsapat és a pápai vértanúk. In: Pápai Múzeumi Értesítő. 13. Pápa, 2010. 255–298. o.; Hermann Róbert: Barta József. In: Hermann Róbert (szerk.): Vértanúk könyve. A forradalom és szabadságharc mártírjai. Budapest, 2007.; Sörös Pongrác: Episod a nagy napokból. Századok, 1900. 357–361. o.; Székelyné Kőrösi Ilona: Muraközy János és Kecskemét város szabadcsapata. In: Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Kecskemét is kiállítja. Kecskemétiek a szabadságharcban. II. Kecskemét, 2002. 177–216. o. 5 Egyed Ákos: Erdély 1848–1849. Csíkszereda, 2010. (A továbbiakban: Egyed 2010.) 6 Egyed 2010. 347., 361–364. o. 7 A Beöthyvel kapcsolatos elvárásokról lásd: Honvéd 6. sz. 1849. január 3. 23. o. 8 Közép-Szolnok és Kraszna megyékhez intézett rendelet lelőhelye: Honvéd, 9. sz. 1849. január 6. 33–34. o.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 411

tárgyban.9 Az intézkedés indoklása szinte megegyezik a fenti megyékhez írottakkal. A vadászcsapatokba belépők 5 forint foglalót kaptak, zsoldjuk a sorkatonaságéval meg- egyező volt. Az alakulatok a katonai törvények hatálya alatt álltak. A belépők vállalhattak mind lovas, mind gyalogos szolgálatot, amennyiben egy csapat létszáma elérte a 100 főt, megalakultnak számított és indulnia kellett a román felkelők ellen. Fő feladatuk az volt, hogy portyázásaikkal a bűnösöket elfogják, a rablott javakat és fegyvereket begyűjtsék. Semmi olyan jogosítványuk nem volt, amely törvénytelenségre hatalmazta volna fel őket. Erre egyértelműen utalnak a rendelet záró sorai: „Azért is eleve ﬁgyelmeztetek mindenkit, ki erkölcse tisztaságában és becsületességében nem bízik, e sereghez be ne álljon; mert a magyar nemzet egyedüli feladata, bármi méltatlanságot és polgáriasság elleni tényt követ- tek légyen is ellene, hasonló mértékkel vissza nem ﬁzetni, – mert ezt sem históriai neve- zetessége, sem világszerte ismeretes becsületes jelleme meg nem engedi. – Feladatásunk nem hódítás – feladatásunk kibékítés, és meggyőzni mindenkit arról, hogy e honnak jö- vője és mindene az unio törvénynek szilárdításában rejlik.”10 A vadászcsapatok ideiglenes szervezésével Beöthy Keczeli Istvánt, Csíki Lászlót, Orbók Ferencet és Bánffy Lászlót bízta meg.11 Nagyon fontos volt, hogy a közbiztonság megteremtése érdekében Beöthynek gyorsan bevethető, elsősorban lovas alakulatokra volt szüksége, így a kormánybiztos január 17- én az ilyen jellegű szolgálat vállalására szólította fel Erdély lakóit.12 Felhívását az alábbi sorokkal indokolta: „A vad elem dühöngve pusztít, ártatlan vérrel öntözi e földet. És míg a magyar sereg győzelmesen halad, s új babérokat tűz halántékaira: Addig a fő város köze- lében, hol annyi okunk volt az ádáz vésznek lecsilapultát várni, városok és falvak dűlnek romba. Biztosítékunkra itt hagyott sergeink mindent elkövetnek, meggátolni a veszélyt, de részint a távolság, részint a késedelmes tudósítások ezt tenniek nehezíti, mert egy neme a csapatnak, mely gyorsasággal a fenyegetett helyeken meg jelenhet hiányzik. Lovasságunk nincs, Lóra tehát mindenki, kitől csak telik, rang és osztály különbség nélkül. Mutassa meg e hon lakossága, hogy nem csak lovakat tuda nevelni, hanem azokon szolgálni is, midőn a hon érdeke kívánja.”13

9 Beöthy január 6-án, Kolozsváron kelt, az erdélyi törvényhatóságokhoz intézett rendeletét közli Kővári László: Okmánytár az 1848–49-ki erdélyi eseményekhez. Pest, 1861. (A továbbiakban: Kővári 1861.) 144–145. o.; A rendelet ismertetése az Országos Honvédelmi Bizottmány számára: Beöthy levele az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz. Kolozsvár, 1849. január 6. Közli Dragomir, Silviu: Revoluția românilor din Transilvania în anii 1848–49. Cluj, 1946. III. (A továbbiakban: Dragomir 1946. III.) 253– 254. o.; Kővári 1861. 152. o. 10 Uo. 145. o. 11 Uo. 144. o.; Bánffy Lászlóra lásd: Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848–49. évi sza- badságharcban. Budapest, 1998–1999. I. (A továbbiakban: Bona 1998–1999.) 83. o. 12 Beöthynek, a lovas szolgálat vállalására felszólító hirdetés megjelent Honvéd, 19. sz. 1849. január 18. 74. o.

HK 125. (2012) 2. 412 Süli Attila

A szabad- és vadászcsapatok szerveződése a törvényhatóságokban

Kolozsvár és Kolozs megye

Beöthy Kolozsvár lakosait már január 6-án egy vadászcsapat alakítására szólította fel, vezérnek Macskási Ferencet szánta. A kolozsvári nemzetőrökből alakult vadászcsapatot Beöthy a mezőségi román falvak lefegyverzésére rendelte ki. Az alakulat Magyar- és Oláhlétára szállt ki, ahol rögtön megkezdték a vizsgálatot. Ekkor a települések határá- ban két-három ezer román felkelő jelent meg, akiket a havasok felé űztek. Később az alakulat Kisbányán harcolt a román felkelők ellen, ahol 13 lemészárolt magyar halottat eltemettek. Ezután Kisfenesre vonultak, ahol br. Wesselényi Farkas, illetve az alsójárai polgárok elrablott javait szerezték vissza. Emellett négy lőfegyvert és lándzsákat szedtek be a román lakosságtól. Végül a megye a vadászcsapatok szervezésével Kolozsvárhoz ha- sonlóan Macskási Ferencet bízta meg, akit egyben őrnagyi rangra is javasoltak.. A megyei vadászok közül egy század Bán István százados parancsnoksága alatt Tordaszentlászlón állomásozott. Kolozsvár kirendelt mozgó vadászcsapata feltehetőleg több kihágást is elkö- vetett, így Beöthy január 29-én vizsgálat lefolytatására utasította br. Kemény Ignác Kolozs megyei kormánybiztost. Ez a helyzet azonban a későbbiek során sem javult. Április 21-én Kemény Farkas br., ezredes, kolozsvári hadosztályparancsnok arra kérte Csányt László teljhatalmú biztost, hogy a fegyelmezetlen Kolozs megyei portyázó szabadcsapatok ellen lépjen fel.14 A Kalotaszegen mintegy 400 fős vadászcsapat alakult, azonban a foglalópénz és a fegyver hiánya miatt a többség hazament. Bánffyhunyadon 150, más Kolozs megyei te- lepüléseken 110 fő vállalt vadászcsapatbeli szolgálatot. Számukra a főispán fegyvert és foglalópénzt sürgetett. Ezen felül még Szentpály Sándor, a 31. honvédzászlóalj századosa szervezett a megyében egy 176 fős vadászcsapatot. A kalotaszegi vadászcsapatba – Beöthy utasítása alapján – csak a lőfegyverrel rendelkezőket vették fel, a többi jelentkezőt mozgó nemzetőri szolgálatra kötelezték. A vadászcsapat létszámát február közepén 200 főre egé- szítették ki, a század 156 lőfegyverrel és 44 lándzsával volt felfegyverezve. Februárban a megyében két mozgó vadász csapat létezett, melyek közül a felső kerületi február végén már 208 fős volt, többségük lőfegyverrel el volt látva. A megyéhez tartozó Teke községben Mohay János szervezett 30 fős lovas szabadcsapatot, melyhez tisztek kinevezését kérte Csánytól. A csapat február 25-én indult el Tekéről a Mezőségbe a román falvak lefegyver- zésére. Emellett szintén Tekén alakult egy 140 fős gyalogos vadász század Putnoki József

13 Honvéd, 19. sz. 1849. január 18. 74. o. 14 MTA Kt. Csány-lt. 131/849. Rendelet Kolozsvárhoz a nemzetőrség felállítására. Kolozsvár, 1849. január 17.; MTA Kt. Csány-lt. 3595. Bíró Pál nemzetőr százados levele. Magyarléta, 1849. január 18.; MTA Kt. Csány-lt. 3658. Kemény Ignác kormánybiztos jelentése. Kolozsvár, 1849. január 23.; MTA Kt. Csány-lt. 3692. Macskási Pál főispán levele. Kolozsvár, 1849. január 21.; MTA Kt. Csány-lt. 3695. Ua. Kolozsvár, 1849. január 21.; MTA Kt. Csány-lt. 3728. Bíró Pál százados jelentése. Kisbánya, 1849. január. 21.; MTA Kt. Csány-lt. 3664. Beöthy levele Kolozs megyéhez. Kolozsvár, 1849. január 31.; MTA Kt. Csány-lt. 257. Csány rendelete Rády Endre hadbíróhoz a mozgó nemzetőrök elleni vizsgálat lefolyta- tására. Kolozsvár, 1849. február 22.; MTA Kt. Csány-lt. 2517. Kemény Farkas ezredes levele. Kolozsvár, 1849. április 21.; Kemény Farkasra lásd: Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848–49. évi sza- badságharcban. Budapest, 2000. (A továbbiakban: Bona 2000.) 432–433. o.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 413 százados parancsnoksága alatt. A század 36 szuronyos puskával és 24 vadászfegyverrel rendelkezett. A megyében a vadászcsapatok május közepéig 64 puskát és 31 pár pisztolyt szedtek be a román lakosságtól.15 1849 júliusában báró Inczédy Zsigmond nemzetőr százados Boczkó Dániel erdélyi főkormánybiztostól egy szabad lovascsapat alakítására kapott megbízatást Kolozs és Doboka megyék területén. Inczédy korábban a mozgósított Kolozs megyei lovas nemzet- őrökkel eredményesen harcolt a gyulafehérvári ostromsereg kötelékében.16

Belső-Szolnok és Doboka megye

Belső-Szolnok megyében Beöthy rendeletének fogadtatásáról a szemtanú Csernátoni Vajda Sámuel így emlékezett: „Január 17. volt a bizottmányi gyűlés, hol Beöthy Ödön kor- mánybiztos rendelkezék, miszerént az ellenség által okozott károk becsültessenek meg, azok megtérítendők, és a megyébe mozgó vadászcsapat állíttassék fel, amelyek iránt in- tézkedések tevődtek is.”17 Ennek értelmében Eperjesi József nemzetőr főhadnagy vadász- csapat szervezésébe kezdett Désen és környékén, ugyanakkor Bem Désen a nemzetőrség felállítását szorgalmazta. Mivel az utóbbit a vadászcsapat szervezése gátolta, Weér Farkas főispán Beöthytől kért állásfoglalást az ügyben.18 Ugyanígy véleményt kért báró Bánffy János alezredes, dési térparancsnok is, mivel a főispán a román lakosságtól beszedett fegyvereket a vadászcsapatok számára igényelte tőle, míg Bem a nemzetőrségnek szánta azokat. Beöthy a válaszában kifejtette, hogy célszerűbb a vadászcsapatot lőfegyverrel ellátni, mivel az négy hónapra alakult és bárhol bevethető, a nemzetőrséget pedig lándzsával is fel lehet szerelni. Ezzel a kormánybiztos deﬁniálta a vadászcsapatok és a mozgó nemzetőrség közti különbséget, mivel az utóbbit csak rövidebb időszakra lehetett alkalmazni.19 A megyei vadászcsapat másik százada Lápos-vidéken alakult. Szervezője Kádár Ferenc helyi nemzetőr százados volt, aki január 13-tól kezdődően bejárta a Lápos-vidéket Csernátoni Vajda Sámuel és Sz. Bakk Ferenc hadnagyok kíséretében. Alsó-Ilosván, Malomon, Bál- ványos Váralján, Szásznyíresen és Magyardécsén mintegy 100 fő jelentkezett a századba.

15 MTA Kt. Csány-lt. 200/849. Beöthy Kemény Ignáchoz. Kolozsvár, 1849. január 24.; MTA Kt. Csány-lt. 247/849. Ua. Kolozsvár, 1849. január 21.; Szentpály Sándorra lásd: Bona 2009. II. 407–408. o.; HL Csány-lt. 181/849. Kemény Ignác br. kormánybiztos levele. Kolozsvár, 1849. február 10.; MTA Kt. Csány-lt. 197. Kemény Ignác levele. Kolozsvár, 1849. február 13.; HL Csány-lt. Szn. Lészai Ferenc száza- dos jelentése. Kolozsvár, 1849. március 1.; MTA Kt. Csány-lt. 683. Mohay János levele. Teke, 1849. feb- ruár 25.; MTA Kt. Csány-lt. 683. Mohay János jelentése. Köbölkút, 1849. február 27.; MTA Kt. Csány-lt. 683. Szőcs Farkas főhadnagy, Orosz Ferenc hadnagy és Ferenc Károly hadnagy levele. Köbölkút, 1849. február 27.; MTA Kt. Csány-lt. 3483. Rettegi László alispán levele. Kolozsvár, 1849. május 25.; Bán Istvánra lásd: Bona 1998. I. 82. o.; 16 Honvéd, 171. sz. 1849. július 16.; Kádár József: Belső-Szolnok és Doboka vármegye története. 1848–49. Dés, 1890. (A továbbiakban: Kádár 1890.) 202. o. 17 Kovászna Megyei Nemzeti Levéltár (A továbbiakban: SÁL.) Fond 27. Nagy Jenő gyűjteménye. Lel- tári szám: 157. XI. csomó fol. 182–227. Csernátoni Vajda Sámuel visszaemlékezése. Kézirat. Csernátoni Vajda Sámuelre lásd: Bona 1998. I. 273. o. 18 MTA Kt. Csány-lt. 3476. Weér Farkas főispán levele. Dés, 1849. január 18.; MTA Kt. Csány-lt. 3754. Ua. Dés, 1849. január 14. 19 MTA Kt. Csány-lt. 3517. Bánffy János br. alezredes levele. Dés, 1849. január 15. A válasz: MTA Kt. Csány-lt. 112/849.; MTA Kt. Csány-lt. 3540. Bánffy alezredes levele. Dés, 1849. január 26.; Bánffy Jánosra lásd: Bona 2000. 229. o.

HK 125. (2012) 2. 414 Süli Attila

Eperjesi csapata volt a megyei vadászcsapat 1., míg Kádáré a 2. százada. A vadászokat és tisztjeiket, akik lőfegyverrel viszonylag jól el voltak látva, a megye ﬁzette. Emellett alakult még egy lovas vadászcsapat is, ennek parancsnoka Weér György volt.20 Beöthy január 17-én a Doboka megyei Szék városa számára meghatározta a nemzet- őri szolgálatra kötelezett polgárok összeírását, illetve vadászcsapatok alakítását, amelyet 200 fő jelentkezése esetén azonnal ki kellett indítani. Az utóbbi alakulat létszáma május elején 62 fő, parancsnoka Csiszár Károly főhadnagy volt. Ekkor Széken állomásoztak. Áprilisban szinte az egész csapat beállt Ormai Norbert alezredes honvéd vadászezredé- be. A szamosújvári vadászcsapat, amelyet Gajzágó Dávid tanácsos és Gajzágó Kristóf21 esküdt alapított, február közepén a helyi térparancsnokság alárendeltségébe tartozott. Az alakulat parancsnoka Gajzágó Kristóf százados konﬂiktusba került a megye vezetésével,22 mivel az utóbbi a csapat által beszedett fegyvereket a nemzetőrségnek adta, holott ezekre az alakulatnak is szüksége lett volna. Az alakulat 19 szuronyos puskával, illetve 32 saját vadászfegyverrel rendelkezett. Az alakulat létszáma később 260 főre nőtt, amely két szá- zadra tagolódott. A Belső-Szolnok és Doboka megyei szabad- és vadászcsapatok január végén és február elején elsősorban megyéjükben tevékenykedtek, majd egy részüket Besztercére rendelték. Urban február eleji betörése után először Rettegre, majd Szamosújvárra vonultak vissza. Így március elején a fenti alakulatok a szamosújvári térparancsnokság alárendeltségébe kerültek, létszámadataikat a mellékletben tüntettem fel. Március végén a Belső-Szolnok és Doboka megyei vadászcsapatok Sorbán István nemzetőr őrnagy vezetésével Kolozs- várra vonultak, ahol Kemény Farkas ezredes buzdító beszéde után a nagyenyedi helyőrség állományába kerültek és Tövisen állomásoztak. Elsősorban a nagyenyedi és a csombordi járások területét felügyelték. Ők szedték össze és temették el a január 9. óta a város- ban lévő halottakat.23 A térparancsnokság szerint azonban sok visszaélést követtek el, így kérték az elvezénylését. A Batizi hegyen a vadászok 17 román felkelőt fogtak el, akiket Marosújvárra kellett volna kísérniük, ehelyett kivégezték őket. Emellett kivégzések voltak még Gambucon, Marosújváron, Nagylakon, Káptalanban, Oláhpéterlakán, Felenyeden, Diódon, Maroscsesztvén és Marosszentkirályon.24 Mások a román lakosok marháit haj- tották el törvénytelenül. Alsó-Fehér megye vezetése április 13-án kérte Kemény Farkas ezredest, hogy a nagyenyedi és balázsfalvi térparancsnokságok állományában lévő va-

20 A témáról összefoglalóan lásd: Kádár 1890. 167–198. o.; Ormai Norbertre lásd: Bona 2000. 549. o.; Weér Györgyre lásd: Bona 2009. II. 552. o. 21 Gajzágó Kristóf az örmény katolikus egyházközség esperese volt. Lásd: Erdély nagyfejedelemség tiszti névtára az 1848. évre. Kolozsvár, 1848. 218. o. 22 MTA Kt. Csány-lt. 244. Gajzágó százados levele. Szamosújvár, 1849. február 15. 23 MTA Kt. Csány-lt. 718. Szamosújvár tanácsának levele. Szamosújvár, 1849. március 1.; HL Csány- lt. 140:849. Bogdánfﬁ őrnagy jelentése. Szamosújvár, 1849. március 18.; Bogdánfﬁra lásd: Bona 2000. 259–260. o.; HL Csány-lt. 67. sz. Nánási László főhadnagy levele. Szamosújvár, 1849. március 12.; MTA Kt. Csány-lt. 369. Csány levele Eperjesi József századosnak. Kolozsvár, 1849. március 6.; MTA Kt. Csány-lt. 522. Csány levele Mieczyslaw Woroniecki hg., alezredesnek. Kolozsvár, 1849. március 16.; Mieczyslaw Woronieckire lásd: Bona 2000. 719–720. o.; Sorbán Jánosra lásd: Bona 2000. 628. o.; Kádár Ferenc százados levele. Szamosújvár, 1849. március 10.; MTA Kt. Csány-lt. 752. Kádár Ferenc százados levele. Szamosújvár, 1849. március 15.; Kádár Ferencre lásd: Bona 2008. I. 530. o. 24 MTA Kt. Csány-lt. 2950. A nagyenyedi térparancsnokság levele. Nagyenyed, 1849. május közepe; Szilágyi Farkas: Alsó-Fehér vármegye 1848–49-ben. Nagyenyed, 1898. 286., 292–293. o.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 415 dászcsapatokat honvédzászlóaljakkal cseréljék ki. A Belső-Szolnok és Doboka megyei vadászcsapatok ötheti szolgálat után tértek haza május elején, a feloszlás után fegyvereiket Kemény Farkas ezredesnek adták át. A feloszlott vadászcsapatok tagjai közül sokan beáll- tak a honvédzászlóaljakba, vagy a honvéd vadászezredekbe.25 Egyébként 1849 márciusától Farkas István százados – Ormai Norbert alezredes meg- bízásából – a honvéd vadászezredekbe való átlépésre buzdította a vadászcsapatok tagjait, és nem eredmény nélkül, mivel 60 fő hajlandónak mutatkozott erre. A térparancsnokság azonban – félve az alárendeltségébe tartozó alakulatok felbomlásától – tiltó rendelkezést adott ki. Az ügy Csány László országos teljhatalmú biztos elé került, aki a négyéves szol- gálatvállalást, vagyis a honvéd vadászezredekbe történő átlépést preferálta. Ennek alapján kezdte meg március elején Kádár Ferenc százados a négy hónapra alakult vadászszázadá- nak átszervezését honvéd vadászokká. Kádár az új alakulatának, amelybe mintegy 50-en léptek át a korábbi vadászszázadából, egyenruhát készíttetett.26

Torda megye

1849. január 8-án Beöthy levélben tudatta Torda városával, hogy Czetz János alezredes, aki a Bem által Tordára rendelt dandár parancsnoka volt, 1200 fős különítményével megkezdi a cirkálásait, őket viszont vadászcsapatok alakítására szólította fel. A vállal- kozóknak saját fegyverrel kellett rendelkezniük, a költségeket az állam viseli. A város a rendelet hatására másnap közgyűlést tartott, ahol arról határoztak, hogy az eddig felállí- tott két nemzetőrszázadot átszervezik vadászcsapatokká. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a fenti két század tagjai vállalták a négy hónapos szolgálatot, illetve a polgári kézben lévő vadászpuskákat ők kapták meg.27 Január 16-án egy portyázó vadászcsapat indult el Tordáról a román felkelők ellen. A mozgó vadászcsapatok fontos feladata volt a román felkelők által elrabolt javak visz- szaszerzése. Tarsoly Gergely és Lengyel Ádám századosok századai már január 23-án megkezdték a cirkálást, valamint a román felkelők lefegyverzését és a rablott javak vissza- szerzését. A legfenyegetettebb helyzetben Torockó és környéke volt, ahová Ugron István Torda megyei és aranyosszéki kormánybiztos vadászszázadokat indított Tordáról. Emel- lett a kormánybiztos külön katonai erő kirendelését kérte Alsójárára az országos biztostól (Kolozsvárról) a tordai térparancsnokság rendelkezése alá. Az utóbbi a következő alaku- latokból állt: 50 honvéd egy főtiszt vezetésével (32. honvédzászlóalj), 1 század bihari és 1 század tordai vadász. A különítmény elsődleges feladata az volt, hogy Pápai Lajos alis- pán, polgári biztos irányítása mellett a környék román lakosságát lefegyverezzék. Beöthy közölte a térparancsnoksággal azt is, hogy Kolozsvárról hasonló erők, vagyis mozgó vadász századok indultak ki Tordaszentlászlóra és Magyarlétára, amelyekkel vegyék fel a kapcsolatot és a hadműveleteiket hangolják össze. A Torda megyei vadászok részt vettek a tör- vényhatósághoz tartozó Mezőszengyel lakosságának lefegyverzésében (1849. január 25.).

25 MTA Kt. Csány-lt. 582. 26 MTA Kt. Csány-lt. 2517. Csiszár Károly főhadnagy levele. Szék, 1849. május 4.; Farkas Istvánra lásd: Bona 2008. I. 331. o.; Márki Sándor: Csány László Erdélyben. 2. rész. Erdélyi Múzeum, 1897/8. 1897. (A továbbiakban: Márki 1897. 2. rész.) 492. o. 27 MOL H. 2. 701/E. Beöthy Ödön Kossuth Lajoshoz. Kolozsvár, 1848. január 16.; Czetz Jánosra lásd: Bona 2000. 148–149. o.

HK 125. (2012) 2. 416 Süli Attila

A két és fél századból álló gyalogos különítmény bekerítette a falut, a román felkelők egy része azonban folytatta az ellenállást, majd megpróbáltak elmenekülni, többségüket a vadászok lelőtték. A korabeli sajtótudósítás szerint „többnyire szengyeli birtokosok, kik részint magok, részint családjuk tagjai kínoztattak meg, némelyiknek testvéreik, szülőik gyilkoltattak le, a faluba rohantak, kínzóikra s a gyilkosaikra reá ismertek s ily felingerelt környületek közt néhányat” le is lőttek. Itt tehát önbíráskodás történt. Ugyancsak a tordai vadászcsapatok fegyverezték le Ózd, Bükkös és Csekelaka román lakosságát, illetve el- fogtak 8 tribunt. A legnagyobb gondot a lőfegyverhiány jelentette, a belépők egy része csak lándzsával volt felszerelve. Beöthy vásárolt ugyan fegyvereket, ez azonban csak a hiány töredékét fedezte.28 Lengyel Ádám százados alakulata által az Oláhlapádon lefoglalt értékeket a megyei honvédelmi bizottmány az árverésen értékesítette. Tarsoly Gergely százada február végén Csekelakán hat magyar családot szabadított ki, valamint rablott javakat foglalt le.29 A négy hónapra alakuló megyei mozgó csapatokkal azonban sok probléma volt. Mi- vel zsoldot nem, vagy késve kaptak, csak a beszedett fegyverek és a visszaszerzett javak után járt nekük jutalom, ezért többször sanyargatták indokolatlanul a lakosságot. Ugron kormánybiztos azt javasolta Beöthynek, hogy helyezzék őket a katonai igazságszolgál- tatás hatálya alá, illetve ne négy hónapra, hanem legalább egy évre hozzák létre őket. Báró Egloffstein Béla alezredes, térparancsnok pedig az egyik levelében egyenesen így fogalmazott: „mintán aʼmost alakult szabad mozgó századokban gyakorlatlanságok, probálatlanságok miatt igen keveset, a helybeli nemzetőrökben és polgárokban pedig egy átaljában semmit se lehet bízni, kik most is oly szellemben mutatkoznak, igen csekély kivétellel, hogy ügyünknek nem szíves jóakaroji." Május közepén – ahogyan korábban már utaltunk rá – az Alsó-Fehér megyében tevékenykedő Torda megyei vadászcsapatok 17 foglyot lemészároltak, amelyért ifj. báró Kemény István főispán kérte a szigorú meg- büntetésüket.30

28 MTA Kt. 3646. Ugron István jelentése Beöthy Ödönhöz. Torda, 1849. január 17.; MTA Kt. Csány- lt. 3643. Tarsoly százados jelentése Ugron Istvánhoz. Záh, 1849. január. 23. Panaszkodik, hogy kevés a rendelkezésre álló erő, illetve nagy a fegyverhiány. MTA Kt. Csány-lt. 55/849. Beöthy levele Torda városához. Kolozsvár, 1849. január 8. Mellette: A város közgyűlésének jegyzőkönyve Szigethy Cseh Sándor főhadnagy és Balogh János aljegyző aláírásával. Torda, 1849. január 9.; Dragomir 1946. III. 270. o. Beöthy jelentése az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz. Kolozsvár, 1849. január 12.; MTA Kt. Csány-lt. 110/849. Beöthy rendelete a tordai térparancsnoksághoz. Kolozsvár, 1849. január 16.; Egyed 2010. II. 362–363. o.; Lengyel Ádámra lásd: Bona 2009. II. 28. o.; Tarsoly Gergelyre lásd: Bona 2009. II. 442. o.; Pápai Lajosra lásd: Bona 2000. 561. o.; MTA Kt. Csány-lt. 3119. ifj. Kemény István br. főispán levele. Kolozsvár, 1849. május 17. 29 HL Csány-lt. Szn. Egloffstein őrnagy levele Berde Mózes segédkormánybiztoshoz. Torda, 1849. március 25.; HL Csány-lt. Szn. Ugron István kormánybiztos levele. Torda, 1849. március 30.; Uo. 503/ 849. Torda, március vége. – A menekült nagyenyedi polgárok is kárigénnyel léptek fel. Uo. 472/849. Ugron István levele. Torda, 1849. március 29.; MTA Kt. Csány-lt. 400. Egloffstein levele. Torda, 1849. március 1.; MOL R. 31. Napló. 42. o. 30 Pl. Tarsoly Gergely százados egységével a lakosság szabadon legelő marháit is lefoglalta, ami Ugron kormánybiztos szerint bosszúra adhat okot. Lásd: HL Csány lt. 537/849.; HL Csány lt. 119/849. Ugron István levele Beöthy Ödönhöz. Torda, 1849. február 8. Hasonló javaslatot tett április elején a tordai térparancsnokság is. HL Csány-lt. 1446/849); Uo. 317/849. Egloffstein levele Csány Lászlóhoz. Torda, 1849. február 19.; MTA Kt. Csány-lt. 265/849. Csány levele Egloffsteinhez. Kolozsvár, 1849. feb- ruár 22. Kérte, hogy igyekezzen a kihágásokat megfékezni.; Márki 1897. 2. rész. 439. o.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 417

A megyei vadászszázadok március elejétől a havasok zárolásában vettek részt.31 Egloffstein térparancsnok feladata nem volt irigylésre méltó. A megye területének védel- méhez elegendő erő nem állt rendelkezésre, ugyanakkor az alakulatok ellátása nehézsé- gekkel járt. A nemzetőrök és vadászok túlnyomórészt polgári, különféle vadászfegyverek- kel voltak felszerelve, amelyek többnyire lőkupakosak voltak. Az eltérő fajtájú lőkupakok beszerzése szinte lehetetlen volt.32 Később a tordai négy vadászszázad beolvadt a II. honvéd vadászezredbe, melynek 7–8. osztályát képezték, ezzel az alakulatok regularizálódtak.33 Az átlépés egyik fő mo- tivációja az lehetett, hogy a honvéd vadászezredek tagjai magasabb illetményt kaptak a többi alakulat katonáitól. Az újjáalakult lovas nemzetőrség tagjai szintén vállalták a négy hónapos szabadcsa- pati szolgálatot. Az alakulat 200 fős állományát Pápai Lajos alispán képezte ki, aki a pa- rancsnokságot rövidesen Técsi Sámuel századosnak adta át. A század kezdetekben postai küldeményeket és katonai szállítmányokat biztosított, majd egyik részük a gyulafehérvári ostromsereghez, míg a másik Alsójárára került, ahol kivette részét a román felkelők elleni harcokból. Bár a csapat szolgálati ideje május végén lejárt, Egloffstein kérésére Szent-Iványi országos biztos hosszabbítást rendelt el. A szabadságharc leverése után hazatértek.34 Torda megye felső kerületében Szabó Lajos ügyvéd, a megyei liberális ellenzék egykori vezetője egy 459 főből álló szabadcsapatot szervezett 1849 februárjában. A csapatba, amely 1849. február 24-én már két századból és egy lovas szakaszból állt, feltehetőleg több nemzetőr is belépett, akik a vadászokhoz hasonlóan négyhavi szolgálatot vállaltak. A csapat (amely Sárpataktól Egerbegyig tevékenykedett a Mezőségben) rosszul volt felfegyverezve, csak 100 vadászpuskájuk volt, a többiek pedig lándzsával rendelkeztek. Már-

31 Orbán Balázs: Torda város és környéke. Budapest, 1986. I. (A továbbiakban: Orbán 1986.) 415. o. A havasok zárolásán az érchegységi román felkeléssel szemben felállított védelmi rendszert értjük. A rendelkezésre álló reguláris erő kevés volt a román felkelés leveréséhez, a helyi terepviszonyok pedig nagyban megnehezítették egy támadó különítmény utánpótlását. A havasok zárolásának az volt a célja, hogy a lázadást elszigeteljék. A feladat tökéletes végrehajtásához nem állt rendelkezésre elegendő erő, ráadásul a román felkelők rendszeresen kaptak utánpótlást a gyulafehérvári erődből. Emellett a zárolás nem volt teljes, mindig voltak olyan pontjai melyeket már nem tudtak alakulatokkal megszállni. 32 HL Csány-lt. 520/849. Egloffstein jelentése Csány Lászlónak. Torda, 1849. március 12. vö. MTA Kt. Csány-lt. 626. Egloffstein levele. Torda, 1849. március 12. Sajnos a nagyváradi gyárból kül- dött lőkupakokat (belga típusú) a vadászfegyverekhez méretük miatt nem lehetett használni; Uo. 4099. Egloffstein levele. Torda, 1849. június 5. Az alezredes a havasi hadjáratra való tekintettel fegyvert sür- getett. 33 Erre április elején került sor. MTA Kt. Csány-lt. Egloffstein levele. 1464. Torda, 1849. április 11.; Uo. 1486.; Más forrás szerint május 10-én. Lásd: MOL R. 31. Napló. 1849. május 10. 34 Erre vonatkozólag lásd: Hermann Róbert (s. a. r.): Csány László iratai. II. Zalaegerszeg, 1998. 268–270. o. (A továbbiakban: Hermann 1998.) Csány levele Kossuthoz. Kolozsvár, 1849. április 16.; A vadászok ugyanis a honvédektől eltérően 8 forint helyett 20 forint foglalót kaptak. Lásd: MTA Kt. Csány-lt. 4282. Ormai Norbert ezredes felszólítása a vadászcsapatok tagjaihoz. Ebben 4 hónap helyett 4 év szolgálatra biztatta őket. 1849. március.; A lovasszázad tisztjei közé tartozott Nemes Miklós fő- hadnagy, Finta Miklós és Szentkirályi Dániel hadnagyok. Lásd: Orbán 1986. II. 446. o.; Az alakulat tisztikarának felterjesztése: MTA Kt. Csány-lt. 377. Ugron István levele.; Pontosabban a gyulafe- hérvári ostromsereg Borbándon állomásozó 1. dandárához. Létszámuk 71 fő volt. P876. 1. cs. 2. tét. №. 13.; 7 lovas kikülönítve Csügeden. Lásd: Österreichische Nationalbibliothek. Handschriften- Sammlung. Wien. (A továbbiakban: ÖNB HSS) Series nova 358. Bd. II. 365–366. f.; 4 pedig Tövisen. Lásd: MOL H. 75. 1849:26421. Hermann Róbert szíves közlése.; Orbán 1986. II. 446. o.; MTA Kt. Csány-lt. 3615. Egloffstein levele. Torda, 1849. május 26.; Orbán 1986. I. 526. o.

HK 125. (2012) 2. 418 Süli Attila cius végén Szabó jelezte Ugron kormánybiztosnak, hogy 500 fős csapata nemcsak 4 évig, hanem addig, amíg a haza védelme megkívánja, hajlandó szolgálni. A 4 hónap letelte után, 1849. április 6-án Szabó az alakulatával beállt a III. honvéd vadászezredhez, melynek 6. osztályát képezték. A csapatot 1849. május végén Torockó és Jára közé vezényelték, ahol a topánfalvi román felkelő tábor ellenében tevékenykedett. Szabó feltehetőleg több túlkapást is elkövetett a polgári lakosság kárára, ezért Bem haditörvényszék elé állíttatta és a vizsgálatot csak Kossuth közbenjárására szüntették meg. A vádakat a csapatvezér mindvégig rágalmaknak tartotta, hangsúlyozva a maga és a tisztjei ártatlanságát. A vádak ellen Szabó többször is erélyes hangvételű levélben tiltakozott Kossuthnál. Elkeseredett- ségében még őrnagyi rangjáról is lemondott.35

Alsó-Fehér megye

Nagyenyed elpusztítása után (1849. január 8–9.) Erdély magyarlakta városaiban több ezer Alsó-Fehér megyei menekült volt, akikből Sándor Elek ügyvéd egy szabadcsapatot szervezett. Az alakulat létszáma február 8-án 152 fő volt, amelyhez február 12-én 33-an csatlakoztak. A csapat márciusban Désen állomásozott. Az alakulat Görgényi János désaknai polgár feljelentése alapján fegyverrejtegetésért elfogott két helyi román polgárt. Az akciót a polgári hatóság tudta nélkül hajtották végre, ráadásul a foglyok közül az egyi- ket szökési kísérlet ürügyén lelőtték. Weér Farkas főispán vizsgálatot sürgetett Csánynál, aki elrendelte azt. A csapathoz tartozó Bodola János hadnagy a vizsgálat során azt vallot- ta, hogy a román polgárok ellenálltak a letartoztatásnak és az egyikük lelövésére szökés közben került sor. A vizsgálat során kiderült, hogy a lövést Végh Mihály szabadcsapatbeli közvitéz adta le, akinek ügyét Jenei Dániel őrnagy, dési térparancsnok a helyi polgári bíróságnak adta át. A tárgyalás megkezdését azonban nehezítette, hogy a csapat időköz- ben Alsó-Fehér megyébe vonult (erre május elején került sor). A csapat tagjai segédkez- tek Nagyenyed helyreállításában, de július 20. körül az orosz előnyomulás miatt Tordára, majd Bánffyhunyadra húzódtak vissza. 1849. június 27-én Beke József ezredes, gyulafehérvári térparancsnok megbízta Fogarasi Antal városi nemzetőr századost, hogy a volt nemzetőrökből szervezzen vadász- csapatot. Az alakulat később az elvonuló ostromsereggel távozott. A kis csapat létszá- ma a gyulafehérvári ostromsereg július 11-én kelt létszámkimutatása alapján mindössze 9 lovas volt.36

35 MOL H. 103. 22. k. Csány László pénztári naplója szerint 1849. február 3-án Szabó csapata már létezett.; Szabó Lajosra lásd: Bona 2001. 641. o.; MOL H. 103. 22. k. 1849. február 24-i bejegyzés.; HL Csány lt. 373/849. Szabó Lajos százados Ugron Istvánnak. Egerbegy, 1849. február 21. Szabó elsősorban lőfegyvereket igényelt, a kérést Ugron továbbította Csányhoz.; HL Csány-lt. 797/849. Ugron István levele Berde Mózeshez. Torda, 1849. március 23. Berde válaszában a kérelmet örömmel nyugtázta, kérdezve, hogy az alakulat melyik honvédzászlóaljhoz kíván csatlakozni. Kolozsvár, 1849. március 25.; A csapat április közepén Kolozsváron állomásozott felszerelés és kiképzés miatt. Lásd: MTA Kt. Csány-lt. 1895.; MTA Kt. Csány-lt. 3385. Ugron István levele. Kolozsvár, 1849. május 23.; Orbán 1986. II. 126. o.; V. Waldapfel, Eszter: A forradalom és szabadságharc levelestára. Budapest 1965. IV. k. 56–58. o. Szabó Lajos Levele Kossuth Lajoshoz. 1849. június 10.; Uo. 74–75. o. Ua. Marosvásárhely, 1849. június 14.; Honvéd, 100. sz. 1849. április 24. 395–396. o. 36 MOL H. 103. 22. k. 49. és 88. bejegyzések.; Sándor Elekre lásd: Szilágyi 1898. 418. o.; MTA Kt. Csány-lt. 966. Weér Farkas levele. Dés, 1849. március 28.; MTA Kt. Csány-lt. 929. Jenei Dániel

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 419

Hunyad megye

A megyében Frics Lajos szervezett szabadcsapatot, azt ígérve a jelentkezőknek, hogy a béke helyreálltával 1000 forintot és 12 hold földet kapnak. Az alakulat a Bánságban harcolt, de Erdély és a Bánság felszabadítása után sokan becsapottnak érezték magukat.37

Aranyosszék

Aranyosszékben 1849 februárjában a vállalkozó nemzetőrökből egy szabadcsapat alakult, melynek a szervezője Zudor Károly százados volt. Az alakulat parancsnoka Szarvady Pál nemzetőr százados lett. A gálfalvi ütközet (1849. január 17.) után Bem vezérőrnagy a 130 fős vadászcsapatot 25 székely huszárral Erzsébetváros védelmére rendelte. Január 20-án Szarvady tanácsülést tartott a városban, ahol elhatározták az 1848 októberében feloszlatott városi nemzetőrség újjászervezését. Január 25-én a székely huszárok hazain- dultak Háromszékre, és másnap az August Heydte császári őrnagy vezette soralakulatok és a román felkelők megjelentek a város határában (1500 fő). Medgyes és Holdvilág kö- zött Szarvady szembeszállt a túlerővel, majd Medgyesre vonult vissza. Heydte bevonult Erzsébetvárosba és kifosztotta a lakosságot. A medgyesi magyar csapatokkal egyesülve Szarvady visszafoglalta a várost.38 Marosszék

Marosszékben január 20. és január 30. között hat század vadász alakult, melyet rövi- desen a Mezőség falvaiba vezényeltek a román felkelők ellen. Problémát jelentett viszont, hogy a jelentkezőknek ígért 5 forint foglalót Forró Elek alezredes, marosszéki katonai parancsnok pénzhiány miatt kiﬁzetni nem tudta, így Beöthy országos biztos segítségét kérte. Az alakulat január 21-én tette le az esküjét Marosvásárhelyen, és megkezdte működését a

őrnagy levele. Dés, 1849. március 27.; Jenei Dánielre lásd: Bona 2000. 410., 411. o.; Kádár 1890. 174. o.; Gyalókay Jenő szerint az alakulatot – ifj. Kemény István főispán javaslatára – Tóth Ágoston alezredes, kolozsvári térparancsnok szervezte. Ő gondoskodott a kiképzésükről, majd testvére, Tóth Károly utász százados vezetésével Szamosújvárra küldte őket február közepén. Fegyverzetük kizárólag lándzsa volt. Lásd: Gyalókay Jenő: A besztercei hadosztály harcai 1849 nyarán. Hadtörténelmi Közlemények, 118. (1937) 6. o.; Szilágyi 1898. 296., 388., 399. o. A gyulafehérvári lovas vadászcsapatra lásd: Szilágyi 1898. 379., 384. o.; MOL P. 876. Gyalókay-lt. 2. tétel. №. 67. Rongált tisztázat. Hermann Róbert szíves közlése. 37 MTA Kt. Csány-lt. 3265. Hunyad megye levele. Déva, 1849. május 12.; Frics Lajos talán azonos lehet azzal a személlyel, aki ugyanilyen névvel a honvéd tüzérségnél szolgált hadnagyi rangban. Lásd: Bona 1998. I. 429. o. A gyulafehérvári ostromsereg állományában létezett egy szász vadászcsapat, amely 70 fős volt és Frits százados volt a parancsnoka. Elképzelhető, hogy a csapattest a törvényhatóságban és Szászvárosszékben alakult. Lásd: MOL P. 876. Gyalókay-lt. 2. tétel. №. 67. Rongált tisztázat. Hermann Róbert szíves közlése.; Hunyad megyében Várady Dániel vezetésével egy másik szabadcsapat is tevé- kenykedett, erre nézve azonban adatokkal nem rendelkezem. Lásd: Bona 2009. II. 514. o. Bona Gábor szíves közlése. 38 Az aranyosszéki szabadcsapat alakítást és a nemzetőrség újjászervezését ismerteti: Közlöny, 44. sz. 1849. március 4.; Zudor Károlyra lásd: Bona 2009. II. 585. o.; Az erzsébetvárosi eseményekre: TL 1894. 5. sz. Benedek Ferenc: Erzsébetváros veszedelme 1848–49-ben. II. rész.; TL 1894/19. sz. Persián Ger- gő: Ezsébetváros veszedelme és az aranyosszéki szabadcsapat sorsa.; TL 1897/7–8. sz.; Avedik Lukács: Erzsébetváros az 1848/9. forradalom alatt.; Az aranyosszéki vadászcsapat későbbi sorsáról és harcairól több adattal nem rendelkezem.

HK 125. (2012) 2. 420 Süli Attila

Mezőségben. A gyalog és lovas tisztek ﬁzetése február közepén 8147 forint volt. Az alakulat a rablott javakat visszaszerezte, ezeket – amennyiben a tulajdonosa értük nem jelentkezett – elárvereztette, az ellenszegülő községekre sarcot vetett ki. Első tevékenységei közé tartozott a Küküllő megyei szász falvak lefegyverzése, amelyek közül Zágorra, Nádasra, Cikmántorra és Fületelkére sarcot vetettek ki, amely többnyire pénzösszeg és néhány hor- dó bor volt. Ezt követte február elején a Görgény vidéki román falvak lefegyvereztetése állítólag Bem vezérőrnagy megbízásából. Az utóbbiak ugyanis tevékenyen támogatták Karl Urban alezredes február eleji betörését Erdélybe. Az egyik elfogott román tribunt az alakulat egyik századosa 200 forint ellenében megszöktette. Márciusban az alakulat létszáma – a beérkező udvarhelyszéki és gyergyói újoncokkal – 1200 főre duzzadt és felvette a székely vadászzászlóalj nevet. Ez a csapattest azonban nem vadászcsapatként, hanem honvéd vadászalakulatként működött, mivel Jenei csatlakozott az I. honvéd vadászezredhez, később azonban a III. vadászezred állományába került. Az alakulathoz köthető az egyik legkirívóbb megtorlás, amelyre a Segesvárszékhez tartozó Dános községben került sor 1849 márciusában. Az esetről a Siebenbürgen Bote cikket közölt,39 melynek alapján Berde Mózes Szeben-vidéki kormánybiztos májusban vizsgálatot rendelt el. A segesvári rendőri bizottmány elnöke személyesen kiszállt a faluba, ahol a helyi lakosokat meghallgatta. Ezek tanúvallomásai szerint a Bem táborá- ból hazatérő székely személyeket Axente Sever román prefektus felkelői a falu határában lemészárolták. Benedek Ferenc rendőrbiztos szerint azonban a gyilkosságokban a helyi szász lakosok is részt vettek, ezért a medgyesi térparancsnokság állományába tartozó Jenei József őrnagy kiszállt vadászcsapatával a faluba. A bevonuló vadászoknak a falu lakosai a vétkeseket nem adták ki, sőt az egyik vadásznak a lábát parittyával meglőtték. Erre Jenei a falu lakosai közül 32 férﬁt agyonlövetett. Erre a szigorú, a falu lakosságának egyötödét kivégző megtorlásra hogy ki adott felhatalmazást Jeneinek, vagy Szilágyi Sá- muel alezredesnek, a rendőrbiztos nem tudott választ adni. A vizsgálat hatására Berde át- iratban kérte a kolozsvári térparancsnokságot, hogy hallgassák ki Jeneit az ügyről és erről küldjenek neki tájékoztatást. A kolozsvári térparancsnokság vizsgálatát azonban nagyban nehezítette, hogy Jenei vadászcsapata időközben feloszlott, így csak a parancsnokot tud- ták meghallgatni, aki ebben az időszakban a II. honvéd vadászezred osztályparancsnoka volt. Jenei elmondása szerint 1849 márciusában a Bem táborába a székely katonáknak fehérneműt vivő udvarhelyszéki székelyeket a falusiak Dánoson és Holdvilágon félholtra verték és a Küküllőbe dobták. Néhányan túlélték az atrocitást és Szilágyi alezredesnél tettek panaszt, aki Horváth Ignác őrnagyot rendelte ki a faluba. Különítménye egy század vadászból, egy század csíki székely határőrből és fél század Mátyás-huszárból állt. A va- dászok parancsnoka maga Jenei volt. Horváth összehívta a falusiakat, akik bűnösségüket természetesen tagadták. Ennek ellenére Horváth hét személyt agyonlövetett Holdvilágon, valamint 32 szász és román személyt letartóztatott, akiket Jenei gondjaira bízott. A fog- lyokkal a vadászok Eperjesi főhadnagy vezetésével indultak el Holdvilág felé, útközben azonban a foglyok közül többen is a Küküllőbe ugorva szökni próbáltak. Eperjesi sortüzet vezényelt, melynek mind a 32 fogoly áldozatául esett. Eljárását mind Jenei, mind Szilágyi

39 Göllner, Carl: Die siebenbürger Sachen in den Revolutionsjahren 1848–1849. Bukarest, 1967. (A továbbiakban: Göllner 1967.) 221. o.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 421 alezredes helyeselte.40 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Jenei magyarázata meglehe- tősen hihetetlennek tűnhetett a borzalmas megtorlás indoklására. Ha néhányan szökni is próbáltak, ez még nem volt elegendő ok arra, hogy mind a 32 letartóztatott személyt kivé- gezzék, mindenféle bírói ítélet nélkül. Ez még háborús körülmények között is inkább egy törvénytelen megtorlásnak nevezhető, nem pedig egy katonailag helyeselhető eljárásnak. Az alakulat a későbbiek folyamán integrálódott a II. honvéd vadászezredbe, amely számára Jenei március elején toborzást folytatott, de feltehetőleg sokan egyszerűen átlép- tek a korábbi vadászcsapatból. Az alakulat rövidesen Nagyszebenbe került, ahol a helyi térparancsnok, báró Bánffy János ezredes Bem parancsára lefegyvereztette. A legsúlyo- sabb vád az volt ellenük, hogy a Naszód környéki falvakban lefoglalt pénzt és javakat saját célra fordították. A vádakat Jenei – Szabó Lajoshoz hasonlóan – természetesen tagadta, álláspontja szerint ezen értékeket kizárólag csapata felszerelésére fordította.41 Szintén a megyében állomásozott márciusban Sebesi István vadászcsapata, mely az állományát Udvarhelyszékről nyerte. Az alakulat akkori pontos létszámát nem ismerjük, de az feltehetőleg több száz fő lehetett. A csapat szintén integrálódott a 3. honvéd vadász- ezredbe.42 Udvarhelyszék

Udvarhelyszék kormánybiztosa, K. Horváth János február 15-én kelt levelében jelentette Csánynak, hogy a vadászcsapatok alakítása eredménnyel kecsegtet, mivel a székben a polgári lakosság birtokában 500–600 vadászfegyver van, viszont gondot jelent a pénz és a lőpor hiánya, így kér a főkormánybiztostól 10 ezer forintot. Az utóbbi biztosítása érdeké- ben Forró alezredeshez fordult, aki Debrecenhez utasította őt, így ebben is segítséget kér. A székben az önkéntes vadászcsapatot – Forró Elek alezredes megbízásából – Sebesi István alkirálybíró szervezte, aki február végén már egy század négyhónapos szolgálatot vállat vadászalakulatot állított ki és szerelt fel. Sebesi reményét fejezte ki, hogy rövidesen egy zászlóalj lesz kiállítva. A szék a vadászokat nemcsak önkéntes jelentkezés, hanem sorozás útján állította ki a 20–30. év közötti korosztályból, mintegy 300 újoncot, akiket február közepén Marosvá- sárhelyre indítottak. A törvényhatóságban – a Honvéd cikkírója szerint – a 24–30 évek kö- zötti korosztályból május elejéig Sebesi István vadászcsapatába 700, Szentpály Sándoréba 500 főt soroztak be. Az utóbbiak azonban végül nem szabadcsapatként, hanem a székely

40 MOL F. 247. Szn. A kolozsvári térparancsnokság levele. Kolozsvár, 1849. május 30. 41 MTA Kt. Csány-lt. 17. Forró Elek alezredes jelentése. Marosvásárhely, 1849. január 30.; Jeneire lásd: Bona 2000. 410–411. o.; HL Csány-lt. 112/849. ifj Jenei József parancsnok jelentése. Marosvásár- hely, 1849. február 15.; Az alakulat működésére lásd: Honvéd, 67. sz. 1849. március 16. 269–270. o. és Honvéd, 68. sz. 1848. március 17. 277. o.; Márki Sándor: Az 1848–49-ik évi szabadságharcz története. In.: A Magyar Nemzet Története. Szilágyi Sándor (szerk.): A modern Magyarország (1848–1896). Buda- pest, 1898. 10. k. 3–394. o. 228. o.; Egyed 2010. 363–364. o.; A dánosi eseményekre lásd: Göllner 1967, 221. o.; MOL F. 247. Szn. Benedek Ferenc rendőrbiztos levele. Segesvár, 1849. május 19. Berde átirata: Nagyszeben, 1849. május 23.; Szilágyi Sámuelre lásd: Bona 2000. 662–663. o.; K. Horváth Ignácra lásd: Bona 2000. 386. o.; Eperjesi főhadnagy feltehetőleg Eperjesi László főhadnagy. Lásd: Bona 1988. I. 362. o.; Jenei József őrnagy felhívása a „Székely önkéntes vadász zászlóalj alakítására”. Marosvásárhely, 1849. március 7. Lásd: Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei. 34. Sárospatak, 1998. 46. o.; Honvéd, 119. sz. 1849. május 21. Jenei József: Egy pár szó a marosszéki vadászcsapatról. 42 MTA Kt. 362. Csány levele Sebesi István őrnagyhoz. Kolozsvár, 1849. március 6.

HK 125. (2012) 2. 422 Süli Attila vadászzászlóalj alakulatként Ormai Norbert vadászezredébe integrálódtak be. Emellett a széknek volt saját lovas és gyalogos vadászcsapata is, melynek létszámát a mellékletben jelzem.43 Az Udvarhelyszékhez tartozó Bardóc ﬁúszékben, illetve a Háromszékhez tartozó Miklósvár ﬁúszékben (Erdővidék) a háromszéki parancsnokság által a vidékre rendelt Szabó Károly százados a 25 év feletti korosztályból egy 280 főből álló szabad gyalog és 108 főből álló szabad lovas századot szervezett, amelyeket részben szuronyos, részben vadászfegyverekkel szerelt fel. A két század, amelynek létszáma folyamatosan nőtt, ekkor még kiképzés alatt állt. Az alakulat március 3-án harcba keveredett a Maroshévízen és Kőhalomszékben állomásozó román felkelőkkel. A harcokban egy gyalog század és 110 lándzsával felszerelt lovas vett részt. Az ellenség vesztesége 120 halott, illetve 2 főtiszt és közrendű fogoly volt. A harcokban kitüntette magát Szabó Károly százados, Vass István és Borbáth László hadnagy, illetve 3 őrmester. A zsákmányhoz tartozott még 31 ló, 32 köböl gabona és öt szekér, amelyeket Sepsiszentgyörgyre szállítottak be. Az erdővidéki lovascsapat a későbbiek folyamán a brassói hadosztály alárendeltségébe került. Az alakulat – egy május 9-én kelt jelentés szerint – rossz minőségű szablyákkal volt felfegyverezve, pisztollyal egyáltalán nem rendelkeztek. A szabadcsapat létszáma jú- nius 11-én 128 fő volt, és 130 hátaslóval rendelkeztek. Az alakulatot parancsnoka, Borbáth László révén „Borbáth-huszároknak” nevezték. Az orosz támadás idején a Tömösi-szoros- ban állomásoztak.44 Csíkszék

Csíkszék kormánybiztosa Mikó Mihály február 8-án jelentette Beöthy Ödön kor- mánybiztosnak – nem tudván, hogy Beöthyt időközben Csány váltotta Erdély élén – hogy a vadászcsapatok szervezését megkezdte, öt–hat század kiállítása biztos, mivel 500-an már jelentkeztek, de ezek szervezését pénz és fegyver hiányában képtelen megkezdeni.

43 HL Csány-lt. 273. K. Horváth János levele. Marosvásárhely, 1849. február. 15.; HL Csány-lt. Szn. Szentpály százados levele. Gyergyószentmiklós, 1849. február 21.; MTA Kt. Csány-lt. 228. Forró Elek alezredes levele. Marosvásárhely, 1849, február 10.; MTA Kt. Csány-lt. 518. Sebesi István levele. Székelyudvarhely, 1849. február 28.; Honvéd, 1849. május 5–7. Közli: Zepeczaner Jenő: Udvarhelyszék az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején. Székelyudvarhely, 1999. 220–226. o. 44 Pál-Antal Sándor – Zepeczaner Jenő: Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc Udvar- helyszéken. Székelyudvarhely, 2005. 192–194. o.; Levélváltás K. Horváth János udvarhelyszéki kor- mánybiztos és br. Rauber Ferdinánd kormánybiztos között. 1849. február 19–20.; HL Csány-lt. 748/849. Szentpály százados levele. Gyergyószentmiklós, 1849. március 17.; MTA Kt. Csány-lt. 3470. Csány levele Szentpályhoz. Kolozsvár, 1849. április közepe.; MTA Kt. 362. Csány levele Sebesi István őrnagyhoz. Ko- lozsvár, 1849. március 6.; Márki 1897. 435. o.; HL Csány-lt. 521/849. Rauber Ferdinánd királybíró levele. Barót, 1849. március 2.; HL Csány-lt. 635. Gál Sándor ezredes hirdetménye. Csíkszereda, 2008. 153. o. Közli: Németh György: Gál Sándor honvédezredes 1848–1849-es tevékenysége. Csíkszereda, 2008. 153. o.; Gál Sándorra lásd: Bona 2000. 158–159. o.; Sebesi Istvánra lásd: Bona 2000. 619. o.; Szabó Károlyra lásd: Bona 2000. 640–641. o.; Borbáth Lászlóra lásd: Bona 2008. I. 199. o.; Vass Istvánra lásd: Bona 2009. II. 506. o.; Honvéd, 81. sz. 1849. április 2.; Határvidék, 2. 1762–1918. Sepsiszentgyörgy, 2006. 101. o.; MOL F. 247. Sz.K.B. Szabó Nándor alezredes, brassói térparancsnok Dósa Elekhez. Brassó, 1849. május 9.; Szabó Nándorra lásd: Bona 2000. 642–643. o.; ÖNB HSS Series nova 358. Bd. II. 365–366. f. Eredeti tisztázat. Hermann Róbert szíves közlése.; Más forrás szerint az alakulat 122 fős volt és 128 lóval rendelkeztek. Lásd: MOL P. 876. A Gyalókay-lt. 1. cs. 2. tét. 1848-49. №. 93. Hermann Róbert szíves közlése.; Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. VI. k. Barcaság. Pest, 1873. 194. o.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 423

A szék helyzete azért is veszélyes, mert Urban betörése hatására a békási románság 1200 fővel fellázadt, emellett Oláhtoplicától Szászrégenig is mozgolódott a román lakosság. A székben tehát megkezdték a vadászok toborzását, Mikó Mihály úgy vélte, hogy az Udvarhelyszékben besorozott újoncokkal együtt már kiállítható lesz egy székely vadász zászlóalj. Mikó a vadász újoncokat március elején Marosvásárhelyre indította. A kor- mánybiztos azonban nem tartotta jónak, hogy a vadászok csak négyhavi szolgálatot vál- laljanak, mivel ezalatt még rendesen kiképezni sem lehet őket. Ehelyett 4 év időtartamot javasolt. Februárban a szervezés elősegítésére a szék területére érkezett Szentpály Sán- dor százados, aki Mikónak 6000 forintot adott a további szervezésre. Szentpály bejárta Mikóval a felcsíki falvakat, megpróbálták a székelyeket a vadászzászlóaljba való belépés- re ösztönözni, azonban nem sok sikerrel. A ﬁatalok ugyanis vagy a határőr zászlóaljak- ban, vagy honvédként szolgáltak, míg az idősebb korosztály inkább az otthoni, kevésbé terhes nemzetőri szolgálatot választotta. Szentpály kérte Csánytól, hogy a kiképzett, alkalmas egyéneket tettesse át a kormánybiztos nevét viselő „Csány vadász zászlóaljhoz”. Mivel egy század már megalakult, ennek élére Németh György kinevezését kérte. Egyben közölte Csányval, hogy holnap a gyimesi csángók közé indul a vadászcsapat eszméjét népszerűsíteni. Februárban Mikó elrendelte a vadászfegyverek beszedését a lakosságtól, így március elején már két vadászszázadot fel tudott fegyverezni. Emellett a rendelkezé- sére álló pénzösszegből felállított még egy lovas vadászszázadot is. Az utóbbiak több- nyire saját lovaikkal jelentkeztek szolgálatra, többségük a gyergyói örmény kereskedők ﬁai közül került ki. Kissé furcsának tűnhet, hogy Szentpály a csapatát Csányról kívánta elnevezni, de a teljhatalmú biztos a „keresztapaságot” végül elfogadta, később azonban mégis úgy döntött, hogy az alakulat a „székely vadászzászlóalj” nevet viselje. Bár Csány látszólag támogatta a kezdeményezést és pénzt is küldött, a Kossuthoz február 10-én írt levelében kifejtette, hogy nem sok reményt fűz a vállalkozás sikeréhez. Ez beigazolódott, mert a teljes zászlóalj nem jött létre, mivel a szervező csak olyan egyéneket vehetett fel, akik vadászpuskával rendelkeztek, ilyen azonban már kevés volt a törvényhatóságban. Szentpály a március 17-én, Csányhoz írt levelében kifejtette, hogy a 4 hónap nagyon kevés idő a rendes kiképzéshez és a harci tapasztalatok megszerzéséhez, így ő – K. Horváth János kormánybiztossal egyetértésben – megkezdte az alakulata átszervezését négy éves, rendes honvéd vadász alakulattá. Az utóbbit egyébként Csány teljes mértékben támogatta, Szentpálynak pénzt és felszerelést ígérve.45 Mikó Mihály kormánybiztos március 22-én javasolta Csánynak, mivel Székelyföldön mindenki katona, a vadászcsapatok tagjai se kapjanak foglalót. Beöthy 5 forint foglalót adott a 4 hónapos csapatok tagjainak, így ebből a csapatnemből két gyalogos és egy lovas század alakult, melyek a Tölgyesi szorost őrizték. Csány válaszában kifejtette, hogy a továbbiakban csak a 4 évre szerveződő honvéd vadászezredek felállítását támogatja.

45 HL Csány-lt. 167/849. Mikó Mihály Beöthy Ödönhöz. Gyergyóalfalu, 1849. február 8.; Uo. Mikó Mihály Forró Elek alezredeshez. Gyergyóalfalu, 1849. február 9.; HL Csány-lt. 373/849. Mikó Mihály levele Csány Lászlóhoz. Gyergyóalfalu, 1849. február 19. Lásd: Egyed 2010. 341. o.; HL Csány-lt. Szn. Szentpály százados levele. Gyergyószentmiklós, 1849. február 21.; HL Csány-lt. Szn. Szentpály Sán- dor levele. Csíkszereda, 1849. február 28.; HL Csány-lt. 68/849. Mikó Mihály jelentése. Gyergyóalfalu, 1849. március 6.; MTA Kt. Csány-lt. 361. Csány levele Szentpályhoz. Kolozsvár, 1849. március 6. Lásd: Hermann 1998. II. 218. o.; Hermann 1998. II. 169–172. o. Csány levele Kossuthoz. Kolozsvár, 1849. feb- ruár 10.; HL Csány-lt. Csány-lt. Mikó Mihály levele. Gyergyószentmiklós, 1849. március 17.; MTA Kt. Csány-lt. 590. Csány levele Szentpályhoz Gyergyószentmiklósra. Kolozsvár, 1849 március 20.

HK 125. (2012) 2. 424 Süli Attila

A székben alakult, Baritz István százados vezette vadászszázad május elején Gyer- gyószentmiklóson állomásozott, létszáma 150 fő volt és ugyanennyi vadászfegyverrel rendelkeztek. Egy júniusban kelt létszámkimutatás szerint az alakulat 309 fős volt.46

Háromszék

1849 áprilisában Jancsó Miklós a székben egy vadászcsapat szervezésébe kezdett Kézdivásárhely központtal, erről azonban források hiányában szinte semmit sem tudunk. Emellett külön vadászcsapat jött létre Miklósvár ﬁúszékben, amelyet az udvarhelyszéki alakulatokat bemutató fejezetben ismertettem.47

Összegzés

A szabad- és vadászcsapatok erdélyi történetének feldolgozását számos, általam szá- mításba nem vett tényező nehezítette. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a for- rások több esetben nem adtak pontos támpontot az alakulatok jellegének meghatározá- sához. Azt, hogy a szabad- és vadászcsapatok milyen szempontok alapján jöttek létre és működtek, arra nézve Kossuth és Beöthy hivatkozott rendeletei pontos ismereteket nyúj- tottak számomra. Erdélyben nem minden alakulat jött létre egyéni megbízatás alapján. Januárban a megyékben alakuló vadászcsapatok a nemzetőrség bázisán szerveződtek, azaz a nemzetőrség egyes szervezeti egységei, többnyire századai vállalták a négyhavi mozgó csapatbeli szolgálatot. Erre Kolozs, Belső-Szolnok, Doboka és Torda megyékben számos példát találtam. Ezeket a csapattesteket számos esetben mozgó nemzetőr alaku- latként szerepeltetik a források, holott a vadászcsapatok közé tartoztak. Ezzel szemben a Székelyföldön, Alsó-Fehér megyében és Torda megye felső kerületében személyhez kötött megbízatás alapján jöttek létre a szabadcsapatok. Sőt, Székelyföldön – önkéntesség ide vagy oda – még soroztak is a vadászcsapatokba, a 20–30 év közti korosztályból. Az alsó érték később 26 évre módosult. A másik nehezítő tényező, hogy januárban Ormai alezredes Kossuth felhatalmazása alapján megkezdte az I. honvéd vadászezred szervezését. Ez az alakulat már reguláris csapattest volt, a belépők négyéves szolgálatot vállaltak. Februártól Észak-Erdélyben Far- kas István százados toborzott Ormai részére, de a Székelyföldön besorozott újoncok egy részét is a szerveződő székely vadász zászlóaljhoz osztották be. Az utóbbi szervezet már reguláris honvéd alakulat lett volna. A székelyföldi vadászcsapatok vezetői (Jenei, Sebesi, Szentpály) párhuzamosan szervezték a négyéves honvéd vadászalakulatukat februártól. Sőt, áprilistól a vadászcsapatok többsége teljes mértékben átsorolt Ormai vadászezredei- hez. Szentpály Sándor, Sebesi István és Szabó Lajos vadászcsapatai április 5-től hivatalosan is az I. honvéd vadászezredhez tartoztak.

46 MTA Kt. Csány-lt. 1026. Mikó Mihály levele. Gyergyóalfalu, 1849. március 22.; MTA Kt. Csány- lt. 2840. A székely főparancsnokság létszámkimutatása. Csíkszereda, 1849. május 6.; MOL P 876. A Gyalokay-család levéltára. 1. cs. 2. tét. 1848–49. №. 93. Hermann Róbert szíves közlése.; Baritzra lásd: Bona 2008. I. 151–152. o.; Jakab Elek: Szabadságharcunk történetéhez. Visszaemlékezések. Budapest, 1880. 456. o. 47 Nagy Sándor: Háromszék önvédelmi harczához. Hídvég, 1895. 163. o.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 425

A másik vizsgált kérdés arra irányult, hogy a történetírásban megjelent negatív érté- kelések mennyire állják meg a helyüket. A szabadcsapatok visszaélései már januárban ismertek voltak Beöthy előtt. Az őt váltó Csány László február 3-án Kossuth Lajoshoz intézett levelében az első tapasztalatai alapján így értékelte a szabad- és vadászcsapatok eddigi tevékenységét: „haszontalan, nagyobb részben fegyvertelen erő lenne elég, és na- ponkint alakulnak a mozgó 4 hónapos őrseregek. Feladatuk az oláh falvak lefegyverzése, a gyilkosok, rablók, gyújtogatók elfogdozása; de fájdalom, a könnyű alakulásra rablási vágy szolgál ingerül, mi minden intézkedések dacára már többszer általok gyakorlatba is vetetett, és még távolban mutatkozik a kilátás az ilyes botrányos kiszökések megszün- tetésére. Ürügyül a falvakban felhasználtotik az oláhok ellenállása, s ekkor bekövetkezik a gyújtás, rablás, gyilkolás – igaz, irtóztató okok léteznek a visszatorlásra, de mégis, ez így nem mehet. Állati vadságra aljasult itt az Isten úgynevezett teremtménye – az osztrák lovagias tisztek vezérlete alatt. Ha van bíró a felhők felett, az ördögök vetendnek egykor velök számot. Csak nekünk itt a földön sikerülhessen ezen iszonyatos viszonyokat kedvezőbbé alakíthatni.”48 A Kolozs, Torda, Alsó-Fehér megyei és marosszéki vadász- csapatokkal kapcsolatos problémákat már ismertettem. Több esetben a törvényhatóságok bizottmányai a szabadcsapataik mellé polgári biztost delegáltak a visszaélések megaka- dályozása céljából. Tóth Ágoston ezredes, besztercei hadosztályparancsnok április 4-én arról panaszkodott Csánynak, hogy a Teke környékén állomásozó mozgó vadász csapatok sarcolják a lakosságot. Ugyanígy nyilatkozott Kemény Farkas ezredes és más polgári és katonai vezetők. A visszaélések még Bemet is határozott fellépésre késztették Jeneivel és Szabó Lajossal szemben. A fentiek alapján megállapítható, hogy a szabadcsapatok méltó- képpen rászolgáltak arra, hogy az utókor negatív képet formáljon róluk. Dósa Elek, a marosvásárhelyi református kollégium nagyhírű jogász professzora, Marosszék és Brassó-vidék kormánybiztosa a legnagyobb bűnnek rója fel a vadászcsapa- tok létrehozását. Szilágyi Farkas az Alsó-Fehér megye 1848–49-es történetét feldolgozó monográﬁájában a vadászcsapatokról értekezve megjegyzi, hogy a román lakosság sokszor jogosan retteget tőlük, mivel tagjaik számos esetben – tisztjeik és a megyei tisztvi- selők határozott tiltásai ellenére – bosszút forraltak az 1848-ben elszenvedett sérelmeik miatt. A magyar, román és szász marxista történetírás álláspontját a bevezetőben már ismertettem. Gyalókay Jenő, a két világháború közti magyar hadtörténetírás jeles művelője a va- dászcsapatok kapcsán azt jegyezte meg, hogy az államnak sok pénzbe kerültek és elvon- ták az erőforrásokat a reguláris alakulatoktól. Az 1988-ban megjelent „Erdély története” című háromkötetes monumentális vállal- kozásban az országrész 1848–49-es történetét megíró Miskolczy Ambrus így értékelte a szabadcsapatok tevékenységét: „…de a forradalmi konszolidációt átszövő negatív vo- násnak bizonyult a sok rögtönítélő bíróság felállítása, és még inkább az, hogy a reguláris haderő csekély száma miatt hozzájárultak olyan szabadcsapatok felállításához, melyek a rend fenntartásán kívül a felkelők összefogdosása és az elrablott javak visszaszerzésének céljával jöttek létre, és gyakran már csak a bosszú vezette őket faluról falura.” Felmerülhet a jogos kérdés, hogy ennyi negatívum mellett a szabad- és vadászcsapa- tok hogyan jöhettek létre és miképpen folytathatták a működésüket. A válasz egyszerű:

48 Hermann 1998. II. 153–156. o. Csány levele Kossuthoz. Kolozsvár, 1849. február 3.

HK 125. (2012) 2. 426 Süli Attila ez egy kényszermegoldás volt, jobb híján. Emellett költségkímélő is, mert a belépőknek a felszerelésükről maguknak kellett gondoskodni. A rendes alakulatok többsége a had- színtereken harcolt, a magyar kormányzat elsődleges fegyveres támaszai a törvényhatósá- gokban pedig a vadászalakulatok voltak. Tisztjeik, vezetőik többségében törvényhatósági tisztviselőkből kerültek ki, akik így külön fizetést nem kaptak a csapatbeli beosztásaikért. Az tény, hogy a román lakosság iránt nagy rokonszenvet nem tápláltak, mivel az 1848 őszi felkelésnek az egyik fő szenvedő alanyai éppen ők és családjaik voltak. A feldúlt gazda- ságok, a megölt és megkínzott családtagok árnyékában nagyon nehéz volt pártatlannak maradni. A másik szempont, amit érdemes figyelembe vennünk, hogy a vadászcsapatok gerilla hadviselést folytattak, amely számos esetben a harcoló felek részéről kegyetlen bá- násmódot vont maga után. Az ellenálló települések felgyújtása, vagy megsarcolása a fenti hadviselési forma eszköztárába tartozott, még ha törvénytelen is volt. Emellett a csapatok ellátása, a zsoldfizetés mindig akadozott a magyar kormány részéről, így az alakulatok számos esetben maguk oldották meg ellátási problémáikat. A fenti szempontok természe- tesen a legkisebb mértékben sem legitimálják a jogsértéseket. Szintén tisztázásra szorul az kérdés, hogy a szabad- és vadászcsapatok milyen erőt képviseltek? Erre a felelet azért nehéz, mert összesített létszám és fegyverzet kimutatás az ismereteink szerint nem maradt fenn. Az általunk ismert létszámjelentések összesítése alapján az összlétszám 3770 gyalogos és 516 lovas volt. Emellett az országrészben tevé- kenykedtek a szomszédos megyék – elsősorban Bihar – szabadcsapatai is. A fegyverzetük- ről nem maradt fenn minden alakulatról kimutatás, csak a Torda megyeiekről. Ez alapján megállapítható, hogy a lőfegyverek többsége lőkupakos rendszerű polgári vadászpuska volt. Az ezekhez használt kapszlik azonban kisebbek voltak a sorkatonaságnál lévő belga lőkupakos fegyverekétől, márpedig Nagyváradon a fegyvergyárban csak ezt gyártották. Így az utánpótlás megszervezése szinte lehetetlen feladat volt. Emellett a közvitézek jó része csak lándzsával volt felfegyverezve. A törvénytelenségek és túlkapások ellenére a vadászcsapatok jelentős eredményeket értek el a román lakosság lefegyverzésében a szórványban lévő magyar települések és lakosság védelmében. Számos törvényhatóságban ők jelentették a magyar kormányzat hatalmát biztosító hátteret. Áprilistól a többségük beállt a honvéd vadászezredekbe, ettől függetlenül ez a hadszervezeti mégsem tűnt el teljesen. Sőt Kolozs és Doboka megyében júliusban is adtak ki szervezési felhatalmazást. A szabad- és vadászcsapatok életre keltése egy kényszer megoldás volt. Beöthynek még a kezdetben lehettek illúziói, de Csány már tisztában volt azzal, hogy ez nem ideális állapot. Azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy január elején a román felkelők pusztításai miatt a magyar kormányzatnak gyorsan felálló és azonnal bevethető csapatokra volt szüksége. A rendes katonaság szervezéséhez időre, pénzre, felszerelésre és fegyverzetre lett volna szükség, ez pedig nem állt rendel- kezésre.49

49 Hermann 1998. II. 153–156. o. Csány levele Kossuthoz. Kolozsvár, 1849. február 3.; Márki 1897. 429., 439. o.; Somogyi Gréta: Dósa Elek: Marosszék. Hadtörténelmi Közlemények, 125. (2012) 1. sz. 238–268. o.; Szilágyi 1898. 292. o.; MTA Kt. Csány-lt. 1410. Tóth ezredes levele. Beszterce, 1849 április 9.; MTA Kt. Csány-lt. 1382. Kolozs megye képviselő bizottmányának levele. Kolozsvár, 1849. április 4.; MTA Kt. Csány-lt. 1258. Ormai Norbert alezredes levele. Kolozsvár, 1849. április 5.; Miskolczy Ambrus: Erdély a forradalomban és szabadságharcban (1848–1849). In.: Erdély története. Budapest, 1988. III. k. 1346–1425., 1415. o.; Gyalókay Jenő: Az erdélyi hadjárat 1849 nyarán. Budapest, é. n. 8., 37. o.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 427

MELLÉKLET

Az erdélyi szabad- és vadászcsapatok létszámkimutatásai50

Az 1849. január és április között alakult szabad- és vadászcsapatok Csány László pénztári naplója alapján

Fsz Alakulat Parancsnok Bejegyzés dátuma 1 szamosújvári vadászcsapat Gajzágó Kristóf százados 1849. február 2. 2 belső-szolnoki vadászcsapat Kádár Ferenc százados 1849. február 3. 3 Torda megye felső kerületi szabadcsapat Szabó Lajos százados 1849. február 3. 4 kolozsvári mozgó nemzetőr csapat Bán István százados 1849. február 5. br. Inczédy Zsigmond 5 Kolozs megyei lovas mozgó csapat 1849. február 6. százados 6 Alsó-Fehér megyei mozgó csapat (152 fő) Sándor Elek 1849. február 8. 7 Torda megyei mozgó csapat 1. század Tarsoly Gergely százados 1849. február 9. 8 Torda megyei mozgó csapat 2. század Vízi hadnagy51 1849. február 9. 9 Torda megyei mozgó csapat 3. század Csipkés Albert százados 1849. február 9. 10 Torda megyei mozgó csapat 4. század Velits Károly százados 1849. február 16. 11 Torda megyei lovascsapat század Pápai Lajos százados 1849. február 22. 12 kolozsvári vadászcsapat Királyi János százados 1849. március 3. 13 Kolozs megye felső kerületi vadászcsapat Lészai Ferenc százados 1849. március 4. 14 Doboka megyei szabadcsapat Brentán Albert százados 1849. március 5. 15 Udvarhelyszéki vadászcsapat Sebesi István őrnagy 1849. április 19. 16 Kolozs megye alsó kerületi vadászcsapat Kádár Pál hadnagy52 1849. április 20. 17 Doboka megyei vadászcsapat 1. század Simon Elek százados 1849. május 10. Belső-Szolnok megyei vadászcsapat 18 Eperjesi József százados 1849 május 10. 1. század

Tóth Ágoston alezredes, kolozsvári térparancsnok jelentése az alárendeltségébe tartozó vadászcsapatokról. Dés, 1849. február 20.53

Alakulat Állomáshely Létszám Kolozs megyei mozgó csapat Szamosújvár 200 Doboka megyei mozgó csapat Szamosújvár 200 Alsó-Fehér megyei mozgó csapat Dés 100

50 MOL H. 103. 22. k. 51 Vizi Endre hadnagy. Lásd: Bona 1999. III. 480. o. 52 Lásd: Bona 1998. II. 153. o. 53 MTA Kt. Csány-lt. 329.

HK 125. (2012) 2. 428 Süli Attila

Kolozs megye

Fazekas István főhadnagy jelentése a Kolozs megyei felső kerületi szabadcsapat létszámáról. Kolozsvár, 1849. február 8.54

Rendfokozat Létszám Százados 1 Főhadnagy 2 Hadnagy 2 Őrmester 2 Tizedes 12 Dobos 2 Közvitéz 146 Összesen 162

Lészai Ferenc százados jelentése a Kolozs megyei felső kerületi szabadcsapat létszámáról. Kolozsvár, 1849. február 28.55

Rendfokozat Létszám Százados 1 Főhadnagy 1 Hadnagy 2 Őrmester 2 Tizedes 12 Dobos 2 Közvitéz 188 Összesen 208

Belső-Szolnok és Doboka megye

Bogdánfﬁ Antal őrnagy szamosújvári térparancsnok kimutatása a parancsnoksága alatt álló szabad- és vadászcsapatokról. Szamosújvár, 1849. március 18.

