AURORA

HAZAI ALMANACH

ALAPÍTÁ

KISFALUDY KÁROLY.

______

FOLYTATJA

BAJZA.

1835.

______

PESTEN,

IFJABB KILIAN GYÖRGY’ 1 KÖLTSÉGÉN.

1 Kilián György (1754–1819), könyvkeresked ő, könyvkiadó, halálától 1840-ig özvegye veszi át az üzletét.

MÉLTÓSÁGOS

SZÉKI GRÓF TELEKI LÁSZLÓ’ 2 CS. KIR. KAMARÁS’ 3, T. N. 4 SOMOGY VÁRMEGYE’ F ŐISPÁNI HELYTARTÓJA’, A’ N. M. 5 HÉTSZEMÉLY Ű TÖRVÉNYSZÉK’ BIRÁJA’, A’ HELVET. 6 VALLÁST KÖVET Ő DUNAMELLÉKI KERÜLET’ EGYHÁZI FŐ CURATORA’ 7, ’S A’ MARCZIBÁNYI JUTALOMINTÉZET’ 8 ELNÖKE’ ÖZVEGYÉNEK ,

SZÜLETETT SZOBOSZLAI BÁRÓ MÉSZÁROS JOHANNA 9 ASSZONYNAK, A’ FENNSÉGES NÁDORNÉ 10 Ő HERCZEGSÉGE’ UDVARI DÁMÁJÁNAK, Ő NAGYSÁGÁNAK

MÉLY TISZTELETTEL.

2 (1764–1821), f őispán, költ ő, nyelvész, cssázári és királyi kamarás. 3 császári királyi udvari személynök. 4 tekintetes nemes. 5 nemes magyar. 6 helvét (református). 7 főgondnoka. 8 Marczibányi István (1752–1810) alispán és titkos tanácsos ötvenezer forint támogatással létrehozott, a magyar tudományos és szépirodalmi m űvek jutalmazására hivatott alapítványa. 9 (1784–1844), nagyhatású karitatív tevékenységet fejtett ki az általa alapított Pesti Jótékonysági N őegylet élén. 10 Mária Dorottya (1797–1855) f őhercegn ő, József nádor harmadik felesége.

AURORA.

______

XIV. ÉV VAGY

ÚJ FOLYAMAT’ IV. ÉVE.

ACZÉLMETSZETEK.

______

[Az els ő prózáig az anyag háromféle el őfordulásban: DEENK, MTAK, Bécsi Kaiserbibliothek]

AZ ÖZVEGY.

A’ háború elemésztette javait. A’ tetemes adó kölcsön-vételre kényszeríté; fiának munkás keze karddal cserélte-fel a’ kapát ’s nem hagyott egyebet hátra mint egy kisded unokát, édes terh űl a’ szerencsétlen nagy anyának. Hiában ölsz te ajtód’ küszöbén, szegény árva fiú! várakozólag harczból visszajövend ő apád után; elesett ő. De lesz id ő mid őn estének ör űlni fogsz majd és benne büszkélkedni, mert utána a’ hon ’s a’ szabadság’ ellensége futott ’s apád nem volt hasztalan áldozat. ’S te nagy érzés ű anya, bár pórkunyhóban születél, éltél és sanyarogtál. A’ te füleidet érintette már a’ sok h ősöket elsodró ütközet’ szele; de te megadád magadat, megnyúgodva 11 az úr’ végzésében. A’ ház, mellyben ülsz, holnap már nem leszen tiéd, gyermeked, ki a’ csata’ els ő rendében elesett, nem fog megtérni többé; ám te nyúgalomban várod a’ jövend őt, a’ szent könyvben keresve és lelve vigasztalást, hol az úrnak igéi vannak följegyezve.

______

A’ SZERELEM’ BOKRÉTÁJA.

,, Zeng a’ lant, oh nyíljatok-meg, Nyiljatok-meg ablakok, Intsetek tetszést dalomra Égi szemcsillagzatok!” ’S ím megnyíl a’ titkos ablak, Kis kezecske nyúl-ki rajt, ’S egy virágfüzetke száll-le ’S kedves szó, melly így sohajt:

„„Vedd e’ könynevelte rózsát, Véle tiszta szívemet, Érted lángol, érted ég az, Míg a’ sír el nem temet.””

______

11 megnyúgova

A’ REGÉL Ő NAGYANYA.

Összegy űlt az egész háznép; a’ nagy anya öt unokájával: három fiú és két leánnyal; eljött öregebbik fia is, ki szinte 12 férj és atya már. Vasárnap délután volt; munkaszünet és ünnepélyes csend. ’S míg künn zúzos es ő húllott és éjszaki szél üvöltött a’ ház megetti erd őcske’ fái közt, kör űl ülék az öreget ’s az regéle nekik a’ hajdan id ő’ történeteib ől érdekes és álmélatra méltó kalandokat.

______

A’ KÉT POLITIKUS.

ELS Ő. Ötödször: ő volt, a’ ki lábait Kirakta a’ gyülésnek asztalán, Mintegy jelentve, hogy lábával is Tud annyit, mint a’ többiek fejökkel. MÁSODIK . Csak azt szeretném tudni… E. Negyedszer: ő volt, a’ ki vítatá, hogy… M. Nem foghatom meg… E. Ő volt, ki bölcsen megmutatta, hogy Nem minden ember, ember. M. Csak azt kivánnám tudni, valljon én is Ollyan nem emberféle vagyok e? Mert már, ha nem vagyunk mind emberek, Alig hiszem, hogy én is az vagyok. E. Oh ő nagy ember! M. Ember is nagy is! De légyen úgy, én inkább nem leszek Ember, csak ő olly szörnyü nagy legyen. ’S mig így beszéltek a’ nyilt ablakon Látatlan kézb ől mint egy egy terít ő Olly óriás újságok hulltanak. Elállt a’ szó a’ két bölcs’ ajakán. ’S az ösztövérebb 13 már nyele mohón A’ csalfa hírek’ zagyvalékait. Tapasztalt szemmel mind a’ f őbbeket ’S az érdekesbet válogatva ki. De a’ pohos 14 mint g őböly 15 a’ mez őn, Legelve mászott a’ nehéz bet űkön, ’S nem válogatva jót és érdekest,

12 szintén. 13 soványabb, vékonyabb. 14 kövér, hasas. 15 bögöly. Mi csak szemével össze találkozék, Tücsköt bogárt mind össze olvasott, Míg végre buzgósága elnyomá ’S daczára Pedro ’s Miguel’ hadának 16 , Kik egymást még javában öldösék, ’S daczára minden Jackson 17 ’s Ibrahímnak 18 Hallatta vastag horkantásait, Egyszersmind megmutatva, hogy halál ’S álom között, bár testvér gyermekek, Csak fül szerint is szörnyü a’ különség.

______

A’ KESERG Ő LEÁNY.

Csak nékem hullnak, fátyolos asszonya A’ csendes éjnek, gyöngyeid hasztalan; Csak nékem: ah mert j őni álmot Harmatozó szemeimre tiltasz!

De nem sokára bús alakú szelid Testvéred, immajd a’ tehet ősb halál Int, és puhább álomra mindent Átölel ő kebelébe hajlok.

______

16 utalás az 1810 és 1820 között lezajló mexikói függetlenségi háború szemben álló feleire. 17 Andrew Jackson (1767–1845), az Amerikai Egyesült Államok hetedik elnöke. 18 a két jelent ősebb közéleti alak a korszakban: Ibrahim pasa (1789–1848), egyiptomi tábornok, illetve Hilmi Ibrahim pasa (1800k.–1820), Bosznia és Kréta kormányzója.

K É P T Á R

KISFALUDY KÁROLY’

TRENCSÉNI CSÁK MÁTÉJÁHOZ.

______

I .

CSÁK ÉS BARÁTI.

____

C S Á K .

Zoránd! Tűzd e’ fehér zászlót a’ hegy fölé. Hadd lássa messzir ől minden magyar Szepl őtelen szabadságunk’ jelét, ’S ha lelke ép, alája tér.

____

II.

ORSZÁGGYÜLÉS.

____

T A M Á S .

Dics ő egek! mit nem mer a’ balul Vezérlett ifjuság!

D O M O S .

Ha napjaim’ Számát csekélyled, kardomat vetem Hozzá, így majd elégled, úgy hiszem. _____

T Ö B B E N .

Pártüt ő! Halált a’ sért őnek!

MAR G IT .

Megálljatok! – Csak keblemen kereszt űl Juthattok életéhez!

____

III.

HEDVIG AZ ERKÉLYEN.

____

(Éj.)

H E D V I G .

Hallám szavát; oh mért nem volt maga? Megmondtam volna mennyit szenvedek! De rettegvén az idegen tanúktól, Kilépni nem merék, ’s ő – távozott! Óh mért olly rejtez ő a’ szerelem, Mid őn könyét titkolni nem lehet! Mi szépen álmodám, míg h ű szerelmünk, Mint rózsa még saját kelyhébe zárva, Ki nem sohajtozék világ’ terére! Most t őle tílt atyám’ kemény parancsa. ’S bút lel szemem, bár merre fordulok. –

____

IV.

TÉR, BUDÁN.

____

(Éj.)

H E D V I G .

Kegyelmet, Nádor, kegyelmet!

O M O D E .

Nem, egy világ’ kérése sem engesztel-meg.

_____

V.

ERZSÉBET ÉS ÍDA.

____

ERZSÉBET .

’S itt állok most mint eltévedt hajós, Ki honja’ partján még honát siratja.

Í D A .

A’ felleg oszlik, látköröd der űl.

____

MENNYI HÁZ ANNYI SZOKÁS.

______

Csűrben vala már a’ természet’ minden áldása, ’s földben ismét a’ jövend ő remény; ráért hát henyélni a’ cseléd ’s vigadni az uraság. Még is, hiszi nem hiszi valaki, napestig munkában izzadt az, ’s kedvét nem lelheté semmiben ez. Hallatlan, de úgy van, ’s „hát mért van úgy?” kérdi olvasóm. ’S én, bár illy korán számolni állításáról egy irónak sem kötelessége, bár az olvasó’ kiváncsiságának illy egyszerre hódolni nem szokás, én, mondom, minden önkény ’s szokás’ daczára is, a’ nélkül, hogy e’ lapok’ végeig mindig függ ő várakozással valami különös titkot sejtetve, kínoznám az olvasót, ím tüstént megfejtem a’ csomót, ’s az el őbbi kérdésre alázatos készséggel felelem: „Azért, mert…” de hiszen már úgy is tudnivaló, ’s én szinte szégyenlek illy nagy hüvelyben illy mindennapi kis dolgot rejteni, melly csak úgy inog- binog benne, mint Jancsi béres’ tág saruszárában a’ sovány lábszár. – Mondom, szinte szégyenlem, ha már minden tudja, hogy t. i. fölebb azért mertem olly hallatlant állítani, mert P e t e r d i n é asszonyom volt ám a’ gazda, ’s A n d o r , a’ nagy bekecs ű19 nőtelen Andor, az ifjú úr! – De bezzeg azt már csakugyan senki sem tudja, míg el nem mondom, ki volt hát az a’ Peterdiné asszonyom, ’s ki az a’ nagy bekecs ű kis úr? Ezt már igazán csak magam tudom; de elmondom, ha unalmas szavaimra türelmet ígér valaki ásítás nélk ű l ; mert ha ezt látok, én azonnal még nagyobbat ásítok, ’s megszakad a’ történet’ fonala, pedig, dicsekedés nélkül szólva, kár lenne érte. Ám halljuk hát! De el őbb még hadd vegyek egy nagy lélekzetet, mert ennek hosszú históriája leszen! – Peterdiné asszonyom tehát, mint neve is mutatja, volt egy asszony, az alföldön, még pedig ha nem gyémántos, nem aranyos is, de jó földes asszony. Lakhelyét több pusztáknak vélhetné az ember távolról, azonban huszonöt-harmincz ház egy egész falut teve, csakhogy rendetlen távolban állának egymáshoz. Áldottabb szomszédságot már gondolni sem lehet, mint e’ faluban volt. Itt kerítésen át össze nem pörölhettek a’ szomszédok, két okból: el őször, mert kerítések még divatba nem jövén, azokat csak névr ől ösmerék, ’s útjában látá egykét fentebb tökély ű lakos, kik pesti vásárkor élelem-keresés végett a’ nagy útra elszánák magokat; másodszor, mert egyik szomszédnak a’ másikát elég volt látni, ’s ide is éles szem kivántaték, a’ nyelv’ legtüzesbb hatalmát is elvevé Peterdiné’ fájdalmára az iszonyú távol. Ne is menjünk hát t őle a’ szomszédba, mert így magát, a’ ki pedig feje a’ krónikának, soká láthatnánk-meg. Az ő úri lakát – némellyek ezt háznak is nevezik – irígyen rejti-el az útas’ szeme el ől egy gazos domb, mit udvarnak hitt a’ cselédség; nem azért pedig, mintha a’ világszerte híres magyar vendégszeretetet akarná hazudtolni e’ háztáj, mintegy elbúva látogatók el ől: hanem csak mivel szépapja is ott lakott, ’s a’ kéjelmesebb, derültebb dombra szállítását a’ már lerozzanó félben álló háznak, tiltá a’ magyar ősi eredetiség’ gondos őrzése a’ hív unokáknál; ’s én is azt mondom, hogy a’ hol az öreg apja ellakhatott, mért ne lakhatnék ott el épen Peterdiné asszonyom?! Aztán hogy a’ csínos fekvés ű dombot tüskékt ől, bogácstól megtisztítva, legalább tiszta zöld pázsittá nem formálák, ne gondolja áln olvasóm, hogy henyeségb ől, szorgalmatlanságból történt volna; ezt gazdasági kinézések okozák, mert hol is díszlhetett volna nagyobb kényére az apró baromfiak’ köztársasága? ’S épen e’ czélból terült- el a’ lápban, mindjárt az ablak alatt, egy mocsár is. Hogy egy árok húzással az kiszárítható, ’s még termékeny csínos kertté alkotható lehetne, ezt Peterdiné asszonyom is bölcsen átlátta, de mit teend kácsáival, lúdjaival, ha lecsapoltatnék a’ kedves vizeny ős tanya? Ezért egy kis házi csín, és kényelem nélkül ellehet az ember, ezért őszönként egy egy hónapig gyötr ő

19 rövid bárányb őr kabát, ködmön. harmadnapi hideglelés, melly a’ mocsáros leveg őből származik, igen elt űrhet ő. Fogja hát látni az olvasó, hogy minden csekélységért, kivált els ő pillantatra, az embert tüstént megszólni nem illik. Nincs is rútabb az ember-szólásnál; még Peterdiné asszonyom’ egyik maximája is ezt tartá, ki ha illyesbe néha emberi gyarlóságból keveredett is, azonnal ki tudá magát bel őle tisztítani ekképen: igazmondás nem ember-szólás! De menjünk tovább. A’ mint az említett dombon, nyaktör ő félelmek közt – mivel a’ víz is azon rohanik-le az említett pocsolyába – az ember leereszkedik, azonnal egész pompájában szeme el őtt lesz a’ tisztes ősi lak, ’s nagyobb tisztelet okáért azonnal még hat kuvasz is rugaszkodik az ember’ köszöntésére, mint egy egy cerberus 20 , ’s ha szerencsére Pista béres künn ekét nem igazítván, az ösztökével 21 , h ős elszántsággal, védelemre nem rohanna, nem tudom tehetn ők e tiszteletünket Peterdiné asszonyomnál? Azonban, hála a’ végzetnek! szétverettek nyakunkról a’ bozontos gyilkosok, kikben ez egy becsület még megvan némelly emberek fölött, hogy hátul nem marnak, hanem vitézül szemközt rohannak; hála, mondom, a’ végezetnek, melly harapós ebek ellen furkós botot is rendele, mert életünk már biztosítva van, ’s a’ gödrös pitvarban 22 maga a’ házi asszonyság bámul felénk, kételked ő lélekkel, befusson e tiszta f őköt őt tenni, vagy zsíros kötényben is elfogadhatja a’ vendéget. Rajta az ó, közép és új kort baráti frigyben látjuk. Feje ó, magyar bodros fejköt őjével; dereka közép, rövid vállas mellényével, ’s lábai új világban tipegnek, tarka szövet ű harisnyájukkal, mellyek Peterdiné asszonyom’ kedvét minden újságuk mellett is szerencsések valának megnyerni, mert csak ritkán mosandók ’s több szappan marad. Az épület’ homloka elég méltóságos, de vakolását sok irgalmatlan sebes es ő lemosván, sötét színével a’ fölötte át zúgott vésznek homályain látszik borongani. A’ tet ő nád és zsindel 23 ; épen mint mikor a’ tisztes kopasz f őt rosz bagoly-süveg takarja, mellynek egy részér ől már a’ sz őr lekopott. Ólak, életes kamra 24 és pincze, külön-külön elszórva az udvaron, melly határtalanul egész a’ kukoricza földekig terjedez. Úgy állt ezek közt az öreg lak, mint öreg anya fiatal unokái között, ’s hogy ezek közül a’ pincze lehetett a’ kedvencz, kitetszik, mert külseje is már legizletesebb, csakhogy mit az öreg lak’ homlokától id ő ’s viszontagságok rabolának-el, azt ett ől fiatalsága tagadá-meg. Hisz a’ bevakolás ráér, mid őn már düledez őben lesz is a’ fal! – Keskeny ajtók, sz űk ablakok, még a’ kedves régi homályban tarták a’ szobák’ belsejét is – (teremet mondanék, de ezek csak szobák voltak) – szorgosan ügyelve, hogy az új korszellem’ ártalmas világa akármi kém ablakon is be ne hasson! A’ tisztes tornyos ágyak még itt szabadon nyuladoztak égfelé, kivált ha az alacsony mestergerenda nagyravágyásokat nem zabolázná. Ugyan e’ fölött egyéb hasznos házi jegyzetek ’s rovások közt hevert a’ nyugtában legtöbbet háborgatott gy őri kalendáriom is. ,,Gy őri? hisz’ a’ debreczenit hamarább kaphatták volna?” Igen! de mikor azon egy hitvány czigány-dade 25 is kitesz, a’ gy őri pedig igaz id ő-próféta, e’ mellett a’ régi l őcsei formára van 26 ! Peterdiné aszszonyom is tudta azt, hogy ha már haszontalan itatós papirosért pénzt ád, legalább szabad legyen bel őle a’ jövend ő’ titkaiba is néha tekinteni. Hátha még a’ hosszú fonó estéket is gondolóra vesszük, raellyeknek komoly egykedv űsége az elmés furcsa krónikák által derítend ő, mellyek e’ fölött még eszközök is, hogy Andor úrfi az olvasásból végkép ki ne j őjön. – A’ testes karszékek olly csintalan hízelgéssel ajánlkoztak, hogy alig ébredt-föl az ember, azonnal új szundikálásra kívánkozék tág ölükbe. A’ tetemes asztal, biztos sátora Andor’ agarainak, maga már kész, étvágyat – akarám mondani apetitust 27 – gerjeszteni az éhes gyomorban, hátha még Peterdiné asszonyom’ drága f őzeteivel ékesülhete?! – És illy renddel és móddal álla kivül bel űl, közelre

20 Kerberosz: óriási háromfej ű kutya a görög mitológiában. 21 ösztöke: vasalt vég ű bot az eke kormánydeszkájára tapadt föld letisztítására. 22 tornácon. 23 hosszúkás facserép. 24 éléskamra. 25 vén cigány. 26 a l őcsei kalendárium a 17. század sokáig nevezetes és példaadó könyvkiadványa. 27 appetitus: (lat.) étvágy. és távolra Peterdiné asszonyom’ háza. „Bizonyosan özvegy lesz? mivel mindig csak aszszonyról szólt eddig a’ krónika!” fogja gondolni türelmes olvasóm, ki a’ mellet hogy olvas, gondolni is szeret. Óh nem! Peterdiné asszonyom nem vala özvegy, csakhogy a’ tekintetes nemzetes és vitézl ő férj, juris causarum per inclytum regnum hungariae fori utriusque advocacatus 28 , az olly kicsinségekkel, millyenek egy ház’ igazgatása, bíbel ődni nem szeretett. Ezen jogát – akarám mondani – jusát 29 , a’ dominus spectabilis 30 mindjárt házasságra lépésével – engedelmet, drága v a l ó szó! ha ezentul minden lépten nyomon el ő nem rántandom; hiában, sz űk világ van, össze kell huzódnunk még a’ nyelvvel is! – mondom, kormányozási jogát még házasságra lépésével veszté-el Peterdi úr. Ez pedig következ őkép történik vala. Peterdiné asszonyom egyetlen kis cziczuskája vala mamájának, kit ezért az házától messze nem igen örömest ereszt vala. Történt azonban, hogy hosszas hányás-vetés után Peterdi úr, jóra és gonoszra el-szántan, a’ drága szép kisasszony’, a’ senkivel nem osztozandó kis örökösnének keze után sovárog vala, kit hosszas tanakodás ’s ellenvetések után végre meg is nyert, e’ föltétellel, ha mátkáját önfészkébe (mi szerencséjére még úgy sem volt) nem vinné, hanem kedves mamája mellett hagyná, ’s maga is hozzájok hurczolkodnék. Így hát Peterdiné asszonyom úr maradt a’ maga mindenében, ’s Peterdi úr szolga – akarám mondani – szívesen látott vendég a’ máséban, hideg tökélettel esküvén-föl a’ papucsh ősök’ vitézi rendébe. Így lőn, hogy Peterdi urat csak feleségér ől ösmeré a’ környék, kinek, szerencséjére, nagy corpus jurisán 31 mindig volt valami rágnivalója, melly soványon f űszerezze legalább a’ keser ű falatokat, mellyeket utóbb úgy megszokott, de úgy ám, mint orsó megszokja a’ pörgetést. Hisz a’ szegény férfit, kit olly áldott szelíd természettel ruháza-fel a’ teremtő, könny ű is ám mindenhez szoktatni, kivált a’ ki úgy tudja a’ módját, mint Peterdiné asszonyom, ’s még is miket nem beszél a’ világ ez ártatlan nemre, majd hogy egészen veszett nevét nem költé már. Ezekb ől látható, hogy Peterdiék’ házánál áldott béke és nyúgalom uralkodott, olly áldott nyúgalom, melly még n yú go d a l o m n a k is beillheték: valahányszor az asszonyság szúnyadt, honn, akarám modani, odahaza nem volt, vagy már kifáradt a’ perlekedésben. Mert ő áldott aszszonyság volt ám, csakhogy kormányzati elveit – átkozott toll, hogy ez mindig új szókra botlik! utóbb még a’ derék p r i n c i p i u m 32 is hoppon marad nyelvünkb ől! – principiumait tehát, szájában, a’ könny ű forgású nyelvben hordá; ő áldott n ő volt, ki még feleségnek is beillheték, csakhogy férjét csupa czímernek tartá a’ háznál; ő áldott gazdasszony is volt, csakhogy cselédet, ki minél többet dolgozott, annál kevesebbet ennék, soha sem kapott! – És ím, most már tudjuk, ki volt Peterdiné asszonyom, ’s mért nem nyughaték a’ cseléd nála szent ádvent’ táján is – quod erat demonstrandum 33 ! De az ifjú urat még nem láttuk; róla még semmit sem tudunk, pedig ő leend h őse krónikánknak. Azért a’ második lélekzet-vétellel őt próbálándjuk megösmertetni – ollyannak , millyennek a’ világ őt tarthatá – a’ szives olvasóval. Andor úrfi újságkivánó, mint más úrfiak szoktak lenni, épen nem vala; azért hát ha idegeneket látott bej őni, ő az oldalajtón többnyire kisuhant, ’s mire a’ vendég a’ sok hálálkodásból kifogyván, a’ beszéd fonala’ megkötéséért arra jö tt, hogy a’ kis úrfit kérdené, ekkorra már ő legalább egy nyúlat kiugratott a’ kukoriczákból. No de – tisztelettel legyen említve – ugyan minek is tátotta volna ő idegenekre száját benn? ő szólni nem szeretett, ’s a’ természet e’ hiányt avval akará pótolni nála, hogy azért szája még is mindig nyitva állt ha más beszélt. Agarai érték füttyentését, minek hagyott volna ő benn magával mást vesz ődni ? Én részemr ől igen helyesnek tartom, hogy ha vendég jött ’s ő szökhetett, azonnal vadászni illant.