Doboka megyei vadászcsapat első százada Rendfokozat Létszám Százados 1 Főhadnagy 1 Hadnagy 2 Őrmester 2

54 HL Csány-lt. 181:849. 55 HL Csány-lt. 140:849.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 429

Rendfokozat Létszám Tizedes 12 Őrvezető 4 Dobos 1 Ács 2 Közvitéz 156 Összesen 181

Doboka megyei vadászcsapat második százada Rendfokozat Létszám Százados 1 Főhadnagy 1 Hadnagy 2 Őrmester 2 Tizedes 12 Dobos 1 Közvitéz 144 Összesen 163

Belső-Szolnok megyei vadászcsapat első százada Rendfokozat Létszám Százados 1 Főhadnagy 1 Hadnagy 2 Őrmester 3 Tizedes 8 Őrvezető 20 Dobos 2 Közvitéz 194 Összesen 231

Belső-Szolnok megyei vadászcsapat második százada Rendfokozat Létszám Százados 1 Főhadnagy 1 Hadnagy 1 Élelmező tiszt 1 Őrmester 2

HK 125. (2012) 2. 430 Süli Attila

Rendfokozat Létszám Tizedes 12 Dobos 2 Közvitéz 191 Összesen 212

A szamosújvári vadászcsapat első százada Rendfokozat Létszám Százados 1 Főhadnagy 1 Hadnagy 1 Őrmester 2 Tizedes 8 Dobos 1 Közvitéz 80 Összesen 94

A Belső-Szolnok megyei vadászcsapat első századának tisztikara56 Név Rendfokozat Eperjesi József Százados, parancsnok Osváth János Főhadnagy Diószegi Lajos57 Főhadnagy Bányai József58 Hadnagy Torma Károly59 Hadnagy Miklós József60 Hadnagy Kászoni Sándor Hadnagy

56 Kádár 1890. 168. o. 57 Bona 1998. I. 316. o. 58 Bona 1998. I. 86. o. 59 Bona 1999. III. 354. o. 60 Bona 1998. II. 493. o.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 431

Torda megye

Egloffstein Béla őrnagy jelentése Tordai városi nemzetőrség és vadászcsapatok létszámáról. Torda, 1849. február 5.61

Alakulat Létszám Lőfegyver Szúró és vágófegyver I. szabad vadász 11 gyutacsos, 199 69 lándzsa század 43 kovás, 81 vadász II. szabad vadász 3 gyutacsos, 49 kovás, 141 44 lándzsa század 39 vadász 50 pisztoly, szabad lovas század 137 fő, 137 ló 74 kard 13 karabély 1 gyutacsos, 4 kovás, I. nemzetőr század 302 121 lándzsa 68 vadász II. nemzetőr század 224 1 kovás, 26 vadász 190 lándzsa 2 gyutacsos, 3 kovás, III. nemzetőr század 221 100 lándzsa 64 vadász Összesen 17 gyutacsos, 100 6 század 1224 kovás, 248 vadász, 50 523 lándzsa, 74 kard pisztoly, 13 karabély

A tordai vadászszázadok tisztikara 1849 februárjában62

Század Százados Főhadnagy Hadnagy I. Tarsoly Gergely Vajna Miklós Szigeti Cseh Károly63, Mara Károly II. Lengyel Ádám Kórodi János64 Lengyel István, Vízi Endre65 III. Velits Károly Csíki Antal66 Ambrus József67, Székely Antal IV. Csipkés Albert Nagy Lajos Boócz Samu, Jakab István68

Csipkés Albert százados kimutatása Torda megyei vadász csapat 3. századáról. Torda, 1849. február 9.69

1 százados, egy főhadnagy, 3 alhadnagy, egy orvos, kettő őrmester, 12 tizedes, 130 közvadász (60 lőfegyverrel, 70 lándzsával), egy dobos. Összesen: 151 fő.

61 HL Csány-lt. 81/849. 62 Orbán 1986. I. 414. o. 63 Bona 1999. III. 271. o. 64 Bona 1998. II. 268. o. 65 Bona 1999. III. 480. o. 66 Bona 1998. I. 278. o. 67 Bona 1998. I. 32. o. 68 Bona 1998. II. 111. o. 69 HL Csány-lt. 133/849.

HK 125. (2012) 2. 432 Süli Attila

Csipkés Albert százados kimutatása Torda megyei vadász csapat 3. századáról. Torda, 1849. február 19.70

179 fő, 37 vadász kovás fegyver szuronnyal, 55 vadász kovás szurony nélkül, 8 kard, 8 pisztoly, 74 lándzsa.

Szabó Lajos százados kimutatása a Felső-Torda megyei mozgó csapatról. Egerbegy, 1849. február 21.71

Század Létszám Tiszt Altiszt Közvitéz I. 244 1 százados, 1 fő-, 2 alhadnagy 2 őrmester, 12 tizedes 226 II. 215 1 fő-, 2 alhadnagy 3 őrmester, 12 tizedes 197

Szabó Lajos százados kimutatása a Felső-Torda megyei mozgó csapat tisztikaráról. Kolozsvár, 1849. február 23.72

Egység Százados Főhadnagy Hadnagy I. század Szabó Lajos Nagy Sándor Boér István II. század - Veres Lajos Körtvélyesi Lajos, Kovács Károly Lovas szakasz - - Réthi József

A Torda megyei nemzetőrség létszámkimutatása. Torda, 1849. március 22.73

A mozgó csapat 3. század összlétszáma 230 fő, amelyből 1 százados, 1 főhadnagy, 2 hadnagy, 2 őrmester.

A Torda megyei lovas nemzetőrség létszámkimutatása. Torda, 1849. március 25.74

A lovas mozgó csapat összlétszáma 168 fő, amelyből tisztek: Pápai Lajos százados, Lendvay István főhadnagy, Nemes Miklós és Técsi István hadnagyok. Állomáshelyük: Borbánd. Tarsoly Gergely százados kimutatása Tordai gyalog mozgó csapat 1. századról. Torda, 1849. március 27.75

Létszám: 195 fő, kovás, szurony nélküli fegyver 2, vadászfegyver 189.

Lengyel Ádám százados és Szőts Gábor őrmester kimutatása Tordai gyalog mozgó csapat 2. századról. Torda, 1849. március 28.76

Létszám: 150, kovás, szurony nélküli fegyver 4, vadászfegyver 140, kard 5.

70 HL Csány-lt. Szn. 71 HL Csány-lt. 373/849. 72 HL Csány-lt. 373/849. 73 HL Csány-lt. Szn. 74 HL Csány-lt. Szn. 75 HL 1848-1849. 18/488. 76 HL 1848–1849. 19/3.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 433

Csipkés Albert százados kimutatása Tordai gyalog mozgó csapat 3. századról. Torda, 1849. március 28.77 Létszám: 194, vadászfegyver 136, lándzsa 51, kard 8, pisztoly 8.

Velits Károly százados kimutatása Tordai gyalog mozgó csapat 4. századról. Torda, 1849. március 28.78 Létszám: 173, kovás, szurony nélküli fegyver 2, vadászfegyver 165, kard 4.

Lendvai István főhadnagy kimutatása Tordai szabad lovas századról. Torda, 1849. április 2.79 Létszám: 161, ló 159, karabély 140, kard 155, pisztoly 130. Megjegyzés: 87 lovas Gyulafehérvár alá rendeltek br. Kemény Farkas ezredes pa- rancsnoksága alá.

Szabó Lajos százados kimutatása a Felső-Torda megyei mozgó csapat 1. századáról. Vajdaszentiván, 1849. március 29.80 Létszám: 233, gyutacsos 4, vadászfegyver 90, kard 3, lándzsa 139. Megjegyzés: A 233 fős létszámból 1 fő elvezényeltetett, 6 fő távol és 4 fő szabadságon van.

Veres Lajos százados kimutatása a Torda megye felső-kerületi mozgó csapat 2. századáról. Vajdaszentiván, 1849. március 29.81 Létszám: 227, gyutacsos 2, vadászfegyver 59, kard 3, lándzsa 184. Megjegyzés: A 227 fős létszámból 20 fő elvezényeltetett, 7 fő szabadságon van.

Szabó Lajos százados kimutatása a Torda megye felső-kerületi lovas mozgó csapatról. Vajdaszentiván, 1849. március 29.82 Létszám: 38, ló 38, gyutacsos 11, vadászfegyver 3, kard 29, pisztoly 28, karabély 2. Megjegyzés: A 38 fős létszámból 2 fő elvezényeltetett, 2 fő szabadságon van.

Egloffstein Béla br. őrnagy kimutatása Torda megye felső-kerületének nemzetőrségéről. Torda, 1849. március 30.83 Szúró és Alakulat Létszám Lőfegyver vágófegyver mozgó lovas század 35 36 pisztoly, 2 karabély 27 kard mozgó I. század 245 3 gyutacsos, 3 kovás, 98 vadász 132 lándzsa mozgó II. század 227 2 gyutacsos, 1 kovás, 50 vadász 178 lándzsa Összesen 5 gyutacsos, 4 kovás, 148 vadász, 3 század 507 fő 310 lándzsa, 27 kard 36 pisztoly, 2 karabély

77 HL 1848–1849. 19/4. 78 HL 1848–1849. 19/5. 79 HL 1848–1849. 20/36. 80 HL 1848–1849. 19/89. 81 HL 1848–1849. 19/90. 82 HL 1848–1849. 19/91. 83 HL Csány-lt. 1021/849.

HK 125. (2012) 2. 434 Süli Attila

Egloffstein Béla br. őrnagy kimutatása Torda városi nemzetőrség létszámáról. Torda, 1849. március 30.84

Szúró és Alakulat Létszám Lőfegyver vágófegyver Tordai mozgó I. század 195 2 kovás, 186 vadász - Tordai mozgó II. század 150 4 kovás, 140 vadász 1 lándzsa Tordai mozgó III. század 196 136 vadász 53 lándzsa Tordai mozgó IV. század 173 3 kovás, 165 vadász - Tordai I. nemzetőrszázad 145 50 vadász 95 lándzsa Tordai II. nemzetőrszázad 107 26 vadász 81 lándzsa Tordai mozgó lovas század 161 fő, 159 ló 130 pisztoly, 65 karabély 155 kard Összesen 1127 fő, 159 8 kovás, 703 vadász, 130 230 lándzsa, 7 század ló pisztoly, 65 karabély 155 kard

Alsó-Fehér megye

Az Alsó-Fehér megyei vadászcsapat tisztikara:85 Sándor Elek százados (parancsnok), Bodola János86 főhadnagy, Pécsi Ferenc87 főhad- nagy, Molnár János hadnagy, Ó. Veress Pál hadnagy.

Székelyföld

Gál Sándor ezredes kimutatása a székelyföldi hadosztály alárendeltségében lévő szabad- és vadászcsapatokról. Csíkszereda, 1849. március 21.88

Törzs Őrmestertől Alakulat Főtiszt Összesen Ló tiszt lefelé Erdővidéki önkéntes szabad - 1 115 116 116 lovas csapat Szentpály százados vadász - 1 182 183 - csapatja Baritz89 százados vadász - 5 276 281 - csapatja Udvarhelyi lovas csapat 1 3 100 104 112 Udvarhelyi vadász csapat - 5 200 205 -

84 HL Csány-lt. 1021/849. 85 Szilágyi 1898. 421–436. o. 86 A nagyenyedi református kollégium hallgatója. Lásd: Szilágyi 1898. 421. o. 87 Nemes, krakkói birtokos. Szilágyi 1898. 423. o. 88 MTA Kt. Csány-lt. 887. 89 Feltehetőleg Báricz István százados. Lásd: Bona 2008. I. 151–152. o. 90 HL Csány-lt. 112:849.

HK 125. (2012) 2. A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben 435

Marosszék ifj. Jenei József százados, parancsnok kimutatása a marosszéki vadászcsapatról. Marosvásárhely, 1849. február 15.90

Gyalog csapat: 1 parancsnok, 1 segédtiszt, 4 százados, 4 főhadnagy, 4 hadnagy, 1 zász- lós, 8 őrmester, 48 tizedes, 1 fegyőr, 100 közvitéz. Összesen: 172 fő. Lovas csapat: 1 főhadnagy, 1 hadnagy, 1 őrmester, 4 tizedes, 60 közvitéz. Összesen: 67 fő. Ezen felül: 1 db 32 latos löveg 3 tüzérrel. Teljes létszám: 242 fő.

ATTILA SÜLI

ORGANIZATION AND OPERATION OF THE VOLUNTEER- AND HUNTER CORPS IN TRANSYLVANIA IN 1849

Summary

The paper presents the organization and the operation of the volunteer- and hunter corps which were set up in Transylvania in 1849. This unit-type had been created by the decree of the National Defence Committee of 18 December, then Plenipotentiary National Commissioner Ödön Beöthy issued a decree in this matter on 6 January 1849, effecting one part of the country. The paper outlines the conditions and the difficulties of the organizing work of the volunteer- and hunter corps at each municipality, and presents the results, too. The author deals with the battlefield activities of the units separately, searching for the answer to the question to what extent these units deserve the negative evaluation of Romanian and Hungarian history. At the conclusion of the paper the author declares that the hunter corps had significant results in disarming Romanian inhabitants, in defending scattered Hungarian locations and inhabitants. These units provided the background for the rule of the Hungarian government in many municipalities. The volunteer corps, however, as a result of their guerilla warfare, committed a number of abuses and illegal deeds against Romanian civilians. The appendix of the paper contains the charts of the data of each unit.

ATTILA SÜLI

ORGANISATION ET FONCTIONNEMENT DES CORPS FRANCS ET DE CHASSEURS EN TRANSYLVANIE EN 1849

Résumé

Cette étude présente lʼhistoire de lʼorganisation et du fonctionnement des corps francs et de chasseurs formés en Transylvanie en 1849. Ce type dʼunité fut créé par le décret du 18 décembre du Comité National de la Défense qui fut suivi du décret relatif à cette région émis par le commissaire omnipotent Ödön Beöthy le 6 janvier 1849. Lʼétude retrace le contexte et les difﬁcultés de lʼorganisation des corps francs et de chasseurs levés dans les différentes municipalités, ainsi que les résultats obtenus. Lʼauteur fait également une digression sur les activités en campagne des différentes troupes pour voir à quel point lʼappréciation négative portée par lʼhistoriographie roumaine et hongroise est justiﬁée. Dans la conclusion de son mémoire, lʼauteur constate que les corps de chasseurs contribuèrent avec succès au désarmement de la population roumaine et à la défense des communes et de la population hongroises enclavées : dans de nombreuses municipalités ils furent la

HK 125. (2012) 2. 436 Süli Attila garantie du pouvoir de lʼadministration hongroise. Toutefois les corps francs commirent, du fait de leur tactique de guérilla, de nombreux abus et infractions au détriment de la population roumaine. Lʼannexe de lʼétude comprend des tableaux avec des données relatives aux différentes unités.

ATTILA SÜLI

DIE ORGANISIERUNG UND DAS BESTEHEN DER FREIKORPS UND JÄGERTRUPPEN IN SIEBENBÜRGEN IM JAHRE 1849

Resümee

Die obige Studie zeigt die Geschichte der Organisierung und des Bestehens der ungarischen Freikorps und Jägertruppen auf, die im Jahr 1849 in Siebenbürgen aufgestellt wurden. Der oben genannte Verbandstyp wurde am 18. Dezember von der Verordnung des Landesverteidigungsaus schusses ins Leben gerufen. Anschließend erließ der Regierungskommissär Ödön Beöthy am 06. Januar 1849 in der Sache eine Verordnung bezüglich des gesamten Landesteils. Die Studie zeigt die Umstände und Schwierigkeiten der Organisierung der freien und Jägertruppen in den einzelnen Munizipien bzw. die erzielten Ergebnisse auf. Der Verfasser kommt auf die Tätigkeit der einzelnen Verbände auf dem Schlachtfeld zu sprechen und sucht Antwort auf die Frage wie sehr sie die negative Beurteilung in der rumänischen und ungarischen Geschichtsschreibung verdient haben. In der Zusammenfassung der Arbeit stellt der Verfasser fest, dass die Jägertruppen bedeutende Ergebnisse bei der Entwaffnung der rumänischen Bevölkerung zum Schutz der ungarischen Siedlungen und der ungarischen Bevölkerung in der Diaspora erzielt haben; in zahlreichen Munizipien waren sie es, die den Hintergrund bedeuteten, der die Macht der ungarischen Regierung sicherte. Zugleich begingen aber die Freischaren infolge der Guerilla-Kriegsführung ihrerseits zahlreiche Missbräuche und Unrechtmäßigkeiten zulasten der rumänischen Zivilbevölkerung. Im Anhang der Studie sind die Tabellen mit den Angaben der einzelnen Verbände angeführt.

АТТИЛА ШЮЛИ

ОРГАНИЗАЦИЯ НЕРЕГУЛЯРНЫХ И ЕГЕРСКИХ ВОЙСК И ИХ ДЕЙСТВИЕ В ТРАНСИЛЬВАНИИ В 1849 ГОДУ

Резюме

В данной статье показана история организации и действия нерегулярных и егерских войск, сформированных в Трансильвании в 1849 году. Вышеназванный тип формирований был призван к жизни постановлением Государственного Комитета Обороны от 18 декабря, после чего государственный полномочный комиссар Беоти Йодён 6 января 1849 года издал постановление по этому вопросу касательно этой части страны. Автор статьи рассматривает условия, трудности организации нерегулярных и егерских войск, а также достигнутые при этом результаты. Исследователь особо останавливается на боевых действиях отдельных воинских частей, изыскивая ответ на то, насколько заслужили они негативную оценку, сформулированную в румынской и венгерской историографии. Подводя итоги статьи, автор устанавливает, какие значительные результаты достигли егерские войска в разоружении румынского населения и в защите разбросанных венгерских поселений и их жителей, во многих муниципалитетах они являлись базой, обеспечивающей власть венгерского правительства. В то же время нерегулярные войска, исходя из действий партизанского характера, проводимых ими, совершали многочисленные злоупотребления и беззакония во вред румынского гражданского населения. В приложении к статье имеются схемы, содержащие данные отдельных боевых частей.

HK 125. (2012) 2. HERMANN RÓBERT

A FEHÉREGYHÁZI (SEGESVÁRI) ÜTKÖZET ÉS PETŐFI HALÁLA – A KUTATÁS KÉRDŐJELEI

Az 1848–1849-es magyar szabadságharc egyike a magyar történelem legjobban do- kumentált eseményeinek. Nem csupán óriási iratanyag maradt fenn az utókorra erről a korszakról (a magyar központi kormányszervek iratanyaga önmagában nagyobb, mint az 1526-ig terjedő öt évszázad teljes okleveles anyaga), hanem rengeteg napló, visszaemléke- zés is. Ezek eloszlása meglehetősen egyenetlen. Vannak jól dokumentált események, ame- lyekről a hivatalos iratok mellett tucatnyi visszaemlékezés számol be, s vannak olyanok, ahol kínkeservesen lehet egy-egy szemtanúi beszámolót találni. A szabadságharc csatáinak, különösen az 1849. nyári hadjárat összecsapásainak ese- tében a magyar oldalról a legritkább esetben maradt fenn hadijelentés (s gyakran abban sincs sok köszönet, ha rendelkezésünkre áll ilyen irat), ezért a kutatás jobbára a szemtanúk – általában nem egykorú, hanem egy-két évtizeddel későbbi – beszámolóira van utalva. Egy ütközet vagy csata történetének megírásánál nem lehet csupán az egyik résztvevő fél (még oly alapos) dokumentációjára támaszkodni, vagyis hiába áll rendelkezésünkre egy összecsapásról több ellenséges hadijelentés, egyáltalán nem biztos, hogy ezek alapján pontos képet tudunk rajzolni a magyar oldalon harcoló csapatok ténykedéséről. A magyar negyvennyolcas emlékirat-irodalomnak ez az egyenetlensége különösen megmutatkozik a segesvárinak nevezett, valójában fehéregyházi ütközet történeténél. An- nak ellenére, hogy az ütközetben magyar részről mintegy 3300 fő, a teljes erdélyi hadsereg 7–8%-a vett részt, erről az egyetlen összecsapásról több visszaemlékezést ismerünk, mint az erdélyi nyári hadjárat összes többi harci cselekményéről együttvéve. A fehéregyházi ütközet egyike volt az erdélyi hadjárat azon összecsapásainak, ame- lyekben a magyar hadsereg megkísérelte feltartóztatni az országrészt elárasztó orosz intervenciós erők előnyomulását. Józef Bem tábornok, az erdélyi hadsereg parancsnoka szellemes haditervet dolgozott ki. Ennek értelmében a Dobay József ezredes kőhalomi különítményének, Kemény Farkas ezredes kolozsvári csapatainak és a Bem által vezetett csapatoknak három oldalról kellett volna megtámadniuk Lüders orosz gyalogsági tábornok csapatait Segesvárnál. Dobayt időközben, július 30-án megverték az oroszok, Kemény csak augusztus 1–2-re ígérte megérkezését. Bem így kb. 3100–3300 emberrel támadta meg Lüders háromszoros, tüzérségét tekintve kétszeres túlerőben lévő csapatait. Lüderst először annyira meglepte a támadás, hogy azt hitte, Bem van túlerőben. Az ütkö- zet kezdetén erői egy részét a marosvásárhelyi országúton állította fel, mert onnan várta a fő támadást. Ezzel – akaratán kívül – Bemet is megtévesztette, hiszen így a lengyel tábor- nokkal szemben nem állt fel olyan nyomasztó túlerő, mint amilyennel Lüders ténylegesen rendelkezett. Amikor Lüders rájött, hogy Marosvásárhely felől nem várható támadás, se- regével szinte elsöpörte maga elől a hősiesen védekező honvédeket. Az ütközet elején halálosan megsebesült, majd néhány óra múlva meghalt Jurij Szkarjatyin vezérőrnagy, az oroszok vezérkari főnöke. Szkarjatyin népszerű volt a legény- ség körében, ezért a magyar csapatok üldözését végző (a magyar huszársággal szemben négyszeres túlerőben lévő) kozákok és lengyel dzsidások kíméletlenül lemészárolták a

HK 125. (2012) 2. 437–462. 438 Hermann Róbert futók jelentős részét. A magyar csapatok vesztesége közel 1000 főre rúgott halottakban, sebesültekben és foglyokban.1 A veszteség ugyan elérte a bevetett erők 30 százalékát, azonban ez nem állt példa nél- kül az erdélyi hadjárat történetében: Bem 1849. február 4-én Vízaknánál, augusztus 6-án Nagyszebennél és Nagycsűrnél nagyjából ekkora (vagy talán még nagyobb) veszteségeket szenvedett. A vízaknai vereség benne maradt a történeti köztudatban (főleg Petőfi Négy nap dörgött az ágyú… című verse miatt), a segesvár-fehéregyházi ütközet szintén, az er- délyi hadjárat végét jentős nagyszeben-nagycsűri vereségről azonban még az érdeklődők is alig hallottak. „Más körülménynek kellett tehát közrejátszania, hogy valódi fontosságát túlhaladó hírességre verődjék a segesvári ütközet” – írta az összecsapást feldolgozó tanulmányában Gyalókay Jenő hadtörténész. „Ez a körülmény csakis Petőfi titokzatosnak látszó eltűnése és halála volt. Ha ő túléli július 31-ét, akkor az irodalom és a mendemonda éppen olyan keveset foglalkoznék ezzel a harccal, akárcsak a többi erdélyi csatavesztéssel.”2 Joggal jegyezte meg ugyanakkor, hogy az ütközetről szóló irodalomról „semmiképpen sem mond- hatjuk, hogy a termés minősége is arányos lenne a mennyiséggel. Sőt, a valóság az, hogy ennek a tömérdek leírásnak csupán igen kicsiny töredékét szabad az ütközet tárgyalásának alapjául elfogadnunk, mert legnagyobb része csak összezavarja, ahelyett, hogy tisztázná a fogalmakat.” Mindez azért van így, mert „nem is a szorosan vett ütközet, hanem főként (vagy kizárólag) Petőfi rejtélyesnek látszó eltűnése és halála izgatta a krónikások képzelő- tehetségét. Így történt, hogy nem a harc, hanem a benne aktív szerephez nem is jutott költő került a legtöbb leírás középpontjába.”3 Első olvasásra szinte kegyelet nélküli szavak ezek, katonaszakmai szempontból azonban Gyalókaynak kétségkívül igaza van. A visszaemlékezések többsége alig használható az ütközet történetének rekonstruálásához, de (tekintettel arra, hogy Petőfi a fehéregyházi ütközetben részt vevő csapatok körében korántsem örvendett akkora ismertségnek, mint manapság hajlamosak vagyunk hinni) Petőfi eltűnése/halála körülményeinek rekonstruá- lásához sem. Ennek az igen gazdag irodalomnak az első kritikai megrostálását Ferenczi Zoltán, Petőfi első monográfusa végezte el,4 de a felgyűlt anyag ellenére tévesen rekonst- ruálta a költő menekülésének útvonalát, s így elestének körülményeit és helyét is.5

1 Az ütközet mindmáig legszakszerűbb feldolgozását lásd: Gyalókay Jenő: A segesvári ütközet (1849. július 31.) Hadtörténelmi Közlemények, 33. (1932.) (A továbbiakban: Gyalókay 1932.) 187–235. o. Gyalókay – Szentgáli Antal fordításában – használta Ivan Oreusz összefoglaló munkáját. Lásd: Szentgáli Antal: A segesvári ütközet (1849. július 31.) orosz forrás nyomán. Hadtörténelmi Közlemények, 23. (1922–1923.) 279–289. o. Lüders vezérkari főnökének a nyári hadjáratról írott munkája viszont nem volt kezében. Ez azóta magyar fordításban is napvilágot látott. Artur Adamovics Nyepokojcsickij: Az erdélyi hadjárat orosz szemmel 1849. Ford. és s. a. r.: Rosonczy Ildikó. Budapest, 1999. 111–120. o. Ennek nép- szerű összefoglalását lásd: Gyalókay Jenő: Az erdélyi hadjárat 1849 nyarán. Budapest é. n. 116–131. o.; Az azóta eltelt időszakban megjelent összefoglalók többnyire Gyalókayt követik. Lásd: Kovács Endre: Bem József. Budapest, 1954. 597–606. o.; Kovács Endre: Bem a magyar szabadságharcban. Budapest, 1979. 301–309. o.; Hermann Róbert: Az 1848–1849-es szabadságharc nagy csatái. In: Nagy Csaták. Budapest, 2004. 340–347. o. 2 Gyalókay 1932. 233. o. 3 Gyalókay 1932. 210. o. 4 Ferenczi Zoltán: Petőfi eltűnésének irodalma. Petőfi Könyvtár XXIV. füzet. Budapest, 1910. 5 Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Budapest, 1896. III. k. 368–385. o.

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőﬁ halála 439

A következő megrostálásra és rekonstrukciós kísérletre fél évszázadot kellett várni. Dienes András Petőfi a szabadságharcban című monográfiájában – amelynek nagyob- bik része a költő utolsó napját próbálja meg rekonstruálni – egyrészt „kiszórta” a teljesen hiteltelen, hatásvadász visszaemlékezéseket, majd August von Heydte cs. kir. őrnagy 1854. évi jelentése, 1877. évi visszaemlékezése, Gyalókay Lajos honvédszázados 1887. évi visszaemlékezése, illetve Lengyel József orvos először 1860-ban napvilágot látott vissza- emlékezése alapján felállított egy rekonstrukciós láncolatot arról, hogy hogyan menekült Petőfi Fehéregyházáról Héjjasfalva felé, hogyan próbálta őt az együttes menekülésre rá- beszélni Gyalókay, hogyan látta őt menekülés közben Lengyel, s hogyan talált rá a holt- testére Heydte.6 A későbbi életrajzi irodalom lényegében átvette Dienes koncepcióját, annál is inkább, mert a monográfiája megjelenését követő évtizedekben olyan új forrás nem került elő, amely érdemben módosította, vagy megkérdőjelezte volna az általa írottakat.7 A költő erdélyi útjait – köztük az utolsót – tárgyaló Dávid Gyula és Mikó Imre által írott kötet is ezt a verziót követte. A fehéregyházi ütközetet és Petőfi menekülését leíró Mikó Imre hoz- zájutott ahhoz a kéziratcsomóhoz, amely a Petőfi halálának körülményeit szorgalmasan kutató Haller József gróf ezzel kapcsolatban folytatott – elpusztultnak hitt – levelezését, pontosabban ennek másolatát tartalmazta.8 Hulesch Ernő 1990-ben publikálta az Esztergomi Prímási Levéltárban található, Szendre Júlia Horváth Árpáddal kötött házasságkötéséhez benyújtott, 1850 júliusában keletkezett tanúvallomásokat Petőfi csatatéri haláláról, de ezek közül kettőről maga a közlő állapította meg, hogy aligha állják ki a valóság próbáját, két másik vallomás pedig nem szemtanúi beszámolón, hanem hallomáson alapul.9 A merőben tudománytalan barguzini verzió virágzását megelőző időszakban Veszprémi Miklós írt egy kis kötetet, de ennek tényanyaga alapvetően Dienesén alapult, s ő is az Ispánkút környékével azonosította a költő halálának helyszínét.10 Az újabban előkerült visszaemlékezések vagy másodkézből származnak, vagy olyan általánosságokat tartalmaznak, amelyek alapján aligha lehet el- indulni.11

6 Dienes András: Petőfi a szabadságharcban. Irodalomtörténeti Könyvtár 3. Budapest, 1958. 7 Martinkó András (szerk.): Petőfi életútja. Budapest, 1972. 252–261. o.; Kiss József: Petőfi csatatéri halála és szibériai sírjának legendája. In: Kovács László (szerk.): Nem Petőfi! Budapest, 1992. 38–40. o.; Fekete Sándor: Petőfiforradalma.Egymagyarhistória lírával és polémiával. Budapest, 1998. 253–259. o.; Kedves Gyula – Ratzky Rita: Csataterek Petőfije. Dokumentumok, Petőfi-művek hadtörténeti és iroda- lomtörténeti-poétikai elemzésekkel. Timp-Militaria XI. kötet. Budapest, 2009. 153–160. o. 8 Mikó erre a jegyzetekben felhívta a figyelmet, jellemző, hogy azóta sem jutott senkinek eszébe felkutatni és közzétenni ezt a gyűjteményt, noha a vonatkozó jegyzet megtalálható a mű újabb, 1998-as kiadásában is. Ugyanakkor az idézett szövegrészek alapján úgy tűnik, hogy Hallernek nem volt birto- kában olyan adat, amely a Petőfinek a segesvári ütközetben játszott szerepére vonatkozó ismereteinket alapvetően módosítaná. Lásd: Dávid Gyula – Mikó Imre: Petőfi Erdélyben. Bukarest, 1972. 267–297., 312–314. o. (A továbbiakban: Dávid – Mikó 1972.); Dávid Gyula – Mikó Imre: Petőfi Erdélyben. Buda- pest – Kolozsvár, é. n. [1998.] (A továbbiakban: Dávid – Mikó 1998.) 208–238., 251–255. o. 9 Hulesch Ernő: Sándor, te vagy? Győr, 1990. (A továbbiakban: Hulesch 1990.) 52–57. o. 10 Veszprémi Miklós: Hogyan halt meg Petőfi? Történelmi oknyomozás. H. és é. n. [Budapest, 1989.] 64–74. o. Veszprémi annyiban tért el Dienestől, hogy az ő feltételezése szerint Petőfi megállt pihenni az Ispánkútnál, s a Nassau-dzsidások így érték utol. 11 Kovássy Zoltán: Hol van Petőfi? Magyar Nemzet, 1986. szeptember 27. 14. o. Északi Károly visz- szaemlékezése egy ismeretlen honvédtiszt elbeszélése alapján.; Tóth Márton: Szabadság-harcztéri emlé- keim. Nagybánya, 1905. 52–56. o.; Dávid – Mikó 1998. 232–238. o.

HK 125. (2012) 2. 440 Hermann Róbert

Noha Mezősi Károly irodalomtörténész már 1957-ben közzétett egy állítólagos szem- tanúi beszámolót az ütközetről, Dienes ennek hitelességét joggal vonta kétségbe.12 Mezősi több helyen megkérdőjelezte Lengyel József, illetve Heydte állításait, felhívta a figyelmet az eltérő időpontban megjelent közleményeik közötti különbségekre, s úgy vélte, hogy Dienes és a Petőfi halálának körülményeit vizsgáló akadémiai munkaközösség „nem fel- tétlenül hiteles források alapján” fogalmazta meg a maga álláspontját, s így az csupán feltevés lehet.13 De vannak-e egyáltalán hiteles források? Minden eseményrekonstrukció örök prob- lémája ez a kérdés. Tudjuk, hogy az idő múlásával az emberi emlékezet egyre gyengül, egyes tényezők elhalványulnak, mások élénkebb színnel jelennek meg a memóriánkban. A fehéregyházi ütközetben résztvevők, s az azt túlélők csupán kis része ismerte szemé- lyesen Petőfit, és még ha ismerték is, egy fejvesztett meneküléssel végződő összecsapás- ban nem biztos, hogy valóban őt látták. Sokkal inkább elképzelhető, hogy őt vélték látni – évekkel vagy évtizedekkel az események után, akkor, amikor a hazai sajtó tele volt a költő halálról szóló cikkekkel, s amikor az arcképe minden, a szabadságharcról szóló kiadványban szerepelt. Az ilyen emlékezések nem hermetikus elzártságban keletkeznek: a szerzők olvassák egymás műveit, s gyakran efféle kisegítő eszközöket használva támo- gatják meg a maguk emlékezetét is. Mindezeket a kérdéseket és problémákat Dienessel, illetve az ő koronatanúival kapcsolatban is fel kell vetnünk. Az első probléma az, hogy valamennyi „koronatanú” viszonylag későn (Heydte közel öt, majd huszonnyolc, Lengyel tizenegy, Gyalókay harminc- nyolc évvel az ütközet után) írta meg a maga verzióját. Dienes ezeket egyéb forrásokkal is megtámogatta (különös tekintettel Haller József rekonstrukcióira), de ettől még maradtak elvarratlan szálak, más esetekben pedig Dienes nem figyelt fel a szemtanúk állításait alap- vetően megkérdőjelező információkra.

Heydte és az iratok

A csatatér vizsgálatát végző August/Gustav von Heydte őrnagy 1854-ben, tehát az események után öt évvel írt Jacob Parrot altábornagy, a magyarországi cs. kir. Katonai és Polgári Kormányzóság adlátusának felszólítására hivatalos jelentést arról, hogy az általa a szökőkútnál látott holttest bizonyára Petőﬁé volt.14 1863-ban megjelent névtelen emlékira-

12 Mezősi Károly: Petőfi utolsó napja és halála. Hadtörténelmi Közlemények, 4. (1957/3–4.) 187– 222. o.; Dienes András: A bronzszobor vagy a költő? Válasz Mezősi Károlynak. Hadtörténelmi Közle- mények, 4. (1957) 3–4. sz. 223–250. o. Mezősi cikkét jegyzetanyag, illetve a vitára való utalás nélkül kö- zölte posztumusz tanulmánykötete. Mezősi Károly: Petőfi utolsó napja és halála. In: Közelebb Petőfihez. Az előszót írta Fekete Sándor. Budapest, 1972. 383–428. o. 13 Mezősi Károly: Viszontválasz Dienes Andrásnak „A bronzszobor vagy a költő?” című hozzászólá- sára. Hadtörténelmi Közlemények, 5. (1958) 1–2. sz. 158–200. o. – Dienes ezt követő válaszát a folyóirat már nem közölte. A szerkesztőség zárszava Mezősi Károly és Dienes András vitájához. Hadtörténelmi Közlemények, 6. (1959) 2. sz. 260. o. 14 Heydte jelentését a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban található másolat alapján magyar for- dításban először közölte Mikes Lajos – Dernői Kocsis László: Szendrey Julia [sic!]. Ismeretlen nap- lója, levelei és haláloságyán [sic!] tett vallomása Bethlen Margit grófnő előszavával. Budapest, 1930. (A továbbiakban: Mikes – Dernői Kocsis 1930.) 390–392. o. Ezt a fordítást vette át később Dienes 1958.

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőﬁ halála 441 tában viszont arról írt, hogy a költő valószínűleg a környékbeli mocsarak valamelyikében lelte halálát.15 1877-ben, az ugyancsak névtelenül megjelent visszaemlékezésében vissza- tért az 1854-es verzióhoz.16 Heydte 1854. évi jelentésével kapcsolatban kételyekre ad okot az is, hogy az az irat, amelyről azt állítja, hogy a holttest mellett találta, bizonyosan nem került 1849. július 31- én, de még másnap sem az orosz fővezérség kezére (ha egyáltalán létezett). Ez ugyanis Kemény Farkas ezredesnek, a kolozsvári hadosztály parancsnokának Kolozsvárról írott jelentése lett volna arról, hogy milyen védelmi intézkedéseket foganatosított az orosz Grotenhjelm-hadtest (valójában hadosztály) ellen, hogy milyen a csapatai állapota, illetve hogy azokkal csak augusztus 1-jén, vagy 2-án érkezik Marosvásárhelyre, s mellette lett volna Kemény csapatainak létszámkimutatása is, ezenkívül még vagy száz darab magyar kitüntetés.17 A jelentés azért lett volna fontos Lüders számára, mert egy eleddig érintetlen, és felé közeledő magyar csoportosításról közölt volna részletes adatokat. Ha ez az irat aznap vagy másnap Lüders kezébe kerül, akkor csapataival nem Székelykeresztúr, hanem egyenesen Marosvásárhely felé vonul. Mivel nem ezt tette, s csak augusztus 2-án értesült arról, hogy Bem Nagyszebennek tart,18 így Bemnek sikerült egyesülnie Kemény Farkas és Damaszkin György csapataival, s villámgyorsan Lüders háta mögött elérnie és újra bevennie Nagy- szebent.19

376–377. o., illetve több más munka. A Magyar Országos Levéltárban lévő eredetit Nagyrévi Neppel György találta meg 1956-ban. Mindkét példány első oldalát fényképmásolatban közli: Hulesch 1990. Mellékletek. Oldalszám nélkül. 15 [August von Heydte:] Der Sommerfeldzug des Revolutionskrieges in Siebenbürgen im Jahre 1849. Von einem Veteranen, Verfasser der „Skizzen und kritische Bemerkungen der Ereignisse in Siebenbürgen” etc. Vollständige Ausgabe. Prag, 1864. 111–112. o. elbeszélése szerint mindezt Macskási Lajos udvarhelyszéki főkirálybírótól hallotta. Érdekes módon ez a megjegyzése az egy évvel korábbi első kiadásból kimaradt. [August von Heydte:] Der Sommerfeldzug des Revolutionskrieges in Siebenbürgen im Jahre 1849. Von einem österreichischen Veteranen. In: Der Revolutionskrieg in Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1849. II. Leipzig, 1863. 88. o. 16 Magyar fordításban közli: Dienes 1958. 319. o. 17 A Mikes – Dernői Kocsis-féle fordításban Grotenhjelm-hadtest helyett „Hontanhielnische Corps” áll, s azóta is így szerepel minden közlésben. Senkinek nem tűnt fel, hogy a kifejezés értelmetlen, holott a másolatban is jól olvasható a „Grotenhielmische Corps” kifejezés. 18 Lásd erre Lüders 1849. augusztus 3-án Kelementelkén kelt átiratát Eduard Clam-Gallas altá- bornagyhoz, az erdélyi cs. kir. hadtest parancsnokához, illetve augusztus 6-án vagy 7-én kelt jelenté- sét Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagyhoz. Az elsőt magyar fordításban közli: Saját kezébe, ott, ahol... Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Hadtörténelmi Levéltárban őrzött katonai irataiból. Szerk.: Farkas Gyöngyi. Az iratokat válogatta, a német nyelvű iratokat fordította Bőhm Jakab. A beve- zető tanulmányt írta Csikány Tamás. Budapest, 1998. 206–207. o. Az utóbbit francia eredetiben közli Correspondence Relative to the Affairs of Hungary 1847–49, presented to Both Houses of Parliament by Command of Her Majesty, 15 August 1850. London, 1851. 358–363. o. Részletesen tudósít még er- ről Franz Dorsner ezredes 1849. augusztus 8-án a cs. kir. Hadügyminisztériumhoz intézett jelentése. Közli: Von der Revolution zur Reaktion. Quellen zur Militärgeschichte der ungarischen Revolution 1848–49. Bearbeitet von Róbert Hermann, Thomas Kletečka, Elisabeth Gmoser und Ferenc Lenkeﬁ. Herausgegeben von Christoph Tepperberg und Jolán Szijj. Wien – Budapest, 2005. (A továbbiakban: Von der Revolution.) 658–661. o. 19 A hadműveletre lásd: Gyalókay 1932. 234. o.; Gyalókay é. n. 132–144. o.; Nyepokojcsickij, Artur Adamovics: Az erdélyi hadjárat orosz szemmel. Budapest, 1999. (A továbbiakban: Nyepokojcsickij 1999.) 121–132. o.

HK 125. (2012) 2. 442 Hermann Róbert

Heydte 1877. évi visszaemlékezése szerint a holttest mellett volt Kemény Farkas „egy – akkoriban az orosz hadtest számára igen fontos – jelentése, hogy 6000 emberrel Gálfalvánál áll, továbbá állománykimutatások és báró Stein [Miksa] magyar ezredes je- lentése Gyulafehérvár előtt keltezve – az utolsó papírok alatt zsinórra fűzött babérkoszo- rúk és magyar kitüntetések hevertek.”20 Ha ez így lett volna, az megint csak arra ösztönzi Lüderst, hogy Nagyszeben védelmére siessen. Az orosz források szerint azonban az első hírek Lüders főhadiszállására csak augusztus 2-án érkeztek arról, hogy Bem egyesült Ke- mény Farkas seregével.21 Hozzáteendő, hogy Heydte 1854-es jelentésében, illetve 1877-es cikkében a Kemény- jelentésről két különböző ismertetést ad. Az első szerint Kemény a jelentést még Kolozs- várról küldte Bemnek, a második szerint Gálfalváról, ami önmagában képtelenség, ugyanis Gálfalva Marosvásárhelytől délre, a nagyszebeni úton fekszik, márpedig Keménynek ugyan dél felé, de a segesvári úton kellett volna haladnia, s Kemény a Bemmel történt augusztus 1-jei egyesülés után Marosvásárhelyről nem vonult délnek, azaz el sem jutott Gálfalváig, hanem visszatért Kolozsvárra. Az ütközetről a cs. kir. Hadügyminisztériumnak hivatalos jelentést író Franz Dorsner ezredes csupán egyetlen olyan iratot említ, amelyet „egy megölt felkelő tisztnél” találtak: ez Bem július 29-én Stein Miksa ezredeshez intézett utasítása volt, amelyben megparan- csolta, hogy támadja meg az oroszok által megszállt Nagyszebent.22 Dienes viszont a Dorsner 1849. augusztus 1-jei jelentésében, Heydte 1854. évi jelen- tésében, illetve 1877-es visszaemlékezésében szereplő három irat mindegyikét az általa Petőﬁvel azonosított elesett tiszt mellé „helyezi”, ami egyrészt igazolhatatlan, másrészt nem is felel meg a tényeknek.23 Ezt a következtetését a Petőﬁ eltűnése körülményeinek tisztázására kiküldött magyar–román akadémiai munkaközösség 1956. évi jelentése is elfogadta.24

20 Közli: Dienes 1958. 319. o. 21 Heydte a nyári hadjáratról szóló összefoglalójában már említi, hogy elfogott levelekből megtudták, hogy Bem Kolozsvárról 4800 főnyi erősítést és 12 löveget vár, akiknek augusztus 4-én kell Gálfalvára érkezniük. Heydte 1864. 1. kiadás, 98. o.; 2. kiadás, 122. o. 22 Közli Silviu Dragomir: Studii şi documente privitoare la revoluţia românilor din Transilvania în anii 1848–49. Documente din Arhivele Ministerilor de Războiu, Justiţie şi Interne din Viena. Vol. I. Sibiu, 1944. 134–137. o.; Von der Revolution zur Reaktion 616–618. o. A Petőfire feltételesen vonatkoz- tatható forrásokat lásd: Petőfi-adattár. III. Petőfi-okmányok, függelék (családi adatok), pótlások az I. és II. kötethez. Gyűjtötte, s. a. r. és a jegyzeteket írta Kiss József. Budapest, 1992. 146. o. 23 „Dorsner és Heydte jelentéseinek ezt a kongruenciáját a Petőfi-irodalom eddig figyelmen kívül hagyta, pedig nem szorul bizonyításra, hogy az elesett tiszt, akinél a Heydte által előtalált Stein-iratok voltak, csak az ispánkúti halott lehetett.” Lásd: Dienes 1958. 455., 457–459., 516., 568–569. o. (Az idé- zet az 569. oldalon.) – A fenti kételyeket kifejtette Hermann Róbert: Jelentés a Magyar Tudományos Akadémia Petőfi Bizottságának munkájáról. A Bizottság állásfoglalása a Morvai Ferenc által benyújtott újabb „bizonyítékokról”. In: Kovács László (szerk.): Nem Petőfi! Budapest, 1992. 258–259. o., illetve ugyanezen források alapján Kiss József a Dorsner-jelentés vonatkozó passzusához írott kommentárjában. Lásd: Petőfi-adattár. III. 274–275. o. 24 Egyéként az 1854. és 1877. évi szövegben éppen a halott személyleírása tekintetében is vannak nem jelentéktelen eltérések, amint erre Mezősi Károly is utalt. Lásd: Dienes 1958. 588. o.

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőﬁ halála 443

Aligha hihető, hogy Heydte eltitkolta volna az iratokat, azaz Kemény jelentését, illetve a létszámkimutatás(oka)t. Viszont, ha – ami valószínűbb – egy ilyen fontos mozzanatra rosszul emlékezett (számára ugyanis az iratok tartalma volt a fontos, nem a halott kiléte), akkor mi a biztosíték arra, hogy a holttestről adott leírása pontos?25 Ami a fehéregyházi ütközetben zsákmányolt iratokat illeti, a Dorsner által említett Bem-parancs az egyetlen, amiről bizonyosan állíthatjuk, hogy létezett, de eleddig ez sem került elő. Elképzelhető, hogy megvan a moszkvai Központi Szövetségi Hadtörténelmi Le- véltárban, de a témával foglalkozó magyar kutatók eddig nem akadtak rá. Dorsner ugyan több példányban készítette el a maga jelentését, de ahhoz bizonyosan nem mellékelte. A Kemény Farkastól és Stein Miksától származó állítólagos jelentések sincsenek meg, sem a Magyar Országos Levéltár Bem-iratai (R 14.), sem a Hadtörténelmi Levél- tár 1848–1849-es gyűjteményében, sem az abszolutizmus-kori iratok gyűjteményében, Stein és Kemény periratai között. Ezekről – mint a fentiekből is látszik – azonban még azt sem állíthatjuk, hogy valóban léteztek, hiszen csupán Heydte jelentése, illetve újság- cikke utal rájuk. Nincs nyoma ezeknek az iratoknak sem Lüders jelentéseiben, sem Ludwig Wohlgemuth altábornagy Felix Schwarzenberg miniszterelnökhöz intézett augusztus 7-i jelentésében, amelyben hosszan ismerteti a segesvári ütközetet, valamint az oroszok által ott zsákmá- nyolt, Kossuth által Bemhez intézett levelek tartalmát. Wohlgemuth egyébként beszélt báró Brevern ezredessel, a segesvári ütközetben a magyar csapatok üldözését végző Nassau-dzsidásezred parancsnokával is.26 A Bemtől zsákmányolt iratok között Kossuth nyolc, 1849. június 28. – július 16. között Bemhez írott levele, Bem 1849. május 16-án Omer (Ömer) pasához írott levele, valamint Tuzson János őrnagy 1849. július 28-án Bem- hez írott jelentése volt található.27

Petőﬁ segédtiszti ténykedése 1849. július végén

A Heydte által (állítólag) látott halott egyébként nem csak Petőfi, sőt, szerintem leg- kevésbé Petőfi lehetett. Ha hivatalos iratok és kitüntetések voltak mellette, akkor az ille- tő kétségkívül Bem közvetlen környezetéhez, vezérkarához tartozhatott. Petőfi azonban – amióta Berecken csatlakozott Bemhez – lényegében beosztás nélkül volt. Bem ugyan – Egressy Gábor naplószerű emlékiratának Marosvásárhelyen kelt 1849. július 27-i be- jegyzése szerint azt jelentette a Hadügyminisztériumnak, hogy „Petőfi Sándor őrnagy urat, kivel Klapka tábornok oly méltatlanul s gyalázatosan bánt: karsegédemmé kinevez-

25 Mezősi 1957. 208–213. o.; Mezősi 1958. 189–198. o. 26 Lüders jelentéseit lásd: a 18. jegyzetben. Wohlgemuth 1849. augusztus 7-én Csenovicban (Czernowitz, ma Csernovci) kelt jelentésének fogalmazványát lásd: Kriegsarchiv, Wien. Alte Feldakten. Karton 1921. Armeekorps in Siebenbürgen unter Puchner und Clam-Gallas. 1849-8-109. 27 Ezeket Schwarzenberg miniszterelnök 1849. augusztus 21-én küldte meg másolatban Timony bu- karesti cs. kir. ügyvivőnek. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Wien, Poltisches Archiv. XXXVIII. Konsulate. Karton 90. K. k. Agentia Bukarest. Weisungen.

HK 125. (2012) 2. 444 Hermann Róbert tem.”28 Petőfi július 29-i levele szerint aznap, tehát 29-én mondta azt „a másik segédtiszt- nek [Dienes szerint Lőrincz Józsefnek] Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich: Mein Adjutant, der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schändlichn Behandlung des General Klapka, ist wieder in Dienst getreten.” [Jelentse a hadügyminisztériumnak, azonban figyeljen, jelentse szó szerint: Segédtisztem, Petőfi őrnagy, aki Klapka tábornok szégyenteljes bánásmódja miatt lemondott, ismét szol- gálatba lépett.]29 A dátumbeli eltérés nem lényeges, annál is inkább, mert Petőfi leveléből tudjuk, hogy 29-én érkeztek meg Marosvásárhelyre, azaz, Egressy tévedett. Nem tudjuk, hogy Petőfi ezt követően látott-e el tényleges segédtiszti feladatokat. Bem- nek a Petőfivel való berecki találkozásától a segesvári ütközetig hátralévő időből csupán három irata ismert. Az első az 1849. július 28-án Marosvásárhelyről Kossuthhoz intézett jelentése, amelyben a Damaszkin-hadosztály indokolatlan visszavonulásáról, a nagyszebeni hadosztály vereségéről és Pap Vilmos alezredes hibáiról, valamint a Beszterce, illetve Nagyszeben elleni támadás, s a havasalföldi betörés tervéről számolt be.30 A második egy, szintén Kossuthnak szóló levél részlete, amelyben a Besztercénél álló orosz csapatok elfogásához kérte rendelkezésére bocsátani Kazinczy Lajos ezredes máramarosi hadosztályát. Ez a levélrészlet azonban csak Kossuth másolatában ismert.31 A harmadik egy július 31-én a hadügyminisztériumhoz intézett irat, amelyben a július 10-én Besztercénél hősi halált halt Lukinics József özvegyének és gyermekeinek adandó nyugdíjat és segélyt kérte jóváhagyni. A német nyelvű, aláíratlan tisztázatról valószínűsít- hető, hogy Bem instrukciója alapján, de az ő távollétében a Marosvásárhelyen hátramaradt vezérkari tisztek valamelyike fogalmazhatta, ugyanis a július 31-én Bem már nem volt Marosvásárhelyen, hiszen előző nap elhagyta a várost.32 Ugyanakkor maga az a tény, hogy Bem már július 28-án délután 3-kor Marosvásárhe- lyen volt, Petőfi pedig csak egy nappal később érkezett oda, önmagában arra mutat, hogy Bem a berecki találkozó után egyelőre nemigen tudott mit kezdeni a költővel, azaz, nem osztotta be azonnal a vezérkarba. Bem, amikor Marosvásárhelyről Segesvár felé indult, Egressy visszaemlékezése szerint „vezérkarából nem akart magával mást vinni, mint Lőrincz [József őrnagy] és [Anton] Kurz segédtiszteit. Sándor azonban hozzájok csatlakozott, anélkül, hogy az öreg ezt akarta volna.” (Egyenruhája sem volt, a Marosvásárhelyen hátramaradó Egressy Gábort kérte meg, hogy fizesse ki a készülőfélben lévő uniformisát és vigye utána.)33 Az ütközetben

28 Egressy Gábor törökországi naplója 1849–1850. Pest, 1851. 6. o. (A továbbiakban: Egressy 1851.) 29 Közli Petőﬁ Sándor levelezése. In: Petőﬁ Sándor összes művei. VII. k. S. a. r.: Kiss József – V. Nyilassy Vilma – H. Törő Györgyi. Budapest, 1964. 216–217. o. 30 Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban: HL). Az 1848–1849. évi forradalom s szabadságharc iratai. (A továbbiakban: 1848–49.) 40/300a. 31 Kossuth levele Görgeihez. Arad, 1849. augusztus 3. A Bem-levélből származó idézetet lásd: Barta István (s. a. r.): Kossuth Lajos összes munkái. XV. k. Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai. Budapest, 1955. 817. o. 32 MOL H 75. Hadügyminisztérium. Általános iratok. (A továbbiakban: HM Ált.) 163. doboz. Vegyes iratok. 1849. dátum szerint. 33 Egressy 1851. 7. o. Egressy 1850. szeptember 23-án Arany Jánoshoz intézett levele szerint „Sándor szentül hitte, hogy Bem az oroszokat Segesvárról kiveri; »meg akarom, úgymond, nézni, mit csinál az öreg, holnapután látjuk egymást bizonyosan«; s kért, hogy posztó egyenruháját, melyet megrendelt, a szabótól vegyem magamhoz. Kértem őt, hogy kérje meg az öreget, vinne el engem is. »Hiában kérem,

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőfi halála 445 csupán szemlélőként vett részt, Bem pedig – Pap Lajos őrnagy szerint – állítólag egyenesen hátrazavarta őt a tűzvonalból.34 Dienes András szerint az a tény, hogy Heydte iratokat, illetve kitüntetéseket talált a holttest mellett, már önmagában arra mutat, hogy Bem közvetlen környezetéhez tartozott a halott. Miután Bemnek két segédtisztje vett részt az ütközetben, s Lőrincz József őrnagy némi viszontagság után visszakeveredett a főhadiszállásra, Petőfi pedig nem, Dienes szerint csak Petőfi lehetett az ispánkúti halott, hiszen ilyen jellegű iratok csak a segédtisztek- nél lehettek. Ezzel csupán az a gond, hogy feltételezi, miszerint Bem vezérkarában a feladatkörök olyan pontosan el voltak határolva, mint mondjuk a cs. kir. hadseregben, vagy a két világ- háború közötti M. kir. Honvédségben. Ez kevéssé valószínű. A források alapján inkább úgy tűnik, hogy a főhadiszálláson lévő tisztek bármelyikénél lehettek iratok, esetleg ki- tüntetések is, jóval inkább, mint a beosztás nélküli Petőfinél.35

Hol esett el Anton Kurz őrnagy?

Bem környezetében egyébként volt egy olyan tiszt, aki a visszaemlékezések többsége szerint szintén a fehéregyházi ütközetben esett el, s akinél lehettek iratok, sőt, kitünteté- sek, ez pedig Bem titkára, az erdélyi szász Anton Kurz.36 A magyar szakirodalomban ugyan Czetz János nyomán az az adat rögzült, hogy Kurz az 1849. augusztus 6-i nagyszeben-nagycsűri ütközetben esett el, Czetz azonban nem volt részese a nyári hadjáratnak, s adatai ennek eseményeivel kapcsolatban gyakran té- vesek, mint ezt Gyalókay Jenő is megállapította.37 A Bem által a segesvári ütközet előtt Damaszkin György alezredeshez küldött Egressy Gábor naplószerű emlékirata szerint Kurz Segesvárnál esett el.38 Szintén Segesvárt ír Lőrincz József (Pap Lajos alezredes nyo- mán), egy névtelen szemtanú és Gamerra Gusztáv báró is.39 Jakab Elek szerint Czetz az 1849. július 10-én (Jakab téves adata szerint 1849. februárjában) Besztercénél – állítólag a helyi szász lakosok valamelyike által lelőtt – Lukinics József századossal tévesztette össze Kurzot. Czetz szerint ugyanis Kurzot a nagyszebeni szászok valamelyike lőtte le.40 barátom, felelé, hisz engem sem akar vinni egyátalában, hanem én nem bánom, én tőle többé el nem maradhatok egy pillanatra sem«.” Közli: Vasárnapi Ujság, 2. (1860) 548. o. (Érdes módon ez a levél kimaradt az Arany műveit közreadó kritikai kiadás levelezéskötetéből.) 34 Ferenczi 1910. 96. o.; Dienes 1958. 327. o. 35 Lásd erre Kurz fennmaradt iratainak közlését. Jakab Elek: Bem tábornok irataiból. In: Abafi Lajos (szerk.): Hazánk. I. k. Budapest, 1884. 253–266. o. 36 Életrajzát lásd: Carl Göllner: Anton Kurz az 1848–49-es forradalomban. In: Dávid Gyula (szerk.): 1848. Arcok, eszmék, tettek. Bukarest, 1974. 193–205. o; Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. 3., átdolgozott, javított és bővített kiadás. Budapest, 2000. 469. o. 37 Johann Czetz: Bemʼs Feldzug in Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1849. Hamburg, 1850. 344–345. o.; Czetz János: Bem erdélyi hadjárata 1848–49-ben. Ford.: Komáromi Iván. Pest, 1868. 174. o. Gyalókay kritikáját lásd többek között: Gyalókay 1932. 211. o.; Gyalókay Jenő: A besztercei hadosztály harcai 1849 nyarán. Hadtörténelmi Közlemények, 38. (1937) 2. o. 38 Egressy 1851. 7. o.; Egressy Gábor levele Arany Jánoshoz, 1850. szeptember 23. Közli: Vasárnapi Ujság, 2. (1860) 548. o. 39 Adatok Petőfi halálához XXVIII. Lőrincz József volt honvédőrnagy levele. Közli: Vasárnapi Ujság, 3. (1861) 56. o. Vö. Ferenczi 1910. 31., 35–36. és 96. o. 40 Jakab Elek: Bem tábornok irataiból. In: Abafi Lajos (szerk.): Hazánk. I. k. 1884. 265–266. o.

HK 125. (2012) 2. 446 Hermann Róbert

Szintén Segesvárra teszi Kurz elestét az akkor Marosvásárhelyt szolgáló Pünkösti Gergely őrnagy emlékirata. Pünkösti éppen azért került a fehéregyházi ütközet után Bem törzséhez, mert a tábornoknak nem volt elég vezérkari tisztje, s határozottan állítja, hogy a nagyszebeni támadás alkalmával Bem titkára nem Kurz volt, hanem Beck (helyesen: Boeckh) Lipót.41 Ugyancsak Segesvárt ír Bisztray Károly honvédhadnagy, aki Bem vezér- karában szolgált, s részt vett a segesvár-fehéregyházi ütközetben, de közvetlenül a nagyszebeni ütközet előtt, augusztus 5-én este orosz fogságba került.42 Kővári László összefoglaló munkájában Czetzre hivatkozva ír Kurz nagyszebeni eles- téről (Czetz ekkortájt Kolozsvárott tartózkodott); 1888-ban, illetve 1898-ban viszont már valószínűbbnek mondta azt, hogy Kurz Fehéregyházánál halt hősi halált.43 Szintén Kurz segesvári elestét említi Heinrich Müller, 1849-ben a segesvári gimnázium 19 éves tanulója a Kőhalomszék történetéről szóló, személyes emlékeit is megörökítő munkájában.44 Meg kell jegyeznem, hogy a nagyszeben-nagycsűri ütközetben résztvevők közül a többség nem említi Kurz ottani elestét.45 Az egyetlen kivétel Thoroczkay Sándor, a 73. honvédzászlóalj hadnagya, ő azonban augusztus 6-án alakulatával Nagyszeben Kistorony felőli végén állomásozott, s az ütközetben nem vett részt.46 Haller József egy, 1887. január 14-én Gyalókay Lajoshoz írott levelében hivatkozik egy székelykeresztúri, Nagy Sándor nevű Mátyás-huszárra, aki látta elesni Nagyszebennél Kurzot.47 A legszórakoztatóbb e

41 Lehoczky Tivadar: Szabadságharcunk történetéhez. Pünkösti Gergely volt honvédőrnagy emlék- iratából. In: Abafi Lajos (szerk.): Hazánk. X. k. 164. o.; Pünkösti Gergely: Kiegészítések. Kurcz, Bem titkárának eltűnése. 1848–49. Történelmi Lapok, 5. (1896) 78. o. 42 Bisztray Károly önéletírásából. In: Makkai László – Bisztray Gyula (szerk.): Két ország ölelkezése 1791–1867. Erdély öröksége. X. köt. Budapest, é. n. 182. o.; Bisztray Gyula (s. a. r. és bev.): A régi Erdély. Bisztray Károly negyvennyolcas honvédtiszt emlékirata. Budapest, é. n. (A továbbiakban: Bisztray é. n.) 367. o. ; Bisztray Gyula: Nagyapám emlékirata. In: Könyvek között egy életen át. Budapest, é. n. [1976.] 349. o. Bisztray ott volt a segesvár-fehéregyházi ütközetben, s augusztus 5-én Nagyszebentől nem mesz- sze, Nagyselyknél esett orosz fogságba. 43 Kővári László: Erdély története 1848–49-ben. Pest, 1861. 261. o.; Kővári László: Nyílt levél a Petőfi Múzeum. I. k. 1888. 55–57. o.; Kővári László: Visszaemlékezések a forradalom derüsebb napjaira. Emlékirat jubileuma alkalmából. Kolozsvár, 1898. Lenyomat az 1848–49. Történelmi Lapok 1898-ik évi folyamából. 100. o. 44 A vonatkozó részt magyar fordításban közli Binder Pál: Segesvári szemtanú a fehéregyházi csa- táról. Korunk, 1971. 7. sz. 1087. o. 45 Pataky, K. M.: Bem in Siebenbürgen. Zur Geschichte des ungarischen Krieges 1848 und 1849. Leipzig, 1850. 100–108. o. 46 Nem ír Kurz elestéről az alakulata történetét feldolgozó emlékiratában. Thoroczkay Sándor: A 73. honvédzászlóalj története 1849-ben. In: Abafi Lajos (szerk.): Hazánk. Budapest, VIII. k. 43–46. o. Itt említi, hogy alakulata nem vett részt az augusztus 6-i összecsapásban. Szól viszont Kurz nagyszebeni elestéről egy másik, Kővári László munkáját bíráló cikkében: In: Abafi Lajos (szerk.): Hazánk. VIII. k. 341. o. Egy későbbi vitacikkében azt állítja, hogy Kurz „Keresztes Károly vezérkari százados barátom- mal együtt N.-Szebenben, a Teréz árvaház tanítói lakja előtti téren” esett el, s ezzel kapcsolatban hivatkozik Horváth Mihály, Czetz János és Kővári munkáira, valamint arra, hogy „tudom magam is nagyon jól, mert azon ütközetben részt vettem.” Thoroczkay Sándor: Az erdélyi magyar hadsereg létszámának kérdéséhez. 1848–49. Történelmi Lapok, 4. (1895) 123. o. 47 MOL P 876. A Gyalókay-család levéltára. 2. tétel. 441. f. Idézi Dienes 1958. 274. o. Ő maga is több helyen e verzió mellett foglal állást: 81., 266., 273–275., 457., 535. o. Haller egy 1886. március 21-én Gyalókay Lajoshoz írott levelében még tényként említette, hogy Kurz az ütközet után nem mene- kült Székelykeresztúrra, s Szilágyi Sándorra hivatkozva említette Kurz nagyszebeni elestét. Lásd: MOL P 876. A Gyalokay-család levéltára. 2. tétel. 435. f. A kérdés előkerült a Mezősi – Dienes vitában is, s

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőfi halála 447 szempontból Kovács Endre 1954-ben megjelent Bem-monográfiája, amelyben Kurz előbb a segesvári, majd a nagyszeben-nagycsűri ütközetben is elesik.48 Miután a fehéregyhá- zi és a nagyszeben-nagycsűri ütközet közötti időszakból Bemnek csupán egyetlen, 1849. augusztus 3-án Medgyesen a Hadügyminisztériumhoz intézett, magyar nyelvű kísérőirata ismert, s ez nem Kurz kézírása, a kérdés egyelőre eldönthetetlen.49 E kételyek ellenére Petőfi legjobb életrajzírója, Kerényi Ferenc a költőről írott népszerű összefoglalójában úgy vélte, hogy ha Heydte a részletekre nem is, magára a holttestre jól emlékezhetett; egyrészt azért, mert az általa kikérdezett honvédtisztek többsége úgy vélte, hogy „a halott bizonyosan Petőfi volt”; másrészt pedig azért, mert 1849. végén találkozott a férjét kereső Szendrey Júliával, akinek úgy nyilatkozott, hogy „talált egy holttestet, mit öltönye és alakja leírásából biztosan lehet férjem, Petőfi Sándorénak elismerni”.50 A hat évvel később megjelent kritikai életrajzban viszont már inkább csak a kételyeit sorolja Heydte eltérő vallomásaival kapcsolatban.51

Szkurka János vagy Kurka Mihály? A Kurka-vallomások értéke

Dienes András kutatásainak revíziójára Papp Kálmán nyugdíjas műszerész vállalko- zott, s nem egy ponton ki is kezdte Dienes rekonstrukcióját, amint erre Kovács László is utal tanulmányában.52 Megkérdőjelezte – szerintem joggal – hogy a Heydte 1854. évi jelentésében szereplő „szökőkút” azonos lenne az Ispánkúttal. Jómagam még ismertem Papp Kálmánt, valamikor 1989–1990 környékén személyesen is találkoztunk, s miután arról volt szó, hogy egy alapítvány kiadná a kéziratát, az alapítvány képviselőjének ké- résére magam is átolvastam és izgalmasnak találtam azt. Viszont ma is úgy érzem, hogy Papp Kálmánnak sem sikerült megnyugtatóan tisztázni Petőﬁ halálának helyszínét, s az ő állításaival – illetve az ő „nyomdokaiban” járó (vulgo: kéziratát kivonatolva plagizáló) Szűcs Gáborral53 – ellentétben úgy vélem, hogy Kurka Mihály (tévesen Szkurka János) közhuszár visszaemlékezése sok mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy ennek alapján próbáljuk meg tisztázni a költő utolsó perceinek történetét és elestének helyszínét. Először is, érdemes tisztázni a névalakot. Az eltérő vallomások első változatában a közlő Szkurka Jánost ír, a nyolc évvel későbbi második változatban Kurka Mihályt talá- lunk. Kurkának első vallomása Vajna Sándor, a 10. (Vilmos) huszárezred hadnagya hát- rahagyott emlékiratában maradt fenn, s csak 1888-ban publikálták. Ellentétben azzal az állítással, hogy Kurka „a csatából menekülve adta hírül” a költő elestét, „nem napokkal

Mezősi is idézte azokat a forrásokat, amelyek Kurz fehéregyházi haláláról tudósítanak. Mezősi 1958. 195–196. o. 48 Kovács 1954. 436. és 613. o. 49 MOL HM Ált.163. doboz. Iktatatlan iratok, 1849. dátum szerint. 50 Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor. Budapest, 2002. 179–180. o. Az idézet Szendrey Júlia 1850. július 21-én Pesten kelt nyilatkozatából származik. Közli: Mikes – Dernői Kocsis 110. o. és Petőfi-adattár. III. 147., 275–276. o. 51 Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajzjegyzet. Budapest, 2008. 463– 465. o. 52 Kovács László: Petőfi Sándor fehéregyházi sírhelyének legújabb meghatározásáról. Hadtörténelmi Közlemények, 124. (2011) 4. sz. 1118–1128. o. 53 Szűcs Gábor: Petőfi halála. Fehéregyháza, 1849. július 31. Budapest, 2011. (A továbbiakban: Szűcs 2011.)

HK 125. (2012) 2. 448 Hermann Róbert később, nem hetekkel, hónapokkal azután”,54 a beszámolóról csak annyit állíthatunk bizonyosan, hogy Vajna 1887-ben történt elhunyta előtt keletkezett.55 Vajna szerint Kurka az ő (4.) szakaszában szolgált, „tisztán beszélt magyarul, de tót dialektussal. Megjegyzendő, hogy a Vilmos huszárok közt többen voltak tótok, de mind- nyájan beszéltek magyarul.” Valamivel odébb arról ír, hogy Szkurka „848-ban a császári katonaságtól, Galíciából jött át a magyarokhoz a többi Vilmos huszárokkal együtt. Az- előtt 11 évig szolgált, folytonosan a Vilmosoknál. 1839-ben már katona volt, és mindig közvitéz. Írni, olvasni nem tudott.”56 1896-ban Tury Gyula megtalálta a még élő Kurkát. Az általa megadott személyi adatok azonban nem egyeznek Vajnáéival. Eszerint Kurka Mihály 1824-ben a Nyitra megyei Szakolcán született. Az 1841. évi újoncállításkor állt be a 8. (Koburg) huszárezred- be, amelynek soraiban Galíciában szolgált Avermajer kapitány (százados) századában. Főhadnagyát Sámának hívták, s 1848-ban Galíciából Bobory főhadnagy vezetésével jött haza. „Onnan Bem táborába rendelték a Württemberg-huszárokhoz [azaz a 6. huszárez- redhez – H. R.] Ott vezérkari trombitás lett Bem mellett.” 57 „Nos, a névalak eldönthető: a huszárt Kurka Mihálynak hívták, a Nyitra megyei Szakolcán született, de – személyi lapja szerint – nem 1824-ben, hanem 1828-ban. Kato- likus vallású, nőtlen, foglalkozás nélküli önkéntesként 1846. március 10-én állt be a cs. kir. 8. (Koburg) huszárezredbe tíz évre, 20 forint foglaló ellenében. (Termete 5 láb és 3 hüvelyk volt.)”.58 Ami az egyéb adatokat illeti, a tisztek többsége beazonosítható. Avermajer kapitány nyilván Ferdinand Auerhammer lovag, főszázadossal, Sáma főhadnagy Karl Lama von Büchsen und Brandhausen lovag, főszázadossal azonos, Bobory főhadnagy pedig Bobory Miklós főhadnaggyal.59 Az már bizonytalan, hogy Kurka az 1848. október végétől haza- térő Koburg-huszárszázadok melyikével tért haza, ugyanis tudomásunk szerint Bobory főhadnagy nem volt a hazatérők között.60 Miután Kurka az erdélyi hadszíntérre került, ott pedig a Sulyok Ede őrnagy vezette, az 2. őrnagyi osztály 1. századából, valamint egy összeválogatott századból álló osztály került, feltételezhető lenne, hogy Kurka Sulyokkal, október 30-án szökött meg. A Sulyokkal hazatérők között azonban nem találjuk a nevét, a többi Koburg-huszár csoportról viszont nincsenek névsoraink.61 Hogy ezután hogyan és mikor került át a 10. (Vilmos) huszárezred Erdélyben harcoló osztályához, nem tudni.

54 Szűcs 2011. 43. o. 55 Vajnára lásd: Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban. III. kötet. P–Zs. Budapest, 1999. 408. o. 56 Vajna Sándor följegyzése Petőfi haláláról. Lásd: Petőfi-Muzeum, 1. (1888) 8., 12. o. 57 Túry Gyula: Egy öreg huszár Petőfi haláláról. Vasárnapi Ujság, 43. (1896) (A továbbiakban: Túry 1896.) 819. o. Ismerteti Ferenczi 1910. 143. o. 58 „übergangen 1848. 10. Novbr. zur ung. Insurgenten-Parthey”. Kriegsarchiv, Grundbuchblätter. Husaren Regiment №. 8. Abg. I. 1846–1850. Heft 13. 100. o. – Ezúton köszönöm dr. Lenkefi Ferenc kirendeltségvezető-helyettes barátomnak az okmány másolatát. 59 Militär-Schematismus des österreichischen Kaiserthumes. Wien, 1848. 336–337. o. 60 Thuránszky Nándor: Ezelőtt herceg Koburg, jelenleg hessen-kasseli választó-fejedelem nevét vise- lő 8. huszárezred 1848/9. évi története. In: Honvédek könyve. Új folyam. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. Pest, 1867–1868. 4–12., 66–74., 129–135. hasáb.; Rédvay István: Huszáraink hazatérése 1848/49-ben. Budapest, 1941. (A továbbiakban: Rédvay 1941.) 64–74. o. 61 Kedves Gyula: A szabadságharc hadserege I. A lovasság. 1. kiadás: Budapest, 1992., 2. kiadás: Budapest, 1998. 55. o.; Sulyok csapatának névsorát közli: Rédvay 1941. 134. o.

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőﬁ halála 449

Kurka két visszaemlékezése közül a Vajna-féle változat szerint az ütközetből mene- külő költő először az ő lovának kengyelszíjába kapaszkodott, majd miután nem bírta az iramot, eleresztette azt, beszaladt a kukoricásba, ahol két orosz lovas utolérte, s karddal végeztek vele.62 Kurka 1896-ban Tury Gyulának már azt állította, hogy nem látta elesni a költőt, s azt sem tudja, hogy a kukoricásba, vagy a híd felé futott-e. Korábbi „visszaemlékezését” ki- egészítette azzal, hogy Petőfi már sebesült volt, amikor találkozott vele.63 Kételyeinket tovább növelik az olyan állítások, mint hogy Kurka szerint ő maga sú- lyosan sebesült lován menekült volna Fehéregyházától a 40 kilométerre lévő Kőhalom- ig.64 Maga Kurka – a Vajna-féle visszaemlékezés szerint – először egy héttel az ütközet előtt Segesvárott látta Petőfit Bem irodájában, s ezért ismerte fel menekülés közben. Ez tényszerűen téves, hiszen Bem főhadiszállása a nyári hadjárat alkalmával soha nem volt Segesvárott. Ha az ütközetet megelőző tíz nap eseményeit nézzük, Bem július 22-én az Ojtozi-szoroson át betört Moldvába, ahonnan csak 25-én tért vissza Erdélybe. Július 25-én Berecken volt, innen Kézdivásárhelyre ment, majd Sepsiszentgyörgyön át 26-án érkezett meg Székelyudvarhelyre, 28-án pedig Marosvásárhelyre.65 Megállapítható, hogy a Vajna-féle, 1888-ban megjelent visszaemlékezés szerint Kurka ismerte, a Túry-féle tudósítás szerint nem ismerte Petőfit az ütközet előtt, s az csak akkor mutatkozott be neki, amikor menekülés közben csatlakozott hozzá. A Vajna-féle szöveg szerint Petőfi Kurka kengyelszíjába kapaszkodva gyalog futott mellette, Túry tudósítása szerint Kurka fölvette őt a lovára, de Petőfi „a kengyeléből kivette a lábát és leugrott”, majd „zsebéből kivett egy kis könyvet”, s balkezével beleírta a nevét. (Menekülés közben igen életszerű jelenet.) Vajna szerint Kurka látta, a Túry-féle „interjú” szerint nem látta elesni Petőfit. Ha három ilyen fontos kérdésben ugyanannak a szereplőnek két visszaemlékezése ilyen mértékben eltér egymástól, nem tudom, hogyan vehető komolyan közülük bárme- lyik, s hogyan alapozhatunk rájuk egy egész koncepciót? Végül megjegyzendő, hogy Vajna szerint Szkurka/Kurka érkezésének napján „heves összeütközésök volt a muszkákkal”, amiből este tért vissza a szakaszával Kőhalomba, körülbelül éjjel 11 óra tájban. Csakhogy a kőhalmi összecsapásra, amelyet magyar részről Dobay József alezredes, orosz részről Dyck vezérőrnagy vezényelt, július 30-án került sor, amelyet követően Dobay Székelyudvarhely felé vonult vissza, Dyck csapatai pedig csak július 31-én vonultak tovább Segesvár felé.66 Azaz, Szkurkának legalábbis időutazást kellett volna tennie ahhoz valamilyen párhuzamos térben, hogy július 30-án éjjel megérkez- hessen a július 31-i fehéregyházi ütközetből arra a Kőhalomra, amit egyébként aznap este

62 Hosszan ismerteti: Szűcs 2011. 40–43., röviden: Ferenczi 1910. 115–116. o. 63 Túry 1896. 819. Ismerteti: Ferenczi 1910. 143. o. 64 Ezt már a Vajna-féle visszaemlékezés megjelenése alkalmával kétségbe vonta Haller József. Lásd: Haller Ferenc levele Sándor Józsefhez az EMKE tikárához, Székelykeresztúr, 1888. február 2. In: Petőﬁ- Muzeum, 1. (1888) 48–52. hasáb. Ismerteti: Ferenczi 1910. 117. o. Vele szemben nem tartotta kizártnak Vajna állításait az ütközetben résztvevő Otrobán Nándor. Uo. 118. o. 65 Gyalókay Jenő: Bem moldvaországi hadműveletei. Történeti Szemle, 3. (1918) 237–253. o.; Gyalókay 1932. 192–194., 197–201. o. 66 Nyepokojcsickij 1999. 104–105. o.