28 (lat.) 29 örökségét. 30 tekintetes úr. 31 törvénytárán. 32 kiindulás, alapelv. 33 „Ezt kellett bizonyítani!” (latin). Édes szüléinek ő egye tlen legédesebb gyermeke volt, sem bátyja sem nénje, sem húga, sem öccse, kikkel a’ szülei kedvezésben osztozhatnék. „No leszen ebb ől úrfi, pedig kényes!” fogja gondolni figyelmes olvasóm, ki a’ mellett hogy gondol, tapasztalással is bír e’ dologban. És én is azt mondom, hogy Andor úrfi ezt nehezen kerüli-el csakugyan, ha a’ gondos természet el őrelátóbb nem lesz, ’s az anyai elkényeztetés’veszélyeinek nagy mértékben kitett ártatlan kisdedet avval nem kivánja védeni, hogy áldott csendes véralkattal, mit itt-ott még phlegmaticum temperamentumnak 34 is hívnak magyarul, ’s több hússal tán mint vel ővel ruházta-fel. A’ bölcs természetnek ezen megfizethetetlen ajándéka mindjárt els ő hetekben kit űnt a’ kis Bandikán. Ő eleit ől fogva többet szopott mint sírt, ’s többet aludt, mint mozgott. Peterdiné asszonyom férje, a’ tens 35 ügyvéd úr, gyakran rázogatá erre fejét, ha a’ tens asszony nem látta, mint rosz jelre, mit ő malum ómennek 36 hítt; de bezzeg , ha elkésett vele, vagy épen akkor próbálá csóválni fejét a’ szendergő kisded fölött, mid őn a’ szelid n ő kegyes vala épen rápillantani: ugyan lakolt ám félénk kétkedéséért, mert Peterdiné asszonyom ugyan nem sajnálá torkát és nyelvét, megmutogatni azt, hogy Bandikában az apjából egy csepp vér sincs, az egészen az ő hasonmása testben és lélekben, olly szelid, olly mérséklett! melly állításának a’ diák m ode ratus 37 szóval még nagyobb er őt tuda adni. – A’ tens úr egyet sóhajta, ’s lábhegyen kiment a’ szobából, hogy az úrfi föl ne ébredjen, kit szerencséjére a’ tüzes szóvita is alva hagyott bölcs őjében. Ad vocem 38 bölcs ő! Sok élet – írásokban, vagy kinek öregeink közül inkább tetszik – biographiákban – olvashatjuk, ha nyulászás helyett különben néha olvasni is szoktunk, a’ nagyra ment férfiaknál néha még a’ bölcs őben kitör ő lángésznek, vagy zseninek, vagy talentumnak hatalmas szikráit! Azonban én sajnálni vagyok kénytelen 39 , hogy a’ kis Bandikáról illyes mivel kíváncsi olvasóimat meg nem lephetem. Az ő els ő két évei (pardon drága esztend ő szó! ön úgy hiszem eléggé meg van tisztelve a’ múlt évi Hasznos mulatságokban 40 közlött tudós véd ő értekezéssel. Ha önre szorulandok egykor, azonnal teendem kérelmes tiszteletemet esztend őségednél!) két szóval leírható: ő szopott és aludt. A’ következ ő négy ismét így, e’ különbséggel, hogy szopás helyett most már evett és aludt. Én 41 , mint életírója tisztelt h ősünknek, nagy köszönettel tartozom ezen életbeli boldog egyszer űségért; mert ha ő egy kicsint gonoszabb lett volna, vagy benne különös vágyak, indulatok, hajlamok – már e’ vakmer ő szóért csakugyan félek magam is, hogy megszidna sok öreg úr, ha olvasná; azért minden esetre ide teszem érthet ően : propensiók 42 – fejl ődtek volna ki gyermek-éveiben; ez esetben, mondom, mind ezeknek bet űről bet űre hiteles közlése íveket töltene-el, pedig a’ nyomtatási költség sok, ’s mit gondol vele a’ világ, eszik e csupán valaki, vagy egyebet is tesz ? a’ fizetés mindegy, ’s a’ kiadó könnyen bukhatnék. Ezért, úgy hiszem, hódoló köszönetemet Andor úrfinak az olvasó is méltánylani fogja, mi itt mellesleg legyen említve! Hogy hát a’ történet’ fonalát el ne tévesszük ’s mellette rövidek is legyünk; a’ kis Bandika addig evett, addig aludt, míg egyszer Bandi, utóbb Andor lett bel őle. Mint már tudjuk, ő áldott természet ű jámbor úrfi volt, ’s a’ szerencsés phlegma annyira védé elkényeztetést ől lelkét, hogy az anyai kedvezésnek egyetlen jele csak testecskéjén mutatkozék, melly a’ neki dugdosott sok czukmistól 43 – ez, úgy hiszem, elég magyarán van

34 közönyös, egykedv ű, flegma természetnek. 35 tekintetes (nemes). 36 rossz el őjelnek. 37 megfontolt, higgadt. 38 jut eszembe, apropó. 39 kenytelen 40 Hasznos Mulatságok: Kultsár István (1760–1828) Hazai és Külföldi Tudósítások c. politikai, ismeretterjeszt ő hírlapjának történelmi, nyelvészeti, földrajzi, néprajzi tárgyú cikkeket és költeményeket megjelentet ő melléklapja 1817-től 1842-ig. 41 En 42 hajlamok, készségek. 43 nyalánkságtól. írva – meglehet ősen hízott. Szüléi a’ debreczeni vásárról különböz ő ajándékokkal lepék-meg, atyja a’ kis Gyula’ könyvét, ’s anyja mézeskalácsostól báb-abc-ét, más ehet ő játékokkal hozván neki; ’s ki sejtene illy éles ítél ő tehetséget a’ kis gonoszban? a’ könyvre nem is nézett, de annál mohóbban nyélé a’ sifli 44 -abc–ét. „Ebb ől még nagy tudós leszen! monda mosolyogva Peterdiné asszonyom, ni mint tömi magába a’ tudományt!” – Képzelhetni milly szépen növekedett úrfink illy boldog környülmények közt, ’s e’ tökéletesedés’ fokán addig meg sem állt, míg el nem éré az id őt, mellyben a’ cselédség parancsot vön a’ „jer ide kis Bandi!” helyett, őt így szólítani: „tessék ide j őni az úrfinak.” Iskola-évei legérdektelenebbek életében, bár nem épen enhibájából, mert hiszen ő örömest tanult volna, de a’ hazulról küldött sok csemege’ emésztgetése is sok id őt kívánt. – Apja, egészen a’ maga kaptájára 45 akarván ütni fiát, még a’ just 46 is elvégezteté vele, alkalmassá teend ő evvel őt vármegyei tisztségekben fénylésre is id ővel; de itt már megszakadt a’ pálya, az édes mama haza kíváná fiát, kit a’ censura-adásban elsoványodástól igen félte; aztán hogy’ is lenne az , hogy az ő fia, a’ tens ifjú úr, majd nemzetes eskütt úrrá legyen ? egy szóval az apa’ nagy tervének, melly ez id ők szerint még planumnak 47 hívatott, ezer legy őzhetetlen gátokat vete elébe, ’s Andor csakugyan haza jött – úrnak. És ím el őttünk áll már ő is, mint derék köpczös, bajuszos legény, nagy sarkantyúkkal, ostor a’ vállán, a’ kukoriczák közt, mert itt vala leginkáb látható; itt nyílt izmos lábainak a’ dics őséggel vívandó pálya, mellyr ől nyúlb őrrel ékesítve tért rendesen haza, mert a’ szegény félénk állatkáknak ügyes agaraitól elfogatása csak egy kurjantásába került. Távol legyen azonban őt mind e’ mellett végkép elveszettnek tartani, el vala csak benn nyomva minden szellem most még, hibás nevelése által ehhez nem ért ő anyjának, ’s tán elj ő majd az id ő, mellyben kifejlendik földi burkaiból a’ nemesült lélek, hogy diadalát ünnepelje Andorunkban is a’ csupa testiség fölött, ’s addig függesszük-fel ítéletünket is fel őle. – ’S ez volt a’ másik lélekzet-vétel. – Hanem most, most, kedves olvasó! most kell ám nagyot lélekzenünk, ’s kinek rosz tüdeje van, bár milly szerencsémnek tartom e’ szellemi társalkodását, magam intem még is, hogy ne kövessen; mert szinte egy századot kell átugranunk, hogy a’ sorstól illy kegyetlenül elszakított krónikában h ősünket, az ostoros Andort, föllelhessük. Halljuk csak! Peterdiné asszonyom vakoltat, meszeltet, zsuroltat 48 , az udvart bogoktól irtatja, a’ Pestr ől hozott új, 500 p. 49 forintos hintónak új színt állít az öreg béres, új fényes szerszám ragyog a’ lovakon; Peti, a’ kocsis, csizmát húz szokatlan lábaira, pedig kényest, mellyben lehetetlen alázatosan lépnie, és sarkantyúsat; a’ jámbor ködmönt 50 zsinoros dolmány 51 váltja- fel, veres mellény, új kalap, bajusza kikenve, és még sudara 52 is selyemb ől fonott. Hja! Peti már könnyen beszél, mert e’ változás három új szeret ővel gazdagítá egyszerre, ’s a’ gonosz csont, ki hinné fel őle? csak úgy félválról szól is nem is a’ magas kellemei után eped őkhöz, kik hő gerjedelmökben észre sem vevék, hogy a’ kifényesített Peti, már már a’ hosszú ruhás ’s tűzött hajú új szobalányra is vetegeti szerelmesen hunyorgó szemeit; ’s ez, uraim, mind a’ módtól van! – De Andor úrfi illyes valamivel még sem dicsekedhetik, neki a’ feszes új attila 53 egy hódolást sem eszközle még ki, s őt agarai is csak úgy sompolyogva ’s kétked ő félénkséggel közelítenek az ösmeretlen alakhoz, kit máskor, a’ rövid rókaprémes

44 mézeskalács. 45 a láb alakját követ ő fa cipészezköz. 46 jogot. 47 tervnek (latinul). 48 súroltat. 49 peng ő. 50 kabátszer ű fels őruha. 51 állógalléros, díszített férfi fels őruha. 52 itt: sújtása, zsinórdísze. 53 dolmány. dolmányban 54 , meg is ugráltak. Hogy’ is lelhetnének a’ magas vágyak ill ő tárgyat illy alacson faluban? Óh messze, messze rejtezik még valahol a’ dics ő lény, fényteremeiben, messze kell hát érte menni is, ’s ill ő pompában. – ’S ím , a’ szemes olvasó, ki a’ rege’ kezdetéb ől annak kimenetelét is biztosan gyanítja, melly általában halál szokott lenni, vagy házasság, itt is eltalálá már, úgy hiszem, e’ változások’ okát. De hisz’ ez könny ű is volt ám; mert ha halálra készülne a’ történet fejl ődni: úgy Peterdiné asszonyom’ bölcseségér ől feltesszük, hogy fényes hintó helyett gyász fátyolt, ’s lovaira rezes szerszám helyett fekete posztót vásárlott volna, ergo ellenkez ő környülmények közt bizonyosan házasságot várhatunk, mert – tertium non datur. 55 – Kosártól illy kifényesített vőlegény csakugyan nem tarthat? – Más tán el őször leányt nézett volna, ’s csak önalakjában, ’s mid őn megnyeré, v őlegényi drágaságát csak a’ nász’ pompájában lett volna kit űntetend ő. Azonban ösmert ’s régi, ezért igaz magyar példabeszéd ez: mennyi ház annyi szokás! ’s hogy Peterdiné asszonyom másként tett fiával, ennek csak ez egy oka van, hogy ő az effélét másként szokta. De mentsége is van neki, csak türelmünk legyen krónikánk’ folytatására. Neki egy leánykori barátnéja élt Dunán túl, ’s mint maga írá, elég gazdag fényben és pompában, kinek régi barátsága egyszer csak újra zöldellni kezde. Levél levelet, baráti izenet izenetet válta köztök, ’s ennek okául adni, úgy hiszem, igen elég lesz magát a’ gyermekkori barátságot; bár az ember, ha rágalmazásra volna hajlandó, rá foghatná, hogy Pazariné ő nagyságánál – így hívták a’ barátnét – a’ tulságos fény űzés már az erszény’ fenekéig merészkedett, hogy két, sok költséggel nevelt kisasszonya egészen kedves mamájára ütött, kik pesti vásárokról sokkal többet szoktak hozni, mint vinni, ’s még is b ő társalkodási kalandjaikban csak a’ szerelmi határszélekig tudának haladni; de ott a’ sok sunnyogó obligatio 56 , intabulatio 57 – már ezek olly régi bevett igaz magyar szavak, hogy csakugyan hízik az ember ba olvashatja; azért engedelemmel legyenek mondva! – ez alattomos őrök, mondom, mindeddig elkövetének minden cselt és csínyt, csakhogy a’ házasság’ boldog országába ne juthassanak a’ szerencsétlenek. ’S így már most azt is következtethetné az ember a’ mondottakból, hogy az alföldi Peterdinének egy örököse méltó figyelmet érdemelhetett e’ nagyságos dunántuli kastélyban, ki, bár tiltott portéka gyanánt is, legalább egyik kisasszonyt átlophassa magával a’ vágyaknak ama’ látatlan édes honába. Azonban mentsen isten, hogy én magamat, s őt még drága olvasóimat is pletykába – mellynél már szebb szót ezen rút dologra magyarul nem találtam – keverni akarnám! mit szólna rá Peterdiné asszony, de mit még inkább a’ kisasszonyos nagyság? Nem, ezt nem tehetem; azért csak maradjunk mi a’ mellett, mit el őbb is állítánk, hogy mind ez csupán és valódi barátságból történt. Nem is szép olly kiváncsinak lenni, hogy mindig mindennek a’ t őokára hasson az ember! ’S evvel egyszersmind elhárítva is hiszek minden homályt, mi krónikánk’ folyamának egymásból ömlését kétségessé tenné; azért siessünk úrfinkkal Dunán-tulra, leány-néz őbe! – Azonban míg e’ nagy útra indulnánk, nem hisszük érdektelennek Peterdiné asszony’ bölcseséggel hímzett dialógját – mellyel fiát szinte egyedül készíté a’ nagy vállalatra, még a’ szegény papát is kitiltva a’ szobából – legalább kivonatban hallgatni. Történt ez a’ nagy induló el őtti este, asztalszedés után, mid őn is Peterdiné asszonyom ígyen szóla andalgó 58 , ’s a’ jöv ő’ éldeletén mereng ő fiához, Andor úrfihoz: „Kedves fiam! te kevés id ő mulva czélnál leszesz…” notabene!59 Peterdi úr ez úttal elég gyönge volt férfilétére a’ kulcslukon kiváncsiskodva végig hallgatni a’ beszéd’

54 nemesi viselet. 55 Más lehet őség nincs (lat.). 56 kötelezettség, obligáció. 57 telekkönyvi betáblázás. 58 álmodozó, révedez ő. 59 Jól jegyezd meg! (latin). folyamatát. ,,Nekünk – így folytatá a’ mama – vagy legalább nekem, ohajtásim mahónap teljesülést érnek rajtad.” Az úrfi már álmos volt, de a’ t e l j e s ü l é s szóra magosabban pillanta, ha er őltetve is, nehéz pilláival. ,, Holnap te nagy útra mégy, mélly üdvösségedet hozza…” „Vigyázok, hogy meg ne haljak az úton” szól bele Andor, szokott fontos rövidséggel. „Nem így fiacskám – igazítá anyja – te földi mennyet keressz, ollyat, millyet a’ paradicsomi els ő embernek engedett az úr, mid őn Ádámnak oldalbordájából teremté a’ hűséges Évát, hogy segítsége lenne!” „Hát miért csalta-meg még is?” kérdé majd gyaníthatatlan elmésséggel Andor. ,,A’ sátán’ incselkedése volt, nem az asszonyé! így menté nemét Peterdiné, ki ne higyen hát ennek? de ez ma már nem történik, mert a’ kígyó’ feje meg van törve.” ,,Elég kár!” mond Andor, ’s nem vitatva tovább, hallgata; Peterdiné asszonyom pedig folytatá, mondván: „Én téged fiacskám nagy gonddal fölneveltelek, most sok költséggel kifényesítélek, hogy n őj és ragyogj. Te új attiládban dús háznál tehetsz szerencsét, vigyázz hogy el ne szalaszd, mert úri mátkáddal fényt és dics őséget hozsz szüléidre is!” ’s itt hosszasan el őadá a’ Pazariné ’s köztei viszonyokat. „De okos légy! e’ végintéssel bocsátá aludni az ásítozó Andort, te még kevés háznál fordultál-meg a’ magunkén kivül, ’s bár itt ugyan láthatál mindent példám ’s oktatásomból, a’ mi szép és a’ mi jó; de ez egy figyelmeztetésem, úgy hiszem, nem leszen még is fölösleg: Mennyi ház annyi szokás! Ha hát másnál talán ollyat látnál, mi el őtted még új volna, meg ne ütközzél rajta, hanem igyekezzél magadat hozzá alkalmaztatni, ’s kivált a’ melly háztól valamit vársz, annak szokásait tulajdonoddá tedd. Meglehet, ott is, hova most készülsz, eleinte begyesked ők60 , hidegek lesznek irántad; de föl se vedd, mert ez ott csupa szokásból eshetik, ’s ha magadat alkalmazni tudod, meglásd szép mátka koszorúzza türelmedet!” ’s annyira ellágyult öröme’ érzetében a’ gyöngéd anya, hogy fiát meg is csókolá. Ecce!61 hát csakugyan kisült, a’ mit el őre már a’ rezes szerszámú lovaknál gyanítánk, t. i.62 hogy Peterdiné asszonyom házasítani készül fiát! – Andor nehezen várá végét, mert már álmos volt, ’s holnap korán kelle indulnia, még is a’ mint szobájába sietne, kezénfogva újra föl-tartóztaták. Atyja volt, ’s magával szobájába vivé ! – Még éjfél után is gyertyavilágot láttak itt a’ kés őn nyugvó cselédek; ’s mid őn végre kij őne az úrfi, az utána zárkozó leány könyeket is veve észre mécse’ világánál annak szemében, mellyeknek tanúja mind e’mellett a’ néma éj maradt örökre, mert Peterdiné is a’ jöv ő’ édes álmaiba mélyebben sülyede, hogysem legkevesebbet is e’ titkos együtt-lételb ől sejthetett volna. ’S mi is azt tartjuk, minek tudnók azt, a’ mit Peterdiné asszonyom sem tud? Nem is kérdezzük hát Peterdi urat a’ titok iránt, hisz’ érdekesebbet hallottunk már fölebb magától a’ tens aszszonytól, már pedig ő a’ f ő, ’s t őle tudjuk, hogy fia holnap korán Dunántúlra indul leány-néz őbe, a’ mi itt legf őbb dolog. Ama’ száraz beszéddel, melly a’ fiscalis 63 úr’ sovány ajkairól származhaték, csak a’ kedves olvasó kikért türelmét próbálnók . Azért most minden kíváncsiság nélkül alunni, ’s holnap – nászba! – Andor úrfi nyugtalan hánykódék nyoszolyáján64 az éjnek még hátra lév ő részén át, ’s mid őn végre álom szállna fáradt pilláira, er ős dörömbölés ’s gyertyavilág riasztá-fel ablakán, jelentvén a’ kocsis, hogy ő már készen volna, parancsolnák e a’ befogást? Közmozgásba jött a’ ház e’ jelre. Peterdiné maga rendelé-el a’ pogácsákat és sonkát, hogy boszús szemekkel

60 pipisked ők. 61 Íme! (latin). 62 tudniillik. 63 ügyvéd. 64 ágyán. néznének majd bel őle lakozó fiára a’ fogadósok; megkerülé még egyszer a’ kocsit, hogy keréktörés ne örvendeztessen-meg valamelly faluban kovácsot és bodnárt 65 ; bevivé végre tulajdon kezein kedves fiának a’ tán utolsó reggelit, ’s még egyszer körülnéze, mivel már a’ földieket látá, az égieken, nem pislog e egy szomorú csillag délre záport a’ kedves útas fölé, nyugott e dél és éjszak, derült e kelet és nyúgot? De fájdalom! bíborlángban feslék a’ hajnal, rémséges pirt vetve nyúgot’ fellegormaira; vész süvölte éjszakról, lassú morajjal dörge rá választ a’ sötét dél, ’s e ’ borzasztó neszen is áthangzik Peti kocsis’ diadalmas pattantása; e’ szívrázó jelekben el őáll a’ kocsi, még egy „isten hozzád!” ’s a’ négy sárkány felvágtat a’ dombnak, hogy minél el őbb annak irígy völgye rejtse hintónkat a’ kísér ő szemek el ől. Döbbenve tért-be az udvarról Peterdiné asszonyom, nem vélt súly, az elválás’ súlya omlék szívére, sejtések, el őérzések keltek borzasztó álomként lelkében, ma egész nap türelmes, mint a’ bárány, ’s engedékeny volt mint az ártatlan gerle; mert nagy vállalat’ őrvényébe merült a’ kedves fiú, ’s az égi jelek mintha magyaráznák borzasztó tüneményökkel: Anya! házasodni küldéd fiadat, de ölelni többé a’ visszatér őt nem fogod! Peterdi úr mire bejött, ismét rendiben lelt mindent, hitvesét csak olly nyájasan köszönté mint tegnap, findsáját 66 annyi hörpentéssel üríté-ki mint tegnap, utána annyit lépe fel-alá a’ szobában mint tegnap, szinte azt 67 kérdé a’ mit tegnap, e’ különbséggel, hogy feleletet kapni rá, az anyai érzelmek’ tengerében fuldokló drága n őtől szerencsés nem lehete, de szerencséjére ez ismét meg nem zavará lelkét, ’s a’ nélkül hogy kérdené: elment e már fiunk? – mert ez ma az ő házi szokása’ körén túl esett – visszaballaga szobájába annyi léptekkel mint tegnap; de magára csuká az ajtót, ’s e’ szerint hogy benn a’ szokottakon kivül mást tett e? igen természetes okból nem tudhatjuk. Illy boldog a’ víz-vér! illy boldog a’ szokás’ embere!! Andorunk azonban ez alatt hegyen völgyön túl van már, ’s szerencsénk épen, hogy még mi egy kicsint Peterdiéknél maradtunk, mert mondhatom, útja olly természetesen, olly minden regényes kaland nélk űl folyt mind eddig h ősünknek, hogy ha kísérjük, bizonyosan vele együtt el kellett volna aludnunk! De most már épen egy csárdába tér-be a’ Duna-rében 68 , hol ma a’ nagy szélvészben, mellynek kitörését Peterdiné asszonyom még reggel meglátá, már át nem viszik. Már itt egy éjen keresztül csak történhetik valami – vigyázzunk! A’ homályos ivó szoba’ hosszú asztalának végs ő sarkán, egy veres szegély ű fehér kupból, bodor füst verdesé az alacsony deszkázatot, mint hóval fedett füstölg ő volkán. Melly merészke hasonlításnak, megvallom, csak fele igaz: volkán volt t.i. bel ől a’ kup-alak, de nem hóval fedett hegy, hanem fehér köpönyegbe burkolt láng-szív ű huszár tiszt, mélyen merülve gondolatiba, eregeté pipája’ s űrű füstjeit, mintha egy vár’ bevételi tervén tusakodnék lelkében; úgy hogy bundás útasunkat, a’ belép ő Andort, nem is köszönté, kinek tüstént eszébe jutának anyja’ szavai: mennyi ház annyi szokás! mert hon alig léphete valahová , hogy levett kalappal ne üdvezeljék; ’s ím itt egy mindennapi fogadjisten sem juta szegénynek. Nota bene! a’ kocsmáros épen pinczében volt, ’s kevés pillanat múlva tán inkább fizetést-szeret ő készséggel föllejtve borával, megtöré a’ méla csendet vendégl ő teremében, mellynek egyik szegletén a’ zsírba fúlt mécs-bélt fölegyengetvén, némi világot 69 is kívánt gerjeszteni. Egymásra pillanta most a’ két h ős, ’s a’ huszár egy ásítással, mellyb ől gyanítatá, hogy el őbb untából szundikált, kiveré pipáját, közbe nagyot sóhajtva, melly ismét szív- nyugtalansági kórjel lehetett, ’s keservesen felhajtva poharát, újra rágyujtott. Andorunknak igen ínye szerint lehetett e’ néma vendég-társ, mert szólni, kivált idegennel, nem igen szeretett, ’s a’ künn dúló vész igen is nyilván jelengeté magát a’ hasadt ablakokon besüvöltésével arra, hogy említését, mellyel beszéd kezd ődnék, szükségessé tegye; azért