HK 125. (2012) 2. 450 Hermann Róbert már az oroszok szálltak meg, s ahonnan a Dobay-különítmény Homoródon és Oklándon át Székelyudvarhelyre vonult vissza.67 A dolgot bonyolítja, hogy a Vilmos-huszárok azon százada, amelyben Vajna (és Kurka) szolgált, július közepétől Kőhalom környékén állomásozott, s rendszeresen végzett felderí- tést a környéken, amelynek során gyakoriak voltak az összecsapások az orosz előőrsökkel is.68 Azaz, elképzelhető, hogy Vajna egy korábbi összecsapásra emlékezett, s ezt kapcsolta össze emlékeiben a július végi eseményekkel. Ezt a gyanúnkat megerősíti az, hogy Vajna a Kurka Kőhalomba érkezésekor ott tartózkodó huszárok között említi azt a Domahidy Ferencet, aki két héttel korábban, július 15-én megsebesült egy ilyen összecsapásban, s akit a segesvári ütközet idején Marosvásárhelyen ápoltak.69 Mindenesetre mindkét változat tele van képtelenségekkel és ellentmondásokkal, s ezeket Dienes joggal minősítette háryjánoskodásoknak. Így ha ezek alapján indulunk el, bizonyosabban jutunk tévútra, mint megnyugtató eredményre.70

Petőﬁ/Petőfy Ignác és a 31. honvédzászlóalj

Papp Kálmán – kissé nyakatekert érveléssel egyébként úgy vélte, hogy a Heydte által látott halott is Petőfi volt – csakhogy nem Petőfi Sándor, hanem Petőfi/Petőfy Ignác, a 31. honvédzászlóalj főhadnagya, akinél azért volt ott Kemény Farkas Bemnek szóló jelentése, mert Kemény őt küldte futárként Bemhez, de miután már az ütközet végén érkezett, nem tudta azt kézbesíteni, s így a hír, hogy Kemény Farkas hadoszlopa aznapra nem várható, el sem jutott a tábornokhoz. Szűcs Gábor ezek után már tényként kezeli Petőfi/Petőfy Ignác elestét, ami éppen nem mondható megalapozott állításnak. Mint láttuk, bárkinek a holttestét is látta Heydte a szökőkútnál, annál semmi esetre sem lehetett ott Kemény jelentése – ez a jelentés csak Heydte képzeletében létezett. Ezáltal viszont az egész futárküldetéssel kapcsolatos érvelés megdől, s nincs szükség egy másik Petőfi szerepeltetésére sem – jóllehet, Petőfi Ignác 1849. július 20. utáni sorsáról valóban nincsenek adataink. Ami Petőfy Ignácot illeti, Bona Gábor kutatásainak köszönhetően 1848–1849-es pá- lyafutásának főbb adatait ismerjük. 1824 körül született a Komárom megyei Felaranyos pusztán (azaz közel egyidős volt a költővel), a zágrábi katonai nevelőintézetben tanult, majd jogi tanulmányokat végzett. 1848. szeptember folyamán a Bécsben toborzott bécsi légió (Wiener Legion für Ungarn) katonájaként érkezett Magyarországra. 1848. novem- berében az alakulat a Szatmár megyében gyülekező magyar csapatokhoz került. Érde- kes, hogy itt Petőfy Ignác találkozott Petőfi apósával, Szendrey Ignác tiszttartóval: „az akkoriban Bécsből a deécsi [sic!] táborozáshoz érkezett úgynevezett aulisták között is hallottam és láttam egy Petőfi Ignác Sándor nevű fiatal orvostanulót” – írta róla 1850.

67 Mindezt már Haller Ferenc megírta. Lásd: Haller Ferenc levele Sándor Józsefhez az EMKE tikárá- hoz, Székelykeresztúr, 1888. február 2. In: Petőfi-Muzeum, 1. (1888) 48–52. hasáb. 68 A század ténykedésére lásd: Domahidy Ferenc Domahidi Menyhérthez írott leveleit. Közli V. Waldapfel Eszter: A forradalom és szabadságharc levelestára. IV. k. Budapest, 1965. (A továbbiakban: V. Waldapfel 1965.) 135–136., 157–159., 165–167., 223–226., 295–297. o. 69 Csernátoni Gyula: A hírlapok Petőfi haláláról. Petőfi-Muzeum, 1. (1888) 44. hasáb.; Domahidyre lásd: 1849. július 22-én írott levelét, közli: V. Waldapfel 1965. IV. k. 223–227. o. 70 Dienes 1958. 357–358. o.

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőfi halála 451 július 15-én kelt, Petőfi Sándor halálával kapcsolatos nyilatkozatában Szendrey Ignác, hozzátéve, hogy „ha ilyen hallatszik életben létezőnek, hihető, ezek neveit zavarják össze amannak nevével.”71 Petőfy Ignác az 1848. november 25-i dési ütközetben meg is sebesült, egy ellenséges könnyűlovas lova letiporta. Sebéből felépülve hadnaggyá nevezték ki. „Mint hadnagy, érdemdús fővezérünk, Bem által, Szathmáry Barna táborkari századossal Miskolcra, és onnan Pestre, hadseregünkhöz fegyvert szállítandó valék kiküldve – írta 1849 áprilisában Mészáros Lázár hadügyminiszternek – , itt, miután a fővezér által igénybe vett gyors utazás temérdek fáradalmai következtében sérvem [sérülésem] még veszélyesebben ki- újult, mind ez, mind pedig a fegyverek megérkeztéig szükségelt várakozás, Pesthez kötve tartott.” Pesten ágynak esett, és a pesti katonai kórházba került, ahol március 10-ig feküdt. Közben 1849. januárjában Pesten a cs. kir. csapatok fogságába került. 1849. március vé- gén sikerült Pestről kiszabadulnia, s Debrecenbe ment. Április elején beadványban kérte Mészáros Lázár hadügyminisztert, „hogy hazám és szabadság iránti magas vonzalmam- s ösztöneimnek tért engedve, engem bármely hadrészhez előbbi állásomba visszahelyhezni kegyesen szíveskedjék.”72 A hadügyminisztérium katonai osztálya ezek alapján április 12-én utasította a 31. hon- védzászlóalj parancsnokságát, hogy „nevezett hadnagy urat előbbi rangjával a zászlóaljnál alkalmazza.”73 Petőfy azonban mégsem utazott el, hanem április 13-án Debrecenben is- mét kérelemmel fordult Mészároshoz, s arra hivatkozva, hogy alakulatához saját költsé- gen kellene elutaznia, kérte, „miszerint kineveztetésem napjától illetett, de mindezideig – amennyiben csatában kapott sérvem távol, az ellenség által elfoglalt földön kényszerített lennem – kézhez nem kapott úgy egyenruházati, mint havi illetményeim öszvegének az illető helyeken ezen érintett illetményem öszvegének kifizetése iránt utasítást adni kegyes- kedjék.”74 Mészáros április 22-én úgy intézkedett, hogy Petőfynek a helyi hadipénztárból utalják ki az április havi hadnagyi illetményét, illetve 25 forintnyi útiköltséget, s erről értesítette a 31. honvédzászlóalj parancsnokságát is.75 Petőfy Ignác ezt követően valóban bevonult alakulatához Erdélybe, nem tudni, hogy pontosan mikor. Az alakulat április 30-án kelt tiszti névsorában még nem szerepel a neve.76 Az alakulat június első feléig a Dobay József alezredes vezette besztercei hadosztály- hoz tartozott és Besztercén állomásozott. Puhl Ignác őrnagy egy 1849. május 31-én kelt iratában említette Petőfy Ignác nevét.77 Az utolsó róla szóló adat szerint 1849. július 19-én Puhl őrnagy főhadnagyi kinevezésre terjesztette fel.78

71 Hulesch 1990. 57. o. 72 MOL H 75. Hadügyminisztérium. Általános iratok. (A továbbiakban: MOL HM Ált.) 1849:10063. [Eredetileg 1849:9740.] 73 MOL HM Ált. 1849:10063. [Eredetileg 1849:9740.] 74 Uo. 75 Uo. 76 MOL HM Ált. 1849:13170. 77 MOL HM Ált. 1849:19032. 78 MOL HM Ált. 1849: 25655. Életrajzát lásd: Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban. II. kötet. H-Q. Budapest, 1998. (A továbbiakban: Bona 1998.) 668–669. o.

HK 125. (2012) 2. 452 Hermann Róbert

Ami magát az alakulatot illeti, jelen ismereteink szerint a 31. honvédzászlóalj öt szá- zada június 11-én még Besztercén és Borgóprundon állomásozott 739 főnyi létszámmal.79 A 6. század – Lászlófalvi Velics Károly visszaemlékezése szerint – már 1848. márciusától Torda környékén állomásozott, s a román felkelők ellen harcolt.80 Az erdélyi hadsereg 1849. június 18-i összesített kimutatása szerint a 861 főnyi zászló- alj nagyobbrészt továbbra is Besztercén állomásozott, 368 katonáját viszont Marosvásár- helyre vezényelték át.81 Ennek ellentmond az, hogy Puhl június 17-én Marosvásárhelyről küldött jelentése szerint a zászlóalj 699 főből áll, 375 gyutacsos és 266 kovás puskával rendelkezik (azaz közel 60 főnek nem volt lőfegyvere).82 Az erdélyi hadsereg június 20-i, Marosvásárhelyen készült összesített kimutatása szerint az alakulat 4 (!) századból állt 861 fővel; ebből egy század Marosvásárhelyen volt, három pedig Tordára vonulóban.83 A június 23-án Marosvásárhelyen készült újabb össze- sítés ismét 861 főt tüntet fel, de az ugyanaznap kelt elhelyezési kimutatásban csak három századot találunk 700 fővel Tordán; 160 fő és egy század eltűnt valahol.84 Július 4-én a Szathmáry Dániel százados vezette 6. század a pilisi hegyen a román felkelők ellen csatázott, majd rövidesen Gyulafehérvár felé vonult.85 Puhl július 5-ről és 12-ről Tordán keltezte egy-egy jelentését.86 Július 19-én a zászlóalj Kolozsvárott volt, s 20-án már a korábban elszakadt 6. századot is itt találjuk.87 Az erdélyi hadsereg aznap, Marosvásárhelyen kelt, Gyalókay Lajos százados által aláírt állomány-kimutatásában (Standes-Ausweis) a zászlóalj létszáma ismét 861 fő (mint június 23-án), az elhelyezési kimutatásban (Dislocations-Tabelle) viszont hiába is keressük az alakulatot.88 Ez a hiány nem tűnt fel Gyalókay Jenőnek sem, aki ezen irat és más kimutatások alapján próbálta meg rekonstruálni az erdélyi hadsereg ekkori létszámát.89

79 Lásd erre a besztercei hadosztály létszámkimutatását. Közli: 1848–49. Történelmi Lapok, 4. (1895) 80–81. o. 80 Lászlófalvi Velics Károly: Jegyzetek az 1849-ik évi eseményekről. 1848-49. Történelmi Lapok, 4. (1895) (A továbbiakban: Lászlófalvi Velics Károly 1895.) 43–46. o. Lásd még: Kővári 1861. 226. o. Kővári szerint az alakulat két százada vett részt a havasok zárolásában, de az általa megadott két szá- zadparancsnok (Filla Pál százados és Valla Lajos főhadnagy) az 50. honvédzászlóaljban szolgáltak; a 31. honvédzászlóalj itt lévő századának parancsnokát, Szathmáry Dániel századost viszont az 55. (!) honvédzászlóalj egyik százada élére helyezi. Fillára lásd: Bona 2008. I. köt. 351. o. Vallára lásd: Bona 1999. III. köt. P–Zs. 412. o. 81 Nagyszeben, 1849. jún. 18. MOL P 876. A Gyalókay-család levéltára. (A továbbiakban: Gyalókay- lt.) 1848–1849. évi iratok. №. 36. 82 MOL Gyalókay-lt. 2. tét. №. 34. 83 MOL Gyalókay-lt. 2. tét. №. 38., közli 1848–49. Történelmi Lapok, 3. (1894) 206–207. o. 84 Közli: Nyepokojcsickij 1999. 172., 174. o. 85 MOL H 29. Pénzügyminisztérium. Pénztári osztály. (A továbbiakban: PM PO.) 1849:12432.; Lászlófalvi Velics 1895. 43–46. o. 86 MOL HM Ált. 1849: 31539., 24726. 87 Puhl Ignác – Hadügyminisztérium. Kolozsvár, 1849. júl. 19. MOL HM Ált. 1849:25655.; Szathmáry százados, a 6. század parancsnoka, uo., 1849. júl. 20. MOL PM PO 1849:12432. – John Paget július 19-én azt jegyezte fel naplójába, hogy Bem a havasokból éppen akkor érkezett zászlóaljat egyenesen Maros- vásárhelyre rendelte. Horváth Jenő: A szabadságharc utolsó napjai Erdélyben. Paget János feljegyzé- sei, 1849. június 13 – augusztus 27. Hadtörténelmi Közlemények, 29. (1928) (A továbbiakban: Horváth 1928.) 361. o. 88 HL 1848–49. 38/312. 89 Gyalókay Jenő: Az erdélyi honvédsereg hadrendje és állománya 1849. július 20-án. Magyar Kato- nai Szemle, III. (1934) 7. sz. 214–220. o.

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőﬁ halála 453

Július 20-án Stein Miksa ezredes, a gyulafehérvári ostromsereg parancsnoka elrendelte a Gyaluban és Bánffyhunyadon állomásozó csapatok másokkal történő felváltását és Kolozsvárott történő összpontosítását, három zászlóaljat pedig Szamosújvárra rendelt.90 A három zászlóalj együttes vezérletét Puhl Ignác őrnagyra bízta.91 A kiküldetés célja az volt, hogy Grotenhjelm altábornagy hadosztályát, amely időközben a Damaszkin György vezette besztercei hadosztályt délkelet felé űzte, majd Besztercén foglalt állást, a Kolozs- vár elleni támadástól visszatartsa. Stein július 20-i rendeletének szövege alapján azonban az is elképzelhető, hogy a három zászlóalj feladata Damaszkin megsegítése lett volna, ha az újra Beszterce irányába akart volna támadni.92 Miután azonban Grotenhjelm nem Kolozsvár felé nyomult, sőt, Damaszkin üldözésébe fogott, Kemény Farkas Puhl különítményét visszarendelte Apahidára és Szamosfalvára, majd Kolozsvárra, s Kemény már-már a város védelmét kezdte szervezni, sőt, július 28-án arról beszélt, hogy visszavonja csapatait Gyaluig.93 Az időközben Erdélybe visz- szatért Bem utasította Keményt, hogy csapatai egy részével siessen Marosvásárhelyre, s Damaszkin besztercei hadosztályával egyesülve űzzék vissza Besztercére a dél felé nyo- muló Grotenhjelmet.94 Nem tudjuk, hogy ez az utasítás mikor ment el. Bem Damaszkint július 27-én váltotta le, s nevezte ki helyére Forró Elek ezredest (az intézkedést egyébként nem hajtották végre), így feltételezhető lenne, hogy a Keménynek szóló parancs is ekkor kelt.95 Ám elképzelhető, hogy már július 25-én Bereckről elküldte az utasítást Kemény- nek, hiszen ekkor már tudott a szászrégeni vereségről, s elvileg arról is értesülhetett, hogy Damaszkin csapatai július 24-én Marosvásárhelyen túlra hátráltak.96 Nem tudjuk, hogy Bem Keményhez intézett parancsa mikorra ért Kolozsvárra, de valószínűsíthető, hogy július 27-én már ott volt. Erre mutat Boczkó Dánielnek, Erdély tejhatalmú országos biztosának július 28-án délelőtt 10 órakor Hodossy Miklóshoz, Bi- har megye kormánybiztosához intézett sajátkezű levele. Eszerint a július 27-éről 28-ára érkező éjjel jött a hír, hogy a Marosvásárhely és Szászrégen között táborozó „muszka sereg” [azaz a Grotenhjelm-hadosztály] visszavonult Beszterce felé, egészen Tekéig. Damaszkin György hadosztálya ezután ismét megszállta Marosvásárhelyt: „Kolozsvár, Szamosújvár és Torda vidéken álló seregünk nagyobb része, mintegy 4000 főnyi gyalogság és 200 lovas ma nyomul Marosvásárhelyre, Damaszkin kis seregével magát öszvekötendő. – Onnét offenzíve fognak működni. Bem altábornagy is majdan seregének egy részével,

90 Szépszögi Ferenc őrnagy – kolozsvári katonai főparancsnokság, hely nélkül, 1849. júl. 20. MOL R 293. Bihar megye iratai. 1. tétel. №. 105. „Az 1-ő zászlóalj parancsnokságától kivett rendeletek és parancsok.” A Bihar megyei nemzetőrség 1. zászlóalja, a Bihari Önkéntes Őrhad Zászlóalj, majd később 123. honvédzászlóalj levelező és parancskönyve. 1848. dec. 7. – 1849. júl. 30. (A továbbiakban: 123. honvédzászlóalj levelezőkönyv.) №. 188. 91 Puhl Ignác – Szépszögi, hely nélkül, 1849. július 20. MOL123. honvédzászlóalj levelezőkönyv. №. 184. Lásd még Stein 1849. július 20-i rendeletét. Honvéd, 1849. júl. 20. №. 175. 693. o. 92 Szépszögi – 6. és 8. hadmegye parancsnoksága, hely nélkül, 1849. júl. 30. Uo. №. 191. 93 Horváth 1928. 484. o. 94 Bem – Kossuth, Marosvásárhely, 1849. júl. 28. HL 1848-49. 40/300a. 95 Bem – Forró, Székelyudvarhely, 1849. júl. 27. HL 1848-49. 40/199. Július 27-re datálja a parancsot Veress János vezérkari főhadnagy is. Veress János: Háromszék önvédelmi harcza. 1848–49. 1848–1849. Történelmi Lapok, 7. (1898) 75. o. 96 Lásd erre Petőﬁ 1849. júl. 29-én kelt levelét feleségéhez, Szendrey Júliához: „Berecken jön hozzá a tudósítás, hogy Szászrégennél megverték a mieinket, s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni…” Közli: Petőﬁ Sándor levelezése VII. k. 216–217. o.

HK 125. (2012) 2. 454 Hermann Róbert mely jelenleg Udvarhely és Háromszék vidékének nagyobb részét az ellenségtől kitisztí- totta, az ellenséget hátulról megtámadja, s két tűz közé veszi.”97 Kemény csapatai július 29-én délután 3 órakor érkeztek meg Kolozsvárról Tordára, ami – tekintve a két település közötti távolságot – azt feltételezi, hogy a sereg előző este vagy aznap hajnalban indult el. Kemény egyben – valószínűleg Bem parancsára – elrendelte a havasokat zároló erők tordai összevonását is.98 A Kemény által hozott csapatok között ott volt a 31. honvédzászlóalj is. Az alakulat augusztus 2-án Marosvásárhelyen csatlakozott Bemnek a segesvár-fehéregyházi ütközetből oda visszavonuló seregrészével, valamint a szintén ott állomásozó Damaszkin-hadosztállyal, s részt vett a Nagyszeben visszafoglalására indított támadásban. Az alakulat ott volt (és nagyobbrészt meg is sem- misült) az augusztus 6-i nagyszeben-nagycsűri ütközetben, Puhl Ignác őrnagy pedig a vereség után elhagyta csapatait, s csak később csatlakozott vissza. Az alakulat Dévánál tette le a fegyvert augusztus 18-án.99

Ott volt-e Teleki Sándor a fehéregyházi ütközetben?

A Petőfi eltűnéséről, illetve haláláról szóló, némi hitelt érdemlő visszaemlékezéseknek van két állandó elemük: az egyik szerint az illető szerző beszélt (utoljára) a költővel; a másik szerint az illető szerző majdnem megmentette Petőfit, de aztán különböző tényezők miatt ez mégsem sikerült neki. A segesvár-fehéregyházi ütközetről szóló tucatnyi leírás között ugyanakkor van egy, amely ugyan már több mint 130 éve napvilágot látott, azonban sem a had-, sem az irodalomtörténet-írás nem foglalkozott különösebben a forrásérté- kével, holott mindkét elemet megtaláljuk benne. Ez nem más, mint gróf Teleki Sándor ezredesnek, Petőfi barátjának, „az erdélyi összes hadsereg főfelügyelőjének” 1888-ban megjelent visszaemlékezése, az „Utolsó találkozásom Petőfi Sándorral.” Teleki szerint Bem az ütközet végén, amikor már látta, hogy a dolgok kezdenek rosszra fordulni, s Kemény Farkas hadoszlopa nem mutatkozik, arra utasította őt, hogy a ma- rosvásárhelyi úton elindulva, keresse meg Keményt, s mondja meg neki, hogy siessen Héjjasfalvára, mert ő hátrálni kénytelen, s azon túl vesz állást. Majd így folytatja: „Menet a lejtőn Petőfivel találkozom, vászonzubbonyban volt, gyalog, lassan lépdegélt fölfelé, kardját bot helyett használta. Megálltam. – Hová mégy? – kérdé. – Az öreg úr [Bem] küld Kemény Farkas után, jöjj velem. – A csatát csak nem hagyom itt. – Mit csinálsz te itt gyalog? – Hiszen lovam nincsen, csak nem kutyagolok utánad.

97 MOL H 106. Hodossy Miklós kormánybiztos iratai. 7. doboz. 98 Egy ismeretlen tordai polgár naplója, 1848. április 20. – 1849. szeptember 6. MOL R 31. Naplók, feljegyzések. 2. csomó. №. 2030. 1849. júl. 29. (A továbbiakban: Tordai polgárnapló. 1849.) 99 Thoroczkay 1895. 46. o.; Bisztray é. n. 371. o.; Szöllősy István: A XII. önkéntes honvédzászló- alj működése az erdélyi hadjáratban. 1848–49. Történelmi Lapok, 6. (1897) 74. o.; P. Szathmáry Kár- oly: 1848–49-diki emlékeim. In: Tóth Kálmán (szerk.): A honvédmenház könyve. Pest, 1870. 188. o.; P. Szathmáry Károly: Emlékeim. Szilágysomlyó, 1884. 102. o.

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőﬁ halála 455

– Török (ordinanc káplárom volt, híres Vilmos-huszár, ma is él Fehérgyarmaton) le- száll, te jössz az ő lován, ő meg felül egy másik lovamra, s jön utánunk. – Nem bánom. Kardját derekára kötötte, Török leszállt a lováról, ama pillanatban, mikor a kengyelbe akarta tenni a lábát, meggondolkozott. – Nem megyek druszám, nem hagyom itt a csatát. Katonaember, kivált csatában, nem válogatja szavát; Cambronne híres mondását: a öreg gárda meghal, de nem adja meg magát, Hugo Victor másképp kommentálta; én is olyat mondtam neki, amit ide nem írhatok. Így váltunk el egymástól, s ez volt utolsó találkozásom Petőfivel.”100 Az 1888-an megjelent visszaemlékezés – amennyire tudható – nem keltett különösebb visszhangot; az egymással oly szívesen vitatkozó vélt és valós szemtanúk, s az értő és amatőr kutatók egyike sem foglalkozott vele. Jellemző, hogy Ferenci Zoltán sem a Pe- tőfi-monográfiában, sem a Petőfi eltűnésének irodalmáról szóló kötetében nem említi.101 Ugyanígy mellőzte Gyalókay Jenő a segesvári ütközetről szóló tanulmányában. Igaz, a szöveg ekkor még csak hírlapi közlésben volt hozzáférhető, s Gyalókaynak többé-kevésbé megalapozottan rossz véleménye volt a Petőfi halálát tárgyaló irodalomról. Dienes András nem foglal állást, de megjegyzi, hogy „ebben az utolsó – Teleki szerint a segesvári csatatéren történt – találkozásban nagyon sok egészen hihetetlen részlet van. Már önmagában az, hogy Teleki részt vett a segesvári ütközeten – nevéről hallgat az üt- közet gazdag irodalma. De Marosvásárhelyen ott volt, tehát így láthatta Petőfit a vászon zubbonyában.”102 Hatvany Lajos teljes egészében idézi a Teleki által megörökített párbeszédet. Petőfi két mondatát kommentálja is. „A csatát csak nem hagyom itt.” Erről azt írja: „Ez már Petőfi hangja!” Petőfi utolsó mondatáról („– Nem megyek druszám, nem hagyom itt a csatát.”) pedig lelkesülten így ír: „Ez is olyan frázismentes kijelentés, melyet bízvást tulajdonítha- tunk Petőfinek.”103 Mikó Imre szerint „A jelenet drámai. A baj csak az, hogy Teleki Sándor a segesvári csatában nem vett részt.”104 Teleki pályafutásának egyik legjobb ismerője, Csetri Elek az általa összeállított Tele- ki-emlékiratválogatásból ezt az írást kihagyta. A kötethez írott bevezetőjében ugyanakkor úgy fogalmaz, hogy Teleki „valószínűleg nem vett részt a véres segesvári csatában sem. Egyike lehetett azon futároknak, akiket a válságos helyzetben levő Bem kisded serege megsegítésére Kemény Farkas hadtestéért menesztett.”105 Azaz, Csetri nem zárja ki, hogy Teleki visszaemlékezésének történeti szempontból „lényeges” eleme igaz lehet. A Teleki 1848–1849-es működéséről közel húsz évvel később írott tanulmányában meg sem említi a segesvári ütközetet, azaz voltaképpen megkerüli a kérdést.106

100 Görög Lívia (s. a. r.): Teleki Sándor emlékezései. (Magyar Századok.) Budapest, 1958. 213. o. 101 A Petőfi-monográfiában utoljára 1849. márciusánál említi Telekit. Lásd: Ferenczi 1910. III. köt. 323–324. o. 102 Dienes 1958. 521. o. 136. jegyzet. 103 Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. 2. kiadás. Budapest, 1967. II. köt. 851–852. o. 104 Dávid – Mikó 1972. 313. o.; Dávid – Mikó 1998. 252–253. o. 105 Teleki Sándor: Emlékezzünk régiekről. Emlékezések és levelezés. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Csetri Elek. Bukarest, 1973. 19. o. 106 Csetri Elek: Teleki Sándor 1848–49-ben. Aetas, (1992) 1–2. sz. 194–210. o.

HK 125. (2012) 2. 456 Hermann Róbert

Kerényi Ferenc nem említi magát a találkozást, ugyanakkor Teleki emlékirata lapján tényként kezeli azt, hogy Bem az ütközet végén Telekit Keményhez küldte. Mi több, ezek alapján joggal csodálkozik azon, hogy ha Kemény valóban jelentette, hogy – miként ez Heydte jelentéséből következik – csak 1-jén vagy 2-án ér Marosvásárhelyre, Bem miért erőltette aznap az ütközetet?107 Teleki 1848–1849-es működésének részletei még feldolgozatlanok, de nagyszámú je- lentése és egyéb irata alapján útvonala viszonylag jól követhető. Annyi bizonyos, hogy jú- lius 11–28. között – leszámítva azt a néhány napot, amikor a Damaszkin alezredes vezette csapatok visszavonulása miatt elhagyta a várost – Teleki Marosvásárhelyen tartózkodott. Mindezek alapján nem zárható ki, hogy Teleki – mint a hadseregellátás fő felelőse – el- kísérte Bemet az ütközetbe, annál is inkább, mert ha Bem csapatai ott győznek, nyilván a hadsereg mellett lett volna a helye. Önmagában az a tény, hogy egyetlen kortárs sem említi az ütközetben résztvevők között, nem jelent semmit, hiszen más, Bem törzséhez tartozó személyek részvételéről is általában csak onnan tudunk, hogy az illetők megírták a vissza- emlékezésüket. A szemtanúk többsége az ütközet nagy részét egy-egy jól behatárolható területen töltötte, azaz nem is igen találkozhatott Bem környezetével. A visszaemlékezés többi részével kapcsolatban azonban már lehetnek bizonyos kéte- lyeink. Teleki szerint Bem június végén vagy július elején a tekei főhadiszállásról küldte őt Kolozsvárra, s nevezte ki az erdélyi haderő élelmezési, fölszerelési és lőszerkészítési főfelügyelőjévé. Közli is az ezzel kapcsolatos rendeletet, de dátum nélkül. Bem egy július 1-jén Kossuthhoz intézett jelentéséből azonban kiderül, hogy a kinevezés dátuma július 1., helyszíne pedig valóban Teke volt.108 Teleki ezt követően – emlékirata szerint – Kolozs- várra ment, ami szintén igazolható: július 6-án onnan küldött jelentést Kossuthnak.109 Itt kapott Bemtől egy, a moldvai betörést követően, Kézdivásárhelyről keltezett rendeletet, hogy mielőbb Marosvásárhelyre menjen. „…e parancsolat vétele után rögtön elindultam, és július 29-én jelentettem magam a tábornoknál.”110 Itt viszont már némi hiba van, ugyanis Teleki már július 11-én Marosvásárhelyen volt,111 s július 19-én és 20-án is innen küldött jelentést Bemnek,112 s tudunk július 21-én itt kiadott intézkedéséről is.113 Amikor a Damaszkin-hadosztály július 24-én Sáromberkéről – Marosvásáhelyt kikerülve – Erdőszentgyörgyre tette át főhadiszállását, valószínűleg Te- leki is elhagyta a várost. Miután a Grotenhjelm-hadosztály nem üldözte Damaszkin csapatait, Teleki is visszatért, s július 28-án innen írt lelkes hangvételű beszámolót az időköz- ben Nagyváradra távozott Dobozy István marosszéki kormánybiztosnak arról, hogy Bem aznap délután 3 órakor megérkezett a városba, s ez „minden ember kebelét bátorsággal

107 Kerényi 2002. 459., 464. o. Utóbb Teleki (Koren István, Sass István, Vahot Imre, Klapka György) emlékiratairól így nyilatkozik: „Ezek a színes, sok részletet megőrző, de természetesen forráskritikát igénylő írások szinte csábítottak egy regényes életrajz összeállítására.” Uo. 480. o. 108 Bem – Kossuth, Teke, 1849. júl. 1. MOL OHB 1849:9134. 109 Teleki – Kossuth, Kolozsvár, 1849. júl. 6. MOL H 29. PM Po. 1849: 10 802. 110 Teleki Sándor emlékezései 1958. 209–210. o. 111 Teleki – Udvari gondviselőség, Marosvásárhely, 1849. július 11. MOL R 189. Teleki Sándor iratai. 112 MOL R 14. Józef Bem iratai. 3. tét. 2. fasc. №. 16. és №. 21. 113 Biás István: Marosvásárhely a szabadságharcz alatt. Függelékül: A marosvásárhelyi zenélőkút mestere. Különlenyomat a Marosvásárhely 1900. évi évfolyamából. Marosvásárhely, 1900. 37. o.

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőﬁ halála 457 villanyozta át.” Tudatta továbbá, hogy útban van, s másnap megérkezik „nyolcezer főből álló serege az ellen megsemmisítésére.”114 Teleki emlékirata szerint miután jelentkezett Bemnél, a tábornok utasította, „hogy az élelmezést, minden lő[szer]készletet Segesvár felé” indítson, „a legnagyobb gyorsaság- gal”, személyes felügyelete alatt, s Székelykeresztúron várja be őt. Teleki ki is adta az ezzel kapcsolatos rendeleteket, és elindította a szállítmányokat. Közben az utcán találkozott Petőﬁvel, (ami nyilvánvalóan csak július 29-én történhetett), aki elkísérte őt a szállására, ahol kedélyesen beszélgettek. Rövidesen Bem magához rendelte Telekit.115 Az elbeszélés itt lényegében megszakad, Teleki átugorja július 30-a eseményeit, szöve- géből nem derül ki, hogy ő maga már 29-én, vagy csak 30-án indult el, s hogy a 30-áról 31-ére virradó éjszakát hol töltötte. Tudjuk, hogy Bem 30-án hajnalban indult el Marosvá- sárhelyről, s Székelykeresztúron éjszakázott. Elképzelhető, hogy Teleki már 29-én útnak indult, mindenesetre Gyalókay Lajos százados nem említi, hogy a főhadiszálláson talál- kozott volna vele. Székelykeresztúrnál tovább aligha indíthatta a szállítmányokat, hiszen a hadsereg élelmiszer- és lőszerkészletét az ellenséghez közeledve istenkísértés lett volna a csapatok előtt vonultatni. Teleki emlékirata július 30-ával, pontosabban, 31-ével folytatja az események elmon- dását, ugyanis ahogy Bem Marosvásárhelyre érkezését egy nappal későbbre, úgy a se- gesvári ütközetet egy nappal korábbra, azaz július 30-ára datálja. A csataleírás sablonos és pontatlan: „A csata megkezdődött, aránytalan erővel folyt, mi kevesen, ők légió, ők támadnak, mi visszaverjük, és ez ismétlődik többször. Bem leszáll lováról, a székely üteg- hez megy, céloz, s Szkarjatyin elesik. Lőnek gyorsan, szaporán, szakadatlanul. Az ágyúk kimelegednek, s rendre hasadoznak; Gábor Áron öntötte őket harangokból….”116 Nos, tudjuk, hogy a nyomasztó orosz túlerő ellenére az ütközet első szakaszában nem Lüders, hanem Bem csapatai voltak a támadók. Azt, hogy Bem irányozta volna a Szkarjatyint halálosan megsebesítő lövést, először Lengyel József említette 1860-ban: „A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga célozván lóhátáról, s ez ejté el a kémszemlésző kozák tábornok Szkáriátint.”117 Lengyel azonban nem volt szem- tanúja az esetnek, lóról pedig semmilyen ágyút nem lehet irányozni; nem is beszélve arról, hogy a korabeli lövegekkel nem lehetett pontosan célzott lövést leadni, bármekkora mestere is volt Bem a tüzérségnek. Ezt a történetet – immáron nem lóról, hanem gyalog történő irányzással – Haller Ferenc gróf is elmondta Thaly Kálmánnak, aki 1860-ban meg is írta a Vasárnapi Ujságban.118 A Bem által történt irányzást éppen Teleki emlékezése megjelené- sének évében cáfolta meg Gyalókay Lajos, s nem tud róla a székely lovasütegben szolgáló Dáné Károly tűzmester sem.119

114 Teleki – Dobozy, Marosvásárhely, 1849. július 28. MOL H 114. Különböző kormánybiztosok, Dobozy István iratai. 115 Teleki Sándor emlékezései 1958. 210–211. o. 116 Teleki Sándor emlékezései 1958. 211. o. Első megjelenése a Budapesti Hirlap 1887. február 27-i számában. 117 Közli Dienes 1958. 293. o. 118 Vasárnapi Ujság, 2. (1860) 600. o. 119 Vasárnapi Ujság, 2. (1860) 588. o.; Dáné Károly: Kik estek el Segesvárnál? 1848–49. Történelmi Lapok, 6. (1897) 125. o. Mindezek alapján a Bem által történt irányzást mendemondának vélte Gyalókay Jenő is. Lásd: Gyalókay 1932. 221. o.

HK 125. (2012) 2. 458 Hermann Róbert

A Gábor Áron-féle ágyúk megrepedésére és a harcvonalból történt kivonására délután 1 óra tájban került sor.120 Teleki szerint ezt követően az oroszok kétfelől túlszárnyalták a magyar sereget, mire Bem, ezt látva, a következőt parancsolta neki: „Menjen a Vásárhely- re vezető úton mindaddig, míg Kemény ezredest találja, fogja föl, s mondja neki, hogy siessen Héjjasfalvára, én hátrálni vagyok kénytelen, mert itt körülvesznek; Héjjasfalván túl veszek állást, erőltetett menetben siessenek, még nincsen semmi elveszve.”121 Bem csapatainak utolsó támadási kísérletére délután 4 és 5 óra között, az orosz lovas- ság rohamára pedig nagyjából délután 5 órakor került sor.122 Ha a Teleki visszaemléke- zésében leírtakat komolyan vesszük, Teleki délután 5 óránál előbb nemigen indulhatott volna el; ekkor viszont a dombról lejőve aligha találkozhatott a bizonyíthatóan a faluban lévő költővel. Magával a Bem által adott utasítással is gond van. Mint Gyalókay Jenő kutatásai- ból tudjuk, Bem haditerve egy három irányból történő támadásra épült: az általa vezetett (fő)oszlopnak Székelykeresztúr, Kemény Farkasnak Marosvásárhely, Dobay József- nek pedig Kőhalom felől kellett volna támadnia. Azaz, semmi értelme nem lett volna annak, hogy Teleki a Marosvásárhely környékén sejtett Keményt kerülő úton lehozza Héjjasfalváig, amikor annak a Marosvásárhely–Segesvár főúton kellett volna támadnia. Ha pedig Bem – amiként ez történt – a (várható) vereség után Nagyszeben ellen akart tá- madni, akkor Kemény csapatainak jobb volt Marosvásárhelyen maradniuk, hiszen onnan gyorsabb és egyenesebb úton juthatott el Nagyszebenhez, mintha Héjjasfalváról fölöslege- sen újra meg kell tennie a Marosvásárhelyre vezető utat. Kételyeinket tovább növeli az, hogy Teleki a történetet rövidebb formában már több mint tíz évvel korábban, az „Aradon” című visszaemlékezésében megírta, s ez kötetben már 1882-ben megjelent. Ebben a segesvári ütközetről a következőket írja: „Bem Erdély- ben elvesztette a segesvári csatát; látván, hogy minden ponton túl van szárnyalva, egy célra összpontosítá ütegeit, s a muszka táborkarra lövetett; Szkarjatyin elesett. [….] A csata kezdetén magához parancsol a vezér, s azt mondja: Menjen Ön a héjjasfalvi úton Vásárhely felé. Kemény ezredest fogja útközben találni csapatjával, fogja fel s hozza ide, én addig tartom magamat, vagy hátrálok Vásárhelynek. Ekkor láttam Petőﬁt utoljára. Hívtam, jönne velem, azonban nem akarta a csatát ott- hagyni. Mi történt vele, ki tudja megmondani. Keményt csakis Vásárhelyen találtam, emberei ki voltak merülve, pihentetett. Nyargoncot küldtem a tábornokhoz, megírám, hogy Keményre ne számítson. Azon éjjel Bem is Vásárhelyre érkezett, magához rendelt.”123 Nos, míg az 1887-es visszaemlékezés az ütközet második felére (végére) teszi Teleki Keményhez indítását, az 1876. évi emlékezése már az ütközet elejére. Szkarjatyin halálos megsebesülése az ütközet kezdetén történt, ahogy azt Teleki 1887-ben helyesen írja; 1876- ban ugyanezt még az ütközet végére tette. S végül, ha az 1876. évi emlékezés kronológiáját fogadnánk el hitelesnek, miét adott volna Bem új, a korábbitól eltérő parancsot az ütközet

120 Gyalókay 1932. 223. o. 121 Teleki Sándor emlékezései 1958. 212. o. 122 Gyalókay 1932. 227. o. 123 Teleki Sándor emlékezései 1958. 213–214. o. Első megjelenése a Hölgyfutár 1876. október 12-i számában. Innen átvéve Teleki Sándor: Egyről-másról. Újabb emlékeim. Budapest, 1882. I. k. 102–103. o.

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőﬁ halála 459 kezdetén a reményei szerint Marosvásárhely felől Lüderst oldalba támadó Keménynek, amikor egész haditerve Kemény beavatkozására épült? De a továbbiakkal is gond van. Teleki szerint Kemény csapatait Marosvásárhelyen találta. Ha ez július 31-ére érti, akkor aligha, hiszen Kemény hadoszlopa csak augusztus 1-jén érkezett meg.124 Ugyanígy téves az az állítása is, hogy Bem aznap éjjel szintén meg- érkezett volna, ugyanis éjjel 1 órakor érkezett meg Székelykeresztúrra, ahonnan még aznap éjjel továbbindult Marosvásárhelyre, ahová augusztus 1-jén déltájban érkezett meg.125 Summa summarum, mindaz, amit Teleki Sándor két emlékezésében a segesvári ütkö- zettel kapcsolatban leír, csak pontatlan vagy téves adatokat tartalmaz, s a két visszaemlé- kezés egymással sem egyezik. Ha nem is zárhatjuk ki azt, hogy Teleki esetleg jelen volt az ütközetben, e rengeteg pontatlanság és tévedés miatt joggal vonhatjuk kétségbe azt is, hogy valóban találkozott-e aznap Petőﬁvel.

Petőﬁ halála Nagyszebenben

Az irodalomtörténeti szakirodalomban Petőfi halálával, illetve halálának helyszí- nével kapcsolatban felmerült egy újabb változat is. Hamvas Levente Péter „Petőfi sírja Szebenben? Perújrafelvételi javaslat egy régi ügy kapcsán” című tanulmányában az Arany- életmű elemzése kapcsán azt vizsgálta, hogy Arany mit tudhatott meg, illetve mikor és kitől juthatott konkrét információkhoz Petőfi haláláról?126 A szerző Arthur Adamovics Nyepokojcsickij emlékirat-jellegű összefoglalója alapján leírja, hogy a segesvár-fehéregyházi ütközet hadifoglyait az oroszok Nagyszebenbe küld- ték, ahová a szállítmány augusztus 5-én érkezett meg. Pontosabban, csak a város határáig jutott, mert Bem csapatai éppen aznap támadták meg és foglalták vissza a várost, s ezért Hasford tábornok, a nagyszebeni orosz megszálló csapatok parancsnoka mind a korábban, július 20–21-én ejtett foglyokat, mind a beérkező szállítmányt Talmácsra irányította. Már- pedig az előbbi szállítmányban ott voltak a Bihar megyei 55. honvédzászlóalj július 20-án, a Vöröstoronyi-szoros védelmében fogságba esett katonái, s ez utóbbiaktól hazatérésük után Arany értesülhetett arról, hogy a súlyosan sebesült „Petőfi esetleg itt halt meg, talán itt van eltemetve.”127 Ezt a változatot azonban jelen ismereteink alapján nyugodtan elvethetjük, két ok miatt. Az egyik, hogy a fogságba esett súlyos sebesülteket az oroszok az ütközet után nem szállították Nagyszebenbe, hanem Segesváron a polgári lakosság által ápoltatták, s csak hetek múlva adták át őket az osztrákoknak vagy bocsátották szabadon. Erre két tanúnk is van, a 27. honvédzászlóalj tartalékának századosa, Mütter Ferenc, illetve Bartha János, a 88. honvédzászlóalj századosa.128

124 MOL Tordai polgárnapló; P. levele, Párizs, 1850. december vége. Vasárnapi Ujság, 2. (1860) 623. o. 125 Kővári László: Nyílt levél a Petőfi-Múzeum kiadóihoz. Petőfi Muzeum, 1. (1888) 54. hasáb. 126 Hamvas Levente Péter: Petőfi sírja Szebenben? Perújrafelvételi javaslat egy régi ügy kapcsán. In: Csörsz Rumen István (szerk.): Ghesaurus. Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születés- napjára. Budapest, 2010. (A továbbiakban: Hamvas 2010.) 445. o. 127 Hamvas 2010. 450–452., 454–455. o. 128 Mütter Ferenc: Petőfi Sándor és a segesvári ütközet. 1848–49. Történelmi Lapok, 6. (1897) (A továbbiakban: 1897.) 106–109. o. ; Levelezések Mütter F., Bartha János és Haller József gr. között a se- gesvári csata ügyében. 1848–49. Történelmi Lapok, 6. (1897) 115–117. o.

HK 125. (2012) 2. 460 Hermann Róbert

A Nagyszebenből kivont, illetve Segesvárról érkezett hadifogoly-szállítmányt viszont alaposan átvizsgálták, s a tiszteket különválasztották a legénységtől. A foglyul ejtett tisztek között volt az a Bisztray Károly hadnagy, aki részt vett a segesvár-fehéregyházi ütkö- zetben, személyesen ismert Petőfit, tehát ha valakinek feltűnt volna a költő ottléte, neki kétségtelenül. Bisztray emlékirata azonban nem említi, hogy Petőfivel találkozott, vagy Petőfiről hallott volna, ahogy a később szintén Nagyszebenbe szállított (s szintén Bihar megyei) Mütter Ferenc sem.129

Hogyan tovább?

Mi a teendő, kérdezhetnénk Csernisevszkijjel vagy Vlagyimir Iljiccsel? Petőﬁ eltűnésével/halálával kapcsolatban nagyjából akkora irodalom született az el- múlt százötven évben, mint az erdélyi hadjárat egészéről, s annak ellenére, hogy Dienes András megoldani hitte a kérdést, hat évtizeddel az ő kötetének megjelenése óta a kér- dőjelek száma nem csökkent, sőt, növekedett. Az alapvető probléma az, hogy a Dienes rendelkezésére álló forrásanyag nem volt, mert nem is lehetett alkalmas a megnyugtató, megbízható rekonstrukcióra, s ez a forrásanyag érdemben azóta sem bővült. Pontosabban, bővülhetett volna, ha a kutatók felﬁgyelnek Dávid Gyula és Mikó Imre kötetének a Haller- hagyatékkal kapcsolatos utalására, de ez egyelőre elmaradt. (Csak remélni lehet, hogy a hagyaték még megvan, s nem kallódott el az utóbbi négy évtizedben.) Addig maradnak a tetszetősnél tetszetősebb elméletek, a tucatnyi szereplő által majdnem megmentett, illetve eltérő helyszíneken és eltérő módon hősi halált halt költőről, aki, mint tudjuk, három helyen született, s legalább hat helyen halt meg.

RÓBERT HERMANN

THE BATTLE AT FEHÉREGYHÁZ- SEGESVÁR AND PETŐFIʼS DEATH – QUESTION-MARKS OF THE RESEARCH

Summary

Poet Sándor Petőﬁ tried to escape at the end of the Battle at Segesvár-Fehéregyház (Sighișoara- Albeşti) on 31 July 1849, but according to the present state of research he was in all probability killed in action. Phases of his escape were reconstructed by András Dienes in 1958, but his reconstruction raises questions at many points. This paper examines six larger issues in connection with the reconstruction. To what extent can the two reminiscences of Imperial and Royal Major August Heydte be accepted as authentic and exact sources about him having the poetʼs dead body seen? Heydte mentioned that he had found documents with the corpse. None of these documents have to date turned up, and Heydteʼs description of them makes their existence doubtful.

129 Bisztray é. n. 369–373. o.; Mütter 1897. 109. o.

HK 125. (2012) 2. A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőﬁ halála 461

Was Petőfi General Bemʼs adjutant at the end of July 1849? Did Major Anton Kurz, Bemʼs secretary, fall at Segesvár or Nagyszeben? Is it possible that Heydte saw his dead body after the battle? To what extent are Husar Soldier Mihály Kurkaʼs reminiscences reliable on Petőfiʼs death? Is it possible that some of the witnesses mistook Sándor Petőfi for Lieutenant Ignác Petőfy? Was Colonel Sándor Teleki there at the Battle at Segesvár-Fehéregyház and did he meet Petőfi? Is it possible that Petőfi was seriously injured, captured and he died in Nagyszeben in early August 1849?

RÓBERT HERMANN

LA BATAILLE DE FEHÉREGYHÁZA (SEGESVÁR) ET LA MORT DE PETŐFI – LES POINTS DʼINTERROGATION DE LA RECHERCHE

Résumé

Petőfi chercha à fuir à la fin de la bataille de Segesvár-Fehéregyháza du 31 juillet 1849, mais selon lʼétat actuel de la recherche, il est fort probable quʼil tomba alors pour la patrie. Les phases de sa fuite furent reconstituées par András Dienes en 1958, mais cette reconstitution suscite aussi des interrogations. A ce sujet, lʼétude examine six problématiques majeures. Dans quelle mesure les deux mémoires du commandant impérial et royal August Heydte pré- tendant avoir vu le corps du poète peuvent-ils être considérés comme authentiques ? Heydte affirma avoir trouvé des documents près du corps, mais aucun dʼentre eux ne fut retrouvé depuis. Eu égard au contenu présenté par Heydte, nous sommes même en droit de nous demander sʼils ont jamais existé. Petőfi occupa-t-il une fonction dʼadjudant auprès du général Bem à la fin de juillet 1849 ? Le commandant Anton Kurz, secrétaire de Bem tomba-t-il à Segesvár ou à Nagyszeben ? Est-il possible que cʼest son corps qui fût vu par Heydte après la bataille ? Dans quelle mesure les mémoires sur le mort de Petőfi du simple hussard Mihály Kurka sont-ils crédibles ? Est-il possible que certains témoins aient pris le lieutenant Ignác Petőfy pour Sándor Petőfi ? Le colonel Sándor Teleki fut-il présent dans la bataille de Segesvár-Fehéregyháza et rencontra- t-il Petőfi ? Est-il possible que Petőfi fût grièvement blessé et capturé avant de décéder à Nagyszeben au début dʼaoût 1849 ?

RÓBERT HERMANN

DIE SCHLACHT BEI SEGESVÁR (SCHÄSSBURG) UND DER TOD PETŐFIS – FRAGEZEICHEN DER FORSCHUNG

Resümee

Der Dichter Sándor Petőﬁ versuchte am Ende der Schlacht bei Segesvár (Schäßburg) am 31. Juli 1849 zu ﬂiehen, starb jedoch dem heutigen Forschungsstand zufolge mit großer Wahrscheinlichkeit den Ehrentod. Die Phasen seiner Flucht wurden im Jahre 1958 von András Dienes rekonstruiert,

HK 125. (2012) 2. 462 Hermann Róbert jedoch kann seine Rekonstruktion an mehreren Punkten in Frage gestellt werden. Die vorliegende Studie untersucht diesbezüglich sechs größere Fragenkreise. In wie weit können die beiden Erinnerung des k. k. Majors August Heydte darüber, dass er den Leichnam des Dichters gesehen hatte, als authentisch und genau angesehen werden? Heydte behauptete nämlich, Papiere neben dem Leichnam gefunden zu haben. Keines dieser Papiere ist seitdem zum Vorschein gekommen, und auf Grund der Informationen Heydtes ist es fragwürdig, ob diese überhaupt existiert haben? Hatte Petőfi Ende Juli 1849 Adjutantenaufgaben neben General Bem? Ist Major Anton Kurz, der Sekretär Bems, bei Segesvár oder Nagyszeben (Hermannstadt) gefallen? Ist es vorstellbar, dass Heydte nach dem Gefecht seinen Leichnam gesehen hatte? Wie verlässlich sind die Erinnerungen des gemeinen Husaren Mihály Kurka über den Tod Pe- tőfis? Ist es vorstellbar, dass ein Teil der sich Erinnernden Oberleutnant Ignác Petőfy mit Sándor Petőfi verwechselt hatte? War Oberst Sándor Teleki bei der Schlacht bei Segesvár anwesend und konnte er Petőfi tref- fen? Ist es vorstellbar, dass Petőfi als schwer Verwundeter in Gefangenschaft geraten war und Anfang August 1849 in Nagyszeben verstarb?

РОБЕРТ ГЕРМАНН БИТВА ПРИ ФЕХЕРЕДЬХАЗА (ШЕГЕШВАРЕ) И СМЕРТЬ ПЕТЁФИ – ВОПРОСИТЕЛЬНЫЕ ЗНАКИ ИССЛЕДОВАНИЙ

Резюме

Поэт Петёфи в конце битвы при Шегешваре-Фехерэдьхаза 31 июля 1849 года попытался бежать, но согласно настоящим результатам исследований по всей вероятности погиб геройской смертью. Фазы его попытки спастись в 1958 году реконструировал Диенеш Андраш, однако эта реконструкция может быть поставлена под вопрос во многих пунктах. В связи с этим настоящая работа исследует шесть более крупных пунктов вопросов.

Насколько можно считать достоверным и точным два воспоминания майора кайзеровско- королевской армии Августа Хейдте о том, что он видел труп поэта? Так как Хейдте утверждал, что он нашел возле трупа документы. Ибо ни один из них не был обнаружен с тех пор, и на основании данного им описания можно задать вопрос, существовали ли они вообще? Занимал ли Петёфи в конце июля 1849 года должность адъютанта при генерале Беме? При Шегешваре или Надьсебене пал майор Антон Курц, секретарь Бема? Можно ли представить такое, что Хейдте видел после сражения его труп? Насколько достоверны и надежны воспоминания рядового гусара Курка Михая о смерти Петёфи? Можно ли представить, что часть воспоминавших участников сражения спутала старшего лейтенанта Петёфи Игнаца с Петёфи Шандором? Был ли там полковник Телеки Шандор в битве при Шегешваре-Фехерэдьхаза и встречался ли он с Петёфи? Можно ли представить, что Петёфи, будучи тяжело раненным, попал в плен и умер в Надьсебене в начале августа 1849 года?

HK 125. (2012) 2. KÖZLEMÉNYEK

TORMA BÉLA

MEGJEGYZÉSEK A 907. ÉS 910. ÉVI MAGYAR KALANDOZÁSOK IDŐRENDJÉHEZ*

Üldözés az Ennsig?

Egyedül a középkori humanista történetíró, Aventinus1 jegyezte fel, hogy a Pozsony alatt 907-ben lezajlott – és őseink győzelmét hozó – két ütközet után a győztes magyar csapatok a menekülők nyomába eredtek és az Ennsburg előtti mezőn újabb győzelmet arattak Gyermek Lajos keleti frank király (900–911) csapatai fölött.2 Más forrás erről nem emlékezik meg. Aventinus tehát ismerni vél egy Enns környéki, 907-ben a pozsonyi győ- zelmet követő második ütközetet is. A történetíró részletesen írt az eseményekről. A Bajor Évkönyvek című (latin nyelvű) történelmi művében közöltek szerint a pozsonyi csatából menekültek beszámoltak a tartalékcsapatával Ennsburg környékén visszamaradt Gyermek Lajos királynak a súlyos vereségről és az őket üldöző magyarokról. A király azonnal rendezte sorait, Liutpold helyébe kinevezte Aribo grófot a csapatok főparancsnokává, szét- széledt katonáit összegyűjtötte, tartalékából kiegészítette a megmenekült csoportokat. Új- raszervezte seregét, kivezette a táborból és hadrendbe állította őket, feltehetően az Ennstől keletre elterülő sík mezőn. A magyarok, a bajor sereg kivonulását megelőzően az általuk

* Mindenekelőtt szeretném megköszönni dr. Veszprémy László alezredes úrnak a segítségét és a nemzetközi szakirodalomból vett kiegészítéseit, melyekkel megerősítette a dolgozat katonai szemléleté- ből eredő alapgondolatát. 1 Aventinus, eredeti nevén Johannes Turmair (1477–1534) humanista történetíró, Európa híres egye- temein (Bécs, Krakkó, Párizs) végezte tanulmányait, majd a Bajor hercegi udvar történetírója és a her- cegek nevelője lett. Itt írta meg A Bajor Évkönyvek című történelmi művét, amely 1554-ben jelent meg. Munkájának honfoglalás-kori magyar vonatkozású részeihez ismert és ma már ismeretlen forrásokat használt. 2 A pozsonyi csatára lásd újabban Torma Béla Gyula: A 907. évi pozsonyi csata katonapolitikai hát- tere és hadművészeti modellezése. In: Torma Béla Gyula – Veszprémy László (szerk.): Egy elfeledett diadal (A 907. évi pozsonyi csata). Budapest, 2008. (A továbbiakban: Torma – Veszprémy 2008.) 11–166. o.; Torma Béla: Pozsonyi csata (907. július 4–5.). Új honvédségi szemle, 2007/7. 75–86. o. Uő.: Das Kriegswesen der Ungarn im Spiegel der Schlacht bei Pressburg im Jahre 907. In: Zehetmayer, Roman (Hg.): Im Schnittpunkt frühmittelalterlicher Kulturen. Niederösterreich an der Wende vom 9. zum 10. Jahrhundert. Nöla. Mitteilungen aus dem Niederösterreichischen Landesarchiv 13. St. Pölten, 2008. 169– 193. o. Uő.: A 907. évi pozsonyi csata – A magyarság első honvédő háborújának döntő ütközete. Felde- rítő Szemle, 2006/1. sz.; Uő.: Gondolatok a 907. évi pozsonyi csatát megörökítő források hitelességéről. Felderítő Szemle, 2006/ 3. sz.; Veszprémy László: „Bratislava, Battle of 907. 4–6 Jul.” In: Medieval Warfare and Military Technology: An Encyclopedia. Oxford, 2010. 170–171. o.; Uő: „Eine wechselvolle Rezeptionsgeschichte. Die Pressburger Schlacht aus Sicht der Ungarn”. In: Zehetmayer, Roman (Hg.): Schicksalsjahr 907. Die Schlacht bei Pressburg und das frühmittelalterliche Niederösterreich. St. Pölten, 2007. 99–103., 187–192. o.; Uő.: Aventinus híradása a magyarok 907. évi győzelméről. Csata Pozsony- nál. Történelmi Szemle, 49. (2007.) (A továbbiakban: Veszprémy 2007.) 1–17. o. és némi változtatással Uő.: Lovagvilág Magyarországon. Budapest, 2008. 20–42. o.

HK 125. (2012) 2. 463–482. 464 Torma Béla választott csatamező mellett, a szomszédos erdőben elrejtették csapataikat. Ezután meg- támadták a bajorok csatasorát és a színlelt meghátrálás taktikáját alkalmazták. A támadók üldözésbe mentek át, alakzatuk felbomlott, csatarendjük szétesett. A látszólag menekülő magyarok a lesvetés helyéhez csalták üldözőiket, s miután azok elhaladtak a rejtőzködők mellett, váratlanul hátulról rájuk rontottak. A menekülők ekkor hirtelen megfordultak, és keményen szembeszálltak a bajorokkal. Megtörtént a bekerítés. A körbefogott bajorokat őseink megsemmisítették, Lajos király kíséretével Passauba menekültek.3 Az Enns alatti második vesztes csata beszámolójáról az egységesnek mondható törté- nészi állásfoglalás azt tartja, hogy azt Aventinus, Liutprand4 Visszaﬁzetés (Antapodosis) című történelmi munkájában megörökítette, és az utókor által 910. évre datált lech-mezei csatából (keleti frankok felett aratott magyar győzelem) merítette, és önkényesen csatolta annak történetét a 907. évi eseményekhez. Tanulmányomban ezzel a merev állásfoglalás- sal szemben felmerült kételyeimet fogalmaztam meg.

Augsburg, 910?

Az alábbiakban ismerkedjünk meg Liutprand cremonai püspöknek az Antapodosis (Visszaﬁzetés) című munkájában megörökített és helyileg Augsburghoz (Lechfeldhez) kötött csataleírásával. Az eseményeket nagyon részletesen festi le Liutprand: „Lajos király pedig értesülvén népének pusztulásáról és a magyarok kegyetlenkedéséről, feltüzelte övéinek lelkét avval fenyegetőzve, hogy ha valaki történetesen kivonná magát abból a küzdelemből, amelyet a magyarokkal szándékszik megvívni, nem kétséges akasztófán fogja befejezni életét. Végül is e felettébb gyalázatos nép megszámlálhatatlan hadereje szállt szembe [Lajos] hatalmas csapataival. Nem láthat az ember oly szomjúhozót, aki hevesebben vágyna egy ital hűsítő vízre, mint amennyire ez a kegyetlen nép áhítja a csata napját, ugyanis a harcon kívül semmi másban nem leli kedvét… Lajos király összegyűjtött seregével már Augsburgba érkezett, amely a svábok, a bajorok, vagyis a keleti frankok határainál fekvő város, amikor az a nem várt, jobban mondva nem kívánt hír érkezett, hogy a [magyarok] népe ott van a szomszédságukban. Így hát a következő napon a Lech folyó mentén elterülő mezőkön, amelyek kiterjedésük folytán alkalmasak a harcra, szembe találta magát a két sereg. Mielőtt még „Aurora elhagyná Titanus sáfrányszínű ágyát”5 a magyarok öldöklést szomjazó s harcra áhítozó serege meglepte ezeket, mármint a még ásítozó keresztényeket, egyeseket ugyanis a nyílvessző hamarabb riasztott, mint a kiáltozás, másokat pedig, aki-

3 Veszprémy 2007. 16–17. o. 4 Liutprand (~920–972): előkelő langobárd család tagja. Tanulmányait Paviában végezte. 949- ben Konstantinápolyban a görög nyelvvel és kultúrával ismerkedett. Hazatérése után kegyvesztett lett I. Berengár királynál és a német királyi udvarban talált menedéket (956). 958-ban kezdte el írni Antapodosis (Visszaﬁzetés) c. munkáját, mely több magyar vonatkozású részt tartalmaz, többek között eleink augsburgi csatáját. 961-ben Cremona püspöke lett (a szakirodalom gyakran nevezi így, vagy egy- szerűen csak Cremonainak). Legújabb teljes magyar fordítása Classen, Peter – Liudprand, Cremonai: A Nyugat és Bizánc a 8–10. században. Szerk.: Baán István. Ford.: Baán István, Bódogh Judit, Süttő Szilárd. (Varia Byzantina IX.) Budapest, 2005. 352–353. o. Nem ad történeti jegyzetet, miként a leg- újabb latin nyelvű kritikai kiadás sem. Chiesa, Paolo (ed.): „Antapodosis”. In: Opera Omnia (Corpus Christianorum, Continuatio Medievalis, 156.). Turnhout, 1998. 1–150., 36–37. o. 5 Vergilius: Aeneis IV. 585. Georg. I. 447.

HK 125. (2012) 2. Megjegyzések a 907. és 910. évi magyar kalandozások időrendjéhez 465 ket ágyukban döftek át, sem a lárma, sem a sebek nem ébresztettek fel, mivel előbb hagyta el őket a lélek, mint az álom. Tehát innét is, onnét is heves ütközet kezdődött, s a türkök (magyarok) megfordulva – mintha megfutamodnának – serényen kilőtt lövedékeikkel, azaz nyilaikkal sokakat lete- rítettek… A leszálló nap már hét órát jelzett és a hadiszerencse Lajos seregének kedvezett, midőn a felettébb ravasz türkök – szemtől szembe csapdát készítve – futást színleltek. Amikor a királynak cselre nem gondoló népe igen nagy lendülettel üldözni kezdte őket, a lesben állók, akiket legyőzötteknek véltek, minden oldalról rájuk törtek, és legyilkol- ták a magukat győztesnek tartó keresztényeket. A király maga is elcsodálkozott azon, hogy győztesből legyőzötté vált, és a nem sejtett csapás így még súlyosabban érintette. Az ember láthatta, hogy a cserjéseket és a mezőket szanaszét hullák borították, a patakok és folyók vizét vér festette vörösre, még a lovak nyerítése és a kürtök harsogása is rémítő hatással volt ekkor a menekülőkre, az üldözőket viszont egyre inkább buzdította. …[A magyarok] mindent pusztítva végigszáguldoztak a svábok, a frankok, és a szá- szok országán. Senki sem akadt, aki megjelenésüket megvárta volna, kivéve azokat, akik a természet által vagy a nem csekély fáradtság révén, megerősített helyeken tartózkodtak. Itt a nép számos éveken keresztül adóﬁzetőjük lett.”6

A történetben tényszerű közlésnek tartom: – Gyermek Lajos király mozgósítást rendel el (hadba szólít), – a király összetoborzott seregével Augsburgba vonul (a helység a forrásokban nem szerepel), – tudomására jut, hogy a magyarok a szomszédságban vannak, – a következő nap a Lech folyó mellett megütközik a két sereg. Mindezen megállapítások az idézet első bekezdésében találhatóak. A következőkben maga a csataleírás inkább általánosságokat tartalmaz, de ebből ki- derül, hogy: – hajnaltól estig tartott a viadal, – őseink a színlelt meghátrálás taktikáját alkalmazva győzelmet arattak, – a csatát követően a magyarok végigdúlták a sváb, frank és szász földet.

A fenti közlésben nem említettem a keresztény tábor elleni hajnali támadást. Őseink harceljárásainak ismeretében, a Cremonai történetének ezen epizódját erőszakolt betol- dásnak érzem, mert megszakítja az előtte leírtak elvárható folytatását, s nem következik az idézet első bekezdéséből az a megállapítás, hogy „szembe találta magát a két sereg”. Hadműveleti szempontból közelítve észrevehető, hogy a szerző időben szorosan egy- mást követő, két olyan különböző harceljárását részletez, melyeket őseink csak külön- külön (az ellenség végleges megsemmisítése céljából) alkalmaztak.7

6 Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. Ford.: Sebők Ferenc. Szeged, 1995. (A továbbiakban: HKÍF.) 214–216. o. 7 Torma Béla Gyula: Csata a Brenta folyónál. Hadtörténelmi Közlemények, 121. (2008.) 2. sz. 433–435. o.

HK 125. (2012) 2. 466 Torma Béla

Az események ilyen sorrendje a korabeli harcászati elveknek is ellentmond, hiszen egymás után két olyan csatát jelenít meg, amelyek közül már az egyik elég lett volna a ren- delkezésükre álló nyílmennyiség, a kiszabott nyílkészlet (eleink távolharc fegyverének, a reﬂexíjaknak a muníciója) felhasználásához.8 Megjegyzem, az idézett utolsó bekezdés „végigszáguldoztak a svábok, a frankok, és a szászok országán” sem fogható fel a csata közvetlen folytatásaként. Különösnek tartom, hogy az eseményeket nem köti időhöz a történetíró és az általa megadott csatatér más, korabeli forrásokban nem szerepel. A továbblépés érdekében a cremonai püspök csataleírását egy szűkebb időkeretbe helyezzük, melyre lehetőséget Gyermek Lajos király jelenléte ad. Tudjuk, hogy halála 911. szeptemberében következett be, tehát a Cremonai története korábbra tehető, akár már 907-re, amikor Lajos király regnálásának idején a források az őseink ellen viselt pozsonyi csatában említik először a királyt. Tehát a csata – Liutprand feljegyzéséből kiindulva – bármikor megtörténhetett 907–911 között. Ha ﬁgyelembe vesszük a Sváb évkönyv 907. évi bejegyzéseit, mely értelmezhető a magyarokkal vívott két csata megtörténteként is (később részletezem), akkor a Liutprand-féle augsburgi csata akár ugyanabban az évben megeshetett, de terjesszük ki vizsgálódásunkat 911-ig.

A 910. év eseményeit megörökítő korabeli források

A források alapján megvizsgálom, hogy mi történt 907 és 911 között és milyen hely- színen. A 907. évi pozsonyi csatát követően a Sváb és Salzburgi évkönyvek alapján évről évre jól követhetőek az események.9 908-ban őseink Szászországban és Türingiában „kalandoznak”. Nagyobb összecsa- pásra augusztus 3-án, Eisenach körzetében került sor. 909-ben és 910-ben viszont Sváb- földre és Bajorországba törtek be eleink. A további vizsgálódásból (a helyét illetően) ki- esik a 908. évi szászországi portya. 911-ben a források magyar vonatkozású eseményt nem jegyeztek fel, így maradtak a 909. és 910. év történései, amelyeket dokumentum- szerűen idézünk. Sváb évkönyv: 909. „A magyarok Svábföldre [támadtak], emberek és állatok megszámlálhatatlan zsákmányával tértek vissza.” – Ezt a bejegyzést egészíti ki helyhez és időhöz kötve a Freisingi Necrologium,10 mely dátum szerint emlékezik meg a történtekről. Ezek szerint a magyarok svábföldi portyájuk során, július 30-án meglepe- tésszerűen jelentek meg Freisingben. Öt napig fosztogatták a várost, azonban a püspöki székesegyházat (ahová a lakosság előlük menekült) nem tudták elfoglalni. Egy hétig tartó sikertelen ostrom után augusztus 4-én, bosszúból fölgyújtottak egy másik templomot, a Szent István bencés monostort, majd a Rott folyó mentén elindultak zsákmányukkal haza- felé. Augusztus 11-én Arnulf herceg (a pozsonyi csata bajor vezérének, Liutpoldnak a ﬁa) Rottnál (Pocking mellett) vereséget mért a hazafelé tartó eleinkre. Figyelemreméltó, hogy

8 A nyílfelhasználás normatíváiról részletesen lásd: Torma 2008. 436–441. o. 9 HKÍF 202–203. o. 10 Reindel, Kurt: Die bayerische Liutpoldinger 893–989. (Sammlung und Erläuterung der Quellen.) München, 1953. (A továbbiakban: Reindel 1953.) 93. o.

HK 125. (2012) 2. Megjegyzések a 907. és 910. évi magyar kalandozások időrendjéhez 467

Arnulf aránylag rövid időn belül fegyverbe tudta szólítani a bajor hadat, de sikerük nem volt tartós. A következő évben (910-ben) – talán a gazdag zsákmány reményében, vagy a vereségért a visszavágás szándékától vezérelve – őseink újból megjelentek Svábföldön, majd Bajorországban. 910. „A magyarok Svábföldre [támadtak]: a váratlan támadás során sokat megöltek, és Gozpertus grófot meggyilkolták. Majd ugyanezen az útjukon a frankokkal és a bajorokkal megütköztek, és Gebhard herceget (frank herceg), valamint igen sok mást is midőn már a bajorok részleges győzelmet arattak, megöltek, és a zsákmánnyal visszatértek.”11 A Sváb évkönyv a 910. évi történéseket időrendi sorrendben vázolja fel. Először a Svábföldön történteket írja le, és ezzel hozza összefüggésbe Gozpertus gróf halálát. Má- sodjára említ egy ütközetet a frank-bajor egyesített hadakkal, melyben igen sokan elestek, köztük Gebhard frank herceg is. Ebben a csatában a bajorok részsikeréről szerzünk tu- domást, azonban az évkönyv nem említi annak helyszínét. A történetből két csatára lehet következtetni: az elsőre Svábföldön, a másodikra talán a sváb-bajor határvidéken. A két csata (ütközet) idejére ugyancsak nekrológiumok (Necrologium Augiae divitis/Reichenau: 910. június 12. – Gausbert gróf, a sereg vezére és Mangolt gróf eleste; Necrologium Romaricense/lotharingiai Remiremont: 910. június 22. Konradin Gebhard, Lotharingia hercege, az ütközet vezére és Liudger, frank gróf halála) alapján következtethetünk, amennyiben a feljegyzett halálesetek a csatákkal hozhatók összefüggésbe.12 A Salzburgi évkönyv 910. évi bejegyzésénél olvasható egy rövid bejegyzés: „Harc volt a magyarok ellen Neuchingnál (München ÉK 25–30 km /Erding mellett, vagy Augsburg K-DK ~120 km).”13 Az évkönyv tehát egy összecsapásról tudósít, melynek a helye Neuching, pontos ideje ismeretlen. Az Aventinus kivonatban is találunk utalást az eseményre (jólle- het talán tévesen 911-re datálva): „A bajorok a magyarok ellen Neuchingnál.”14 A kivonat a bajor részvétel megjelölésével pontosítja a Salzburgi évkönyv bejegyzését.15 Mint láttuk, a hadieseményeiben bővelkedő 910. év kiemelkedik a vizsgált időinterval- lumból. A 909. évi eseményeket négy forrás örökítette meg, míg 910-re 24 forrás emléke- zik vissza, azonban egyik sem jelöli meg Augsburgot a csata színhelyéül.

11 HKÍF 203. o. 12 Bóna István: A magyarok és Európa a 9–10. században. Budapest, 2000. (A továbbiakban: Bóna 2000.) 37–38. o.; Reindel 1953. 93. o. 13 HKÍF 210. o. Van, aki határozott bajor győzelemnek értékeli, s beilleszti Arnulf herceg sikeres védelmi politikájába, lásd: Holzfurtner, Ludwig: Gloriosus dux. Studien zu Herzog Arnulf von Bayern 907–937. München, 2003 (Zeitschrift für bayerische Landesgeschichte. Beiheft 25. Reihe B). 48–50. o. 14 HKÍF 266. o. 15 Érdekes, hogy Reindel a 910. évhez kapcsolja a magyar krónikákban pontos évmegjelölés nélkül szereplő, egyébként rejtélyes Abbach melletti ütközetet, ahol a magyarokra lesből rátámadnak, de azok a bajorok támadását visszaverik. Abbach Regensburg melletti lokalizálása biztos, az azonban teljesen bizonytalan, hogy nemcsak Kézai Simon által önkényesen, vagy esetleg helyi bajor szóhagyomány alapján bedolgozott hagyományról van-e szó. Kézain és a magyar krónikaszerkesztésen kívül Aventinusnál szerepel egyedül az abbachi csata, aki azonban bizonyíthatóan használta a magyar krónikákat, s a helyszínt nyugodtan meríthette abból. Lásd: Reindel 1953. 97. o.

HK 125. (2012) 2. 468 Torma Béla

Liutprand lech-mezei csatájának értékelése a magyar és a nemzetközi szakirodalomban

Ennyi ismeret birtokában érdemes röviden végigtekinteni a magyar és a nemzet- közi szakirodalomból általam szemelvényszerűen kiemelt értékeléseket a 910. évi ese- ményekről. Marczali Henrik rövid leírást ad a csatáról. Ennek lényege, hogy a német törzsek (bajor, szász, sváb) megbékélnek és Lajos király vezetése alatt egyesülnek. A magyarok Augsburgnál megtámadják a gyülekező hadakat és teljes diadalt aratnak. Marczali (lénye- gében tömören összefoglalja Liutprand történetét) a csata napját 910. június 10-re teszi.16 Kristó Gyula is foglalkozik ezzel a csatával, megállapítja, hogy ez egy portyázó akció része volt, melyre a magyar had Bajorországon keresztül vonult fel és az első ütközetet 910-ben Augsburgban, a Lech-mezőn vívták meg. A csata leírásánál elfogadja Cremonai elbeszélését, és az ütközetet június 12-ére teszi. Szerinte a következőre Frank földön (Franconia) került sor június 22-én, ahová őseink első ízben jutottak el. Visszatérésük közben a bajoroktól vereséget szenvedtek Neuchingnál (Erding mellett).17 Bóna István Liutprandot követve értékeli „az első lech-mezei csatát”, melyben a „sváb-frank-bajor” tábort őseink elárasztják nyilaikkal. A táborban veszti életét Gausbert gróf (a sereg tényleges vezére) és Managolt, az alamannok grófja. Az ütközet dátumát a reichenaui nekrológium alapján június 12-ére teszi. Szerinte 10 nappal később a frankok fölött győzedelmeskedett a portyázó had. Az ütközetre a keleti frank határvidéken került sor. A győzelmet a Regino folytatása címen ismert munka alapján (910-ben „a franko- kat sírni valóan legyőzték és futásra kényszerítették”) a lech-mezei csatához hasonlítja. Nekrológium alapján ezt a csatát 910. június 22-ére datálja, melyben elesett Konradin Gebhard, az ellenség vezére (Lotharingia hercege) és Liudger (frank Ladengau grófja).18 Csorba Csaba (elfogadva a cremonai püspök csataleírását) az Augsburg melletti ütkö- zetet – az előző értékeléseknek megfelelően – június 12-ére datálja.19 A csata értékeléséhez jól dokumentáltan összegyűjtötte a forrásokat Kurt Reindel.20 Értékelésében az eseményekkel kapcsolatos 24 forrást mutatja be, melyből a fent idézettek tartalmaznak eredeti, nem ismétlődő információkat. Reindel úgy értelmezi Liutprand történetét, hogy a király három délnémet törzsnél (bajor, frank és sváb) rendelt el mozgósítást. Szerinte a történetből az világlik ki, hogy nem is annyira a svábok, inkább a frankok voltak fenyegetve. A három törzs fegyveresei- nek egyesülésére nem került sor. A beérkezett frank csapatok Lajos király és Gebhard gróf

16 Marczali Henrik: Magyarország a királyság megalapításáig és Magyarország az Árpádok korában. Milleniumi magyar történet I. Szerk.: Szilágyi Sándor. Budapest, 1895. 48. o. 17 Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, 1986. 25–26. o. 18 Bóna 2000. 36–37. o. 19 Csorba Csaba: Árpád népe. Budapest, 1997. 114. o. A szakirodalomban egyébként általános a 910-es csatának Augsburghoz való lokalizálása, vö. még Vajay Szabolcs: Der Eintritt des ungarische Stämmebundes in die europäischen Geschichte (862–933). Mainz, 1968. 48–49. o.; Benda Kálmán (főszerk.): Magyarország történeti kronológiája I. Budapest, 1983. 70. o. Liutprand tekintélyének köszön- hető, hogy a német királyi és császári okleveleket számba vevő kézikönyv (online elérhetősége http:// regesten.regesta-imperii.de, belépés: 2011. október 26.) a kétségek ellenére is számol Gyermek Lajos 910-es augsburgi tartózkodásával. 20 Reindel 1953. 94–98. o.

HK 125. (2012) 2. Megjegyzések a 907. és 910. évi magyar kalandozások időrendjéhez 469 vezetése alá kerültek, míg a sváb sereget délen hagyták, feltehetően az ellenség bekerítése céljából. Az erre nyomuló magyarok „beléjük botlottak” és rajtaütöttek a sváb seregen. Az összecsapásban elesett Gozbert gróf a svábok vezére. Az ütközet dátumát a X. század má- sodik felében, a Reichenauban írt nekrológ alapján június 12-ére teszi. Ezt követően veszi sorra a második ütközetet Augsburg mellett, melyet úgy értékel, hogy kezdeti keleti frank sikerek után vereséggel végződött. A csatában életét vesztette a sereg vezére, Gebhard gróf. Az esemény dátumát a remiremonti nekrológium alapján június 22-ére datálja. Kurt Reindel azonban felveti Liutprand történetével kapcsolatos kételyeit is, ezek kö- zül a leglényegesebbek a csata időpontjára, illetve annak hiányára, és helyére vonatkoznak. Reindel szerint azonban nem datálható máskorra az ütközet, mint 910-re. Más forrás nem támasztja alá a Cremonai által megadott helyszínt sem. A csatát ugyanis egyedül Liutprand helyezi Augsburg térségébe. Az egyik ütközet helyszínéül a bajor források Neuchingot jelölik meg. Reindel pedig azt feltételezi, hogy a döntő ütközet nem Neuchingnál esett meg, mivel itt a bajor csapatoknak csak részsikeréről beszélhetünk.21 Szerinte talán Arnulf herceg, Liutpold ﬁa ütött rajta az útban zsákmánnyal hazatérő magyarokra, azonban erre az eseményre vonatkoztatható sváb források nem értékelik nagyra az eseményt, hiszen őseink a zsákmánnyal együtt hazatértek. Megﬁgyelhető, hogy a cremonai püspök történetét az értékelések csak más források segítségével képesek értelmezni és idejét 910-re valószínűsítik, azonban sem Augsburg, sem Lechfeld nem szerepel egyik forrásban sem helyszínként. Liutprand forrásértékét általában az utókor vegyesen ítéli meg. A forráskritika elismeri ugyan, hogy az Antapodosis számba vehető a honfoglalás forrásaként, azonban csak fenn- tartásokkal. Az egységes szakmai megítélés a művet műfajilag memoárnak tekinti. Nagy- ban hozzájárul ehhez, hogy Liutprand többnyire nem fektet hangsúlyt történetei időbeli behatárolásához, 935-ig terjedő elbeszélései szóbeli forrásokra támaszkodnak, melyek kö- zül a korábbiak már nagy valószínűséggel „másodkézből” juthattak hozzá (962-ben még dolgozott az Antapodosison), így következtetései rendkívül szubjektívek. Mindebből kö- vetkezik, hogy az Antapodosis forrásként, csak kellő óvatossággal használható.22 Néhány példa az Antapodosisból jól illusztrálja a cremonai laza idődimenzióit. A magyarokkal kapcsolatos események kezdetét Bölcs Leó bizánci császár (886–912) idejére határolja be. Szerinte a magyarok népét abban az időben még a Keleti Frank Birodalomban nem ismer- ték. Legközelebbi, őseinkkel kapcsolatos történetét Arnulf császár (887–899 keleti frank király, 896-tól császár) regnálásához köti, mikor a király a magyarokat hívta segítségül a morvák ellen, de ennek pontos idejét nem írja. Részletesen tudósít a brentai csatáról, melynek helyét korabeli kútfők is megerősítik. Egy évvel Arnulf halála után (899), évszám nél- kül említi eleink támadását Felső-Pannónia és Ostmark ellen. Ezt követően tér rá az általa Augsburg térségébe lokalizált csata színes leírására. Nem is említi a 907-ben lezajlott, a bajorok történelmében is sorsfordító pozsonyi csatát. Az egyes időszakok elnagyolása, és közbevetőleges, élményszerű részletességgel ecsetelt csataleírások erősen emlékeztetnek a mások által elmesélt személyes élmények ellenőrizetlen adaptálására. Ilyen történetnek

21 Források: Annales Alamannici, codd. Modoetiensis et Veronensis a 910 és Annales Laubacenses. 22 Szovák Kornél: Az itáliai kútfők. In: Györffy György (főszerk.) – Kovács László – Veszprémy László (szerk.): A honfoglaláskor írott forrásai. A honfoglalásról sok szemmel. II. Budapest, 1995. 163– 172. o.