65 hordókészít ő mestert. 66 csészéjét. 67 ugyanazt (szintén azt). 68 révben: kiköt őben. 69 világosságot, fényt. behozatván sonkás tarisznyáját, messzely 70 bora mellett ő is némán falatozott. – De most fölkelt ültéb ől a’ tiszt, hogy végig sétálja a’ sz űk szobát, melly különben izmos lábú zömök padokkal e’ vágyának irígy gátot vetvén , kedvetlenül álla-meg a’ sonkázó Andor el őtt, ’s hogy épen ok nélkül ne állt legyen meg, beszédbe eredt, illyeténkép szólván: ,,Jó étvágyat uram!” „Köszönöm, tessék hozzám j őni!” felelt Andor szivesen magyar szokásként. „Ah, barátom, én nem földiekkel élek!” Andornak a’ köpönyeges garabonczás diákokról hallott mesék villanának át lelkén, ’s gyanús szemmel mérvén az egész bizodalommal mellé települt tisztet, fenékig üríté szíverősít őül poharát. Amaz folytatá: „Az úrnak is boszúság e’ morgó vész úgy e?” ,,Igen!” monda egytagúlag 71 Andor, ’s új sonkát szele kenyerére. „Ah! ha megállíthatnám a’ dühöng ő elemeket!” (ezt a’ tiszt mondá nem én, azért az elementum 72 elmaradásáért engedelmet reménylek). ,,’S tehetné?” kérdé borzadozva Andor, rágatlan maradva a’ sonka nyitott szájában. ,,Ha egy varázs-pálcza volna – folytatá a’ tiszt – édent derítenék e’ vidék, ’s egy rózsahídat az irigy habok fölé, mellyen egy pillantat alatt vágyaim óhajtott czéljánál lehetnék!” – Andornak illy szokatlan föllengés’ hallására egészen elment kedve az evést ől. Szép csendesen összetakarítva asztalát, visszaraká élelmét is vászon szekrényébe, hogy a’ vélt bűbájos ki ne nézze valahogy kezei közül. ,,Bizony rosz id őnk van!” mondá Andor, hogy szóljon valamit. ,,’S meddig szándékozik az ur?” „Pazarig!” „Mit? Pazarig? hol égi angyalok tanyáznak!” szóla hévvel fölugorva a’ tiszt. „Egyet el akarok bel őlök én is venni!” felel csöndesen Andor. ,,’S mellyiket? barátom, feleljen az úr?” „A’ jó isten tudja! kett ő közül majd az egyiket.” ,,’S az úrnak szabad a’ bemenetel?” ,,Úgy hiszem, mert magok bínak!” „Óh boldog halandó! mint irigylem sorsát!” „Én nem nagyon magamnak, mert lovaim, ha addig így tart, igen megromlanak a’ homokban.” ,,Hány van, ki gyalog is örömmel tenné ez útat?” „Szomszédból elhiszem, de t őlünk odáig lónak is sok!” ,,’S az urat még magok híják? bámulandó szerencse!” ,,Nekem is furcsán tetszik, de anyám mondá: m e n n y i ház annyi szokás! nálunk sem igen tennék, de ott tán így szokják?” A’ tiszt, most már csillapulva heve, mély pillantatokkal nyugvék h ősünkön, mintha lelkét akarná kémlelni. Azután egész nyugottan ismét mellé ült, ’s bizodalmasan kérdé: „Kedves úr! soha sem volt még a’ háznál?” ,,Soha!” „ Én ösmer ős vagyok ott, útasítást adhatnék.” „Köszönöm, a’ kocsisom jól tudja az útat.” A’ tiszt most már egészen hitte ösmerni, kivel lesz dolga , ’s folytatá: „A’ nagyságos asszony igen fennhéjázó, – míg kinyittatná a’ kaput, megnézeti a’ bekéredz őt, ’s ragyogjon, ha bebocsátást kíván. Paripán men őnek, vagy két lovú kocsisnak semmi esetre meg nem nyittatik.”

70 korabeli űrmérték (kb. 3 dl). 71 egyszóval. 72 latin alakja az elem szónak. ,,Az én négy lovam a’ kapun is keresztül visz , ha megeresztetem Petivel az ostort.” – A’ tiszt kétkedve fontolgatá, ki lehet e’ különcz? négy ló meg’ sonkás tarisznya, hogy’ férnek össze? Ismét folytatá: „De az inas letegye ám köpönyegét, mikor már közel lesznek, hogy messzir ől elejökbe csillogjon az arany paszománt 73 .” „Inasom nincs, hát nem is csilloghat.” ,,Mit? inas nélk űl? szól gy őzedelmi gúnymosolygással a’ tiszt; sajnálom, hogy hiába annyi homokot átgázolt az úr.” „H át tán be nem eresztenének? jó! úgy át sem kelek a’ Dunán, ’s holnap estére otthon leszek.” A’ tisztet kínzá e’ hideg határozottság, mert kétes tervének a’ legkivántabb eszköz ajánlkozék e’ véletlen összejövetelb ől, azért nem tágítaAndorunk körül, ’s folytatá: „Szép szerencsét veszt, melly már markában van, e’ csekélységért. Ha oda juthatna , a’ nyerésért jót állok, ha rám vigyáz.” Most titkosan közelebb szövetkezék a’ meglepett Andor mellé. „Én, ha akarja – folytatá – beavatom a’ ház’ titkaiba! A’ nagyságos asszonyt hiszen már ösmeri, ennek csak paszomántos inas kell, meg’ négy ló…” ,,De lovaimat csak nem adom ő nagyságáért!” vág bele Andor. „Nem is úgy – mosolyga a’ tiszt – hanem őt illyekkel lehet hajlandóvá tenni. Ezután j ő Auróra 74 kisasszony. Ehhez ne is szóljon az úr, felette büszke, ha csak térden nem imádják, meg sem hallgatja a’ szót…” „Anyám is említé már, de mondá, hogy alkalmazza magát az ember a’ ház’ szokásihoz. – Majd meglássuk!” „Cornélia lesz az úrnak jó, a’ második kisasszony. Ő nyájas és vídám, ugrik és tánczol, nevet és múlat, mellette jó és szép, millyen szépség földön még nem terme…” „Bizony derék!” ,,Aztán a’ successio 75 sem megvetend ő…” Most már Andornak is mez ő nyílt, ’s élénken kérdé: „Hány ökörrel szántanak?” „No – kett ővel, úgy hiszem így szokás…” mond akadozva a’ tiszt. ,,Hohó! az lehetetlen! Egyszerre – elhiszem, ha jó porhanyú a’ föld, kett ő is elhúzza az ekét; de mind össze mennyit szánt aztán?” ,,Üm! vagy úgy? Már annak tán száma sincs; – egész gulya 76 ott az ökör.” ,,’S mintegy mennyit vetnek-el őszit és tavaszit?” „Már a’ mint akarják, hogy több vagy kevesebb teremjen. Ha néha keveset vetnek, azt csak az teszi, hogy a’ tavali is megvan, hát nem akarják, hogy épen ollyan sok legyen. – Hanem szép leány mondhatom, és fiatal, mint az els ő hajnal’ hasadta, mint az ígéz ő bimbó, melly a’ ráderülő nap’ sugárin új pompára feslik!” Így végzé a’ tiszt, könny űlten, hogy a’ nehéz gazdasági problémán, mellyhez nem érte, szerencsésen átesett. Andor gondolkodott, mert ezt szoká tenni, ha valamit nem érte, ’s neki viszont a’ tiszt’ költ ői oldala volt érthetlen; de mind e’ mellett a’ gulya-ökör is megfordult elméjében. „Tudja, mit? monda határozottan a’ tiszt, nekem sok hasznomat vehetné az úr. Én mint inasa kísérném a’ házhoz, ott is sok tanáccsal tudnék szolgálni.” ,,’S így beeresztenének e ?” kérdé Andor. „Csak így, és másként nem!” felelt a’ tiszt. „Jó! majd az éjjel megálmodom!” szólt Andor, ’s ágyat kért, hogy alugyék. A’ tiszt is újra köpönyegébe burkolódzva, az el őbbi sarokra vonult, hogy elmélkednék a’ vállalatról, melly őt mosolygó jöv ővel bíztatá, ha els űl. Ezen szóról szóra fölidézett

73 ruhadísz, sújtás. 74 a hajnal istenn ője a római mitológiában. 75 jogutódlás, örökösödés. 76 szarvasmarhákból álló nyáj. beszélgetésb ől, úgy hiszem, két dolgot fogott észrevenni a’ figyelmes olvasó: el őször, hogy tiszt-urunk a’ háznál, hova most Andor menend ő, szerelmes; másodszor, hogy az odamenés neki tiltva van! ’S én, mint e’ jelen krónikának magyarázója, még csak ezen okkal tartozom a’ felgerjedt kíiváncsiság’ kielégítésére, t. i. miért hogy a’ tiszt úr a’ házhoz épen nem mehetett? Ez pedig csupán ebb ől történt, mert Pazarinénak el őbb kevéssé nagyítva rajzolt fenhéjázásában csakugyan van ám valami; aztán a’ katonákat (tán mivel els ő szeret ője, ki megcsalá, katona volt) épen ki nem állhatta. Már pedig tisztünk csak egy szegény volt, ’s e’ szerint elég arra, hogy a’ házhoz mind eddig nem merészkedheték. Most még is útban volt oda, ’s a’ kocsmában épen abban töré fejét, mint juthatna jó módjával a’ kívánt helyre, mid őn a’ történet 77 hősünkkel itt összehozá. Virgoncz elméjében kész lett egyszerre a’ terv, ’s inasként Andorral ha a’ házhoz mehetne, a’ többit majd tudná ő végezni. ’S most hagyjuk őt egy kicsinyt az asztal-sarkon alunni, ’s lessük-meg Andort ágyában. Azt vélné az ember, hogy útasunk jóllakva, eltör ődve, már kedvére hortyog nyekerg ő zsúp-ágyán. Épen nem! most is ébren van ő, a’ múlt éji álmatlansággal is daczolva. ’S talán, mert nem édes anyja veté ágyát? Épen nem! a’ hallott beszéd, ’s a’ vállalat’ holnap mutatkozandó sükere 78 nyugtalaníták. Fiatal szívre a szép, halandó zsebre az érték, vajmi hatalmasan munkálnak! ’s ezért csuda e, ha ifjú h ősünk is e’ sors-választó út közben, minden fontolás nélkül el nem alhatott. Hát még az atyja miket össze nem beszélhetett neki a’ múlt éjjel, mir ől mi semmit sem tudunk, ’s titok többnyire nehéz szokott lenni viv őjének. Ezért elégedjünk-meg vele, ha tudjuk, hogy mind eddig szegényke el nem alhatott, ’s hogy ez álmatlanságában elhatározá magában, a’ tiszt’ ajánlását elfogadni, akár tréfából, akár fölgerjesztett kíváncsiságból, azon különös házat megláthatni, hova bemehetésre, egy arany paszomántos inas olly elmúlhatatlanul szükséges volna. – Rövid elszenderülés után az ujdonúj úri cseléd már fölötte állt útasunknak, őt az átkelésre, ’s este adott szavára emlékeztetvén. Andornak tetszék e’ pompa, ’s a’ vég megegyezésig még csak ezt akará megtudni, miért hogy épen ő érte kívánná tenni a’ tiszt úr e’ fáradságot? De ő elég cseles volt kivágni magát kérdései alul. Különben is keresztül menne, mondá, de lóháton a’ beeresztés kétes volna, pedig egy tréfa, egy fogadás, egy terv, vagy akármi más illyes miatt, a’ házat okvetetlen meg kell látnia; melly okokra nézve, utóbb már magyar szívességére is kényszerítvén Andort, ez többé ellent nem állhata kívánságának, gondolván, hogy az ő föltételében a’ hadnagy különben is inkább segéd mint gát lehetne. ’S így, egy közhuszár, a’ tiszt’ legénye, utánok ballagván a’ paripákon, ők , ’s pedig Andor mint úr, a’ tiszt mint inasa, beszálltak átkelés végett a’ kompba, dunántuli partokra evezend ők. Kívánjunk nekik szerencsés útat, ’s elhagyván a’ nehéz hintót, tekintsünk-be, míg oda érnének, Pazariné ő nagyságához is, hogy épen mindnyájan ösmeretlenek ne legyünk az estei összejövetelnél. – Ő nagyságát a’ tiszt úrtól már ösmerjük nagyából, ’s így Auróra ’s Cornélia kisasszonyokat is , kikhez ha szerencsénk lehet, majd el ítélhetjük magunk, mennyiben volt, vagy nem volt a’ hadnagy úrnak igazsága. De volt még egy negyedik, kir ől semmit még nem hallánk, ’s ez Jusztin volt, nem leánya Pazarinénak, hanem szegény árva a’ háznál, mellette rokon, kit a’ nagyságos néni volt kegyes, keresztényi szeretetb ől, nevelésre magához venni, mert hisz’ így egy szobalánnyal kevesebbet kelle fizetni, pedig e’ bértelen, munkásabb vala mindeniknél. – Pazariné ő nagysága különben igen okos asszony volt, ’s nevelési elvei Jusztinka körül különösen dicséretesek. Kis korában munkás életre szoktatá nevendékét; mert, úgymond , te szegény leány vagy, az az, ha megn ősz, helyetted ne kelljen szobaleányt fizetni; – tűkörr ől jókor még elszoktatá; mert, úgymond, a’ leánykák’ koszorúja nem a’ szépség, hanem a’ szív’ jósága, az az, ragyogó kisasszonyaim mellett, szegény árva leány, szembet űnni valaha ne vakmer ősködjél; – türelemre szoktatá a’ szelid lelket; mert, úgymond, egy leánynak mindent kézb ől kell várnia, azért ne zúgolódjék tehetetlen a’ sors ellen; az az, leányaim

77 véletlen. 78 sikere. mellett eldugva ha honn avulsz, ezt nem én, hanem az ég akará így; – vallásos buzgóságra gyújtá ártatlan lelkét; mert, úgymond , az egész leánylét inkább kérelem, mint tett, azért imádj istent, hogy elégedve telnek napjaid; az az, társasági vigalmak el ől egyházba küldhessünk áhítatoskodni; – megkedvelteté vele a’ csínosságot is; mert, úgymond, ez ajánlja, czifraság és pompa helyett, a’ leánykákat; az az, elégedjél-meg vele, ha ünnepi új helyett, tisztán mosott viselt ruhába jelenhetel-meg! – ’S e’ szabályok, ez elvek szerint virult-fel a’ szép ’s a’ még jobb Jusztín, pompájára nemének, bár irígyül elrejtve, homályos árny alatt, szinte észrevétlenül díszelge a’ lelkes leány, türelmében ’s vallási szent buzgóságában nem is érezvén a’ méltatlanságot, melly lelkét zsarlá, ’s ha másért nem, azért legalább hálával tartozék nénjének, hogy ha a’ méltó bánást megtagadá, legalább a’ méltatlannak nyugton tűrését t őle tanulá! Nem is panaszlá ő soha senkinek sorsát, mert hiúság lelkét nem békétleníté, dolgában eljárt, szeretett mindent , jöv őjét isten’ kezében hivé, – reményle! Egy nevelés mint képezhete illy külön alakú lelkeket? fogja kérdeni olvasóm, a’ büszke Auróra ’s könnyelm ű Cornélia lévén el őtte , a’ lelkes Jusztin mellett! Hiszen nem is egy nevelés volt ez! Jusztin árva leány, amazok fényes polczon ragyogó kisasszonyok, ’s így külön, finomabb nevelés illeté őket. Mintha nem tudott volna ehhez a’ nagyságos mama úgy e ? Dejszen!79 jobban érté mint akárki, milly szüksége egy övéivel hasonrangú kisasszonynak munkátlanságra, külszépségre ’s ennek tudására, hiúságra, türelmetlenségre, daczosságra, pompa és külfény-áhitásra ’s a’ t. és így nevelé, külön elvek szerint, a’ büszke Aurórát, a’ könnyelm ű Cornéliát, ’s még is, halljuk csak, ez ám a’ csoda! hizelg ők ugyan eléggé lepdezék a’ kényes virágokat; ’s kér ő, mind eddig csak egyetlenegy sem mutatkozék! Pedig – alig lehet könyhullatás nélkül említeni – a’ virágkornak már épen legvirúlóbb szakán állának, a’ ház’ hitele roskadóban, ’s egek! ha a’ hanyatló nap borús felh őkbe bú, ’s a’ kitörend ő vész alapot és tet őt megrendít, milly borzasztó este váltja-fel a’ dús reményekben büszkén nyílt hajnalt! – És most eszmélt hajdani leány-társára, Peterdiné asszonyomra, Pazariné ő nagysága, kinek ház-módját, szemes gazdasszonykodását, magába vonultságát, de eléggé terjedelmes javait a’ Duna’ mellékén jól ösmeré, ’s összekötni gondolá a’ régi barátság’ lánczát, mellyen egy jó birtokú v őt80 fogjon. Elkészíté erre leányait is, ’s különösén Auróra, mint id ősb, volt szánva a’ nagy remény ű mátkának, ki büszke várából elég egykedvűleg várta a’ félig-meddig ohajtott ellent, kinek sem hódolás, sem visszaverés meg elhatározva nem volt, a’ kétes föllépést ől függesztve-föl minden. Azért kevés gonddal, de annál több gy űrű ’s más ékszerekkel bibel ődve várá a’ titkos mát, mellyre az ígért jövetel határozva vala. Az asszonyság a’ konyhát rendelgeté szakácsával, a’ kisasszonyok, szobáik’ ékesgetését elvégezvén, magokat készítgeték, köszöntéseket próbálgatának, franczia románok 81 s költ őkb ől gyöngéd érzelmeket tanulának-be, hogy idegen virágokat sz őnének a’ honi nyelv-parlagba; t űkörben, mint szorgalmas szinész, arczvonal-gyakorlást tartának, nyájasszelid, andalgó–szerelmes, bús– eped ő alakokat próbálgatva. ’S még ki tudja mire nem jut az ember? így okoskodék Cornélia, hát ha el is kell ájulnunk? ’s azonnal kezdé lélekzetét fogyasztani, keble sürűbben emelkedék, ’s lecsukva pilláit, nénje’ karjaiba roskad, kinek újonnan vasalt kemény ruha-újjait öszvetörvén, az boszúsan ugrik-el t őle, a’ helyt hogy felfogná, ’s az ájuló szépen a’ padlatra terül. – E’ pillantatban nyit ajtót egy komoly vidéki alak, sárosán és izzadva, de köszöntése e’ furcsa helyezeten tátott szájában marad. Cornélia sikoltva ugrik-fel, ’s ki az oldal-ajtón; Auróra ijedtében tükröt tör, mellyb ől tört ruháját igazgatá, ’s a’ sok, kellemeinek udvarló, hajpor és ken őcs, iskátulákban 82 ’s köcsögökben földre húll, megakadt ruhája végig reped, ’s maga is – csakhogy Cornélia után ugorhatott. A’ sáros alak most is az ajtóban ámul még, be és kilépést ől egyképen félvén, határozatlanul, bámulva. – Ugyan, drága olvasó, kinek

79 De hiszen! 80 a férj elnevezése a feleség szüleivel szemben. 81 regények. 82 dobozokban. gondolja ön ez idegent itt? Én sokban mernék fogadni, hogy nem kevesbbé, mint ő, fog meglepetni, ha bizonyossá teszem, hogy ez Andor, a’ mi négy lovas, inasos h ősünk, kit ma reggel még a’kompban hagyánk. ,,Andor? a’ négy lovas h ős?” – Ugy van, Andor, a’ négy lovas h ős, magán’s gyalog jött-be a’ kastélyba. ,,’S miért?” Mert fél-órányira a’ falutól új kocsijának próbálatlan kereke egy gödörbe döcczenvén, eltört, ’s ő cselédit, míg segítséget küldhetne, ott hagyva, maga ballaga-be a’ kastélyba. – Jó darabig mélázgata már, még mindig csak az ajtóban Andor, a’ mid őn hirtelen anyjának utasító jelszava: m e n n y i h á z a n n y i s z o k á s , juta eszébe, ’s megnyúgodott. Tán itt ez a’ szokás, hogy a’ vendég el ől elfussanak, gondolá, ’s ehhez az intés szerint alkalmaztatnia kell magát az embernek, ’s most beljebb lépvén, határozottabban sétála a’ szobában, készakarva er ősebben kopogván, hogy valaki hallaná-meg’s bej őne. V őlegényi gondatlanságában észre sem vevé – ’s állapotja, úgy hiszem, minden szerelmes el őtt kimenti őt — hogy minél tisztább ’s fényesebb volt a’ nem rég síkált padlat, annál több sárt hoza ő be széles talpain a’ gyalog útról, vastag nyomát hagyva lépteinek. Most madár’ röpteként hang süvölte felé a’ mellékszobából: „Szörny űség! a’ kisasszonyok toilett mellett, ’s egy idegen férfi rajtok tör!” Andor képpel a’ hang felé fordul, hogy ill őn tehesse köszöntését. Az ajtó megnyílik, ’s ott áll szikrázó szemekkel Pazariné ő nagysága. Egyik sem szól, csak néz, végre: „Uram!” megszólal Pazariné. „Tessék!” válaszol Andor, mert nálok szólításra ez a’ szokás. „Hogy mert belépni, mikor a’ kisasszonyok…?” „Talán valamellyik beteg, mert itt hever látom a’ sok orvosságos köcsög…” „Istenem – őrült!” kiált Pazariné, ’s kifut. Andornak sz űk fogalma körén e’ furcsa jelenetek túl estek; már ezt szokásnak is sokallotta, hogy az asszonyoktól is ill ően nem fogadtaték. Látta milly sok új szokás van még a’ világon ő előtte, mellyekkel nyúlak helyett tanácsosabb lett volna ösmerkednie, ’s a’ honi, titokban költ beszélgetésre eszmélve, lelkéb ől felsohajta, mert üdvöt e’ háznál, anyja’ jóslata ellen, látá milly hiában keres! – Most egy inas jött, hogy ki-útasítsa a’ hívatlan vendéget. Hősünk rámered, de elnyomva boszúját mondja, hogy ő Peterdi Andor az alföldr ől, jelentené- meg ezt az asszonyságnak. „ Ő nagysága tehát? “ szól bámulva és ijedve az inas, és elsiet. Andornak új meg új világok fejl ődének-ki a’ homályból. Ez felette különös szokás még is, fontolgatá magában, – el őbb kiigazítanak mint őrültet, ’s most a’ puszta névért nagyságolnak! Hogy’ kelljen ehhez magamat alkalmaztatni? De tán csak a’ ház’ szokása, mert anyám említé, hogy meglehet föl sem vesznek, hidegen fogadnak…” ’s alig gondolá ezeket, mid őn újra ő nagysága siet felé. „Lehetetlen!” kiabálá még messzir ől, „ lehetetlen! Az én drága Julcsám’ fia volna?” „Alázatos szolgája!” mond, meghajtva magát Andor. „De milly sáros!” szól ismét kétked ő orrfintorgatással Pazariné, megütközve az esetlen küls őn. „Nem látta az ajtó mellett a’ tisztító kefét? vagy még okosabban – künn hagyhatta volna sáros lábait legalább.” ,,Nélkülök nem tehettem volna tiszteletemet…” ,,A’ csizmáit értem.” „Nincs több velem, ’s mezítláb be nem jöheték.” „Mért nem kért hajdúmtól 83 ? hahaha! annak lett volna egypár hever ő! – Az úr engem meg akar csalni; hozott e levelet asszonyanyjától?” Andor keresé zsebeit, de levele a’ hintó-zsebben maradt. „Elég a’ játék! most tüstént távozzék, míg érdemlett méltatlanság nem éri sehonnai uramat!” mond g őggel Pazariné – ’s ment.