HK 125. (2012) 2. 470 Torma Béla tűnik a portyázó magyar csapatnak, a lechfeldi csatában a keresztény tábor ellen intézett hajnali támadása is. Ha nem ismernénk más forrásokból az uralkodókhoz kötődő évszámokat, szinte lehetetlen lenne Liutprand történeteit időben leszűkíteni. A Cremonai az Antapodosisban nem írt a 907. évi eseményekről. Történetében a da- tálás nélkül ecsetelt augsburgi (lechfeldi) ütközet sorrendben a 900. év történéseit követi. Sőt, a 907. évi pozsonyi vesztes csatára azonosítható gondolatok és logikai összefüggések is kihámozhatók Liutprandnál. Kiderül már az idézett történet elején, amikor bevezeti az augsburgi csata előzményeit, hogy Lajos király, amikor értesült „népe pusztulásáról”, elrendelte minden alattvaló részére a magyarok elleni harcban való részvételt. Az időpont hiányában ez felfogható úgy is, hogy a Pozsony alatti hatalmas bajor vereség hírének hallatára a király elrendelte a keleti frank birodalom részére a teljes mozgósítást. Az idő rövidsége, azaz a vert hadat üldöző magyar csapatok gyors Ennsburg alá érkezése miatt azonban nem tudták a mozgósítást teljesen végrehajtani. Mégis egy nagyobb had Lajos ki- rály vezetésével megütközött a magyarokkal és részsiker után (a szándékos meghátrálást tekintve ennek) vereséget szenvedtek. Ennek alapján Liutprand történetének egyik csatáját – tartalmilag értékelve – akár 907-re is datálhatjuk. Ezt alátámasztja a csataleírást követő bejegyzés, miszerint a magyarok később végigdúlták a svábok, a frankok, és a szászok országát, ami akár a 908–911-es évek történéseire is utalhat. A 907. évi pozsonyi vesztes csata után a keleti frank területek fenyegetettsége olyan mértékű volt, amely valóban indokolhatta a már korábban elrendelt mozgósítás végrehaj- tására történő újbóli felszólítást. A Cremonai történetében a király fenyegetése az „akasz- tófával” arra is utalhat, hogy a pozsonyi csata előtt elrendelt mozgósítás ellenére a keleti frank sereget jobbára csak a bajorok töltötték fel, sokan távol maradtak. Az is gyanús, hogy Liutprand az általa augsburgi csatának nevezett összecsapásokban nem említi az elesettek neveit. Talán nem ismerte a máig fennmaradt forrásokat? Kételyeimmel nem vagyok egyedül. Liutprand műveinek kiadója, Joseph Becker megjegyzi: Liutprand híradása a kalandozás esetében annyira egyedülálló, hogy „kevéssé meggyőző”.23 Maximilian Georg Kellner is rámutatott, hogy Liutprand bizonytalan kronológiája már a kortárs történetírót, Annalista Saxot24 is megzavarhatta, aki a vélhetően 910-es eseményeket 901-hez teszi.25 Kellner utal arra is, hogy Rudolf Lüttich26 a Liutprand-féle földrajzi leírás hitelességét kétségbe vonja, és Augsburg lokalizálását a 955. évi esemé- nyek hatásának tudja be.

23 Becker, Joseph (hrsg.): Die Werke Liudprands von Cremona. Hannover, 1915. 35. o. 24 Waitz, Georg (hrsg.): Annalista Saxo. MGH SS VI. Hannover, 1844 (reprint 1980). 590. o. 25 Kellner, Maximilian Georg: Die Ungarneinfälle im Bild der Quellen bis 1150: von der „Gens detestanda” zur „Gens ad ﬁdem Christi conversa”. München, 1996. 134. o. 26 Lüttich, Rudolf: Ungarnzüge in Europa in zehnten Jahrhundert. Berlin, 1910. 58. o.

HK 125. (2012) 2. Megjegyzések a 907. és 910. évi magyar kalandozások időrendjéhez 471

A 910. év eseményeit megörökítő források és Liutprand történetének összevetése (Azonosságok és eltérések)

Az alábbiakban vessük egybe Liutprand történetét a hiteles források adataival, feltárva az azonosságokat és az eltéréseket. A források által megörökített 910. évi eseményeket részleteiben is összevetem Liutprand augsburgi csataleírásával. Elsőként kiválogatom a megegyezéseket: – az évkönyvek szerinti résztvevők: svábok, bajorok és frankok, de Liutprand nem nevezi meg őket. Lajos király és összegyűjtött seregének szerepeltetésével csak sejthető, hogy ő is rájuk gondolt. – a bajorok részleges győzelme a Sváb évkönyvben. A Cremonai elbeszélése is ezt sugallja, hiszen azt írja, hogy Lajos király eleinte győztesnek gondolta magát. A csatának ez a mozzanata azonban (azaz a szándékos meghátrálás) őseink jellemző harceljárása volt, tehát nem sajátossága egy ütközetnek. Lényegesek azonban a kimutatható eltérések a dokumentumok között: – Liutprandnál nem köthető időhöz (még évszámhoz sem) a történet, a források meg- bízhatóan 910. június 12. és 22. dátumokat adnak meg, – a cremonai püspök Augsburgot, a források Neuchingot jegyezték fel az összecsapá- sok egyik színhelyéül, – a történetíró csak Lajos királyt említi név szerint, a források pedig a harcokban elesett méltóságok neveit. – Liutprandnál két ütközet, a forrásokban (910-ben) három szerepel. A 910. évi események leírásában az eltérések sajnos éppen a konkrétumokban, egyezé- sek viszont csupán az általánosságokban mutathatók ki. A rendelkezésünkre álló források alapján megállapítható, hogy Liutprand volt az első, aki őseinknek egy 907–911 között megvívott sikeres csatáját Augsburg térségébe helyezi. A továbbiakban a részletek vonatkozásában – a hajnali támadás epizódját kihagyva – összevetem a források hiteles információit a Cremonai történetével.

A 910. évi források információinak összegzése

Mellőzve egy rövid időre Liutprand élvezetes beszámolóját, értékelem a 910. év forrá- sainak, a mérvadó évkönyvek, valamint a nekrológiumok idő-, hely- és névinformációit, kiegészítve hadműveleti-harcászati megjegyzésekkel – egy lehetséges történetté. A nekrológiumok27 nagy valószínűséggel az ütközetek időpontjait örökítették meg. Valójában a Sváb évkönyv két összecsapást említ, melyek időpontjai a nekrológiumok alapján 10 nap időkülönbséggel 910. június 12-ére és június 22-ére tehető. A Salzburgi évkönyv még egy ütközet helyét adja meg Neuchingnál. Tehát három ütközet azonosítható (amennyiben a neuchingi ütközet nem egyezik a június 22-ére azonosítottal), melyekhez két dátumot ismerünk.

27 Necr. Augiae: 910. június 12. – Gausbert gróf, a sereg vezére és Mangolt gróf eleste; Necr. Romaric: 910. június 22. Konradin Gebhard, Lotharingia hercege, feltehetően az ütközet vezére és Liudger, frank gróf halála.

HK 125. (2012) 2. 472 Torma Béla

A továbbiakban mérvadónak tekintem a Sváb évkönyvet, mely egyedül tárgyalja ösz- szefüggésében a 910. évi eseményeket. Az évkönyv szerint a magyarok először váratla- nul Svábföldre28 támadtak, és ekkor vesztette életét Gozpertus gróf. A rövid hírt olvasva azonban nem derül ki, hogy mit jelent a Sváb földre támadás. A leírás vonatkozhat egy ütközetre, de általában a portyázó magyarok pusztítására is. Gozpertus meggyilkolása, és a „sokakat megöltek” szóhasználat inkább szervezett katonai ellenállásra utal. Emellett az évkönyv másik fontos információja, hogy egyértelműen megadja eleink haladási útvonalát délről (Svábföld déli területeiről) észak-északkelet irányába. A Sváb évkönyv hírét erősíti meg a Necrologium Augiae divitis, mely Gozpert gróf eleste kapcsán, június 12-én egy magyaroktól elszenvedett sváb vereséget sejtet. Figyelembe véve a 907. évi pozsonyi győzelem utáni új határt, az Enns folyót, őseink kijutását erre a területre a legrövidebb útvonalon (váratlanul!), a Duna-völgyének déli te- rületeitől nyugatra valószínűsítjük. Másodjára eleink a frankokkal és bajorokkal ütköztek meg, ekkor esett el Gebhard frank herceg. Az évkönyv ezzel az utóbbi eseménnyel hozza összefüggésbe a bajorok részsikerét, részgyőzelmét. Erről olvashatunk Liutprand elbeszélésében is. Ugyancsak a Sváb évkönyv értesülését támasztja alá a fent hivatkozott Necrologium Romaricense bejegyzése június 22-ére, amikor Gebhard frank herceg halálát ezzel a nappal köti össze. Erre a napra azonban nem tehető a neuchingi összecsapás, mivel Neuching nem Sváb- földön fekszik, hanem Freising térségében található, amely Bajorországhoz tartozott.29 Ebből következik, hogy a neuchingi ütközetbe nagy valószínűséggel a már hazatérőben lévő magyar had vett részt. Az évkönyv és a nekrológiumok egybeeső híreit úgy is értelmezhetjük, hogy őseink, valamikor tavasz idő tájt betörtek Svábföldre és pusztítva végigzsákmányolták azt. Elő- ször innen érkezhetett a támadás híre Regensburgba, a királyi udvarba. A források in- formációi szerint a svábföldi eseményeknek egyik epizódja június 12-ére tehető, amikor feltehetően a helyi parancsra mozgósított sváb had nem tudott egyesülni a királyi frank- bajor haddal, nem ért a gyülekezési helyre, mert megütközött a portyázó magyar sereggel amelytől vereséget szenvedett. A fentiek ismeretében a történetek közötti fehér foltok megalapozott következtetések- kel és észrevételekkel (megállapításokkal) kitölthetőek. A történések három eseménykör- ben: a résztvevők és a mozgósítás; az első svábföldi összecsapás és körülményei, a főerők ütközete; valamint a neuchingi összecsapás vonatkozásában – vizsgálhatók. A megismert területek, nevek, és méltóságok alapján körvonalazódik a 910. évi júniusi összecsapásokban résztvevők köre. Egyértelműen megnevezhetők a svábok és bajorok, akiknek a területét érte őseink portyája, de részt vettek Frankföldről is (Lotharingia hercege). A kiterjedt részvétel arra utal, hogy a király a bajorok, svábok és frankok részére rendelte el a mozgósítást. Erre azonban csak abban az esetben kerülhetett sor, ha az első hírek a magyarok támadásáról idejében megérkeztek Regensburgba30. A gyülekezést a csapatok tartományonként (törzsenként) hajthatták végre. Az is elképzelhető, hogy a sváb

28 Megközelítőleg a mai Baden-Würtenberg tartomány. 29 Helytálló, hiszen Augsburgot határvárosnak nevezi Liutprand. 30 Királyi székhely, ám Gyermek Lajos nagyon kis számú 910-es oklevele alapján itteni tartózkodása nem valószínűsíthető (bár ki sem zárható).

HK 125. (2012) 2. Megjegyzések a 907. és 910. évi magyar kalandozások időrendjéhez 473 területeket ért támadás után a helyi méltóságok már a királyi mozgósítás elrendelése előtt fegyverbe szólították hűbéreseiket. A bajorok és a frankok Regensburg térségében gyü- lekezhettek. A forrásokból, illeve az események helyszíneinek megnevezéséből az derül ki, hogy Lajos király hada a csata előtt ez alkalommal sem tudott egyesülni. Jóllehet a bajorok, svábok és frankok eleget tettek a király fegyverbe szólításának, de csak a frank és bajor csapatoknak sikerült királyi vezetés alatt egyesíteni erőiket. Őseink váratlan betörését Svábföldre nem lehet konkrét dátumhoz kötni. Két kö- vetkezményét azonban kiolvashatjuk a forrásokból. Az első a helyi ellenállás gyors megszerveződése,31 amelynek élére Gozpertus gróf állt. (Az történt, mint az előző évben Bajorországban, mikor Arnulf herceg szólította fegyverbe a bajor hadat.) Ezzel egyidőben küldhették a riasztást Regensburgba a magyar támadásról. Ezek a történések a források- ban nem köthetők időhöz, de a további időpontok és azon szokás alapján, hogy a nomád hadjáratok tavasszal a lóállomány felerősödése után kezdődtek, valószínűsíthető, hogy a támadás áprilisban, vagy májusban kezdődött. A svábföldi eseményekre vonatkoztatható egyetlen időpont a reichenaui nekrológium június 12-i dátuma, mely nagy valószínűség- gel annak a nagyobb összecsapásnak az emlékét őrzi a svábok és eleink között, melyben elesett Gozpertus gróf. Ez lehetett a sváb ellenállás utolsó epizódja. A következő eseménykör szerint a bajorok felé nyomuló magyar had megütközött a frankokkal és a bajorokkal (Sváb évkönyv). A hírből kiderül, hogy itt a mozgósított frankok és bajorok egyesített hadáról lehet szó. Ez tűnik a legnagyobb csatának, melyben a két szembenálló fél főerői vettek részt. A források alapján nem azonosítható helyszínen lezajlott csatához kapcsolható Gebhard hercegnek, az egyesített frank-bajor hadak vezére elestének június 22-i dátuma. A harmadik eseménysor utolsó ismert története Bajorországhoz kötődik. Az Aventinus kivonat szerint Neuchingnál egy bajor csapat megtámadta a zsákmánnyal hazatérő magyarokat, azonban sikertelenül. A források információit összevetve Liutprand elbeszélésével, hadszíntéri megközelí- tésben a második ütközet (eseménysor) hozható leginkább azzal összefüggésbe, melyben Lajos király Augsburgba érkező hatalmas hadáról beszél. Katonaföldrajzi értékelés- ben Augsburg körzete elfogadható gyülekezési körletnek, hiszen a megtámadott térség központi helyeként értékelhető, Svábföld északi részén, közel a bajor határvidékhez, Regensburgtól mintegy 150 kilométerre. A Lech folyó jobb partján elterülő, nagy kiter- jedésű Lech-mező nagy hadak befogadását tette lehetővé, mely Lajos király közvetlen katonai kíséretéből (testőrsége), és a mozgósított tartományok beérkező csapataiból áll- hatott.32 Augsburg térségének szempontjából ﬁgyelemre méltó a neuchingi összecsapás,33 ugyanis Neuching földrajzi elhelyezkedése Augsburghoz és a magyar csapat Rott folyó menti visszaútjához viszonyítva hadműveletileg indokolható, de mint hadiút nem fogható fel egyedi ismérvként.

31 HKÍF 192. o. Hasonló gyors mozgósításról ad számot a Fuldai évkönyv 900-ban mikor őseink megtámadták az Ostmarkot és egész Linzig hatoltak előre. Ekkor Liutpold határőrgróf gyűjtött gyorsan hadakat és a passaui püspök fegyvereseivel egyesülve eleink ellen fordult. 32 A keleti frank tartományok mozgósításáról részletesen lásd: Torma – Veszprémy 2008. 82–85. o. 33 A bajorok nem először támadtak a hazatérő, zsákmánnyal megrakott, kiszolgáltatottabb hadra Ezt tette egy évvel korábban is sikeresen Arnulf bajor herceg. Valószínűsíthető, hogy a neuchingi támadást is ő vezette.

HK 125. (2012) 2. 474 Torma Béla

Liutprand csataleírásának hitelességét több értékelés visszavezeti, illetve származtat- ja a Sváb évkönyvben is megtalálható motívummal. Mindkettőben egy részleges (bajor) sikerről emlékeznek meg, ami nem fordította meg a csata sorsát. Őseink harceljárásainak ismeretében ez a motívum – azaz a színlelt meghátrálás –, mint általánosan alkalmazott manőver a hadtörténészek értékelése szerint nem tekinthető sajátosságnak, hiszen ez gyakran alkalmazott módszer volt. Összegezve: Liutprand történetét megcáfolhatatlan bizonyítékokkal a források alapján alátámasztani nem tudjuk. Történetének hely és idő szerinti behatárolása, forrásokban megtalálható összefüggések alapján levont, nagyfokú bizonytalansággal rendelkező kö- vetkeztetés lehet csupán. A korabeli források és a Liutprand története közötti hasonlóság nem meggyőző. Valószínűsíthető, hogy a Cremonai „értékelt”, vagy inkább „összeolló- zott" története a 910. évi lechfeldi csatáról nem tekinthető forrásértékűnek.

Aventinus értékelése a 907. évi Enns környéki csatáról

Aventinus, miután a Bajor Évkönyvek című munkájában részletes leírást ad a 907. évi, Po- zsony alatti magyar győzelemről a Liutpold keleti határőrgróf vezette bajor had felett, a csata folytatásaként egy Enns környéki ütközettel zárja történetét.34 Az alábbiakban a történet vo- natkozó részét idézem: „A magyarok, miután ilyen nagy győzelmet arattak, zsákmánnyal teli táborokat kaparintottak meg, a menekülők nyomába erednek. Megfékezésükre Lajos a sereg szétszéledt katonáit egybegyűjti, újabb csapatokkal egészíti ki a mellette maradt tar- talékból. Nem tudván az ellenség által előkészített cselvetésről, kivezeti seregét. Ugyanis a magyarok a mezővel szomszédos erdőben rejtették el az övéiket, ahonnan mindkét sereget szemmel lehetett tartani. Az ellenfél menekülést színlel, a mienk türelmetlenül üldözik őket, miközben alakzataik felbomlanak, a csatarend szétesik. A menekülők a lesvetés helyéhez vezetik őket, s mihelyst elhaladnak az erdő mellett, az ott rejtőzködők kiáltozva hátulról váratlanul rárontanak a mienkre, s az elöl menekülők is megállnak és keményen szembeszállnak az üldözőkkel. A hátulról, szemből, mindenfelől körbefogott bajorokat legyilkolják. Lajos király Passauba menekül.”35 Aventinus a történetet röviden összefoglalva bedolgozta a német nyelvű Bajor Króni- kába is:36 „Miután a magyarok ilyen nagy győzelmet arattak a bajorok felett, az Enns mellett nyomultak előre, ahol Lajos király Burchard passaui püspökkel és hadinépükkel táborozott. A magyaroké lett a győzelem, sok katonát levágtak. Lajos király Passau felé menekült.”37 Aventinus – aki bizonyíthatóan olvasta Liutprandot – foglalkozott a történet helyének bizonytalanságával. A Bajor Évkönyvek című művének a pozsonyi csatával (907) foglal- kozó része záró bekezdésében, ahol a pozsonyi győzelem után Lajos király seregének még egy Enns környéki vereségét taglalja, érdekes megjegyzést tesz: „Úgy tudják, hogy ezt a

34 Torma – Veszprémy 2008. 215–216. o. A forráshelynek a magyar historiográﬁai kapcsolatára lásd: Veszprémy László: Az augsburgi csata (955) historiográﬁai képéhez. In: Fedeles Tamás – Bagi Dániel (szerk.): Font Márta emlékkönyv. Pécs, 2011. (Megjelenés alatt.) 35 Fordította: Veszprémy László. 36 Torma – Veszprémy 2008. 216. o. 37 Fordította: Veszprémy László.

HK 125. (2012) 2. Megjegyzések a 907. és 910. évi magyar kalandozások időrendjéhez 475 vereséget a bajorok Augusta Rheitiae-nél, német nyelven Augsburgnál szenvedték el, a nevek hasonlósága azonban megtévesztette őket, hiszen csak egy betűnyi különbség miatt lett Ansburgból [Ennsvárból], Anassoburgium-ból Augsburg.”38 És Aventinusnak ez a bejegyzése hozta zavarba az utókort és okozott bizonytalanságot a csata helyét és idejét illetően. Legutóbb Veszprémy László foglalta össze a humanista történetíró alapos hadtör- ténészi kutató- és értékelő munkáját. Meggyőző formai hasonlatosságokat mutatott ki Aventinus műve és a korabeli források között, melyekből látható, hogy a humanista törté- netíró alaposan forgatta a korabeli évkönyveket és nekrológiumokat, valamint elődei (itt konkrétan Regino prümi apát és Liutprand cremonai érsek) műveit, és azokat felhasználta a Bajor Évkönyvek megírásánál.39 Természetesen ez nem lehet egyértelmű bizonyíték arra, hogy Aventinus Liutprand Antapodosis művének 910. évi eseményekre vonatkoztatható csataleírását vonta be a 907. évi események sorába, azonban nem is zárható ki. Mindezek alapján feltételezhető, hogy amennyiben a két történetíró által elmondottakat nem alkotásuk időrendje szerint rendeljük egymás alá, hanem a kiterjedt forráskutató munkájuk szerint értékeljük, akkor azt láthatjuk, hogy Aventinus volt az, aki először rá- mutatott Liutprand tévedésére Augsburgot illetően. Ebben a megközelítésben a humanista történetíró Augsburg–Ansburg magyarázata elfogadható.40

Közvetett történeti adatok egy Enns környéki ütközet megtörténtére 907-ben

A 907. évi magyar győzelem eredményeként a törzsszövetség nyugati határát az Enns folyóig terjesztette ki. Az Enns folyó elismerését határfolyóként Gyermek Lajos 909. feb- ruár 17-ére keltezett ajándékozási okirata is alátámasztja, miszerint ezen a napon Piligrim salzburgi érsek és Aribo határőrgróf a magyarok által okozott veszteségekért kárpótlás- ként (ajándékként) fele-fele arányban megkapták a Traunkirchen-i Apátságot (Ausztriá- ban, a Traunsee nyugati partján).41 Eszerint (főként) Aribo szenvedett veszteséget azzal, hogy elveszítette a Noricumbeli grófságát, amely már csak a Traungaura korlátozódott. Bóna István is úgy tudja, hogy Liutpold ﬁa Arnulf bajor herceg 908-ban az Enns folyót elismerte a két országot elválasztó határfolyónak.42 (907-ben eleinknek még ki kellett jutni az Enns folyóig.) Rudolf Rainer forráskutatásai alapján megállapította, hogy a pozsonyi csata utáni időszakban, egészen Szent Istvánig erről a vidékről (az Ostmark Ennstől keletre fekvő területe) semmi hírünk nincs, írásos források nem emlékeznek meg a térségről.43 A gyepű határának kitolása az Enns folyóig megkönnyítette őseink zsákmányszerző hadjáratainak kijutását a gazdag Keleti Frank Tartományokba.

38 Veszprémy 2007. 7. o. 39 Uo. 6–7. o. 40 Aventinus eredményét elfogadta, igaz 910-re vonatkozóan, Gina Fasoli: Le incursioni ungare in Europa nel secolo X. Firenze, 1945. 123. o. 41 Reindel 1953. 93–94. o. 42 Bóna 2000. 37–38. o. 43 Reiner, Rudolf: Bosendorf–Pressburg. Südostdeutsches Archiv, XXVI/XXVII. (München, 1983/ 1984.) 40. o.

HK 125. (2012) 2. 476 Torma Béla

Természetesen mindezen tényekből még nem következtethetünk megcáfolhatatlanul egy Enns környéki csatára, de rendelkezésünkre áll ebbe az irányba mutató forrás is. Figyelemre méltó, hogy a Sváb évkönyv 907-ből két ütközet megtörténtét őrizte meg. A 907. évnél két bejegyzés található a „bajorok háborújáról” a magyarok ellen. Ez ad hírt a bajorok hatalmas vereségéről, melyben Liutpold herceg, valamint a bajor egyházi és világi méltóságok elestét és a teljes bajor sereg megsemmisülését örökíti meg. Az évkönyv első bejegyzésében olvashatjuk: „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget (bajor határőrgróf) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.” Ennek a vereségnek a híre – melynek a helyét a Salzburgi évkönyv alapján Pozsony alá helyezzük44 – késztethette a királyt a Keleti Frank Birodalom teljes területére kiterjedő mozgósítás elrendelésére. A második bejegyzés szerint: „A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.”45 Ez a két, egymást követő, de különálló bejegyzés teljesen illik a két csata gondolat- menetébe, hiszen Pozsony alatt nem érte veszteség a királlyal Ennsburgban visszamaradt tartaléksereget. A bajor had teljes megsemmisítése csak a második vesztett csatával értelmezhető! Amennyiben Pozsony térségében szükségessé vált a magyar haderő egy részének átcsoportosítása a Duna északi partjára, a bajorok üldözése is lazább lehetett, és a Duna jobb partján több menekülő csoport elérhette Ennsburgot. A német nyelven írt Bajor krónikában is megemlékezik Aventinus az Enns melletti csatáról. Igaz rövidebben, két mondat erejéig, de a latin nyelvű változathoz képest egy nagyon fontos – hitelességét alátámasztó – információt fűz a történtekhez. A kiegészítés szerint Lajos királlyal együtt található az Enns melletti táborban az a Burchard passaui püspök, aki a Bajor Évkönyvek szerint Ennsburgban maradt a királlyal, miután Liutpold serege megindult Pozsony felé. Burchard püspök neve előfordult abban a királyi ajándé- kozó okiratban46 is, amely a bajor sereg indulásának napjához (907. június 17.) kötődik, és a király mellett jelen vannak a hadjárat vezérei és Burchard passaui püspök is. A püspök jelenléte és a király Passauba menekítése teljesen illik az Aventinus által leírt helyzetkép- be. Illeszkedik a történethez az okiratban szereplő Aribo személye is, aki a hadjárat indu- lásának napján a király kíséretében maradt Ennsburgban. A csatában nem veszti életét, és ezt más, későbbi források is megerősítik.

44 HKÍF 210. o. „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurcnál [Pozsony] július Nonae-je 4. napján [július 4-én]” 45 HKÍF 202. o. 46 Torma – Veszprémy 2008. 217. o.

HK 125. (2012) 2. Megjegyzések a 907. és 910. évi magyar kalandozások időrendjéhez 477

Az Ennsburg alatti ütközet valószínűsíthetőségének elvi és hadműveleti megközelítése

Elvi megközelítés

Bölcs Leó bizánci császárnak A taktika című munkájában, a türkök harceljárását ér- tékelve, azt jegyezte fel, hogy a türkök győzelmük után azonnal megkezdik az ellenség kíméletlen és hosszan tartó üldözését. Erre szolgáltat adatot A Szent György csodáit fel- soroló óbolgár gyűjtemény, mely a magyar-(dunai) bolgár háborúban részt vevő magyar harccsoport Symeon bolgár cár fölött aratott győztes csatája után megkezdte a szétvert csapatok üldözését: „…Amikor az ugrok (magyarok) szétvertek bennünket, mi ötvenen egy úton menekültünk. És üldözőbe vettek bennünket az ugrok…”47 Ez történt a Brenta folyó melletti győzelem után is. I. Berengár itáliai király megvert csapatát mintegy 300 kilométeren át, egészen Páviáig üldözték eleink. A harceljárásukat megörökítő Bölcs Leó szakszerű följegyzéseit összefoglalva látható, hogy őseink minden esetben a szemben álló fegyveres erők egy hadművelet keretében történő teljes megsem- misítésére törekedtek, melynek utolsó fázisa az üldözés volt. Miért maradt volna el a megvert bajor csapatok üldözése a pozsonyi csata után?

Hadműveleti megközelítés

Aventinus elbeszélésében két különböző magyar harceljárást ír le. Az első a gyepű- sávban végrehajtott, több napos halogató harc, melyben őseink többször megismételve, a szándékos (tudatos) megfutamodás manőverét alkalmazták a túlerőt képviselő ellenségtől való elszakadás érdekében. A halogató harcban veszteségeket szenvedett, kifárasztott el- lenséget táborban támadták meg és mértek rájuk végső csapást Pozsony alatt. A második (feltételezetten megtörtént) ütközetnél, pedig az ismert, klasszikus színlelt meghátrálás harceljárást beszéli el Ennsburg térségében, amelyre üldözés után került sor. Megnéztem, hogy a Pozsony alatti csatát követően, milyen lehetőségek álltak őseink előtt az üldözésre. Egyáltalán üldözték-e a megvert bajor csapatokat? A témával kapcsolatos érdemi foglalkozást erősíti Aventinus elbeszélése, mikor a bajorok Pozsony alatt elszenvedett veresége után arról ír, hogy a magyarok azonnal a menekülők nyomába eredtek és még egy csatára került sor, melyben Gyermek Lajos a vele maradt tartalék erőkkel és az összeszedett megfutamodókkal szándékozott feltartóztatni őseink nyomulását, de csatát veszített és Passauba menekül. A következőkben nem törekszem Aventinus történetét sem bizonyítani, sem cáfolni, csupán azt vizsgálom (modellezem), hogy megtörténhetett-e az üldözés? Az értékeléshez az előzőekben említett kiinduló adatokkal rendelkezünk: – ismerjük a Pozsony alatti ütközetek dátumait (907. július 4. és 5.), – tudjuk, hogy 908-ra Aribo határőrgróf a magyarok behatolása miatt elveszítette Noricumbeli grófságát (Alsó-Ausztriában a Dunától délre fekvő területek). Veszteségét a király 909 februárjában, a Traungau területén (tehát az Enns folyótól nyugatra) fekvő apátsági terület egy részével kárpótolta,

47 HKÍF 166–167. o.

HK 125. (2012) 2. 478 Torma Béla

– az Enns valószínűsíthető határfolyónak, – ismerjük őseink zsákmányszerzéssel egybekötött megközelítési lehetőségeinek, ül- dözési sebességének határértékeit (Itáliában és a pozsonyi csatában 5–6 km/nap). A bajorok részére az Enns folyó előtt, harceljárásuknak megfelelő (szétbontakozás- ra alkalmas) terület közvetlenül az Enns folyó előtt keletre, Ennsdorf előtt, valamint Amstetten északon, Stephanshart és a Duna közötti sík térségében húzódott. A két terület Pozsonytól mért távolsága megközelítőleg 250 és 220 kilométerre becsülhető. Végezzünk számításokat őseinknek, ezeknek a területeknek a megközelítési lehetősé- geire, és foglaljuk táblázatba az üldözési sebesség intervallum határértékeivel szomszédos sebességeket is:

Pozsonytól mért távolságok megtételéhez szükséges napok Becsült üldözési sebesség 250 km, Enns kelet 220 km, Amstetten észak 4 km/nap 63 55 5 km/nap 50 44 6 km/nap 42 37 7 km/nap 36 31

A szélső értékeket ﬁgyelembe véve, Amstetten északi körzetét augusztus 5–29. között érhették el őseink, középértékkel számolva augusztus 11–18. között. Ugyanezt a számvetést az Enns folyótól keletre elvégezve, augusztus 10.– szeptember 17., illetve augusztus 16–24. közötti eredményeket kapjuk. Amennyiben eleink azonnal megkezdték az üldözést, Amstetten északi körzetébe már augusztus elején, az Enns folyó- tól keletre pedig augusztus közepe–szeptember első felére érhettek ki. Következő lépésként azt vizsgáljuk meg, hogy ezen körzetek valamelyikében fogad- hatta-e Gyermek Lajos az üldözőket? A július 4-i vesztes ütközet után azonnal indulhatott a menekülők közül egy lovas hírnök a királyhoz Ennsburgba. A 270 kilométer távolság leküzdését váltott lovak esetén 60 kilométerrel számoltam naponként. Ez esetben július 9-én a lovas futár már jelenthette a vereséget, és a királynak bőven állt rendelkezésére elegendő idő csapatai rendezésére és előnyös terepszakasz elfoglalására, még az üldözők legkorábbra becsült beérkezéséig, augusztus 1-jéig is. Aventinus is említ egy augusztusi dátumot: augusztus idusának ötödik napját (azaz augusztus 9-ét)48, de ez a dátum nála nem azonosítható az Enns melletti ütközettel. Aventinus erre a napra teszi Liutpold halálát, a korabeli nekrológiumok július 5-re. Azért legalább gyanút keltő Aventinus augusztusi dátuma, amely őseink ismert üldözési sebességét (5–6 km/nap) ﬁgyelembe véve, Enns alá érkezésükkel esik egybe. Összehasonlítva a két szerző elbeszélését, elsőként lényeges azonosságokat fedezhe- tünk fel bennük. Gyermek Lajos király, mint a német seregek vezére mindkét leírásban szerepel. A csatát mindkét történetírónál mozgósítás előzi meg. Mindkét történetben a magyarok a színlelt meghátrálás manőverével csalják csapdába az ellenséget.

48 Ezt a dátumot is a reichenaui nekrológiumban olvashatta, „Alemanni ab Ungaris occisi sunt”. Ennek kapcsolata a szintén ott olvasható június 12-i bejegyzéssel bizonytalan, mivel mindkettő későbbi, a X. század első feléből származó beszúrás. Az M.G. Necrol. I. legújabb kiadása sem dönt ebben a kér- désben, igaz a bejegyzést augusztus 10-re teszi (276., 278. o.).

HK 125. (2012) 2. Megjegyzések a 907. és 910. évi magyar kalandozások időrendjéhez 479

Azonban eltérések is kimutathatók a két munka között, és elsősorban a konkrétu- mokat illetően. A legfontosabb a dokumentáltan különböző csatahelyszín (Liutprandnál augsburgi gyülekezés után Lech-mező és Aventinusnál egy vesztes csata után Ennsburg). A csata éve Aventinusnál 907, Liutprandnál nincs dokumentálva. Az elesettek nevei csak Aventinusnál kerülnek felsorolásra (az első ütközetben, Pozsonynál). Az ennsburgi ütkö- zetnél Lajos király jelenlétén túl, Burchard passaui püspök neve és a király Passauba me- nekülése is szerepel. Összességében Aventinusnál több konkrétum kerül megnevezésre. Összehasonlítva az elemzett aventinusi és liutprandi történeteket, megállapítható az a lényeges különbség, hogy Aventinus elbeszélése („értékelése”) a 907. évi eseményekről többnyire jól dokumentált, az események logikusan követik egymást és hadműveletileg indokolhatóak. Amit az utókor részére hagyott, egy körültekintő hadtörténész alapos ér- tékelésének eredménye. Liutprand történetéről mindez nem mondható el. A Cremonai történetét olvasva, meggyőződhetünk róla, hogy nem ismerte ezekre az évekre vonatkozó német évkönyveket, a pozsonyi csatáról pedig nem is olvasott, de legalábbis nem ismerte fel annak tényleges jelentőségét. Sajátosan kusza csataleírásából az látszik valószínűnek, hogy eleink sikeres kalandozásainak egyikét – talán egy általunk nem ismert „ennsburgit” – összekombinálta a színlelt meghátrálás manőverével (amelyet egyébként bizánci forrá- sokból, de Reginótól is olvashatott), valamint az éjjeli rajtaütés taktikájával, melyet az általa jól ismert 899. évi, Brenta folyó melletti ütközet történetéből meríthetett. Az, hogy a Cremonai miért ír Lech-mezőt is, talán magyarázza a körülmény, hogy a 955-i lech-mezei csata után írta művét. Mindebből következik, hogy Liutprand zavaros történetének hite- lessége kétségbe vonható és nem tekinthető forrásértékűnek! A helyszínt illető tévedését elsőként Aventinus vette észre, azonban a humanista tör- ténetíró által tudósított Ennsburg melletti ütközet megtörténtének hitelességét – napjaink történészi érvelésének követelményét ﬁgyelembe véve – csökkenti, hogy nem maradt fenn 907-ből az Ennsnél történt összeütközésre egyértelmű forrás, egy rövid évkönyv jellegű bejegyzés, amit talán Aventinus még olvashatott. A rendelkezésünkre álló korabeli forrá- sok közvetett bizonyítékai és a hadműveleti elvek ﬁgyelembevételével a 907-ben Pozsony alatt lezajlott ütközet utáni eseményeket (a megvert bajor csapatok üldözésének, majd ké- sőbb egy Ennsburg melletti ütközetnek a megtörténtét) mi is hasonlóan értékelhetjük.

HK 125. (2012) 2. 480 Torma Béla

BÉLA TORMA

NOTES ON THE CHRONOLOGY OF THE HUNGARIAN RAIDS IN 907 AND 910

Summary

The Middle-Age Humanist historian Aventinus recorded that the Hungarian troops had defeated the army of East Frankish King Louis the Child twice at todayʼs Bratislava in 907, in the field at Ennsburg. The account of the second battle at the Enns is considered almost unanimously by historians to have been taken by Aventinus from Liutprandʼs Antapodosis, a historical work recording the battle at Lech Field, a Hungarian victory over the Eastern Franks, dated by posterity to the year 910. Aventius linked the story of this battle arbitrarily to the events in 907. When comparing the stories by Aventinus and Liutprand, a major difference can be observed between the two. Aventinusʼs- s account (“evaluation”) of the events of the year 907 is mostly well-documented, the course of events is logical, and can be justified from the war-operational viewpoint. What he left to posterity is the result of a careful war historianʼs thorough evaluation. The same cannot be said of Liutprandʼs story. When reading his Cremona story, it becomes clear that he did not know about the German yearbooks referring to these years, and he had not read about the battle at Bratislava, or he did not see its real significance. His uniquely confused battle-account gives us the impression that he might have combined one of the Hungariansʼ successful raids, maybe an unknown one at Ennsburg, with the story of the fake withdrawal maneuvre. The paper presents the authorʼs doubts in connection with this rigid viewpoint.

BÉLA TORMA

OBSERVATIONS SUR LA CHRONOLOGIE DES INCURSIONS DE 907 ET DE 910 DES HONGROIS

Résumé

Aventinus, historiographe humaniste médiéval nota quʼen 907 les troupes hongroises rem- portèrent deux victoires sur les troupes du roi-enfant franc oriental Louis près de Presbourg sur les champs avant Ennsbourg. Quant au récit de la deuxième bataille perdue près dʼEnns, les historiens sʼaccordent à dire quʼAventinus le puisa dans le récit de la bataille des champs de Lech (victoire hongroise sur les francs orientaux) avant de lʼassocier arbitrairement aux événements de 907. Cette bataille ﬁgurant dans lʼœuvre historique « Antapodosis » de Liutprand fut en effet datée de 910 par la postérité. Il ressort de la comparaison des histoires dʼAventinus et de Liutprand une différence essentielle : le récit (« appréciation ») dʼAventinus sur les événements de 907 est plutôt bien documenté, ceux- ci se succèdent logiquement et sont justiﬁés du point de vue des manœuvres. Ce que Aventinus nous légua est le résultat dʼune appréciation bien fondée dʼun historien militaire avisé. Nous ne pouvons toutefois pas dire la même chose sur le récit de Liutprand de Crémone. En lisant ce dernier, nous pouvons supposer quʼil ne connaissait pas les annales germaniques relatives à ces années, quʼil ne lut rien sur la bataille de Presbourg ou quʼil ne sut pas reconnaître son importance réelle. Sa description de bataille particulièrement confuse laisse supposer quʼil combina dans son récit une incursion réussie de nos ancêtres – peut-être lʼune « dʼEnnsbourg » que nous ignorons – et la manœuvre du retrait simulé. Dans mon étude, jʼai formulé des doutes concernant cette position rigide.

HK 125. (2012) 2. Megjegyzések a 907. és 910. évi magyar kalandozások időrendjéhez 481

BÉLA TORMA

ANMERKUNGEN ZUR CHRONOLOGIE DER UNGARISCHEN STREIFZÜGE DER JAHRE 907 UND 910

Resümee

Aventinus, der humanistische Geschichtsschreiber des Mittelalters, zeichnete auf, dass die ungarischen Truppen im Jahre 907 unter Pressburg (Pozsony, heute Bratislava) auf dem Feld vor Ennsburg gleich zweimal einen Sieg gegen die Truppen Ludwig des Kindes, König der Ostfranken, errangen. Über den Bericht der zweiten verlustreichen Schlacht unter der Enns vertreten die Historiker den einheitlich erscheinenden Standpunkt, dass dieser von Aventinus aus der Erzählung der Schlacht auf dem Lechfeld (ungarischer Sieg über die Ostfranken) geschöpft worden war. Diese wurde im historischen Werk Antapodosis von Liudprand verewigt und wird von der Nachwelt mit dem Jahre 910 datiert. Aventinus verband wohl die Geschichte dieser Schlacht willkürlicher Weise mit den Ereignissen des Jahres 907. Wenn wir die analysierten Berichte von Aventinus und Liudprand vergleichen, so können wir feststellen: Der wesentliche Unterschied besteht darin, dass der Bericht („die Beurteilung“) von Aventinus über die Ereignisse des Jahres 907 mehrheitlich gut dokumentiert ist, die Ereignisse folgen logisch aufeinander und sind auch aus der Sicht des Manövers begründbar. Was er der Nachwelt hinterlassen hat, ist das Ergebnis der gründlichen Beurteilung eines umsichtigen Militärhistorikers. Vom Bericht Liudprands kann all dies nicht gesagt werden. Wenn wir die Geschichte des Geschichtsschreibers aus Cremona lesen, so können wir uns vergewissern, dass er die sich auf diese Jahre beziehenden deutschen Jahrbücher nicht kannte und nichts von der Schlacht von Pressburg gelesen, oder zumindest die tatsächliche Bedeutung dieser Schlacht nicht erkannt hatte. Auf Grund seiner eigentümlich wirren Schlachtbeschreibung scheint es wahrscheinlich, dass er einen erfolgreichen Streifzug unserer Vorfahren – vielleicht einen uns nicht bekannten Streifzug von „Ennsburg“ – mit dem Manöver des vorgetäuschten Rückzugs kombinierte. In meiner Studie habe ich meine Zweifel bezüglich dieses starren Standpunktes formuliert.

БЕЛА ТОРМА

ПРИМЕЧАНИЯ К ХРОНОЛОГИИ ВЕНГЕРСКИХ НАБЕГОВ 907 И 910 ГОДОВ

Резюме

Авентинус, средневековый писатель-историк, гуманист, отмечал, что в 907 году вен- герские войска под Братиславой на поле битвы перед Эннсбургом дважды даже одержали победу над войсками короля восточных франков Людовика младшего. Мнение историков об отчете о битве-поражении под Эннсом, которое можно считать единогласным, является единодушным в том, что это событие было увековечено Авентинусом и Лиутпрандом в его исторической работе Liutprand (Antapodosis – Расплата), где он cсылался на битву при селении Лех, которую последующие поколения датировали 910 годом ( победа, одержанная венграми над восточными франками) и которую Авентинус самовольно присоединил к событиям 907 года. Если сопоставить проанализированные исторические работы Авентинуса и Лиутпранда, можно установить существенную раз-

HK 125. (2012) 2. 482 Torma Béla

ницу, которая состоит в том, что повествование („оценка”) Авентинуса о событиях 907 года в основном хорошо продокументировано, события логически следуют друг за другом и хорошо могут быть обоснованы в оперативном аспекте. Можно сказать, что основательный военный историк дал всестороннюю продуманную оценку событий. Об исторической работе Лиутпранда этого сказать нельзя. Читая Кремонскую историю, можно убедиться в том, что автор не был знаком с немецкими ежегодниками, касающимися тех лет, и не читал также и о битве при Братиславе, во всяком случае не осознал ее фактического значения. Из своеобразно запутанного описания битвы, по всей вероятности, можно сделать вывод, что автор одну из успешных авантюр – пожалуй, не известную нам „эннсбургскую” – скомбинировал с маневром имитированного отступления. В своей работе я сформулоировал мои сомнения, возникшие в связи с этой деркой позицией.

HK 125. (2012) 2. KISS ANDREA

IDŐJÁRÁS, KÖRNYEZETI PROBLÉMÁK ÉS AZ 1340-ES ÉVEK ELEJÉNEK TATÁR HADJÁRATAI

Károly Róbert uralkodása utolsó éveinek hadi eseményei részben még feltáratlanok.1 A tatárok 1340-es évek elején nyugatra indított hadjáratairól, legalábbis ami Magyar- országot illeti, a szakirodalom általában szintén csak röviden emlékezik meg.2 Habár határmenti csatározásokat, betöréseket néhol említenek, általánosan elfogadott, hogy a tatárok nem vezettek komoly, Magyarországot jelentősebben érintő hadjáratokat a XIV. században, s így az 1340-es években sem. Időjárási események, illetve környezeti problé- mák elemzése során kerültek előtérbe olyan, tatárokhoz kapcsolható említések, amelyek két hadjáratra vonatkoznak. Egyikük egy 1342-ben dokumentált tavaszi fagyos időjárás kapcsán, a másik pedig egy nyugati krónikából került elő. Egy további eset – nevezetesen az 1344-ben dokumentált, a kalocsai érsekséget érintő komplex környezeti-gazdasági probléma – pedig első látásra akár ez utóbbi tatár hadjárat egyik lehetséges következmé- nyeként is értékélhető lenne.3 Amint azt látni fogjuk azonban, ez utóbbi probléma hátteré- ben sokkal több és hosszabb távú összetevők eredőivel kell számolnunk. Ennek megfelelően jelen tanulmányban két időjárási, illetve környezettörténeti szem- pontból érdekes eset kapcsán két, az Arany Hordához kapcsolható hadjárat megismerhető körülményeinek bemutatására kerül sor magyarországi és részben külföldi források segít- ségével. E hadjáratok néha lazábban, néha szorosabban kapcsolhatók időjárási viszonyok- hoz, szélsőségekhez és olyan környezeti háttérkörülményekhez, melyek – akár hosszabb távon is – segíthetnek az események részletesebb megértésében.4 A környezeti és az idő-

1 Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest, 1988. (A továbbiakban: Kristó 1988.) 89. o. Kristó Gyula is utalt erre a problémára, mely kérdést további, eddig a téma szempontjából nem használt, forrá- sok bevonásával látta csak megoldhatónak. 2 Az eddig legrészletesebbként fellelhető, tatár vonatkozású hadi események angol nyelvű feldolgo- zására lásd: Jackson, Peter: The Mongols and the West 1221–1410. Harlow–London–New York, 2005. (A továbbiakban: Jackson 2005.) 3 Az első esetre mint időjárási eseményre: Kiss, Andrea: Some weather events in the fourteenth century II. (Angevin period: 1301–1387). Acta Climatologica Universitatis Szegediensis, 32–33. (1999) 51–64. o. A második eset probléma felvetésére lásd: Kiss Andrea: Az 1340-es évek árvizei, vízállás- problémái és környezetük, különös tekintettel az 1342. és 1343. évekre. In: Almási Tibor – Szabados György – Révész Éva (szerk.): Fons, skepsis, lex. Szeged, 2010.(A továbbiakban: Kiss 2010.) 181–193. o. Az utóbbi, 1344. évi adatra pedig Piti Ferenc hívta fel a figyelmemet, melyet ez úton is köszönök. 4 A pontosan datált időjárási események ismerete néha alapvető fontosságú információkkal szolgál- hat például egyes katonai események legvalószínűbb időpontjának és a hadjáratok menetének (egyes elő- segítő vagy nehezítő körülmények) meghatározásában. Az első tatárjárással kapcsolatban lásd például: Kiss Andrea: „Ecce, in hyemis nivis et glaciei habundantia supervenit” – Időjárás, környezeti krízis és a tatárjárás. In: Nagy Balázs (szerk.): Tatárjárás. Budapest, 2003. 439–452. o. Erre az általában is fontos kérdésre legutóbb, az 1477. évi nagy téli (és késő őszi) hideg és a török hadjárat kapcsán például Papp Sándor is (jogosan) hívta fel a figyelmet ugyanezen folyóiratban: Papp Sándor: Ştefan cel Mare, Mátyás király és az Oszmán Birodalom. Hadtörténelmi Közlemények, 121. (2008) 2. sz. 307. o. Azonban az időjárási és környezeti viszonyok jelentős mértékű figyelembe vételének igényével korábban is készültek

HK 125. (2012) 2. 483–509. 484 Kiss Andrea járási-klimatikus viszonyok pontosabb ismerete adott esetben jelentősen leszűkítheti pél- dául egyes események bekövetkezésének intervallumát. Emellett olyan kevéssé vizsgált tényekre is rávilágíthat, mint például hogy a XIV. század közepének ,erősʼ Magyarországa idején egy olyan, délen, de mégis már az ország középső területeihez tartozó település és környéke, mint Kalocsa is aktívan fenyegetve lehetett ellenséges támadások által (elég, ha csak a szerb támadásokra gondolunk). A tanulmány XIV. századi, Magyarországon és Magyarország szempontjából ritkábban emlegetett tatár hadjáratok fontosságára is igyekszik felhívni a ﬁgyelmet: az Arany Horda seregeinek ,zaklatásaiʼ, bár nem országos szinten, de egyes (az Arany Hordával néha nem is feltétlenül szomszédos) területeken gyakori vagy éppen időszakos veszélyforrást jelenthettek.

Időjárási és környezeti problémák: a két eset

Tatárok elleni hadjárat és a fagy szerepe: az 1342. évi oklevél és környezeti háttere

A lucskai és haruncsári nemesek oklevelet adattak ki azokról a feltételezett pusztí- tásokról, melyeket szomszédaik, nevezetesen Tarkői Rikolf ﬁa Rikolf mester és László, valamint Kelemen nevű ﬁai követtek volna el az ő – Tarkő várukhoz közel eső Sáros vár- megyei – lucskai és haruncsári birtokaikon (lásd az 1. ábrát).5 Ez az információ egy 1342. augusztus 19-én Visegrádon kelt oklevélben maradt fenn, amely tiltakozó válaszlépésként készült, illetve annak megerősítésére, hogy a Tarkői családnak semmi része nem volt a két birtok tönkretételében: szerintük ez az ott öt napig magát beszállásoló királyi sereg szám- lájára írandó. A király ugyanis sereget küldött Lengyelországba a tatárok ellen harcolni („cum dominus noster rex exercitum misisset in Poloniam contra Tartaros pugnaturum, totus exercitus in eisdem villis descendisset et quinque diebus super ipsos permansisset, quia in campo eo tempore descendere minime valuissent”), de mivel az említett öt napban a sereg nem tudott a mezőn megszállni, a környező birtokokra kvártélyozta be magát, ahol emiatt komolyabb károk keletkeztek.6 Egy 1342. szeptember 17-én kelt oklevélből (melyben az előző oklevél is fennmaradt) pedig az is kiderül, hogy az említett öt napban a királyi sereg a mezőn a hideg és a fagy („quia cum dominus noster rex prelibatus, exercitum in Poloniam misisset contra Thartaros dimicaturum, totus exercitus in eisdem villis descendisset et quinque diebus in ipsis permansisset, eo quod in campo propter frigus et gelu descendere minime potuisset”) miatt nem tudott megszállni, ezért a környező településeken, birtokokon és egyházakban tanulmányok a jelen folyóiratban, így például: Négyesi Lajos: A ménfői csata. Hadtörténelmi Közlemé- nyek, 107. (1994.) 3. sz. 136–146. o.; vagy a muhi csatával kapcsolatban: Négyesi Lajos: A muhi csata. 1241. április 11. Hadtörténelmi Közlemények, 110. (1997) 2. sz. 296–310. o. (A továbbiakban: Négyesi 1997.) 5 Haruncsár/Herencsér egykori elhelyezkedésére lásd: Csánki Dezső: Magyarország történelmi föld- rajza a Hunyadiak korában. I. Budapest, 1890. 296. o. A szomszédos Lucskára (Fazekasrétre) lásd: uo. 302. o. 1345-ben Lucskát és Haruncsárt végül birtokcsere útján megszerzik a Tarkőiek. Uo. 327. o.; Nagy Imre: Anjoukori okmánytár IV. Budapest, 1884. (A továbbiakban: Nagy 1884.) 488–489. o. Tarkő ma Kamenica, Lucska pedig Lúčka Szlovákiában. 6 Dedek, Ludovicus Crescens: Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. Strigonium, 1924. (A továbbiak- ban: Str. III.) 473–474. o. Regesztájára lásd: Piti Ferenc: Anjou-kori oklevéltár. Budapest–Szeged, 2007. (A továbbiakban: AOklt. XXVI.) 310. o.

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 485

1. ábra: A tanulmányban említett fontosabb települések földrajzi elhelyezkedése keresett menedéket.7 A sereg típusáról, sem annak vezetőjéről nincs több adatunk: a szö- veg alapján lehetett a teljes országterületről toborzott királyi sereg, de lehetett egy, a király által Lengyelország tatárok elleni megsegítésére küldött kisebb (akár környékbeliekből álló) katonai kontingens is. Felmerülhet a kérdés: melyik hadjáratról lehet szó és mikor volt ez a hadjárat? És vajon miért kellett ezen a területen időznie a seregnek öt teljes napon át „hidegben és fagyban”? Tarkő vára, illetve az azzal szomszédos birtokok nem messze a lengyel határtól ta- lálhatók, de mégsem a határ – mely a Kárpátok fő gerincvonulatát jelentette – közvetlen közelében. A szóban forgó terület, Lucska és Haruncsár a XIV. században Lengyelor- szágba vezető fő kereskedelmi út mellett feküdt. Igazából ekkor a Magyarországról észak felé vezető legfontosabb főútvonalat (illetve az abba torkolló egyik ágat) jelentette. Ezen az útvonalon Lengyelországba jutva Stary Sandeczbe, majd ettől északra haladva a főút elágazott nyugat felé Krakkóba, kelet felé pedig Tarnowba; ez utóbbin keresztül aztán pél- dául Sandomierzbe vezetett. A hadjárat további útvonala a települések és főutak ismerete, illetve a megadott irány birtokában részben tehát feltételezhető és meghatározott. Időpont- ja azonban, legalábbis a konkrétan az oklevélben szereplő esetre vonatkozóan nem ismert. Így csupán az oklevél alapján azt sem tudjuk megmondani, beazonosítani, hogy egy, a lengyelek felé indított „hirtelen” segítségnyújtási akcióról volt e szó, vagy pedig konkré- tan (így időpont szempontjából is) megtervezett hadjáratról. A kérdés pedig az időjárási szempontból megfelelő időzítés miatt is fontos lehetett.

7 Str. III. 473–475. Regeszta: AOklt. XXVI. 336–337. o.

HK 125. (2012) 2. 486 Kiss Andrea

Lucska és Haruncsár környéke 500 m körüli (480–530 m) tengerszint feletti magas- ságon helyezkedik el. Habár a környéken meteorológiai főállomás adatai nem állnak ren- delkezésre, azonban a területtől körülbelül 50–60 km-re nyugatra, mintegy 200 méter- rel magasabban (694 m tszf.) fekvő Poprádon igen.8 Az utóbbi negyven év poprádi napi átlagai, minimum és maximum hőmérsékletei segíthetnek azon minimum-hőmérséklet gyakoriságok, illetve előfordulási lehetőségek vizsgálatában, melyek adott klimatikus viszonyok között általában a legnagyobb valószínűséggel elképzelhetők vagy éppen valószí- nűtlenek.9 Így például az éven belül június–augusztus hónapokban ilyen időjárási helyzet (de akár csak éjszakai fagy) kialakulására sem volt példa (még 8–9 ºC alatti napi átlagra is igen ritkán) az utóbbi negyven évben, s így joggal feltételezhetjük, hogy huzamosabb fagy (több napos) előfordulási valószínűsége nyári időszakban a lucska-haruncsári mezőkön ﬁzikailag (még igen nagy szélsőség esetén is) nem lehetséges. Májusban (kicsit gyakrabban) és szeptemberben (igen ritkán) ugyan átlagosan ötévente fordultak elő több napon keresztül jelentősen 0 ºC alatti (valószínűleg éjszakai) minimumhőmérsékletek, de napi átlagok még ezekben az esetekben sem. Kiemelkedő szélsőség esetén teljességgel ugyan nem zárható ki, de igen minimális az esélye egy, az 1342. évi oklevélben leírtak májusi vagy szeptemberi bekövetkeztének.10 Ezzel szemben áprilisban és októberben már van esélye olyan, legalább 4–5 napos periódus előfordulásának, amikor a napi átlaghőmérséklet 0 ºC alá süllyed, a minimum hőmérsékletek pedig jelentősen 0 ºC alatt lehetnek.11 Azonban a napi maximumok még így is csak elvétve maradnak fagypont alatt. A novembertől márciusig terjedő időszakban viszont az igen alacsony, jóval fagypont alatti napi hőmérsékletek a jellemzőek. Mindezek alapján az 1342. évi oklevélben említett, a tatárok elleni, Lengyelország felé átvonuló seregek szinte biztosan nem nyáron haladtak át a területen,12 s még igen nagy szélsőség

8 (Állomásszám: 119 340 WMO index). Napi és havi szintű információk és adatsorok részletek- ben elérhetők több honlapon is. Például: http://logimet.com/grynres.phtml.en; http://www.weather-and- climate.com (10.2011.10.12). Természetesen még hosszabb méréssorozatok birtokában ennél is több és pontosabb információ nyerhető, de általában egy – legalább harminc év hosszúságú – napi szintű adatbá- zis elegendően reprezentatív ilyen vizsgálatok elvégzésére. 9 Poprád azért is jó példa lehet, mivel itt az alacsonyabb hőmérsékletek előfordulási valószínűsége – földrajzi elhelyezkedésénél fogva – nagyobb, mint Lucska és Haruncsár könyékén. Ezért, amely rend- kívüli szélsőségnek itt a bekövetkezési valószínűsége minimális vagy nulla, arról joggal feltételezhetjük, hogy a 200 méterrel alacsonyabban fekvő, így körülbelül 1 ºC-kal magasabb átlaghőmérsékletű, délke- let-északnyugati irányú völgyben (Lucska és Haruncsár vidékén) is igen valószínűtlen még akkor is, ha a Magas-Tátrától keletre lévén valamivel kontinentálisabb viszonyok uralkodnak. 10 Májusban például 1978, 1980, részben 2007 és 2011. években, szeptemberben például 1977-, 1986- ban, fordult elő több egymást követő napon keresztül 0 ºC alatti hőmérséklet, de csak napi minimum- hőmérsékletek (tehát semmiképpen sem napi átlagok) szintjén. 11 Áprilisban (annak is elsősorban az első felében) például, mind napi minimum, mind napi átlagok szintjén tartósan nulla alatti (vagy átlagok szintjén 0 ºC körüli) hőmérsékletek 1986, 1991, 1995, 1997, 2002, 2003 és 2009. években fordultak elő. Októberben (általában a hónap végén) például 1973-, 1979-, 1987-, 1991- és 1997- (ez utóbbi két eset komolyabb lehűléssel járt), valamint 2003-ban mértek jelentő- sebb fagyokat. 12 Meg kell azonban jegyezni, hogy ennek ellenére ismerünk olyan esetet, amikor a datálás nem két- séges, és mégis szeptember közepi dátummal (síksági helyzetben lévő területen) említenek a hó nagysága által okozott problémákat: 1342. szeptember 15-én egy Pozsony megyei határjárás során. Mivel a ha- tárjárás dátuma egyértelmű, továbbá a megelőző és rákövetkező ügymeneti időpontokkal is igazolható,

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 487 esetén is kicsi a valószínűsége, hogy május vagy szeptember folyamán. Időjárási szempontok alapján egy huzamosabb ideig tartó hideg időszak esetén áprilisra vagy októberre, de akár normál körülmények között is eshetett ez az időpont egy, az átlagosnál nem jelen- tősen enyhébb november-március közötti időszakra. Ugyanakkor a Kárpátok hágóin való átkelés egy teljes sereg számára ez utóbbi időszakban már jelentős kockázattal járhatott, habár nem áll példa nélkül.13 Az első oklevél kiadása (augusztus 19.)14 és Károly Róbert július 16-i halála között alig több mint egy hónap telt el, így az esemény biztosan még az ő, és nem ﬁa uralkodásának idejére datálható. Továbbá feltételezzük, hogy az oklevélben foglalt események nem sok évvel az oklevél megírása előtt történtek, vagyis leginkább 1342, illetve az azt megelőző évek jöhetnek szóba. Ezért érdemes az 1330-as évek végének és 1340-es évek elejének nyugat felé irányuló tatár hadmozdulatait és az erre (magyar részvétellel) tett kelet-közép- európai keresztény válaszlépéseket egy kicsit részletesebben ﬁgyelemmel kísérnünk. Jelen példánk esetén külön említésre méltó a tény, hogy a Lucska és Haruncsár kör- nyéki területen bekövetkezett fagyról és jégről tesznek említést, ami elsősorban hőmér- sékleti információt jelent. A mezőn való táborozást nehezítő tényezők között nem szerepel azonban például a hó, ami (nagy mennyiségben) szintén valószínűleg zavarhatta volna a táborozást. Ugyanakkor, habár az öt napos letáborozás pontos okai ismeretlenek, a Kárpá- tok hágóinak időjárási szempontból veszélyes vagy járhatatlan (pl. havas, jeges) volta akár indokként is szolgálhatott a (kényszer)pihenőre. A körülményeket illetően két lehetőség is előfordulhat. Az első eshetőség alapján a Lucska és Haruncsár környékén megszállt seregnek vagy sürgősen kellett Lengyelország- ba mennie, s ezért talán az átvonulást a szükséges, és nem feltétlenül a legkedvezőbb idő- pontra időzítették. A másik lehetőség, hogy hadjárat vezetésére választott, így általában kedvezőnek tűnő időpontban vonultak fel, s olyan időben mentek, amikor nem számítottak ilyen fagyos, hideg időjárásra az adott területen. Utóbbi esetben lehet különös fontossága például annak, hogy milyen szokatlan időjárási viszonyokat, negatív hőmérsékleti szélső- ségeket tudunk nyomon követni Magyarország vagy a környező területeken a „gyanús” időszakra vonatkozóan.

ezért egyelőre nehezen találunk más magyarázatot az esetre, mint hogy vagy elírták az oklevelet, vagy valóban (jelentősebb mennyiségű) hó volt szeptember 15-én 1342-ben. Európa nagy részén 1342. év tavasza (nyara) és ősze igen csapadékos és hűvös volt, de ezt a nagy méretű szélsőséget önmagában véve még ezzel sem lehet magyarázni. Legutóbb lásd: Kiss Andrea: Floods and weather in 1342 and 1343 in the Carpathian Basin. Journal of Environmental Geography, 2. (2009) 3–4. sz. 37–47. o. (A továbbiak- ban: Kiss 2009.) 39. o. 13 Így például a tatárok 1241. március 12-én törtek be az orosz kapunál, vagyis átkeltek a Kárpátok szorosain, habár annak egy alacsonyabban fekvő részén. Lásd például: Négyesi 1997. 298–300. o. Ebben az esetben azonban nagy számú fejszéssel tették a tatárok számára a felvonulási terepet járhatóvá. 14 Mely oklevél azonban visszautal egy korábbi, a Tarkői Rikolfok ellen ugyanezen ügyben kiadott oklevélre. Ez az oklevél nem maradt fenn, de főbb pontjai ugyanezen oklevélben említésre kerültek. Lásd: Str III. 473. o.

HK 125. (2012) 2. 488 Kiss Andrea

1344: Bűzös vizekkel körülvett Kalocsa – tatárok, pogányok, politika és a környezet

Az előbbinél sokkal komplexebb és talán az okokat tekintve időben is hosszabb távú problémákat magában hordozó körülmények merülnek fel a kalocsai érseknek 1344 őszén a pápához intézett és egyébként jóvá hagyott folyamodványában. Az érsek írta a pápának azt az 1344. október 9-én Avignonban iktatott levelet, amelyben a Kalocsa körüli mocsarak és különféle koszos és bűzös vizek („quod terra, in qua Colocensis ecclesia situata existit, paludibus et diversis aquis immundis et fetidis circumdata”) problémáját hangsú- lyozza az érsek. Ezen áldatlan állapot okaként a tatárokat és más pogányokat jelölte meg („quodque per Tartaros et paganos alios eadem ecclesia et tota terra ipsius, nec non ecclesia Bachiensis… desolata et devastate extitit hactenus”), melyek támadás(ai) miatt a földek és templomok elpusztultak, az életben maradt lakosok pedig elmenekültek. Utóbbi probléma a levél szerint tehát nemcsak Kalocsát, hanem a szintén Kalocsa részét képező bácsi egy- házat is érintette. Továbbá, a magyar királyoktól és pápáktól kapott okleveleiket is elvit- ték vagy megsemmisítették a pogányok („nec non quamplurima instrument, munimenta et privilegi Colocensis et Bachiensis ecclesiarum predictarum super diversis iuribus et libertatibus a Romanis Pontiﬁcibus, nen non a Regibus Hungrie eisdem concessis, per paganos deportata ac etiam abolita extiterunt”). Mindezekért az érsek arra kérte a pápát, hogy – egy lehetséges újabb tatár támadás miatt – menedékhelyként, illetve akár új pré- postsági és érseki lakhelyként is megkaphassák az akkortájt a ciszterek birtokában, jó le- vegőjű és (egyetlen) alkalmas kiemelkedésen („mons boni et competentis aeris”) található Pétervárad (ma Petrovaradin Szerbiában) jelentős részét.15 Ez önmagában tehát megengedi azt a feltételezést, hogy a területen az érsek (érthetően) reális veszélyt látott még esetleges későbbi támadásokra is. Az új kalocsai érsek leírása azért is érdekes, mivel Kaboli László egészségügyi szempontból is egy korabeli „szakember” szemszögéből szemlélte a területet: korábban physicusként a királyi orvos tisztségét is betöltötte. Ez pedig fontos szempont lehet, mivel szakértő szemmel, mintegy ,látleletetʼ adott a körülményekről.16 Vagy legalábbis igyekezett jogosnak tűnő indoklást találni Pétervárad (mint lehetséges menedék, és/vagy érseki központ) megszerzésére. Pedig az Árpád-kor nagy részében Kalocsa ha nem is országos méretekben, de a tágabb térségben mindenképpen fontos, központi helynek számított, amely ugyanakkor síksági helyzete miatt kevéssé védhető helyen található.17 De mi vezetett el idáig? Milyen körülmények összejátszásának tudható be ez az állapot? A kalocsai érsekség (és az ehhez tartozó bácsi egyházmegye) területén ez idő tájt kaotikus viszonyok uralkodtak, ami az újdonsült érsek (Kaboli László, korábban titeli

15 Bossányi Árpád: Regesta supplicationum: a pápai kérvénykönyvek magyar vonatkozású okmá- nyai: Avignoni időszak. I. Budapest, 1916. 82–84. o. Regesztájára: Piti Ferenc: Anjou-kori oklevéltár XXVIII. (1344). Budapest–Szeged, 2010. (A továbbiakban: AOklt. XXVIII.) 383. o. 16 Udvardy József: A kalocsai érsekek életrajza (1000–1526). Dissertationes Hungaricae ex historia ecclesiae XI. Köln, 1991. (A továbbiakban: Udvardy 1991.) 202. o. Ebben az időben azonban más, régóta esedékes egyházi problémák is felmerültek, így például a tatárjárás után világiak és egyháziak által elfoglalt bencés monostorok ügye. XII. Benedek vizitátorainak jelentése ebben az ügyben elég lehangoló képet festett. Lásd például: AOklt. XXVIII. 156–159. o. 17 Lásd például: Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. II. Budapest, 1987. (A továbbiakban: Györffy 1987.) 430. o.

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 489 prépost majd zágrábi püspök) levelezéséből is világosan kiderül. 1337 márciusa és 1342 májusa között az érseki szék üresen állt.18 Ugyanakkor más okok is közre játszhattak a problémák súlyosabbá válásában. Amint láttuk, László érsek 1344-ben panaszkodott a rossz körülményekről a pápának. A megelőző évben, vagyis rögtön hivatalba lépése után, azonban már panaszkodhatott a pápának, mert 1343 augusztusában a pápa a pécsi és boszniai püspököket is a kalocsai érsek megsegítésére buzdította.19 Míg az előbbi levélben a tatárokat és (más) pogányokat, utóbbi esetben a környékbeli birtokosokat: hatalmasságo- kat, nemeseket, sőt egyházakat stb. hibáztatta a levélíró – már ami a kalocsai érsekség területének elpusztítását és elnéptelenedését, valamint a birtokfoglalásokat és károkozást jelenti.20 Lászlónak azonban, aki zágrábi püspökként fontos perek kapcsán már bizonyí- totta rátermettségét, nem maradt elég ideje az itteni viszonyok rendbe tételére: 1345 elején a kalocsai érseki szék már ismét üresen állt.21 A kalocsai egyháznak – más magyarországi egyházakhoz hasonlóan – folyamatosan voltak problémái a világiakkal, ami különösen nehéz helyzet fennállását eredményezhette az 1310-es években és az ezt megelőző évtizedekben. Mivel a királyt az oligarchák letö- rése foglalkoztatta inkább, az egyházak saját problémáikkal kapcsolatban maguk vették kezükbe az irányítást, s az 1318. évi kalocsai zsinaton saját és különösen egyházi birtokaik érdekében olyan intézkedéseket hoztak, amelyek mögé (a pápa mellett) hamarosan a ki- rály is felsorakozott.22 Úgy tűnik, az érseki szék későbbi, huzamosabb ideig tartó üresen maradása ismét gondokat okozott: 1337 és 1342 között üresedésben volt, elsősorban az új érsek személye fölötti vita, illetve a pápa közbejött halála miatt. Ez alatt a királyi tisztségviselők (a király tudtával, az ország jogszokásának megfelelően) lefoglalták a kalocsai egyház területeit – amint azt Károly Róbert maga hangsúlyozta – a magyar határok védelmében, hogy a szerb király ne essen kísértésbe ezen területek megtámadására.23 Így 1338-ra az érseki

18 Lásd: Katona István: A kalocsai érseki egyház története. I. Kalocsa, 2001. (A továbbiakban: Ka- tona 2001.) 205–207. o.; Katona, Stephanus: Historia metropolitanae Colocensis ecclesie concinnata stvdio Stephani Katona. Pars I. Colocae, 1800. (A továbbiakban: Katona 1800.) 368–370. o. A kalocsai érsekség középkori történetének ez volt az egyik leghosszabb olyan ismert időszaka, amikor az érseki szék folyamatosan betöltetlen maradt. Lásd: Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. II. Budapest, 1996. 64–66. o. Lászlót megelőzően két érseket is ajánlottak illetve választottak, de meg- egyezés nem született a pápai és a királyi jelölt között, így a pápa inkább egy harmadik személyt, a zág- rábi püspököt, Kaboli Lászlót szemelte ki a nehéz feladatra. Piti Ferenc: Anjou-kori oklevéltár XXVII (1343). Budapest–Szeged, 2007. (A továbbiakban: AOklt. XXVII.) 119. o. 19 Ahogy egy másik pápai levélből kiderül, a pécsi és boszniai püspököknek is panaszkodott, nekik inkább a környékbeli birtokosokra. Forrásra lásd: Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles. Budae, IX, 1. 1839. 120–124. o. Lásd még: Katona 1800. 376–378. o.; Katona 2001. 205–206. o. 20 A kalocsai érsek az üresedés időszaka alatti törvénytelenségek, illetve az érsekség bevételeinek elvétele ügyében, egyes esetekre a kalocsai érsek több levélben is panaszkodott a pápának. A pápa 1344 nyarán és őszén támogatólag lépett fel az érsek mellett annak érdekében, hogy az üresedés alatt magán- kézbe jutott érseki bevételeket Kaboli László – apostoli hatáskörrel kényszerítve is – visszaszerezhesse. Lásd pl. AOklt. XXVIII. 248–249., 384. o., továbbá: Udvardy 1991. 203–204. o. 21 Katona 1800. 375–379. o. Katona 2001. 205–206. o. Zágrábi püspökként (a püspökséget érintő) nagyobb perfolyamat aktív részeseként: AOklt. XXIV. 38., 66., 86., 128–129., 192–194., 227–228., 318. o. 22 Lásd például az 1318. évi, kalocsai zsinatot: Katona 2001. 194–195. o.; Katona 1800. 352–355. o. 23 Katona 2001. 201., 205. o.; Katona 1800. 374., 378. o.

HK 125. (2012) 2. 490 Kiss Andrea birtokok nagy része (átmenetileg) királyi, illetve világi és más egyházak kezébe került. 1338-ban azonban nemcsak a kalocsai érsekség és birtokai körül vannak problémák, de általános magyarországi tiltakozások is érkeznek a pápához. Ezzel kapcsolatban említi a pápa a magyarországi egyházak, egyházi birtokok és jobbágyaik elleni (gyakran királyi) jogtalanságokat szóvá téve egy 1338. évi, a királynak szóló levelében, hogy a két tatárjá- rás „lángjai” elpusztították dokumentumaikat, ami az egyházaknak további (folyamatos) nehézségeket okoz.24 Ez viszont önmagában, általánosságban egy jóval szélesebb körű problémára hívja fel a ﬁgyelmet, nevezetesen, hogy az egyházi javak tekintetében bizonyos szinten már a tatárjárások óta húzódnak megoldatlan problémák, melyek részben birtokjogi természetűek. A király eközben a kalocsai üresedést arra használta, hogy az érseki szék birtokainak jövedelméből kiépítse az érseki várkastélyt magába foglaló kalocsai várat, hogy a szerb király ne essen „kísértésbe” a terület megtámadására.25 A szerb király érdeklődése a terü- let iránt, csakúgy mint egy Kalocsát is érintő támadás lehetősége, napirenden lehetett az 1330-as évek második felében. De mi volt a helyzet korábban? Oklevelek ugyan elérhetők a korai időszakból, s a székesegyház(ak) régészeti feltárása is megtörtént, ugyanakkor magáról a városról viszonylag keveset tudunk.26 A XII. század folyamán – egészen a század utolsó évtizedéig – Bácsott tartotta székhelyét a kalocsai érsek.27 A XII–XIII. században a kalocsai érsekség (egyház)politikai szempontból jelentősen megerősödött,28 aminek valószínűleg – legalább mérsékelt szinten – hatnia kellett nemcsak Bács, de Kalocsa város (és környéke) fejlődésére is. Ezt részben alátámasztani látszik az új, divatos, nagyméretű (és drága) kalocsai székes- egyház kialakítása is.29 Kalocsa a XIII. század elejére egyértelműen az érsekség székhelyévé vált. Másrészről azonban az alföldi terület dél felé való nyitottsága, a jelentős védelmi vonalak (így például kővárak) hiánya egészen a Dunáig gyakorlatilag védtelenné tette a területet. Vagyis ha bármilyen ellenség túljutott a Duna vonalán, onnantól már – legalábbis por- tyázás szintjén mindenképpen – gyakorlatilag „szabad járása” volt Kalocsáig. A tatárjárás Kalocsa körül valóban nagy pusztításokat okozott, ami Györffy György szerint valószínű- leg a város fejlődésének is évtizedekre gátat szabott, mivel ezek után több érsek Bácsott,

24 „...nisi privilegiorum instrumenta exhibeant, quae dupplici Tartarorum excursione ﬂammis deleta fuerant.” In: Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles. VIII, 4. Buda, 1832. 323. o.: Regeszta: Piti Ferenc: Anjou-kori oklevéltár XXII (1338). Budapest–Szeged, 2011. 200–201. o. 25 Asbóth Miklós – Romsics Imre: Kalocsa múltja és jelene. Kalocsa, 1998. 7., 50. o. 26 Ezt Kristó Gyula annak tudja be, hogy Kalocsa mind az Árpád-kor, mind pedig a késő középkor folyamán – kedvezőtlen fekvése és ,igaziʼ városi polgárság hiánya miatt – igazából jelentéktelen település volt. Lásd: Kristó Gyula: Érseki székhely és település. (A továbbiakban: Kristó 2000.) In: Koszta László (szerk.): Kalocsa történetéből. Kalocsa, 2000. (A továbbiakban: Koszta 2000.) 9–20. o. 27 Kristó 2000. 9–20. o., valamint: Makk Ferenc: A kalocsai érsekség bácsi székhelyének létesítésé- ről. In: Koszta 2000. 21–27. o. 28 Lásd például: Koszta László: Adalékok az esztergomi és a kalocsai érsekség viszonyához a 13. század elejéig. (A továbbiakban: Koszta 2000a.) Valamint: Marosi Ernő: A második kalocsai székesegy- ház néhány művészettörténeti kérdése. Mindkét tanulmány az alábbi kötetben jelent meg: Koszta 2000. 29–50., 51–68. o. 29 Lásd például: Koszta 2000a. 50. o.; a székesegyház feltárására és egykori méreteire és stílusjegyei- re: László Gergely Máté: Henszlmann Imre és a kalocsai székesegyház 1869-es régészeti feltárása. In: Koszta 2000. 75–95. o.

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 491 az egyház másik székhelyén tartózkodott inkább.30 Ugyanakkor például az 1318-as zsinatot Kalocsán tartották, ami Kalocsa szerepét látszik erősíteni. Egyrészről tehát Kalocsát a tatárjárás és az azt követő zavaros időszak megpróbáltatá- sai valóban hosszú évtizedekre visszavethették a fejlődésben. Másrészről azonban 1317 és 1337 között például erős kézben lehetett az érsekség irányítása Jánki László érsek szemé- lyében, aki udvari kancellárként is jó kapcsolatot ápolt az uralkodóval.31 1334-ben északi megyékben fekvő érseki birtokokat cserélt el déli, szerémségi birtokokért – feltehetően az érsekség birtoktesteinek jobb ellenőrizhetősége okán.32 Régen pusztán álló birtokok benépesítésével is Jánki László érsek bízott meg „szakembert” 1325-ben.33 Ugyanakkor az említett pusztafalvak (Borota, Szentiván, Szentpál, Zsuzsuktó Bodrog vármegyében) területe Bajától kelet-északkeletre található, vagyis nem Kalocsa környékén.34 Kalocsa környékén az érsekségnek voltak ugyan birtokai, de a települések nagyobb része világi magán-, egyházi vagy királyi kézben volt.35 Mindezek alapján összességében nem úgy tűnik, mintha (pl. birtokjogi szempontból) elhanyagolt állapotban lett volna a kalocsai érsekség ezekben az években, legalábbis ami az 1337-ig terjedő időszakot illeti, habár maga az érsek – egyéb hivatalai miatt – gyakran volt távol az érseki székhelytől, s ezért ott érseki helynök segítette munkáját.36 A dolgok 1337 után ismét negatív irányba fordultak. Ez azonban azt is jelentheti, hogy a Kalocsa környéki (tehát az érsekség központjában található) vizek (és földek) karbantartásának Kaboli László által 1344-ben leírt hiányáért nem okolhatjuk kizárólag a száz éve lezajlott tatárjárást, vagy a sok évtizeddel korábbi hatalmaskodásokat, hanem közelmúltban lezajlott eseményekkel, okokkal is számolnunk kell, vagyis olyan eseményekkel, melyek az 1344. évet közvetlenül megelőző néhány évben, évtizedben történtek. Az a tény, hogy például Kalocsa pár évre királyi kézbe került, önmagában ismét csak nem indokolja (kü- lönösen, ha annak jövedelmeit továbbra is beszedték), hogy a város környékén felhagy- janak a területek karbantartásával, használatával, vagy hogy a terület lakosai elhagyják birtokaikat. 30 Györffy 1987. 427–432. o. (Kalocsa). 31 Habár egyértelmű információkat az érsekség anyagi helyzetére nem vonhatunk le, mégis általános- ságban, tájékoztató jelleggel érdekes lehet a tény, hogy az 1332–1337 között Magyarországon beszedett pápai tizedek vonatkozásában a kalocsai érsekség befizetései összegszerűen nem mutatnak kisebb össze- geket, mint néhány jelentősebb püspökség ugyanazon pápai számadásokból ismert befizetései. Míg Ka- locsáról 4092,5 márka bevételről van tudomásunk az említett években, addig például az egri püspökség területén 3247, a zágrábiban 4452, a csanádiban 3225, a váciban 6260, a pécsiben 6829, az erdélyiben és a váradiban együtt 3247 márkát szedtek be, míg például az esztergomi érsekségre vonatkozóan ,csakʼ 1212 márka befizetéséről maradt fenn számadás. Lásd: Várszegi Asztrik – Zombori István (szerk.): Pápai tizedszedők számadásai. Vatikáni Magyar Okmánytár. I, 1. Budapest, 2000. 90., 161., 172., 181., 234., 260., 316., 372. o. 32 Katona 2001. 200. o.; Katona 1800. 367–368. o. 1346-ban (de talán már 1344-ben is; lásd: Udvardy 1991. 205. o.) elkezdték visszaperelni az érsekség korábban elcserélt, északon fekvő birtokait. A csere tényével később például Miklós kalocsai érsek nem értett egyet, mivel az északi birtokok sokkal értéke- sebbek voltak, mint a kapott déliek. Lásd: Udvardy 1991. 196. o. Ezért 1357-ben a pápához folyamodott a birtokcsere megsemmisítésért, ami – úgy tűnik – nem történt meg. A folyamodványra lásd: Bossányi Árpád: Regesta supplicationum: A pápai kérvénykönyvek magyar vonatkozású okmányai. II. Budapest, 1918. 312. o. 33 Udvardy 1991. 196. o. 34 Györffy 1987. 713., 728–729., 732. o. 35 Györffy 1987. 424–427., 432–440. o. 36 Udvardy 1991. 195. o.

HK 125. (2012) 2. 492 Kiss Andrea

De van-e jele ennek a területelhagyásnak Kalocsa környékén hosszú távon a XIII. századi tatárjárás utáni száz évben? Kalocsa (tágabb) környékének ismert Árpád-kori tele- püléseit tekintve azt tapasztalhatjuk, hogy a településhálózat nem változott jelentősen, vagyis néhány ismert kivételtől eltekintve a tatárjárás előtt lakott települések a XIV. század közepén is létező, vagyis (általában) lakott településként jelennek meg az oklevelekben. A néhány kivétel három települést jelent, melyek azonban újra megjelennek XV. századi oklevelekben.37 Tehát hosszú távon, legalábbis a kalocsai Sárköz vidékét illetően, az ismert okleveles adatok alapján nem igazán követhető a terület masszív elnéptelenedése. Ez azonban nem zárja ki annak esélyét, hogy időszakosan – például ellenséges támadás hatására – valóban átmenetileg elnéptelenedett. A Kalocsa környéki területek (Sárköz), a XVIII–XIX. századhoz hasonlóan (lásd a 2. ábrát), már a középkorban is vízrajzi, de valószínűleg általános szempontból is jelen- tős tájátalakítással járó használat alatt álltak. A mezőgazdaságilag hasznosított, a kalocsai Sárköz területét képező magas árteret a Duna kisebb-nagyobb ágai szelték keresztül, melyek egy része (vagy mindegyike) mesterséges karbantartás alatt állhatott.38 Takács Károly például az Árpád-korra vonatkozóan a – Kalocsától keletre fekvő – szekszárdi apátsághoz tartozó halomi uradalom, és az abból kiszakított Csertő 1239. évi határjárása, terepbejárás és terepi vizsgálatok alapján egyidőben létező és összefüggő, rendszert alkotó árkokat rekonstruált.39 A szabályozások előtti Kalocsa (kül)területe három nagyobb részre tagolódott: az alacsony fekvésű belső határra, a puszták és szállások (szintén magasabban fekvő) övezetére és a külső legelőkre (Örjegszél). Míg a város maga egy göröndre, azaz hosszan elnyúló kiemelkedésre épült, addig a belső határ többi része legelőként hasznosított alacsony fek- vésű terület volt.40 Tehát a terület és vizei (akár természetes, akár emberkéz befolyásolta) környezeti változásokra meglehetősen érzékenyen reagálhattak. További érdekes problémát vet fel a kért „menedék”, Pétervárad földrajzi elhelyez- kedése. Ha például szerb, de akár tatár, illetve bármilyen „pogány” támadás érte a kalocsai érsekség területét, akkor az jó eséllyel a Duna mentén, déli irányból következett be. Ugyanakkor Pétervárad a Duna mellett, sokkal délebbre, így elvileg támadásoknak több szempontból inkább kitett vidéken található. A helyválasztást természetesen az is megha- tározhatta – más, később részletezésre kerülő okok mellett –, hogy a kiemelkedésen lévő,

37 Ordas, Malomörvény és Sár-Mégy települések Árpád-kori említéseire lásd: Györffy 1987. 434– 435. o. XV. századi említésre lásd: Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korá- ban. III. Budapest, 1897. 337., 338., 340. o. 38 Ezt a helynevek (pl. Vajas, Ásvány elnevezések vagy a sok ,fokʼ nevű vízfolyás) is alátámasztják. A Sárköz középkori és újkori viszonyait elemző környezettörténeti áttekintésre vonatkozóan lásd például: Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ártéri gazdálkodás Tolna és Bara- nya megyében az ármentesítési munkák befejezése előtt. Budapest, 2007. 28–47. o. Meg kell jegyezni, hogy Andrásfalvy Bertalan elsősorban a Duna jobb (tehát átellenes) partjának Sárközére vonatkozóan készítette el munkáját. Ugyanakkor éppen a kötet középkori részében találunk a Duna bal parti területe- ire vonatkozóan is információkat, különösen fokokra vonatkozóan. 39 Takács Károly: Árpád-kori csatornarendszerek kutatása a Rábaközben és a Kárpát-medence egyéb területein. Korall, 2000. 3. sz. 53–59. o. Takács Károly tanulmányában precíz és részletes leírását és elemzését szolgáltatja a határjáró oklevélben foglaltaknak. Ezért az ott említett határpontok földrajzi azonosításával, és így a feltételezhető egykorú tájhasználati viszonyokkal kapcsolatban is értékes infor- mációkat nyerhetünk a terület késő Árpád-kori képére vonatkozóan. 40 Romsics Imre: Adatok Kalocsa környékének történeti földrajzához. Homokmégy, 1987. 42–43. o.

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 493

2. ábra: Kalocsa környékének átnézeti térképe, különös tekintettel a vízrajzi viszonyokra. Kivágat Ruttkay Mihály 1763. évi térképéből41 védhető (erődített) hely biztonságosabb lehetett, mint a dunai ártérből (alig) kiemelkedő, síksági helyzetű, s így nehezen védhető Kalocsa. Ezt maga az érsek is említette, amikor Péterváradról mint az érsekség területén fekvő egyetlen alkalmas helyről, védhető (és erődített) kiemelkedésről írt. Kaboli László pápához írott levelében a bajokért a tatár és pogány támadásokat okol- ja első helyen, ami miatt az érsekség birtokainak lakói elmenekültek, illetve az érsekség birtokjogi viszonyait igazoló iratokat a tatár–pogány támadások megsemmisítették. Vajon kizárólag a XIII. században lezajlott tatár-pogány támadás(ok)ra utalt, vagy ilyen támadá- sok még a XIV. században is, sőt, a levél megírása előtti években is okozhattak gondokat a vidéken? Vagyis csak általános érvényű utalást jelent, vagy esetleg közelmúltban történt eseményekről is lehetett szó? Ennek megítéléséhez, az előző esethez hasonlóan, minden-

41 A térkép címe: Ruttkay, Michael: Generalis Topographia deﬂuxus Danubii per comitatus articulariter unitos Pest-Pilis-Solth decumentis, una cum expressione paludum in plaga hac existentium... Eredeti méretarány: 1:845 190. Lelőhelye: Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár, VIII. 2. o. №. 142.

HK 125. (2012) 2. 494 Kiss Andrea képpen szükséges a politikai–katonai háttérinformációk alaposabb általános ismerete. Ha ugyanis a kalocsai érsekséget az 1340-es évek elején érte volna valamilyen tatár–pogány tá- madás, az – földrajzi helyzeténél fogva – nemcsak a tatár támadások eddigi ismereteinknél komolyabb voltára utalna, hanem összefüggésbe hozható például az észak-balkáni államok (így Bulgária, Havasalföld, Szerbia) és Magyarország egymáshoz való viszonyával is. Másrészről, az előző esethez hasonlóan, a környezeti viszonyok kedvezőtlen irányú változásának vizsgálatakor egy – (dunai) árvizek szempontjából különösen érzékeny, gyakorlatilag szigeti fekvésű – területen nem csak a lehetséges emberi, hanem általában a ﬁzikai környezeti hatásokat (ezen belül is első helyen az 1344. őszét megelőző időszak időjárási viszonyait), különösen lehetséges szélsőségeit is fontos ﬁgyelembe vennünk.

Időjárási és környezeti viszonyok: mennyiben segítenek az események megértésében?

Érdekes – a seregek mozgását, illetve sebességét, hadjárat indítását vagy akár sikerét is – befolyásoló tényező lehet például az időjárás milyensége, illetve annak a szokásos- tól való eltérései. Még ha konkrétan az adott területre vonatkozóan nem is rendelkezünk adatokkal, a környező területek viszonyai, különösen az esetleges szokatlan, szélsőséges események említése fontos közvetett információkkal szolgálhat az adott terület egykorú viszonyaival kapcsolatban. A hadjáratok szempontjából fontos szerepe lehet például a hő- mérsékleti és csapadék viszonyoknak, szélsőségeknek. Térségünkben az 1340-es évek elején több komoly időjárási szélsőség is bekövetkezett. Így Ausztriában, ezen belül is Stájerországban, 1340. február 22-től kezdve öt hétig olyan nagy hideg volt, hogy emberek és állatok haltak meg.42 A XV. század végi (nem egykorú, így csak bizonyos korlátok között alkalmazható) krónikaíró, Jan Długosz szerint 1340 telén a porosz nagymester seregének Litvániában várostromot kellett abbahagyni (és haza menni) a nagy hideg miatt.43 Prágai Ferenc leírása szerint a lengyelek tatárok elleni 1340–1341-es (téliként datált) harcai idején az időjárás havas és hideg volt,44 ugyanakkor elgondolkoztató, hogy a forrá- sokban viszonylag gazdag cseh területeken e télre Csehországra vonatkozóan konkrétan nem ismert időjárási adat. Ausztriában 1341-ben a tél áprilisig „csendes” volt, viszont ettől kezdve májusig szokatlanul kemény hideg időjárás uralkodott, amit a vonatkozó osztrák szakirodalom a középkor egyik kiemelkedő dokumentált szélsőségeként kezel a kelet- alpi térségben.45 1341 tavasza Rüdiger Glaser szerint a német területeken is meglehetősen hideg volt: mind áprilisban, mind pedig májusban olyan kemény hideg volt, „mintha a tél és a tavasz felcserélődött volna.”46 A többi feldolgozásban azonban csak áprilisra vonatko- zóan találunk szélsőséges hidegre való utalást.47

42 Forrásszövegekre és elemzésre lásd: Rohr, Christian: Extreme Naturereignisse im Ostalpenraum. Naturerfahrung im Spätmittelalter und am Beginn der Neuzeit. Köln–Weimar–Wien, 2007. 448. o. 43 Dąbrowski, Jan – Semkowicz-Zaremba, Wanda (eds.): Ioannis Dlugossii Annales seu cronicae incliti regni Poloniae. Liber IX. Varsaviae, 1978. 214. o. 44 Loserth 1875. 566. o. 45 Forrásszövegre és elemzésre lásd: Rohr 42. jegyzetben idézet munkáját, 448. o. 46 Glaser, Rüdiger: Klimageschichte Mitteleuropas. 1200 Jahre Wetter, Klima, Katastrophen. Darm- stadt, 2008. (A továbbiakban: Glaser 2008.) 84. o. 47 A középkori (Nyugat-)Európára vonatkozó, összességében eddig legteljesebb forrásgyűjtésre és részben feldolgozásra, a forráshivatkozásokat természetesen az 1340. év tavaszát is magába foglalóan

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 495

Talán észak/északkelet-magyarországi (Kárpátok) csapadékos (és talán közepes, vagy az átlagosnál hidegebb) télre is utalhat, hogy 1341. április 15-én nagy árvíz miatt maradt el egy határjárás a Tapoly és Ondava folyók egyesülésénél Zemplén vármegyében.48 Az árvíz bekövetkezése azonban azt is sugallja, hogy erre az időpontra a hóolvadás nagyrészt bekövetkezett és/vagy az árvizet megelőző időszak esős volt. 1341–1342 tele Magyaror- szágon is – csakúgy mint Közép-Európa más területein49 – kemény és feltehetően csapa- dékban gazdag volt. A kemény, fagyos időjárást azonban időnként biztosan megszakította (valószínűleg a mediterrán területek felől érkező enyhe, nedves légtömegek hatására be- következett) hirtelen felmelegedés, mivel február elején (a cseh területekhez hasonlóan), és február végén–március elején is nagy (nimia) árvizek voltak a Tisza felső és középső szakaszának vízgyűjtőjében.50 Mindezek alapján a tervezett lengyelországi (Lucskán és Haruncsáron áthaladó) had- járat időpontjára vonatkozóan ugyan 1340 tavasza sem zárható ki, ám 1341 tavasza még esélyesebb, valamint 1340 ősze is szóba jöhet (még akkor is, ha egy őszi indulás nem feltétlenül szerencsés időpont). Ugyanakkor például 1341 őszétől az egész 1342. év, illetve valószínűleg nagyrészt 1343 is a környezeti tényezők szempontjából a szóban forgó évek közül a legkedvezőtlenebb feltételeket jelentette volna egy Lengyelországba indított hadjárathoz, ami persze önmagában még semmi esetre sem zárja ki hadjárat lehetőségét. Ugyanakkor – hasonlóan például az 1339. évhez vagy az azt megelőző évekhez – mint ezt később részletesebben is látni fogjuk –, politikailag kevéssé indokolt. Mint az előző esetben, úgy a kalocsai kérdésben is ﬁgyelembe kell vennünk további lehetséges környezeti–időjárási szempontokat, melyek 1344-ben, illetve az azt megelőző néhány évben elősegíthették – a folyamatos karbantartás hiányát felerősítve – a terület vizeinek elvadulását, pangóvizek kialakulását és az ezzel járó további problémákat. A Ka- locsa környéki területek alacsonyabban fekvő részein folyó gazdálkodásnak valószínűleg az 1344. év októberét megelőző évek viszonyai sem igazán kedvezhettek. Mint Közép- Európa jelentős részén, így feltehetően Magyarországon is az 1340-es évek eleje, 1342 és 1343 igen csapadékos volt.51 Ez a tény Közép-Európa más területein is árvizekkel járt.

összegyűjtve lásd: Alexandre, Pierre: Le climat en Europe au Moyen Age. Contribution à lʼhistoire des variations climatiques de 1000 à 1425, dʼaprès les sources narratives de lʼEurope occidentale. Paris, 1987. (A továbbiakban: Alexandre 1987.) 467. o. Az osztrák hivatkozásokon túlmenően a kérdésre vonatkozóan még Pármára vannak adatok. 48 DF 268 345, 268346. Regeszta: Sebők Ferenc: Anjou-kori oklevéltár. XXV (1341). Budapest–Sze- ged, 2004. 137. o. 1341. november elején szintén árvíz és rossz időjárás miatt maradt el egy birtok felmé- rése (becslés azonban volt). Lásd: Kiss 2010. 183. o. 49 Lásd például Brázdil, Rudolf – Kotyza, Oldrich: History of Weather and Climate in the Czech Lands I (Period 1000–1500). Zürcher Geographische Schriften 62, Zürich, 1995. 114–115. o. Érdekes, hogy a német területekre vonatkozó feldolgozás nem említ kemény telet. Lásd: Glaser 2008. 76. o. 50 Erről részletesen lásd: Kiss 2009. 3–4. sz. 37–47. o.; Kiss 2010. 183–187. o. Az 1342–1343. évi árvízi események közép-európai összevetésére, és a XIII–XV. századi dokumentált magyarországi árvi- zek között elfoglalt helyére lásd: Kiss Andrea: Árvizek és magas vízszintek a 13–15. századi Magyaror- szágon az egykorú írott források tükrében: Megfoghatók-e és mi alapján foghatók meg rövid, közép és hosszú távú változások? In: Kázmér Miklós (szerk.): Környezettörténet. Budapest, 2011. 43–55. o. 51 Nyugat-Európa (és Nyugat-Közép-Európa) viszonyaira vonatkozóan forráshelyekre és feldolgozá- sukra lásd: Alexandre 1987. 467–472. o.

HK 125. (2012) 2. 496 Kiss Andrea

Továbbá, a német, osztrák és cseh területeken a rossz termések miatt bekövetkezett magas árakkal, ínséggel, sőt éhínséggel is társult 1342, de különösen 1343 folyamán.52 Magyarországon a megelőző két évnek (1342 és 1343) az ismert árvizek szempontjá- ból például különösen kiemelkedő jelentősége volt: e két évből ismerjük (legalábbis éves bontásban) jelenleg a legtöbb árvizet a középkorban. Az ismert árvizek döntő többsége e két évben a Tisza vízgyűjtőjén következett be. Viszonylag kevés (habár némely esetben szélsőséges) közvetlenül említett magyarországi időjárási eseményről van ugyanakkor tu- domásunk.53 Továbbá, amint már korábban is láttuk, 1341 tavaszán is volt egy nagy árvíz (illetve ősszel egy további árvíz) a Tisza vízgyűjtőjén. A kalocsai Sárközt közvetlenül is érintő nagyobb méretű víztömegek jelenlétével járó dunai árvízről az 1344. év őszét meg- előző időszakból eddig két ízben van tudomásunk: 1342. április 11-én Apatin környékén, Aranyan birtokon a vizek sokasága és nagy mennyisége, illetve 1344. március 23-án a kalocsai Sárközben, Szeremle környékén egy nagy árvíz hiúsított meg határjárást. Vagyis még a petíció benyújtásának évéből, 1344-ből is ismerünk a területre vonatkozóan nagy árvizet.54 Habár közvetlen magyarországi adattal nem rendelkezünk, érdekes megemlíteni, hogy 1344-ben Constanzban jó szüret és gabonatermés volt, illetve talán ugyancsak erre az évre vonatkozóan nyári meleget és jó aratást dokumentáltak Frankfurtban és Klosterneuburgban is. Würtembergben pedig általában meleg időjárást említenek erre az évre. Vagyis svájci, német és osztrák területeken is található meleg nyárra vonatkozó adat, feltehetően mindegyik esetben 1344-re vonatkozóan.55 Glaser szerint aratás környékén 1344-ben francia területeken nagy meleg és szárazság volt, az az évi bor jó minőségű volt, ami általában meleg nyári–kora-őszi viszonyokra utal.56 Ha a nyár (és a kora-ősz) 1344-ben például Ka- locsa környékén is meleg volt (erre jó esély van),57 akkor ez tovább „ronthatta” a korábbi árvizek (és például az emberi művelés, karbantartás hiánya) miatti problémát, és részben akár összefüggésbe is hozható a bűzös-víz említéssel is.

52 Az 1343. évre Ausztriában (Leoben, Stájerország) például: Zahn, Johann: Anonymi Leobensis Chronicon. Gräz, 1865. 44. o. Német és cseh területekre 1342-re, illetve részben 1343-ra vonatkozóan forrásokra és elemzésükre lásd: Brázdil és Kotyza 42. jegyzetben hivatkozott munkáját, 115. o.; Tetzlaff, Gerd – Börngen, Michael – Mudelsee, Manfred – Raabe, Armin: Das Jahrtausendhochwasser von 1342 am Main aus meteorologisch-hydrologischer Sicht. Lásd még: Glaser 2008. 66. o. (Utóbbi a konkrét források megadása nélkül, a HISKLID adatbázisára támaszkodva.). 53 Lásd: Kiss 2009. 37–47. o. 54 Kiss 2010. 184–188. o. 55 Forráshelyekre és feldolgozásukra lásd: Alexandre 1987. 472. o. 56 Glaser 2008. 66. o. (források megadása nélkül). Erre vonatkozóan azonban sem az előbb emlí- tett belga klímatörténész munkájában (Alexandre 1987.), sem pedig a korszak klímatörténeti szempon- tú francia feldolgozásában nem találtam információt. Ez utóbbira lásd: Le Roy Ladurie, Emmanuel: Histoire humaine et comparée du climat. I: Canicules et glaciers (XIIIe–XVIIIe siècle). Paris, 2004. 57 Az elsősorban szőlő fenofázis-alapú késő-tavasz–nyári hőmérsékleti rekonstrukciók például erős hosszú távú kapcsolatot mutatnak a svájci, francia és a magyar területek között. Ennek ellenére természe- tesen ez nem azt jelenti, hogy minden év ,biztosan passzolʼ, de annak meglehetősen nagy a valószínűsége, hogy nagyon meleg svájci, és talán német, osztrák és francia nyár esetén Magyarországon sem volt átlag alatti (inkább feletti) a nyári hőmérséklet. Hosszú távú kora-újkori, újkori összevetésre lásd: Kiss, And- rea – Wilson, Rob – Bariska, István: An experimental 392-year documentary-based multi-proxy (vine and grain) reconstruction of May-July temperatures for Kőszeg, West-Hungary. International Journal of Biometeorology, 55. (2011) 4. sz. 595–611. o.

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 497

Az Arany Horda, Magyarország és a szomszédok viszonya

A két esettanulmány körülményei, okai és bekövetkezésük időpontjai nem tárhatók fel és érthetők meg a (dél- és kelet-)közép-európai térségben történtek ismerete nélkül. Ezért röviden érdemes áttekinteni az időszak politikai, társadalmi történéseit, melyek konkrétan befolyásolhatták a mikrotörténelmi folyamatokat is, vagyis alapvető fontosságúak lehettek felhozott két példánk esetén is. E kérdésben elsőrendű fontosságúak azok az informá- ciók, melyek az Arany Horda korabeli viszonyaiba engednek betekintést. Az Arany Horda fénykorát Özbek kán (1312–1341) és ﬁai (Tinibek és Dzsánibek) alatt, a XIV. század első felében érte el. Özbek nyugati irányban meglehetősen aktív politikát folytatott életének utolsó éveiben: ez különösen igaz például a Lengyelország és Konstan- tinápoly felé folytatott nagyobb hadjáratokra. Özbek kán 1341-ben meghalt, trónját leg- idősebb ﬁa, Tinibek foglalta el. 1342-ben azonban Tinibeket félreállították, s a trónra még ugyanabban az évben az agresszív és ambíciózus Dzsánibek került, aki azonban inkább a délkeleti célpontokat (pl. Azerbajdzsán, majd Kaffa) részesítette előnyben.58 Mindezen körülmények az Özbek halálát közvetlenül követő év(ek)ben egy lehetséges nagyobb ma- gyarországi hadjárat, összehangolt támadás bekövetkeztének valószínűségét minimálisra csökkentették.59 A XIV. század első felét tekintve a század elején a legsúlyosabb támadás az Arany Horda részéről 1312-ben következett be, amikor szerb–bolgár–tatár csapatok törtek be és okoztak pusztításokat az ország dél-délnyugati részében, melynek hatására a pápa 1313- ban keresztes hadjáratot is hirdetett.60 1324-ben – amikor például az Arany Horda kunjai tatár vezetéssel Bazarab földjén vonultak át – a tatár veszély elhárítására vezetett Károly Róbert hadat Erdélybe, de még Lajos uralkodásának első éveiben is valószínűleg többször zaklatták az erdélyi határvidéket. 1329-ben nemcsak a bolgár, román és szerb, de a tatár támadásokat is említve állította a király – az Al-Dunához közeli – Miháld vára élére Szécsi Dénest.61 1330-ban Észak-Erdélybe tört be egy tatár csapat, melyet a Lengyelor- szágból Halicson keresztül visszaérkező királyi sereg űzött ki az országból.62 Az 1330-as években – habár e kérdésben egyértelmű adat nem áll rendelkezésre – a nemzetközi szakirodalom feltételezése szerint szintén voltak tatár támadások: így 1332-, 1334-, 1335-re és 1338-ra vonatkozóan is feltételeznek tatár betöréseket. Ezen állítások azonban egyértelmű források hiányában egyelőre inkább a feltételezések kategóriájába sorolhatók.63

58 Lásd: Vásáry István: Az Arany Horda. Budapest, 1986. 117., 282. o. 1343-ban az új pápa, VI. Ke- lemen igyekezett ugyanazt a (meglehetősen meleg hangú, szívélyes) viszonyt fenntartani a káni udvarral a keresztények védelmében, mint ami elődei idején is jellemző volt. Lásd Piti Ferenc: Anjou-kori okle- véltár XXVII (1343). Budapest–Szeged, 2007. (A továbbiakban: AOklt. XXVII.) 319–320. o. 59 Lásd például Jackson 2005. 202–206., 210. o.; Vásáry, István: Cumans and Tatars. Oriental Military in the Pre-Ottoman Balkans, 1185–1365. Cambridge, 2005. 17–29. o. 60 Doberdói Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. Hetedik rész: 1301–1342. Budapest, 1934. 48. o. Mivel ez egy jelentős méretű betörés volt, e támadás például akár Kalocsa környékét is érinthette. 61 Kristó 1988. 78., 81. o. 62 Doberdói Bánlaky 50. jegyzetben hivatkozott munkája, 99. o.; Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles. VIII, 3. Buda, 1832. 537. o. 63 Jackson 2005. 212–213. o.

HK 125. (2012) 2. 498 Kiss Andrea

Az észak-balkáni helyzet is inkább a tatároknak kedvezett: az 1330-as évek közepétől, illetve az évtized második felében a szerb Dusán István a Balkánon nyíltan Magyaror- szág ellenes politikát folytatott, s ebben szövetkezett Havasalfölddel és Bulgáriával is.64 Magyarország ugyanakkor szoros szövegségben állt Szerbia nyugati szomszédjával, Bosz- niával. Magyarország szempontjából további kedvezőtlen változást jelenthetett, hogy az 1330-as évek végén, illetve 1340-re a Duna-delta jelentősebb városai, így például Kilia és Vicina tatár kézre kerültek.65 A szerbeknek így áttételesen még inkább természetes szövet- ségesként adódhattak a tatárok. A szerbek ellen még az előző év(ek)ben, 1334–1335-ben és 1339-ben is küldött sereget Károly Róbert. Vagyis a szerb–magyar viszony ebben az időszakban – bár a szerb király elsősorban dél felé, így Albániában folytatott hadjáratot – szintén feszült volt. Éppen ezért fontos további adalék lehet (amire akár közvetlen in- dítékokat is kereshetünk), hogy Lajos, saját bevallása szerint, koronázása után először Szerbia ellen indított hadjáratot. Kristó Gyula szerint az 1342–1343. évi (sikeres) szerbiai hadjárat elsődleges célja az volt, hogy Dusán István szerb király macsói terjeszkedésének gátat szabjon.66 Összességében elmondható, hogy a tatár betörések súlyát általában elsősorban Erdély viselte, de a XIV. század első felében valószínűleg a Szepesség is többször szenvedett tőlük.67 Az északi és keleti területeken kívül déli irányból is fenyegette tatár veszély Ma- gyarországot: különösen az ellenséges Szerbia (illetve Bulgária és Havasalföld) támoga- tásával, a Duna mentén. Habár Károly Róbert idején általában sikeresen verték vissza a tatár támadásokat, véglegesnek tekinthető megoldás (a már gyengülő) Arany Horda ellen csak Lajos idején született. A magyar királyság hathatósan 1345-ben, majd 1346-ban vá- gott vissza, amikor egy főleg székelyekből álló sereg a székely ispán vezetésével az Arany Horda területén mért végzetes csapást a tatár seregre.68 A magyar–tatár viszony alakulása szempontjából nagy jelentőségű a legfontosabb szö- vetséges, Lengyelország korabeli tatár politikája. Az 1330-as évek végéig a lengyel dip- lomácia elsősorban északi irányban mutatott érdeklődést. 1339-ben utódlási megegyezés született Kázmér és Károly Róbert között, melynek értelmében Kázmér gyermektelen halála esetén Károly Róbert ﬁúörököse kapja meg a lengyel trónt. Cserébe Károly Róbert elismerte Kázmér igényét a halicsi területekre. 1340-től, a tatárokhoz hasonlóan, a lengyelek érdeklődése Ruténia (de elsősorban Halics) irányába fordult. A lengyelek, kihasználva az ottani belső anarchiát – az uralkodó bojárok általi meggyilkolását, illetve számítva a magyarok be nem avatkozására – 1340 áprilisában bevonultak Halicsba. Az elején nagy sikereket értek el, de a tatárok rendszeres ellentámadásai a sikereket korlátozottá tették. A tatár támadások 1340–1341-ben Kis-Lengyelországot, így Sandomierzt is komolyan

64 Az 1320-as években már többször problémákat okozó Basarab a hírhedt 1330. évi, télbe nyúló őszi, a magyarok számára katasztrofálisan végződött havasalföldi hadjárat után gyakorlatilag függetlenítette magát a magyar koronától. A tatároktól függő bolgárokkal pedig mind az 1310-es, mind az 1330-as években folytak összetűzések. Kristó 1988. 80., 82., 89. o.; Fine, John Van Antwerp: The late medieval Balkans: a critical survey from the late twelfth century to the Ottoman Conquest. Ann Arbor, 1994. (A továbbiakban: Fine 1994.) 289. o. 65 Vásáry 59. jegyzetben hivatkozott munkája, 162. o. Összefoglalóan lásd még: Jackson 2005. 203. o. 66 Kristó 1988. 89., 91. o. Lásd még: Fine 1994. 288–289. o. 67 Kristó 1988. 96. o. 68 Kristó 1988. 96–97. o.

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 499 veszélyeztették. 1341-ben megállapodás született Kázmér és Károly Róbert között Halics közös védelméről.69 A pápa a tatár fenyegetések hatására Kázmér király mellé állt: augusztusban keresztes hadjáratot hirdetett Lengyelországban, Magyarországon és Csehországban. Kázmér – aki már ősszel készült az újabb összecsapásra – megsemmisítő csapást mért a tatárokra 1341 januárjában. A tatárok Halicsért folytatott küzdelmeiket csak az évtized második felében, a pestis terjedésétől meggyengülve adták föl.70 Ezek alapján politikai szempontból összességében általában feltételezhető, hogy az első oklevélben említett lengyelországi hadjárat, illetve talán részben a második okle- vélben szereplő, a kalocsai érsekséget is érintő esetleges tatár–pogány támadásról szóló információk – már ha volt ilyen, s nem csak a XIII. századi támadásokra utalt az érsek 1344-ben – köthetők az 1340. és talán még az 1341. év hadi eseményeihez. Ezért érdemes áttekinteni részletesebben az ezen utóbbi két(–három) évre vonatkozó forrásokat.

1340–1341 hadi eseményei az egykorú források tükrében

Habár döntő erejű tatár támadásokról általában nem volt szó, amint azt már részben láthattuk, a tatárok még az 1330-as években is valószínűleg szinte évente „látogatták” Európa tőlük nyugatra fekvő szomszédos keresztény államainak határait, így főleg Len- gyelország és részben Magyarország határ menti területeit. A helyzet – különösen Len- gyelország esetén – fordult komolyabbra az 1340. év elején. A pápai nuncius (február 20-i említése) szerint februárban a tatárok megtámadták Lengyelországot, ami (érthetően) Magyarországon is nyugtalanságot váltott ki.71 Ugyanakkor május elejéig nincs jele általá- nos mozgósításnak Magyarországon és annak sem, hogy a mindennapi ügymenetet vagy a betervezett feladatokat bármi közbejött esemény jelentősen befolyásolta volna.72 Elvileg fennáll annak lehetősége is, hogy Lengyelország megtámadását hallva Károly Róbert már ekkor, például a (talán Magyarországon is szokatlanul hideg) március folyamán (vagy

69 Szokolay Katalin: Lengyelország története. Budapest, 2006. 33. o. További érdekes adalék lehet az 1338–1341-ben (illetve talán a megelőző és követő években) lezajlott nagy európai sáskajárás ténye, mely probléma bizonyítottan érintette mind az Arany Horda egyes (elsősorban Fekete-tenger menti) területeit, mind a lengyel és magyar területeket, mely utóbbiak ,hagyományosanʼ a rajokban nyugat felé vonuló sáskák útjába estek. Szakirodalmi összegzésére és forrásaira lásd például: Rohr 2007. 468–470. o. 70 Housley, Norman: The Avignon papacy and the crusades 1305–1378. Oxford, 2002. 67–68. o. Housley, Norman: The later Crusades from Lyons to Alcazar 1274–1580. Oxford, 2001. 346. o. Lásd még: Szokolay előző jegyzetben hivatkozott munkáját, 33. o. 71 Az apostoli szék magyarországi nunciusa e hírre Zágrábba, majd áprilisban a tengerpartra (Zengbe) küldött 1300 aranyforintot. Várszegi és Zombori 31. jegyzetben hivatkozott munkája, 433. o.: Petrus Gervasius, canonicus Vivariensis: „Item anno Dominni MCCCXL. Die XX. Februarii, cum Tartari intrassent regnum Polonie, et ob hoc rex et totum regnum ungarie turbaretur, commutavi subito pecunias, quas tunc habebam, et per fratrem Thomam de Zothmar priorem provincialem ordinis Predicatorum misi ipsas pecunias ad valorem mille et CCC. Florenorum auri ad civitatem Zagrabiensem in Sclavonia, et dedi dicto priori unum siphum argenti valoris V. ﬂorenorum auri.” – Április 23-án „cum laborarem in partibus Pannonie,” – nehéz elképzelni, hogy ne említette volna, ha a tatárok betörtek Magyarországra. Regeszta: AOklt. XXIV. 45. o. 72 E tekintetben a dalmáciai-horvátországi politikai helyzet, Velence viselkedése, illetve a Károly Róbert tervezett zágrábi utazása körüli levelezés fontos kapcsolódó információkat tartalmaz. Az esemé- nyekre és a levelezésre részletesen lásd: Piti 2001. 41–48. o.

HK 125. (2012) 2. 500 Kiss Andrea

áprilisban) küldött volna Lengyelországba segédcsapatokat. Egy ilyen hadjárat bekövetke- zésének lehetőségét gyengíti a tény, hogy – amint azt láttuk – az országos mozgósítás csak később, tavasz közepe–vége felé következett be. Mindenképpen március 29. után, de feltehetően május 1. és május 8. között azonban egy jövőbeni ruténiai hadjárat miatti hadba szállás és hadkészültség miatt kezdődtek a perhalasztások – melyeket aztán még több eset is követett. Itt tehát egyértelműen egy Ruténiába (Halicsba) irányuló tervezett hadjáratról van szó a királyság seregének részvé- telével, a nádor (tervezett) vezetésével. A hadjárat indítására vonatkozó döntés így ápri- lisban már megszülethetett.73 A nádor azonban – legalábbis a neve alatt kiadott oklevelek datálásai alapján – ebben az évben hosszú időre (két hónap vagy annál több) nem távozott el a Visegrád–Nagymaros–Buda környéki területekről. Jelen esetünkben nem zárható ki teljességgel, hogy a halicsi–lengyelországi események hatására esetleg a május elejihez képest a sereg céliránya Halics helyett Lengyelország lett, vagyis végül az összejött sereget nem Halicsba, hanem Lengyelországba küldték május folyamán. Alapvető fontosságú a velencei tanács azon 1340. június 12-én kelt határozata, miszerint Károly Róbert – testi gyengeségén túlmenően – a tatárok magyarországi betörésére („Rex nullo modo propter sui corporis inﬁrmitatem, et propter invasionem, quam fecerunt Tartari versus partes suas, erat hoc anno venturusʼ) való hivatkozással elhalasztotta tervezett horvát(–dalmát) útját.74 E halasztással kapcsolatban egészen június 12-ig bizonytalan- ság uralkodott a velencei tanácsban. A támadás irányára vonatkozóan nagy jelentőségű adatokkal szolgál a közép-eu- rópai kérdésekben általában meglehetősen jól tájékozott (svájci) krónikás, Johann von Winterthur leírása. Krónikájában az 1340. évre vonatkozóan beszámol egy olyan hadjá- ratról, melynek során a tatárok a Duna mentén Magyarország területére behatolva nagy károkat okoztak.75 Egy esetleges Duna menti tatár támadás Magyarország ellen biztosan nem történhe- tett meg a bolgárok, a havasalföldi vajda és a szerb uralkodó (legalábbis hallgatólagos)

73 Egy március 29-én kiadott oklevélben egy május 8-ra halasztott perről (Sóvári János Visnyó – ma Višňov Kelet-Szlovákiában – birtok tárgyában folytatott peréről) esik említés. Ezt aztán valamikor má- jus 8. előtt további perhalasztás követte, a feleknek a nádor vezetésével tervezett ruténiai hadjáratban való részvétele miatt. Nagy 1884. 26–27. o. Regeszta: Piti Ferenc: Anjou-kori oklevéltár XXIV (1340). Bu- dapest–Szeged, 2001. (A továbbiakban: AOklt. XXIV.) 88., 132–133., 145. o. Lásd még: Piti 2001. 48. o. Szintén erre az esetre hivatkozik: Jackson 2005. 229. o. A hadjárat indítására vonatkozó döntés azonban feltehetően április vége körül már ismert lehetett, mivel például a pécsváradi káptalan jelentése szerint a Csabagáta elnevezésű (Baranya vármegyei) birtok becslése körüli ügymenetet először 1340. május 1-jéről királyi rendelvényre a hadoszlás 15. napjára, majd innen ismét elhalasztották, immáron 1341. május 1-jére. Lásd: Nagy 1884. 129–130. o. Regeszta: AOklt. XXIV. 126. o. A már korábban az 1341. évi tavaszi árvíz kapcsán említett, Zemplén megyei Bazza birtok ügyében viszont egy, csak 1340. május 1-jén indított per került halasztásra május 8-án. Nagy Imre – Nagy Iván – Véghely Dezső: A Zichi és Vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmány- tára. I. kötet. Pest, 1871. 578. o. Regeszta: AOklt. XXIV. 135. o. Ez akár annak eshetőségét is felvetheti, hogy a déli részekről hamarabb elindultak a harcba menők, mint északról, ami valamilyen északi gyü- lekezési helyet sejtet. 74 Wenzel Gusztáv: Magyar diplomácziai emlékek az Anjou-korból. I. Budapest, 1874. (A továbbiak- ban: Wenzel 1874.) 400. o. Regeszta: AOklt. XXIV. 178. o. 75 Chronica Iohannis Vitodurani. In: Baethgen, Friedrich (ed.): Monumenta Germaniae Historica. Scriptores rerum Germanicarum, Nova series. III. Berlin, 1924. 183. o.

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 501 beleegyezése nélkül. A bolgárok – a tatároktól függésben lévén – nem jelentettek külö- nösebb problémát, és az ekkor gyakorlatilag független (inkább a tatárokkal szimpatizá- ló) Havasalföld sem abban az esetben, ha egy tatár sereg (mely korábbi példák alapján nagyrészt kunokból is állhatott) Magyarország ellen vonult. Éppen ezért érdekes az az egybeesés, hogy a szerb uralkodó betegségéből felgyógyulva, június 8. előtt – a kölcsönös segítségnyújtás mellett – maga és családja számára kérte, hogy szükség esetén Velencébe menekülhessen, mivel „az országával szomszédos területeken számos ellensége van.”76 A velencei polgárjogot ő és családja pontosan június 12-én kapta meg „Velence iránt tanú- sított barátsága miatt”, amikor a magyarországi tatár támadás híre említésre került.77 Felmerül a kérdés: ha a Duna mentén, tehát dél felől következett be egy nagy káro- kat okozó támadás Magyarország ellen, akkor Velence miért csak akkor értesült a tatár támadásról, amikor az már javában tartott?78 Meglehet, hogy Velence a tatár támadásról ugyan korábban értesült, de nem feltételezte olyan mértékűnek, hogy ez a királyt horvát útjától minden kétséget kizáróan visszatartsa. De az is lehet, hogy a tatár támadás tényleg friss információ volt, és a tatárok ez idő tájt támadták meg az országot. Egy bő hónappal később, július 17-én, majd augusztus 3-án Velencében már ismét a (magyar) király le- hetséges horvátországi–dalmáciai jövetele miatt aggódtak, ami áttételesen akár utalhat arra is, hogy az eddigi – a király útját akadályozó – magyarországi problémák addigra nagyrészt elhárultak.79 A tatárok nagyobb arányú újabb támadásától közvetlenül fenyegetett Kázmér segély- kérő levelére a pápa augusztus 1-jei leveleiben lengyelországi, tatárok elleni keresztes had- járatot hirdetett Lengyelországban, Magyarországon és Csehországban.80 A pápa 1340. augusztus 17-én a káni család részére küldött válaszleveleinek néhány részlete további tanulságokkal szolgál. Úgy tűnik, a kán és családja fontosnak tartotta, hogy elhárítsa az Arany Horda elleni nagyobb választámadás veszélyét, vagy pedig a család valóban meg- ijedt attól az orvtámadástól, melynek során a kánra rágyújtották palotáját, s így az uralko- dó élete legvédettebb belső környezetében is veszélyeztetve volt. A pápa válaszlevelében maga kérte a kánt, hogy hagyjon fel a magyar és lengyel területek zaklatásával/támadá- sával. Ugyanakkor más, a magyar és a lengyel uralkodókhoz intézett leveleiben a két ke- resztény királyt kérte a tatár területek elleni támadások beszüntetésére, s a kán követeinek megvédésére.81 Ez utóbbi levélváltás azonban nem hozta el a várt megbékélést.

76 Mindemellett a velencei kereskedők Konstantinápoly felé való szabad áthaladását is megígérte. Wenzel 1874. 394–395. o. Regeszta: AOklt. XXIV. 171. o. 77 Wenzel 1874. 400. o. Regeszta: AOklt. XXIV. 178. o. A szerb király abban az évben, birodalmát gyarapítandó, Albániában folytatott hódító harcokat. Valószínűleg betegségét is kihasználva azonban, egyik fontos embere, bizánci határon elterülő terjedelmes birtokaival egyetemben Bizánchoz állt. Így Dusán István szerb király számára bizonyos szinten az 1340. év fordulópontot jelenthetett, hiszen beteg- ségéből felépülve, és láthatólag jelentős konﬂiktusok közepette is volt ereje ismét egyensúlyba kerülni és tovább folytatni a területi hódításokat. Részletesebben lásd: Fine 1994. 290–291. o. 78 Ezt a problémát (nevezetesen a velencei hírszerzésnek a tatár problémával kapcsolatos kései in- formációit) a velencei-dalmát viszony, illetve a horvát főurak levelezése kapcsán Piti Ferenc is felvetette tanulmányában. Lásd: Piti 2001. 47. o. 79 Wenzel 1874. 401–403. o. Regeszta: AOklt. XXIV. 209., 222. o. Lásd Piti 2001. 50–51. o. 80 Theiner, Augustinus: Vetera Monumenta Historica Hungariam Sacram Illustrantia. I. Roma, 1859. 637–638. o. Regeszta: AOklt. XXIV., 219–220. o. 81 E békülési kísérlet azonban, a későbbi események tükrében, nem hozott jelentősebb eredményeket, s a keresztes hadjáratra való felhívás később is érvényben maradt. Lásd Theiner előző jegyzetben hivat-

HK 125. (2012) 2. 502 Kiss Andrea

Mivel a továbbiakban a pontos időrendnek nagy szerepe lehet, lengyel krónikákban, így a Rocznik Traskiban és a Rocznik Małopolskiban foglaltak alapján kíséreljük meg rekonstruálni az eseményeket: e szerint 1340. március 23-án (más vélemények szerint április 7-én) Boleszlávot, Ruténia fejedelmét meggyilkolják. Kázmér király gyorsan re- agál: Húsvét körül kisebb sereggel (sok ideje amúgy sem lehetett sereggyűjtésre) és ke- reskedőkkel együtt Lwówba ment. Szent János napja körül már egy nagyobb sereggel (a Rocznik Traski szerint kb. 20 ezer fővel) vonult a tatárok ellen. A krónikák szerint eközben a tatárok mintegy kétszer akkora (ruténokkal is növelt) sereggel álltak ki, de Kázmér így is győzelmet aratott.82 Az ugyancsak lengyel Kronika Jana z Czarnkowa év, illetve időpontok megadása nélkül ír az eseményekről: e szerint a halicsi uralkodó (bojárjai általi) megmérgezése után a lengyelek áprilisban elfoglalták Halicsot. A tatárok erre Lengyelországot támadták meg, akiket Kázmér király a Visztulánál állított meg, s akik erre visszatértek Lublinba.83 Ugyanilyen értelmű az a történteket összefoglaló levél is, melyet Kázmér király a pápá- nak 1341-ben küldött.84 A Rocznik Małopolski szerint a tatárok a keresztesekkel szemben pusztították Lublin és Sandomierz vidékét.85 A kortárs cseh Prágai Ferenc krónikájában már az 1340. év alatt elkezd írni arról, hogy a tatárok – talán 1340 végén indított – lengyelországi hadjárata először sikeres volt, de később az éhínség és a hideg visszatérésre sarkallta a harcolókat.86 Később az 1341. év alatt részletesebben is összegzi a tatárok betörésének körülményeit: utal a meghirdetett keresztes hadjáratra, valamint arra, hogy Kázmér király is kért segítséget a környező uralkodóktól, így a magyar és cseh királytól. Ugyanakkor a harcokat a nagy hideg és hó – ami betemette a házakat is – igen megnehezítette, s ezért a harcolók otthonaikba tértek. A tatárok sok ezer keresztényt elvittek.87 Ami a Magyar Királyság seregeinek hadmozdulatokban való részvételét illeti, a vo- natkozó szakirodalom két álláspontját mindenképpen szükséges kiemelni. Az egyik ál-

kozott munkáját, 638–640. o. Regeszta: AOklt. XXIV. 228–231. o. A dolog további érdekessége, hogy a tatár kán és a pápa közötti leveleket vivő küldönc egy magyar szerzetes volt. Ez évi utolsó információnk ismét a pápától származik: augusztus 26-án az egymással harcoló angol és francia királyokat kéri fel békekötésre, mivel e harcok felbátorítják a keresztény hit ellenségeit, így a törököket Bizánc, a tatárokat pedig Magyarország és Lengyelország megtámadására. Regeszta: AOklt. XXIV. 236. o. Lásd még: Piti 2001. 51. o. 82 Rocznik Traski. In: Bielowski, August (ed.): Monumenta Poloniae Historica. II. Warszawa, 1961. (A továbbiakban: MPH II.) 860–861. o.; Rocznik Małopolski. In: Bielowski, August (ed.): Monumenta Poloniae Historica. III. Warszawa, 1961. (A továbbiakban: MPH III.) 199–200. o. Ez utóbbiban még további utalás történik (kod. Kurop.): „1340. Contra cruciferos devastant Thartari terram Lublinensem usque Sandomiriensem.” – a „contra cruciferos” inkább a már meghirdetett kereszteshadjárat (augusztus) utáni eseményeire utalhat. 83 Joannis de Czarnkow: Chronicon Polonorum. In: MPH II. 621–622. o. Lásd még: Piti 2001. 50. o.; Jackson 2005. 229. o. 84 Tăutu, Aloysius (ed.): Pontiﬁcia Commissio ad Redigendum Codicem Iuris Canonici Orientalis, Fontes. 3rd series: VIII. Acta Benedicti XII. Vatican City, 1958. 111–112. o. Lásd még: Jackson 2005. 229. o. 85 MPH III. 199. o. (Lásd még a 82. számú jegyzetet.) 86 Domherr Franz von Prag. In: Loserth, Johann (ed.): Fontes Rerum Austriacarum. Österreichische Geschichts-Quellen. I: Scriptores VIII. Wien, 1875. (A továbbiakban: Loserth 1875.) 563. o. 87 Loserth 1875. 564–566. o.

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 503 láspont szerint 1340-ben végül is nem valósult meg a teljes királyi sereg halicsi vagy lengyelországi hadműveletekben való részvétele, illetve ez a részvétel sem magyar, sem pedig lengyel források alapján nem bizonyítható. Károly Róbert horvátországi–dalmáciai útjának elmaradását pedig már a tatárok magyarországi betörése okozhatta, amit a szerző legnagyobb valószínűséggel áprilisra, május elejére tesz.88 Egy másik álláspont – a magyar sereg típusától vagy méretétől függetlenül – az ismert, magyar sereg-részvételre illetve magyar seregmozgásra utaló, tatárokkal kapcsolatos magyarországi (és lengyel) forrásokat egyértelműen az 1340. évi ruténiai (halicsi) hadi eseményekhez köti. A szerző szerint magyar seregek a lengyel sereg(ek)hez csatlakozva vettek részt a lengyel király által vezetett halicsi hadmozdulatok két hadjáratában. Ehhez a szerző mindkét, már említett, magyarországi oklevél-csoportot, nevezetesen a halicsi hadjárat miatti perhalasztásokat és a Lucska és Haruncsár területén megszállt sereg pusz- tításaira utaló (1342. évi) okleveleket említi.89 A lengyel krónikák szerint tehát Kázmér király áprilisban vonult be először Halicsba, majd talán december végén kezdett újra harcot a tatárokkal. A magyarországi perhalasz- tások alapján nagyjából május első hetében kezdődött el/történt meg a magyar sereg gyü- lekezése, tehát a halicsi magyar sereg csak ezután vághatott volna neki az útnak – feltéve, ha valóban sor került erre a hadjáratra. A tavaszi csatlakozás tényét – ahogy azt Piti Fe- renc is szóvá teszi – azonban egyetlen lengyel krónika vagy más ismert egykorú forrás (magyar, pápai stb.) sem említi. Ugyanakkor a lucska-haruncsári eset egyértelműen Len- gyelországba induló seregről szolgáltat információt, vagyis egy másik hadjáratra enged következtetni.

Mikor, miért és mi történt? Összegzés: a két eset a nagypolitika tükrében

Hogyan kapcsolhatók össze esettanulmányaink a nagypolitika fejleményeivel? Segít- hetik-e, s ha igen milyen mértékben, az esettanulmányok alapján bemutatott információk a nagytérségi folyamatok megértését?

Halicsi vagy lengyelországi hadjárat? Lucska és Haruncsár története

Az eddig leírtakból kiderül, hogy 1340-ben a király hadat készült indítani Halicsba a tatárok ellen. Ugyanakkor az általunk vizsgált lucskai és haruncsári esetben az ott öt napig időző sereg Lengyelországba készült a tatárok ellen, és maga a helyszín is lengyelországi és nem halicsi úticélt valószínűsít. Másrészről a lengyel politikai események tükrében az is elképzelhető, hogy az eredetileg Halicsba készülő sereget végül is Lengyelország felé küldték. Mivel azonban a huzamosan, több napig fennálló, szélsőségesen hideg időjárás Lucs- ka–Haruncsár környékén még májusban sem valószínű, de a nyári hónapokban még ke-

88 Piti 2001. 45–49. o. 89 Jackson 2005. 210., 229. o. A megelőző (Piti 2001.) szaktanulmánytól látszólag függetlenül a szer- ző (Jackson 2005.) jelentős részben ugyanazon (magyar és részben lengyel) forrásokat hivatkozza, mint a korábbi szaktanulmány. A levont következtetések azonban több ponton is eltérnek egymástól.

HK 125. (2012) 2. 504 Kiss Andrea vésbé (május első fele, közepe előtt pedig a sereg valószínűleg nem ment el), nagyobb esélye van annak, hogy a Lengyelországba küldött sereg később, vagyis az ősz folyamán vagy még később haladt át és időzött a területen. Amennyiben ez még 1340-ben történt, akkor az őszi sereg-átvonulás tűnik a leginkább valószínűnek, a Kárpátokon keresztüli téli időben való átkelés kockázatos és nehézkes volta miatt. Az őszi indulásnak azért is van nagyobb esélye, mivel Kázmér király, amint azt korábban láttuk, már ősszel megkezdte a hadi készületeket – ekkor már keresztes hadjáratként és feltételezhetően más közép-európai területekről érkező katonákkal gyarapítva seregét (habár korántsem olyan mértékben, mint szerette volna) – a tatárok ellen. Ugyanakkor Magyarországon 1341-ben és 1342-ben nem került sor általános seregmozgósításra,90 a tatár belpolitikai helyzet változásai nem kedveztek újabb hadjárat- nak és nem is tudunk további súlyosabb tatár–lengyel összecsapásról. 1342 első felében pedig már egyéb okok is tovább csökkentik a valószínűségét annak, hogy egy sereg e két év valamelyikében haladt volna át Lucska–Haruncsár környékén. Ennek ellenére önmagá- ban még nem teljességgel zárható ki, hogy például 1340 márciusában (vagy áprilisában), esetleg 1341-ben (tavasszal, pl. az igen hideg áprilisban – attól függően, hogy mikor lett vége az 1341. évi lengyel–tatár harcoknak) is küldött Károly Róbert egy sereget a lengyelek megsegítésére. Ez lehetett, a „területi elv” érvényesülése alapján felvidéki illetősé- gű katonai kontingens is, vagyis nem feltétlenül volt szükséges az országos mozgósítás.91 Ennek esélye azonban az 1340. évi őszi seregindítás valószínűségéhez képest véleményem szerint jóval kisebb.

A kalocsai környezeti problémák és a tatár támadások kérdésköre

A Kalocsáról és környékéről, illetve annak egészségtelen voltáról az érsek által leírtak, mind katonai, mind környezeti és társadalmi szempontból, hordoznak – nemcsak helyi, de „nagypolitikai” szinten is – ﬁgyelemre méltó információkat. Ezekben az években is pápai vizitátorok járták az országot, akik rendszeres jelentéseket tettek XII. Benedeknek a lá- tottakról és hallottakról. Nem kétséges, hogy a tatárjárás(ok) és más pogányok pusztításai után Kalocsa jelentősége több évtizedre aláhanyatlott, de az 1340-es években semmikép- pen sem nevezhető izolált helynek: ha az érsek állítása a valóságtól merőben eltért volna, valószínűleg hamar kiderült volna. Másrészről az is igaz, hogy az 1344. utáni évekre vonatkozóan péterváradi (akár csak másodlagos) érseki székhelyről nincs tudomásunk, mely azonban talán Kaboli László hirtelen halálának és sok más egyéb körülménynek is betudható.92 Pétervárad esetén a hely- választás egyrészt a déli közvetlen katonai veszély elhárulását, másrészt az érsekség déli

90 Engel Pál: Adatok az Anjou-kori magyar hadseregről. In: Neumann Tibor (szerk.): Tanulmányok a középkorról. (Analecta Mediaevalia, 1.) Budapest, 2001. 77. o. 91 Lásd például: Kristó 1988. 211. o. 92 Egyértelmű információk híján messzemenő következtetések levonása nélkül is ﬁgyelemre méltó az a tény, hogy Kaboli László (orvosként) 1344. őszén még a kalocsai egészségtelen környezetre panaszkodik, és a helyváltoztatás szükségességére hívja fel a ﬁgyelmet az egészségtelen környezetből a jó levegőjű kiemelkedésre, addig 1345. elején már ismét üresen áll a kalocsai érseki szék. Így nem zárható ki, hogy az érsek helyváltoztatás iránti igyekezetének esetleg köze lehetett egészségi problémáihoz (felmerülhet- nek pl. légzőszervi betegségek, malária stb.).

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 505 jelenlétének (így hatáskörének) növelését is célozhatta – például az eretnekek észak-balká- ni térítésében93 – Lajos korábban említett sikeres 1342–1343. évi szerbiai hadjárata után. Az is igaz viszont, hogy jól védhető, erődített kiemelkedés Péterváradon kívül (amint azt az érsek is kihangsúlyozta), nem sok volt az egyházmegye területén. Milyen új, eddig ﬁgyelembe nem vett, információk birtokába jutottunk az 1344. évi érseki kérvényben leírtakat illetően? A kérvényben leírt állapotokat a vonatkozó szakirodalom, amennyiben ezt elemezte, elsősorban az 1241–1242. évi tatárjárás (esetleg a második tatárjárással karöltve), a XIII. századi kun támadás(ok), az oligarchák harca és a dokumentumok elvesztése következtében kialakult tulajdonviszony-bizonyítási problé- mák számlájára írta.94 Csakúgy, mint azt a levélben is említett körülményt, hogy a lakosok is elmenekültek a területről. Amint láttuk, az egykorú oklevelek valóban említenek régtől fogva elhagyott településeket a XIV. század első felében, de az érseki újratelepítések ennek ellenére bizonyíthatóan csak Kalocsától távolabb eső területeket érintettek, ugyanakkor több, Kalocsa környéki lakott település XIV. század közepi létezéséhez nem fér kétség. A tatárok azonban az Alföld más részein is pusztítottak, hasonlóan a kunok is, illetve az oligarchák harca az ország jelentős részeit érintette, gyakran a közvetlen pusztításokat tekintve sokkal nagyobb károkkal. Ezek az események azonban többször epizódszerűen jelennek meg, és – habár hosszú távú hatásaik mindenképp jelentősek lehettek – folyamatosan nem jellemezték az állapotokat. Továbbá, ha ez a – valóban a teljes terület pusz- tulását és elhagyását jelentő – probléma gyakorlatilag száz éve ilyen formában jelentett gondot, akkor miért csak 1344-ben lett sürgető a kérdés, és élhetetlen a város, Kalocsa, ahol 1318-ban például országos zsinatot is tartottak? Feltételezésem szerint ez a kép némileg módosításra szorul abban a tekintetben, hogy – habár Kalocsa időnként kétségtelenül veszíthetett jelentőségéből, például Bács javára is – a békésebb időszakokban nem tagadhatjuk meg annak lehetőségét, hogy bizonyos szinten a rend, és így a gazdálkodás (szántóföldi művelés, mezőgazdaság, vízgazdálkodás) is helyreállt legalább az érsekség központi területein. Ezen területek egy része azonban – amint korábban láttuk – vízrajzi szempontból részben érzékeny, alacsony fekvésű, lege- lőként hasznosított földterület volt. Feltételezésünk szerint például a Jánki László alatti, 1317–1337 közötti hosszú, békés időszak is ilyennek tekinthető. Továbbá, legalábbis ami a Kalocsa környéki törzsterületeket érinti, az 1337–1342 közötti üresedés időszaka – például a gazdálkodás szempontjából – sem indokolja önmagában a Kalocsa környéki földek és vizek teljes elhanyagolását. Még akkor sem, ha a környékbeli birtokosokra tett panaszokat komolyan kell vennünk, s ezekben az években az érsekség jövedelmeit jelentős részben nem

93 A kalocsai egyházat a pápa, déli – s így az ortodox/,eretnekʼ területekkel szomszédos – fekvése miatt már a XI–XII. század folyamán missziós feladatokkal látta el. Lásd: Györffy 1987. 430. o. 94 E helyütt nagy általánosságban felmerülhet az elvi lehetősége annak, hogy a középkori klímaoptimum 13. századi, talán szárazabb viszonyai mellett a Kalocsa környéki, alacsonyan fekvő terü- letek vizenyőssége általában nem jelentett akkora gondot a gazdálkodás hosszabb távú feltételeiben, mint az akár szélsőségesen csapadékos időszakokban is jelentősen bővelkedő XIV. század. A túlnyomóan alacsonyabb vízszintekkel, így összességében szárazabb körülményekkel járó, s talán a XIII. században csúcspontját elérő középkori kis optimum dél-dunántúli megjelenésére újabban lásd például: Sümegi Pál – Jakab Gusztáv – Persaits Gergő – Törőcsik Tünde: A Baláta-tó környezettörténete. In: Erdő és Klíma. (Sajtó alatt.) E témában korábbi eredmények publikálva: Zatykó, Csilla – Juhász, Imola – Sümegi, Pál (eds.): Environmental archaeology on the Transdanubia. (Varia Archaeologica Hungarica 20.) Budapest, 2007. 246–249. o.

HK 125. (2012) 2. 506 Kiss Andrea az érsekség emberei szedték be. Az uralkodó maga is számított e területen például szerb betörésre, pusztításra, ezért is erősítette meg Kalocsát és Bácsot. Mindezek következtében véleményem szerint nem zárható ki annak lehetősége, hogy egyéb (például erőszakos, akár külföldi) beavatkozásokkal is számolnunk kell az üresedés időszakában, mely körülmény a területen 1344-ben leírt „rossz” viszonyokért szintén felelőssé tehetők. Fontos még megemlíteni, hogy az érsek által leírt egészségtelen környezet kialakulá- sának elvileg a megelőző két–három év időjárási viszonyai különösen kedveztek. 1342 és 1343 kiemelkedően csapadékos éveknek tekinthetők, és 1344 tavaszáig legalább két nagy dunai árvíz is elérte a területet, mely tényezőknek a kalocsai ártéren összességében több évre is kihatása lehetett. Ezeket a problémákat átmenetileg erősíthette is egy feltételezhe- tően meleg nyár 1344-ben. Másrészről, amint azt láttuk, a déli végek irányából nemcsak a szerbek jelenthettek veszélyt a nehezen védhető déli, alföldi területeken. Ez esetben szintén újonnan elemzett, fontos információkat szerezhettünk arról, hogy 1340-ben Magyarországot a Duna mentén érte (talán május vége – június eleje környékén) tatár támadás, ami jelentős pusztítást okozott. Az eddig ismertetett források birtokában nem jutottunk elegendő információhoz annak eldöntéséhez, hogy a Kalocsa környéki állapotokért, legalább részben, e támadás is felelőssé tehető, vagy hogy ez a támadás egyáltalán érinthette e Kalocsa környékét, habár – déli fekvése miatt – az érsekség bizonyos részeit jó eséllyel érintette. Ugyanakkor a fel- sorolt információk alapján felmerül és nem zárható ki annak lehetősége, hogy ilyen kései, XIV. század közepi időpontban, de feltehetően a megelőző évtizedekben is veszélyeztet- hette (akár szerbek és/vagy románok által támogatott) tatár vagy éppen szerb támadás az ország déli, déli-középső, síksági területeit. Ez talán érthetőbbé teszi Károly Róbert óva- tosabb politikáját és külföldi, hódító hadjáratok iránti csekély érdeklődését is, amennyiben hadi cselekményeinek célja elsősorban a nehezen megszerzett, egységes országterület védelme (és ezen túlmenően a szövetségesek megsegítése) volt. Habár közvetlen összefüggést a tatárok 1340. évi támadása és a kalocsai problémák között nem sikerült kimutatni, mégis érdekes lehet e tatár betörés körüli információk pontosabb összegzése, például a tatár betörés időpontjára vonatkozóan. Lehetséges például, hogy a Magyarországon gyülekező seregek híre elérte a tatárokat, akik egy halicsi magyar hadjárattól tartva95 másik irányból, délről támadtak Magyarországra, mely akár ﬁgye- lem-elterelés is lehetett, illetve a magyar seregeknek a halicsi „oldalba támadástól” való eltántorítására tett (sikeres?) kísérlet. Johann von Winterthur nem említi a tatár támadás időpontját, de az események és a levelezések időrendje alapján a betörésre talán május második felében vagy később, június elején kerülhetett sor, de a tatár veszély július közepére már talán nagyrészt elhá- rult. A Duna menti, magyarországi tatár támadás nagyságrendje ismeretlen. Johann von Winterthur szerint nagy pusztításokkal járt, de Magyarországon sem kiterjedéséről, sem a pusztítások mértékéről közvetlen adattal nem rendelkezünk, így elvileg az sem zárható ki, hogy tatár csapatok akár Kalocsa környékén is okoztak riadalmat vagy károkat.*

95 Az oldalba támadás lehetőségét felveti: Piti 2001. 51. o. * Köszönetemet szeretném kifejezni Piti Ferencnek, Szabados Györgynek (MTA Magyar Medievisztika Kutatócsoport, Szeged) és Christian Rohrnak (Berni Egyetem, Történeti Intézet) a dolgozat megírásához nyújtott hasznos tanácsaikért, valamint köszönöm a Rachel Carson Környezetkutató Központ (LMU, München) támogatását.

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 507

ANDREA KISS

WEATHER, ENVIRONMENTAL PROBLEMS AND THE TATAR CAMPAIGNS OF THE EARLY 1340S

Summary

The paper deals with a hitherto lesser explored Tatar invasion which came from the south and which, due to the available sources, can be relatively easily dated to 1340 (June-early July?); with an anti-Tatar campaign in Poland (in autumn 1340?), which is regarded partly differently by Hungarian and by foreign experts (did it really take place or was it only planned?); and with some environmental questions of the time which can be linked in one way or another to these campaigns. When exploring the campaign heading Poland, one can get a more detailed picture if historical data are supplemented by the study of the geographic and climatic conditions of the area, and if the conditions and dating of a weather extremity (intensive cold for several days) are also taken into account. The second case under study is a complex environmental problem which can be linked to the Tatar (and some other) invasion (and thus maybe partly to the invasion/invasion threat from the south in 1340), namely the unhealthy environmental conditions around Kalocsa. It was for this (and some other) reason that the Archbishop at Kalocsa requested the popeʼs consent to move the archbishopric seat in 1344. As the two presented cases show, events of both local and broader interest can gain partly new interpretation if Hungarian, Eastern-European, and Central-Eastern- European historical events, as well as environmental and weather conditions, and local historical data are all taken into account and given a complex analysis.

ANDREA KISS

CONDITIONS MÉTÉOROLOGIQUES, PROBLÈMES ENVIRONNEMENTAUX ET LES CAMPAGNES MONGOLES DU DÉBUT DES ANNÉES 1340

Résumé

Lʼétude traite une incursion mongole de 1340 venant du Sud jusquʼalors peu étudiée, mais relativement facile à dater grâce aux sources disponibles (début juin ou juillet ?), une campagne contre les Mongols en Pologne – prévue ou réalisée (en automne 1340 ?), les spécialistes nationaux et étrangers ne sont pas toujours dʼaccord là-dessus –, ainsi que les questions environnementales dʼépoque plus ou moins liées à celles-ci. Nous pouvons désormais avoir une image plus nuancée de la campagne en direction de la Pologne et ce, en étudiant le contexte et les dates dʼune situation météorologique extrême (gels intenses durant plusieurs jours) avec la prise en considération, en plus des données historiques, des conditions géographiques et climatiques de la région. Le deuxième cas étudié est un problème environnemental complexe qui, selon les sources, peut être lié à une offensive mongole (entre autres) et peut-être en partie aussi à lʼincursion venant du Sud (ou menace dʼincursion) de 1340. Il sʼagit des conditions insalubres qui régnaient dans les environs de Kalocsa et en raison desquelles (entre autres) lʼarchevêque de Kalocsa demanda au pape

HK 125. (2012) 2. 508 Kiss Andrea de transférer le siège de lʼarchevêché en 1344. Comme dans le cas précédent, lʼanalyse complexe des événements historiques hongrois et dʼEurope centrale et orientale qui prend en compte les conditions environnementales et météorologiques de lʼépoque, ainsi que le contexte local et micro- historique permet dʼapporter un nouvel éclairage sur les événements micro-historiques et de grande politique.

ANDREA KISS WETTER, UMWELTPROBLEME UND DIE MONGOLENFELDZÜGE ANFANG DER 1340ER JAHRE

Resümee

Das Thema der Studie bildet einerseits ein bisher wenig studierter, aber dank der Quellengegebenheiten ziemlich gut datierbarer Mongoleneinfall aus südlicher Richtung im Jahre 1340 (Juni – Anfang Juli?). Andererseits wird in der Arbeit ein Polenfeldzug gegen die Mongolen (im Herbst 1340?) beschrieben, der – ob nur geplant oder auch realisiert –von der ungarischen und internationalen Fachliteratur teilweise unterschiedlich bewertetet wird. Zugleich werden gleichaltrige, mit diesen Ereignissen mehr oder weniger in Verbindung zu bringende Umweltfragen behandelt. Im Zusammenhang mit dem Feldzug, der in Richtung Polen eingeleitet werden sollte, kann hinsichtlich der Umstände und Datierung einer Wetterextreme (mehrtägiger intensiver Frost) – unter Beachtung der geograﬁschen und klimatischen Verhältnisse des Gebietes – über die Verwendung der historischen Daten hinaus ein differenzierteres Bild als bisher erstellt werden. Der zweite analysierte Fall ist ein komplexes Umweltproblem, das von den Quellen ebenfalls mit einem Angriff der Mongolen (und anderer) in Verbindung gebracht wird (und damit teilweise vielleicht auch mit dem Einfall/der Gefahr des Einfalls im Süden im Jahre 1340 verbunden wird. Dabei handelt es sich um die ungesunden Umweltbedingungen in der Gegend von Kalocsa (Kollotschau), infolge derer (und weiterer Gründe) der Erzbischof von Kalocsa im Jahre 1344 den Papst um die Verlegung des Erzbischofssitzes ersucht hatte. Ähnlich dem anderen Fall erhalten teilweise auch die mikrohistorischen und großpolitischen Ereignisse mit der Beachtung und komp- lexen Analyse der ungarischen und ost-, ost-mitteleuropäischen Ereignisse sowie der Umwelt-, Witterungs- und ortsgeschichtlichen, mikrohistorischen Verhältnisse eine neue Deutung.

HK 125. (2012) 2. Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai 509

АНДРЕА КИШШ

ПОГОДНЫЕ УСЛОВИЯ, ПРОБЛЕМЫ ОКРУЖАЮЩЕЙ СРЕДЫ И ВОЕННЫЕ ПОХОДЫ ТАТАР В НАЧАЛЕ 1340 ГОДОВ

Резюме

Темой настоящей работы является относительно менее изученный до сих пор, но благодаря своим качествам источника сравнительно хорошо датируемый, совершенный в 1340 году (начало июня-июля?) налет татар с южного направления, а также отчасти различным образом трактуемый в венгерской и международной научной литературе польский поход против татар (осенью 1340 года ?) и в большей или меньшей мере связанные с этим вопросы окружающей среды того времени. В связи с военным походом в направлении Польши, принимая во внимание крайности климатических отношений (несколько дней подряд сильного мороза), что касается датирования – учитывая географические и климатические условия данной территории – помимо использования исторических данных, можно создать более богатую нюансами картину, чем раньше. Другой анализируемый случай, который источники связывают также с наступлением татар (и прочими причинами, в том числе с наступлением с юга и опасностью наступления отчасти) может быть соединен с комплексной проблемой окружающей среды, а именно существовавшие в районе города Калоча неблагоприятные (нездоровые) климатические условия, по причине которых (а также по другим причинам) архиепископ города Калоча в 1344 году обратился с просьбой к папе римскому перенести его местопребывание. Аналогично другому случаю венгерские истогрические события и другие исторические события в восточной и восточно-центральной Европе, а также микро-исторические и крупные политические события, с учетом местных природных и климатических условий того времени, при их комплексном анализе приобретают новое истолкование.

HK 125. (2012) 2. HK 125. (2012) 2. MŰHELY

KISS BALÁZS

BÉKEBELI FUTBALL A HÁBORÚS MAGYARORSZÁGON (1914–1918)

Ha a magyar labdarúgás őskorszakára gondolunk, a legtöbb embernek Mándy Iván A pálya szélén1 című regénye vagy még inkább a regény alapján készült Sándor Pál ﬁlm, az 1973-ban napvilágot látott Régi idők focija2 jut az eszébe. Amatőr, félamatőr vagy éppen álamatőr játékosok, fanatikus edzők, polihisztor klubvezetők, nagy örömök és bá- natok: tehát mindaz, ami a mai, elüzletiesedett professzionális labdarúgásból hiányzik. Játékosok, edzők és sportvezetők, akik nem csak a futballpályákon, de a világháború csataterein is megvívták harcukat, vagy akik később géppuskás osztagokat, századokat, gyalogezredeket, politikai erőket vagy éppen az országot vezették. Az alábbiakban né- hány konkrét életpályán, mérkőzésen és történeten keresztül igyekszem bemutatni ezt a labdarúgás szempontjából lassan feledésbe merülő korszakot.3

Futball a századelő Magyarországán

Az európai kontinensen Magyarország az elsők között volt, ahol a labdarúgás meg- honosodott, és ahol nemzeti bajnokságokat szerveztek. Az új sport természetesen a játék őshazájából, Angliából, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia nyugati feléből, Auszt- riából gyűrűzött át hazánkba a XIX. század végén. Molnár Lajos Athlétikai gyakorlatok című szakkönyvében már 1879-ben megjelent a futball első magyar nyelvű ismertetése,4 és a korabeli sportsajtó is egyre gyakrabban foglalkozott az új labdajátékkal. Az első nyil- vános mérkőzést a BTC labdarúgói vívták egymás ellen a Millenáris pályán 1897. május 9-én, és az első nemzetközi találkozóra is nemsokára sor került, ugyancsak a Millenárison fogadta a BTC a Vienna Cricket and Football Club csapatát 1897. október 31-én.5 A meccs érdekessége volt, hogy a BTC-ben kettő, a Cricketers csapatában pedig kilenc angol ven- dégjátékos szerepelt, utóbbiak a schönbrunni császári park ápolása céljából tartózkodtak ezidőtájt Bécsben.6

1 Mándy Iván: A pálya szélén. Budapest, 1963. 232 o. 2 Sándor Pál: Régi idők focija. In: Karasi Kulcsár István – Veres József: Magyar filmkalauz: negyven év száz magyar nagyjátékfilmje. Budapest, 1985. 424–429. o. 3 Ez úton szeretnék köszönetet mondani Béres Máténak, aki a téma feldolgozásának alapötletét szol- gáltatta, valamint jelentős segítséget nyújtott azzal, hogy fontos forrásokra hívta fel a figyelmet, melyeket bedolgoztam a tanulmányba. 4 A Sport Enciklopédiája – A testnevelés és testgyakorlás kézikönyve két kötetben. II. k. Budapest, 1928. 146. o. 5 Uo. 6 Ahol a bölcső ringott. In: Százéves a magyar foci – 1897–1997. Képek a magyar labdarúgás törté- nelméből. Online elérés: http://www.sportmuzeum.hu/kiallitasok/szazeves_a_magyar_foci/index.html (2012. június 5-i állapot szerint.)