83 itt: egyenruhás inas. Andor leveretve állt szégyenben és boszúban. Szólni akart, de elakadt járatlan nyelve, ’s a’ méltatlan bánás’ fúlánkját most érezvén el őször, keservesen fölsóhajtott tehetetlenségén. E’ pillanatban pattant az ablak el őtt, ’s járat-be Peti, Andor’ kocsisa, egy az útfélen történetb ől84 hamarább kapott kerékkel a’ törött helyébe, ’s lárma és zaj l őn a’ háznál. Leugrik fürgén az inas, kit a’ huszár tisztben már ösmerünk, ’s kérdi, nem ért volna e már be az uraság? hogy nekik kerekök tört, de egy arra jöv ő helybeli pór szíves volt bevontatásra kerekét nekik kölcsönözni, ’s urasága ez alatt gyalog ballaga-be. – Pazarinét tetemesen megzavará e’ történet. Az idegen, kit szinte másod ízben igazíta-ki szobájából, csakugyan a’ várt v ő, fényes szerszámban, négy lovon, inassal, ’s tétovázni kezde, mint hozhatná helyre az elkövetett hibát. ,,Kedves drága uram öcsém!” siet most tárt karokkal elébe a’ komolyan mélázó Andornak, ,,mint meglepe bennünket, hogy a’ nagy örömben tán el is ért ők egymást!” ,,Igen – én értem!” szólt komolyan Andor, ’s hallgata. ,,Mennyi ház annyi szokás! ’s nálunk, ha leányaim öltöznek, felette nagy zavart okoz egy, kivált ösmeretlen, férfi’ megjelenése, – és illy észrevétlenül – gyanítatlan…” menteget ődzék ő nagysága. A’ kisasszonyok is kifutának most a’ vendég elé, ’s Aurórának meglepetve ’s kétséggel akadának-meg szemei Andor’ inasán. ,,Íma’ leányaim!” folytatá Pazariné, „gyermekek még, demagasra nyúladtak.” ,,Auróra kemény,büszke tekintettel méré hősünket, Cornélia félre mosolyga, a’ nagyságos mama pedig karon fogja kedves vendégét, hogy bevezesse a’szobába. – A’ kisasszonyok be nem jöttek, hogy a’ vendéget illet őket künn elintézzék. Pazariné kérdést kérdésre halmoza, mert ebben mutatkozék legf őbb szívessége, nem is várta, jő e mindenikre felelet, vagy nem? ’s Andor csakugyan nem gy őzött mindenikre felelni. „Hát a’ mama, hát a’ papa élnek e? mit csinálnak? nem voltak e betegek? mivel múlatják magokat? van e helységökben Casino 85 , olvasó-társaság, vagy theatrum 86 ? falu e vagy város a’ hol laknak?” ezek ’s több illy sok egybe nem függ ő üres kérdések valának a’ nyájas háziasszony’ öröme ’s szívességének jelei, mellyekhez Andor, mint különös házi szokásokhoz, ugyan iparkodék magát erejéhez képest alkalmazni; de Pazariné sebes, ő lassú nyelv ű lévén, semmikép’ meg nem egyezhetének, ’s mire ő az els őre feleletét végezné, amaz már a’ hatodik kérdésnél járt, – szerencse, hogy kérdést ő nem is épen azért szokott tenni, mintha feleletet várna reá. Azonban ő nagysága’ tüdeje nem az ótestamentomi özvegy’ olajos korsója volt, hogy ki ne fogyjon; 87 mind inkább csillapult a’ nyelv, ’s ritkult a’ kérdés, ’s mert Andor sem volt hajlandó csak egy cseppet is élénkebbé tenni a’ beszélgetést: utóbb még a’ köhentésnek is hasznát vették mindketten, csakhogy egy kis neszök legyen. A’ kisasszonyok még mindig künn voltak, ’s Pazariné legalább őket tudakolá, ’s indula keresni, hogy beküldje, látván ujdonúj uraöccseé milly nem a’ legérdekesebb társalkodás. „Soha se fáradjon!” szóla Andor, „úgy is eluntam már az ülést; kocsimat, lovaimat is körül kéne tekinteni…” „Ez nálunk szokatlan,” vág közbe ő nagysága, ,,hogy a’ vendégnek kellene körülnézni. Minden el van eddig, úgy hiszem, végezve; de ha leányaimat akarjuk felkeresni, nem bánom.” És mentek. A’ szobák üresek valának, udvar, kert néma, de a’ mint visszaj őnének, egy hát’só szobácska’ ajtaján élénk vihogás, vidor 88 nevetés haták-meg füleiket. „Ahá! itt lesznek!” mond Andor, ’s az ajtó kilincshez nyúl.

84 történetesen. 85 kaszinó: egyesület. 86 színház. 87 az illet ő történet a Bibliában: Kir. II, 4. 88 vidám. „Ugyan mit gondol? ez a’ cseléd-szoba, ’s itt a’ kisasszonyok? Távozzunk!” inté Pazariné, féltve, ha Andornak igazsága lenne. ,,Mennyi ház, annyi szokás! azt mondá anyám;” szól Andor, tán cselédség közt intéznek-el valamit? – nézzük-meg…” ’s míg ő nagysága okokkal vagy er ővel elvonhatná, be- nyitja hirtelen az ajtót. A’ két kisasszony volt, meg’ a’ tiszt-inas, bizodalmasan ülve egymás mellett , ’s szerelmi kézszorításban Aurórával, a’ büszke Aurórával, kit ől térden kell választ koidulniok a’ szegény férfiaknak ! Ő nagysága’ arcza e’ reménytelen látványra elváltozott; a’ kisasszonyok elijedve, az inas pedig merészen ugrék-el, parancsot várva, e’ szavaival: ,,Tens89 uram…!” ,, Nézd kör űl a’ romlott kocsit, ’s értekezzél helyreállítása fel ől!” ezzel útasítá őt ki Andor a’ szobából. A’ tiszt távozott, ’s legelébb Pazariné jöve szóhoz: ,, Reménylem, nem fog megütközni drága uramöcsém e’ jeleneten…?” ,,Épen nem!” felel egykedv űleg Andor, „anyám inte, hogy alkalmaznám magamat a’ ház’ szokásihoz, ’s ezeket én tisztelem is mindenütt.” Ismét elakadtak. Pazariné maga sem tudd magát e’ kényes szokatlan helyezetben föllelni. Leányaiban ha minden hiba meg volt is , de illy elvetemült leereszkedés köznéphez csakugyan messzir ől sem vala sejthet ő. – Mi azonban annyira mint ő nem bámulunk, tudván, ki lappang a’ tisztben, s őt Auróra kisasszonytól sem veszszük olly rosz neven e’ gondatlan társalkodást, ha őtet e’ jelenésben csak egy szerelmes leánynak tekintjük, ki a’ mult farsang óta szívvágyait csak üres sohajtásokkal elégítgeté-ki soványul, ’s most egyszerre ál alakban olly közel, olly sejtetlen, olly biztosan t űnik-fel kör űle a’ kedves. De ő nagyságának mind ez olly megfoghatatlan lett, hogy szinte tudtán kivül szédelgene-ki a’ szobából, e’ baleset által romba d őlve látván reményeinek fényes fellegvárait. Andor szinte 90 tudván felét a’ dolognak, itt is csak egykedv ű maradt, ’s a’ visszatekinteni alig mer ő Pazarinénak új bámultára Cornéliát karon vezeté utána. Erre nagyot lélekzett ő nagysága is, ’s drága uraöccsének szerencsés vaksága ’s együgy űsége kezeskedni látszanak el őtte, hogy semmi a’ dologból még elrontva nincs. Estére, élénkebb öröm végett, társaság vala összehíva, mellynek Andor, mint messzir ől jött kedves rokon ’s ünnep’ h őse, bemutattaték. Jelent ő gyanús mosolygásokkal üdvezlék az új vendéget a’ ház’ baráti, némi elménczked ő czélzásokkal f űszerezve a’ kölcsönös beszélgetést, mellyb ől Andor, mert szokva illyenekhez nem vala, mit sem értett. Annál többször pirult pedig el a’ jártasabb Auróra, akár kis boszúból, akár csupán kit űntetésére, hogy a’ tárgy ő, ’s érzi mikor van érintve. E’ vendégi vidor szeszély azonban maga magát oltá-el, miután Andort lassú természete, Aurórát betanult n ői szemérme, szoros közönbösségben tartá. Ezért nem is forrhatott egy egésszé a’ társaság; mindenik behúzá vitorláit, hogy egyedül ne ragadtassék a’ kedv’ zajos síkjára. Feszesség, mellynek a’ büszke Auróra vivé sötét zászlóját, lépe a’ derülni kezd ő teremekbe, mi oka l őn, hogy a’ férfiak és dámák lassanként az udvari illedelmek’ járma alól könnyülni akarván, egymástól külön osztályokra vonulnának. Csendesen folyt beszéde a’ pipázó férfiaknak, az új vendégt ől némikép’ fékezve érezvén magát a’ társaság; annál nagyobb zsinattal valának azonban a’ dámák magokra hagyatva, ’s szinte a’ vendégen holmi igazítni valókat, észrevételké ket is lelve nyelvecskéjök. Egyszer azonban szokatlanabb lármával telének-el a’ szobák, mellyre még Andor is fölfigyelt, ’s ím nyílik az ajtó, ’s Pazariné ő nagysága egész triumphussal 91 , g őgösen villámokat szórva fennjáró szemein , bemutatja a’ már ösmert tiszt urat, Andor’ el őbbi inasát, mint – mint – ugyan eltalálná e kedves olvasóm? mint – – Peterdi Andort, ’s most már mint – Aurórának

89 tekintetes. 90 alig. 91 gy őzedelmesen. valódi mátkáját, – ’s a’ mi Andorunkat, azt az igazit, szegényt annyira el-bűvölé ez újság, hogy aggódva kérdené szomszédjától: kiféle legyen az a’ Peterdi Andor, ’s honnét? Megértvén pedig, hogy az Auróra kisasszony’ v őlegénye volna az alföldr ől, hajlonga a’ hajlongókkal, ’s üdvözlé a’ boldog párt több üdvözlőkkel, mint a’ ház’ szokása kiváná, mellyhez magát alkalmazandani anyja inté. – Ím most, a’ mit reggel alig gyaníthatánk, két Andorunk, két v őlegényünk leve; lehetetlen hogy mindenik igaz járatú legyen! a’ mint ezt krónikánk alább kifejteni fogja, ’s a’ pseudo 92 -Andor’ keletkezésének okát is ill ő pontossággal el őadja. Hanem miel őtt ehhez fognánk, vegyünk harmadszor is egy nagy lélekzetet, de akkorát ám, melly sohajtásnak is beilljék; mert tüstént látni fogjuk, miként a’ gonoszság diadalmat vőn a’jámborságon, ’s a’ furfangos kajánság legázolá az ártatlan együgy űséget!! – ’S most ad rem!93 Andorunk, az igazi, látók fölebb, mint jöve gyanúba a’ nagyságos háznál, különös fölléptével, ’s hogy az anyja’ levelét el ő nem mutathatá. A’ fürge esz ű tiszt, mostani pseudo- Andorunk, ezt okosan használni tudá. Peterdiné asszonyom’ levelét a’ kocsi-zsebb ől, még Andor a’ kastélyba gyalogolt, magáévá tevén, ’s Aurórával egyetértve az említett kis szobácskábán hirtelenében egy kis hiteles mesét gondola-ki, melly szerint az igazi Andor ő legyen, amaz pedig szegény csak az inasa, kit el őre en személyében tréfából küld vala ’s maga neve alatt a’ kastélyba. Most azonban véget akarván vetni az úgy nevezett komédiának, fényesen öltözve megjelenik a’ dámák közt, meséjét Pazariné’ különös bámultára elmondja; hajlongása, kézcsókja, nyelve sokkal ügyesebb amazénál, ’s ki hinné mesének illy hihetetlen sükerét? Ő nagysága rögtön rá ösmert benne Julcsája’ egyetlen, gazdag, csinos házasulandó fiára. A’ rege meglep ő, kivitele kielégít ő; szóval, a’ levél’ olvasta után, karon fogva, gy őzedelmi örömlármával viszi igazi h ősét az estének, a’ pseudo-Andort, mint jövend ő vejét bemutatni a’ férfiaknál is. „Ki ne ösmerje-meg e’ bájló nemes alakban Julcsámat, az egyetlen barátnét, ’s ennek h ű mását? És ki ne gyanított volna tüstént pórlelket, ha bár úri hüvelyben is – e’ szolgánál?” mond föllengve Pazariné, éles gúnnyal szúrván a’ h űledez ő igazi Andort, ki varázsvilágba lévén áthajolva, szerencséjére nem érte semmit, ’s a’ háznak illy különös szokásain annyira el nem igazodhaték, hogy most már alkalmazni sem tudván többé magát, csak bámult, ’s versent nevetve a’ nevet őkkel, új kaczajnak leve él ő forrásává. Most párválasztás leve, mellyben a’ büszke Auróra a’ fényes v őlegénynek juta, ’s mindeniknek még, Andoron kívül, egy. „Uraim! most a’ tánczterembe velem, a’ megrivallott94 hangszerek köszöntik már ez estének véletlen magas örömeit, mellyekben együtt vagyunk mindnyájan osztozandók.” szól méltóságos tekintettel a’ házi asszonyság – ’s indul. „Igen… de… kedves asszonynéném…” e’ szókat tördelé utána Andor, az igazi, mellyre Pazariné kegyes volt válaszolni, mondván: ,,Kend most kimehet abba a’ kis cselédszobába, ha ura mást nem parancsol. Gondoskodni fogok, hogy mesterileg játszott szerepét ott kéjelmesen leihassa!” Erre ismét indult, a’ társaság nagy hahotával követé, ’s ha krónikánk színen 95 adatnék-el ő, a’ kárpitnak 96 itt sebesen legördülnie kellene; de így Andort, a’ kijátszott szerencsétlen v őlegényt, semmi el nem fedi el őlünk; azért maradjunk vele a’boldogtalannal még egy két perczig. A’ többi már vígalmakba merülend úgy is a’ tánczteremben, de neki elhagyottnak nincs egy ösmer őse, barátja, nincs senkie, ki a’ történeteket neki megmagyarázná, ki részt venne visszás sorsában. Ő még most is a’ nagy kaczaj közt elt űntek után ámulva áll a’ szoba’ közepén egyedül, ’s

92 látszólagos, ál. 93 Térjünk a tárgyra! (latin). 94 felharsanó. 95 színpadon. 96 függönynek. eszmélni kezd, nem őt illeti e e’ kinevetés? – Egy inas boros palaczkokat ’s poharakat hoza, hogy itt lennének a’ fér űak’ számára. Andor még most is itt állt, ámulatok közt, határozatlanul, a’ mint az inas dolgát végezvén, időtöltés’ kedvéért megszólítja: „Mit búsul pajtás uram, tán a’ pünkösdi királyságot siratja?” 97 Andor mélyen érzé, hogy már csordultig van töltve a’ keser ű pohár, de némán elnyomá fájdalmát. Az inas, magokban levén, a’ közvigalom’ rovására egykét boldog perczet kívánván éldelni – azaz, hogy ehhez ő szolga létére tán nem is tudott, ’s idejét, a’ borral együtt, inkább csak t ö l t ö t t e , miként szegényesen lehet; elég az hozzá, hogy a’ hozott italok legnemesbikéb ől poharat tölt, ’s kínálja Andort is: ,,Már mi e’ háznál így szoktuk. Ha az uraságokkal nem, el őbb vagy utóbb kell részesülnünk a’ jóban. Tegye ezt pajtás uram is;” ’s könyeket facsart szemeiből az egy huzomban le-öntött er ős bor. „Sok furcsa szokás van a’ kendtek házánál,” mond andalodtából ébredezve Andor. „Hja! mennyi ház, annyi szokás! Nekünk itt, igaz hogy pokollá teszi el őre az életet ő nagysága, az a’ vén Lucifer; de tán a’ jöv ő életbelit álljuk-ki most itt egy úttal; aztán az illy dinom-dánomokból a’ szemes legény még is kiveheti néha a’ vámot.” „És gyakran van ez?” „Rendesen minden héten, de ha a’ szükség kívánja, többször is. Szokásként minden péntek a’ napja, de most illy gazdag v őlegény, mint a’ kend ura, megérdemli, hogy a’ szokástól egy kicsint eltérjünk, ’s ma vasárnap ismételjük a’ lakomát.” Andornak mintegy idegvonaglás mereszté-ki karját a’ tele-pohár után, mellyet egy cseppig mohón nyele, ha a’ félkábultságból, mellyben feje boronga, egész válhatnék, ’s egy jóltev ő varázsálom után ismét Dunán túl, mellyet ma átevezett, ébredhetne! ’s megrázkódva bortól és érzelemt ől, némán tevé-le az üres poharat. ,,Biz úgy!” folytatá a’ szolga; „pajtás uraimék itt kedves vendégek, mert ha ez a’ jó szerencse nem akad, nem tudom ki fizetné-meg az új esztendei contókat 98 !” „Contók? „ „Igen, mert nálunk már ez a’ szokás, hogy megszerzünk ugyan mindent a’ mi drága, de kérje aztán valaki az árát… De lépteket hallok, – távozzunk, nehogy a’ jó ozsonna után keserves vacsoránk legyen.” ezzel a’ szolga ment, ’s kivoná magával Andort is. – Egykét kiváncsi cseléd a’ folyosó ablakáról nézé lopva a’ zajos belvigalmat. Andor is meg-állapodék, hogy legalább valamit láthasson a’ rovására adott mulatságból. – Egy kedv- chaos 99 vala az egész terem, melly fényét a’ mindenek fölött ragyogó büszke Auróra kisasszonytól nyerné, ha még elválasztlan nem volna benne világosság a’ sötétségt ől, szellemi lég a’ nehéz földt ől, t űz a’ vizekt ől. Andoron állt, hogy „legyen világosság!” 100 de ő hallgatva, a’ történetre 101 bízá, hogy majd fejtse-ki a’ valót, ’s ijedve futott ez álfényben csillogó panorámától, hogy csendes rejtekben pihentethesse zavaros fejét, mellyet itt biztos kebelre még nem hajthata. – Az említett kis szoba felé tarta a’ homályban, mellynek ablaka gyenge fénnyel világíta elébe. A’ jó Jusztin űle benn asztal mellett, varrójával, silány mécs-világnál; ki fel ől, ha most el ő nem hozzuk, tán nem is tudakozódott volna senki a’ tisztelt olvasók közül, figyelmük inkább a’ csillogó táncz-terem Gratiáit 102 ’s Adonisait 103 lesvén tomboló vigalmak között. Ő űle itt, mondom, a’ szelid munkás leány, elrejtve, mit nem is gyaníta, kaczér szemek el ől, együgy ű magányában, munkája mellett, a’mint Andor rá nyitá az ajtót.

97 A pünkösdi király a népszokás szerint a falu els ő legényévé válik egy évre; a rövid élet ű királyi hatalom szimbóluma. 98 tartozásokat. 99 káosz. 100 utalás a bibliai teremtéstörténet szavaira. 101 sorsra, véletlenre. 102 gráciáit, csábos hölgyeit. 103 isteni szépség ű férfiait. Ill ően kele-föl helyéb ől a’ leányka, a’ váratlan látogató el őtt, kinek esetét egyedül ő nem tudá csak még a’ háznál, következésképen való alakjában fogadá, ’s szerény meghajlással letéve munkáját kérdé: ,,Tán valamit méltóztatik parancsolni nagysád?” „É n e?” viszonz Andor, rábámulva, mintha egyedül e’ kérdés emlékeztetné, hogy ő csakugyan Peterdi Andor. „Igen! tán a’ szolgák el vagynak ott benn foglalva?” „El! „ sohajt Andor; „minden el van már ott benn foglalva, ’s én e’ boldog magányban itt nyugtot jövék keresni, mert máshol – láb alatt vagyok. Szabad e megpihennem melletted kedves leány?” „Óh kérem – itt minden olly sz űk, olly illetlen…” pirulva így tétováz Jusztin, meglepetvén a’ kérdést ől, ’s szorongva néze-ki a’ homályba, mint boldogtalan a’ sötét jöv őbe – nem leskel ődik e künn irigy szem, melly gúny’ tárgyává tehetné e’jelenést. Majd Andort kémlelé félénk pillantatokkal, mint szabad bokorban tanyázó őz az els ő vadászt, kinek hálójából nem szabadulhat, valljon jót vagy roszat akar e ez? csupa történet 104 vagy bizonyos czél hozza e őt hozzá? ’s akármelly esetre mint kelljen magát viselnie? „Légy nyúgodt hugom!” mond Andor, észrevevén a’ leány’ küzdését; „engem te elösmerél. Én nem úr, hanem kisasszonyod’ mátkájának szolgája vagyok –” ’s röviden elmesélé azt, mit a’ tiszt és nagyságos asszony ottbenn róla meséltek-el. „Ugyan úgy e?” felele könnyülten Jusztín, ’s elfoglalá újra asztalánál helyét; „beh furcsa! ha akar , űljön-le.” „Köszönöm jó leány!” mond Andor, ’s egy alacsony padon elfogadá a’ kínálást. – Darabig szótalanul ülének most, mindenik azon töprenkedve, min kezdje a’ beszédet? végre Jusztin, legalább hogy csak szóhoz j őjenek, e’ kérdést tevé: „Hát millyen ember az a’ maga ura?” ,,Egy – egy – jó ember, és más – semmi!” sohajta Andor. ,,Szegény…!” mond sajnálva Jusztin; de mintha gondatlanul ’s gyanúsan szólt volna, elharapá a’ szót. „Nos – miért? tán sajnálnád uramnak kisasszonyodat?“ kérdé figyelemmel Andor. „Szólj, jó leány, mit lehet tartani uram’ mátkája fel ől?” „Minden jót, úgy hiszem;” válaszola jósziv űleg Jusztín. „Különben én nem ösmerem, de sokkal fölöttem is áll ő, hogysem ítélhetnék…” ,,’S ki vagy te, jó leány?” „Egy szegény árva, távolról tán rokon is e’ házhoz, ezért tart a’ nagyságos asszony.” „Rokon? ’s te nem részeltetel a’ ház’ vigalmaiban, mellyek itt idegeneket is honosítanak?” „Megszoktam már e’ részvétlen magányt, örömmel munkálok csendességben, ’s tudom, hogy a’ nagyságos asszony ezt így szereti…” Mennyi ház annyi szokás! gondolá keser űn Andor, de eltökélé, hogy ennyi balszokáshoz magát alkalmazni soha nem fogja. Itt szokás a’ v őlegényt nevér ől ’s értékér ől ösmerni-el; szokás a’ mátkának várt v őlegénye helyett idegen kezet szorítani; szokás még is rovására mulatságokat adni, mellyb ől maga kizáratik; ’s szokás végre az árva rokont, szem el ől eldugva, munkája mellett szigorú magányban hagyni, míg az utolsó inas is legcsapongóbb kedvét halászhatja a’ zavarban! – Andor érzé ezt, ’s mélyen sohajta, fölállva alacson padjáról, ’s mert új érzelmeinek szavakat adni nem tuda, minden szó nélkül távozni akara. „Hát el akar hagyni?” kérdé igéz ő bánattal, tűjét varrójában felejtve Jusztín.

104 mer ő véletlen. Andor megállapodék, ’s mohón nyelé az eped ő pillantatokat, mellyek távoztát látszának félteni. Kétkedése végre er ős tökéletté vált, ’s hatalmas indulat ébredve szúnyadó lelkében, küzdése közt a’ bámuló Jusztin mellé lépe, ’s hévvel szorítva kezét ajakihoz, szóla: „Leány! te angyala vagy e’ háznak, engedj futnom ennek sátányai köz űl!” ’s kirohant a’ szobából. Jusztín ámultában mozdulatlan marada székén. „Istenem! mi vala ez?” kérdé lelkében gyanúsan magától, ’s fejét, mellynek az indulatzaj alatt támaszra volt szüksége, egyik kezére bocsátván, égi álmákba szenderült, mellyek közt csak a ’ szív vala ébren. És láta képeket, mellyek külön alakokban csak az elt űntet mutogatták, lelke elfogultan, felejtve múltat és jelent, csak a’ homályos jöv őbe merenge, míg – míg – a’ kel ő nap’ els ő sugárira, mellyek ablakán át köszöntek, ébredni kezde, a’ nélkül, hogy alutt legyen, ’s varrójánál lelé magát, a’ nélkül hogy tisztán eszmélhetne, este van e még vagy reggel! Csend uralkodék még az éjen át dobzódott udvarban, csak Jusztínt emlékezteté az együgy ű reggeli tárogató, szokott foglalatosságaira, ’s indult az ól felé, hogy felvigyázna ott a’ fej ő cselédekre. Bámultára, udvaron keresztül mentében, a’ vendég v őlegénnyel – ’s mi tudjuk, hogy az a’ tiszt úr volt – találkozék, ki nyugtalanul az ólak felé kémlel ődni látszék. „Ugyan, jó leány, nem tudnál inasomhoz útasítani?” kérdé a’ szembe jöv ő Jusztínt. ,,Én – nem tudom – hol van…” mond ő elpirulva, ’s hogy zavarodása észre ne vétessék, elsiete. – A’ tiszt Andorunkkal akara szólani, hogy azt a’ történtekr ől felvilágosítsa, ’s illy nem várt sükerét látva vállalatának, további segédéül a’játéknak okosan fölkérje; olly játéknak, mellyt ől az ő egyetlen földi szerencséje függ. Andor azonban nem vala sehol található, ’s ez őt’ aggodalmakba ejté. – Különös, hogy Andor illy egyszerre csak elt űnt, ’s hová lett szegény? így elmél olvasóm, ha krónikámat elölr ől és nem végr ől kezdve, eddig hata már, ’s én bátor vagyok egész illend őséggel jelenteni, hogy Andor ez éjjel – megszökött! – Most már szeretném látni az embert, ki e’ pontnál bámultában egypár pillanatig legalább meg ne állapodnék, ’s ne kérdené: de hát hogyan, vagy miért? – Hja! ennek ismét hosszú históriája van, ’s én merem állítani, hogy mi még sem Andort, sem atyját tökéletesen nem ösmerjük, ’s nem hallók kivált együtt-beszélgetésöket a’ nászba indulás’ éjén. Ezt hát föl kell még világosítanunk, hogy érthessük e’ hirtelen változást; azért teljes alázatossággal, és ezúttal tán utoljára, van szerencsém tisztelt olvasóm el őtt még egy kis türelemért esedezni. – Az öreg Peterdi úr a’ maga szobájában igen okos ember volt, csakhogy küls ő dolgaiban a’ n ő kormány annyira kifogott már rajta, hogy hatásköre csak magában határozódott. Látta ő, és keser ű elméletekre fakadva látta, fia’ neveltetését, kiben az anyai kényeztetés mellett, minden szellemin eddig diadalmaskodék a’ testi er ő, noha nem volt apja’ csendes, mélyen fontoló, tiszta itéletének minden nyoma nélkül; de szúnyadt mind eddig a’ lélek, lenyomatva a’ porélet’ súlyától, mint óriási rom alatt a’ kincs. Azonban a’ kedvez ő pillantat megérkezék, ’s az apa’ igazságos vágyai, mellyek fiának az ösmert fényüz ő Pazariné’ házával kötend ő frigyen valának végkép’ elhalandók, hatalmasan kelének-föl keblében az ártatlanságnak megmentésére, ’s fiát, az indulás el őtti estén, titkosan szobájába vivé, mint fölebb látók. Itt ő, mert nejét ől távol envilágban 105 volt, kevéssel lerajzolá Andornak magát, megmutatá semmiségét, fölébreszté benne a’ vele rokon szellem ű, de szenderg ő dicsvágyat, kivágyni agarai közül, ’s megutálva a’ munkátlan túnya életet, egy magasabb, méltóbb körben, munkában fényleni más hasonlók felett. Eszközöket mutata a’ czél’ elérésére, ’s szív’ mélyére ható apai tekintettel fogadtatá-meg fiával tanácsának, intéseinek engedelmeskedni. Andort megrázá lelkében e’ hív rajza életének, ’s mintegy örökös álomból ocsódva-fel, elborzada a’ képt ől, mellyet az elébe tartott t űkör ada-vissza.

105 önnön világában. Forró há- lakönyekkel köszöné apjának e’ számára tartogatott mennyei kincset, ’s magából egy egészen új lényt alakítani, szentül féltévé magában. – Tanács vala most Pazariékhoz elmenni, hogy anyjától elválasztassék, ’s világot lásson, mellyet kézi-könyvül használand; de onnét vissza nem térni, míg magát ill ően kiképezni nem fogta. Eszköz vala egy jó summa pénz, mellyet apja, kis kora óta e’ szent czélra össze zsugorgatott, neje’ tudta nélkül, ’s egy ajánló levél a’ f ővárosban Peterdi úrnak egy iskola évekbeli lelkes ’s most nagy tekintet ű barátjához. – Így indula Andor leány-néz őbe, illy gondolatok foglalatoskodtaták útjában, míg minden nyomon apjának szavait igazaknak látván, föl nem sohajta: milly sok szokás van még a’ világon, mellyeket eddig ő nem is gyanított, ’s mellyeknek el őtte ösmeretlensége annyi hiányt éreztete, annyi pirulást okoza. E’ küzdése közt, érzelmeinek e’ forrásában, tünék-fel neki Jusztin, a’ szelid, lelkes leány, mint az örök sötétséget megvilágosító els ő égi fény, ki annyira álla méltóságában a’ divat’ ’s külfény’ ama’ bábjaihoz, mennyire ő, t őlök visszaiszonyodék. Ő látá a’ leányt, szerény kis világában, másoktól sejtetlen, mint elrejtett szent képet díszleni, hallá bájhangjait, érté lelkét, melly vele rokon vala, ’s látá kivált ama’ távoztát félt ő pillantatokat, mellyek epedve, mint a’ parton maradt kedveséi az örömét ragadó távolba halának-el utána, ’s pedig a’ já tékba rang és név, érték és álfény nem elegyedének! ’S egy illy ritka percze az életnek ne gyújtsa e magasra a’ lelket, ’s tettre ne buzdítsa a’ halandót? ezt csak az hozhatná kétségbe, ki rideg magányában sinl ődve, az életnek csak borongó telét, de viruló langy tavaszát soha nem ízlelé. – Andornak most egészen ínye szerint esek, a’ vele olly furcsán szövetkezett tisztnek regényes föllépése Pazariéknál, mellyen annyira megütközék el őször; mert ő alakját ott hagyhatá, legalább az els ő gyanú’ elhárítására még is maga futhata, hogy föllépjen az új pályára, mellyr ől soha, vagy csak dics őséggel lelépend ő! – ’S ím most már ösmerjük egész mivoltában Andort, kinél el őször csalt a’ külszín; de kés őbbi viselete, komolyabb föllépése óta, mély érzelmet, ha m űveletlent is, ’s szilárd férfi-charaktert gyanítata már. Kívánjunk neki szerencsés útat, ’s kedvező pályát nemes czéljához! De míg mi itt Andor’ bels ő szellemi létén philosophálánk, ’s tulajdonival ’s határozatával ösmerkedénk: ez alatt ébredezének a’ múlt éj’ vigalmainak sáppadt h ősei is. A’ tiszt még most is keresé Andort, de nem volt, ’s elt űnte egy kis lármát okozott a’ háznál, mellynek oka ismét ez vala: a’ tiszt tökéletesen meggy őződvén Andor’ elt űnte fel ől, még bizonyosabban adhatá-ki magát képében, s őt új cselre bátorítá a’ reménytelen eset, hogy Andort tolvajnak, ki minden vele hozott pénzét magával vivé, kiáltsa-ki. Most már a’ dolognak, ha részére kedvez őleg akar végz ődni, sebesen kelle haladnia, miért az Aurórával egybekelést minden módon sürgetni kezdé. Két akadály volt még el őtte; katonasága ’s a’ cautio 106 . Pazariné rá akará beszélni a’ kilépésre, de ő zászlójához er ősen ragaszkodék, ’s érté nyelvével ő nagyságát is meghódítani, ki, mint fölebb láttuk, a’ katonákat nem igen t űrheté. Azonban ezredének kevés id ő mulva összevonulási pompás áthuzódása a’ falun, Pazarinénál teljes diadalt nyere részére. Az ifjú h ős, szilaj szökdel ő paripán, arannyal csillogva osztálya el őtt! – ah! ez a’ világ minden egyeteme ’ tudományos okleveleinél többet tesz! – Fenndoboga Pazariné’ szive is e’ látványra, ’s maga javaslá vejének a’ további katonáskodást. A’ dolog sürg ős vala, – szomszéd helységben az ezered’ tulajdonosa, ’s ennél olly hamar, olly könnyen ki lehetne csinálni a’ dolgot, csak pénz kellene! – Hja! de ezt a’ megszökött inas vivé-el magával, haza menni foglalatosság és id ő nem engedék; kölcsön kelle hát felvenni a’ kívánt summát; ismét a’ Peterdi’ rovására. Tolt a’ háznak egy zsugori, szinte már agglegény, de pénzes ösmer őse, ki Cornéliát egy darab id ő óta már szerelmi kinézésekb ől szemmel tartá,’s kiben, szerencsére, a’ minél kés őbb annál hevesebb lángra gyúlt szenvedély amazon, t. i. a’ pénz’ szeretetén, gy őzedelmeskedék. Minden jól ment, a’ kívánt summa 107 letéteték, ’s Pazariné fölül rá még a’ könnyelm ű Cornéliát is gazdagon adhatá-el, kinek érzelem úgy sem

106 katonatiszti kaució: tiszti vagyonbiztosíték a méltó házassághoz. 107 összeg. igen laká kebelét, csak mulathatott, csak pénzes n ő lehetett legyen! Ez mind olly sebesen, olly szépen folyt egymásból, mint a’ lánczszem, ’s alig fogja hinni kedves olvasóm, hogy egypár év alatt Pazariné a’ legelégültebben, ’s a’ szokottnál is nagyobb g őggel ünneplé leányainak kett ős lakodalmát. – Notabene! 108 mind ezt szegény elbujdosott Andorunknak, ki isten tudja most hol járt, rovására. ’S így most már addig beszélénk, addig regélénk, hogy házasság is történt, pedig kett ős; ebb ől gyaníthatja kiki, hogy krónikánk vége felé hajol. De miel őtt ez lenne, ill ő leend egy kis dörgés-morgásnak vegyülni a’ dologba; mert Pazariné ő nagysága ugyan férjhez 109 adá leányait, de bezzeg Peterdiné asszonyom mit fog rá mondani, kinek hamarjában el ő sem tudjuk majd fiát adni? Azért még egy kis türelmet, ’s most már igazán legeslegutoljára kérek a’ szíves olvasótól. Harmadik hete már, hogy Andor búcsút v őn egynéhány napra anyjától, ’s mind eddig sem maga, sem híre nem j ő. Peterdi úr gondolá magában mi történt, de az asszony semmikép sem tudott a’ hosszas kimaradás’ okára j őni: azért eltökélé fia után menni, hogy valót tudhasson. Leporoltatá hát a’ még menyasszonyi ajándékban kapott ó castrumot 110 , mert az új, Peti kocsissal, kit a’ tiszt magához pénzele, még mindig Pazariéknál volt; ’s a’ két öreg sárgát, fakó szerszámába befogatván, indult dunántulra. – Épen a’ lakodalom’ estéjén éré oda, hol minden örömben és fényben úszék már, mid őn ő, mint valami tévelyg ő üstökös, rongyos alkalmával az udvarra, kiváncsi figyelmet gerjesztve, behajtatott. Belép a’ kivilágított terembe, ’s ott úti köntösei alatt valami véletlen maszkot gyanítva, körül fogák az újságvágyó vendégek. Ő köszön, magát hajtogatja, de senki nem viszonoz semmit; ámulva várja a’ dolog’ kifejlését. Végre j ő a’ házi asszony, ’s Peterdiné üdvezl ő csókolására siet; de az el őle félre áll. Peterdiné körülnéz, pirul, haboz, ’s elijed a’ háztól, mellynek szokásait nem ösmeré, még is vele közelebbi frigybe 111 lépni ohajta, ’s hol tán – mert minden arra mutatott – épen menyekz őjét tartják fiának. „Megengedjenek,” szóla végre Peterdiné, „ha úti köntöseimben, ’s illy véletlen, tán az ünnepet zavarom; de úgy hiszem bejöheték… én… Peterdiné vagyok…” „Mit? Peterdiné? Julcsám! egyetlen barátném!” kiált zajos örömmel, karjaiba futva Pazariné; „alig ösmerélek-meg a’ réglátás miatt!“ ’s most csókjaival halmozá, egyszersmind kifelé vivé magával, hogy bundái köz űl kibontva, díszesebben jelenhessék-meg a’ fényes társaság el őtt. „Mért nem korábban csak egy nappal is, kedves Julcsám, holott mi megírók az esküvés’ napját?” (de a’ tiszt úr, igen természetesen, a’ levelet el nem küldé.) „Ma kelének össze gyermekeink.” ,,Ma?” kérdé halaványulva Peterdiné, ’s szokatlanul döbbent-meg szíve a’ váratlan újságra. ,,Mindjárt szolgálatot küldök , barátn őm, hogy részt vehess a’ köz vigalomba,” mond Pazariné, ’s ment. Egybekeltek? gondolá Peterdiné, és tudta nélkül? és az új meny most még csak kézcsókolására sem siet? De tán őt fogja most küldeni anyja – kecsegteté magát – ’s idegen szobalány jött t űkörrel ’s mosdó szerekkel. A’ szolgálat b ő112 volt, mindenen fény és ragyogás, de egyszersmind hidegség uralkodott; ’s Peterdiné csak azt bánta, hogy ősi szokásként házt űz nézni nem jöhetett. Most ismét megjelent a’ társaságban, ’s a’ menyasszony, udvari hideg hajlongások közt, bemutattaték neki. Peterdiné elijedt a’ drága menyt ől, hogyan fér ez meg majd az ő sz űk házában? – ’s a’ fia után tudakozódék, ki igen

108 Jól jegyezd meg! (latin). 109 férhez 110 itt: kocsit. 111 szövetségre. 112 bőséges. természetes okoknál fogva, a’ szobában nem vala. Erővel vonja-be a’ tisztet, mint v őlegényt, Pazariné, kinek szerény vonakodását elég bölcs vala onnét magyarázni, hogy egyszer ű anyjának megjelenését, illy magasb szellem ű társaságban, átalja. Peterdiné elébe siet, de kétkedve áll-meg a’ v őlegény el őtt: ,,Én a’ fiamat keresem!” „No ’s? itt van!” mond megütközve Pazariné. Peterdiné bámulva vállat von, ’s a’ v őlegény, napa 113 el őtt térdre hullva vallja-meg, utolsó szorultságában, a’ cselt, mellyel Aurórát n őül nyeré. Erre közös lett a’ zavar. Pazariné ájuldozott, aztán kínos görcsöket kapott, hogy le kelle őt fektetni, ’s Peterdiné hálákat ada lelkében istennek, hogy fiát, ’s kivált itt, házt űz-nézés 114 el őtt meg nem házasítá. De most szegényre rá is került a’ sor, mert Andor’ elbujdosását tudtára adák, ’s hollétér ől senki sem tuda. – Szóval a’ lakodalmi örömöket sírás váltá-fel és bánat; csak Auróra, ki úgy is tudá a’ dolgot, maradt egykedvüleg büszkén, vágyainak, bár mi módon, teljesültével, ’s férje föllenge szerelmi érzelmeiben egyformán, titkosan örülve, hogy esküv ő el őtt nem érkezék ez a’ veszedelmes alföldi vendég. Cornélia’ mátkája is kedvét veszté, mert a’ gazdag sógor’ rovására adott pénz, igen tudá, milly bizonyosan el van veszve napánál; de szép ifjú nejével vigasztaló magát, ki szinte fölijedezék menyasszonyi álmaiból, most már szigorúbban átadva látván magát a’ könnyelm űségéhez kevéssé vastagocska ’s komor férjnek. – A’ tiszt elég hajlékony, elég finom vala ugyan kikeresett szavakkal, forró igérettel ’s meleg kézcsókjaival napát iránta engesztelni; de az maga tudá, mint szegült egyszerre szárnya magas g őgjének, büszke vágyainak, ’s mint kelljen most már házának az adóssági súlyok alá s űlyednie! Peterdiné meg nem foghatá fiának illy nyom nélkül ’s már szinte több heteki eltüntét, azért kétséges aggódások nyomák iránta lelkét. – Más nap tüstént indulni készüle, hogy otthonról szükséges nyomozásokat tehessen az eltévedt iránt; de míg elmenne, Pazariné őt titkos beszédre beteg ágyához kéreté. ,,Az én sorsom, barátném!” így kezdé, „a’ legnyomorúbbá leve. Adósságokban olly mélyen űlök, hogy többé mindenem már velök föl nem ér; azért semmivel kell maradnom, ’s a’ kínos választás – egyik v őmnél panaszos kegyelem-kenyérre szorulni. Auróra tisztné, férjével kell hurczolódnia, én hát Cornéliához vonulok, ’s javaimra idegenek teszik kezöket. De egy árva rokonom van, barátném, kinek sorsa most mélyen érdekli szívemet. Őt gyám és ótalom nélkül nem hagyhatom, vidd magaddal barátném, legyen vigasztalód, míg fiad megkerül. Munkás, szelíd leány, ő körüled még hasznos is lehet!” ’s most Jusztinkáért csengete. Peterdiné’szíve ellágyult, barátnéja’ ’s az árvának sorsán, ki szerény beléptével, ’s nyájas külsejével olly kedvez őleg lepé-meg őt, hogy azonnal fogadást t őn barátnéjának, ótalmába venni az árvát. Hála ’s öröm-köny gördüle Jusztín’ szemeib ől, forrón csókolá nénje’ kezét, ’s félénk bizodalma Peterdinéhez hódoló tiszteletté vált, a’ mint az, habozó szerény ajánlkozás után, a’ kedves leányt szívesen kebléhez szorítá. Ők elmentek, ’s el minden vendég, különféle érzések között. – A’ tiszt Aurórát sz űk szállására vivé egy silány faluba, ’s Cornéliát a’ másik v ő vivé, anyjával együtt, jószágára 115 ; hol a’ gazda adott irányt a’ n ő’ minden tetteinek, hová hiúság ’s kéjelmes élet őt nem kísérheték, ’s hol csend és zaj, kéj és bú csak a’ férjnek derült vagy borult pillantatától függe. – És e’ rövid vonások után, úgy hiszem, egyik ifjú n őnknek házi környülményit sem kell világosabban rajzolnom az eszmél ő olvasó elé. – A’ harmadik év múlt már ez eset óta, ’s Andorunk még mind eddig el ő nem került, ’s Peterdiné már csaknem kétségbe esék kedves fiának megláthatása fel ől ez életben. Jusztín, a’ szelid lelk ű, derítgeté csak borús napjait, ő biztatá, ő kecsegteté a’ jöv ő’ arany reményeivel,

113 anyósa. 114 a leány és hozzátartozóinak látogatása a v őlegény családjánál. 115 birtokára. mellyek nélkül szív-vágyai kihalván, eddig tán érzéketlenségben tompult volna el lelke. Engyermekeként 116 tekinté a’ kedves leányt, kit a’ kitünő szíves bánás, ’s még egy magyarázhatatlan titkos kötél, olly édesen vona, olly h ű érzelmekkel csatla a’ tisztelt gyámhoz, millyenekkel csak egy édes gyermek ragaszkodhatik szüléihez. – ’S e’ viszonyok közt, ’s két év után már, emlékezzünk csak, szives olvasó, azon kis dunarévi csárdára, mellyben Andorral a’ tiszt úr olly furcsán szövetkezett, ’s látjuk Peterdinét, egy rokonától vissza tértében, beszállva ’s Jusztínnal a’ múltról ’s fiáról beszélgetve. – Zajos lármával nyit ajtót egy huszár tiszt, legénye által a’ belebb fekv ő faluból lovakat parancsolva kocsija elé; utána jött egy bekötözködött ifjú n ő, karján egy esztend ős kis csecsem őt ringatva, hogy a’ kellemetlen szekér-rázásból magát némileg benn kipihenje, mint az éjjel még tovább utazandó. Kevéssel ezek után egy falusi asszony, egyszerüleg öltözve; ’s végre két komoly, tudós külsej ű, fiatal úr. – Soha ennyi vendég e’ csárdában, mióta fenn áll, egyszerre nem volt. ’S kik lehetnek mind ezek? várja, tudom már, türelmetlen olvasóm. A’ tiszt Auróra’ férje volt, ki sietve más vármegyébe szállítatva-át, most éjjel nappal útazék nejével rendeltetése’ új helyére. A’ büszke Auróra! bagázsiás 117 kocsin, szobaleánya ’s dajkája magának – hallatlan! de így fizet a’ világ! A’ falusi asszonyság paraszt-kocsin, Cornélia. Épen egy fényes névünnepre készüle a’ szomszédba, mid őn beteg napánál lév ő férje sietve utána küld, hogy anyja meghalt, ’s temetésre okvetetlen meg kell jelennie. Így hát tüstént félretevé a’ fodrozandó ruhákat, tudván, milly pontos teljesitést kíván férje’parancsa. Gazdasszonynak honn mamáját hagyá; nem tudom nem lessz e hiba a’ háznál, mire a’ gazda megj ő, ő nagysága’ igazgatása alatt? – ’S a’ két ösmeretlen tudós – ezt már csak eltalálná az olvasó, hiszem, ha Jusztín, különösen meglepetve, fel nem sikoltott volna is – hogy ez Andor, az elt űnt Andor, egy lelkes barátjával, kinek vezérlése alatt a’ f ővárosban ösmeretlenül eddig magát müvelé; pártfogójának, kihez apja utasítá, közbenjárásával diszes hívatalt nyert, ’s most méltó gyermekül magát szüléinek bemutatni j ő. – Képzelhet ő a’ köz bámulás e’ különös összejövetelen, melly még tovább is tartana, ha a’ tisztnek lovai meg nem érkeznének, ’s Cornéliát is kocsisa indulásra nem intené. – Peterdiné ’s fia itt hálának, ’s más nap haza érve, Andor meleg örömkönyek közt d őlt az őt váró apai karokba. Anyja el őtt felvilágosítának mindent, ki most hibáit a’ nevelésben átlátván, teljes elégülését lelé fiában; azt sajnálá csak szegénykében, hogy annyira elsoványkodott! A’ szülék’ végohajtása kevés id ő mulva betelt. Andor megházasodott, ’s ki volna méltóbb n ő hozzá, mint Jusztin, a’ lelkes 118 , szelid leány, kit Peterdiék, mint tulajdon gyermeköket szerettek. Fenn érzé a’ derék leány szerencséjét e’ választásban, ’s létének és tetteinek irányául a’ házi boldogság vala kit űzve; ’s mivel: mennyi ház annyi szokás – alkotott ő is férjével együtt egy házat, mellyben szokás vala: szorgalom és munkásság, szelídség és jámborság , rend és csinosság, jó kedv és barátság; csak, melly mind ezeket f űszerezé, a’ házassági szerelem nem vala csupa szokás; kölcsönös érdem gyujtá azt naponként újabb lángokra 119 ; lélekb ől eredt az, azért sírig kísérve az életet, mennybe is, honnét jöve, az oda tünő lélekkel átszálla.