HK 125. (2012) 2. 511–530. 512 Kiss Balázs

Az osztrák és a magyar labdarúgók az egész korszakban nagy hatással voltak egymás- ra, a Monarchia felbomlásáig a legtöbb mérkőzést egymás ellen játszották a két ország nemzeti válogatottjai, a világháború ideje alatt pedig nem is nagyon volt módjuk más ország legjobbjaival megmérkőzni. Azt, hogy mennyire népszerű lett hirtelen a futball, jól szemlélteti az alábbi történet. 1900 tavaszán, a húsvéti ünnepek alatt barátságos mérkőzésen fogadta a BTC a korszak népszerű csapatát, a cseh Slavia Prágát. Nyolcezer néző zsúfolódott össze a Millenárison, hogy láthassa a találkozót. A budapesti klub ﬁatal kapusa Ponory semmiképp sem akarta kihagyni a találkozót, azonban akkoriban rendelet tiltotta, hogy középiskolások nyilvános egyesületben szerepeljenek. A Ferenc József nevelőintézet növendéke ezért Other álnéven, álbajuszt és álszakállat ragasztva védte végig a találkozót!7 A Magyar Labdarúgó Szövetséget az elsők között, 1901-ben alapították meg, és már ebben az évben kiírták az első nemzeti bajnokságot is.8 Ekkor öt csapat mérkőzött meg az elsőbbségért, melyet végül is a Budapesti Torna Club9 csapata szerzett meg. A fővárosi piros-fehéreknek még egyszer sikerült az ismétlés, utána azonban évtizedekig csupán két csapat: az MTK és az FTC versengett az elsőségért.10 Ugyancsak ez az a két egyesület, amelynek labdarúgói mind a korszakban, mind napjainkban az élvonalban szerepelnek. A többi korabeli klub futball-szakosztályai az évtizedek alatt vagy megszűntek, vagy al- sóbb, amatőr osztályban vitézkednek, így a fenti két egyesületnek és játékosainak a törté- nete a legjobban dokumentált a korszakból. Az 1903-as év a Ferencváros első bajnoki címét11 hozta az immár nyolccsapatosra bővült bajnokságban, 1904-ben pedig kilenc induló közül az MTK szerzett a megalaku- lása óta először magyar bajnoki címet.12 1905-ben ismét az FTC végzet az első helyen. Ezzel a bajnoksággal véget ért az egyévi kétfordulós bajnoki rendszer, mivel a Magyar Labdarúgó Szövetség angol mintára a kétfordulós őszi-tavaszi rendszerre tért át, amely – az 1950–1956 és az 1964–1969 közötti bajnokságokat13 leszámítva – a mai napig életben van Magyarországon.14 Az ez által szabaddá vált 1906-os tavaszi szezonra Brüll Alfréd15 felajánlásából – aki 1905-től csaknem négy évtizeden keresztül, 1944-ig töltötte be az MTK elnöki tisztségét16 – I. osztályú serlegmérkőzéseket szerveztek, mely a felajánló után Brüll-serleg néven vonult be a sporttörténelembe. A trófeát az MTK csapata nyerte meg veretlenül, tíz csapat ellen.17 Az 1905-ös év egy szomorú vonatkozás miatt is emlékezetes dátuma a magyar fut- ballnak, ez volt ugyanis az első olyan esztendő, amikor a futballistatársadalmunk katonai szolgálatból kifolyólag elvesztett egy tehetséget. Ő a hatalmas termetű, erőteljes Berán

7 Magyarországi Sportegyesületek Története. [h. n.], [é. n.] 133. o. 8 Földessy János, Dr.: A magyar labdarúgás és a 60 éves MLSZ. Budapest, 1960. 83. o. 9 BTC. Budapest, 1910. 94 o. 10 Földessy: i. m. 83. o. 11 Nagy Béla: Fradi futballévszázad. Budapest, 1995. 13. o. 12 Bajnai Teréz [et al.]: A Magyar Testgyakorlók Köre 75 éve. Budapest, 1963. 16. o. 13 Hoppe László: Labdarúgóbajnokságaink: 1901–1969. Budapest, 1970. 464 o. 14 NB I. férﬁ felnőtt nagypályás labdarúgó bajnokság versenykiírása 2011–2012 (13/2012 – 05.17.) 15 Brüll Alfréd (1876. 12. 10 – 1944). 16 Bajnai: i. m. 16. o. 17 Fodor Henrik: A Magyar Testgyakorlók Köre története 1888–1913. Budapest, 1913. 46. o.

HK 125. (2012) 2. Békebeli futball a háborús Magyarországon (1914–1918) 513

József,18 a ferencvárosiak négyszeres válogatott jobbhátvédje volt, aki az által is beírta magát a magyar labdarúgás történetébe, hogy pályára lépett a magyar válogatott első hivatalos mérkőzésén is. Huszonkét éves korában, szolgálatteljesítés közben – miután egy fer- tőzött kút vizéből ivott – hastífuszban halt meg.19 A kétszeres magyar bajnok (1903, 1905) és kétszeres Ezüstlabda kupagyőztes (1903, 1904) játékos sírja a Kerepesi Temetőben áll, érdekessége, hogy a síremléket testvérbátyja, a hírneves szobrász- és éremművész, Berán Lajos20 készítette, aki háborús emlékérmet és pengőérméket is tervezett. Szintén 1905-ben került sor az első nagyobb sportdiplomáciai konﬂiktusra az MLSZ és a FIFA21 között, ugyanis a nemzetközi szövetség a június 10–12 között szervezett II. kongresszusára meghívta ugyan a magyar szövetséget, viszont közvetve, az osztrák szö- vetségen keresztül. A nemzeti érzelmükben sértett magyar sportvezetők ezért bojkottálták a párizsi kongresszust, így Magyarország csak két évvel később, a IV. FIFA kongresszu- son vált a nemzetközi labdarúgó-szövetség tagjává.22 Az 1906–1907-es szezon volt az utolsó nyolccsapatos bajnokság, ez az év az FTC el- sőségét hozta. Innentől a világháború kitöréséig, az 1913–1914-es bajnokságig kétszer az MTK, ötször pedig az FTC csapata szerzett bajnoki címet. Az első kiesője az élvonalbeli bajnokságnak a Typographya FC volt, aki az 1908–1909-es szezonban a kilencedik helyen végzett.23

Hadibajnokság és hadikupa

A háború kitörésével kiéleződtek az ellentétek az egyesületi érdekcsoportok és az MLSZ között a háború alatti bajnokságpótló mérkőzések rendezési kérdéseit illetően. 1914 őszétől kezdve 1916 tavaszáig különböző elnevezésekkel egyfordulós körmérkőzé- seket játszottak a csapatok, míg végre 1916 őszén sikerült az MLSZ-nek megindítania a kétfordulós hadibajnokságokat, majd 1919 őszén az első békebajnokságot is.24 1914. július 23-én plakátok jelentek meg a Budapest utcáin, amelyen fegyverbe szólí- tották a férﬁ lakosságot. A behívóparancsok számos játékost emeltek ki korábbi csapatuk- ból, ezáltal a klubok erőviszonya az egyik napról a másikra megváltozott. Az egymást kö- vető mozgósítások nem csak a játékosokat érintették, hanem a futballélet többi szereplőjét is, elvitték például az MLSZ vezetőségéből Maleczki Román főtitkárt, Dr. Olgyay István ügyészt és Hajdu Dezső számvizsgálót.25 Az első bajnokságpótló, 1914 őszén lejátszott hadibajnokság trófeáját, az Auguszta- serleget fölényesen, tizenegy mérkőzésen, imponáló 63-1-es gólaránnyal az FTC csapata nyerte meg. Szépséghibája ennek a nagyszerű győzelmi sorozatnak viszont az volt, hogy a

18 Berán József (1883 – 1905. 08. 14). 19 Antal Zoltán – Hoffer József: Alberttől Zsákig. Budapest, 1969. (2. bőv. kiad.) 34. o. 20 Győző Andor: Berán Lajos. In: Éber László (szerk.): Művészeti lexikon. 1. k. Budapest, 1935. 99–100. o. 21 Fédération Internationale de Football Association, magyarul: Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (alapítva: 1904. 05. 21.). 22 Hetyei László: Magyarok a futball-világbajnokságokon. Budapest, 2006. 6. o. 23 Földessy: i. m. 83. o. 24 Földessy: i. m. 21. o. 25 Thaly Zoltán: 100 éves a Magyar Labdarúgó Szövetség 1901–2000. Budapest, 2000. 23. o.

HK 125. (2012) 2. 514 Kiss Balázs két nagy rivális, az MTK és a Törekvés távolmaradásával az FTC nem a legjobb csapatok ellen érte el a sikert. Maga a serleg is kuriózumnak számított, a jótékonysági akcióiról ismert,26 a köz- beszédben a „magyar hadsegélyezés védőangyalának”27 titulált Auguszta főhercegnő28 ajánlotta fel, s azt a fegyvergyárrá átalakított MÁV Gépgyárban készítették. A serleget egyetlen nyolcvan kilogrammos kovácsolt acélból esztergálták, amin a források szerint a gyár legügyesebb esztergályosa egy egész hétig dolgozott. Az acél sporttrófeát a fegyver- gyár kemencéjében barnásfekete, a puskacsövek színére emlékeztető zománccal vonták be, mely a háborús időket jelkepézte. Az Auguszta-serleg a ferencvárosiak tulajdonából ismeretlen időben eltűnt.29 1915 tavaszán Amatőr Ligabajnokság néven szerveztek újabb, tizennégy csapatos ha- dibajnokságot, melyet ismét a Ferencváros nyert meg. 1915 őszén megismételték ezt a bajnokságot, ezúttal tizenkét csapat küzdött meg a Hadi Kupáért. A sorozat egyik hadi- mérkőzésének, a Ferencváros – III. Kerület (3-1) találkozónak az volt a különleges érde- kessége, hogy a zöld-fehérek egyik katonai szolgálatát töltő játékosa, Payer Imre30 éppen szabadságon volt, beállt játszani és gólt is szerzett. A korabeli beszámolók így emlékeztek meg a beugrásról és a találatról: „A maga nemében páratlan volt Payer gólja, aki egy szabadrúgást 40 méternyi távolságról – a közönség ujjongása mellett – a kapuba röpített. Ehhez a bravúrjához hasonlóan szép volt az egész játéka, amelyen egyáltalán nem látszik meg, hogy a háború kitörése óta a harctéren volt.”31 Payer, a Ferencváros védője 1911 és 1913 között egyhuzamban háromszor ünnepelhetett magyar bajnoki címet, 1913-ban magyar kupát is nyert, és részt vett az 1912-es stockholmi olimpiai játékokon is. Katonai szolgálatáról nem maradtak fenn dokumentumok, de hazatért a háborúból, majd 1923 és 1955 között Olaszországban élt.32 Csak nem sokkal halála előtt tért haza Magyarországra. A nemzeti csapatban huszonegy alkalommal szerepelt.33 Az 1915-ös Hadikupa végeredménye a következően alakult: 1. MTK, 2. Törekvés, 3. FTC.34 Érdekes színfoltja volt a háborús éveknek, hogy az FTC vezetői karácsonyi csomagot küldtek a harctéren küzdő ferencvárosi sportolóknak. A klub egyik tagja, Taffel Miksa pedig kézzel írt újságot helyezett el minden csomagba, 1915. december 15-i keltezéssel, FTC-Hírek címmel. A kézzel írt újság első oldalán ez állt: „Szeretett Clubtársunk! Fogadd a mellékelt csomagban küldött csekélységeket olyan szeretettel, mint amilyen szeretettel ezt neked küldjük. Boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk, s reméljük, hogy erőben és egészségben mihamarabb viszontlátunk.” A vezetők és az itthon maradt társak aláírták a

26 Szoleczky Emese – Kreutzer Andrea: Az Auguszta-gyorssegély alap tevékenységéről. In: A Had- történeti Múzeum Értesítője, 12. Budapest, 2011. 17–27. o. 27 Világháború Heti Postája, 1915. június 6. 1. o. 28 Auguszta Mária Lujza bajor hercegnő (1875. 04. 28. – 1964. 06. 25.). 29 Nagy: i. m. (1995.) 29. o. 30 Payer (Perényi) Imre (1888. 06. 01. – 1956). 31 Nagy: i. m. (1995.) 30. o 32 Antal – Hoffer: i. m. 124. o. 33 Zsiga László: Ők 929-en – Az FTC labdarúgói 1901–2011. Budapest, 2011. 17. o. 34 Nagy: i. m. (1995.) 30. o.

HK 125. (2012) 2. Békebeli futball a háborús Magyarországon (1914–1918) 515 lapot. Szinte minden játékos csomagjába még egy futball-labdát is tettek az itthon mar- adottak „Pergőtűz szünetében jó ha van – ott is focizzatok ﬁúk!” használati utasítással.35 A nem hivatalos hadikupák után végül az 1916–1917-es hadimérkőzésekre minden szá- mottevő csapat nevezett,36 így 1914 után végre 1917-ben is megint hivatalos magyar bajno- kot avathattak, amely úgy, mint a következő két hadibajnokság esetében is, az MTK lett.37 A háborús években nem csak az MLSZ által szervezett bajnokságban zajlott a futball- élet, hanem a fronton is rendszeresek voltak a labdarúgómeccsek. Az első vonalak mögött és a hadifogolytáborokban is jöttek létre alkalmi csapatok, egyesületek. Nem egy gyalogezred rendelkezett saját válogatottal, köztük az aradi császári és királyi 33. gyalogezred, amelynek labdarúgói 1917 augusztusában jótékony célú mérkőzésre hívták ki Aradon az FTC csapatát. A tartalékos ferencvárosiak 5-2-re győztek a nem mindennapi mérkőzésen, ahol – ott lévén az ezred legénysége – meccs közben katonai zenekar szórakoztatta a kö- zönséget, a góloknál pedig tust húztak.38 A háború végeztével a békebajnokságokra való áttérés sem zajlott zökkenőmentesen, hiszen meg kellett óvni a kiesett vagy nem mérkőzött békebeli egyesületek elsőosztályú jogait is, azonban azon egyesületek jogigényeit is érvényesíteni kellett, amelyek a háborús bajnokságokban vívták ki az első osztályban való szereplés jogát.39 A fenti vitákról és annak megoldásáról a korabeli sportsajtó is részletesen beszámolt.40 A bajnokság mellett érdemes még megemlíteni a Magyar Kupát is. A kupa ötlete Steiner Hugó volt MLSZ elnöktől eredt, és a megvalósítása is az ő nevéhez fűződött, Minder Fri- gyes közreműködésével. Az MLSZ a kupát közadakozásból alapította meg, mint örökös vándordíjat. Első ízben 1909. augusztus 13-án, huszonnyolc csapat részvételével, kieséses rendszerben írták ki. A Magyar Kupa gazdag díjazása miatt igen kedvelt lett.41 A Magyar Kupát a világháború kitöréséig ötször rendezték meg, utoljára az 1913– 1914-es szezonban. Az öt alkalomból négyszer az MTK-é lett az elsőség, kivéve az 1912– 1913-as sorozat végén, amikor a ferencvárosiak diadalmaskodtak. Érdekesség, hogy az 1911–1912-es kiírásban az MTK játék nélkül lett kupagyőztes, miután az FTC visszalé- pett a döntő előtt, mivel nem semleges pályára tűzte ki a meccset a szövetség.42 A kupasorozatot a háború után először az 1921–1922-es évadban rendezték meg újra, maga a trófea pedig csak 1923-ban készült el.43 Nem a Magyar Kupa volt azonban az első klasszikus – legjobb csapatokat is bevonó – országos jellegű vándorkupa, hanem az Ezüstlabda vándordíj, amit a MAC írt ki 1903- ban. Az Ezüstlabda kupát 1909-ben végleg az FTC vihette haza, miután a hét alkalomból ötször bizonyult a legjobbnak. Ez a díj joggal tekinthető a Magyar Kupa elődjének, mivel csaknem azonos feltételek mellett írták ki a két sorozatot.44

35 Nagy: i. m. (1995.) 30. o. 36 Thaly: i. m. 23. o. 37 Uo. 38 Nagy: i. m. (1995.) 31. o 39 Thaly: i. m. 24. o. 40 Régi pártok – új harcok. Nemzeti Sport, XI. évf. 3. sz. 1919. október 2. 10. o. 41 Mravik Gusztáv: Magyar Kupa (1909–2000). In: Thaly Zoltán: 100 éves a Magyar Labdarúgó Szövetség 1901–2000. Budapest, 2000. 185. o. 42 Földessy: i. m. 83. o. 43 Nagy Béla: A labdarúgó MNK története. [Budapest], 1978. 83 o. 44 Mravik: i. m. 185. o.

HK 125. (2012) 2. 516 Kiss Balázs

A nemzeti csapatból a harcmezőkre

A nemzeti válogatott is sorra gyarapította mérkőzéseinek a számát, főként barátságos találkozókon, ahol az ellenfél elsősorban Ausztria csapata volt, de a csehekkel is több íz- ben összemérte erejét. A nemzeti tizenegy első nagy nemzetközi sikerét az 1912-es nyári olimpiai játékokon aratta Stockholmban. Magyarországot tizenegy sportág ötvenkét ver- senyszámában száztizenkilenc versenyző képviselte45 – valamennyien férﬁak –, köztük tizenkilenc labdarúgó. Az olimpián az első mérkőzést a magyar csapat az akkor verhetet- lennek tartott – végül az olimpiát is megnyerő – angol nemzeti válogatott ellen játszotta le a déli órákban, a korabeli beszámolók szerint közel negyven fokos melegben, szinte üres lelátók előtt. Az első nagy helyzet a magyar együttes előtt adódott, de kimaradt a csapat számára megítélt büntető, az angolok pedig 7-0 arányban, meggyőző fölénnyel diadalmaskodtak. A svéd szervezők az első körben kiesett csapatok számára egy vigaszkupát írtak ki, amelynek elnyeréséért egy míves ezüstserleg is járt. Magyarország a döntőbe jutásért Németország legjobbjait győzte le 3-1 arányban, míg a másik ágon a régi rivális Ausztria a hazaiakat is kiejtő Olaszországnál bizonyult jobbnak 5-1-re. A magyar gárda tagjai már régóta vártak a lehetőségre, hogy semleges pályán mérkőzhessenek meg az osztrák válo- gatottal, a találkozó pedig Magyarország addigi legfényesebb sikerét hozta: 3-0 arányú győzelmével a nemzeti csapat megszerezte a trófeát. A válogatott a Domokos – Rumbold, Payer – Bíró, Vágó, Blum – Sebestyén, Bodnár, Pataki, Schlosser, Borbás felállásban ját- szott, a gólokat Schlosser, Pataki és Bodnár szerezték.46 Több olyan válogatott labdarúgónk is volt, aki az első világháború harcmezein fegyverrel a kezében harcolt az ellenséggel, néhány közülük az életét is áldozta a hazáért. A labdarúgók és egyéb sportolók világháborús veszteségei nem ismertek pontosan. Az MLSZ centenáriumi kiadványa nagyon általánosan csak ennyit jegyez meg: „Számos jeles sportember esett a háború áldozatául.”47 Ezen forráson kívül mindössze egy, az MTK történetével foglalkozó kötet tér ki a világháborús veszteségre, viszont nem a labdarúgók vonatkozásában, akik egyébként szinte mindent megnyertek a háború alatt, és megala- pozták a következő évtized nagy bajnok futballklubját. Az idézet így szól: „ugyanakkor a tornászok és vívók nem tudták kiheverni a háborús veszteségeket és visszaestek.”48 Dr. Földessy János49 szintén hangsúlyozza művében a háborús veszteségek hatá- sait. Szerinte a sportbeli regenerálódást hátráltatta egyéb okok mellett az egyesületek játékosgárdájának nagy háborús személyi vesztesége, valamint a külföldre irányuló játékosvándorlás is.50 Jól jellemzi Pécs város felszabadulásának az esete is azt a tényt, hogy a világháború és a trianoni békediktátum következményei még évek multán is éreztették hatásukat a magyar sportéletben. 1921 őszén például még nyitott kérdés volt, hogy a baranyai város és környéke betagozódjon-e a MLSZ dunántúli kerületébe, vagy önálló kerületet alakít-

45 Győr Béla – Klész László: Katonaolimpikonok. Budapest, 2012. 24–25. o. 46 Földessy: i. m. 182. o. 47 Thaly: i. m. 28. o. 48 Hencsei Pál: Az MTK százhúsz éve. Budapest, 2008. 18. o. 49 Dr. Földessy János (1888. 05. 08. – 1965. 05. 16.). 50 Földessy: i. m. 22. o.

HK 125. (2012) 2. Békebeli futball a háborús Magyarországon (1914–1918) 517 sanak-e ki számára.51 Pusztán a történelmi hitelesség kedvéért: végül az utóbbi mellett döntöttek.52 A korszak nagy testnevelője, Gerhárd Lajos,53 aki Magyarországon a tudományos ala- pú testnevelés egyik úttörője volt, így vélekedett a világháború és a sport kapcsolatáról: „Úgy látszik, hogy ez a világégés arra is jó volt, hogy az ember magára eszméljen. Még nem is olyan régen úri passzió volt a test kultúrája, ma már államérdekké lépett elő. A köz- óhaj megvan, egy a mostaninál testileg is értékesebb, egészségesebb nemzedék irányában s az előjelekből ítélve nem sok idő kell ahhoz, hogy ez közakarattá magasztosuljon.”54 A szerző továbbá méltatta IV. Károly55 királynak egy bécsi atlétikai versenyen tett azon kijelentését, hogy „az ifjúság testi nevelése a nagy világesemények óta kétszeres fontos- sággal bír”, majd megállapította, hogy az uralkodó szavait tettek is követték, mert az- óta mind Magyarországon, mind a monarchia többi részében az ifjúság testi nevelése és egészségügye egyaránt kormányprogram lett.56 A magyar futball első hősi halottja az óbudai „33 FC” fedezete, Steiner Bertalan57 volt. Bár csak egy ízben húzhatta magára a címeres mezt, sporttörténeti mérkőzésen tette azt, 1902. október 12-én Bécsben, a Práter pályán az Ausztria ellen 5-0 arányban elveszített mérkőzésen szerepelt, amely a magyar válogatott legelső hivatalos mérkőzése volt. Egye- sületében a kapusposzton kívül szinte minden helyen játszott, ügyesen szerelt és jól adoga- tott, és társai körében nagy népszerűségnek örvendett, mert nagyon szépen énekelt.58 Már a háború első évében elesett. A Törekvés jobbösszekötője, a ﬁatal Borisz Győző59 bíztató tehetségként tűnt fel köz- vetlenül az első világháború előtt. 1914. június 14-én egy válogatott mérkőzésen szerepelt Svédország ellen Stockholmban (5-1) melyen gólt is szerzett. A mozgósítások során azonban ő is a harctérre került, ahol 1916 táján nyomtalanul eltűnt.60 A következő hősi halott a Ferencváros középcsatára Kóródy Károly61 volt. A gyors, erélyes és gólképes csatár 1908 és 1911 között tizenöt alkalommal játszott a váloga- tott csapatban, és hét gólt szerzett. A magyar középcsatárok közül ő törekedett először a korszerű összjátékra. A mezőnyben is sokat vállalt magára és ügyesen osztogatott.62 Klubjával hétszer ünnepelhetett bajnoki címet (1905, 1906–1907, 1908–1909, 1909–1910, 1910–1911, 1911–1912, 1912–1913),63 ezen kívül háromszoros Ezüstlabda kupagyőztes- nek (1906, 1908, 1909) és egyszeres Magyar Kupa győztesnek (1913) 64 mondhatta magát. 1917-ben esett el.

51 A felszabadult Pécs. Nemzeti Sport, XIII. évf. 59. szám, 1921. szeptember 3., címlap. 52 A pécsi kerület németországi túrája. Nemzeti Sport, XIV. évf. 27. sz. 1922. április 3., címlap. 53 Gerhárd Lajos (1886. 04. 26. – ?). 54 Gerhárd Lajos: Mindennapi tízperces testedzés. Budapest, Országos Közegészségi Egyesület, 1918. 6. o. 55 IV. Károly (1887. 08. 17 – 1922. 04. 01.). 56 Gerhárd: i. m. 6. o. 57 Steiner Bertalan (1881 – 1914). 58 Antal – Hoffer: i. m. 149. o. 59 Borisz Győző (1890 – eltűnt 1916-ban). 60 Antal – Hoffer: i. m. 40. o. 61 Kóródy I. Károly (1887–1917). 62 Antal – Hoffer: i. m. 93. o. 63 Nagy: i. m. (1995.) 298. o. 64 Zsiga: i. m. 13. o.

HK 125. (2012) 2. 518 Kiss Balázs

Fekete Miklós,65 a Terézvárosi TC ﬁatal középcsatára klubjában roppant gólképesnek bizonyult, ezért 1912-ben egy alkalommal a válogatottba is meghívót kapott, méghozzá ő is az 1912. évi olimpiai tornán vigaszdíj győztes magyar együttesnek lehetett a tagja. Fekete az 1912. július 3-i, Németország elleni (3-1) elődöntő mérkőzésen szerepelt címeres mezben. Erősségének a nagy lendületét és lövőerejét tartották. Az első világháború alatt fogságba esett, ahol fertőző betegség következtében ismeretlen időpontban meghalt.66 Rónay Zoltán67 az FTC „fürge, ügyes és szorgalmas”68 jobbszélsője 1908-ban egy alkalommal kapott helyet a legjobbak között, 1908. június 10-én Budapesten, az angol válo- gatottól 7-0 arányban vereséget szenvedő csapat tagjaként. A meccs érdekessége, hogy a magyar válogatott sem előtte, sem utána nem szenvedett ennél nagyobb arányú vereséget (még egy alkalommal, 1941. április 6-án Kölnben kapott ki 7-0 arányban, Németország- tól), így ez a mérkőzés is része a magyar futballtörténelemnek. Bár csak rövid ideig ját- szott az első osztályban, mégis háromszoros magyar bajnoknak (1908–1909, 1909–1910, 1910–1911)69 és egyszeres Ezüstlabda kupagyőztesnek (1908)70 mondhatta magát. A vi- lágháborúban hadifogságba esett. A háború után családja hazahozatta, azonban utazása közben súlyosan megbetegedett. Az állomásról egyenesen a járványkórházba szállították, ahol kétheti szenvedés után meghalt, anélkül, hogy családtagjait viszontláthatta volna.71 Simon Ferenc,72 a Budapesti Torna Club balfedezete szintén egyszeres válogatott lab- darúgó volt. Rónayhoz hasonlóan ő is az 1908-as Anglia elleni rekordméretű vereséget szenvedett csapatban lépett pályára. Előnyeként tartották számon, hogy játékát lendület és határozottság jellemezte, viszont hátránya volt, hogy csak jobb lábbal kezelte megfelelően a labdát. A Tanácsköztársaság idején vöröskatonaként harcolt a román csapatok ellen, amikor egy folyami átkelés során a Tiszába fulladt.73 Nem a harctéren esett el, de a világháború végén dúló spanyolnátha járványban vesztette életét74 Knapp Miksa,75 az MTK nyolcszoros válogatott kapusa. A ﬁatal hálóőr négy bajnoki címet (1907–1908, 1913–1914, 1916–1917, 1917–1918) és három Magyar Kupa győzelmet (1911, 1912, 1914) ünnepelhetett. Bár nem lépett pályára a válogatottban, de a magyar labdarúgás egyik leghíresebb sze- mélyiségéről is szót illik ejteni ebben az összefoglalásban. Gillemot Ferenc76 a labdarúgó előidők nagy „mindenese” volt. Futballistaként játszott a Műegyetem és a 33 FC csapa- taiban.77 1897 és 1899 között ő töltötte be a MAFC ifjúsági elnöki tisztségét.78 Részt vett

65 Fekete Miklós (1892. 02. 10. – ?). 66 Antal – Hoffer: i. m. 58. o. 67 Rónay Zoltán (1888 – 1920), egyes források Rónai Zoltánkét említik. 68 Antal – Hoffer: i. m. 134. o. 69 Nagy: i. m. (1995.) 299. o. 70 Zsiga: i. m. 16. o. 71 Antal – Hoffer: i. m. 134. o. 72 Simon Ferenc (1886 – 1919). 73 Antal – Hoffer: i. m. 145. o. 74 Antal – Hoffer: i. m. 88. o. 75 Knapp Miksa (1892 – 1918). 76 Gillemot Ferenc (1875. 09. 11. – 1916. 11. 09.). 77 Földessy: i. m. 50. o. 78 Nemesdaróczi István – Péterfalvi Lajos: Műegyetemi Atlétikai és Football Club MAFC 1897–1997. Budapest, 1997. 79. o.

HK 125. (2012) 2. Békebeli futball a háborús Magyarországon (1914–1918) 519 az MLSZ megalakításában, melynek alakuló közgyűlése a MAFC tagjaként a szövetség alelnökévé választotta.79 Ő volt Magyarország első szövetségi kapitánya, aki 1902. október 12. és 1904. jú- nius 2. között látta el a nemzeti csapatnál az első öt hivatalos mérkőzésén a kapitányi teendőket.80 Később, még 1904-ben az MLSZ főtitkárává választották.81 A futball mellett atlétikában, kerékpározásban és evezésben is jelentős sportsikereket ért el. Miután az MLSZ-ből kivált, ezen sportágak népszerűsítésért is tovább fáradozott.82 Őt is el- sodorta a világháború, az MLSZ jubileumi kiadványa szerint „a dicsőség mezején esett el”.83 A sportszakirodalom nem ad információt a pontos születési és halálozási adatairól, ez azonban kiderül a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárban84 őrzött kitüntetési felterjesztésének átiratából. Gillemot a világháborúban az 1. népfelkelő gyalogezrednél látott el századparancsnoki beosztást tartalékos főhadnagyi rendfokozatban. Nem tűnik ki az iratból, hogy mely kitüntetésre terjesztették fel, viszont az 1-es népfelkelők ezredtörténetből megtudjuk, hogy a posztumusz kitüntetés esetében a III. osztályú vaskoronarendet fedi, melyet végül odaítéltek a számára.85 A javaslatot még a halála napján felettese, Sztavinszky ezredes fogalmazta meg, ezzel a tartalommal: „Az erős számbeli fölényben lévő ellenséggel szemben három napon át tartotta kétszázadnyi erővel a Moldovisul magaslatot, ahol öt szuronyrohamot vert vissza. 1916. november 9-én a hatodik ellenséges rohamnál a több mint ötvenszázalékos veszteséget szenvedett csapatait erélyes fellépésével kitartásra buzdította, és a magaslatot ismét visszafoglalta, mely támadás során hősi halált halt.”86 A román hadszíntér 1840 méter magas előretolt állására október 29-én küldték ki a betegszabadságáról éppen visszatérő, a bajtársai szerint vitéz- ségéről, találékonyságáról és vakmerőségéről legendás hírű Gillemot főhadnagyot. Az ezred második századának, valamint saját géppuskás osztagának parancsnokaként indult az orkánszerű hóviharban a Moldovisul megszállásra. November 9-re virradóra az ellen- ség erős tüzérségi előkészítés után minden oldalról általános rohamot indított a magaslat ellen. Mindössze két századdal és négy géppuskával védekeztek Gillemoték, akik komoly áldozatok árán ugyan, de megtartották a katonai szempontból roppant fontos Moldovisult. Az ezredtörténet így állít emléket a támadás során elesett magyar vitézek hősi halálá- nak: „A 9-re virradó éjszaka negyven ember esett el ezen a ponton, közöttük ezredünk egyik büszkesége, a sebezhetetlennek hitt, halállal komázó, óriási termetű, legendás hírű Gillemot Ferenc főhadnagy. Utolsó tartalékát akarta bevetni az előnyomuló ellenséges erők ellen, vakmerően példát akarva mutatni, kiugrott a fedezékből és ott érte a halálos golyó. Hősi halála mély gyásza az ezrednek, de dicsőséges példa, amely a dacos kitartás, a rendíthetetlen akarat, és lángoló honszeretet csodálatos energiáját fenntartja bennünk és

79 Nemesdaróczi – Péterfalvi: i. m. 31. o. 80 Thaly: i. m. 96. o. 81 Thaly: i. m. 52. o. 82 Földessy: i. m. 130. o. 83 Thaly: i. m. 23. o. 84 Ez úton szeretnék köszönetet mondani dr. Balla Tibor alezredesnek, a HM HIM Hadtörténeti In- tézet Hadtörténeti Kutatóosztály osztályvezetőjének, valamint dr. Kiss Gábor századosnak a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltség kirendeltségvezető-helyettesének a kitüntetési javaslatok szakszerű fordításához nyújtott szíves segítségükért. 85 Balassa Imre [et al.]: Az „Egyes Népfölkelők” hadi históriája. Budapest, 1933. 243. o. 86 HM HL első világháborús tiszti kitüntetési javaslat 17155.

HK 125. (2012) 2. 520 Kiss Balázs győzelmekre vezeti a megmaradottakat. Gillemot főhadnagy tetemét két napig cipelték hordágyon a bajtársai, hogy a völgyben temethessék el. Utána vitték és vele temették el a két összelőtt géppuskáját a „Pistát” és „Miklóst”. E két, sok vihart látott fegyvert hősi halált halt sógorairól nevezte el. Harc közben az volt a szokása, hogy biztatta őket: „Rajta Pista!”, „Tüzelj Miklós!”87 A magyar futball egyik megalapítója tehát, aki szövetségi kapi- tányként válogatott labdarúgókat, népfölkelő főhadnagyként pedig géppuskákat irányított a magyar nemzet dicsőségére, ott porlad valahol a Moldovisul lábánál. Emlékét a Duna Budapesti Evezős Egylet hősi halottainak emléktáblája őrzi. Természetesen voltak olyan válogatott játékosok és sportvezetők is, akik hazatértek a nagy háborúból. Ilyen volt például a Ferencváros balösszekötője Frőhlich Sándor88 is, aki a fent említett játékosoktól eltérően nem a világháború előtt, hanem utána húzta magára a nemzeti színű mezt. A régi krónikák szerint a „legszőkébb magyar labdarúgó” ügyes, gyors, különösen a helyzetek kihasználásában jeleskedő csatár volt. Az első világháború után sokáig élt hadifogságban. Emiatt elég későn, majdnem harmincesztendős korában került az élvonalba.89 Mindössze egy alkalommal lépett pályára a nemzeti tizenegyben, 1927. szeptember 25-én Zágrábban a Jugoszlávia ellen 5-1-re elveszített barátságos mér- kőzésen.90 Szintén túlélte a háborút a korszak talán legtöbb puskaport szagolt válogatott labdarú- gója, Feketeházy Gyula,91 a MAC jobbszélsője is. Ő 1909. május 31-én egy ízben öltötte magára a címeres mezt, a Budapesten lejátszott, Anglia ellen 8-2 arányban elveszített mérkőzésen. Játékosként rendkívül gyors, a labdát kitűnően vezető szélső volt. Kortársai szerint többre is vihette volna a labdarúgásban, de hivatásos katonai pályára lépett, emiatt ﬁatalon visszavonult a sportolástól.92 Hivatásos tisztként sem vallott azonban szégyent, ahogy az a fennmaradt dokumentumokból kiderül. Nevével először a zalaegerszegi magyar királyi 6. honvéd huszárezred tényleges állományú hadnagyaként93 találkozhatunk, mely alakulat az egész háborút a keleti hadszíntéren harcolta végig. Feketeházy nem csak a futballpályán szeretett a vonal mentén játszani, hanem a háborúban is számos alkalommal merészkedett az ellenséges vonalak közelébe vagy mögé. 1914. augusztus 1-jétől főhadnagyi rendfokozatban teljesített szolgálatot a hatos huszárezredben.94 Már a háború elején kiérdemelte a Bronz Katonai Érdemérmet a Katonai Érdemkereszt szalagján,95 az alábbi indoklással: „Mint járőrparancsnok kiváló teljesítményével már több ízben kitűnt. Jelentései mindenkor használhatóak voltak, legutóbb is folyó év november 30-án egy nálánál sokkal erősebb járőrt Florynko-nál – személyes példaadásából kifolyólag, élete kockáztatásával – visszavert, s ezáltal sikerült neki az ellenség közvetlen közelébe jutva, annak erejét megállapítva igen értékes jelentést tenni. Nevezett már az egész hadjárat alatt

87 Balassa: i. m. 241–243. o. 88 Frőhlich Sándor (1897 – 1982). 89 Antal – Hoffer: i. m. 62. o. 90 Zsiga: i. m. 32. o. 91 Feketeházy II. Gyula (1899 – ?). 92 Antal – Hoffer: i. m. 58. o. 93 Lugosi József – Kiss Gábor: Volt egyszer egy huszárezred – A m. kir. zalaegerszegi 6. honvéd huszárezred története. Budapest, 2009. 59 o. 94 A Magyar Királyi Honvédség és Csendőrség Névkönyve. Budapest, 1917. 361. o. 95 Uo. 390. o.

HK 125. (2012) 2. Békebeli futball a háborús Magyarországon (1914–1918) 521 sokszor adott okot a dicséretre.”96 A felterjesztés 1914. december 20-i keltezésű. A követ- kező kitűntetésére 1915. június 24-én tett javaslatot Jankovich alezredes, mely alapján Feketeházy megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet a Katonai Érdemkereszt szalagján.97 A kitüntetés alapjául szolgáló cselekedete az alábbi volt: „Május 5-én a Czartoria melletti védőállásokban időnként az orosz kozákok által megszállt Zwale-ba vezetett őrjáratot. Az erősen megáradt Pruth folyóból az életét kockáztatva mentett meg egy legénységi ál- lományú egyént a biztos vízbefulladástól. Ő maga is csak különleges erőfeszítéssel me- nekült meg, a megmentettet egymaga húzta ki a partra. Eközben a kozák őrjárat körül- belül kéztezer lépésre volt csak a helyszíntől. Magam is szemtanúja voltam az esetnek.”98 A fentiekből kiderül, hogy Feketeházy Gyula a háború idején sem volt híján egy jó fut- ballista erényeinek: az erőnlétnek, a lélekjelenlétnek, a bajtársiasságnak és a bátorságnak. Ez később sem változott, ezért a háború folyamán kiérdemelte továbbá a III. osztályú Katonai Érdemkeresztet is a hadi díszítményekkel,99 melyre 1916. június 23-án terjesztette fel Járny ezredes, az alábbi fegyvertényekért: „Személyes magatartásával a legénységet a szenvedések elviselésére, önállóságra és a veszélyes vállalkozásokban is részvételre sar- kallja. 1916. június 10-én Wiknankától keletre lévő állásaiból fedezte a 305. honvéd gyalogezred és a 5. landwehr lövészezred 2. zászlóaljának a 290-es Kahor magaslatra történő átcsoportosítását, mely időben a nagy tömegben támadó ellenség ellen egy század erővel sokáig kitartott, míg az ezred második százada segítségére nem érkezett a magaslatra. 1916. június 17-én a nevezett saját gyalogszázadával az ellenség által elfoglalt Winograd felderítésére lett kiküldve, melyet az ellenségtől megtisztított, és a vasútvonaltól nyugatra eső ellenséges állásokat felderítette.”100 1917. február 1-jén terjesztették fel az ekkor századparancsnokként szolgáló Feketeházyt az I. osztályú Ezüst Katonai Érdeméremre a Katonai Érdemkereszt szalagján, melyet a magasabb parancsnokság szintén jóváhagyott. Az újabb kitüntetés alapjául az alábbi tettei szolgáltak: „1917. január 27-én a Czokanestie- mellett a 6. honvédhuszárezred ellen végrehajtott erős pergőtűz és erős gáztámadás ide- jén az önfeláldozó magatartás és a megrendíthetetlen kitartás fényes példáját mutatta be. A gázgránátok által kiváltott szokatlan helyzetben, melynek az ezred először volt kitéve és azok ellen csak szerényen volt védőeszközökkel ellátva, gyors beavatkozása révén fenn tudta tartani a rendet az alakulatainál. Saját gázmaszkját átadta az egyik alárendelt hu- szárjának, és a teljesen szétlőtt árokban a nagy veszteségek ellenére a századát a végsőkig kötelességük hű teljesítésére bírta.”101 Feketeházy ezután 1917 márciusában szabadságát töltötte,102 majd november 1-jétől századossá léptették elő,103 a háború utolsó évére pedig pedig a korábban kiérdemelt III. osztályú Katonai Érdemkereszt a hadi díszítményekkel mellé megkapta a kardokkal kiegészítést.104 A fronton töltött huzamos idejű szolgálata jeléül végül a mellére tűzhette a Károly csapatkeresztet is.105 Az ezredről íródott kötet

96 HM HL első világháborús tiszti kitüntetési javaslat 1064. 97 A Magyar Királyi Honvédség és Csendőrség Névkönyve. Budapest, 1917. 390. o. 98 HM HL első világháborús tiszti kitüntetési javaslat 3808. 99 A Magyar Királyi Honvédség és Csendőrség Névkönyve. Budapest, 1917. 390. o. 100 HM HL első világháborús tiszti kitüntetési javaslat 30480. 101 HM HL első világháborús tiszti kitüntetési javaslat 17087. 102 Lugosi – Kiss: i. m. 84. o. 103 A Magyar Királyi Honvédség és Csendőrség Névkönyve. Budapest, 1918. 446. o. 104 Uo. 479. o. 105 Uo.

HK 125. (2012) 2. 522 Kiss Balázs több ízben is említi Feketeházy nevét, idéz tőle például egy jelentést is, ahol több fogoly ejtéséről számol be.106 A háború utáni életpályáját nem ismerjük. A Ferencváros középcsatára Pataki Mihály,107 avagy az egykoron roppant népszerű „Pityke” becenévre hallgató játékos a korszak egyik leghíresebb labdarúgó egyénisége volt. 1912 és 1927 között huszonnégy alkalommal játszott a legjobbak soraiban és húsz gólt szerzett. Szintén tagja volt az 1912. évi olimpiai játékokon vigaszdíjnyertes magyar együttesnek. A sportszakirodalom szerint fölényes játékintelligenciája, könnyed, elegáns mozgása itthon és külföldön is nagy sikert aratott. Ezt még fokozta szolid, mindig sportsze- rű magatartásával, amellyel sok hívet szerzett a magyar labdarúgásnak. Az első világhá- ború után sokáig élt hadifogságban, ahonnan hazaszökött.108 Tudása azonban a fogság alatt sem vesztett a régi fényéből. Hazatérése után még évtizedeken át játszott az élvonalban.109 A Ferencvárossal öt bajnoki címet szerzett (1910–1911, 1911–1912, 1912–1913, 1925–1926, 1926–1927), valamint háromszor hódította el a Magyar Kupát (1913, 1922, 1927), és ré- szese volt az Auguszta-serleg győztes csapatnak is. Az 1925–1926-os bajnokságban az év labdarúgójának választották, és 1925-ben megkapta az FTC örökös bajnoka címet is.110 Visszavonulása után még tizenöt évig sportvezetőként dolgozott, 1930-ban pedig három mérkőzés erejéig a szövetségi kapitányi tisztséget is betöltötte.111 A válogatottban történő szerepléséről így nyilatkozott: „Minden perc, minden mérkőzés ünnep volt, amit zöld- fehér mezben tölthettem, de a válogatott találkozók előtti pillanatokra ma is meghatódva emlékezem. Amikor a Himnuszt hallgattuk mindig könnyeztem... Szüleim határtalan ha- zaszeretetre neveltek, az 1848-as eszmék családunkban szentnek számítottak.”112 Hivatalos válogatott ugyan nem volt, de még az első hivatalos válogatott mérkőzést megelőzően, 1901. április 11-én és 12-én két mérkőzésen szerepelt a válogatottban – mely ilyen formán ligaválogatottnak tekinthető – a korszak egyik közismert egyénisége, a híres graﬁkus, festő- és szobrászművész Manno Miltiadesz,113 aki szintén megjárta a nagy há- borút. A válogatottbeli ellenfelei az angol Richmond AFC és a Surrey Wanderers voltak. A BTC roppant gólerős támadója ugyancsak szerepelt a korábban már említett Slavia elleni meccsen is, ahol Pokorny elmaszkírozva, álnéven védett. Manno gólpasszt is adott azon a találkozón.114 A híres csatár nem csak az előkészítésben jeleskedett, ezt jelzi az is, hogy 1901-ben és 1902-ben az első két magyar bajnokság gólkirálya lett, csapatával, a BTC-vel pedig megnyerte a bajnokságot is. 1901-ben tizenhét gólt lőtt hat mérkőzésen, ami azóta is megdönthetetlen rekordnak bizonyul, 1902-ben pedig tíz találat is elég volt számára az el- sőséghez. Nem csak a futballpályán volt tarthatatlan a görög származású sportoló: úszás- ban, futásban, síelésben és kerékpározásban is számos sikert aratott. Gyorskorcsolyában kétszeres EB ezüstérmes és VB bronzérmes lett. A Pannonia Evezős Egylet tagjaként

106 Lugosi – Kiss: i. m. 74. o. 107 Pataki Mihály (1893. 12. 07. – 1977. 11. 28.). 108 Zeidler Miklós: 100-ak könyve – Magyarország legkedveltebb sportolói 1927-ben. Sic Idur Ad Astra, 62. sz. (2011.) 187. o. 109 Antal – Hoffer: i. m. 123. o. 110 Nagy: i. m. (1995.) 299. o. 111 Antal – Hoffer: i. m. 123. o. 112 Béres Máté szíves közlése. 113 Manno Miltiadesz (1879. 03 .03 – 1935. 02. 16.). 114 Magyarországi Sportegyesületek Története. [H. n.], [é. n.] 133. o.

HK 125. (2012) 2. Békebeli futball a háborús Magyarországon (1914–1918) 523

1906-ig egypárevezősként tizenegy magyar bajnoki címet szerzett, az 1912-es stockholmi olimpián pedig tagja volt az evezősnyolcas válogatottnak. Skiff kategóriában számos nemzetközi díjat is nyert. Sportsikerei mellett az 1932-es Los Angeles-i olimpia szellemi versenyén a művészetek kategóriájában a szobrászművészek közt ezüstérmet szerzett.115 A Müncheni Képzőművészeti Akadémiát végzett alkotó számos munkája közismert a mai napig. A legfontosabb sportvonatkozású alkotása talán az FTC labdarúgócsapatának 1928-ban tervezett turulos vagy közismertebb nevén „zöld sasos” hivatalos jelvénye volt, így közvetve hozzá köthető a ferencvárosi labdarúgók „zöld sasok” beceneve. Plakátjai közül talán a legismertebb a vörös hullámok közt kormánykereket markoló két erős kéz „Horthy!” felirattal, illetve a „Mosakodnak!” című Tanácsköztársaság-ellenes plakát, amin a vérpatakban úszó parlament előtt egy vadállatias, tetőtől talpig véres férﬁ mo- sakszik szuronnyal a fogai közt. Ő tervezte az orosz katonák által „vörös ördögöknek” elkeresztelt királyi 1. honvéd huszárezred fehér lovat meglovagoló vörös ördögöt ábrázoló zománcjelvényét is,116 ugyanis ennél az alakulatnál szolgált a világháború alatt, mint tar- talékos huszárszázados. A harctéren több ízben meg is sebesült. Egy 1915. április 10-én keltezett kitüntetési javaslat így ír az abban az időben népfelkelő főhadnagyi rendfokozatban parancsőrtiszti beosztást teljesítő Manno Miltiadeszről: „Nagyon hasznos segéd- tiszt, egyben kiváló lovas. A parancsokat a legnehezebb körülmények közt, a legnagyobb tüzérségi és gyalogsági tűzben is biztosan látja el. Éjjel és nappal mindig szolgálatkész, és önként jelentkezik nehéz és veszélyes feladatok ellátására is. Az ellenség előtt példás bátorsággal viselkedik.”117 A – meg nem nevezett kitüntetésről szóló – felterjesztést bizonyos Joni ezredes szignálta a m. kir. 19. lovasdandártól. A „vörös ördögök” ezredtörténete szerint a felterjesztés keltezésének a napján az ezred éppen a galíciai Balamutowkán ál- lomásozott, ahol aznap vonult tartalékba, miután a 25. honvédgyalogezred a védőszakasz biztosításában leváltotta.118 A fenti dokumentum arra enged következtetni, hogy Manno a felterjesztést az első vonalban tanúsított folyamatos helytállásának köszönhette. Érdekes- ség, hogy szintén ugyanebben az ezredben teljesített szolgálatot testvérbátyja, az 1896- os athéni olimpián magyar színekben síkfutóként induló,119 majd a háborúban népelkelő századosként harcoló120 Manno Leonidasz,121is, és szintén az ezred katonája volt a korszak másik nagy szobrásza Stróbl Alajos.122 A háborús élmények természetesen hatottak Manno Miltiadesz művészetére, több csatajelenetet ábrázoló alkotást készített hatásukra. Az 1914. augusztus 17-i gorodoki lovasroham emlékére – melyben többek között az egyes

115 Győr – Klész: i. m. 91–92. o. 116 Sallay Gergely Pál: Mindent a hazáért! – Első világháborús osztrák–magyar katonai alakulat- és emlékjelvények. Budapest, 2010. 87. o. 117 HM HL első világháborús tiszti kitüntetési javaslat 1597. 118 A M. kir. Budapesti 1. Honvédhuszárezred és M. kir. népfölkelő-huszárhadosztály története 1869– 1918. Budapest, 1927. 170. o. 119 Diószegi György Antal, Dr.: Két sokoldalú sportember – Egy görög testvérpár, Manno Miltiades és Manno Leonidas Magyarországon. Barátság, XVII. 2. sz. 6380–6382. o. 120 A M. kir. Budapesti 1. Honvédhuszárezred és M. kir. népfölkelő-huszárhadosztály története 1869–1918. Budapest, 1927. 781. o. 121 Manno Leonidasz (? – 1941. 03. 09.). 122 Stróbl Alajos (1856. június 21. – 1926. december 13.).

HK 125. (2012) 2. 524 Kiss Balázs honvédhuszárok is részt vettek – 1929-ben készített emléktáblát,123 mely napjainkban a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Díszudvarának egyik falán látható. A nagy polihisztor költőnek sem volt utolsó, bajtársai emlékére az alábbi verset írta:

„A zengő kürtszó régen elviharzott S legendák őrzik már a hősi harcot Amelynek híre szájról szájra jár, Hogy tűzben, vérben, virtusában égve Ezer csatából egyenest az égbe Száguldott egykor a magyar huszár!”124

A háborút járt válogatott futballisták közül a legismertebb Friedrich István,125 aki Magyarország egyetlen olyan miniszterelnöke volt, aki valaha is pályára lépett a nemzeti válogatottban. Friedrich a pozsonyi főreáliskolában érettségizett, a budapesti illetve a charlottenburgi műegyetemen szerzett mérnöki diplomát, majd a budapesti és berlini egyetemen jogot hallgatott. Kezdetben Berlinben dolgozott főmérnökként, majd 1908-ban Mátyásföldön előbb gépjavító műhelyt, majd vas- és felvonógépgyárat alapított, amelyet 1920-ig birtokolt.126 Műegyetemista évei alatt az egyetemen komoly sportélet folyt. 1897 őszén alapították meg az egyetem klubját Műegyetemi Football Csapat (MFCs) néven, ebből lett MFC, majd 1902 és 1934 között Műegyetemi Athléteikai és Football Club (MAFC).127 A műegyetemi gárda 1904-ben hetedik lett a kilenccsapatos bajnokságban, a mérlege 16 mérkőzésen 4 győzelem, 5 döntetlen és 7 vereség volt, ezáltal 13 bajnoki pont (abban az időben a győzelem még csak két pontot ért). 22 szerzett gól, illetve 23 kapott gól szerepelt a MAFC neve mögött a bajnokság végén.128 Ebben a szezonban Friedrich bizonyosan szerepelt az élvonalban a MAFC jobbfedezeteként. Játékosként „szikár, magas termetű labdarúgó volt, játékát elsősorban erély és jó helyezkedés jellemezte”.129 A válogatottban egy alkalommal szerepelt: 1904. október 9-én Bécsben a Crickerter-pá- lyán, egy kétezer néző előtt szakadó esőben lejátszott Ausztria–Magyarország (5-4) mér- kőzésen játszott.130 Friedrich jobbszélsőként lépett pályára a találkozón, vélhetőleg nem is játszott rosszul, miután a sportlap Borbás, Pokorny, Niesner és Nirnsee mellett őt emelte ki a csapatból, mint aki a „legtöbb tapsot aratta”.131 Bár az MLSZ megalakulása előtt kilenc további műegyetemista játékos is szerepelt a nem hivatalos válogatottban, a hivatalos nemzeti tizenegyben csak Friedrich István, Niessner Aladár és Nirnsee Gyula képviselte a MAFC színeit a klub fennállása során.132 Ez volt az egyetlen találkozó, amelyen mind- hárman játszottak.

123 Magyarság, 1929. augusztus 25. 34. sz. címlap. 124 Diószegi: i. m. 6380–6382. o. 125 Friedrich István (1883. 07. 01. – 1951. 11. 25.). 126 http://www.ogyk.hu/e-konyvt/mpgy/alm/al922_27/243.html (2012. május 28-i állapot szerint.) 127 Nemesdaróczi – Péterfalvi: i. m. 59. o. 128 Thaly: i. m. 108. o. 129 Antal – Hoffer: i. m. 62. o. 130 Uo. 131 Osztrák–magyar 5:4. Nemzeti Sport, II. évf. 42. sz. 1904. október 16. 9. o. 132 Nemesdaróczi – Péterfalvi: i. m. 92. o.

HK 125. (2012) 2. Békebeli futball a háborús Magyarországon (1914–1918) 525

Érdekesség, hogy a mérkőzésen Friedrich csapattársa volt Szentey Sándor,133 a Főváro- si TC balhátvédje is, aki hozzá hasonlóan ugyancsak ezen az egy meccsen lépett pályára a válogatottban, amelyre a meghívót a kortársai szerint kitűnő rúgótechnikájával érde- melte ki. Szenteyt a Tanácsköztársaság idején tanúsított magatartása, „bátor kommunista helytállása”134 miatt később, egykori csapattársa, Friedrich István miniszterelnöksége ide- jén elítélték, majd fogolycsere útján a Szovjetunióba került.135 Friedrich István későbbi sportpályafutásáról keveset lehet tudni. Önmaga jóval később így nyilatkozott a kérdésről a sajtónak: „1913-ban játszottam utoljára az általam alapított Mátyásföldi Sport Clubban. Kis másodrendű club volt, munka után ott jöttünk össze, hogy kissé felfrissüljünk. MAFC-beli szereplésem régebbi időkre esik, ott jobbhalfot játszot- tam. Futballozás mellett különösen a lovagló és autósportban leltem kedvemet. Számos lovat belovagoltam és igen sok autóversenyen vettem részt kisebb nagyobb sikerrel.”136 Nem szakadt el azonban a sporttól, viszont erről később ejtünk szót, mivel a későbbi mi- niszterelnök szintén kivette a részét az első világháború harcaiból is. Sajnos kevés irat maradt fenn Friedrich István háborús részvételével kapcsolatban. A legtöbb elérhető életrajz szerint 1914-ben Károlyi Mihállyal137 utazáson vett részt az USA-ban, majd a háború kitörésekor rövid időre a bresti várba internálták Franciaország- ban, ahonnan Spanyolországon és Olaszországon keresztül hazaszökött. 138 Egy másik for- rás az internálás helyeként Cherbourgot jelöli meg, 1914. júliusi dátummal, csak ezután a bresti tábort.139 Mindkét forrás a következő életrajzi állomásaként tartalékos főhadnagy- ként említi a világháború ideje alatt.140 Egy kitüntetési javaslatból kiderül viszont, hogy tartalékos tüzérszázadosként vett részt a Premyśl vár első ostromában a VII. számú Vé- delmi Kerület kerületi tüzérparancsnokaként. A feltüntetett adatok alapján személyében azonosítható az a Friedrich István, akit nem sokkal az első ostrom után, 1914. október 13-án terjesztett fel a Premyśl VII. számú Védelmi Körlet Kerületi Tüzérparancsnok, Kerületi Tüzérségi Csoportparancsnok Optny Csoport 3. számú Erőd Tüzérzászlóalj 2. Tartalék Század parancsnoka a Katonai Érdemkeresztre Martinek ezredeshez, a 108. Nép- felkelő Gyalogdandár Parancsnokság, mint a VII. Védelmi Körlet parancsnokához, aki a legteljesebb mértékben egyetértve, a legforróbb támogató pártfogásával hagyta helyben azt.141 Amennyiben hihetünk a különböző forrásoknak, akkor Friedrich egyből az inter- nálásból hazatérve frontszolgálatra jelentkezett, és még az ostrom (1914. szeptember 17. – 1914. október 12.)142 előtt vagy az alatt léptették elő századossá. A felterjesztés így szólt:

133 Szentey Sándor (1880. – ?). 134 Antal – Hoffer: i. m. 155. o. 135 Uo. 136 Friedrich a professzionalizmusról: Nemzeti Sport, XIV. évf. 16. sz. 1922. február 25., címlap. 137 Károlyi Mihály (1875. 03. 04. –1955. 03. 19.). 138 Parlamenti Almanach az 1922–1927. évi nemzetgyűlésre. Online elérés: http://www.ogyk.hu/e- konyvt/mpgy/alm/al922_27/243.htm (2012. június 4-i állapot szerint.) 139 Magyar Országgyűlési Almanach – Ötszáz magyar élet 1931–1936. Online elérés: http://www. ogyk.hu/e-konyvt/mpgy/alm/al931_36/103.htm (2012. június 4-i állapot szerint.) 140 Parlamenti Almanach az 1922–1927. évi nemzetgyűlésre Online elérés: http://www.ogyk.hu/e- konyvt/mpgy/alm/al922_27/243.htm (2012. június 4-i állapot szerint.) 141 HM HL első világháborús tiszti kitüntetési javaslat 28336. 142 Szijj Jolán (szerk.): Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs. Budapest, 2000. 556– 557. o.

HK 125. (2012) 2. 526 Kiss Balázs

„Csoportjának a tüzét kimagasló hidegvérrel és körültekintéssel vezette, és saját kezde- ményezéséből az ütegeinek tüzét időben összpontosította, mellyel az ellenségnek jelentős károkat okozott. Egy közelében becsapódó gránát a földre vetette, ami által egy rövid időre eszméletét vesztette. Öntudatát visszanyerve fáradhatatlanul vezette tovább a tüzet.”143 Premyśl úgynevezett övvár volt, ami annyit tesz, hogy körkörösen gyalogsági állások- kal összekötött erődök láncolata vette körül a megvédendő, mintegy 140 km²-es terüle- tet.144 Az övvonal védelmi körletekre volt beosztva, ezek egyikének a tüzérségét irányí- totta Friedrich. Más kitüntetést a felterjesztés időpontjáig nem kapott,145 a további katonai előmenetele pedig ismeretlen. Fehér folt továbbá az is a világháborús részvételével kapcsolatban, hogy egy internetes forrás szerint: „1914-ben katonai szolgálatra jelentkezett, és mint tüzérfőhadnagy gépkocsizó parancsőrtisztként az Uzsoki-szorosnál harcolt.”146 A mondat első fele tehát az, amit a legtöbb vele kapcsolatos forrás átvett, a második felé- ben leírtaknak viszont nem találtam nyomtatott forrását. Bár a hivatkozás meglehetősen bizonytalan, ettől függetlenül nem zárhatjuk ki teljesen annak valószínűségét, hogy tényleg látott el ilyen beosztást is, már csak azért sem, mert korábban találkozhattunk Friedrich autóversenyzői-szenvedélyéről szóló nyilatkozatával. Persze ez még semmit sem bizonyít a kérdést illetően, de azt megállapíthatjuk, hogy ebben az időszakban az autóvezetés pedig még nem volt széles körben elterjedt dolog, és Friedrich tudott vezetni. A háború kitöré- sekor egészen pontosan az ország automobil-állományának 70%-a a fővárosban rótta az utakat. Az első nagyobb mozgósításnál ezek mindegyikét a vérmezőre rendelték, ahol egy katonai hatósági bizottság a tíz napig tartó rekvirálás alkalmával négyszáz darab személy- és száznegyvennégy darab teherautomobilt vett igénybe hadicélokra.147 A Királyi Magyar Automobil Club tagjai seregestül vonultak be katonának, és a Magyar Királyi Önkéntes Gépkocsizó Egyesület már az első perctől megkezdte működését.148 Az időleges benzin- hiány szintén erősen korlátozta az automobilok használatát és a háború harmadik évében már sor került a tulajdonosaiknál meghagyott automobilok forgalmának korlátozására is, és csak olyan kocsik közlekedhettek, melyeknek arra katonai vagy fontos közgazdasági érdekből a kereskedelemügyi minisztérium az érdekelt minisztériumokkal egyetértésben az engedélyt megadta. Üzemanyagot, benzint, gumit a központi elosztás révén csak az engedéllyel ellátott automobilok részére lehetett kapni, szűkös mennyiségben, ezért jóval a piaci ár fölött. A fentiekből az következik, hogy a háború vége felé a polgári gépjármű- használat szinte minimálisra szorult vissza, a katonai viszont – felismerve az automobilok katonai célú használatának óriási előnyét – megélénkült. Éppen ezért a tízes években sokan a háborús szolgálat alatt ismerkedtek meg az automobilizmussal. Akár tüzérként harcolt, akár gépkocsizóként Friedrich István, 1918. november 1-je már Budapesten érte, ahol előbb a Károlyi-, majd a Berinkey kormány hadügyi államtitkára

143 HM HL első világháborús tiszti kitüntetési javaslat 28336. 144 Balla Tibor: Premyśl ostoma. In: „Boldogtalan hadiidők…” avagy: ami a „Boldog békeidők” után következett 1914–1918. Budapest, 2004. 42–46. o. 145 HM HL első világháborús tiszti kitüntetési javaslat 28336. 146 125 éve született Friedrich István. Online elérés: http://karpatinfo.net/kultura/2008/06/29/125- eve-szuletett-friedrich-istvan?quicktabs_48=1 (A 2012. június 4-i állapot szerint.) 147 Linder Ernő – Illés István (szerk.): A Királyi Magyar Automobil Club Jubiláris Aranykönyve 1900–1930. Budapest, 1930. 35–36. o. 148 Linder – Illés: i. m. 99–100. o.

HK 125. (2012) 2. Békebeli futball a háborús Magyarországon (1914–1918) 527 lett.149 A kormány balratolódása és tehetetlensége miatt egyre inkább szembekerült annak tagjaival, és 1919. február 8-án kivált a kormányból. Innentől részt vett szinte minden jelentősebb ellenforradalmi megmozdulásban. Mint az egyik ellenforradalmi csoport ve- zetőjét, a kommunisták letartóztatták és halálra ítélték, de sikerült megszöknie.150 1919. augusztus 6-án az Antant-megbízottak tudtával elfogta és lemondatta az éppen ülésező Peidl-kormányt, majd másnap a kormányzó, József főherceg151 megbízásából kormányt alakított. 1919. augusztus 7-étől 1919. november 24-éig miniszterelnök, egyben kereske- delemügyi és belügyminiszter is volt. Miután a szegedi Ábrahám kormány lemondott a ja- vára, valamint a római katolikus püspöki kar is támogatásáról biztosította, az Antant és a román megszálló csapatok egyre kevésbé nézték jó szemmel a konzervatív, legitimista politikus miniszterelnöki ténykedését, majd le is mondatták tisztségéről. 1919. november 24. és 1920. március 15. között a hadügyminiszteri tisztséget látta el a Huszár-kormányban. Eztán elsősorban keresztény ellenzéki nemzetgyűlési képviselőként tevékenykedett.152 Nem szakadt el azonban a futballtól sem, hiszen 1922 márciusában a Magyar Lab- darúgó Szövetség elnökévé választották, az egyik alelnöke pedig Hajós Alfréd lett.153 Friedrichet politikája miatt ellenségként kezelte a második világháború utáni korszak történetírása, amely felfogás kihatott a sporttal kapcsolatos irodalomra is. Antal Zoltán és Hoffer József Aberttől Zsákig című munkájában, melyre jelen tanulmány is számos alkalommal hivatkozik így egészíti ki a játékos jellemzését: „Játékát elsősorban erély és jó helyezkedés jellemezte. A társadalmi életben is igyekezett „jól helyezkedni”, csak ép- pen nem a történelmileg jó irányban. (…) Az egyetlen magyar labdarúgó, aki ilyen magas közjogi méltóságba emelkedett. Ezt a „kitüntetést” a magyar sport azonban elengedte volna…”154 Az MLSZ 60. évfordulós jubileumi kötete155 a „múltat végképp eltörölni”elv szellemiségében említést sem tesz Friedrich Istvánról. A szintén többször idézett Nagy Bélától kapunk csupán egy szűkszavú említést a korszak sportirodalmából: „Még egy ér- dekessége volt ennek a mérkőzésnek: Egy későbbi államférﬁ is játszott ebben a csapatban. Friedrich István 15 év múlva miniszterelnök lett. A Tanácsköztársaság megdöntése után, az ellenforradalmi korszak elején…”156 A rendszerváltás után megjelent publikációk is főként a fenti források alapján íródtak, éppen ezért azok hiányosságai miatt meglehetősen szegényesen tárgyalják Friedrich labdarúgásban betöltött szerepét. Az MLSZ fennállásá- nak századik évfordulójára kiadott munka ennyit ír róla: „1922-ben egyhangúlag válasz- tották meg MLSZ elnöknek Friedrich Istvánt, Magyarország volt miniszterelnökét.157 (…) aki (...) 1922–23 közt tölti be a posztot.”158 Magáról, az elnökség tartalmi programjáról

149 Szijj: i. m. 195. o. 150 Parlamenti Almanach az 1922–1927. évi nemzetgyűlésre. Online elérés: http://www.ogyk.hu/e- konyvt/mpgy/alm/al922_27/243.htm (2012. június 4-i állapot szerint.) 151 Habsburg–Lotaringiai József Ágost főherceg (1872. 08. 09. – 1962. 07. 06.), Auguszta főhercegnő férje. 152 Szijj: i. m. 195. o. 153 Az MLSZ közgyűlése. Nemzeti Sport, XIV. évf. 24. sz. 1922. március 25., címlap. 154 Antal – Hoffer: i. m. 62. o. 155 Földessy: i. m. 156 Nagy Béla: Futballévtizedek, 125 magyar–osztrák válogatott mérkőzés története. Budapest, 1984. 9–10. o. 157 Thaly: i. m. 25. o. 158 Thaly: i. m. 52. o.

HK 125. (2012) 2. 528 Kiss Balázs azonban nem nyilatkoznak a munkák. A korabeli sajtó azonban a segítségünkre lehet. Miután a témáról ilyen szűkös források állnak rendelkezésünkre, érdemes megvizsgálni, hogy a megválasztása előtt hogyan látta Friedrich a magyar labdarúgás helyzetét. Először is jelezte, hogy megválasztását csak egyhangúság esetén fogadja el, és akkor, ha egyet- ért a szövetség többi tagja is az futballról vallott alapvető nézeteivel. Így nyilatkozott a kérdésről: „A labdarúgósportot utóbb, mint néző kísértem figyelemmel, jó ideje azzal is felhagytam, mert felüdülést, amit a pályákon kerestem már jó ideje nem találtam a mérkő- zéseken. (…) Feltétlen becsületes dolognak tartom a nyílt professzionalizmust. De csak a nyílt professzionalizmust. Elvégre is, ha valaki ért valamihez, s az neki megélhetést nyújt, miért ne lenne megélhetési forrása? Természetesen az amatőr és profi sport célja más-más. Az egyik ideális céloknak áll szolgálatában s főként ugyebár a test fejlesztése, kitartásra való nevelés, munka utáni felfrissülés, s mai helyzetünkben ezt – elsősorban kellett volna említenem – irredenta akcióba való bekapcsolódás. A profi sport üzlet, s ezzel magya- rázható az amatőr sport fölé való emelése, ami már az eredményeket illeti, ideális célok viszont itt másodrendűek. A profinak kenyere függ a tudástól, ennél fogva egész más erő- kifejtésre van kényszerítve. Ami már most a jelenlegi álamatőrizmust illeti, azt bárgyúság volna tagadni. Ha az MLSZ elnöki székét elfogadom, egyik fő törekvésem mindenesetre az lesz, megszabnom azt a határvonalat, amelyen túl megszűnik az amatőrség. Figyelem- be kell venni, hogy – sajnos – amit mi áll amatőrizmusként itthon kárhoztatunk, egész Európában hasonlóképpen van, s nálunk a gazdasági helyzet félig-meddig magyarázatául szolgál az amatőrizmustól való elhajlásnak. Én mindenesetre rajta leszek, hogy a labda- sportot régi tiszta alapjára visszavezessem. De csakis fokozatosan térhetünk vissza a szín amatőr alapra, s nem helyezkedhetünk máról holnapra szembe az egész Európában ma dívó amatőrrendszerrel. Minden támogatás megvonása jobb játékosaink külföldre özönlé- sét vonná maga után, aminek nemde mégiscsak a magyar sport látná kárát.”159 Hozzátette azt is, hogy: „ne felejtsük el, hogy a professzionalizmus az első cipőfűzőnél, villamos- jegynél kezdődik.”160 A fenti idézet nagyjából elnöki programbeszédének is tekinthető, hiszen a korszak nagy kérdése az amatőrizmus-professzionalizmus vitája volt. Friedrich igyekezett a fentiek szellemében tevékenykedni,161 éppen emiatt konfliktusba is került az egyre inkább álamatőrré váló klubok vezetőivel. Jól jellemzi a helyzetet, hogy Friedrich a sportlap hasábjain egy ízben egyszerűen prostitúciónak titulálta a korszak labdarúgásában uralkodó állapotokat.162 A reménytelennek tűnő helyzetben még 1923-ban lemondott az elnöki posztjáról. Ettől fogva, mint országgyűlési-, majd nemzetgyűlési képviselő tevé- kenykedett. Bár a nyilasokkal szembefordult, az 1945 utáni hatalom nem bocsátott meg neki „ellenforradalmi” múltját, fogságba vetették, és 1951. november 25-én ismeretlen körülmények között a váci fegyházban vesztette életét.163

159 Friedrich a professzionalizmusról: Nemzeti Sport, XIV. évf. 16. sz. 1922. február 25., címlap. 160 Uo. 161 Nyílt professzionalizmus az MLSZ-ben. Nemzeti Sport, XV. évf. 5. sz. 1923. január 12., címlap. 162 A futball-ankét lefolyása. Nemzeti Sport, XV. évf. 27. sz. 1923 január 27., címlap. 163 Szijj: i. m. 195. o.

HK 125. (2012) 2. Békebeli futball a háborús Magyarországon (1914–1918) 529

Friedrich Istvánt szintén egy közismert katonatiszt, Shvoy Kálmán164 váltotta az MLSZ elnöki székében, aki már 1921-től a szövetség alelnökként dolgozott, majd 1923 és 1926 között az elnöki teendőket látta el.165 Szövetségbeli munkájának tanulmányozásához a Friedrichnél hasonló okok miatt a sportszakirodalomra nem nagyon támaszkodhatunk, viszont Shvoy Kálmán híres „titkos” naplója révén a sportvezetői munkásságába is bepil- lanthatunk. Elmondhatjuk, hogy elnökségi programja egyenes folytatása volt az elődje által megkezdett munkának. Még Friedrich alelnökeként olvasható az első témába vágó bejegyzése, természetesen a professzionalizmus itt is a fő téma. 1922. március 11-i dátum- mal jegyzi az alábbi naplóbejegyzést: „A labdarúgásban felüti a fejét az első professziona- lista jel. Az Előre békéscsabai egyletben, amely egylet amúgy is erősen szocialista irányú és erőszakos, állítólag a pénzelés, rendszeres jutalmazás, ﬁzetés folyt. Én ez ellen a szö- vetségben a legsürgősebben állást foglaltam, és az Egyletet utasítottam arra, hogy a leg- szigorúbb vizsgálatot folytassa le.”166 Shvoy-t egészen pontosan 1923. június 4-én, három nappal doktorrá avatása után választották meg a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökének Friedrich István lemondása után.167 A szövetségben végzett munkája mellett természetesen katonai feladatait is ellátta, ezek a feladatok pedig többnyire vidékre szólították. 1924. május 12-én Horthy Miklós168 kormányzó az akkor Szegeden székelő Magyar királyi 9. honvéd gyalogezred parancsnokává nevezte ki.169 1929. június 16-án avatták vitézzé170 a 3014.es tiszti sorolási számon.171 Az ő esete azért is érdekes, mert őt és szintén katona testvérét, Shvoy Istvánt – a magyar királyi Honvédség későbbi főparancsnokát – maga a Vitézi Rend szólította fel a jelentkezésre.172 A Vitézi Rendbe történő feltétel egyik közis- mert kritériuma az idegen hangzású családnevek magyarosítása volt, de a Shvoy testvérek inkább elutasították volna a vitézi címet, csak hogy megtarthassák ősi nevüket. Két nappal a lemondott avatás előtt sürgönyt kaptak, hogy mégis megtarthatják az idegen hangzású családnevüket, mivel az lehet, hogy „valami ír nemesi név és ezért nem kell magyarosí- tani”.173 A Shvoy testvéreket többek között a későbbi honvédelmi miniszterrel, külügymi- niszterrel, majd miniszterelnökkel, Gömbös Gyulával174 avatták vitézzé.175 Shvoy MLSZ elnökségéhez fűződik többek közt a Magyar Tréner Kollégium megszervezése. 1926. júli- us 28-án, miután megalakult Magyarországon a hivatalos professzionális liga, lemondott a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöki tisztségéről.176

164 Dr. Shvoy Kálmán (1881–1971). 165 Thaly: i. m. 24. o. 166 Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918–1945. Budapest, 1983. 78. o. 167 Shvoy: i. m. 89. o. 168 Horthy Miklós (1868. 06. 18. –1957. 02. 9.). 169 Shvoy: i. m. 96. o. 170 Shvoy: i. m. 106. o. 171 http://www.hungarianarmedforces.com/vitezirend/sorolasi/index.html (A 2012. május 28. állapot szerint.) 172 Fekete Ferenc: A Vitézi Rend története. Szeged, 2011. 81. o. 173 Shvoy: i. m. 107. o. 174 Gergely Jenő: Gömbös Gyula hatalomra kerülése és kormányzása 1932–1936. Budapest, 2004. 570. o. 175 Shvoy: i. m. 107. o. 176 Shvoy: i. m. 103. o.

HK 125. (2012) 2. 530 Kiss Balázs

Ezzel lezárult a magyar labdarúgás első, amatőr negyedszázada. Ezt követően profesz- szionális csapatok szerveződtek, az ország pedig elindult az újjáépülés és a konszolidáció útján. A mai napig Friedrich István az egyetlen olyan miniszterelnöke Magyarországnak, aki szerepelt a labdarúgó válogatottban. A következő politikus, akinek sikerült megközelíteni ezt a teljesítményét a kisgazda Dinnyés Lajos177 volt. Ő szintén játszott az élvonalban, szintén harcolt a világháborúban, szintén MLSZ elnökségi tag volt és szintén betöltötte Magyarország miniszterelnöki tisztségét is. Mindezek viszont már egy professzionális bajnokságban, egy másik világháborúban és egy teljesen más politikai környezetben tör- tének…

177 Dinnyés Lajos (1901. 04. 16. – 1961. 03. 3.).

HK 125. (2012) 2. SZIKORA KATALIN

AZ ELSŐ MAGYAR TESTNEVELÉSI (SPORT) TÖRVÉNY MEGSZÜLETÉSÉNEK KÖRÜLMÉNYEI

A törvény megszületése (1921)

A „bethleni” évtized konszolidációs politikájának alapköve testnevelési és sport szem- pontból az 1921. évi LIII. törvénycikk, melynek elfogadását, véglegesített szövegének ki- alakítását, hosszú nemzetgyűlési (parlamenti) csatározások, viták előzték meg. A trianoni békediktátum következtében kialakítható sportpolitikát leképező miniszteriális ellenté- tek mellett (HM vs. VKM) egyre nagyobb szerepet játszottak és vállaltak a tényleges sporttal, akkori szóhasználattal „társadalmi sport” (értsd versenysport) vagy (iskolai) testneveléssel foglalkozó szakemberek. A testnevelés és sport szakemberbázisa azonban meglehetősen szűk körű volt, s periférikus szakterületük miatt számuk az első világhá- ború befejeződése után sem nőtt meg jelentősen. A testnevelési törvény tulajdonképpen a magyarországi testkultúra régi, több évtizedes megválaszolatlan kérdéseit próbálta fel- oldani és végre állami úton rendezni, s törvényerőre emelésével ennek betartását minden személy és intézmény számára kötelezővé tenni. A törvényjavaslat, indítvány bejegyzője és beterjesztője, majd leglelkesebb harcosa Karaﬁáth Jenő ipolyszalkai képviselő, későbbi kultuszminiszter volt.1 Karaﬁáth Jenő 1920. április 20-án tartotta meg a Nemzetgyűlésben azt az első nagyha- tású felszólalást, amely teljes egészében a testnevelés ügyével foglalkozott. Hosszú beszé- de alapvetően három tényezőt tartalmazott: a „várható” trianoni béke revízióját, a Tanács- köztársaság és az őszirózsás forradalom megbélyegzését, valamint új, az „ellenforradalmi rendszer” politikájának szolgálatába állított testnevelési és sportkoncepció kidolgozására tett javaslatát. Beszédét, amely szinte szónoklatnak is mondható, lélektanilag – ahogyan megfogalmazta – a Trianonban megtépázott korábbi magyar nemzeti érzésre és becsületre alapozta. „A destrukció, amely a nagy világégés utókövetkezményeként viharzott végig országunkon, nemcsak a lelkekre volt káros hatással, hanem rombadöntötte a magyar testi kultúrát is. Talán nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy a temérdek károkozás között a legnagyobb veszteséget és a legnagyobb csapást mégis a magyar ifjúság, a nemzet jövője szenvedte, mert szellemi téren évekre vetődött vissza, tiszta erkölcsét fekete métely tá- madta meg, testileg pedig legyöngült”.2 Véleménye szerint a forradalmak okozták a legnagyobb kártevést: „…mindent el kell követnünk, hogy a szellemi neveléssel együtt haladva az ifjúság testi nevelését a nemzeti eszme szolgálatában állítsuk, hogy sürgősen lépjünk erre az útra, amelyen haladva az

1 Karaﬁáth Jenő (1883–1952) ipolyszalkai képviselő több témánál is hozzászólt a Nemzetgyűlésben (sajtókérdések, műemléki kérdések, egyházszervezési kérdések Trianon után, idemnitási vita), de nevét a testneveléssel kapcsolatos törvény tette országszerte ismertté. Képzettségére nézve jogász volt, s nevéhez fűződött az egyetemi testnevelési zászlóaljak szervezési próbálkozása is. 1922–1931 között a képviselő- ház háznagya, 1923-tól az OTT elnöke, 1932-ben rövid ideig kultuszminiszter volt. 1937–1942 között Budapest főpolgármestereként tevékenykedett. 2 Nemzetgyűlési Napló, 1920. IV. köt. IV. 20–V. 20. 362. o.