KOVÁCS PÁL .

______

116 saját gyermekeként. 117 poggyászos. 118 nagylelk ű. 119 langokra

EMLÉKEZÉS.

Hévvel szerettem ’S ím szenvedek, Keblembe’ dúlnak Bús érzetek.

Gyötrelmem enyhet, Írt 120 nem talál, Életfáim közt Zúg a’ halál:

De bár gyötrelmem Írt nem talál, ’S életfáim közt Zúg a’ halál:

Szelíd örömmel Emlékezem, Szép napjaidra, Óh szerelem!

BAJZA .

______

A’ KÉT HOLLÓ.

Bük-ágon nagy sötéten Holló vagyon; Más holló ellenében A’ szirtfokon.

Bük-ágról szól a’ holló: „Én éhezem, Mi lesz ma, barna rabló! Eledelem?”

’S a’ barna társ a’ szirton Károgva szólt: ,,Vitéz van ott az ormon, Bús mint a’ hold.

Kemény párharczban hullt-el, Nincs fegyvere, Mellette sólyma nyögdel

120 gyógyírt. És hív ebe;

De Zille, Zille távol A’ h űtelen, Új férj’ karában tánczol D ús termeken.”

’S bük-ágról szól a’ holló; „Ez kell nekem! Solymát te űzd, kutyáját Én elverem.”

És szállt a’ két dögorzó, Károgva szállt, ’S a’ holt vitézen tápot Dúsan talált.

És Zille, Zille távol A’ h űtelen, Új férj’ karában tánczol Dús termeken.

G A R A Y .

______

S A J K A D A L .

Életem’ folyóján Búszél lengedez, Életem’ folyóján Tört sajkám evez; Rajta útazólag Vérz ő szívem űl, ’S messze, ismeretlen Part felé röp űl.

A’ folyónak árja Mély, fenéktelen, A’ folyónak árja Csalfa szerelem; Kormányom’ kitépve, Engem gyermeket, Lebke csolnakommal Szirt közé vetett.

Elsülyedt örökre, Szél között zajon, Elsülyedt örökre Minden kincs, vagyon; Képek, égi álmak, És tündér remény, Útra szép hazámból A’ mit hoztam én. –

Felleg és ború most Láthatáromon, Felleg és ború most Néma bánatom; Egy csillag vezérel, A’ hit’ csillaga, Biztató jövend ők’ Kétes záloga.

Csendben és vihar közt, Sziklán és habon, Csendben és vihar közt, Szálj te, csolnakom! Élet’ habjain túl Majd szivem kiszáll, Messze, szebb világnak Békepartinál.

BAJZA .

______

A’ TÁVOZÓ.

Leszáll a’ nap, Borúl az ég, Elhagyott a’ Szívreménység, Hogy tégedet, Te gyöngyalak! Még enyémnek Vallhassalak.

Remény, remény! T ündéri kép, Csalárd vagy, mint A’ földi szép; Csalárd mint az Én galambom, Kinek szívét Nem birhatom.

Leány, leány! Idvességem, Gondolatom, Érzeményem, Nyugodalmam, Földi mennyem Csak te voltál Egykor nekem.

De most, leány! De most, remény! Örök búban Kesergek én, Örök búban Miattatok, Kik álnokúl Megcsaltatok. ’S te csába 121 lány! ’S te álremény! Istenhozzád Örökre; én Elbúcsúzom A’ világtól, Kibujdosom Szép hazámból.

Útam nyugot Felé megyen, Pusztaságon, Rengetegen; Hű társ gyanánt A’ fájdalom Kisérni fog Vad útamon.

’S ha majd a’ szent Határokon Kikészülend Ez árva nyom: Tireátok, Bájvidékek, Még utolszor Visszanézek.

’S míg reátok, Bájvidékek, Szívszakadva

121 csábító, csalfa. Visszanézek, A’ csókdozott Határokon Siromba zár A’ fájdalom.

BÚSTAVI .

______

SZÉP, SZEBB, LEGSZEBB.

Szép vagy lányka, ha ostromlód’ sok hímü szavára Kis fejedet rázván azt feleled neki: N e m ! Szebb ha zavarba hozott; legszebb, mikor édes-epedve Gyönge pirulással mondani merted: I g e n !

GARAY .

______

É J F É L K O R .

Tündökl ő csillagok, Lobogva fényletek! Hajh szívem is lobog, Mint a’ ti fényetek,

De kebletek nem ég, Szerencsés csillagok! Hidegen fénylenek Tündökl ő lángitok:

Bennem mint aetna-tűz Forr, küzd az érzelem, Velem kél ’s nyúgoszik A’ megcsalt szerelem;

Hajh még is lángjaim Kiolthatatlanok, Mint örök fényetek, Tündökl ő csillagok!

BAJZA .

______

CORIOLÁN 122 ’S A’ HÁBORGÓ RÓMA. ______

Hoc illud est praecipue in cognitione rerum salubre ac frugiferum, omnis te exempli documenta in illustri posita monumento intueri: inde tibi tuaeque reipublicae quod imitere capias: inde foedum inceptu, foedum exitu, quod vites. LIVIUS. 123

Története ’s polgári alkotmánya valamelly népnek szoros kapcsolatban állanak egymással. Romában e’ kett ő olly sokképpen összefonódva jelenik-meg, hogy egyiket a’ másik nélk űl el őadni szinte lehetetlen. A’ hét hegy ű várost, a’ sorsnak ezen legszebb remek m űvét, mint Polybius 124 nevezte, szabadság’ szerelme alkotá naggyá: de viszont a’ polgári alkotmány által nem korlátolt szabadságszomj egyfel ől, és a’ magányos személyek’ szinte nem korlátolt uralkodói vágya más fel ől, vitte hanyatlásához. Szabadság építe a’ királyi szék’ omladékain egy er ős ’s minden szomszéd népeknek félelmes respublicát 125 , ez törte-meg a’ consulok’ 126 , ez a’ tanács’ rettegve tisztelt tekintetét, ez teremté a’ tribunusi méltóságot 127 , melly végre a’ népnek csaknem fejedelmi hatalmat szerze: de ez volt viszont, mi az országot örök rengés és viszályok között tartotta, mellyeknek zavarából emelték-ki fejöket utóbb a’ Sullák 128 és Mariusok 129 , a’ caesari 130 mindent legázló hatalom, királyi koronát készítve és zsarnokpálczát adva a’ Tiberiusok és Nérók’ a’ Domitiánok és Caracallák’ 131 kezébe, kik mindent undoksággá változtattak, mi a’ hajdani Romában nagy és dics ő volt. Mert a’ Romulustól 132 szerzett, ’s mind utódaitól mind a’ respublica’ alapítóitól sokképen változtatgatott polgári alkotmány hiányos vala: sem tiszta republicanus szabadságot nem adott a’ népnek, sem a’ félig adottaknak fenn maradására bátorságúl nem szolgált: s őt eme’ helyett tágas nyilásokat mutata, mellyen mind a’ despotismus’, mind az aristokratia’ kényei féketlen űl kicsapongván, az elnyomás’ eszközeit magokhoz ragadozhatták. Innen a’ szünetlen panasz, bizodalmatlanság, háborgás és párt, mellyek az országra többszöri ínséget hoztak, a’ népet örök nyugtalanságban tartották. Illy alkotmány mellett a’ rendet ’s magát a’ szabadságot is csak a’ nép’ tömegében er ős gyökeret vert erkölcsiség, jónak és igaznak szeretete, tarthatják- fenn, melly tulajdonok, miként tudva van, változékonyak és gyarlók, mint maga az emberi akarat, mellyben alapulnak. Azon kevés tiszta id őpontokat, mellyeket a’ Tiberis 133 melletti lakók értenek, nem polgári alkotmányoknak, hanem erkölcseik’ még meg nem romlott korának köszönhették. Erkölcstelenség űzte-ki a’ város’ falai köz űl a’ szabadság’ nemt őjét 134 is.

122 Caius Martius Coriolanus (Kr.e. 5. sz.), római tábornok. 123 Titus Livius (Kr. e. 59–Kr. u. 17), római történetíró. 124 Polübiosz (Kr. e. 200–118), görög történetíró. 125 köztársaságot. 126 a legf őbb tisztségvisel ők (irányítók). 127 néptribunus: alacsony származású, de különleges jogállású tisztségviselő az ókori Rómában. 128 Lucius Cornelius Sulla Felix (Kr. e. 138–78), konzervatív római politikus, hadvezér, Marius ellenfele. 129 Caius Marius (Kr. e. 157–86), néppárti római politikus, hadvezér, consul, Sulla ellenfele. 130 egyeduralkodói, császári (Gaius Julius Caesar Kr. e. 100–44, római hadvezér és politikus). 131 zsarnoki uralmat folytató római császárok. 132 Romulus (Kr. e. 771–716), Róma városának legendás alapítója, Kr. e. 753-tól Róma els ő királya. 133 Róma folyója. 134 őrszellemét. A’ romai respublicát senki se tekintse tehát respublicák’ ideálja, se polgári életét ’s viszonyait polgári boldogság’ f ő pontja gyanánt. Benne a’ tyrannismus 135 , az oligarchia 136 minden ábrázataiban, s őt még maga az anarchia 137 is, ez a’ népek’ öldökl ő szörnye, többet uralkodtanak mint a’ demokratiai szabadság, melly tiszta kifejl ődési pontjára soha nem is jutott-el. Egy szakaszát fogom leírni a’ respublica alatt sokszor támadt háborgásoknak, mellynek Coriolán nem oka, csak indító eszköze volt. Mert nekem úgy látszik, a’ minden tekintetben annyira érdekes romai történeteknek nem azon része nevezetesb, melly e’ hódoltató nép’ messze táborozásait, hanem inkábbára az, melly beltörténeteit, forrását annyi nagy és alacsony, dics ő és nemtelen tetteinek, ábrázolja. De miel őtt tárgyamhoz fogjak, szükség lesz Roma’ állapotját néhány vonással festenem, hogy ne csak a’ történteket, hanem azoknak okait is tudassam. A’ királyok’ ki űzetése a’ patriciusi rendnek 138 volt csak kedvez ő, nem az egész népnek. Király helyett most két consul ült kormányon, fejedelmi hatalmú. Választatások évenként történt, de kizárólag csak a’ lovagrendb ől. Azon els őségek, mellyeket a’ patriciusi rend Romulustól nyert ’s a’ királyok alatt mindig birt, a’ királyok’ ki űzetése után nem csak nem fogytak, hanem inkább növekedének jogbitorlat és vagyonzsarolás által. Hiában ügyekezett a’ derék Valerius Publicola 139 , consul-társa Brutusnak 140 , még törvényekkel is, – millyen, például, ama’ nevezetes: De provocatione ad populum 141 – a’ népnek az aristokraták ellen védsánczokat építeni: ezen törvények siker nélk űl maradtak, erejök kijátszatott. Míg végre a’ poriglan nyomottak megúnván a’ jármot ’s megsokalván kivált azon szigorú bánásmódot, mellyel a’ lovagrendi hitelez ők pórosztálybeli adósaikat sanyargatták, kitört a’ korlátok köz űl; elhagyá a’ hálátlan várost ’s a’ szent hegyre vette magát, kebeléb ől jövend őre védszónokokat kivánva, kik ügyét az elnyomás ellen pártolják; ’s nem csillapodott-le mígnem kivánatait megnyerné. Ezen szónoki, vagy saját nevével nép-tribunusi tisztség’ megalapításával Roma’ alkotmányában harmadszori nevezetes változás történt. Tarquín’ 142 ki űzetése után monarchiai 143 kormányból aristokratiai 144 igazgatásra ment által, most pedig egy hatalmas demokratiának 145 veté-meg alapját. E’ demokratiához közeledés azonban nem egyszerre, hanem lassan, lépcs őnként ment; többszöri rengések után, mellyeket részint er őszakos kitörései a’ népnek, részint a’ patriciusok’ vagy inkább a’ romai tanács’ makacssága ’s meggondolatlan lépései, nem ritkán egyes polgárok’ tettei szültek. Mit a ’ valeriusi törvény nem vala képes: a’ népnek befolyást szerezni a’ kormányra, azt most a’ tribunusi tisztség volt eszközlend ő. Eleinte úgy látszott, a’ tribunusi tisztség a’ consularis hatalomnak nem ártand ’s még kevésbbé a’ tanácsnak; mert a’ tribunusok’ egész tiszti köre csak a’ pórrend’ pártfogására terjedett-ki. Sem tekintettel, sem különös hatalommal nem birtanak; még csak népgyülést sem lehetett tartaniuk. Öltözetök nem különbözött egyéb magányos személyekéit ől, ’s kíséretök,

135 zsarnokság. 136 hatalmaskodó f őúri réteg. 137 zűrzavar, uralom- és irányításnélküliség. 138 a római nemesi uralkodó osztály tagjai, az el őkel ők. 139 Publius Valerius Publicola (?–Kr. e. 503), az els ő többszörös consul Róma történetében. 140 Lucius Iunius Brutus (?–Kr. e. 509), hagyományosan a Római Köztársaság alapítójának és az els ő consulnak tekintett politikus. 141 provocatio ad populum: népgy űléshez való fordulás joga a f őtisztvisel ő (magistratus) döntésével szemben a római jogban. 142 Lucius Tarquinius Superbus (?–Kr. e. 495), az ókori Római Királyság utolsó legendás uralkodója Kr. e. 535 és 509 között. 143 egyeduralkodói. 144 főúri, el őkel ő. 145 népuralomnak, demokráciának. ∗ mid őn nyilvános helyen megjelentek, egyetlenegy viatorból ) álla. Tanácsgyüléskor kinn ülének különös padon a’ terem’ ajtajánál; belépniök csak akkor vala szabad, mid őn a’ consulok által hívatának, hogy a’ pór’ ügyében hozott végzés velök közöltessék. Illyenkor, ha a’ végzést ártalmasnak látták a’ pártolt rendre nézve, ezen szót írták alá: T i l t o m , mellynek teljes ereje volt a’ hozott végzést megsemmisíteni. Hatáskörök a’ várasra, ’s ennek falain kiv űl legfelebb mérföldnyi térre terjedett. Kötelességük volt, mindig – a’ latin ünnepeket kivéve – a’ várasban maradni, ajtajokat éj és naponnan tárva hagyni, hogy lakjaikban az üldözött mindenkor ótalmat találhasson. Szóval, egész tisztségök nem vala egyéb, mint ügyefogyottak’ 146 pártolása. De nem sokáig maradtak ők illy szerény korlátai közt a’ hatalomnak: kis id ő’ elforgása mulva tehetségöket terjesztgetni kezdették, ’s a’ consulok’ s őt még a’ tanács’ hatáskörét is kérdés alá venni; utóbb semmi sem vala eléggé nagy és magas, minek elnyerésére ne törekedtek volna. Ür űgye alatt a’ póri 147 jogok’ védelmének szándékok vala az aristokraták’ hatalmát megtörni, a’ mit id ő’ haladtával el is értenek. Kedvez ő volt rájok nézve a’ tanács’ tagjai között több ízben támadt véleményi szakadás, melly zavart sz űlt ’s azt, hogy a’ tanács gyakorta eltéveszté szemei el ől igazgatása’ czéljait, ’s hibákra botlott, mellyek kés őbb vissza jobbíthatlanok valának. Illy hiba ’s ártalmas lépés volt részökre az aedilisi 148 tisztség, mellynek felállítását a’ tribunusok’ kérelmére megengedték. Ezen aedilisek szinte 149 a’ pórseregb ől választattak, ’s nem voltak egyebek, mint vak eszközei a’ tribunusi kénynek. Tiszti körökbe tartozott a’ köz épületekre felvigyázni, millyenek a’ templomok, fürd ők, vízcsatornák ’stb. Ezek el őbb consuli felügyelés alatt állottak; ’s így az aedilisi hivatallal a’ tanács saját consulai’ hatalmát csonkította, ’s els ő alkalmat nyújta a’ tribunusi ∗ hatáskör’ terjedésére. ) Azon tanácsbeliek, kik ez új tisztséget fel-állíthatni vélték, azt hiteték-el magokkal, hogy nagy lelk űségök a’ pórrendet mind inkább hozzájok kapcsolandja, hogy általa béke és csillapodás állván-be, a’ város’ boldogsága fog megalapítatni. Kis ideig úgy tetszett, hogy nem roszúl láttanak, mert a’ két rend közé csend és egyetértés állott-be. De ez igen is rövid korig tartott: a’ háborgás’ tüze csak hamu alatt pisloga, minden pillantatban lángra lobbanható. Az élelem’ sz űke, melly T. Geganius és P. Minucius’ consulsága alatt 150 (Roma’ építése után 261. évb.) Romát ostorozá, alkalmúl szolgált a’ tanács és vagyonosb polgárok ∗ ellen lángot támasztani. Sicinius Bellutus és Lucius Junius Brutus ), kik a’ szent hegyre kivándorlott népnek a’ múlt id őkben vezérei, utóbb pedig els ő tribunusai valának, most aedilisi hivatalra választatták magokat, hogy a’ köz dolgokba még mindig befolyások lehessen. Ez a’ két nyugtalan vakmer ő ember, kinek tekintete csak azon félreértésen alapodott, mellyet a’ respublica két rende között támasztott ’s koronként élesztgetett, azon álhírt költötte, hogy a’ patriciusok készakartan támasztottak élelmi szükséget, a’ gabonát saját táraikban halmozván össze, mellyet most szándékok nagyobb áron adni, hogy kármentesítsék magokat a’ tartozások’ elengedéséért, mivel a’ mult id őben a’ szent hegyre vándorlott népet vissza édesgeték. Újabb neme, úgy mondának, a’ pénzcsikarásnak, mellyet a’ nép’ zsarnokai feltaláltak, hogy a’ szegénység’ utósó filléreit is magokévá tehessék.

∗ ) A’ tiszti szolgáknak bizonyos neme neveztetett így. 146 rászorulók. 147 köznépi. 148 alacsonyabb rangú római hivatalnokok f őként a közrendészeti és a kereskedelmi ügyekben. 149 szintén. ∗ ) Dionysii Halicarnassensis [Halikarnasszoszi Dionüsziosz, Kr. e. 54–8, ókori görög történetíró és szónok] opera. Lib. VI. [ Rh ōmaik ē archaiologia c.] 150 Titus Geganius Macerinus és Publius Minucius Augurinus Kr. e. 492-ben voltak consulok. ∗ ) Valódi neve L ucius Junius vala; a’ Brutust maga adta volt magának, azzal kérkedvén, hogy valamint ama’ régi Brutus a’ királyoktól Romát, úgy ő a’ patriciusi hatalomtól a' pórrendet fogja megszabadítani. A’ dolog azonban nem így álla. A’ szent hegyre vándorlott, nagyobb részint földmivel ő nép, más hazát akarván magának keresni, telkeit müveletlenül hagyá, a’ minek természetileg szükséget kelle sz űlnie. Ezt jól tudták ön magok a’ tribunusok is, de ők a’ patriciusi rendet akarák gyanússá tenni a’ nép’ szemében ’s megragadták e’ kis alkalmat is, ∗ tudván, hogy sikere leend az éhség miatt különben is nyugtalankodó pórrendnél. ) Ezen rágalmak ellen a’ tanács elégtételt nem kerese, nem v őn , hanem a’ helyett ügyekezett nagylelk űleg a’ közszükségen segíteni. Két patriciust Siciliába külde gabonát vásárlani; mert az olaszországi népeknél, kik Roma’ növekedését irígy szemmel nézték ’s örvendettek nyugtalanságain, s őt gyakorta hasznát is vették, nem lehetett azt szerezni. Mind ezen gondoskodások’ ellenére nem sz űntek-meg a’ tribunusok fondorkodni ’s híreket terjeszteni, hogy a’ szegénységet lázadásra bírják. A’ consulok gy űléseket tartának; el őadák a’ dolgok’ mibenlétét, el ő azt , miként ügyekeznek a’ tribunusok zajgást támasztani, ’s mind ezt azért, hogy a’ hiedékeny köznép’ tévedéseit felvilágosítsák. A’ tribunusok sejtvén, hogy egyenes útakon czéljaik felé nem haladhatnak, fortélyhoz nyúltak. Egyik gy űlésben nem engedék a’ consulokat szóhoz jutni; ők is beszéltek mid őn amazok, ’s így a’ két egyszerre beszél ő félnek egyikét sem érthették a’ hallgatók. Hiába mondatott, hogy a’ tribunusi hatalom csak a’ t i l t o m -ig terjed, hogy nyilvános el őadásokat gyülésekben tartaniok nem szabad: ők nem csak nem hallgattak semmi intést, s őt eléggé merészek valának, mind eddig példátlanúl, azt állítani, hogy a’ consulok csupán a’ tanács’ elölül ői, népgyülésekben minden mások felett tribunusoké az els őség. E’ szemrehányásokból szóviták keletkeztek, mellyek csak lelkeket ingerlének ’s nagyobbíták a’ zajt, ’s a’ háborgás végre annyira szenvedélyes l őn, hogy a’ hevesbek közel valának kezeiket egymásra emelni. Ekkor a’ ravasz Brutus, ez id őben, mint mondottam, aedilis, a’ consulokhoz mene, ígérvén, hogy ha szabadság engedtetik szólhatnia, a’ zajt lecsillapítandja. A’ consulok azt hivén, hogy ezen kérelem, mellyet nép és tribunusok’ jelenlétében egy aedilis hozzájok intéz, újabb bizonyítványa leend el őlül ői hatalmoknak, megengedék Brutusnak a’ szólhatást, bízva egyszersmind benne, hogy a’ tribunusokat kívánságaiktól elmozdítandja azon természetes okból, mert népgyülekezetekben nem csak pór- hanem lovagrend ű polgárok, s őt tanácsbeliek is vannak, kik felett tribunus el őlül ői tisztet nem gyakorolhat. De Brutus, a’ helyett, hogy a’ néphez ’s tribunusokhoz szólna, Geganius consulhoz fordult, – egyikéhez a’ múlt évben a’ szent hegyre küldött követeknek, – ’s kérdé, ha emlékezik e miként egyike a’ szenthegyi békepontoknak abból álla, hogy a’ patriciusok nem fogják félbeszakasztani azok’ beszédét, kik a’pórrend’ ótalmára vannak választva? „Igen jól emlékezem,” felelt a’ consul. „Miért jövétek hát most ide” folytatá Brutus, ,,a’ nép és tribunusai’ tanácskozását zavarni?” „Mert e’ gy űlést mi consulok rendelénk és nem ti;” válaszolt tovább Geganius, ’s azt veté utána megfontolatlanúl, hogy ha a’ tribunusok rendelték vala e’ gy űlést, a’ consulok nem csak nem háborítanák őket, s őt gyülésökben meg ∗ sem jelentek volna. ) Alig hallá Brutus a’ consul’ szavait, örömharsogva kiálta-fel: „Ti gy őztetek pórrend ű polgárok! Tribunusok! – Hagyjátok a’ consulokat mai nap szólni, meddig nekik tetszik, holnap én fogom nektek megmutatni, mi egy tribunus ’s meddig terjed hatalma. Tribunusok! mond tovább, adjatok parancsot, hogy holnap e’ helyt a’ nép összegy űljön; életemmel kezeskedem érte, hogy ígéretemet pontiglan teljesíteni fogom.”

∗ ) Tit. Livii [Titus Livius, Kr. e. 59–Kr. u. 17, ókori római történetíró] Historiarum [ A római nép története a város alapításától c.] Lib. II. – Biographien des Plutarchs von Kaltwasser [J. F. S. Kaltwasser: Biographien von Plutarchs mit Anmerkungen I–V. , Wien und Prag, Haas, 1805–1812.]. C o r i o l a n . – Dionys. L . VI. ∗ ) Dionys. Liv. Plut. [Plutarkhosz, 46–127, görög származású római krónikás és életrajzíró, vonatkozó műve: Párhuzamos életrajzok c.] ugyan ott. Ezen viszálkodások alatt beállott az éj ’s a’ nép eloszlott. A’ pórrend nyugtalan volt megtudni, mi fog történni: a’ patriciusok ellenben egész nyugalommal tértenek haza, nem is sejtvén, hogy Brutus eléggé fortélyos lehessen valami nevezetes tettet véghez vinni. De ők nem ismerék az embert, kivel dolgok volt. Brutus a’ gyülés után azonnal ∗ Iciliushoz ) ment, hol tiszttársaival kés ő éjig tanácskozék. Más nap összegyüjtvén a’ népet a’ piaczon, mindenek el őtt elfoglalák a’ helyeket Vulcan’ 151 temploma mellett, hová azok szokták volt magokat helyezni, kik a’ nép el őtt beszélni szándékoztak. Tömérdek sokaság tolult öszve. Els őben Icilius szólott. Hogy a’ régi, de még mindig sajgó sebeket felszaggassa, lefesté élénk vonásokban, mit kelle a’ szegény népnek szenvednie a’ királyok’ ki űzetése óta mostanig Roma’ kegyetlen aristokratáitól; hogy ezen közínségek soha nem sz űntenek volna meg, hanemha két elszánt polgár feltámad a’ zsarnokok’ vakmerészségei ellen. Most élelmi szükséget csináltak, úgymond, hogy a’ népet újra és másodszor szolgáikká tehessék; a’ tribunusoktól meg akarják tagadni a’ nyilvános szólhatási hatalmat, csupán azért, nehogy a’ népet saját érdekei fel ől felvilágosíthassák, a’ mi kézzelfoghatólag bizonyítja, hogy a’ népre a’ tribunusi hivatalból hárult hasznokat fondorkodnak megsemmisíteni. Azért, vagy rontassékel a’ tribunusi hivatal, vagy ha a’ nép sikerét ohajtja, határoztassék-el törvénnyel, hogy a’ tribunusok népgyülést rendelhessenek, benne a’ pórnép’ java iránt tanácskozandók. Szükség továbbá kemény büntetéssel eltilalmazni, hogy valaki a’ tribunust nyilvános beszédében félbeszakasztani, vagy hivatalos munkálatiban gátlani bátorkodjék. E’ beszéd nagy tetszést nyert. Felkiáltások történtek, hogy Icilius hozza a’ törvényt javaslatba. A’ javaslat még a’ múlt éjjel elkészítetett, hogy annál sebesebben végzéssé válhassék, mert a’ tribunusok féltek, hogy ha halasztatik, a’ patriciusok mindent megmozdítanak elnyomhatására. Icilius azonnal felolvasá a’ javaslatot: ,,Senki ne merészelje a’ tribunusnak népgyülésben tartott beszédét zavarni; ki e’ tilalmat megszegi, kezességet állítson, hogy a’ reá rótt pénzbüntetést megfizetendi, ha pedig azt ellenkeznék tenni, életet ’s vagyonát veszti.” E’ javaslatot a’ nép’ szava azonnal meger ősíté, miel őtt a’consulok ellen- állhatnának. A’ tanács küzködött e’ végzés’ elrontásán: Az csak egy zugoly-gyülekezetnek, melly nem is vala szokott szertartásokkal megnyitva, koholmánya, úgymond; de a’ tribunusok nem hagyák magokat megzavartatni; érezve erejöket, tartalék nélkül 152 kimondák, hogy a’ tanács’ végzéseit csak a’ szerint fogják tisztelni, a’ mint a’ tanács e’ népét tisztelendi. A’ kérdés heves zajgást támasztott, de végre csakugyan a’ tribunusok gy őztek, nagyobb lévén pártjokon a’ szám, ’s így az er ő. Ekként eszközle a’ consuli egyetlenegy vigyázatlan szó a’ tribunusoknak ismét egy nagy lépést a’ hatalomra. A’ nép, ör űlve gy őzödelmén, ∗ lecsillapodott, ’s több nyúgalommal t űrte éhségi kínjait is. ) Megérkezének azonban Siciliából a’ hajók, terhelten gabonával, mellynek egy része országos pénzen vétetett, a’ más pedig Gelon Sicilia’ királyának ajándéka vala. Kérdés támadt azonnal, mi áron adassék e’ gabona a’ szegény népnek. A’ tribunusok tanácsba hivattak, hogy adnának véleményt. A’ gy űlésnek azon tagjai, kik a’ tanács és nép közt mindenképen békét ohajtottak, azt mondák, hogy a’ Gelon’ nagy lelk űségének köszönt gabona ajándékul, a’ pénzen vett pedig csekély árért adassék a’ népnek. De mid őn a’ szólás’ rende Coriolánra kerülne, kinek a’ tribunusi hatalom kezdet óta t őr vala szemeiben, ezen beszéd harsant-meg a’ tanácsteremben: „Azon szerfeletti gond, mellyel a’ tanács a’ nép’ szükségein segélni ügyekszik, csak arra való, hogy a’ pórban a’ felfuvalkodás’ vágyait nevelje. E’ nép, úgymond, csak úgy fog megmaradni kötelessége’ korláti közt, ha szükségek nyomják. Most van id ő, hogy a’ tanács, lázadások által sértegetett felségét megboszúlja a’ háborgók’ fejein, kik

∗ ) Spurius Icilius, ez id őben els ő tribunus. 151 Vulcanus: a t űz és vulkánok istene, az istenek és h ősök fegyverzetének kovácsa a római mitológiában. 152 rögtön. ∗ ) Dionys. L ib. VII. – L iv. L ib. II. – Plutarch. Coriol. vakmer ők voltak a’ patriciusok’ ellenében magoknak hatalmat csikarni” Ezek a’ tribunusok’ jelenlétében voltak mondva. Miel őtt a’ történetek’ elmondásában tovább haladnék, szükség leszen ez embert közelebbr ől megismertetnem, hogy okait tudjuk meglep ő keménység ű ’s köz elkeseredést gerjesztett beszédének. Cajus Marcius, ki kés őbb Coriolanus nevet nyert, egyikéb ől vette származását Roma’ els ő patriciusi házainak, ’s rokonságban álla Tullus Hostilius 153 egykori királlyal. A’ gyermek, ∗ korán elvesztvén apját, anyjának, a’ kés őbb e’ gyermeke miatt elhír űlt Veturiának ) gondja alatt növekedett. Roma’ akkori szokásaként tanulmányai testi gyakorlat ’s fegyverforgatásban állottak, mellyekhez rendkivüli szeretetet és ügyességet árult-el már gyenge éveiben. Els ő jelét h ősi tüzének azon háborúban adá, mellyet Roma a’ ki űzött Tarquin ellen viselt, ki magát az olasz népek’ segedelmével királyi székébe vissza helyezni ügyekezett. Ezen harczban az ifjú romai kit űnő bátorsággal vívott ’s egy társa’ életét a’ dictator’ szemei láttára menté-meg, ∗ mellyért őt vezére a’ harcz után tölgykoszorúval jutalmazá. ) Ez a’ korán nyert jutalom benne a’ dics’ szomját nem gyengíté, mint sokaknál történni szokott, hanem nagyobbakra ösztönzé, ’s még inkább tüzelte; így történt, hogy ezentúl ritkán térne-meg valamelly csatából koszorúk, vezérei’ dicsérete ’s egyéb megkülönböztetés nélk űl. Nevezetes, a’ mit fel őle Plutarch emlékezetben hagyott, hogy nagy tettekre leginkább anyja’ tetszése ösztönözé ’s dics őségei’ legnagyobbikának anyja’ örömkönyeit tartotta, mellyek közt ez harczkoszorúit szemlélte, és őt zokogva magához ölelé. E’ gyengéd érzésb ől lehet megmagyarázni azon befolyást, mellyet anyja minden tetteire, születését ől a’ Róma el őtti táborozásig, gyakorlott. Egyike hadi pályája’ szebb szakaszainak Corioli város’ ostroma volt, Cominius 154 consul’ vezérlete alatt. A’ Volscok 155 , kiknek ez nevezetesb városok vala, ide gy űjték erejöket, hogy falai alatt egy elhatározó ütközetet próbáljanak. A’ romai seregnek csak egyike állott Corioli mellett, Titus Larcius’ vezérlete alatt, a’ másikat a’ consul a’ távolról csoportozó Volscok ellen vitte. Marcius az ostromlók’ seregében álla. Corioli’ védhada egy kirohanást próbált a’ gyengült erej űnek vélt Larcius ellen, és szerencsés vala a’ romaiakat egész sánczaikig visszaverni: de itt egyszere Marcius termett el őttök, kisded csoportjával. Izmos ’s egyszermind ügyes kezei alatt azonnal rémít ő mészárlás támada ’s a’ rohanók’ els ői elhullongának. A’ következ ők óvakodtanak e’ példára közelebb j őni, ’s Marcius látván azt, harsány szóval kurjongatá vissza a’ futó romaiakat; mert ő nem csak öklével és csapásaival, hanem, mint Cato 156 bajnokban megkívánja, szavával és szemei’ tekintetével is olly rettent ő vala ellenség el őtt, hogy vele szemközt nem minden volt bátor megállani. Kiáltására többek csoportozának mellé, mellyre az ellenség hátrálni kezde. Marcius nyomban űzé őket egész kapujokig. Ámbár azt tapasztalá, hogy társai csüggednek, visszavonakodnak a’ nyilak’ zápora el ől, ’s hogy kevésnek van bátorsága a’ csatát egész a’ város-falak közé folytatni, de ő azért nem hátrált, hanem, azzal buzdítván néhány bátrabbakat, hogy a’ szerencse nem a’ futók’ hanem az űzők’ számára nyitá-meg a’ kapukat, útat tört az ellenségen ’s beronta a’ városba. Itt eleinte mindenek hátráltak rémít ő tekintete el ől ’s meg valának lepetve különös bátorságától, de kés őbb észrevévén mi kevesed magával van, minden irányból öszve özönlének, és körbe vették az egyedűlvívót. Harcz és pusztítás támada most, bámulatig véres és rémít ő. Itt, úgymond Plutarch, az összetolulás’ sür űsége közt, ökle’ erejével, lábai’ gyorsaságával, ’s mindent elrémít ő bátorságával, csodáit vitte végbe a’ h ősi er őnek. Néhányan

153 Tullus Hostilius (Kr. e. 710–641), az ókori Róma harmadik legendás uralkodója. ∗ ) Plutarch Coriolan’ anyját Volumniának nevezi; Dionysius és Livius Veturiának; n őjét Plutarch Vergiliának, Dionys. és Livius ellenben Volumniának. A’ hihet őség a’ két utóbbi részén áll. ∗ ) A’ római törvény annak tölgykoszorút rendelt jutalmul, ki egy polgár’ életét szabadítá-meg. 154 Postumus Cominius Auruncus (Kr.e. 6. sz.). 155 volszkok: itáliai néptörzs, Rómától délre es ő területtel. 156 Marcus Portius Cato (Kr. e. 234–149), római író, politikus. fegyverét ől tolattak vissza, mások félelmökben hányták-el a’ fegyvert, ’s így tért és id őt ∗ csinála Larciusnak, seregeit könny ű szerrel a’ városba vihetni. ) Mid őn a’ város el vala foglalva, a’ romai katonák rablani kezdének. Marciust fellobbantá haragja; beszédet tarta hozzájok, mi gyalázat rablással tölteni id őt az alatt, hogy Cominius consul a’ maga osztályával hihet őleg veszélyes csatát vív. Szavaira kevesen figyeltek, de ő e’ kevéssel is megindula a’ consul’ nyomán, hogy magát seregeivel egyesíthesse. Útközben inté társait álhatatosságra, ’s könyörgött isteneknek, engednék őt még a’ csata el őtt Cominius’ táborába érni, hogy polgártársaival a’ veszélyben osztozhassék. Úgy lőn mint kivánta. Cominius’ társai épen megérkeztekor gyónák egymásnak ∗ végrendeléseiket. ) Eleinten köz rém űlés támada, véresen és izzadtan látván őt a’ katonák egyszerre megjelenni. De Marcius sebes léptekkel egyenesen a’ consulhoz mene, ’s örömmel beszélé a’ coriolii fényes diadalmat. Cominius megölelte ’s kezét nyújtá neki, mellyre a’ seregek újabb bátorságot v őnek ’s magok kérék vezéröket, vigye őket azonnal ütközetbe; Marcius viszont dics őség’ lángjaitól hevülve azt kéré, állítsa a’ consul őt azon helyre, hol az ellenségnek leger ősebb csapatai fognak víni. Így kisded csoportjával az antiumiak 157 ellenébe állítatott. Mihelyt a’ csata a’ hajító dárdákkal elkezd ődött, Marcius olly szertelen t űzzel rohant a’ táborhomlokra, hogy az, dühét ki nem állhatván, széledezni kezdett ’s az antiumi sor nem réménylett hirtelenséggel át vala törve. De most a’ Volscok’ részér ől minden szem Marciusra, és minden kéz Marcius ellen látszott fordulni, ’s a’ vakmer ő el vala veszve, ha Cominius egy er ős csapatot különösen segédére nem küld. Körüle rémítő vérontás volt; holtak holtakon. El vala bágyadva sebeit ől s az er őszakos harcz’ munkáitól, de nem hagyá magát nyngalomhelyre vitetni. A’ diadalmasnak, úgymond, szégyen mutatni elfáradást, ’s ment űzni a’ már széledez ő ellenséget. A’ sorok egymás után több pontokon is csak hamar át törettek ’s Roma’ diadalma teljes l őn. Következ ő napon a’ consul a’ tábor’ jelenlé tében beszédet tartván, elmondá, hogy e’ diadalt Márciusnak kell köszönni ’s elhalmozá dicséreteivel a derék bajnokot; a’ zsákmánynak tized részét neki engedé, ’s ezen felül megajándékozá egy gazdagon felszerszámozott paripával. Marcius a’ consul’ dicséreteit megköszöné, a’ paripát elfogadta, de a’ tizedrészt elvenni nem akará, mert az, úgymond, nem becsületdíj, hanem bér, melly neki nem kell; ő megelégszik társaiéhoz hasonló osztalékkal. A’ helyett kére a’ consult, hogy egy volscus barátját, ki derék, jámbor férfiú, ’s most fogollyá lévén gazdag úrból szolgaságra jutna, engedje neki szabaddá tehetni. Szavait rendkiv űli örömzaj és tetszés követte. Haszonvágyon fel ől emelkedett lelki ereje nagyobb csodálatot gerjesztett, mint h ős tettei, mellyeket csatatéren annyiszor volt alkalmok szemlélni. Kik egyébiránt irígy szemmel nézték is fels őségeit, annál készebbek voltak őt most díjra méltónak vallani, minthogy nem fogadá azt el, ’s tisztelék az emberben a’ rényt 158 . A’ tetszés’ zaja megsz űnvén, Cominius újra felszólala: ,,Ajándékot, ön akaratja ellen, nincs hatalmunkban reá tolni: de van egy más szere a’ jutalomnak, mellyet magától el nem háríthat. Határozzuk itt el, a’ mit különben is már jeles tette ada neki, hogy ezután őt e’ város’ nevét ől fogjuk nevezni.” Ez id ő óta, úgymond Plutarch, Romában minden száj Coriolán ∗ névvel nevezte őt. ) Coriolán nagy erejével birt mind a’ léleknek mind a’ testnek. Őszinte szív ű volt, takarékos; honnak, törvénynek és rendnek barátja, véd ője, szigorú őre; ’s benne e’ békés indúlatok h ősi er ővel, mint láttuk, ’s ezen felül ritka hadvezéri elmével valának párosulva.

∗ ) Plutarch, Dionysius. ∗ ) Szokás vala a’ romaiaknál, mint Plutarch beszéli, a’ csata’ kezdete el őtt szóbeli testamentomot [végrendeletet] tenni három-négy tanú’ jelenlétében, kiki örököst nevezvén maga után halála’ esetére. 157 Anzio városának lakói. 158 erényt, erkölcsösséget. ∗ ) Dionys. Liv. Plut. ugyan ott. Derék férj és házatya, igazságos barát, nagy lelk ű ellenség; egyképen sanyarú mások és maga iránt: de szertelen űl makacs és hajthatatlan volt; önérzés ű nagy mértékben, ’s egész a’ kevélységig büszke; ezért a’ republicai egyenl őség’ barátinak szemében metsz ő t őr. Kitünő tehetségei ’s fenn szárnyaló szelleme miatt polgártársai rettegék inkább, mint szerették. A’ haragnak, a’ mi balszerencséi’ forrása is lön, nagy hatalma volt lelkén. Kormányra látszott inkább teremtve, mint kormányoztatásra, a’ mit honfiai sejtettek, azért vala el őttök gyanús, félelmes. Egy évvel az imént beszéltem népmozgalmak el őtt, consuli hivatalt keresett, ’s a’ tanács’ nagyobb része, meg lévén gy őződve, hogy illy hadvezér az országnak csak jeles szolgálatokat tehetend, ügyekezett őt ezen tisztségre el őmozdítani: azonban már maga ez el őkel ők’ pártfogása elegend ő ok vala, hogy a’ nép a’ különben is rettegett ember’ ügye ellen támadjon. A’ tribunusok, kiknek legtöbb okok vala tőle félni, a’ tanács’ törekedéseit úgy ábrázolák, mint öszveesküvést a’ nép ellen , ’s ezért a’ nép reá nem szavazott, ’s neki azt kelle látnia, hogy választáskor ollyanok’ ellenébe veszté a’ csatát, kik vele érdemben és tehetségekben távolról sem mérk őzhettek. A’ tanács, minthogy szándéka nem sikerült, inkább magát, hogysem Coriolánt látta meggyalázva. Coriolán, ki a’ választásnál egykedv űleg mutatta magát, mint büszke lelkek szokták, szivében teljes vala boszúval; mert sok jeles tulajdonai között, szerencsétlenségére, nem ügyekezett lelkének megszerezni a’ türödelmet; szilárd természetében kevés szelidség volt, nem gondolá-meg, hogy annak, ki ország’ dolgait intézni, emberekkel bánni és élni akar, mindenek előtt önérzetét kell megtagadni, ’s türelemhez szoknia. Felgyújtva azon gondolattól, hogy a’ mid őn más származási fény, hizelgés, cselszövények által nyer tiszteltetést, tőle az, érdemei mellett is, megtagadtatik: harag és elkeseredés foglalta-el keblét. Haragját még inkább nevelte az ifjú patriciusok’ szánakozása, kik bámulói valának; kiknek ő csatákban vezére ’s tanítója, vitézségben példánya volt, kik versengettek egymással nyomdokain járhatni: mert a’ szánakozás csak tehetetlennek kedves, az er őset ingerli. Ez volt egyik f ő oka Coriolán’ éles és kemény beszédének a’ nép ellen, ’s így állottak a’ dolgok, mid őn a’ gabona iránti kérdés szóba vétetett. „Ha a’ nép adakozásunkra számol,” mond ő a’ tanácsban, „ha élelmet óhajt t őlünk csekély áron vehetni, adja vissza a’ tanácsnak régi jogait, és törölje-el minden jelét utósó lázadásának. Mire a’ piaczon a’ nép el őtt a’ hívatalbeli személyek, mellyeket a’ mi apáink nem ismertek? Mire a’ hatalom, melly ugyan azon város’ falai között két különböz ő respublicát képez? T űrjem e én egy Sicinius, egy Brutus’ uralkodását, ki királyokét sem tudnám? Örökké rettegnem kelljen e ezen tribunusoktól, kik hatalmokat egyed űl a’ mi gyarlóságunknak köszönhetik? Ne engedjük tovább, öszvegy űlt atyák, ezen gyalázatot! Adjuk vissza consulainknak minden felett a’ mi romai nevet visel, régi hatalmokat. Ha nem elégszik- meg Sicinius, vándoroljon-ki czimboráival, kik úgy is csak az ö kevélysége’ nevel ői és zsarnoki tetteinek támogatói. Út a’ szenthegyre nyitva áll. Nekünk csak engedékeny, békeszeret ő jobbágyokra vagyon szükségünk, ’s hasonlatlanúl jobb volna őket egészen ∗ nélkülözni, mint alacson pórnéppel a’ kormány’ méltóságait megosztanunk.” ) Ezen beszéd mély hatású vala: mindenszerte mozgást és nyugtalanságot szült. A’ tanács’ ifjabb tagjai ’s kik vagyonosbak valának, elragadtatva Coriolán’ beszédét ől, azt mondák, hogy Romának csak ez egy férfia van, ki rendíthetetlen, minden hizelgést ől ment, ’s érzeményit kimondani bátor. Ön magok tevének szemrehányást magoknak a’ tribunusok’ felállítása miatt ’s nyilvánosan szólották azok’ eltöröltetése iránt. A’ vélemények oda hajlottak, hogy a’ respublica régi alapjaira állítassék vissza. De az öregeknek Coriolán’ beszéde épen nem tetszett. Benne több fellengést láttak, mint érett okosságot ’s aggodalomban valának következései miatt.