HK 125. (2012) 2. 531–541. 532 Szikora Katalin erkölcsi süllyedés fertőjéből visszahozhatjuk nemzetünk virágait arra a magaslatra, ahonnan lelketlen kufárok munkája folytán feneketlen mélységbe sodródtak és ne felejtsük el, hogy a nemzetköziség palástjába burkoltan a jellem-nélküliség csírái férkőztek ifjúságunk érintetlen lelkéhez”. Történelmi példákkal igyekezett bizonyítani, hogy az első világhá- ború győztes államai, Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok közül az előbbiek a középkorig visszamenőleg törvényerejű rendeletekkel és előrelátó lépésekkel „gondoskodtak” országuk testkultúrájáról. „Az ősz Wellington, mikor az etoni játszótéren a já- tékban kipirult arcú ifjúságot megpillantotta, elragadtatásának azzal a felkiáltással adott kifejezést: itt dőlt el Waterloo” – hivatkozott Karafiáth beszédében az angol testkultúra eredményeire.3 A beszédben kifejeződött Karafiáth szakmai hozzáértése is, mind az iskolai testne- velés, mind a „társadalmi sport” és az olimpiai részvétel nemzetközi propagandájának a tekintetében. Igyekezett bebizonyítani, hogy az országnak még ebben a nehéz helyzetben is áldozni kell a testkultúrára, s mindezeknek személyes érdemek, az általa „a legnagyobb férfiúknak” aposztrofált Horthy, Friedrich sportsikereinek felsorolásával is igyekezett nyomatékot adni. Jó taktikai érzékét mutatta a testnevelés mozgásanyaga reformjának felvetése, a merev német torna rendszerrel ellentétes „szabadtéri” sportok előtérbe helye- zése, s mindezekkel szinte olyan hangulatot alakított ki a Nemzetgyűlésben, hogy javas- latát nemhogy visszautasítani, de vitatni sem lehetett. Beszéde után az indítványt mégis elnapolták 1920. július 31-re, majd ezt is áthelyezték augusztus 11-re. Az indítványból (mint később kiderült) két fontos kérdés kimaradt: az ifjúsági játszóterek (gyakorlóterek) és a Testnevelési Főiskola létesítése. Ezt pótolva, Karafiáth Jenő 1920. augusztus 11-én a végrehajtási utasítást is nagy vonalakban körvonalazó törvényjavaslati indoklása után tár- gyalta a Nemzetgyűlés a kérdést. Ekkor beszédében Karafiáth már sokkal türelmetleneb- bül fogalmazott és sokkal nyíltabban jelentek meg a lassan kialakuló keresztény-nemzeti ideológia, valamint a konzervatív rendszer céljait tükröző elemek: „...a nemzetvédelmi politikáról, a keresztény kurzus valódi intencióinak megfelelő fajerősítő tevékenységről, céltudatos, minden ízében magas, nemzeti munkáról, a jövő Magyarország szilárd fun- damentumának törvényben biztosított megalapozásáról akarok szólni akkor, amikor a testnevelés rendkívüli fontosságára ismételten rámutatok”.4 Különösen figyelemre méltó a Testnevelési Főiskola felállítására vonatkozó kitétele, amit azzal támasztott alá, hogy a testnevelés nívóját a szellemi nevelés nívójára szükséges emelni, ez pedig főiskolai szintű képzés nélkül lehetetlen. Hangsúlyozta az állami kezdeményezés fontosságát és ismét a külföldi példa, elsősorban az amerikai játéktér-építés hasznosságát és eredményességét.5 A vita első hozzászólója Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. A miniszter annak ellenére, hogy a testnevelést és a sportot nagyon fontos tényezőnek tartotta,

3 „Franciaországban már 1439-ben megalakult a Francia Lövész Egyesületek Szövetsége, amely ta- lán az összes sportszövetségek között az első volt. De nemcsak a francia nemzet, hanem a művelt nyugat összes államai úgyszólván valamennyien felismerték a nép széles rétegeire támaszkodó testnevelési rendszer fontosságát, annak rendkívüli horderejét...” – mondotta Karaﬁáth Jenő ugyanebben a beszédé- ben. – Uo. 4 Nemzetgyűlési Napló, 1920. VI. köt. 20. július 22. – augusztus 19. 311. o. 5 Karaﬁáth itt az amerikai játéktérépítés sikereire utalt, 1908-ban 90-re, 1909-ben 265-re emelkedett számuk. Hasonló volt a helyzet Londonban is, s a német kormány is jelentős anyagi támogatást, közel 2 millió márkát nyújtott erre a célra. – Uo.

HK 125. (2012) 2. Az első magyar testnevelési (sport) törvény megszületésének körülményei 533 nem értett egyet a javaslattal. Indoklásában először adminisztratív nehézségekre hivatkozott: a tárca sem a „tornatanár” képzést, sem pedig az iskolai óraszámemelést nem tudja végrehajtani. Ehhez tanrendi változtatások is szükségesek lennének és a pénzügyi keretek sem engednék meg szerinte az ilyen arányú fejlesztést. Hivatkozott Haller földbirtok-politikai meggondolásokra is, hiszen a javaslat szerint a községeknek, városoknak sportpá- lyákat, játszótereket kell építeniük, s az ehhez szükséges pénzt a kultusztárca biztosítaná. A VKM részéről végül is ígéretet tett, hogy megfelelő előkészítés után – más minisztéri- umokkal is egyeztetve –, a pénzügyi kérdéseket is alaposan megvizsgálva a minisztérium egy mindent átfogó, teljes testnevelési reformot fog kidolgozni és azt a parlament elé terjeszti. Ezután kérte a kérdés napirendről való levételét, hiszen – mint mondta – „sokkal sürgősebb tennivalók várnak ránk”. Javaslatát a „ház” elfogadta, s így a kérdés megoldása jó egy évvel elodázódott.6 1920. augusztus és 1921. június között számtalan levélváltás, véleménykérés történt a testnevelés kérdésében az érdekelt minisztériumok között (népjóléti, igazságügyi, földmű- velésügyi, pénzügyi, honvédelmi, belügyi). A VKM javaslathoz – amely paragrafusaiban megközelítőleg megegyezett a majdani törvénnyel –, dr. Viszota Gyula ügyosztályfőnök a következő általános és részletes indoklást fűzte: „A testnevelés a nemzet újjászületésé- nek lényeges eszköze, a népesség meggyöngült, elernyedt, fokozott szükség van a nemzet regenerálására.”7 A konkrét lépéseket illetően felvázolta az iskolai és az iskolán kívüli testnevelés megvalósítandó feladatait (óraszám-emelés, játéktér, tornaterem építés, meg- felelő szakemberképzés.) 1921 májusában Karaﬁáth Jenő ismét szót kért a testnevelés kérdésében azzal az in- doklással, hogy egy évvel korábbi indítványát elfogadták ugyan, de mégsem terjesztették elő a törvényjavaslatot. Hogy nagyobb nyomatékot adjon kérésének, ismét a testnevelés honvédelmi jelentőségére hivatkozott. A törvényjavaslat, melynek végleges kidolgozása a VKM részéről Imre Sándor állam- titkár nevéhez fűződött, tíz paragrafusban rögzítette a feladatokat. A legfontosabbakakat megemlítjük ezek közül. Az első paragrafus a kötelező iskolai testnevelés végrehajtását mondta ki. „Az értelmi nevelés fokozódó követelményeit csak erős szervezet teljesítheti, s e nélkül az erkölcsi nevelés sem érheti el célját, ezért az értelmi és a testi nevelés kö- zött egyensúlyt kell teremtenünk” – hangzott az indoklás. A következő paragrafusban, az iskolát elhagyó (férﬁ) ifjúság testnevelésének megszervezését 21 éves korig tervezték. Ezt természetesen honvédelmi érvekkel indokolták. Szerepelt még az üzemek (ezer fő foglalkoztatása felett) és a községek, városok sportpálya-építési kötelezettsége, valamint a szakemberképzés megoldása is. A törvényjavaslat szerint a pénzügyi fedezetet a VKM költségvetésében létrehozandó külön rovat, Testi-Nevelés címmel biztosította volna. Ide folyt volna be az 1921. évi II. törvénycikk 7. paragrafusában biztosított lóverseny totaliza- tőr is.8 A javaslat emellett a bevételi forrás mellé jelentős költségvetési kiegészítést is kért az állam részéről.

6 Nemzetgyűlési Napló, VI. köt. 1920. július 22. – augusztus 19. 320. o. 7 Ráday Tudományos Gyűjtemény, Imre Sándor államtitkár iratai. A katonás nevelésre vonatkozó iratok gyűjteménye, fol. 621–625–629. 8 Ivánkovits Kálmán: A testnevelési jog. Budapest, 1928. 20. o.

HK 125. (2012) 2. 534 Szikora Katalin

A törvényjavaslatot a Nemzetgyűlés 1921. június 20-i és 23-i ülésein ismét napirendre tűzte. Ekkor már Vass József vallás- és közoktatásügyi miniszter pártfogolta a kérdést, de a kor újsághíreiből az derült ki, hogy e kérdésben Karafiáth Jenő képviselő volt a legnép- szerűbb és a leginkább kiemelt személyiség.9 Az 1921. júniusi vitát jelentős agitáció előzte meg. Ezek után tartotta meg Karafiáth ismét hatásos, szónoki fogásokkal teletűzdelt beszédét, s azzal, hogy az indítványt 163 képviselő is támogató aláírásával látta el, alátámasztottnak látta a javaslat mielőbbi tör- vényerőre emelését.10 Bodó János kiegészítő indítványában a VKM-et hibáztatta azért, hogy a kérdésben még nem történt előrehaladás. Javaslatot tett az Országos Testnevelési Tanács (OTT) át- alakítására is oly módon, hogy a végrehajtás kapja a döntő szerepet. A Testnevelési Fő- iskola felállítása mellett, amely a szakemberképzés ügyét oldotta volna meg, hozzáértő szakmai szemléletét mutatta, hogy az iskolaorvosi intézmény valóságos megszervezését (papíron ugyanis létezett) is felvette.11 A törvényjavaslat tárgyalása azonban ismét halasztást szenvedett, s csak decemberben folytatódott. 1921. december 19-én az előadó már Gerencsér István, a parlament jegy- zője volt. Bevezetőjének figyelemre méltó kitétele volt a megfogalmazás, mely szerint a javaslat nem elég „radikális”. Igazi értékét a végrehajtási utasítás és az új tanterv fogja meghatározni. Egyébként mind a Bodó, mind a Karafiáth féle beszédeket a sajtó Széche- nyi alakjával kötötte össze és olyan megvilágításba helyezte az előterjesztőket, mintha ők Széchenyi gondolatait folytatnák.12 Gerencsér a német testnevelési struktúrára, annak fejlettségére is hivatkozott, amelyben 24 éves korig tették kötelezővé az iskolát elhagyó ifjúság (lányok is) testgyakorlati foglalkozásokon való részvételét.13 A hozzászólók között Bodó János, Vass József valamint Karafiáth Jenő neve szerepelt. Bodó beszédében ismét keveredtek a testnevelést és a sportot szakmai oldalról megköze- lítő gondolatok (a leánytestnevelés fontossága, az iskolaorvosi hálózat kiépítése, az ellen- őrzés megszervezése) a magyarság „fajpolitikai” szempontjait hangoztató és előtérbe he- lyező elemeivel. Vass József vallás- és közoktatásügyi miniszter általános kultúrpolitikai elképzeléseit vázolta fel és ennek részeként értékelte a törvényjavaslatot, de a pénzügyi helyzet nehézségeit sem hallgatta el.14 Karafiáth Jenő az OTT megbízásából kiegészítést tett, a javaslatból ugyanis kimaradt a Testnevelési Főiskola felállításának, illetve a Nemzeti Stadion felépítésének kérdése. Vass József a vita és a hozzászólások után elfogadásra ajánlotta a törvényjavaslatot, mégpedig a korábbi Testnevelési Alap pénzügyi keretének visszaállításával. 1921. december 21-én a napilapok közölték a törvény elfogadását. A Nemzeti Sportban Gömbös Gyula jobboldali oppozícióból kritizálta, a Népszava pedig a szociáldemokra-

9 Nemzeti Sport, 1921. június 21. 10 Nemzetgyűlési Napló, XI. köt. 1921. június 11. – július 15. 166. o. (http://www3.arcanum.hu/ onap/pics/a.pdf?v=pdf&a=pdf&p=PDF&id=KN-1920_11/KN-1920_11%20175&no=0; a letöltés utolsó időpontja: 2012. május 6.) 11 Az 1921. július 20-ára összehívott Nemzetgyűlés Irományai, 64. 268. o. 12 Sporthírlap, 1921. december 22. „A testnevelés új korszaka”. 13 Nemzetgyűlési Napló, XIV. köt. 1921–22. december 19. – január 12. 272–274. o. 14 Uo.

HK 125. (2012) 2. Az első magyar testnevelési (sport) törvény megszületésének körülményei 535 ta munkásmozgalom álláspontját hangoztatva fejezte ki kételyeit. Gömbös szerint a tör- vény nem elég radikális, csak általánosságokat tartalmaz. A szociáldemokraták a törvény „munkás-elleneségére” mutattak rá, amely ellen 1921-ben még csak a sajtó útján harcol- hattak. Az érveik – a testnevelési kényszer elsősorban a munkásokat, tanoncokat sújtja, a testnevelési kötelezettséget az iskolaköteles kor felemelésével kell biztosítani –, majd a törvény végrehajtási utasításának vitájánál, 1924-ben teljesedtek ki és fogalmazódtak meg már a Nemzetgyűlésben is. A testnevelési törvény, vagy ahogy később nevezték: leventetörvény alapvető célja a trianoni békediktátum következtében kialakult katonapolitikai helyzet miatt, a magyar ifjúság burkolt katonai elképzelésének megszervezése volt. A törvény intézkedett minden iskolatípusban a kötelező iskolai testnevelés bevezetéséről, majd elrendelte az iskolát elhagyó ifjúság kötelező testnevelését 21 éves korig (csak ﬁúk részére). Immáron szerepelt benne a Testnevelési Főiskola és a Nemzeti Stadion felállítá- sának illetve felépítésének a terve is. Az ezer főnél több dolgozót foglalkoztató vállalatok, üzemek, intézmények kötelesek voltak sportpályákat létesíteni, valamint a városok és a községek is kaptak kisajátítási jogot az ilyen célú építkezések telekigényének a biztosítá- sához. Végül szabályozta a törvény a „főhatóság”, az Országos Testnevelési Tanács helyét is, mely továbbra is a VKM tanácsadó szerve maradt. A kultusztárcán belül a költségve- tésben Testi-nevelés címmel külön rovatot létesítettek.15

Viták a végrehajtási utasítás kiadása körül (1924)

A testnevelési törvény közel két évig tulajdonképpen „papíron maradt”, végrehajtá- si utasítását csak 1924-ben adták ki. Az előkészítő munkák során elsősorban az anyagi nehézségek voltak a legnehezebben áthidalhatók. Az OTT az agitáció és a propaganda szolgálatába állította a Levente, a Testnevelő, a Nemzeti Sport és az Ifjúság című lapokat is. A Honvédelmi Minisztérium háttérbe húzódott ugyan, de utasítást adott a helyőrségek- nek, hogy támogassák az ifjúsági sport szakosztályokat, a MOVE egyesületeket és az ún. leventézést. A megyei központok, illetve a nagyobb városok közigazgatási szervezeteiben megyei, illetve városi testnevelési előadói állásokat szerveztek. Tovább folytak az egyes minisztériumok közötti (VKM, földművelésügyi, pénzügyi) levélváltások az anyagi fel- tételek biztosítását illetően. Sőt, maga a kormányzó, Horthy Miklós is sorompóba állt az ügy szolgálatában, amikor Klebelsberg Kuno kultuszminiszterhez e kérdésben írt nyílt levelét a lapok teljes terjedelemben közölték.16 1924 elején fokozatosan hozták nyilvánosságra, illetve adták ki a végrehajtási utasítás egyes részkérdéseit tartalmazó rendeleteket. A VKM 1924/9000 számú rendelete például a kultuszminisztériumban külön testnevelési ügyosztályt állított fel, s annak legsürgősebb feladatául a végrehajtási utasítás kidolgozását tűzte ki. Hasonlóan, a BM 12400/1924. számú rendelete is ezt szolgálta, mikor a leventeegyesületekre vonatkozóan egységes alap- szabályokat dolgozott ki, s ezzel meggyorsította és megkönnyítette az ilyen jellegű egye- sületek megszervezését.17

15 Ivánkovits: i. m. 29. o. 16 Ifjúsági Testnevelés, 1924. február 4. 17 Mindkét rendeletet közölte Ivánkovits Kálmán: A testnevelésre vonatkozó jogszabályok gyűjtemé- nye. Budapest, 1935. 27. o.

HK 125. (2012) 2. 536 Szikora Katalin

A Klebelsberg Kuno által 1924. február 1-jén beterjesztett Testnevelési Alapról szóló törvényjavaslat nemzetgyűlési vitája az előző ülésszakokétól (1920–21) abban különbö- zött, hogy az egyes pártok képviselői egyértelműbben nyilatkoztak a testnevelési törvény mellett. Ugyanakkor éles aktivitást fejtett ki az ellenzék soraiból az MSZDP. Bár a Nem- zetgyűlésben a kormánypárt abszolút többséggel rendelkezett, az 1922–26-os választási ciklus az ellenzék számára a legsikeresebb időszak volt. Az 1922-es választások eredmé- nyeképpen 20 liberális és 25 szociáldemokrata képviselő került a Nemzetgyűlésbe.18 Formálisan tehát többpártrendszer volt ugyan Magyarországon, de ebben az ellenzék számára viszonylag sikeres időszakban is a végrehajtó hatalom a kormány kezében össz- pontosult. Bethlen erről így nyilatkozott egyik beszédében: „Nem osztálypártokra van szükség, hanem világnézeti alapokon álló pártokra, mert az osztálypártok beleviszik a parlamenti politikai küzdelmekbe még az osztályellentéteket is és ezzel újabb osztályhar- cot segítenek elő”.19 Az előzőekből következett, hogy – hasonlóan más kérdésekhez – a testnevelési tör- vény végrehajtási utasítása a Testnevelési Alap visszaállítása körüli „parlamenti” vita is szinte teljesen formális volt. Bodó János Egységes párti képviselő hozzászólásában ismét „a 21-es hang” érzékelhető, tehát a bizonyos „fajpolitikai” indokok hangoztatása: „A magyar testnevelés ügye nem luxuskérdés, (a szociáldemokratákra utal) nem rejtett célokat szolgáló gyanús valami, a magyar testnevelés ügye: a pusztuló magyar faj megmentésének problémája.”20 A már sokszor hangoztatott külföldi példák (angol sportmozgalom sikerei, a Jahn féle német tornamozgalom nemzeti egységet is segítő hatása) mellett megjelent a közeli poten- ciális szövetséges hatalomra, Olaszországra való hivatkozás is. Olaszországban ugyanis Mussolini is szorgalmazta és támogatta az ifjúság katonai előképzésére irányuló törekvé- seket. Bodó kérte a javaslatban szereplő testnevelési alap visszaállítása mellett a megyei, városi, községi tehát a „helyi” testnevelési alapok létrehozását is. Az 1924-es februári nemzetgyűlési „vitában” a testnevelés és sport vonatkozásában Klebelsberg Kuno kultuszminiszter volt a téma előadója. Klebelsberg is Széchenyit hozta fel példaként, a testnevelés (iskolai testnevelés) és a sport szükségességét, fejlesztését, támogatását gazdasági, egészségügyi és pedagógiai érvekkel támasztotta alá. „A sportot bele kell vinni a magyar nemzet tömegeibe, széles rétegeibe... Meg vagyok győződve róla, hogy a magyar nemzet túlnyomó többsége belátja a széleskörű demokratikus testnevelés feltétlen szükségességét, de azért mindig lesz olyan kisebbség is, melyet belátása ellenére rá kell szorítani... a mai pedagógiai rendszer csak ideges és korán elfáradt embereket ad az országnak... A kötelező testnevelésen (a levente és az iskolai testnevelésen) kívül nagyon fontos a társadalmi testnevelés, a szabadsport is... Annak ellenére, hogy nálunk a sport és testnevelés igen döntő jelentőséggel bír, mégsem bocsátottam ki a végrehajtási rendeletet mindaddig, amíg nem láttam biztosítva az anyagi eszközöket”. A Testnevelési Alap létesítését abból a szempontból tartotta fontosnak, hogy azt így nem a költségvetési sza- bályoknak megfelelően lehet kezelni, s a felhasználás sokkal célszerűbben és könnyebben

18 L. Nagy Zsuzsa: A Horthy-rendszer liberális ellenzéke. In: Vélemények és viták a két világháború közötti Magyarországról. Szerk.: Laczkó Miklós. Budapest, 1984. 237. o. 19 Pesti Hírlap, 1922. május 3. 20 Nemzetgyűlési Napló, XXI. köt. 1924. (II. 28.) 123. o.

HK 125. (2012) 2. Az első magyar testnevelési (sport) törvény megszületésének körülményei 537 történhet. Beszédét a következő szavakkal fejezte be: „Azt hiszem, hogy a nagy magyar tradícióknak útját járjuk akkor, amikor az értelmi és erkölcsi nevelés mellé, mint egyen- rangú tényezőt befogadjuk a magyar közoktatás és a magyar nemzetnevelés rendszerébe a testnevelést”.21 Klebelsberg szavai után a szociáldemokrata képviselők kértek szót és egymás után éles szavakkal mutattak rá a testnevelési törvény és a végrehajtási utasítás „munkásel- lenes” tényezőire. Kéthly Anna felszólalásában nem a testnevelés és a sport fontossága ellen emelt szót, hanem véleménye szerint több, ennél sürgősebben megoldandó feladatra is lehetne költeni azt a bizonyos összeget, így a tankötelezettség kiterjesztésére. (12 éves korig terjedt, s azt sem hajtoták végre). „Ha az általános tankötelezettséget kiterjesztenék 16 éves korig, akkor ennek keretében a testnevelési kötelezettséget is le tudná róni ez az ország. Ez a három együttesen, a testnevelés, a szellemi és erkölcsi nevelés tulajdonképpen egymástól nem is volna elvonatkoztatható és mind a hármat együttesen kellene megterem- teni” – mondta Kéthly. A „társadalmi sport” vonatkozásában így érvelt a képviselőnő: „...a munkásifjúság mai állapotában egyáltalán nem alkalmas arra, hogy vele kényszersportot űzessenek... a munkásság testi leromlottságban van. Előbb gondoskodjunk megélhetősé- géről és a szociális védelméről”. Kifogásolta azt is, hogy az Országos Testnevelési Ta- nácsban egy munkásképviselő sincsen, pedig a munkásegyesületek száma, illetve taglét- száma ezt biztosítaná. Sérelmesnek tartotta, hogy a leventelajstromokban az ifjak vallását is fel kellett tüntetni. Végezetül jól felépített beszédét az alábbiakkal zárta: „A sport csak társadalmi akció lehet. Teremtsenek olyan közszellemet, amely életszükségletévé teszi a gyermekeknek, hogy sportoljon, teremtsen meg olyan életvitelt, olyan életlehetőséget a munkásság részére, amelyben elég szabadideje és elég testi ereje van ahhoz, hogy sportoljon... a törvényjavaslatot nem fogadom el.”22 Támogatta Kéthly Anna felszólalását Várnai Dániel, szintén szociáldemokrata kép- viselő is. Várnai hozzászólásában a törvényjavaslatot egyrészt munkásellenesnek, más- részt alkotmányellenesnek tartotta: „A munkásifjúság tiltakozik a gondolat ellen, hogy őt holmi leventeegyesületbe sorozzák be.”23 Kérte a végrehajtási utasítás átdolgozását, a munkásellenes tendenciák megszüntetését. Rothenstein Mór (szintén szociáldemokrata képviselő) csatlakozott Kéthlyhez és Várnaihoz, s saját erkölcsi kételyeit is kifejezte, mivel véleménye szerint „ilyen nemes cél eléréséhez, olyan erkölcstelen bevételek szolgálnak alapul mint pl. a lóverseny totalizatőr és a bookmakerek megadóztatása.”24 A törvényjavaslat mellett szólalt fel a következő indokokat, érveket felhozva Gömbös Gyula és Dinich Ödön. Gömbös a „magyar faj” tökéletes embertípussá alakításához tartotta fontosnak a testnevelési törvény végrehajtását. Az új leventeegyesületek szervezése mellett szükségesnek tartotta a polgári és a munkásegyesületek további anyagi segítségét is. „Én helyeslem a munkás sportegyesületek létesítését, mert a munkás sportegyesületek létesítésével, a munkásokat felfogásom szerint betereljük a mi gondolatkörünkbe, mert aki sportol, aki szereti a sportot, az lassan nacionalistává válik.”25 Dinich Ödön a szociál-

21 Nemzetgyűlési Napló, XXI. köt. 1924. (II. 28.) 124. o. 22 Uo. 131. o. 23 Uo. – Várnai Dániel a Szocializmus című folyóirat szerkesztője volt Vanczák Jánossal együtt. 24 Uo. 132. o. 25 Uo. 138. o.

HK 125. (2012) 2. 538 Szikora Katalin demokrata képviselők aggályaira válaszolt: „Ne értsenek emögött semmiféle katonásdit. Itt semmi másról nincs szó, minthogy a falusi embereket rászoktassuk arra, hogy szabad idejük egy részét sportegyesületekben, megfelelő szakférfiak vezetése mellett töltsék el.”26 Dinich ezen kívül a „társadalmi sport” bizonyos negatívumaira hívta fel a figyelmet, első- sorban a labdarúgás elüzletiesedését kifogásolta. Dinich-hez csatlakozott Petrovácz Gyula is: „A sport terén elharapódzott a professzionalizmus... Ennek következménye az, hogy egyes sportegyesületek inkább részvénytársaságokká és hasznot hajtó vállalatokká fejlőd- tek át, amelynek ugyancsak nagy reklámmal beharangozott meccsein hatodrendű kérdés a sportszerűség és a sporteredmény.”27 A Testnevelési Alap visszaállításáról szóló törvényjavaslathoz tárgyilagosan és szub- jektíven (erkölcsi kérdések feltevése) szóltak hozzá a képviselők, de az világossá vált rövid időn belül, hogy a kérdést már a vita előtt eldöntötték. A kultuszminiszter, Klebelsberg szavai jól tükrözték, hogy milyen komoly szerepet szánt a kormányzat a testnevelés és sport ügyének. „A másik nagy ügy, amely széles nép- rétegek érdekeit van hivatva szolgálni a testnevelés ügye. Az erről szóló törvényjavaslat célja az, hogy a testnevelési akcióhoz szükséges eszközöket biztosítsa… Széchenyinek, mint reformernek a maga igazi jelentőségét az adja meg, hogy már a XIX. sz. 20-as évei- ben meglátta és felismerte mindazokat a feladatokat, amelyeket a következő száz év alatt a magyar nemzetnek meg kellett oldani… mai műszóval élve programot adott. Ebben a programban lényeges pont éppen a sport… az ő kezdeményezése termékeny talajra talált. Magyarországon eleven sportélet fejlődött ki, melynek eredményeképpen championjaink mindig voltak... Most számolnunk kell a kor határozott demokratikus irányával és demok- ratizálnunk kell a sportot is… A modern orvosi tudomány a terápiánál ma már előbbre teszi a bajoknak megelőzését, hogy a test a betegségeknek jobban tudjon ellenállni, a test- megerősítést, a testedzést.”28 A „társadalmi sport” vonatkozásában az erkölcsi, morális szempontokat emelte ki. „Én tehát meg vagyok róla győződve, hogy az egészséges bajtársi viszony érdekében és éppen azoknak a morális tulajdonságoknak a kifejlesztése céljából, amelyek a nemzetben az egyetértést, nem pedig az ellenségeskedést hozzák létre, tehát erkölcsi okokból kell a sportra különös súlyt kell fektetni.”29 Véleménye szerint szükség van kiváló sportolókra, akik külföldön is öregbítik a magyar sport hírnevét. Különösen – s ez angol beállítódá- sából is következett – az egyetemi, főiskolai sport fejlesztését kívánta felgyorsítani, első- sorban a létesítmények modernizálásával. Mindezek ellenére azonban annak is tudatában volt, hogy egy ilyen „nagyszabású program” financiális támogatása nagyon nagy terheket ró az államháztartásra, ahol pedig számos más terület (ipar, mezőgazdaság, közlekedés stb.) szintén nagy igényekkel jelentkezett. 1922–1924 között a kultusztárca jóval kevesebb támogatást kapott (79 millió) testnevelési célokra, mint amennyit az 1913-ban előírt „to- talizatőr fogalom” alapján testnevelési célokra a kormányzatnak biztosítania kellett volna. (Ígérete szerint azonban a testnevelés és sport több anyagi támogatást kap a következő években, amennyiben a törvényjavaslat elfogadásra kerül.)

26 Nemzetgyűlési Napló, XXI. köt. 1924. (II. 28.) 146. o. 27 Uo. 28 T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno. Budapest, 1999. 208–213. o. 29 Uo.

HK 125. (2012) 2. Az első magyar testnevelési (sport) törvény megszületésének körülményei 539

Koncepciójában azonban végig nyomon követhető a testnevelés és sport melletti elkö- telezettsége: „Nagy feladatok előtt állunk. Maga a testnevelési törvény megemlíti a Test- nevelési Főiskola létesítését, a tornatanár képzés szempontjából. Ennek döntő jelentősége van, mert aki benne volt a gyakorlati életben, az jól tudja, hogy hiába alkotunk mi törvé- nyeket, hiába dolgozunk mi ki végrehajtási utasításokat, minden azon múlik, hogy lesznek-e emberek, akik azt végre is tudják hajtani.” Természetesen a létesítmények építését is hangsúlyozta: „minden községben legyen játszótér, minden iskolának legyen tornaterme, megfelelő sportszerekkel ellátva... Ennek az akciónak mintegy betetőzése lesz azután a Nemzeti Stadion létesítése. A magyart sport szempontjából egy ilyen berendezés nélkü- lözhetetlenül szükséges, de azt hiszem előbb a feladat demokratikus részével kell meg- birkóznunk, előbb biztosítanunk kell azt, hogy minden községben meginduljon a játék, a sport és azután akciónknak mintegy betetőzéseképpen fogjuk majd talán anyagilag és az állam jobb pénzügyi viszonyai között a nemzeti stadiont létesíteni.”30 A nemzeti stadion kérdése már a századfordulótól állandóan napirenden lévő téma volt, hiszen már 1896-től egy-egy olimpia rendezés elnyerése a Magyar Olimpiai Bizott- ság programjában folyamatosan szerepelt. 1911-től, mikor a Nemzetközi Olimpiai Bi- zottság Budapesten tartotta ülését, s a MOB a NOB tagok hallgatólagos támogatását is érezhette egy „budapesti olimpia” esetében, még inkább felerősödött egy nagy létszámú (60–70 ezer fő) nézőközönséget befogadó, s nem csak sportesemények céljául szolgáló stadion létesítésére való törekvés.31

Az 1921. évi LIII. törvéncikk végrehajtási utasításának tartalma

A testnevelési törvény végrehajtási utasítása 28 paragrafusban rögzítette a testnevelés és a sport állami feladatait. Hogy életbe léptetésére miért kellett éveket várni, annak oka az volt, hogy az erős katonai, gazdasági antant ellenőrzés a Bethlen kormányt halogató taktikára kényszerítette. 1924-től enyhült a katonai ellenőrzés (inkább a gazdasági maradt a jelentős), s ez lehetővé tette a kormány számára a nyíltabb politizálást. A végrehajtási utasítás meghatározta az iskolafenntartók kötelességeit, intézkedett az iskolákban a testnevelés oktatásának általánossá tételéről, kivéve az egyetemeket, ahol is az egyes intézmények az egyetemi autonómia szellemében, önmaguk dönthettek beveze- téséről. A végrehajtási utasítás iskolai testnevelési paragrafusaival mindenki egyetértett. An- nál nagyobb volt a vita és az ellenzés (tükrözte ezt a nemzetgyűlési vita, valamint a sajtó is) az iskolát elhagyó ifjúság kötelező testnevelése, vagyis a „leventét” illetően. Az utasítás kötelezően kimondta a 12–21 év közötti iskolába nem járó ifjak nyilvántartását, illetve testnevelésük megszervezését. Erre a feladatra törvényhatósági testnevelési bizottságok megalakítását írta elő az utasítás, mégpedig minden megyében és törvényhatósági joggal felruházott városban. A bizottságok feladata lett a leventeegyesületek megalakítása, az ifjúsági oktatók képzése (a „katonaviseltek”, a tanítók és a tanárok előnyben részesíté- sével), működésük ellenőrzése, valamint a helyi testnevelési alap kezelése. Az utasítás

30 T. Kiss: i. m. 208–213. o. 31 Vö.: Zeidler Miklós: A Nemzeti Stadiontól a Népstadionig. In: Tanulmányok Budapest múltjából XXVI. Budapest, 1997. 9–87. o.

HK 125. (2012) 2. 540 Szikora Katalin rendelkezett a testnevelési felügyelői állás létrehozásáról is, aki egyszemélyben lett felelős az alárendelt körzet testnevelési helyzetéért. Munkatársai az ún. testnevelési vezetők, illetve ifjúsági oktatók lettek. Az egyes egyesületek saját költségükön az OTT engedélyével (de nem kötelezően) leventeosztályt alakíthattak. Külön intézkedett az utasítás a vállalati leventeegyesületek létrehozásáról (ezer fő alkalmazása és abból minimum száz fő test- nevelési kötelezettsége esetén.) A testnevelési alapokat illetően háromfélét hoztak létre, országos, törvényhatósági és városi (kerületi) és községi hatáskörrel. A „társadalmi testnevelés” (versenysport) vonatkozásában csak a „segélyezéséről” in- tézkedett az utasítás, mégpedig a központi Testnevelési Alap terhére. Az utasítás előírta a kötelező községi és üzemi „segélyezést”, tehát a helyi anyagi támogatást is. Utolsó fejezete a testnevelési törvény végrehajtási utasításának a büntető rendelkezé- sekről szólt. Pénzbírsággal (300–1000 koronáig terjedt) sújtotta a szülőt, munkaadót, illetve a már önálló ifjút, aki elmulasztotta a leventekötelezettségét. A nemzetgyűlési vitát követően visszaállították a Testnevelési Alapot, így a lóverseny fogadások bevételének 2 %-a ismét a Testnevelési Alapba került.32 Az 1925. évi LIII. törvénycikk értelmében pedig kihirdették a sportversenyek általános adóztatását, a bevételtől függően 2–20% között.33 A végrehajtási utasítás 1. paragrafusában írták le először, hogy az OTT testnevelési és sportfőhatóság, amely azonban továbbra is a VKM keretében működött. A rendelet alapján a testnevelési és sportirányítás szervei a következők lettek: az OTT; törvényható- sági testnevelési bizottságok, hat tagját a törvényhatósági bizottság közgyűlése választott, hat tagját a főispán (főpolgármester) előterjesztésére az OTT elnöke nevezett ki; községi (városi, kerületi) testnevelési bizottságok, három tagját választották, hármat a főispán (fő- polgármester) nevezett ki. Az egységes irányítás szempontjából azonban végig ellentmondásos tényező volt, hogy bár az OTT és így a VKM volt a testnevelési és sporthatóság, de a Belügyminiszté- rium is rendelkezett az egyesületi törvény értelmében bizonyos jogkörrel (sportegyesüle- ti alapszabályok engedélyezése, nyilvántartása, a versenyek közrend szempontjából való ellenőrzése), amelyek sokszor átfedésbe kerültek a VKM jogkörével. A háttérben pedig mindig ott állt a Honvédelmi Minisztérium akarata is.

Értékelés, tanulságok

A testnevelési törvény végrehajtási utasításának kiadásával Klebelsberg egy erősen centralizált szellemű testnevelés- és sportkoncepciót kívánt megvalósítani. Az 1924 ja- nuár 8-án átalakított OTT – az új elnök Karaﬁáth Jenő lett – kapta azt a feladatot, hogy a törvény és a végrehajtási utasítás szellemében irányítsa, szervezze, ellenőrizze a magyar sportéletet.34

32 A 62 407/1927 BM. rendelet szerint a leventeegyesületek sportmérkőzései mentesek voltak a rend- őri felügyeleti és ellenőrzési díjak ﬁzetése alól. In: Ivánkovits: utóbb i. m. 42. o. 33 Sporthírlap, 1925. február 26. Eszerint 500–1000 korona bevételnél 2 %, 1000–5000 korona bevé- telnél 5 %, 5000–10 000 korona bevételnél 8 %, 10 000–20 000 korona bevételnél 12 %, 20 000–40 000 korona bevételnél 16 %, 40 000 korona feletti bevételnél 20 % ún. „vigalmi” adót kellett ﬁzetni. 34 Zuber Ferenc: Az OTT húsz éve. Testnevelés, 1933. VI. 11–12.sz. 1071. o.

HK 125. (2012) 2. Az első magyar testnevelési (sport) törvény megszületésének körülményei 541

Az 1924-es végrehajtási utasítás jóvoltából a Testnevelési Alap visszaállításával rende- ződtek és tisztábbá váltak a pénzügyi kérdések is. A központi és a helyi testnevelési alapok létrehozásával, valamint a bevételek utáni progresszív adórendszer bevezetésével megte- remtődtek a magyar testnevelés és sportmozgalom anyagi feltételei. A magyar sporttársa- dalom pedig lassan-lassan kiheverte a „trianoni sokk” következményeit. Az antwerpeni olimpiától való távolmaradás (1920), valamint az ezután bekövetkező, a magyar spor- tolók ellen meghirdetett „sportblokád” (1920–1922) még erősen pesszimista hangulatot eredményezett ugyan, de a NOB 1922-es pozitív döntése már bizakodásra adhatott okot. Ennek értelmében ugyanis a magyar csapat készülhetett az 1924-es párizsi olimpiára. A párizsi olimpia sikere az olimpiai mozgalom megerősödését, életképességét bizonyí- totta, az új, független, „de csonka” Magyarország sportolói és sportvezetői pedig a nem- zetközi sportéletben folytathatták azt a kezdeményező tevékenységet, melyet a mozgalom elindításától (1894–1896) végeztek.

HK 125. (2012) 2. HK 125. (2012) 2. FÓRUM

CZIGÁNY ISTVÁN

„VAJON KINEK A (HAD)TÖRTÉNELME?”

Néhány gondolat egy recenzió kapcsán

Nem régen a világhálón rákattintottam a www.//tortenelemportal.hu oldalra, ahol a „Szlovákia hadtörténete az ókortól napjainkig – hivatalos propagandaanyag Pozsony- ból” cím alatt a Hadtörténelmi Közlemények 125. évfolyamának 2012. évi 1. számában megjelent könyvrecenzió kivonatos ismertetését találtam. Igen elcsodálkoztam, hiszen e folyóiratból csak kevés írást vesznek át az internetes médiumok, könyvismertetésre pedig nemigen emlékszem. A „rejtély” persze hamar megoldódott, hiszen ﬁatal könyvtáros kollégám a Slovensko – Vojenská kronika (Szlovákia hadikrónikája) 2007-ben megjelent könyv angol nyelvű kiadását (Slovakia Military Chronicle) ismerteti.1 Mivel a művet magam is ismerem, nemcsak a történelemportálon megjelent kivonatot, hanem a teljes recenziót is elolvastam a Hadtörténelmi Közlemények szemle rovatában. A recenzió bírálatot, kritikát jelent, s a nemzetközi tudományos életben sokan igen felké- szülten művelik ezt a műfajt, amely nemegyszer termékeny vitákat eredményez. A Szlo- vákia hadikrónikájáról megjelent ismertető sem a mű leírását tartalmazza, Kiss Balázs erőteljesen hangot ad saját véleményének is, amely természetes. Annak következtében azonban, hogy a recenzió a Hadtörténeti Intézet és Múzeum nagy múltú, nemzetközileg elismert, akkreditált tudományos folyóiratában jelent meg, sokan joggal feltételezhetik, hogy az itt közölt bírálat a magyar hadtörténetírás álláspontját tükrözi. Sietek ezért leszögezni, hogy történészként és hadtörténészként, s nem mellesleg a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztőbizottsága tagjaként az említett ismertetésben megfogalmazott bírálatokkal nem értek egyet. Eltérő véleményemnek azért adok hangot írásban, mivel úgy látom, hogy bár a kiegyensúlyozott történelem és hadtörténelem meg- rajzolásának igényében konszenzus van, ez a legjobb szándék ellenére sem mindig sike- rül, s olyan jelenség van kialakulóban, amelyet a recenzens éppen a szlovák hadikrónika kapcsán tett szóvá, és maga is el akart kerülni. Jelesül, hogy a leírtak a politika számára szolgáljanak munícióul. Az internet révén az információk, dezinformációk percek alatt elterjednek, s olvasha- tók a világ minden pontján, Szlovákiában is. Ez történt a szóban forgó recenzióval, amely

* Új rovatunkat a Magyarország hadtörténetével kapcsolatos közérdekű kérdések tudományos igényű tisztázása érdekében indítjuk. Célunk az aktuális témákra való gyors reagálás, az eltérő álláspontok, a különböző diskurzusok közötti párbeszéd biztosítása. (A Szerkesztőség.) 1 Vladimír Segeš (et al.): Slovakia Military Chronicle. Bratislava, Perfekt, Institute of Military History – Ministry of Defence, 2009. [A kötet szerzői: Baka, Igor; Cséfalvay, František; Čaplovič, Miloslav; Dangl, Vojtech; Maskalík, Alexej; Purdek, Imrich; Štaigl, Jan; Štefanský, Michal.] Ismertetése Kiss Balázstól: Hadtörténelmi Közlemények, 125. (2012) 1. sz. 294–296. o.

HK 125. (2012) 2. 543–546. 544 Czigány István ott szerepel több radikális politikai csoportosulás honlapján, mégpedig az alábbi „bulvá- ros” cím alatt: „kitalált történelem”.2 Az érdeklődés nem véletlen, mivel a korántsem felhőtlen magyar–szlovák viszony egyik sarkalatos pontja a közös történelmi múlt eltérő megítélése, amelyből mindkét or- szág nacionalista csoportjai bőven merítenek saját „igazságaik” igazolására. Az alábbiakban néhány olyan gondolattal szeretnék hozzájárulni a magyar–szlovák hadtörténelmi múlt megítéléséhez, amellyel kapcsolatban a recenzens szerintem kissé sar- kosan fogalmazott. Az ismertetés leginkább azt kifogásolja, hogy a kötet nem az első és második Szlovák Köztársaság hadikrónikáját mutatja be, hanem a Magyar Királyság hadtörténetének sajá- tos szlovák adaptációja, sőt a Mohács és Trianon közötti közel négyszáz esztendőt szinte szlovák hadtörténelemként tárgyalja. Tudjuk, hogy az új nemzetállamok előbb vagy utóbb megalkotják saját történelmüket. Ehhez viszont fel kell „használniuk” azon államok történetét, amelyből kiszakadtak. A job- bik változat, amikor a már meglévő nemzeti államaikhoz csatlakoznak, mint az erdélyi ro- mánok vagy a délvidéki szerbek. Ám említhetjük Belgium példáját, amely 1830-ban nyerte el függetlenségét. Belgák – tudjuk – nem léteznek, Belgium lakosságát ﬂamand és vallon etnikai közösségek alkotják, amelyeknek nyelvi és kulturális kötődésük holland, illetve francia. Történelmüket a kőkorszaktól eredeztetik, de magukénak érzik, és történeti össze- foglalóikban rendre tárgyalják a spanyol, osztrák, holland uralom alatti történéseket is. Szlovákia szerepe is sajátos, mert a mai szlovákok elődei hosszú évszázados fejlődés során jutottak el az államiság kialakításáig, előbb a magyar államiság, majd 1918 után a cseh–szlovák állam keretei között. A szocialista rendszer bukását követően a szlovák his- torikusok már sokkal árnyaltabb képet igyekeznek festeni hazájuk történelméről: „Szlo- vákia történetén jóval kiterjedtebb tárgykört kell értenünk, mint az önálló szlovák állam vagy a szlovák államiság történetét… ez a mai szlovák territórium története a szlovák etnikum történetével kombinálva.”3 Úgy vélem a szlovák hadikrónika lényegében ezt a metódust követve tárgyalta az önál- ló, majd a Habsburg Birodalomba integrálódó Magyar Királyság történetét, kiemelve a szlovák vagy szlovák kötődésűnek tartott katonai személyeket, a XVIII. század közepétől kezdve pedig a szlovák többségű alakulatok szerepét.4 A szóban forgó kötetben Szlovákia magyar korszakának története alapvetően tárgy- szerű, mellőzi a politikai sallangokat, s az előző szocialista korszak történeti, hadtörté- neti összefoglalásainál sokkal árnyaltabb képet ad erről az időszakról. Mindez nem zárja ki, hogy még számos eltérő álláspont vagy megvitatandó kérdés maradt, így például az általam kutatott XVI–XVII. század kiemelkedő magyarországi katonáinak etnikai hova- tartozása, vagy a legújabb korból említhetjük a trianoni békediktátum nyomán a Magyar Királyság Csehszlovákiához került területei egy részének 1938/39-ban történt visszacsa- tolása értékelését. 2 A könyvismertetés a szerző és a Hadtörténelmi Közlemények tudta és beleegyezése nélkül került föl az említett honlapokra. Az ott terjedő változatok címével, tartalmával és kommentárjaival sem a Szerző, sem a Szerkesztőség nem azonosul. (A Szerkesztőség.) 3 Dušan Kováč: Szlovákia története. Pozsony, 2001. 5. o. 4 Egyébként a kiadványról a Szlovák Tudományos Akadémia történelmi folyóiratban megjelent re- cenzió is a szlovák terület hadtörténetéről beszél. Matej Hanula: Historický časopis, 59., Supplement, 2011. Historical Journal of the Institute of History of the SAS. 140–144. o.

HK 125. (2012) 2. Néhány gondolat egy recenzió kapcsán 545

Nyilvánvaló, hogy közös történelmi múltunk megítélésében mindig is lesznek különb- ségek. Egy 2009-ben Túrócszentmártonban (Svätý Martin) tartott konferencián úgy fogalmaztam, hogy közel ezer éves együttélésünk a Kárpát-medencében olyan, mint egy hosszú házasság, vannak benne szép és veszekedéssel teli korszakok, ám ha a felek elvál- nak, nem feltétlenül kell rosszban lenni. Közös történelmünkben számos közös hagyomá- nyunk, értékünk van, hiszen a magyarság mentalitásában, kultúrájában szomszédai közül a szlovákokhoz áll a legközelebb. A hadtörténelem kapacsán elég talán utalnunk a II. Rákóczi Ferenc zászlai alatt harcolt több ezer szlovák katonára. Az egyébként német származású Winkler Vilmos ezrede katonáinak több mint 90%-a szlovák származású volt. Sajnos a magyar hadtörténeti kuta- tások ilyen és ehhez hasonló eredményei nem hasznosultak a kötetben.5 Utalhatunk arra a közös népdalkincsre is, amely ebben a háborúban született, s néme- lyik darabjának sorait magyar–szlovák kevert nyelven énekelték: „Hej amikor én katona voltam Rákóczi vojnában”. Szlovákia himnuszának zenéje is olyan népdalból ered, amely megtalálható mind a szlovák, mind a magyar néphagyományban.6 Számos kiemelkedő politikusunk és katonánk, így Benyovszky Móric, Bercsényi Miklós, Forgách Simon, Hadik András a Magyar Királyság felvidéki vármegyéiből szár- mazott. Családjuk zömében ott volt birtokos, magyarul, latinul, németül és szlovákul egy- aránt beszéltek. Bercsényi és Forgách pedig bizonyíthatóan írt is szlovákul. Köztudott az is, hogy e terület északi részének köznemessége zömmel az akkor szlávnak nevezett szlovák eredetű volt. Ám akkoriban az etnikai hovatartozás nem játszott szerepet. Minden nemes és egy- házi személy nyelvi és faji megkülönböztetés nélkül a Szent Korona által szimbolizált ország, a Magyar Királyság, a „Natio Hungarica”, vagyis a magyar politikai nemzet tagjá- nak tekintette magát. A szlovák eredetű nemesség és papság egyben a Magyar Királyság államalkotó része volt. A valódi választóvonal a XIX. század elejéig nem etnikai, hanem vallási, a katolikus és a protestáns felekezetek között húzódott. Az estleges félreértéseket, például hogy a XVII–XVIII. században csak Habsburg Birodalom létezik, kétségtelenül tompította volna, ha a különben igen reprezentatív és jó minőségű képanyag mellé a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom XVII. és XIX. századi térképét mellékelik. Ezeken a szlovákság elhelyezkedését is fel lehetett volna tüntetni. A magyar neveknek a recenzens által kifogásolt írásával kapcsolatban nemcsak magyar–szlovák relációban, hanem a szlovák történészek között is vita van, ám a legújabb szlovák történeti munkákban már egyre kevesebb az átírás. Hasonló „gyermekbetegségen” a XIX. század végén és a XX. század első évtizedeiben a magyar történelemtudomány is túlesett. A magyarosított nevek közül Savoyai Jenő megmaradt (amelynek használatáért engem gyakran megrónak), de Herbeville Lajos (Ludwig Herbeville tábornagy) és társai már csak az egykori munkákban találhatók már meg.

5 Czigány István: A Rákóczi-szabadságharc hadserege a mustrák tükrében. Hadtörténelmi Közlemé- nyek, új folyam XXXIII. (1986) 1. sz. 141. o. A Rákóczi-korból számos szlovák vonatkozású és nyelvű dokumentum (dézsmabérlet, hadellátási, katonaállítási irat stb.) maradt fenn. Lásd még: A Rákóczi-sza- badságharc hétköznapjai a „tót Impériumban”. Közreadja és a bevezetőt írta: Bánkúti Imre. Budapest, 2007. (Lymbus kötetek 2.) 6 Nemcsik Pál: Zenei köztudat és nemzetiségi politika. Budapest, 1979. 76–77. o.

HK 125. (2012) 2. 546 Czigány István

A kifogásolt Ocskay név minden bizonnyal nyomdahiba miatt lett Očaj az ismerte- tésben, a Szlovák hadikrónikában ugyanis az Očkaj névalak szerepel, zárójelben pedig Ocskay-ként is. Az Očkaj névváltozat magyar változata az Ockaj azonban számos korabeli dokumentumokban szerepel, mivel a korszakban az „y” helyett gyakran „j” betűt használ- tak többek közt a családnevek írásakor is. Az ismertető talán legfélreérthetőbb mondata a Napóleon külügyminiszterének Charles-Maurice de Talleyrandnak tulajdonított mondás, amely rossz időben és rossz helyen van. Egyrészt környezetéből kiragadva igazán nem is érthető, mivel Napóleon ép- pen múltjukra apellálva akarta fellázítani a magyarokat a Habsburgok ellen, másrészt nem tartom valószínűnek, hogy akadnak olyan magyarok, akiknek ﬁgyelmesen elolvasva az angol szöveget, olyan képzetük támadna, hogy elveszik történelmünket. Legfeljebb nyugtázzák: lám a szlovákok megint idegen tollakkal ékeskednek. Azt meg végképp nem feltételezném, hogy a kötet készítőinek ilyen gondolat egyáltalán megfordult a fejében. A szlovák hadtörténet szerzői közül ugyanis többen már évtizedek óta tevékeny részt vál- lalnak közös múltunk politikamentes, kiegyensúlyozott bemutatásában. Maga a kötetfő- szerkesztője, Vladimír Segeš, a pozsonyi Hadtörténeti Intézet tudományos főmunkatársa, a Vojenska Historia Szerkesztőbizottságának tagja, a Szlovák Hadtörténeti Bizottság al- elnöke, a Magyar–Szlovák Történész Bizottság tagja például számos közös magyar–szlo- vák konferenciának volt szervezője és előadója, illetve több, a két ország történészeit ösz- szefogó tanulmánykötet szerkesztője és írója, akinek munkássága megbecsülést vívott ki magának nem csak a szlovák, de a magyar tudományos életben is.7 Ami a kötet elolvasásakor a magyar olvasóban megfogalmazódhat, arra a záró soraiban a recenzens is utalt: „mi hosszú ideje nem álltunk elő hasonló témájú és kivitelű anyaggal. Nem elég ugyanis, ha a tudósok ismerik a történelmet, döntő az is, hogy a széles közönség milyen értelmezést fogad el igaznak.” Ezzel teljesen egyetértek, de erre a könyv kézhezvételekor a magyar hadtörténészek is gondoltak. Egy új, angol nyelven megjelenő, hasonlóan reprezentatív rövid magyar hadtörténeti összefoglalás kézirata 2011 elejére el- készült, ám a fordítás és a kiadás a pénzszűke és egyéb okok miatt még várat magára. Véleményem mindig is az volt, hogy a közös magyar–szlovák hadtörténeti múltat fel- tárni és megérteni, csak együttes munkával lehetne. E közös kutatómunka talán feloldaná a kölcsönös érzékenységet, előítéleteket és félreértéseket. Ha egyszer megszületne egy közös hadtörténeti tanulmánykötet és egy hadikrónika, az minden bizonnyal az együtt- működést szem előtt tartó politikusoknak szolgáltatna muníciót.

7 Csukovits Enikővel közösen „A középkori magyar államiság és a magyar, illetve szlovák etnoge- nezis kérdésköre” (Problematika uhorskej štátnosti a etnogenézy Slovákov a Maďarov v rámci Uhorska) címmel előadást tartott például a Nógrád Megyei Levéltár, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézete és a Füleki Vármúzeum által 2009. november 12–13-án, Balassagyarmaton rendezett „Közös történelem – értékekkel és konﬂiktusok- kal. Magyar és szlovák múltértelmezés” című konferencián, avagy az etnikai sztereotípiák funkciója és interpretációja a magyar és a szlovák történetírásban témájában a Magyar–Szlovák Történész Bizottság 2011. szeptember 6–7-én Komáromban és Komárnoban rendezett nemzetközi tudományos szimpóziu- mán (K problematike etnických stereotypov v armáde v Habsburskej monarchie. Etnikai sztereotípiák a Habsburg-monarchia hadseregében). Lásd még (a teljesség igénye nélkül): Segeš, Vladimír: Idő, tér és mobilitás a középkor végi háborúkban. In: Közép-Európa harca a török ellen a 16. század első felében. (Szerk. Zombori István.) Budapest, 2004. 103–115. o.; Uő: A zsoldosok fegyelmezése és élelmezése a kö- zépkorban. Hadi szabályzat Bártfáról és Znaimból. In: Bártfától Pozsonyig. Városok a 13–17. században. (Szerk. Csukovits Enikő – Lengyel Tünde.) Budapest, 2005. 245–252. o.

HK 125. (2012) 2. FORRÁSKÖZLEMÉNYEK

MERÉNYI-METZGER GÁBOR

A HÁROM MEDNYÁNSZKY FIVÉR ÉLETÉNEK LEGFONTOSABB DOKUMENTUMAI

Jelen forrásközlemény a három Mednyánszky ﬁvér: báró Mednyánszky László őr- nagy, Lipótvár kivégzett erődítési parancsnoka, báró Mednyánszky Ede kapitány és báró Mednyánszky Cézár tábori főlelkész, a hadügyminisztérium hadlelkészi osztályának „in efﬁgie” kivégzett igazgató tanácsosa életének legfontosabb dokumentumait adja közre. Megismerkedhetünk az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc három hősének eddig ismeretlen és publikálatlan keresztelési- és halotti anyakönyvi bejegyzéseivel.

Báró Mednyánszky László

A legújabb hadtörténeti szakirodalom szerint báró Mednyánszky László a Trencsén vármegyei Beckón1 1819. június 26-án látta meg a napvilágot.2 A legfrissebb genealógia szakirodalom és a legújabb magyar életrajzi lexikon szerint viszont június 28-án.3 Mednyánszky László eredeti keresztelési bejegyzését a beckói római katolikus plé- bánia anyakönyveiben4 találtam meg. A latin nyelvű dokumentumból kiderült, hogy báró Mednyánszky József és Eleonora de Richert ﬁa, „Ladislaus Leo Aloysius Antonius Eustachius” (László Leo Alajos Antal Euszták) Beckón, 1819. június 28-án született és másnap, július 29-én nyerte el a keresztség szentségét.5 (Lásd az 1. sz. dokumentumot!) A legfrissebb hadtörténeti és genealógiai szakirodalom, valamint a legújabb magyar életrajzi lexikon szerint báró Mednyánszky Lászlót Pozsonyban6, 1849. június 5-én vé- gezték ki.7 Mednyánszky őrnagy halának, kivégzésének a tényét sem a pozsonyi Szent Márton, sem a pozsonyi virágvölgyi római katolikus plébániák anyakönyveibe8 nem vezették be.

1 Ma a szlovákiai Beckov. 2 Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. Budapest, 2000 (a továbbiakban: Bona 2000). 503. o.; Hajagos József: Mednyánszky László báró. In: Vértanúk könyve. A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1848–1854. Szerk.: Hermann Róbert. Budapest, 2007 (a továbbiakban: Hajagos 2007). 164. o. 3 Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. II. köt. Budapest, 1993. (a továbbiakban: Gudenus 1993). 294. o.; Új Magyar Életrajzi Lexikon. IV. köt. Főszerk.: Markó László. Budapest, 2002. (a továbbiakban: ÚMÉL) 625. o. 4 Lelőhelyük: Pozsonyi Állami Levéltár (Štátny archív v Bratislave). 5 Štátny archív v Bratislave (a továbbiakban: SAB). Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 38. Fol. 72. 6 Ma a szlovákiai Bratislava. 7 Bona 2000. 504. o.; Hajagos 2007. 168. o.; Gudenus 1993. 294. o.; ÚMÉL 625. o. 8 Lelőhelyük: Pozsonyi Fővárosi Levéltár (Archív hlavného mesta Slovenskej Republiky Bratislavy).

HK 125. (2012) 2. 548 Merényi-Metzger Gábor

Mednyánszky László haláláról azonban temetésének színhelyén, Beckón megemlékez- tek. A beckói római katolikus halotti anyakönyvi bejegyzéséből megtudhatjuk, hogy a Pozsonyban, 1849. július 5-én – helyesebben június 5-én – meghalt „B. Mednyanszky Laszló”-t, aki „Hazájának vértanuja” volt, 1849. július 9-én temették el Beckón.9 Lásd a 2. sz. dokumentumot!)

Báró Mednyánszky Ede

A legfrissebb hadtörténeti és genealógiai szakirodalom szerint báró Mednyánszky Eduárd Beckón, 1823. február 20-án látta meg a napvilágot.10 Mednyánszky Ede eredeti keresztelési bejegyzését a beckói római katolikus plébánia anyakönyveiben találtam meg. A latin nyelvű dokumentumból kiderült, hogy báró Mednyánszky József és Eleonora de Richert ﬁa, „Eduardus Aloysius Antonius Eustachius” (Eduárd Alajos Antal Euszták) Beckón született és 1823. február 22-én nyerte el a keresztség szentségét.11 (Lásd a 3. sz. dokumentumot!) Sajnálatos módon a dokumentumban nem szerepel a születés dátuma, de nagyon könnyen elképzelhető, hogy Mednyánszky Ede a szakirodalomban szereplő napon, azaz 1823. február 20-án látta meg a napvilágot. A legújabb hadtörténeti és genealógiai szakirodalom szerint báró Mednyánszky Edu- árd Beckón, 1895. július 25-én hunyt el.12 Mednyánszky kapitány eredeti halotti bejegyzé- sét a beckói római katolikus plébánia anyakönyveiben találtam meg. A latin nyelvű doku- mentumból pedig kiderült, hogy „Illustrissimus D[omi]nus Baro Mednyánszky Eduardus de Aranyos-Medgyes” (Méltóságos aranyosmedgyesi Mednyánszky Eduárd báró úr) va- lóban 1895. július 25-én, 72 éves korában, tüdőödéma következtében halt meg Beckón és a falu régi temetőjében lévő családi kriptában, 1895. június 28-án temették el.13 (Lásd a 4. sz. dokumentumot!)

Báró Mednyánszky Cézár

A legfrissebb hadtörténeti és genealógiai szakirodalom, valamint a legújabb magyar életrajzi lexikon szerint báró Mednyánszky Sándor Cézár Beckón, 1824. július 9-én lát- ta meg a napvilágot.14 Mednyánszky Cézár eredeti keresztelési bejegyzését a beckói ró- mai katolikus plébánia anyakönyveiben találtam meg. A latin nyelvű dokumentumból kiderült, hogy báró Mednyánszky József és Eleonora de Richert ﬁa, „Alexander Cesar Franciscus Nicolaus Josephus Antonius Eustachius” (Sándor Cézár Ferenc Miklós József Antal Euszták) Beckón, 1824. június 9-én15 látta meg a napvilágot és másnap, június 10-én nyerte el a keresztség szentségét.16 (Lásd az 5. sz. dokumentumot!)

9 SAB. Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 39. Fol. 42. 10 Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban. II. k. Budapest, 2008 (A továbbiak- ban: Bona 2008.). 87. o.; Gudenus 1993. 294. o. 11 SAB. Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 38. Fol. 87. 12 Bona 2008. 88. o.; Gudenus 1993. 294. o. 13 SAB. Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 43. Fol. 98. 14 Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848–49-ben. Budapest, 1999. (a továbbiakban: Zakar 1999.). 143. o.; Gudenus 1993. 295. o.; ÚMÉL 627. o. 15 Nem július 9-én! 16 SAB. Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 38. Fol. 92.

HK 125. (2012) 2. A három Mednyánszky ﬁvér életének legfontosabb dokumentumai 549

A legfrissebb hadtörténeti és genealógiai szakirodalom, valamint a legújabb magyar életrajzi lexikon szerint báró Mednyánszky Sándor Cézár a franciaországi Hyéres-ben, 1857. április 20-án vetett végett az életének.17 Mednyánszky atya eredeti halotti bejegyzését a Hyéres-i állami anyakönyvekben18 – találtam meg. A francia nyelvű dokumentumból ki- derült, hogy „Alexandre César Francois Nicolas Joseph Antoine Eustache Mednyanszky” (Mednyánszky Sándor Cézár Ferenc Miklós József Antal Euszták) valóban 1857. április 20-án, reggel 9 órakor, 32 éves korában halt meg Hyéres-ben. Halálának okáról – mely öngyilkosság volt –, illetve temetési dátumáról és helyéről azonban nem tesz említést a bejegyzés.19 (Lásd a 6. sz. dokumentumot!) Végezetül megemlítjük, hogy a három Mednyánszky ﬁvér édesanyját nem a keresztelé- si anyakönyvi bejegyzésekben olvasható ”Eleonora de Richert”-nek20 és nem a legfrissebb genealógiai szakirodalomban – de a régebbiekben is – szereplő „Richert de Vhir Eleonóra”- nak21 hívták. A franciaországi Haut-Rhin Megyei Levéltárban (Archives départementales du Haut-Rhin) sikerült ugyanis megtalálnom a szülők Colmárban, 1818. augusztus 13-án kelt állami házassági anyakönyvi bejegyzését, melyben a menyasszony – „Marc Antoine Richert” és „Eléonore Albert” lányaként – „Eléonore Richert”-ként szerepel.22 A nemesi jogállásra utaló „de” szócska azonban nincs feltüntetve a dokumentumban!

DOKUMENTUMOK

1. Báró Mednyánszky László keresztelési anyakönyvi bejegyzése. Beckó, 1819. június 29.23

A keresztelés dátuma: 1819. június 29. A születés dátuma: 1819. június 28. A megkeresztelt neve: László Leo Alajos Antal Euszták Szülei: Méltóságos megyessi Mednyánszky József báró úr, a beckói vár és uradalom örö- kös úra, ő császári királyi apostoli felségének kamarása, és méltóságos Eleonora de Richert asszony Comar-ból, a francia királyságból, a Felső-rajnai körzetből Keresztszülei: Méltóságos Mednyánszky Alajos báró úr, ő császári királyi apostoli felsé- gének kamarása, a beckói vár és uradalom örökös úra, és nagyméltóságú és méltósá- gos gróf Praschma Jozefa született gróf Eszterházy A megkeresztelő: Főtisztelendő Szuhay János helyi plébános úr Származási helye: Beckó

17 Zakar 1999. 143. o.; Gudenus 1993. 295. o.; ÚMÉL 627. o. 18 Lelőhelyük: Var Megyei Levéltár (Archives départementales du Var). 19 Archives départementales du Var. État civil. Mairie dʼHyéres. 2 MI EC1839R1. №. 122. 20 SAB. Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 38. Fol. 72., fol. 87., fol. 92. 21 Gudenus 1993. 294. o. 22 Archives départementales du Haut-Rhin. Actes dʼétat civil. Colmar. Mariages. Tom. 1816–1821. Fol. 48. 23 Lelőhelye: Štátny archív v Bratislave. Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 38. Fol. 72. Eredeti tisztázat. Latin nyelvű.

HK 125. (2012) 2. 550 Merényi-Metzger Gábor

2. Báró Mednyánszky László halotti anyakönyvi bejegyzése Beckó, 1849. július 9.24

A temetés dátuma: 1849. július 9. A halálozás dátuma: 1849. július25 5. Az elhunyt: B. Mednyanszky Laszló, Posonban Születési helye: --- Lakhelye: --- Életkora: --- Halálának oka: --- A haldoklók szentségében részesült?: --- Temető és eltemető: Beckó, Lelkész Megjegyzés: „Hazájának vértanuja”

3. Báró Mednyánszky Ede keresztelési anyakönyvi bejegyzése. Beckó, 1823. február 22.26 A keresztelés dátuma: 1823. február 22. A születés dátuma:--- A megkeresztelt neve: Eduárd Alajos Antal Euszták Szülei: Méltóságos megyesi Mednyánszky József báró úr, ő császári királyi apostoli fel- ségének kamarása, a beckói vár és uradalom örökös úra, és méltóságos Eleonora de Richert asszony Comar-ból, a francia királyságból, a Felső-rajnai körzetből Keresztszülei: Méltóságos megyesi Mednyánszky Alajos báró úr, és az ő legkedvesebb házastársa méltóságos gróf Majláth Ágnes asszony A megkeresztelő: Szuhay János helyi plébános Származási helye: Beckó

4. Báró Mednyánszky Ede halotti anyakönyvi bejegyzése. Beckó, 1895. július 28.27 A halálozás dátuma: 1895. július 25. Az elhunyt: Méltóságos aranyos-medgyesi Mednyánszky Eduárd báró úr, tekintetes és nemzetes szirmai Szirmay Marianna asszony özvegye Születési helye: Beckó Lakhelye: Beckó 5. szám Neme: Férﬁ Életkora: 72 éves

24 Lelőhelye: Štátny archív v Bratislave. Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 39. Fol. 42. Eredeti tisztázat. Magyar nyelvű. 25 Helyesebben: június. 26 Lelőhelye: Štátny archív v Bratislave. Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 38. Fol. 87. Eredeti tisztázat. Latin nyelvű. 27 Lelőhelye: Štátny archív v Bratislave. Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 43. Fol. 98. Eredeti tisztázat. Latin nyelvű.

HK 125. (2012) 2. A három Mednyánszky ﬁvér életének legfontosabb dokumentumai 551

Halálának oka: Tüdőödéma A haldoklók szentségében részesült?: Nem A temetés helye és ideje: Beckó, a régi temtőben lévő családi kriptában, 1895. június 28. Az eltemető: Méltóságos és főtisztelendő gróf Pongrácz Adolf vág-újhelyi prépost

5. Báró Mednyánszky Cézár keresztelési anyakönyvi bejegyzése. Beckó, 1824. június 10.28 A keresztelés dátuma: 1824. június 10. A születés dátuma: 1824. június 9. A megkeresztelt neve: Sándor Cézár Ferenc Miklós József Antal Euszták Szülei: Méltóságos aranyos-megyessi Mednyánszky József úr, a beckói vár és uradalom úra, ő császári királyi apostoli felségének kamarása, és méltóságos Eleonora de Richert asszony Comar-ból, a francia királyságból, a Felső-rajnai körzetből Keresztszülei: Méltóságos gróf Teleky Ferenc úr, ő császári királyi apostoli felségé- nek kamarása, és a nagyméltóságú királyi Helytartótanács titkára, méltóságos gróf Eszterházy Antónia asszony, méltóságos gróf Aponyi Móric özvegye, tekintetes adamóczi Banoczy Miklós úr, és nagyméltóságú gróf Eszterházy Jozefa asszony, nagyméltóságú gróf Praschma János Nepomuk úr özvegye A megkeresztelő: Főtisztelendő Szuhay János helyi plébános úr, Trencsén és Zólyom vár- megyék táblabírája Származási helye: Beckó

6. Báró Mednyánszky Cézár halotti anyakönyvi bejegyzése. Hyéres, 1857. április 20.29 Város: Hyéres Kerület: Toulon A bejelentés dátuma: 1857. április 20., este30 két óra A halálozás dátuma: 1857. április 20., reggel kilenc óra Az elhunyt: Mednyanszky Sándor Cézár Ferenc Miklós József Antal Euszták Családi állapota: Nőtlen Foglalkozása: Tőkepénzes Életkora: 32 éves Születési helye: Beczko, Magyarország Lakhelye: Hyéres, Rue du Lavoir Szülei: Báró Mednyanszky József tőkepénzes Beczko-ból és Eléonore Richert tőkepénzes Colmar-ból, Haupt-Rhin-ből A tanúk: Amédée de Resnes, 41 éves, rendőrbiztos, Hyéres és Joseph Riquier, 47 éves, temetkezési alkalmazott, Hyéres

28 Lelőhelye: Štátny archív v Bratislave. Zbierka cirkevných matrík. Rímsko-katolícky farský úrad Beckov. Inv. č. 38. Fol. 92. Eredeti tisztázat. Latin nyelvű. 29 Lelőhelye: Archives départementales du Var. État civil. Mairie dʼHyéres. 2 MI EC1839R1. №. 122. Eredeti tisztázat. Francia nyelvű. 30 Helyesebben: délután.

HK 125. (2012) 2.

NEKROLÓG

VESZPRÉMY LÁSZLÓ

BOROSY ANDRÁS (1922. JANUÁR 10. – 2011. DECEMBER 16.)

Az 1945 utáni magyarországi középkori hadtörténetírás kiemelkedő, meghatározó, ám politikai okokból sokáig mellőzött alakjára emlékezünk, Borosy Andrásra. A debreceni piarista gimnázium elvégzését követően a fővárosba került, Eötvös-kollégista lett, majd a budapesti Tudományegyetemen Mályusz Elemér hatására a középkori magyar hadakozás kötötte le a ﬁgyelmét – szakdolgozatának is ez lett a témája. Ebből nőtt ki Szabó István által elfogadott doktori értekezése, melynek bővített változata 1962-ben a Hadtörténelmi Közleményekben jelent meg A magyar lovasság a XI–XIV. században címmel. Ígéretesen induló pályáját a debreceni Tudományegyetemen kezdte, amit váratlan hirtelenséggel tört derékba 1950-ben politikai okból történt bebörtönzése, ahonnan csak 1956-ban szabadult. 1963-tól közgyűjteményekben dolgozott, könyvtáros, levéltáros, míg a Pest Megyei Levél- tárban egy életre szóló otthonra nem lelt. Amint maga is sokszor említette, hadtörténeti kutatásait általában szabadidejében, munkaidő után végezte, miközben levéltári segédletek sorát is megalkotta. Minden akadály ellenére termékeny szerző volt, tanulmányai tucatjai mellett a Magyar Katolikus Lexikonnak is írt körülbelül kétszáz szócikket. A Hadakozó népelemek Magyarországon a XI–XIII. században című nagydoktori dolgozatával nyerte el 1992-ben a történelemtudományok doktora címet. Széles látókörét bizonyítja, hogy Für Lajos minisztersége idején a honvédelmi miniszteri tanácsadó testület tagja. A mindig a tőle megszokott módon komoly terjedelmű, nagy műgonddal készült írá- sainak erőssége az adatokból mozaikszerűen építkező, az egyes történetírói nézeteket ugyanarról az adatról, vitás kérdésről újra és újra ütköztető szerkesztésmódjában rejlik. Ennek köszönhetően kitűnnek és előtűnnek azok az okleveles és elbeszélő forráshelyek, melyekre a hazai hadtörténetírás újra és újra (talán sokszor már csak másodkézből) hivatkozik és próbálja értelmezni azokat. A levéltáros szakma éppen tíz éve emlékezett meg Borosy András 80. születésnapjáról (Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára. Szerk.: Egey Tibor, Horváth M. Ferenc. Budapest, 2002.). Borosy nevét mindenekelőtt A telekkatonaság és a paraszt- ság szerepe a magyar hadszervezetben című, 1971-ben megvédett kandidátusi értekezésé- ről ismerik, tanulmányaira és könyvfejezeteire a kutatók rendszeresen hivatkoznak, s szá- mos írása folyamatosan jelen van az egyetemi kötelező olvasmányok listájában is. Borosy András klasszikusnak számító tanulmányokat írt a középkori hadakozók társadalmi ta- gozódásáról és az oklevelek hadi érdemeket elbeszélő, narratiós részeinek bemutatásáról. Megkerülhetetlen tanulmánya alapozta meg a lovagi haditechnika, a könnyű- és nehéz- lovasság vizsgálatát a Mályusz-emlékkönyvben. A hadtörténész szakma életműve iránti, némileg megkésett elismerését összegyűjtött tanulmányai megjelentetésével fejezte ki.

HK 125. (2012) 2. 553–557. 554 Nekrológ

BOROSY ANDRÁS HADTÖRTÉNETI ÍRÁSAINAK VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA

1948 Az országgyűlés. In: A szabadságharc fővárosa Debrecen. Szerk.: Szabó István. Debrecen, 1948. 329–384. o.

1962 A XI–XIV. századi magyar lovasságról. Hadtörténelmi Közlemények, új folyam, IX. (1962) 2. sz. 119–174. o.

1971 Arnold J. Toynbee: Válogatott tanulmányok. A tanulmányokat és a kötetet szerkesztette, a fordítást az eredetivel egybevetette és szakszempontból ellenőrizte, utószóval ellátta: Borosy András. Budapest, 1971.

A telekkatonaság és a parasztság szerepe a feudális magyar hadszervezetben. (Értekezések a történeti tudományok köréből 60.) Budapest, 1971.

1972 A paraszti milíciák a középkori Európa hadseregeiben. Hadtörténelmi Közlemények, új folyam, XIX. (1972) 3. sz. 462–504. o.

1974 XI–XII. századi harcosrétegünk néhány kérdéséről. Hadtörténelmi Közlemények, XXI. (1974) 3–27. o.

1977 Adatok az udvar- és erdőispánságok történetéhez az Árpád-korban. Agrártörténelmi Szemle, 1977. 325–336. o.

Határőrség és határőrök az Árpádok korában. Hadtörténelmi Közlemények, XXIV. (1977) 543–557. o.

1978 Főurak, familiárisok, udvari harcosok Magyarországon a XIII. században. Hadtörténelmi Közlemények, XXV. (1978) 315–338. o.

1981 Vélemények a kora-feudális fejedelmi kíséretről. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica, Tomus LXX. Szeged, 1981. 19–39. o.

1982 Közrendű és nem szabad eredetű hadakozó népelemek az Árpád-korban. Hadtörténelmi Közlemények, XXIX. (1982) 3–25. o.

HK 125. (2012) 2. Borosy András (1922. január 10. – 2011. december 16.) 555

The Militia Portalis in Hungary before 1526. In: From Hunyadi to Rákóczi. War and Society in Late Medieval and Early Modern Hungary. Ed. János M. Bak, Béla K. Király. Brooklyn College Press, 1982. 63–80. o.

1983 A királyi várispánságok hadakozó népei Magyarországon a tatárjárás előtt. Hadtörténelmi Közlemények, XXX. (1983) 3–24. o.

Az Árpád-kori királyi vármegye felbomlása és hadakozó népeinek sorsa. Hadtörténelmi Közlemények, XXX. (1983) 527–552. o.

1984 Magyarország hadtörténete. Főszerk.: Liptai Ervin. I. (Szerk.: Borus József). Budapest, 1984. Első fejezet, 11–56. o.

A kora Árpád-kori kíséret és testőrség szerepének histográﬁai áttekintése. Hadtörténelmi Közlemények, XXXI. (1984) 290–304. o.

A lovagi haditechnika és a lovasság Magyarországon az Árpád-korban. In: Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Mályusz Elemér Emlékkönyv. Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984. 47–57. o.

1985 Hadi érdemek Magyarországon a XIII. században. Hadtörténelmi Közlemények, XXXII. (1985) 507–540. o.

1986 Perdöntő párviadalok Magyarországon. Hadtörténelmi Közlemények, XXXIII. (1986) 231–252. o.

1987 Egyház és honvédelem az Árpád-korban. Hadakozó egyháznagyok, szerzetes lovagrendek. Hadtörténelmi Közlemények, XXXIV. (1987) 199–234. o.

Egyház és honvédelem az Árpád-korban. Az egyházak hadakozó népei. Hadtörténelmi Közlemények, XXXIV. (1987) 607–642. o.

Gyalogosokkal vette-e körül Belgrád városát 1071-ben az ostromló magyar hadsereg? Hadtörténelmi Közlemények, XXXIV. (1987) 744–745. o.

1988 A honvédő Szent István. Hadtörténelmi Közlemények, XXXV. (1988) 451–466. o.

Hadsereg és társadalom István korában. In: Hadszervezet és honvédelem István király korában. Szerk.: Pados Károly. Budapest, 1988. 33–44. o. (Belső használatra!)

HK 125. (2012) 2. 556 Nekrológ

1989 Prédiális és partikuláris nemesek. In: Parasztság és magyarság. Tanulmányok Szabó István történetíró születésének 90. évfordulója tiszteletére. Szerk.: Rácz István. Debrecen, 1989. 55–65. o.

1991 Szent László király. Budapest, 1991.

Történetírók a tatárjárásról. Hadtörténelmi Közlemények, 104. (1991) 1. sz. 3–21. o.

1992 Hadakozó népelemek Magyarországon a XI–XIII. században. (Akadémiai doktori érteke- zés, kézirat.) Budapest, 1992.

Az erdélyi fejedelmek fennhatósága alá tartozó mezővárosok. In: A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve, XIX. (1992) 59–73. o.

Hadsereglétszámok a X–XIV. században. Hadtörténelmi Közlemények, 105. (1992) 4. sz. 3–32. o.

1993 Magyar harcosok és erkölcsi arculatuk a honfoglalástól az Árpád-ház kihalásáig. In: Perlekedő évszázadok. Tanulmányok Für Lajos történész 60. születésnapjára. Szerk.: Horn Ildikó. Budapest, 1993. 25–39. o.

1994 Öböl-háború – 1991. Valóság, 1994. 8. sz. 56–64. o.

1996 A keresztes háború és Magyarország. Hadtörténelmi Közlemények, 109. (1996) 1. és 2. sz. 3–43. és 11–54. o.

A nyugat-európai és bizánci hadviselés a honfoglalás és a kalandozás idején. In: Honfoglaló őseink. Szerk.: Veszprémy László. Budapest, 1996. 66–80. o.

1998 Paraszti milíciák a középkori Angliában. In: R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv, születésé- nek 70. évfordulója tiszteletére. Szerk.: Tusor Péter. Budapest, 1998. 21–30. o.

A „nemzetiségi Magyarország”, a királyi vármegyék s a várispánságok hadakozó népele- mei. Histográﬁai áttekintés. In: Szabó István Emlékkönyv. Kovács Ágnes közreműködé- sével szerkesztette: Rácz István. Debrecen, 1998. 73–87. o.

HK 125. (2012) 2. Borosy András (1922. január 10. – 2011. december 16.) 557

1999 Megjegyzés Ladányi Erzsébet tanulmányához. Hadtörténelmi Közlemények, 112. (1999) 1. sz. 183–184. o.

2000 Még egyszer az 1397-es országgyűlési dekrétumról. Hadtörténelmi Közlemények, 113. (2000) 1. sz. 103–105. o.

Hogyan menekült meg IV. Béla király a Sajó menti csatából? Vitézség és hűség a közép- kori Magyarországon. In: Hagyomány és történelem. Ünnepi kötet Für Lajos 70. születés- napjára. Eger, 2000. 35–42. o.

2004 Hadi érdemek Magyarországon a XIV. században. Hadtörténelmi Közlemények, 117. (2004) 2. sz. 379–442. o.

2005 Famulusok Magyarországon a 14. században. AETAS, 2005. 41–77. o.

2006 Borosy András – Laszlovszky József: Magyarország, a Szentföld és a korai keresztes hadjáratok. In: Laszlovszky József – Majorossy Judit – Zsengellér József (szerk.): Magyarország és a keresztes háborúk – Lovagrendek és emlékeik. Máriabesenyő– Gödöllő, 2006. 75–90. o.

2010 Hadakozók és hadi érdemek a középkori Magyarországon. Válogatott tanulmányok. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára.) Budapest, 2010.

HK 125. (2012) 2.

SZEMLE

CSAPLÁR-DEGOVICS KRISZTIÁN – FAZEKAS ISTVÁN (HG.)

GETEILT – VEREINIGT Beiträge zur Geschichte des Königreichs Ungarn in der Frühneuzeit (16.–18. Jahrhundert) (Edition Ungarische Geschichte I. Osteuropa-Zentrum, Berlin 2011. 398 o.)

A kora újkorral foglalkozó magyar kutatás nagy múltra tekinthet vissza, amelynek eredményei nem korlátozódnak csak a hazai történelmi események vizsgálatára. Történetírásunk idestova száz- ötven éve foglalkozik e korszak eseményeivel, politikai, gazdasági, társadalmi stb. folyamatainak feltárásával és egyre szélesebb körben igyekszik bevonni a külföldi szakirodalom legújabb ered- ményeit is. Minderre azért van szükség, mert a magyar történelem nem értelmezhető megfelelően anélkül, hogy el tudnánk azt helyezni az európai kontextusban. Mindez azonban fordítva is igaz, ugyanis a korszakra vonatkozó nemzetközi kutatás sem lehet teljes a korabeli magyar történelem ismerete nélkül. Történetírásunk eredményei azonban mai napig nem épültek be kellőképpen a nem- zetközi tudományosságba, ami az idegen nyelven kiadott összefoglaló és a legújabb eredményeket közreadó munkák hiányával magyarázható. Az itt bemutatásra kerülő mű ezt a hiányt igyekszik orvosolni, amikor a kora újkor magyar kutatóinak legújabb eredményeit teszi közzé. A Csaplár-Degovics Krisztián és Fazekas István szerkesztésében megjelent kötet egy új kiad- ványsorozat (Edition Ungarische Geschichte) első példánya, amelynek célja, hogy ráirányítsa a külföld ﬁgyelmét a hazai történeti kutatás legújabb eredményeire. Az Osteuropa Zentrum kiadó gondozásában megjelent munka megjelenéséhez elengedhetetlen volt Detlef W. Stein igazgató se- gítsége, aki felkarolta ezt az ígéretes kezdeményezést. A szerkesztők céljai között szerepel, hogy ezen újonnan induló sorozattal hozzájáruljanak ahhoz, hogy a magyar kutatók egy idegen nyelvű fórumon tehessék közzé legújabb eredményeiket, bekapcsolva ezzel a hazai tudományosságot a nemzetközi diskurzusba. Szakmánknak napjainkban egyre nagyobb ﬁgyelmet kell fordítania az efféle törekvésekre, hiszen a régiónkban jelenlévő problémák megoldásához éppen a tudományos párbeszéden keresztül vezet az út. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy egymás eredményeire is igyekszünk támaszkodni, amelyek közvetítéséhez viszont elengedhetetlenek a széleskörű igényeket kielégítő kiadványok készítése. Jelen kötet teljes egészében megfelel a nemzetközi minőségi elvárásoknak. Tartalmát tekintve magas szintű, külalakját tekintve igényesen szerkesztett munkát vehet kezébe az érdeklődő. Az egyszerű és visszafogottan elkészített kemény borítót egy 1706-ból származó naptárlap részlete díszíti, amelynek eredetije a Berlini Állami Könyvtárban található, és amely egyben a könyvben szereplő egyik cikk illusztrációjául is szolgál. A mű mentes a tanulmánykötetekre (sajnos) gyakran jellemző szerkesztési hibáktól, s a benne szereplő tizenhárom tanulmányt egységes formában adja közre. A kötetben való tájékozódást, az annak végén található alapos személy- és helységnévmu- tató segíti. A külföldi közönségre való tekintettel, ezeken túl a szerzők jegyzéke is megtalálható a könyvben, amely a tudományos fokozataik és munkahelyeik mellett internetes elérhetőségeiket is feltünteti. A kötetben szereplő tanulmányok a kora újkori magyar történeti kutatás legújabb témáit és irányait tartalmazzák. A korszakról való közgondolkodást hazánkban is sokáig meghatározta a politikai eseményekre korlátozódó történeti vizsgálódás, ami azonban az utóbbi évtizedekben egyre inkább megváltozott. A hagyományos irányzatok mellett egyre gyakrabban találkozni új szempon- tú, új típusú forrásokra támaszkodó, esetleg új módszertani ismereteket megkövetelő kutatásokkal, amelyek azonban még sajnos csupán egy szűk réteg számára ismertek. Ezeket nem csak az itthoni

HK 125. (2012) 2. 559–570. 560 Szemle közönség, hanem külföld felé is folyamatosan kommunikálni kell, amihez mindenképpen szükség az itt bemutatotthoz hasonló kiadványokra. A kötet bevezető tanulmányában Fazekas István a hazai történettudomány historiográﬁai átte- kintését adja, ami segítségére lehet a külföldi kutatóknak abban, hogy a magyar történész szakma eredményeit megfelelően tudják értékelni. A kronologikus áttekintés mellett a szerző kitér a szak- mát ért legjelentősebb hatásokra, amelyek meghatározták egy-egy korszak tudományos szemléle- tét. Az intézményi keretek változásainak ismertetésén túl megemlíti a legfontosabb kiadványokat és összefoglaló munkákat, amelyek jól reprezentálják azt az utat, amelyet a hazai kutatás bejárt. Külön hangsúlyozza a Béccsel a XIX. század óta ápolt szoros kapcsolatokat, hiszen az ottani levél- tárak és gyűjtemények a mai napig elsődleges külföldi céljául szolgálnak (nem csak) a kora újkor kutatóinak. A külföldi közönség számára különösen történettudományunk legfontosabb periodiká- inak ismertetése nyújthat még fontos adalékot, amelyek mellett röviden a legújabb irányzatokról és azok kiadványairól is olvashatnak az érdeklődők. A hazai történész szakma és kutatási eredmények népszerűsítésére mindenképpen szükség van, amit igen jól mutat, hogy a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom viszonya rendkívül sematikusan jelenik meg a korszakkal foglalkozó külföldi szakirodalomban. A Habsburgok kö- zép-európai monarchiájának történetét vizsgáló külföldi munkák többsége csupán érintőlegesen foglalkozik a magyar állam tényleges viszonyainak megismerésével. Ezt kívánja ellensúlyozni Pálffy Géza Ein „altes Reich” an der Peripherie des Alten Reiches… című munkája, amelyben a Habsburg Német-római Császárság és a Magyar Királyság sokrétű kapcsolatrendszerét kívánja felvázolni. Az állami és államjogi, hadi-, gazdasági-, kulturális és jogi, valamint ceremoniális kapcsolataik mentén azt bizonyítja, hogy a Magyar Királyság nem csupán egy volt az örökös tar- tományok közül. Úgy véli, hogy Magyarország egy kisebb birodalom (ein kleineres „altes Reich”) volt a birodalomban, hiszen eltérően az osztrák és cseh–morva területektől, saját csatolt részekkel rendelkezett (horvát–szlavón részek és Erdély), amelyekkel jogilag is szorosabb kapcsolatban volt, mint a Habsburg korona az általa összefogott országokkal. Vizsgálódása révén jó érzékkel mutat rá azokra a sarkalatos pontokra, amelyekre alapozva egyértelműen kijelenti, hogy Magyarország speciális helyzete és fontossága folytán a Habsburg Birodalmon belül a második helyen állt, köz- vetlenül a Német-római Császárság után. A magyar területek a birodalom szempontjából sokáig elsősorban a törökellenes harcokban betöltött szerepük miatt voltak fontosak. A végvári küzdelmek már igen régóta állnak történeti kutatásunk homlokterében, amely egyaránt köszönhető a történészek egyre alaposabb és szerteága- zóbb vizsgálatainak, valamint a kort körüllengő romantikának. Az összefoglalóan végvártörténeti kutatásoknak nevezett diszciplína rendkívül szerteágazó, hiszen minden olyan jelenség vizsgá- latára kiterjed, amely a végvidéki küzdelmekkel kapcsolatos. Mivel e kor (politikai, társadalmi, gazdasági, hadügyi, életmódbeli stb.) viszonyait döntően a török elleni harc befolyásolta, az ide vonatkozó kutatások is rendkívül széleskörűek, mint azt Kenyeres István, Bagi Zoltán Péter vagy Sarusi Kiss Béla munkái is bizonyítják. E kötet szerkesztői ezért hármuk írását tematikus végvár- történeti blokként rendezték egymás mellé, amivel jól kiemelték az ide vonatkozó legújabb kutatási irányok szoros kapcsolatát. Kenyeres István tanulmánya 2008-ban megjelent könyvének (Uradalmak és végvárak: a kamarai birtokok és a törökellenes határvédelem a 16. századi Magyar Királyságban. Budapest 2008.) anyagát foglalja össze, amelyben a végvárak uradalmait és birtokaik szerepét vizsgálta a végek ellá- tásában. A védelmi vonal ﬁnanszírozási nehézségei mellett jól szemlélteti az annak kiépülése során a körülményeknek megfelelően változó gyakorlatot és a felmerülő nehézségeket. Kiemeli a kamarai és a főúri kézen lévő területek irányítása közötti különbségeket és az ebből adódó problémákat is. Tanulmánya igen jó képet ad a korabeli végvárak ellátási rendszeréről, amely kutatási eredmények idegen nyelvű közlése hozzájárulhat egy külföldi összehasonlító vizsgálathoz, amelyben más euró- pai védelmi rendszerek viszonyaival vethetik össze a magyar végvidéken kialakult állapotokat. A végvárak ellátási nehézségeit legjobban az ott szolgáló katonák életkörülményeinek tanul- mányozásával lehet bemutatni, amit Sarusi-Kiss Béla a murányi vár esetében már több oldalról is megvizsgált. Jelen kötetben több magyarországi véghely őrségének etnikai összetételét kutatva azok származási helyét is igyekezett meghatározni. Ezzel azt a kérdést próbálta megválaszolni, hogy léteztek-e a Habsburg Birodalomnak kifejezetten a magyar hadszínteret katonasággal ellátó

HK 125. (2012) 2. Szemle 561 területei. Eredményeit a tanulmányhoz mellékelt térképeken is feltűntette, amelyeken jól kirajzo- lódtak azok a régiók, amelyekből nagy számban érkeztek idegen zsoldosok a magyar hadszíntérre. Az ilyen jellegű kutatások a jövőben rendkívül hasznos kiegészítései lehetnek a külföldi, főként német demográfiai vizsgálatoknak, amelyek a XVI. századi népességrobbanás hatásait elemzik. A külföldi (császári–királyi) katonaság életviszonyait magyar nyelven Bagi Zoltán Péter ta- valy megjelent monográfiája (A császári-királyi mezei hadsereg a tizenöt éves háborúban: hadszervezet, érdekérvényesítés, reformkísérletek. Budapest 2011.) szemlélteti a legrészletesebben. E munka eredményeinek összefoglalást olvashatjuk jelen kötet lapjain, amely alaposan és életsze- rűen szemlélteti a magyar hadszíntérre vezényelt mezei hadseregek szolgálati körülményeit. E vizs- gálatok a legmodernebb kutatásokon túl új forráscsoportokra (a katonaság felfogadásáról számot adó Bestallungokra) is kiterjedtek. Ezek széleskörű (esetlegesen nemzetközi keretekben történő) feldolgozása, akár más háborúk esetében is, alkalmas lehet arra, hogy Bagi munkájához hasonló részletes és alapos elemzések születhessenek. A kötet következő négy tanulmánya egy sajátos rendező elv szerint sorolható egymás mellé. Ezen írásokra egyaránt jellemző, hogy egy speciális forrástípus vizsgálatából származó eredményt közölnek, amelyek így egymás mellett jól reprezentálják a magyar kutatás szerteágazó érdeklődését. Molnár Antal munkája a katolikus egyház balkáni befolyásának alakulásáról, a térség fölötti egy- házi befolyás visszaszerzésének tervezeteiről olvashatunk. A munkájában Oliver Jens Schmittnek, a Bécsi Egyetem professzorának 2005-ben egy konferencián elhangzott előadásában felvetett elmé- letre reagál, amely elképzelés szerint a pápa rekatolizációs törekvéseiben nem csak Raguza vagy Bécs szerepelt annak esetleges kiinduló pontjaként, hanem akár Velence is. Ennek alapját a városál- lamnak a félsziget nyugati területeire gyakorolt korábbi rendkívül erős politikai és kulturális hatása képezte, amely úgy tűnik, a XVII. század elején még mindig elég erős volt ahhoz, hogy az egyház erre támaszkodhasson. Munkájában Molnár, Ivan Tomko Mrnavić/Marnavics Tomkó János eddig ismeretlen indítványát vizsgálja, amelyben a boszniai püspök a katolikus térnyerés új módozatait veti fel nem csak a Balkán-félszigeten, hanem az oszmán uralom alatt álló magyarországi részeken is. Ennek ismertetése során rámutat arra, hogy a hazai kutatás gyakran igencsak sematikus képpel rendelkezik Velencéről, ami annak tudható be, hogy jobbára a kereskedőktől és diplomatáktól szár- mazó forrásokra támaszkodunk. A szerző az Itália és a Balkán-félsziget között meglévő rendkívül szoros kapcsolatok további vizsgálatának meglétére is felhívja a figyelmet, s kiemeli, hogy ezekben a viszonyokban regionális jelentősége miatt Magyarország is fontos szerepet játszott. A hazai rekatolizációs törekvésekben a Habsburg uralkodók is mindig élen jártak, akiknek a XVII. században alkalmazott önreprezentációjában is nagy szerepet kapott a keresztény val- lás védelme. E reprezentációs technikák változását kíséri nyomon G. Etényi Nóra, aki ezúttal az I. Lipót idején kiadott Almanach royalokban fellelhető ábrázolásokat vizsgálta meg közelebbről. A művészettörténeti elemzéseken túl jó képet kapunk a naptárak propagandisztikus szerepéről és ezek elterjedéséről, amit jól példáz az erre épült városi nyomdaipar nagysága is. A tanulmány a négy, Lipótot ábrázoló nyomtatvány másolatát is közzé teszi, melyek közül az utolsó, 1706-os naptár egy részlete az, amelyet a kötet borítóján is láthatunk. A kalendáriumok vizsgálata során G. Etényi arra a megállapításra jut, hogy az efféle kiadványok a vizsgált a XVIII. század elejére már a korábbinál sokkal szélesebb körben elterjedtek, így már nem csak az udvari körökben, hanem a városi polgárság között is meg lehetett találni őket. Mindez magyarázatot adhat a stílus, szimbo- lika és különféle ábrázolásbeli változásokra, amelyek ugyancsak átalakultak a korábbi században ismertekhez képest. A tanulmánykötet „legkeletibb” témája ugyancsak szorosan kötődik egy uralkodó személyéhez, hiszen Ivanics Mária, a Krími Kánság történetének nemzetközileg is elismert kutatója, a nomád állam egyik kánját mutatja be, egy kicsit másként. II. Gázi Girájról (1588–1596) már több korabeli forrás is feljegyezte, hogy katonai erényei mellett sokoldalú, művelt személyiség volt, aki kedvelte a tudósok és költők társaságát. A szerző ebben a rövid írásában a kán műveltségét és művészeti te- vékenységét emeli ki és elemzi. Ezek közül főként irodalmi témájú munkáit és levelezését vizsgálja, de érinti filozófiai és zenei műveit is. A tanulmányt olvasva egy rendkívül képzett és művelt, jó nevelésben részesült uralkodó képe rajzolódik ki előttünk, aki képességei és ismeretei révén valamennyi uralkodói udvar kedvelt és népszerű tagja lehetett volna. Az efféle vizsgálatok kultúrtörté-

HK 125. (2012) 2. 562 Szemle neti eredményein túl fontos hozadékának számít, hogy igyekeznek árnyalni azt a sematikus képet, ami a nomád államok kulturális színvonaláról a (nem csak a külföldi) nagyközönségben kialakult. A fent említett speciális forrásokat tömörítő blokk negyedik eleme Varga Szabolcs tanulmánya, aki rendkívül érdekes szempontból mutatja be a magyarországi oszmán hódoltságot. Munkájában a bosnyák hősepikában előforduló utalásokat, az ezekben megjelenő képet tárja elénk, különösen élvezetes stílusban. A magyar és nemzetközi tudomány figyelmét is felkeltendő munkáját egy his- toriográfiai bevezetővel indítja. Az irodalmi művek történeti jellegű vizsgálata rendszerint érdekes eredményekkel szolgál a történettudomány számára, hiszen rámutat arra, hogy egyes korok vagy események emléke miként jelenik meg a hagyományokban. A tanulmány nagy előnye, hogy egy teljesen új perspektívából mutatja be a hódoltságot és a végvidéket. Ez a térszemlélet Kanizsát vagy a mohácsi síkot, mint a nagy győzelmek színtereit, központi helyként kezelte, míg a hódoltság tény- leges központjának számító Buda szinte elérhetetlen messzeségbe veszett. Az ilyen jellegű munkák érdeme, hogy felhívják a figyelmet: ne csupán egy irányból és egyféle szemüvegen keresztül nézzük a történelmünket, hiszen a különböző nézőpontok alkalmazása nélkül a történeti kutatás könnyen egysíkúvá és öncélúvá válhat. A kötet következő két tanulmánya a kora újkori magyar történettudomány egyik sokat kutatott területére, Erdélyre irányul. Az első írás ezek közül Horn Ildikó tollából származik, aki az ország három részre szakadása utáni időszak felekezeti viszonyait vizsgálja János Zsigmond uralma ide- jén. Munkájában arra kíván választ találni, hogy az egyes felekezetek mennyire függtek a belpolitikai és diplomáciai helyzettől, vagy esetlegesen mennyire határozták meg azokat. Erdély urának példáján keresztül jól szemlélteti, hogy a politikusok vallási meggyőződése és az általuk támogatott felekezet nem feltétlen volt ugyanaz, tehát gyakran pontosan nehéz megmondani egyes államférfiak vallási hovatartozását. Kiemeli, hogy az 1560-as évekre a protestantizmus terjedését egyetlen ural- kodó sem hagyhatta figyelmen kívül, így ha felelősségteljesen kívántak dönteni, akkor ideológiai állásfoglalásukkal nem fokozhatták a már meglévő ellentéteket. Az erdélyi fejedelmek politikájára komoly hatást gyakorló felekezeti küzdelmek jelentősen befolyásolták dinasztikus kapcsolataikat is. Ezeket azonban Kármán Gábor nem a hagyományos politikai vagy családtörténeti, hanem reprezentációtörténeti szempontból vizsgálja meg Rákóczi Zsigmond házasságain keresztül. Az erdélyi fejedelmi udvartartást a korabeli nyugat-európaiakkal összehasonlítva arra kíván válaszolni, hogy volt-e eltérés a keleti és nyugati gyakorlat között, szer- tartásrendjét tekintve különböztek-e a két régió szokásai. Az efféle vizsgálatokon keresztül képet kaphatunk arról, hogy Erdélyben és Magyarországon mennyire elterjedtek el a korabeli európai divatok. Mindezen kutatások révén megismerhetjük, hogy a magas kultúra mely elemei és kiknek a közvetítésével jelentek meg régiónkban és ezek miként keveredtek a helyi gyakorlatokkal. A reprezentációtörténet mellett a történettudomány napjainkban egyik nyugaton is igen népsze- rű irányzata a várostörténet, amelynek egyik legelismertebb hazai képviselője H. Németh István, akinek kutatásai elsősorban a felső-magyarországi városszövetség történetére, azon belül pedig leginkább Kassára irányulnak. Jelen tanulmányában a hazai vizsgálatok sajátosságaira tér ki, be- mutatva az eddigi eredmények által felvázolt további lehetséges irányokat. Írása jól szemlélteti, hogy a városokat nem önmagukban, hanem az adott régió szerves részeként kell szemlélni, hiszen így mutatkozik meg valódi súlyuk. Ez a kép tovább tisztulhat, ha figyelembe vesszük az uralkodók és vármegyék politikáját, amely e központok gazdasági szerepének befolyásolására irányult. A kora újkori Magyarországon mindezek mellett e települések katonai, hadügyi szerepével is számolni kell, amely ugyancsak sajátos helyzetet teremtett, amelyből H. Németh elsősorban ennek társadal- mi vonatkozásait emeli ki. A XVI–XVII. században kialakult helyzet és a török kiűzését követően létrejött állapot közötti különbség vizsgálata a fentieken túl további lehetőségeket kínál a kutatás számára, amelynek eredményei hasznosak lehetnek egy összehasonlító, nyugat-európai települé- sekre kiterjedő vizsgálat számára is. Szíjártó M. István munkája zárja a tanulmánykötetet, a XVIII. századi magyar országgyűlések döntéshozatali procedúráját vizsgálja. A korszak viszonyainak ilyen jellegű kutatása nem elsősor- ban politikatörténeti, hanem a politizálás kultúrtörténeti szempontjából válhat újra fontossá. A ko- rábbi elemzések főként az országgyűlések eredményeit, az ott lezajlott csatározásokat, meghozott törvényeket vagy elutasított javaslatokat emelték ki. Minderre szükség is volt, ám újabban ezen túl már elsősorban a politikai döntéshozatal gyakorlatára kell fordítani a figyelmet, illetve arra, hogy

HK 125. (2012) 2. Szemle 563 mindez milyen szerepet játszott a korabeli politikai elit életében. Ezek felderítésével a politika és a korabeli politikusok egymáshoz való viszonya, az alkotmányosság gyakorlatának létrejötte is pontosabban kirajzolódhatna, amely hozzájárulna a korszak teljesebb és hitelesebb megismeréséhez. A kora újkori magyar történettudomány az elmúlt néhány évtizedben komoly fejlődésen ment keresztül, hiszen rengeteg új kutatási irányzat (végvártörténet, modern hadtörténet, reprezentáció és politikai kultúrtörténet stb.) jelent meg, amelyek forráscsoportjaik vagy módszereik révén hoztak egyre újabb eredményeket. Mindezt azonban megfelelően kell tudni elhelyezni és beépíteni, nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi szakmai életbe is, e nélkül ugyanis a magyar tudományosság nem lesz képes kilépni az őt körülvevő elszigeteltségből. Az eredmények terjesztésében az itt bemutatott kötethez hasonló igényes munkáknak kell az élen járniuk, amelyek minden szinten képesek lehetnek reprezentálni a hazai tudomány színvonalát. Vatai Gábor

VERES EMESE GYÖNGYVÉR

BORCSA MIHÁLY. CSÁNGÓ FIÚ A CENK TÖVÉBEN (Barca Kiadó, Dunavarsány, 2011. 174 o.)

Veres Emese Gyöngyvér néprajzosként a barcasági csángók szokásait kutatja. A Barcasági Könyvek sorozat a legújabb eredményeket hivatott bemutatni. A szerző kiemeli, hogy a barcasági csángók elsősorban vallásukban különböznek a gyimesi és moldvai csángóktól, hiszen evangélikusok. Elsősorban arra a kérdésre keresett választ, hogy hon- nan eredeztethető ez a népcsoport. Meggyőzően hiteles adatokat csak arra talált, hogy feladatuk a határőrzés lehetett, az utolsó végvárat, Brassót védték, ezért a körülötte levő 10 faluban elszórtan éltek (hétfalusi csángóként is emlegetik őket). Ehhez kapcsolódik a Barcasági Könyvek sorozat 4. kötete, amely Borcsa Mihály (1824–1913), egy elfeledett 1848-as honvéd életét mutatja be. A könyv fényt vet a lelkész, iskolamester, népneve- lő és honvéd sokrétű munkásságára, nemzeti elkötelezettségére. Életében nagy tisztelet és megbe- csülés övezte, halála után viszont elfeledték. A szerző sérelmezi, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sem említi a nevét, holott általánosságban a művelődési élet jeles személyiségeit tartalmazza. Ráadásul az egykori lelkész rendszeresen publikált cikkeket, komoly mennyiségű néprajzi adatot gyűjtött. Orbán Balázst pél- dául ő látta vendégül, amikor A Székelyföld leírása című művének a Barcaságról szóló fejezetéhez anyagokat keresett. Kortársa volt Zajzon Rab Istvánnak, akinek ugyancsak az volt a célja, hogy a barcasági csán- gókat ismertté tegye, elsősorban Magyarországon, s aki 1861 szeptemberétől munkatársa lett a Hölgyfutár, az Alföld, a Vasárnapi Újság című lapoknak és a Családi Kört is szerkesztette. Az említett újságok prózai írásait közölték, mellyel a közvélemény ﬁgyelmét felhívta a Brassó melletti Hétfalura, illetve annak szokásvilágára. Az 1848–49-es eseményeket is bőven tárgyaló visszaem- lékezését először Seres András közölte 1992-ben. Az 1848 októberében Agyagfalván megtartott székely nemzeti gyűlésen a Brassó környéki csángó falvak képviselői arra kérték a nagygyűlés vezetőségét, hogy ők is a székely honvédelmi rendszerhez tartozhassanak. Ennek indokairól így ír: „A tíz magyar község érezte, hogy két tűz közé szorult, két nemzetiség viharja tépdesi a szabadság, az egységes haza zászlóját... A Kolozsvár- ról hozott szellem megteremtette gyümölcsét. Papok, tanítók, jegyzők és más intelligens lakosok tanácsát átlátta mindenki, hogy a minden oldalról szorongatott magyar községek elszigetelve a nemzettesttől, egyedül nem állhatnak ellen a hallható fenyegetések és készülőben lévő támadások- nak, egyhangúlag kimondatott a székely nemzettel kötendő szövetség.” Később ezért a románok bosszút álltak, felesküdtek a barcasági csángók kiirtására és tömegmészárlásokba kezdtek.

HK 125. (2012) 2. 564 Szemle

1849-ben maga Borcsa Mihály is önként jelentkezett honvédnek, és lelkészként erre bátorította a csángó férﬁakat. Rettenetes eseményeknek nézett elébe Hétfalu. Mint a visszaemlékezésből kide- rül, a háromszéki huszárok átrándultak Hétfaluba, pár románt, akikre panasz volt, felakasztottak és visszatértek állomáshelyükre. A túlkapások következményeit természetesen a lakosság viselte. Erről Borcsa így ír visszaemlékezésében: „Karácsony szombatján hirtelen rettenetes ordítás ráz- kódtatta meg a levegőt, alig jutott ideje egy néhánynak, s aki tudott, kerteken, mezőkön keresztül rohant a hegyek és Malomdombok közé, a Kőhavas rengetegeibe, hogy bár életüket megmenthes- sék. De soknak ez sem sikerült, s mintegy 50 magyar esett a dühöngés áldozatául az egész Hétfalu területéről, köztük a derék Szász György hosszúfalusi lelkész is, akit az otthonában szúrtak le, s ezeket hirteleniben a templom udvarán temették el a hazakerülők, de csak hónapok múlva mertek még a templomokban is megemlékezni róluk.” Az elégtételt Bem diadala hozta meg, aki külön hétfalusi zászlóaljat készült felállítni (126. honvéd zászlóalj), amelyhez 434 csángót soroztak be. Az alakulat a 140. hadrendi számot kapta. Az orosz intervenció előtt a csángó zászlóalj Fogarasban állomásozott. 1849. március 10-i bejegyzésében Borcsa arról is beszámol, hogy február 2-án az oroszok Bras- sóba való bevonulását a bácsfalusi temetőből ő maga is látta, és ezt követően fogságba is került (ennek körülményeiről ez a kis kötet, amely az emlékiratból csak válogatást közöl, nem számol be). 1849. június közepén a 4–5–6. századokat átvezényelték a brassói hadosztályhoz, az 1–2–3. a nagyszebeni hadosztály fogarasi különítményében szolgált. A 4–6. századok az 1849. június 20-i tömösi ütközet után részben felbomlottak, maradványaik a székelyföldi hadosztály csapataihoz csatlakoznak. Az 1–2–3. századok az 1849. július 12-i fogarasi ütközetben részben megsemmisültek, részben orosz fogságba estek. Amikor a magyar hadügyminisztérium 1849. július 22-én számmal látta el az alakulatot, az már nem létezett. Június 22-én maga Borcsa Mihály is menekülni kényszerült. Nagyváradon Ormai Norbert ez- redesnél jelentkezett, és mint maga írja: „...beosztattam magam a 7. vadászzászlóaljhoz [Valójában a 3. vadászezred 7. osztályához.]. De ismét ütött a menekülés órája, én alig kéthavi honvédkodásom után Nagyvárad, Szolnok, Hódmezővásárhely, Szerencs, Tótkomlós, Pankotán átvonulva letettem a fegyvert. Vécsey hadosztályában 1849. augusztus 13-án Borosjenőnél; küzdelmes pályám ide vezető határánál.” Új korszak köszöntött be Borcsa Mihály életébe, immár nem karddal, hanem pennával küzdött népének fennmaradásáért. A szabadságharc leverése után bujdosni kényszerült. „...elhatároztam, hogy hazatérek, Lesz, ahogy lesz! Népemet nem hagyom el. Égtem a vágytól, hogy megtudhassam mi történt a földiimmel.” Visszaemlékezéseiben (ezek egy részét a brassói magyar lapok is közölték) rendkívül érzékletesen jeleníti meg kora eseményeit, írásaiból sugárzik a magyarság- és hazaszeretet. Verseit is, melyekből válogatást tartalmaz e kötet, ez a hazaszeretettől átitatott szellemiség járja át. 47 éves tanítói-népnevelői munkásságáról 2011-ben Hétfalu lakossága díszpolgári cím adomá- nyozásával emlékezett meg. Somogyi Gréta

ERIC EYBL INFORMATION.PROPAGANDA.KUNST. INFORMATION.PROPAGANDE.ART (Verlag Militaria, Bécs, 2010. 208 o.)

Az Információ. Propaganda. Művészet. Osztrák–magyar és francia plakátok az első világ- háborúban című kötet az első világháborút egy speciális aspektusból mutatja be, mégpedig az Osztrák–Magyar Monarchia és Franciaország plakátművészetén keresztül. A nagy háborúban csú- csosodott ki az azt megelőző időszak szinte minden meglévő nemzetközi politikai feszültsége, így addig soha nem látott méretű fegyveres konﬂiktus vette kezdetét. Az első világháború nem csak a résztvevő hadseregek és katonák, valamint a felhasznált technika és hadianyag hatalmas száma és mennyisége miatt haladta meg a korábbi háborúkat, hanem – részben éppen az előbbiek mi-

HK 125. (2012) 2. Szemle 565 att – a hátországra gyakorolt hatása miatt is. Itt már nem elszigetelt csatatereken küzdöttek meg a szembenálló felek, hanem – így vagy úgy – mindenkit személyesen is érintett a háború. Fel- tétlenül szükséges volt tehát a tömegtájékoztatás, mely a korszakban szinte kizárólag papíralapú volt, így a folyóiratok és röplapok mellett a plakátok voltak az információáramoltatás és a vizuális kommunikáció alapvető csatornái. A plakátművészet sajátosságai azonban a puszta tájékoztatásnál lényegesen több lehetőséget rejtettek magukban: a falragaszok propagandaeszköznek is elsőrangú- nak bizonyultak, és azáltal, hogy a korszakban virágzó művészeti ágak legjelesebb művelőit, elismert művészeket bíztak meg ezek elkészítésével, önmagukban is rendelkeztek művészeti értékkel. A szerkesztő az által, hogy nem választja el szóközzel a hármas cím szavait, erre a szoros és elvá- laszthatatlan hármas egységre hívja fel figyelmünket. A kötet szerzője, az 1957-ben született, jogi végzettséggel rendelkező osztrák Dr. Eric Eybl korábban hivatásos katonatisztként teljesített szolgálatot, majd a magánszektorban helyezkedett el. Érdeklődésének fő iránya az első világháború korszaka, melyhez munkássága számos ponton kap- csolódik. Részt vett több, a Nagy Háborúval foglalkozó múzeumi és szabadtéri kiállítás és tárlat megszervezésében, emellett néhány publikációt jegyez, elsősorban plakátművészettel és numizma- tikával kapcsolatos témákban. Jelentős méretű gyűjteménnyel rendezik, mely az általa megálmo- dott osztrák plakátmúzeum-projekt alapját képezi. A kötet előfutárának tekinthető egy Bécsben, 2004-ben általa szervezett kiállítás, mely a vizsgált kötettel és annak alcímével azonos címet viselt, így miután a könyvben feldolgozott képanyag is többnyire megegyezik a korabeli kiállításai anyaggal, ilyenformán a munka egy kési kiállítási katalógusként is értelmezhető. A könyv a bécsi Verlag Militaria kiadása, mely a kiadó által kiadott egyéb hadtörténeti témájú kötetekhez hasonlóan igényes kivitelű munka. A művészeti albumoknál használt fényes műnyomó- papírra készült, nagyalakú, keménykötéses könyv kötéstábláit védőborító védi. A védőborító elülső fülén a szerző képe, rövid életrajza, korábbi kiadványai szerepelnek, valamint innen tudhatjuk meg azt is, hogy a könyvben szereplő összes kép a szerző gyűjteményéből származik. A borítófedélen a szerző nevén és a kötet kétnyelvű címén kívül két képrészlet szerepel: felül Alfred Roller 1917-es Und Ihr?, alul pedig Abel Faivre On les aura! című, 1916-os munkájából látható részlet. Mindkét esetben a katona portréja került a képkivágásba. Érdekesség, hogy a kötet borítójának tervezője vízszintesen tükrözte Roller képét az eredeti plakáthoz képest. A kötet végig kétnyelvű, németül és franciául íródott. A szöveges oldalakon két hasábban szer- kesztve jelenik meg a szöveg (baloldalt németül, jobboldalt franciául), míg a mű tartalmilag na- gyobbik részét képező illusztrált oldalakon a képek mellett jobbra igazítva olvashatjuk őket, egy hasábban, egymás alatt (felül németül, alul franciául). Ezeknél a páros oldalaknál az osztrák–magyar plakátok a bal oldalon, míg a francia plakátok a jobb oldalon láthatóak. A mű a szerző előszavával kezdődik, melyben köszönetet mond minden embernek, akik az egységes Európa megvalósításáért fáradoztak. Nekik köszöni meg, hogy Európa szabad felében a generációjával háború nélküli életet élhetnek, és ezt kívánja örökül hagyni az utána következő ge- nerációknak is. Itt említi meg a szerző azt is, hogy a magyar nyelvű plakátok németre fordításában Kovats M. Imre segédkezett. A köszöntőt a tartalomjegyzék követi, majd a bevezetés, amely hét oldalon, általánosságban foglalkozik a plakáttal, mint műfajjal, valamint a plakátművészet kialakulásával és fejlődésével, technikájával. Természetesen említi a műfaj nagy francia úttörőit: Jules Chéret és Henri de Touluse- Lautrecet is. Ezt a részt a művészek alkotásaival illusztrálja. A fejezetben összesen hét képmelléklet található, köztük Théophile Alexander Steilen legendás „Chat Noir”-ja is. Ennek példáján érdeke- sen szemlélteti a litográfia technikai eljárását, hiszen egymás mellett látható a nyomódúc és a kész plakát képe. A nyomódúc ábrázolásán jól megfigyelhetőek az illesztési jelzések, valamint az eltérő színű nyomások (a példa esetében vörös és fekete) különböző, egymásba illeszkedő vésetei is. A következő tizenegy oldal Az első világháború – Európa őskatasztrófája címmel a nagy há- ború politikai előzményeit, a részt vevő katonai szövetségeket, illetve a háborút lezáró békeszer- ződések következményeit taglalja. A szerző úgy véli, hogy a Versailles-i és St. German-i béke- szerződések aránytalanságai óriási elégedetlenséget szültek a legyőzött országokban, ami kiváló táptalajt szolgáltatott a radikális és terrorisztikus szervezetek létrejöttéhez, melyek segítségével felépült Adolf Hitler német birodalma, amely később Ausztriát is bekebelezte. Ilyen formán az első világháború lezárásából egyenesen következtet a második világháború kitörésére, amely még az

HK 125. (2012) 2. 566 Szemle elsőnél is hosszabb ideig tartott 1939 és 1945 között. Az elmondottakat a békeszerződések előtti és utáni Európa-térképekkel szemlélteti, ahol jól láthatóak a Központi Hatalmak mérhetetlen területi veszteségei, ráadásul az utóbbi térkép esetében – lévén 1919-es – Magyarország tekintetében még nem is teljesek azok. A térképvázlatok mellett a szarajevói merényletről beszámoló korabeli osztrák és francia lapok címlapjai illusztrálják a fejezetet. A következő hat oldal A plakát az első világháborúban alcímet viseli, mely fejezetben a szerző ismét emlékeztet arra, hogy a háborús tájékoztatás és propaganda minden kultúraközvetítő csator- nára kifejtette hatását. Így a plakátok mellett a művészeti intézmények, szórólapok, képeslapok és folyóiratok is a hadviselés eszközeivé váltak, de még a zene, a színház, az irodalom és – az új mű- vészeti terület – a film mellett akár a leghétköznapibb használati tárgyak is a háborús propaganda szolgálatába álltak. Bemutatja a plakátok háborús evolúcióját az egyszerű szöveges falragaszoktól kezdve a valóban magas színvonalú grafikai alkotásokig. Név szerint is megemlíti a korszak legje- lentősebb osztrák–magyar és francia plakátművészeit, akik háborús témájú plakátokat is terveztek, utóbbiak közül néhány magyar alkotót is nevesít, úgy, mint a főleg politikai témájú plakátjairól ismert Bíró Mihályt vagy a korszak egyik legkeresettebb könyvillusztrátorát, a grafikus Divéky Józsefet. A művészek névsorának talán legismertebb alkotója a világhírű osztrák expresszionista festő, grafikus Oskar Kokoschka. A fejezet említést tesz a háborús plakátok ikonográfiájáról, arról, hogy mindkét országban előszeretettel használták a történelmi személyiségek képeit vagy az olyan háborúra utaló szimbólumokat, mint például a zászlók, kardok, oroszlánok. A fejezetet egyebek között két Bíró Mihály plakáttal is illusztrálja: a Magyarországi Szociáldemokrata Párt „ágyútöl- telékes” plakátjával, valamint az 1913. január 1-jén megjelent Népszava híres címlapjával a vörös „kalapácsos munkás” alakjával. A kötet szöveges része ezzel le is zárul, és a 32. oldaltól az illusztrációk következnek. Tema- tikáját tekintve a mű egy-egy témakört jár körül, úgy, hogy egy osztrák–magyar és egy hasonló francia plakátot helyez egymás mellé. Minden esetben feltünteti, hogy mely ország plakátjáról van szó, valamint az alkotó nevét, a keletkezés évét, a nyomda és a város nevét, a kép méreteit centimé- terben, illetve a plakát szövegét. Emellett minden kép mellett találhatunk néhány mondatot a képek tartalmáról, azonban itt az alkotások „önmagukért beszélnek”, szöveg nélkül is jól értelmezhetőek. A képek méretei bár – az eredeti alkotások méretarányától függően – minimálisan különböznek, átlagosan egy-egy oldal négyötödét teszik ki, tehát a vizualitás erősen dominál, a kísérőszövegek úgy aránylanak hozzájuk, mint a képaláírások a kiállítások esetén. A képek főbb témák szerint vannak csoportosítva, úgy, mint a mozgósítás, a családtól való búcsú és honvágy, a lovagi eszmény, a szövetségi tömbök összetartása, a hátország áldozatválla- lásának fontossága, a pénz és a hadikölcsön fontossága. A folytatásban olyan témák mentén ha- sonlíthatjuk össze a két ország plakátjait, mint az ember a katona mögött, a hadirokkantság, a hősi halál és árvaság, élelmezés és nélkülözés, a győzelem reménye és a háború utáni békés élet ígérete. Minden egyes témakört megelőzően rövid szöveges eszmefuttatást olvashatunk a témá- val kapcsolatban, a fejezetcímek pedig rendre egy-egy híres személyiségtől vett rövid idézetek. Példának okáért a szövetségi rendszerekkel foglalkozó fejezet a Viribus Unitis! címet viseli, ami I. Ferenc József uralkodói jelmondata volt. A haditechnikákat ábrázoló plakátpároknál egy kivonat látható Randal Gray: Chronicle of the First World War című munkájából. A táblázat a Központi Hatalmak részéről az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország, az Antant részéről pedig Nagy Britannia, Franciaország, Oroszország, Olaszország és az USA repülőgépeit és tengeralattjáróit veszi számba a háború kitörésekor és 1918-ban, valamint az ezekben elszenvedett veszteségeket lajstromozza. A harmadik adat, amit a kivonat megad, a fenti országok páncélos gépjárműveinek száma az 1917-es adatokkal, összevetve azzal a számmal, hogy 1919-re mennyi gyártását tervezték. Itt például Oroszországnál vagy épp az Osztrák–Magyar Monarchiánál is az összes adat nulla. Nem gondolom, hogy az első világháború minden országát a teljesség igényével fel kell sorolni egy ilyen összevetésnél, viszont osztrák kötet lévén, ha már készül ilyen táblázat, illett volna megemlítenie például Szerbiát és Romániát, akikkel közvetlen frontokon harcolt a Monarchia, ilyenformán az ő adataik – ha az egész világháború vonatkozásában nem is –, de a Ausztria–Magyarország esetében sokkalta érdekesebb és relevánsabb adatok, mint például az USA számai. Hasonló összeállítás a fenti országok gazdasági helyzetével kapcsolatban is olvasható a kötetben.

HK 125. (2012) 2. Szemle 567

A kiadványban összesen százhatvanhét kép kapott helyet, melyeket nyolcvanöt azonosított és néhány névtelen művész jegyez. A bevezető fejezetekben nyolc osztrák–magyar, kilenc francia ere- detű kép szerepel, a törzsanyagban pedig hetvennégy osztrák–magyar és hetvenegy francia plakát látható. Érdekesség, hogy cseh nyelvű plakátokkal az osztrák–magyar és a francia plakátok között is találkozhatunk. A kötet összesen kilenc magyar nyelvű plakátot tartalmaz. Ezen kívül Divéky József képviseli Magyarországot a műben, azonban az ő négy alkotása kivétel nélkül német nyelvű. A magyar nyelvűek közül a Zsákmányolt tank a hadikiállításon. Bevétel a Szurmay Alapé című munkánál olvashatatlan aláírás miatt a grafikus személye nem állapítható meg. Geiger Richárd egy a Gyermekekért az Országos Gyermekegészségügyi Társaság és a 4. sz. cs. és kir. Hidászzászlóalj által rendezett nagy népünnepélyről, Falus Elek pedig az 1915-ben az Országházban szervezett Had és népegészségügyi kiállításról szóló plakátjával szerepel a kötetben. Haranghy Jenő egy alkotással, az 1917-es Jegyezzünk Hadikölcsönt című litográfiájával kapott helyet az összeállításban. Itt a szerző kitér a plakáton látható Turul nomád kori eredetére, valamint arra, hogy a XIX. századtól fontos magyar nemzeti jelképpé vált, és az első világháború alatt a katonai jelképtárba is bekerült. Fontosnak tartotta megemlíteni, hogy később a Turult „szélsőséges nacionalista és antiszemita csoportok” is használták. Megemlíti azt is, hogy a plakát központi ele- mét képező érme közepén a magyar címer látható Szent István koronájával, viszont az nem derül ki a leírásból, hogy ez a korszak hivatalos fizetőeszköze, a Monarchia magyar részében használatos arany százkoronás érme. A többi magyar nyelvű alkotást a már említett Bíró Mihály jegyzi, aki ezzel az egész kiadvány leggyakrabban szerepeltetett művésze, miután Fivre Abel és Steinlen Théophile Alexandre hat-hat, a többi művész pedig kevesebb alkotással szerepel a kötetben. Bíró alkotásai közül az első a kötetben a Polgáraink itthon, katonáink a fronton védik a hazát. Jegyezzünk hadikölcsönt. A Magyar Leszámitoló és Pénzváltó Banknál! címet viseli. A szerző itt nem a plakát tartalmáról, hanem a címer részét képező Szent István király Szent Koronájá- ról értekezik. Kitér a ferde kereszt legendájára, és egy bécsi – valójában soproni – hölgy, Helene Kottanner(in) szerepére is az „utószülött” V. László koronázásában. A pénz győzelemre segít! Jegyezzünk hadikölcsönt! című plakáthoz Eybl lélegzetelállító kom- mentárt fűz: a háttérben álló, és a 100 koronás érmén a magyar címerben is feltűnő hármas halmon álló kettős keresztet nem Magyarországgal, hanem Szlovákiával azonosítja. A megállapításához annyit fűz hozzá, hogy „Szolvákia 1100 és 1918 között Magyarország része volt”. A történelmi hitelesség kedvéért a kettős kereszt III. Béla uralkodása óta (1172–1196) állandósult Magyarország nemzeti jelképei között (ma is a hivatalos állami címer részét képezi), míg a szlovákság Ľudovít Štúr és a Matica slovenská munkásságát követően, a XIX. század derekától használja azt nemzeti jelképeként. Úgy gondolom maga Bíró Mihály lepődne meg a legjobban művének ezen végletesen félresikerült értelmezésén. Közvetlenül ezután következik az előzőhöz témájában és szimbolikájában meglehetősen ha- sonló, Fegyverrel és pénzzel védjük a hazát. Jegyezzünk hadikölcsönt! című plakát, ahol szintén megjelenik a hármas halom és a kettős kereszt, valamint az arany százkoronás érme, amely ezúttal egy magyar honvédnak szolgál pajzsul. Itt a szerző a plakát kapcsán kitér az alkotó szerepvál- lalására a magyarországi Tanácsköztársaság ideje alatt, amikor Bíró Mihály kormánybiztosként tevékenykedett. Megemlíti azt is, hogy a Horthy-korszakban, melyet a szerző még a bevezetőben egyszerűen „pre-fasisztának” nevez, emigrációba vonult előbb Bécsbe, majd Csehszlovákiába és Franciaországba, nem említi viszont, hogy Bécs és Prága, majd Párizs közt egy ideig Berlinben is alkotott. Az előszóban külön kiemeli, hogy bécsi munkássága során Bírónak kiemelt szerepe volt az osztrák szociáldemokraták propagandatevékenységében, a plakát kapcsán viszont a szerzőnek is feltűnik az a jelenség, hogy a világháború előtt és után vonalasan pacifista munkáiról híres Biró Mihály – például ezzel a plakátjával – mennyire nem lóg ki a hazafias háborús plakátművészetből sem. Ezt Eybl így summázza: „A szocialista Bíró Mihály a hazafias témájú megrendeléseket sem kerülhette el a háború alatt.” A valóság azonban sokkal inkább azt mutatja, hogy a híres plakátmű- vész az általa a plakátjain oly sokszor ostorozott kapitalizmus törvényeinek megfelelően annak adta el művészetét, aki megfizette azt. Jó példa erre, hogy a már említett „kalapácsos munkással” szinte

HK 125. (2012) 2. 568 Szemle egy időben készítette el a Palma-márkájú gumisarkot reklámozó plakátját, melynek főszereplője a szmokingos, fehér csokornyakkendős, cilinderes, lakkcipős, mosolygó dandy-figura. Bírónak a kötetben szereplő következő alkotása A háborús orvostudomány csodái dr. Müller Vilmos ezredorvos 1917-es mozgóképes előadását reklámozta a Zeneakadémián. A plakát kap- csán a kötet szerzője az imént felmerült dilemmára igyekszik választ adni, szerinte Bíró Mihály a háború alatti nehéz szociális helyzetére való tekintettel volt kénytelen elveivel ellentétben hábo- rús propagandaplakátokat tervezni. A kép apropóján – melyen egy fejsérülést szenvedett katona is megjelenik – említi meg továbbá azt is, hogy elsősorban a sziklás alpesi fronton történt repesz, és kőfelverődés által megszaporodott fejsérülésekre adott válaszként az osztrák–magyar haderőknél 1916-ban rendszeresítették az első rohamsisakokat. Bíró a kötetben utolsóként feltüntetett, 1918-as plakátját, a Tanácsköztársaság közismert Köz- társaságot! című propagandaalkotását elnézve úgy tűnik helyre jöhetett a grafikus „szociális helyzete”, hiszen a plakát újra harcos, elitellenes mondanivalót közvetít. A könyv szerzője itt újfent megemlíti, hogy Bíró Mihály 1919-ben csatlakozott a magyarországi kommunistákhoz, és Kun Béla diktatúrája alatt propaganda-népbiztosi feladatokat látott el néhány hónapig. A szerző emlé- keztet a trónt feldöntő félmeztelen munkás frígiai sapkájára is, mely a jakobinusok jelvénye volt a francia forradalomban, így félreértelmezhetetlen forradalmi szimbólum. Összességében elmondható, hogy a felhasznált képanyag nagyon jó minőségű, jól is válogatott, az alkotások párba rendezése logikus és világos. A képek kísérőszövegei viszont nem koncepciózu- sak, túlpolitizáltak, és nem mentesek a tárgyi tévedésektől sem. Talán értékesebb lett volna a mű, ha a szerző a tartalmilag szétfolyó széljegyzetei helyett inkább a műben említett alkotók életrajzát közölte volna. A kötet legnagyobb erőssége maga a képanyag, így forgatását annak ajánlom, aki művészeti szempontból érdeklődik egy ilyen tematikájú album iránt, vagy a korszakkal foglalkozó érdeklő- dőknek, akik kézikönyvként tudják használni a műben szereplő grafikai alkotások szerzőinek meg- állapításához. A szöveges rész az idézett táblázatokon kívül egyáltalán nem hivatkozik a felhasznált forrásokra, és ajánlott irodalmat sem közöl, így a kötetet nem tekinthetjük valódi tudományos mun- kának, csupán egy személyes megjegyzésekkel ellátott szép képeskönyvnek. Kiss Balázs

M. SZABÓ MIKLÓS

A ZRÍNYI MIKLÓS KATONAI AKADÉMIA TÖRTÉNETE 1980–1989 (Zrínyi Média, Budapest, 2011. 274 o.)

2011 közepén adta ki a Zrínyi Média kiadó Prof. Dr. M. Szabó Miklós nyugállományú altábor- nagy, akadémikus, egyetemi tanárnak a magyar katonai felsőoktatás (akadémiai képzés) történetét bemutató könyvsorozata ötödik kötetét. Az előző kötetek, az 1945 és 1979 közötti időszak katonai felsőoktatásának vizsgálata mellett, reális képet festettek a magyar tisztikarról, annak sikereiről, problémáiról és szerepéről a vizsgált időszakokban. Szemléletesen érzékeltették a fordulópontok döntéskényszereit, az ismételt újjáalakulások nehézségeit és azt a néha emberfeletti küzdelmet, amit nagyon sokan, teljes elhivatottsággal a katonai felsőoktatás fennmaradásáért, állandó megújí- tásáért és minőségi fejlesztéséért folytattak. Az 1980–1989 közötti időszak bemutatása azonban, véleményem szerint, talán a legizgalmasabb vállalkozás. Az első fejezet a kül- és belpolitikai viszonyokkal és azoknak közvetlenül a Katonai Akadémi- ára ható kérdéseivel foglalkozik a vizsgált időszakban. Nem véletlen, hogy a szerző „a legizgalmasabb, legváratlanabb, legnagyobb jelentőséggel bíró” jelzőkkel illeti az időszakot, hiszen a kelet- nyugati kapcsolatok fordulópontjához érkezett el a világ, Európa és Magyarország is. Igaz, a 80-as évek elején még számos olyan esemény történt, amely felbolygatta a nemzetközi közvéleményt, és

HK 125. (2012) 2. Szemle 569

új hidegháborúval fenyegetett, azonban az ún. „kis hidegháború” mégis fordulópontot jelentett. Az 1985-ben hatalomra jutó Mihail Gorbacsov gyökerestül forgatta fel az addigi beidegződéseket, és az általa meghirdetett programok azonnal éreztették hatásukat. Helyre állt a bizalom a két „pólus” között, nyílt, őszinte eszmecserékre került sor, és ez – ha lassan is –, de éreztette hatását a magyar bel- és katonapolitikában egyaránt. A genﬁ egyezmények, a Varsói Szerződés újragondolt hadászati elképzelési, a szűkülő gazdasági lehetőségek a Magyar Néphadsereg különböző vezetési szintjeit is megmozgatták. Az 1987–1989 közötti időszak Magyarországon történelmi változásokat hozott. A kül- és belpolitikai változások hatására megerősödött a rendszerváltás igénye, amit a régi nomenklatúra ru- galmasan fogadott. Nagy Imre és mártírtársai 1989. júniusi újratemetése, majd néhány héttel ké- sőbb Kádár János halála egy korszak lezárását jelentette, ami a Honvédség és a katonai felsőoktatás számára is új kihívásokat jelentett. A szerző a második fejezetben a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia (ZMKA) tevékenységét befolyásoló Magyar Néphadseregbeli viszonyokat vizsgálja a 80-as években. Ez a kötet leghosz- szabb és – megítélésem szerint – egyben legtartalmasabb fejezete is. A Néphadsereg viszonyainak bemutatása hiánypótló, hiszen ilyen részletesen, reálisan és összefogottan még nem került feldolgo- zásra ez az időszak. Nem csak a civil olvasó, de az akkor szolgált hivatásos katona is számtalan új információhoz juthat a Honvédség belső életével kapcsolatban. Valós képet kapunk a szervezeti és személyi változásokról, a szovjet befolyás állandó működéséről, a Varsói Szerződésből fakadó feladatok végrehajtásának állandó kényszeréről, továbbá a technikai eszközökben beállt változások- ról, fejlesztésekről. A fejezet talán legizgalmasabb részét a személyi kérdések, személyi változások és azok háttere jelenti. Több olyan döntésnek ismerjük meg itt a hátterét, amit akkor csak tényként közölt a sajtó, a rádió vagy a televízió. A Magyar Néphadsereg legmagasabb szintű vezetésében 1984 végén történt gyökeres változás. Ekkor nyugállományba helyezték Czinege Lajos honvédelmi minisztert, aki 24 éven keresztül állt a Honvédelmi Minisztérium élén, és tevékenységét már-már korszakosnak is nevezhetnénk. Szemé- lyisége megosztotta a polgári és katonaköröket. Egyesek a Rákosi-éra Farkas Mihályához hasonlí- tották, míg mások szerint, sajátos stílusában, a magyar haderő fejlesztését szorgalmazó eredményes miniszter volt. Utódja Oláh István vezérezredes lett, akit a szerző a nemzeti jelleg erősítését fontosnak tartó miniszterként mutat be. A szerző a továbbiakban kitér minden olyan fontos és meghatározó eseményre, amelyek a már említett személyi, szervezeti, technikai fejlesztéseken és a szövetségi rendszer feladatain túl döntő- en befolyásolták a Magyar Néphadsereg működését. Kivonatosan említsünk meg néhányat: – az 1986. április 25-én éjszaka bekövetkezett csernobili katasztrófa, amely rávilágított a „bé- kés katasztrófák” lehetőségére és az ellenük való felkészülés fontosságára; – a tudományos munka keretein belül a kutatás prioritást kapott, s kutatóhelyként határozták meg a ZMKA-t is. „A tudományos munka legfontosabb formája a tudományos kutatás, ami új ismeretek megszerzésére, új eljárások, módszerek kidolgozására, valamint a hadtudomány és más tudományok új eredményeinek az átvételére és gyakorlati alkalmazására irányul.” (85. o.) – az 1987. június 14-ei szolnoki lőszerrobbanás; az októberi szegedi orosz lőszertől származó gyerekbaleset; orosz bázisok mellet megszaporodó lopások, betörések; veszélyes anyagok megjele- nése, egyre több helyről jelentett környezetszennyezés; az 1987 őszén Tökölre telepített MíG-29-es repülőgépek által okozott kár az épületekben – ami már az orosz katonai jelenlét polgári megítélé- sét (elítélését) erősítette. Az 1989-es évben pedig megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Magyarország területéről, ami már előre vetítette a Varsó Szerződés instabilitását is. A harmadik-ötödik fejezet a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia működését mutatja be az előző fejezet nemzetközi és magyar eseményeire építve. A szerző külön fejezetet szentel a nyolcvanas évek elejének, a 1983–1986 közötti időszaknak, illetve a rendszerváltásig vezető útnak. Ez a sza- kaszolás jelzés értékű. A nyolcvanas évek eleje még egyértelműen az erős szovjet hatás időszaka. A ZMKA mellett több tiszt tanul a szovjet akadémiákon, viszont több esetben baráti arab és ázsiai tiszteket képeznek a Zrínyin. A törzs-tanári állomány ismereteinek bővítése is a kiemelt feladatok között szerepelt. Ezért vezették be a törzshadijátékokat, ahol az oktatók felfrissíthették és bővít-

HK 125. (2012) 2. 570 Szemle hették ismereteiket, továbbá gyakorolhatták különböző beosztások ellátását. A tanári kar ﬁzikai felmérései is állandóak voltak, és odaﬁgyeltek a nyelvi képzés állandó fokozására is. A nappali és a levelező képzés mellet az akadémián tanfolyamokat is szerveztek, és magas szintű záró gyakorlatok szerepeltek a programokban. A négyéves képzés végén a hallgatók az Ál- lamvizsga Bizottság előtt számoltak be felkészültségükről. A nyolcvanas évek derekán az akadémiai képzéstől évről-évre előrelépést, színvonal növeke- dést vártak el az elöljárók. Ez nem volt egyszerű, hiszen a feladatkörök egyre szélesebb körű felké- szítést követeltek, amit az 1983–1984. évi fő feladatok meghatározása is jól jelzett: „Fő feladatok: a harckészültség és az »M« feladatra való felkészültség magas szinten tartása; az ideológiai-politikai felkészültség továbbfejlesztése, az erkölcsi-fegyelmi helyzet folyamatos szilárdítása; az oktató-ne- velő tevékenység hatékonyságának fokozása, az oktatási módszerek tökéletesítése; a tudományos munkatervben meghatározottak maradéktalan végrehajtása; az anyagi-technikai bázis szinten tar- tása, állagának megőrzése; a munka- és életkörülmények jelenlegi szintjének szerény fejlesztése; a vezetés operativitásának további fokozása, a követelménytámasztás és a számonkérés színvonalá- nak növelése, a tervező-szervező munka, az ellenőrzés hatékonyságának javítása.” A tudományos továbbképzés szempontjából az 1984-es év mérföldkő volt, hiszen a szeptember 4-én kiadott HM utasítás intézkedett erről és a hadtudományban szerezhető egyetemi doktorátus- ról. A továbbképzési rendszer, a felsőfokú képesítés megszerzése után lehetőséget temetett addigi- nál magasabb szintű hadtudományi, szakmai és társadalomtudományi ismeretek megszerzésére, továbbá megalapozta a tudományos kutatómunka folytatását is. A képzés csúcspontját a megszerzett doktorátus jelentette, amellyel a hadtudományokban végzett, új eredményeket is felmutató tu- dományos kutatómunkát ismerték el. Ezzel kialakult egy olyan szakmai műhely, amely a mai napig kiszolgálja a Magyar Honvédség kutatás-fejlesztés területét. A szerző végig kiemelt feladatának tekinti a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia vezetői és ta- nári állományának bemutatását. Kiemelt helyen kezeli, hiszen mint oktató és vezető (parancsnok, rektor) tisztában volt és van azzal, hogy a katonai felsőoktatásban dolgozók soha nem kapták meg azt az elismertséget, amit például a civil felsőoktatásban tevékenykedők. Pedig a katona oktatók- kal szemben támasztott követelmények az 1980–1989-es időszakban is folyamatosan nőttek. Ha csak tudatosan a hadtörténészeket vizsgáljuk meg: katonai főiskolai és akadémia végzettség; civil (bölcsész) diploma; doktori fokozat és akkor még nem beszéltünk a különböző tanfolyamokról, to- vábbképzésekről. Az oktatók egyénileg is érezték, hogy szakmai elismertségük akkor emelkedhet, ha egyre nagyobb lépéseket tesznek a hazai és nemzetközi tudományos közélet felé. Ennek első jelei ekkor már mérhetőek voltak. A képzés minőségi fejlesztése, amely minden év fő feladatát jelentette, az oktatói állomány felkészültségén és a feltételek biztosításán múlott. A mindenkori Akadémiavezetés nagyon komoly harcot folytatott azért, hogy ezek az oktatással (elmélet, gyakorlat) kapcsolatos feltételek megva- lósuljanak. Különösen lényeges feladat volt a csapatokkal való állandó, jó kapcsolat fenntartása, hiszen a képzés tükrét a csapatpróba jelentette. Ez a párbeszéd, köszönhetően az Akadémia mindenkori vezetésének, mindig korrekt és építő jellegű kapcsolatként működött. 1989-re azonban a társadalmi változások igénye egyre kézzelfoghatóbbá vált. A hadseregen belül is hangsúlyváltások történtek, s a katonai felsőoktatás is felkészült a reformok befogadására. Jól jelzi ezt Kárpáti vezérezredes honvédelmi miniszter, végzős hallgatókhoz szóló parancsa július 24-én: „A tanulmányaik során szerzett magasabb felkészültségüket a csapatoknál, valamint más katonai szerveknél és intézményeknél különböző beosztásokban fogják hasznosítani. Olyan időszak- ban, mikor jelentős változások történnek a nemzetközi életben, katonapolitikában, s melyek jelentősen éreztetik hatásukat országunk belső viszonyaiban is… kinek-kinek Önök közül is meglesz a maga saját feladata, s annak teljesítésével kell a ma már elkerülhetetlen reform útján járnia.” (261–262. o.) Szabó Miklós A Zrínyi Katonai Akadémia története című munkája jól illeszkedik a szerző ál- tal, a témában publikált könyvek sorába. A felhasznált dokumentumok, mellékletek és a képanyag gazdagsága biztosíték arra, hogy az 1989 utáni generációk is megértsék a katonai felsőoktatás nyolcvanas évekbeli feladat- és feltételrendszerét, eredményeit, magát a könyvet pedig szinte for- ráskiadványként kezeljék az időszak leendő kutatói. Horváth Csaba

HK 125. (2012) 2. 571

TARTALOM MAGYAR KATONÁK AZ ÚJKORI OLIMPIAI JÁTÉKOKON SALLAY GERGELY PÁL „Dobogósok mundérban.” Éremszerző magyar katonák az újkori olimpiai játékokon ...... 335 GYŐR BÉLA Katonaolimpikonjaink Londonban ...... 375 TAKÁCS FERENC Takács Károly katonai- és sportpályafutása ...... 385 HIDVÉGI ANDRÁS „Boldogok, végtelenül boldogok vagyunk, hogy hazánknak győzelmet szerezhettünk!” Az újkori olimpiák a Magyar Katonai Szemlében ...... 395

TANULMÁNYOK SÜLI ATTILA A szabad- és vadászcsapatok szervezése és működése Erdélyben 1849-ben ...... 409 HERMANN RÓBERT A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőﬁ halála – a kutatás kérdőjelei ...... 437

KÖZLEMÉNYEK TORMA BÉLA Megjegyzések a 907. és 910. évi magyar kalandozások időrendjéhez ...... 463 KISS ANDREA Időjárás, környezeti problémák és az 1340-es évek elejének tatár hadjáratai ...... 483 MŰHELY KISS BALÁZS Békebeli futball a háborús Magyarországon (1914–1918) ...... 511 SZIKORA KATALIN Az első magyar testnevelési (sport) törvény megszületésének körülményei ...... 531 FÓRUM CZIGÁNY ISTVÁN „Vajon kinek a (had)történelme?” Néhány gondolat egy recenzió kapcsán ...... 543 FORRÁSKÖZLEMÉNYEK MERÉNYI-METZGER A három Mednyánszky ﬁvér életének legfontosabb GÁBOR dokumentumai ...... 547 NEKROLÓG VESZPRÉMY LÁSZLÓ Borosy András (1922. január 10. – 2011. december 16.) ...... 553

SZEMLE CSAPLÁR-DEGOVICS Geteilt – Vereinigt. Beiträge zur Geschichte des Königreichs KRISZTIÁN–FAZEKAS Ungarn in der Frühneuzeit (16.–18. Jahrhundert) ISTVÁN (HG.) (Vatai Gábor) ...... 559 VERESS EMESE Borcsa Mihály. Csángó ﬁú a Cenk tövében. GYÖNGYVÉR (Somogyi Gréta) ...... 563 ERIK EYBL Information.Propaganda.Kunst. Information.Propagande.Art. (Kiss Balázs) ...... 564 M. SZABÓ MIKLÓS A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia története 1980–1989 (Horváth Csaba) ...... 568

HK 125. (2012) 2. 572

CONTENTS HUNGARIAN SOLDIERS AT THE MODERN OLYMPIC GAMES GERGELY PÁL SALLAY “On the Podium in Uniform.” Hungarian Soldiers as Olympic Medallists at the Modern Olympic Games ……...... 335 BÉLA GYŐR Our Soldier Participants of the Olympic Games in London ...... 375 FERENC TAKÁCS Károly Takácsʼs Military- and Sports-Career ...... 385 ANDRÁS HIDVÉGI “We are extremely happy having been able to gain victory for our country!” Modern Olympics in Magyar Katonai Szemle (Hungarian Military Review) ...... 395

STUDIES ATTILA SÜLI Organization and Operation of the Volunteer- and Hunter Corps in Transylvania in 1849 ...... 409 RÓBERT HERMANN The Battle at Fehéregyház-Segesvár and Petőﬁʼs Death – Question-marks of the Research ...... 437

PUBLICATIONS BÉLA TORMA Notes on the Chronology of the Hungarian Raids in 907 and 910 ...... 463 ANDREA KISS Weather, Environmental Problems and the Tatar Campaigns of the early 1340s ...... 483 WORKSHOP BALÁZS KISS Peace-time Football in Wartime Hungary (1914–1918) ...... 511 KATALIN SZIKORA The Birth of the First Physical Education (Sport) Law in Hungary ...... 531 FORUM ISTVÁN CZIGÁNY “Whose (War)History is it Anyway?” Reﬂections in Connection with a Rewiev ...... 543 SOURCE PUBLICATIONS GÁBOR The Most Important Documents of the Life of the Three MERÉNYI-METZGER Mednyánszky Brothers ...... 547 NECROLOGY LÁSZLÓ VESZPRÉMY András Borosy (10 January 1922 – 16 December 2011) ...... 553

REVIEW KRISZTIÁN CSAPLÁR- Geteilt – Vereinigt. Beiträge zur Geschichte des Königreichs DEGOVICS– ISTVÁN Ungarn in der Frühneuzeit (16.–18. Jahrhundert) FAZEKAS (HG.) (Gábor Vatai) ...... 559 EMESE GYÖNGYVÉR Mihály Borcsa. A Csángó Boy at the Mountain Cenk. VERESS (Gréta Somogyi) ...... 563 EYBL, ERIK Information.Propaganda.Kunst. Information.Propagande.Art. (Kiss Balázs) ...... 564 MIKLÓS M. SZABÓ The History of the Zrínyi Miklós Military Academy 1980–1989 (Csaba Horváth) ...... 568

HK 125. (2012) 2. 573

TABLE DES MATIÈRES MILITAIRES HONGROIS AUX OLYMPIADES DE LʼEPOQUE MODERNE GERGELY PAL SALLAY « Des médaillés en uniforme. » Des militaires hongrois sur le podium aux jeux olympiques de lʼère moderne ...... 335 BELA GYOR Nos militaires aux Jeux Olympiques de Londres ...... 375 FERENC TAKACS La carrière militaire et sportive de Károly Takács ...... 385 ANDRAS HIDVEGI « Nous sommes heureux, inﬁniment heureux dʼavoir remporté la victoire pour notre pays ! » Les olympiades de lʼère moderne dans la Revue militaire hongroise ...... 395 ÉTUDES ATTILA SÜLI Organisation et fonctionnement des corps francs et de chasseurs en Transylvanie en 1849 ...... 409 ROBERT HERMANN La bataille de Fehéregyháza (Segesvár) et la mort de Petőﬁ – les points dʼinterrogation de la recherche ...... 437

PUBLICATIONS BELA TORMA Observations sur la chronologie des incursions de 907 et de 910 des Hongrois ...... 463 ANDREA KISS Conditions météorologiques, problèmes environnementaux et les campagnes mongoles du début des années 1340 ...... 483 ATELIER BALAZS KISS Du football paciﬁque dans la Hongrie en guerre (1914–1918) .... 511 KATALIN SZIKORA Le contexte de la naissance de la première loi hongroise sur lʼéducation physique (le sport) ...... 531 FORUM ISTVÁN CZIGÁNY « A qui lʼhistoire (militaire) ? » Quelques réﬂexions à propos dʼune recension ...... 543 PUBLICATIONS DE SOURCES GABOR MERENYI- Les plus importants documents de la vie des trois frères METZGER Mednyánszky ...... 547 NECROLOGIE LASZLO VESZPREMY András Borosy (10 janvier 1922 – 16 décembre 2011) ...... 553

REVUE KRISZTIÁN CSAPLÁR- Geteilt – Vereinigt. Beiträge zur Geschichte des Königreichs DEGOVICS– ISTVÁN Ungarn in der Frühneuzeit (16.–18. Jahrhundert) FAZEKAS (HG.) (Gábor Vatai) …………………………...... ……. 559 EMESE GYÖNGYVÉR Mihály Borcsa. Un garçon csángó au pied du mont Cenk. VERESS (Gréta Somogyi) ...... 563 EYBL, ERIK Information.Propaganda.Kunst. Information.Propagande. Art. (Balázs Kiss) ...... 564 MIKLÓS M. SZABO LʼHistoire de lʼAcadémie militaire Miklós Zrínyi 1980–1989 (Csaba Horváth) ...... 568

HK 125. (2012) 2. 574

INHALT UNGARISCHE SOLDATEN BEI DEN OLYMPISCHEN SPIELEN DER NEUZEIT GERGELY PÁL SALLAY „Sportler auf dem Podest in Montur.” Ungarische Soldaten als Medaillenträger bei den Olympischen Spielen der Neuzeit ...... 335 BÉLA GYŐR Unsere Soldatenolympioniken in London ...... 375 FERENC TAKÁCS Die Soldaten- und Sportlaufbahn von Károly Takács ...... 385 ANDRÁS HIDVÉGI „Wir sind glücklich, unendlich glücklich, dass wir unserer Heimat einen Sieg bescheren konnten!” Die Olympischen Spiele der Neuzeit im Magyar Katonai Szemle (Ungarischer Soldatenanzeiger) ...... 395 STUDIEN ATTILA SÜLI Die Organisierung und das Bestehen der Freikorps und Jägertruppen in Siebenbürgen im Jahre 1849 ...... 409 RÓBERT HERMANN Die Schlacht bei Segesvár (Schäßburg) und der Tod Petőﬁs – Fragezeichen der Forschung ...... 437 MITTEILUNGEN BÉLA TORMA Anmerkungen zur Chronologie der ungarischen Streifzüge der Jahre 907 und 910 ...... 463 ANDREA KISS Wetter, Umweltprobleme und die Mongolenfeldzüge Anfang der 1340er Jahre ...... 483 WERKSTATT BALÁZS KISS Friedlicher Fußball im kriegsgebeutelten Ungarn (1914–1918) 511 KATALIN SZIKORA Die Umstände des Zustandekommens des ersten ungarischen Gesetzes über die Körpererziehung (Sportgesetz) ...... 531 FORUM ISTVÁN CZIGÁNY „Wessen (Militär-) Geschichte wohl?” Einige Gedanken im Zusammenhang mit einer Rezension ...... 543 QUELLENPUBLIKATIONEN GÁBOR MERÉNYI- Die wichtigsten Dokumente des Lebens der drei METZGER Mednyánszky-Brüder ...... 547 NEKROLOG LÁSZLÓ VESZPRÉMY András Borosy (10. Januar 1922 – 16. Dezember 2011) ...... 553 RUNDSCHAU KRISZTIÁN CSAPLÁR- Geteilt – Vereinigt. Beiträge zur Geschichte des Königreichs DEGOVICS – ISTVÁN Ungarn in der Frühneuzeit (16.–18. Jahrhundert) FAZEKAS (HG.) (Gábor Vatai) ...... 559 EMESE GYÖNGYVÉR Mihály Borcsa. Tschango Jungs am Fuße des Kapellenbergs. VERESS (Gréta Somogyi) ...... 563 ERIK EYBL Information.Propaganda.Kunst. Information.Propagande.Art. (Balázs Kiss) ...... 564 MIKLÓS M. SZABÓ Geschichte der Soldatenakademie Zrínyi Miklós 1980-1989 (Csaba Horváth) ...... 568

HK 125. (2012) 2. 575

СОДЕРЖАНИЕ

ВЕНГЕРСКИЕ ВОЕННОСЛУЖАЩИЕ НА СОВРЕМЕННЫХ ОЛИМПИЙСКИХ ИГРАХ ГЕРГЕЙ ПАЛ ШАЛЛАИ „Стоящие на подмостках в мундире”. Награжденные медалями венгерские солдаты на современных олимпийских играх ...... 335 БЕЛА ДЬОР Наши военные олимпиконы в Лондоне ...... 375 ФЕРЕНЦ ТАКАЧ Военная и спортивная карьера Кароя Такач ...... 385 АНДРАШ ХИДВЕГИ „Мы счастливы, бесконечно счастливы, что смогли принести победу нашей родине!” Олимпийские игры новейшего времени в Венгерском Военном Обозрении ...... 395 СТАТЬИ АТТИЛА ШЮЛИ Организация нерегулярных и егерских войск в Трансильвании в 1849 году ...... 409 РОБЕРТ ГЕРМАНН Битва при Фехерэдьхаза (Шегешвар) и смерть Петефи –вопросительные знаки истории ...... 437 СООБЩЕНИЯ БЕЛА ТОРМА Примечания к хронологии венгерских налетов 907 и 910 годов ...... 463 АНДРЕА КИШШ Погодные условия, проблемы окружающей среды и набеги татар в начале 1340-х годов ...... 483 МАСТЕРСКАЯ БАЛАЖ КИШШ Футбол мирного времени в воюющей Венгрии (1914 г.–1918 г.) ...... 511 КАТАЛИН СИКОРА Условия рождения первого венгерского закона о спорте 531 ФОРУМ ИШТВАН ЦИГАНЬ „Чья же это военная история?” Несколько мыслей по поводу одной рецензии ...... 543 СООБЩЕНИЯ ИСТОЧНИКОВ ГАБОР МЕРЕНЬИ- Наиболее важные документы из жизни трех братьев МЕТЦГЕР Меднянских ...... 547 НЕКРОЛОГ ЛАСЛО ВЕСПРЕМИ Бороши Андраш (10 января 1922 г. – 16 декабря 2011 г.) ..... 553 ОБЗОР KPИСТИАН ДЕГОВИЧ- Geteilt – Vereinigt. Beiträge zur Geschichte des Königreichs ЧАПЛАР – ИШТВАН Ungarn in der Frühneuzeit (16.–18. Jahrhundert) ФАЗЕКАШ (РЕД.) (Габор Ватаи) ...... 559 ЭМЕШЕ ВЕРЕШШ Борча Михай. Молодой Чанго у подножья Ценка. (Грета Шомодьи) ...... 563 ERIK EYBL Information.Propaganda.Kunst. Information.Propagande.Art. (Информация. Пропаганда. Искусство) (Балаж Кишш) .... 564 МИКЛОШ М. САБО История Военной Академии имени Зрини Миклоша (1980–1989) (Чаба Хорват) ...... 568

HK 125. (2012) 2.