∗ ) Hasonlítsd Plutarch’ Coriolánját Dionysius VII. könyvével. Mint sejték, úgy történt. A’ tribunusok hallván e’ szigorú beszédet, azonnal kimentek a’ tanácsból, öszvegyüjték a’ népet, elmondák Coriolán’ beszédét, keser űbb szavakban mint valódilag mondatott; öszveesküvésnek nevezék azt, melly szerint a’ tanács a’ pórrendet, n őik ’s gyermekeikkel, éhhalásra akarja kényszeríteni, hacsak tribunusait bilincsekbe verve Coriolán’ kezeibe nem adja; Coriolán rémít ő dühöncz, ki a’ pórnak élete és szabadsága után lesekedik. Boszúra hívák az isteneket, hogy büntessék-meg a’ tanács’ hitszegését, melly megesküvék a’ tribunusi hivatal’ fentartására. A’ szikra legottan lángot fogott; ezer szájból lehetett hallani az elkeseredés’ hangját, a’ rémit ő fenyegetést, ’s a’ város, melly csak imént csillapodott-le, újabb lázadást láta falai között, rettent őbbet, veszélyesbet az el őbbinél. Nem vala immár szó engedély fel ől, nem , mint el őbb, kivándorlásról a’ szent hegyre: a’ nép érzette erejét ’s el volt tökélve a’ patriciusok’ urodalmát Roma felett Romában kérdésbe venni. Beszédek valának hallhatók, hogy Coriolán erőhatalommal hurczoltassék-ki a’ tanácsból ’s tetessék áldozatává a’ nyilvános boszúnak. De a’ fortéllyal teljes tribunusok, hogy tetteikre törvényszer űség’ palástját vonhassák, nem javalák az er őszakos lépést, hanem ∗ Coriolánt (mind eddig példátlanúl) a’ népgyülés’ elébe idézték, hogy ott magát igazolja. ) Coriolán, a’ rettegni nem tudó, a’ büszke, a’ tribunusok’ szolgáit, kik az idézeti paranccsal hozzá jövének, mint el őre látni lehetett, megvetéssel űzte-el maga el ől: a’ nép pedig és tribunusai erre még inkább fellázzadva, csoportosan jöttek a’ tanácsterem’ ajtajához, hogy Coriolánt elfogják. Coriolán kilépett, több ifjú tanácsbeliekt ől, kiknek bálványa volt, kísérve. Alig pillanták-meg a’ tribunusok, intettek Brutus és Icilius aediliseknek, hogy vigyék börtönbe. De a’ parancs vakmer őbb vala mint végrehajtható. Coriolán és barátjai védelmi helyzetbe tevék magokat, ’s az aedilisek ökölütésekkel igazítattak vissza. Fegyvert Romában csak ellenség ellen volt szabad viselni, innen a’ nagy divatú ökölviadal. Erre a’ tribunusok a’ népet kiálták öszve segédül: de más fel ől a’ patriciusok is egybecsoportozának társok’ védelmére. A’ háborgás n őttön n ő; az ellenkez ők szemrehányásra, gúnyra fakadnak; a’ tribunusok keser űen panaszolják, hogy magányos ember hivatalbeli személyre, melly szent és sérthetlen, kezeit meri emelni; a’ patriciusok ellenben boszankodva kérdék, ki ada hatalmat tribunusnak tanácsbelit elfogatni, kinek méltósága egész pórrenden fel űl van? ’S ha a’ nép’ tribunusai a’ tanács’ tribunusaivá akarják e magokat tenni? E’ szóváltások alatt megérkeztek a’ consulok, kik részint kérés, részint parancs által szét küldötték a’ viszálkodókat. A’ tribunusok nem maradtak békén: következ ő nap öszvegyüjték újra a’ népet. A’ consulok és tanácsbeliek szinte eljöttenek, hogy tartóztassák őket valamelly meggondolatlan lépést ől. A’ tribunusok itt újra el őhozák, a’ tanács’ daczára, a’ gabona’ elosztatását, kikeltek a’ consulok ’s ki egész tanács ellen. Coriolán, úgy mondának, tyranni hatalomra törekedik. Barátait, kiket érdemei’ tisztelete szokott vala kör űle öszvegy űjteni, zsarnoki poroszlóknak nevezték. „Coriolán parancsolá, mondának, hogy kezöket aediliseinkre emeljék. Ő kezde verekedést ’s ha mi nagyobb mérsékkel nem birunk, azóta Roma’ utczáin vér patakzanék ’s lángolna a’ polgári háború.” Mid őn Coriolán’ rágalmazásában kifá radtak, azt mondák, kinek a’ patriciusok közül kedve vagyon őt védeni, lépjen szónokszékre és beszéljen. Minucius lépett el ő, az els ő consul. El őször is panaszla mérsékelt hangon és fájdalommal azok ellen, kik minden csekély alkalmat megragadnak a’ respublicában viszályokat támasztani. Megmutogatá, melly igazságtalan dolog az élelmi szükséget a’ tanácsnak vétk űl tulajdonítani, holott az a’ földmivelés’ elmulasztásának következménye. Azon két vádra, mintha a’ tanács a’ tribunusokat el akarná törölni ’s a’ népet éhhel halásra kárhoztatni, azt nyilatkoztatá- ki, hogy a’ tanács a’ tribunusi hatalmat ezennel újra meger ősíti minden törvényes jogaival, mellyek a’ szent hegyen megállapítattak, a’ gabona’ árának meghatározását pedig a’ népre bízza. E ’ szelíd bevezetés után, melly egészen arra czélozott, hogy a’ szíveket lecsillapítsa, gyengéd szemrehányásokat t őn, mi vétkes némelly

∗ ) Dionysius Lib. VII. Livius err ől nem szól, mint általában Coriolánról röviden ’s felületesen. nyugtalankodóknak azon tette, hogy a’ tanácsban mondott beszédeket, miel őtt végzésekké válnának, mint b űnöket megróvják ’s háborgások’ okaivá teszik. ,,Emlékezzetek, úgymond, mid őn a’ szent hegyre menétek, minden panaszitok csupán az adósságok’ elengedését tárgyazák. Alig nyerétek-meg e’ nevezetes jótéteményt, új kéréssel jöttetek a’ tanács’ elébe. Tribunusokat kivántatok magatoknak, kiknek egész hatalmok csak abból álljon, hogy a’ pórrendet a’ lovagrend’ elnyomásaitól védhessék. Új jótétemény, mellyet megköszöntetek, ’s úgy látszott, kivánságitok egészen be valának töltve. Akkor, bár lázadás uralkodott, senkinek eszébe nem juta a’ tanács’ hatalmait korlátolni, csonkítgatni, ’s az alkotmányt megváltoztatni. Micsoda jogon akarjátok ti most azt, mi a’ tanácsban történik, hatalmatok’ körébe vonni? Mióta tartozik nektek egy tanácsbeli, ki a’ maga véleményeit a’ tanácsgyülésben tartalék nélk űl kimondá, felelet’ terhével? Melly törvény ad hatalmat arra, hogy halálra ítéljétek? Tegyük-fel hogy minden rend felforgattatott, hogy egész tanács a’ ti tribunusaitok’ törvényszéke alatt áll; tegyük-fel, hogy Coriolán ellenetek igen sanyarú vala, nem kivánja e józan ész azt, hogy néhány a’ beszéd’ tüzében kiszalasztott szavakat elnézvén, egy jeles polgárt, érdemiért, mellynek ti, és csupán ti, annyi hasznát arattátok, számotokra megtartsatok? Nem érdemel e e’ derék férfi, e’ nagy hadvezér t őletek sem kíméletet, sem kegyelmet? ’S ha teljességgel meg akarjátok büntetni, miért nem engeditek, régi szokásként, a’ tanácstól megitéltetni? Ezen engedély újabb békülést fogna szerezni, holott ha a’ lovagrenddel sz űn nélkül viszálkodtok, csak elkeseredést fogtok eszközleni, mellynek kés őbb ∗ magatok részér ől is bánatos következései lehetnek. ) E’ beszéd nem tévesztette-el czélját; vágyakat gerjeszte a’ keblekben csillapodásra. Siciniusnak váratlan és meglep ő következés ű vala, ’s nem tetszett: de elrejtve czéljait, magasztalá Minuciust és a’ tanácsot, hogy tetteiket a’ nép el őtt igazlani nem tarták magokhoz méltatlannak. Ezután Coriolánhoz fordult: „És, te derék polgár, úgymond gúnyhangon, meg fogsz e még továbbá is véleményednél, és a’ respublicára nézve olly hasznos tanácsaidnál maradni? Mért nem könyörgesz a’ népt ől kegyelmet? De azoktól kegyelmet kérni, kiket el őbb semmivé szándékozott tenni, egy Coriolán’ hős lelkének megalacsonyító!” – A’ fondor tribunus azért szóla illy hangon, hogy Coriolán’ ingerlékeny lelkét felháborítván, az feleletében újabb keser űségeket mondjon. Nem is csalák számolásai 159 . Coriolán meg nem ismeré vétkét ’s meg nem kérlelte a’ szíveket maga iránt, s őt a’ mit Minucius’ beszéde már már helyrehozott volna, ő újra elrontá. Keményebben mint valaha, megtámadá a’ tribunusok’ vakmerészségét, kimondá, hogy a’ népnek nincs hatalma tanácsbeliek felett ítéletet mondani. Ha valaki megsértetett a’ tanácsban mondott beszéde által, vádolja-be őt a’ consulnak, a’ tanácsnak, kiket törvényes biráinak ismer,’s kész el őttök szavairól számot adni; de tribunusoknak semmi felelettel nem tartozik. Az ifjú tanácsbeliek elkapatva az örömt ől, hogy Coriolán egész bátorsággal megmondá a’ népnek, mit ők olly sokszor gondoltanak, felkiáltoztak, hogy Coriolán semmi törvényellenit nem monda: de a’ nép, melly az ő szavaiban büszkeséget és megvettetést vélt lelni, eltökélé, hogy éreztetni fogja rajta hatalmát. Sicinius észrevévén az indulatok’ forradalmát, miután néhány szót váltana tiszttársaival, nem is tartá szükségesnek a’ kérdést szavazás alá bocsátani, hanem minden további tekervények nélkül, Coriolánra, mint lázadó ’s a’ nép’ hatalma ellen feltámadott polgárra, kimondá a’ halálos ítéletet, megparancsolván az aediliseknek, hogy fogják-el ’s lökjék-le a’ tarpejusi sziklákról. A’ parancs azonban hirtelen vala ’s nem is teljesítetett, mert e’ bánásmód sokaknál a’ pórrend űek köz űl is kegyetlennek látszott. A’ tanácsbeliek pedig ’s minden jelen lévő patriciusok összefutának védelemre, Coriolánt körbe vevék ’s elkeseredtökben kézbe ragadának mindent a’ mi védszer elejökbe akada, készek az er őszakot er őszakkal visszaverni.

∗ ) Dionys. Lib. VII. Plutarch. 159 számításai. Látván ezekb ől a’ tribunusok, hogy Coriolánt nagy vérontás nélkül kezökbe nem keríthetik, rá hagyák magokat némelly békesebb indulatú hiveik által beszéltetni, hogy ezen kegyetlen ’s egyszermind rendkivüli lépést ől, melly szerint vádlók is birák is egyszersmind, egy polgárt halálra ítéltek, elálljanak, ’s a’ helyett a’ vétkes szokott rendén kihallgattatván, a’ ∗ nép’ szavazata által itéltessék-meg. ) „Ha csupán abban akad-fel a’patriciusi rend, úgymond Sicinius, hogy Roma’ jelesebb polgára szavazás nélk űl ítélteték-meg, mi nem vagyunk ellene, hogy az ítélethozás szokott rend szerint a’ nép által történjék. E’ szerint jelentem neked Marcius, hogy mától számítva huszonhét nap múlva a’ nép el őtt megjelenj ’s védd magad’, hogy a’ gyülés kimondhassa rólad ítéletét.” Ezzel eloszlának. A’ patriciusok örömmel tértenek haza, remélvén, hogy a’ háború, mellyet az antiumiakkal épen ezen id őben valának viselend ők, tovább fogja húzni Coriolán’ dolgát, ’s az alatt le fog csillapodni a’ felingerlett nép. De a’ táborozás csak hamar véget ért ’s a’ patriciusokban újabb aggodalom támada Coriolán miatt. Gyülekezeteket tartának ’s tanácskoztak, mint lehetne a’ dolgot jóra fordítani. Alkuba ereszkedének a’ tribunusokkal, ügyekeztenek őket rábirni, hogy Roma’ régi alkotmányához tartsák magokat. Minucius el őadá, miképen Roma’ építése óta még soha nem terjesztetett semmi tárgy népgy űlés’ elébe, miel őtt azt tanács’ végzése oda nem útasítá. Még a’ királyok sem mell őzék-el egy ízben is e’ tiszteletes patriciusi gyülekezetet. Azért kéri, kényszeríti őket, maradjanak őseik’ szokásánál. Ha Coriolán ellen nehézségök van, forduljanak a’ tanácshoz, melly bizonyosan fog elégtételt adni, ’s elitélendi igazságosan, ha e ’ kérdés népgyülés’ elébe tartozhatik e. Sicinius szokott büszkeségével felelt: Ő soha sem fogja elismerni, hogy a’ tanács’ elitéléséhez tartozzék, mi jöhessen a’ nép’ elhatárzása alá, mi nem: azonban társai, kik hasonló háborgók ugyan, de Siciniusnál okosabbak voltak, oda hajlának a’ consulok iránti tiszteletb ől, mint mondogaták, hogy a’ tanács végezze-el, ha itt Valerius’ törvényének, de provocatione ad populum, helye vagyon e. Kiköték azonban, hogy a’ tribunusok’ vádait Coriolán ellen a’ tanács kihallgassa. E’ szerint össze egyezvén, a’ tribunusok a’ tanácsba hivattak. Köz űlök Decius a’ legfiatalabbik vala szónok, mert kitünőleg jeles el ő adással és ügyességgel birt a’ gyülekezetekben szólni. Olly tehetség, melly Romában nagyra becsültetett, ’s általa nem kevésbbé lehete magasra emelkedni, mint hadi tudomány és h ősi elme által. Decius el őadó lelkes beszédben, hogy Coriolán a’ népet éhséggel tanácslá kiirtatni, a’ tribunusi hatalmat eltörleni; hogy minden tetteiben és szavában törekedés látszik magát Roma’ tyrannusává tenni, a’ mi már magában is halált érdemel. El őidézte Valerius Publicola’ törvényét, melly szerint a’ pórrendnek joga van a’ patriciust, mid őn t őle megsértetett, a’ gy űlésnek bevádolva, megítélni. Tanácslá a’ patriciusoknak, vonnák-meg védelmöket ezen ∗ hondúló polgártól ’s engednék által őt a’ népi törvényszéknek. ) Beszédét végezvén, a’ consulok felszólíták a’ tanács’ tagjait véleményadás végett. Legel őbb a’ tanács’ vénei szólaltak-meg, mert azon id őben, úgymond Halikarnassi Dionysius, az ifjú tanácsbeliek nem bátorkodtak a’vénebbek el őtt szólni, nehogy őket tanítani látassanak. Többnyire néma, azaz lábas szavazók (senatores pedarii) voltanak, ’s szavazások menetelb ől állott ez vagy amaz párthoz. Mindenek Appius Claudiusra 160 figyeltenek, várva, mi véleményt fog e’ gyakori ellenkez ője a’ néphatalomnak jelenleg adni. „Tudjátok öszvegy űlt apák!” mond ő, mid őn a’ rend reá került, „hogy azon lengeségnek, mellyel ti a’nép’ kivánatait teljesíteni magatokat mindig olly készeknek mutattátok, én régóta csaknem egyedül szegezém magam ellene. Jóslataimmal nem egyszer talán terhetekre is voltam: de a’ következés aggodalmimat nagyon is igazlotta. A’ fels őségi hatalom, mellyet a’ lázadóknak engedtetek, ímé most ellenetek

∗ ) Plutarch. Dionysius itt némellyekben eltér Plutarchtól. ∗ ) Dionys. Lib. VII. 160 Appius Claudius (?–Kr. e. 451), patrícius, consul. fordul. Jóságtokkal ön magatok készítétek fenyítékvessz őt, melly most benneteket sujtogat; eszközöket adátok ellenségtek’ kezébe, mellyel most hatalmatok tiportatik. Hasztalan fedezgetitek saját szemeitek el ől a’ veszélyt, mellybe a’ tanács s űlyedez, igen is világosan kell látnotok, hogy minden az alkotmány’ felforgatására intéztetik. A’ tribunusok lépcs őnként haladnak czéljokhoz: a’ f ő hatalomhoz. E’ kevély nép, melly most tanácsbeliek felett törvényt mond, eleinten csak könyörögve járult él ő tökbe az adósságok’ elengedéséért. Készségtek új kivánságra ada nekik ösztönt: saját kebelökb ől kértek magoknak kormányzókat. Én er ősen ellene szeg űltem ezen újításnak, de minden iparkodásim’ daczára ti jobbnak láttátok tribunusokat teremteni, azaz, teremteni a’ lázadásoknak örök vezéreket. A’ nép dühe’ örömmámorában e’ tribunusokat úgy kívánta sérthetlenekké tenni, a’ hogyan még a’ consulok, fejei az egész respublicának, sem voltanak. A’ tanács megegyezett mindenben, nem jó indulat, hanem gyarlóságból. A’ tribunusi személyt törvény tévé szentté, sérthetlenné. A’ nép kivánta, hogy eskü er ősítse e’ törvényt, ’s ti megesküvétek, öszvegy űlt apák, unokáitok’ veszedelmét. ’S mit nyerétek mindent kegyelmetekkel? Gyarlóságtok csak utálatosakká teve benneteket a’ népnél ’s nevelte a’ tribunusi g őgöt. Ők ön magok teremtének magoknak tiszttársakat, ’s ezen csak tegnap született urak, ma már népgyüléseket tartanak, törvényeket csináltatnak a’ legalacsonyabb pórral, minket még csak nem is kérdve. ’S ez utálatos törvényszék’ elébe idéztetik ma egy patricius, tanácsbeli, egyike társatoknak, szóval, ez elébe idéztetik Coriolán, ez a’ nagy hadvezér, fényes polgár, ki még inkább tiszteletre méltó buzgalmiért a’ tanács’ ügyeiben, hogysem bajnoki tetteiért. Kimondatik rá a’ halálos itélet, mert a’ tanácsban, itt e’ szent helyen, szabadon, mint romaihoz illett, kimondá véleményét; ’s ne alkossatok kör űle ön személyeitekb ől védbástyát, szemeitek el őtt ontatott volna a’ haza’ egyik legjelesebb polgáránák vére, el őttetek gyaláztatott volna meg a’ tanács’ felsége, ’s vége volna minden tiszteletnek hatalmatok iránt, vége szabadságtoknak és fels őségteknek. Azon bátorság és szilárd lélek, mellyet ez alkalommal mutattatok, észrehozák a’ dühösköd őket. Úgy látszik, ön magok szégyenlék, hogy tették, mit nem kellett vala. Nem akarnak többé er őszakoskodni, mert az er őszak nem sikerült; a’ helyett most igazság és törvényszer űség’ pajzsával fedezik-be magokat. Azonban, halhatatlan istenek! micsoda igazság az, mellyet divatba akarnak hozni ezen vérontók? Alázat’ orczájában járulnak előtökbe, hogy kicsalhassanak egy tanácsvégzést t őletek, mellynek erejével legnemesebb lelk ű polgártársatokat törvényszékök’ elébe hurczolhassák. El őtökbe szabatik irányúl Publicola’ törvénye: de ki nem érti azt, hogy e’ törvény csak akkorra engedi-meg a’ népgyülekezetre való hivatkozást, mid őn valamelly szegény pór a’ hatalmasok’ fondorlatitól gázoltatik. A’ törvény’ szavai világosak, csalhatlanok, mondván: a’ consulok által megitélt polgárnak joga van a ’ népgyülésre hivatkozni. Ez által Publicola csak azt akará, hogy a’ részrehajló biráktól nyomott fél ótalmat találhasson. Czélja a’ törvénynek, hogy az itélet még egyszer megvizsgáltatván, a’ vádlottal annál nagyobb igazság történjék. Fel-állítván a’ tribunusi hatalmat ti és a’ nép, nem szándékoztatok általa egyebet, mint hogy e’ törvényeknek fedez ő hatalmat, a’ pórnak pedig védet 161 szerezzetek. Mi köze tehát e’ törvénynek egy tanácsbeli ügyével, ki fel űl áll az egész pórrenden, ’s ki tetteir ől csupán a’ tanácsnak tartozik felelni? Hogy a’ dolgot kézzel foghatóvá tegyem, ímé felszólítalak, Decius, nevezz nekem csak egy patriciust is, ki e’ törvény’ erejével valaha a’ néptörvényszék’ elébe idéztetett volna, ha fogsz nevezni, akkor elismerendem ügyetek’ igazságát. De általában micsoda igazság volna az, a’ népet bírává tenni önnön ügyében? Azért tanácslom nektek, öszvegy űlt atyák! mi el őtt végeznétek, jól fontoljátok-meg, hogy Coriolán’ ügye elválhatatlan kapcsolatban áll saját ügyetekkel. Egyébiránt én nem vagyok azon gondolattal, hogy a’ népnek eddig adott jótéteményeinket, bár mint jutottak legyen ők azokhoz, többé visszavonjuk: de nem tagadhatom-meg magamtól , nektek mindenkép ajánlanom, ennek utána kivétel nélk űl mindig

161 védelmet. visszavetni a’ népnek olly kérelmeit, mellyekben jogaitok ’s a’ régi alkotmány’ változtatása ∗ czéloztatik.” ) Az eddigiekb ől látható, hogy a’ Coriolán miatti viszályok, csak ür űgyei valának egy egészen más szándéknak. A’ háborgás’ valódi oka az volt, hogy a’ patriciusi rend, a’ királyok’ el űzetése után mind inkább magához ragadván a’ hatalmat, az országlást jobban és jobban aristokrataivá tenni ügyekezett, a’ nép, vagy inkább most már a’ hatalmat szomjúzó tribunusok ellenben, törekedtek minél több demokratismust hozni-be, azt törvényekkel is lassanként er ősebb lábra állítani, hogy végre a’ f ő hatalom a’ népgyülésekre szállván, ők lehessenek a’ hatalmas Roma’ urai. Így harczolának egymással szabadságszeretet és uralkodási vágy, aristokratismus és pórg őg, ’s e’ köz zavarból már ekkor emelheték vala ki fejöket a’ kés őbbi szabadsággázlók, ha a’ nép’ tömegében az erkölcs még romlatlan és tiszta nem lett volna. Egy Appius Claudius, egy Coriolán, mind ésszel, mind indulattal birtanak magokat Roma’ uraivá tenni, ’s hogy nem teheték, a’ nagy sereg’ szilárd rényei valának vigyázó őrök. Voltak néhányan Roma’ tapasztaltabb polgárai között, kik már ekkor mélyebben tekintettek a’ dologba, ’s látván e’ sz űnnélküli belháborgásokat, aggodalommal néztek-ki a’ respublica’ távolabb jövend őjébe. Ezek között volt a’ tisztes Valerius is, ama’ consularis férfiú, ki fels őbb id őkben a’ szent hegyen olly buzgó eszközl ője vala a’ békének. E’ valódi republicanus vérz ő szívvel látta azt, hogy a’ patriciusok magoknak többi polgártársaik felett olly els őségeket bitorlanak, mellyek minden szabad országban utálatosak. Lefesté a’bajokat er ős és igaz vonásokban. Beszéde szelíd volt és érdeklő, sokat monda az egyetértés és béke’ dicséretére, mint felette szükséges eszközökre a’ respublica’ fenn maradhatásához. Coriolán’ ügyében javaslá, hogy azt a’ nép’ elitélésére kell bízni. Ha a’ tanács a’ maga hatalmából némellyeket enged, annál er ősebben megalapítja magát a’ többiekben, ’s mennyiben azok a’ magok’ terjedelmében csonkulni fognak, annyiban nyerendenek bels ő erejökben. Semmi nem fogja a’ nép’ haragját annyira lefegyverzeni a’ nagy érdemekkel tündökl ő bevádlott iránt, mintha annak ügyét rá bizandja a’ tanács. Örömében, hogy szándéka teljesülhetett, nem fogja Coriolánt kárhozatra itélni, tudván, milly kedves ő a’ tanács el őtt. Hasznos fogna lenni engesztelés űl, ha a’ tanács’ tagjai magok is a’ nép közé vegyülvén, hozzájok leereszkednének, velök ismeretségeket kötnének. Ezek után Coriolánhoz fordulván, kérte mindenekre, szerezzen a’ városnak nyúgodalmat. „Menj, Coriolán, úgymond, lépj a’ nép’ elébe, engedd magadat általa megitéltetni, ez hozzád legméltóbb mód magadat igazlani, legalkalmasabb eszköz hallgatásra birni azokat, kik tyranni czélokkal vádolnak. A’ nép, látván Roma’ nagy hősét a’ maga tribunusai el őtt meghajolni, soha sem fog annak megbüntetésére vetemedni: ellenben, ha annak birói hatalmát elismerni vonakodol, ha makacsúl csak a’ consulok által akarsz elitéltetni, a’ tanácsot a’ néppel öszve háborítván, rémít ő lángot fogsz gerjeszteni. Gondold-meg az anarchia’ szörnyüségeit: a’ törvényeket er ő, a’ kormányt hatalom, a’ személyt és vagyont bátorság nélkül dühös szenvedélyek’ és pártok’ martalékául. Gondold- meg polgártársaid és barátid, rokonid és szüléid, gyermekeid és n őd’ átkát fejedre, ki mind ezen szörnyeknek oka leendesz.” Valerius valódilag szerette hazáját; a’ polgári háború’ képei kínosan szaggatták szivét, nem tartóztathatá könnyei’ folyamát, ’s könnyei e’ tiszteletes ősznek nagyobb szónoki er ővel birtak, mint bármelly beszéd; megindították a’ tanácsot és békére készítették-el a’ szíveket. Mid őn látná, hogy hallgatói érdekelve vannak, megereszté beszéde’ folyamát, ’s mintha új er őt nyerne, mintha nem is az volna, kinek el őbb könnyeit húllani látták, azon tisztelet- parancsoló méltósággal szólott, mellyet neki az ország’ kormányzatában olly sok évi tapasztalások adának.

∗ ) Dionysius. „Rémítetünk, úgymond, mintha szabadságunk koczkáztatnék, ha a’ népnek hatalmakat engedünk, ha megegyezünk benne, hogy itéletet mondjon azokra, kik az ő tribunusait sértik. Én más itélettel vagyok. A’ respublica két rendből áll: patriciusok és pórnépb ől. Azt kérdem, rnellyikére bízhatjuk mi e’ kett őnek szabadságunk’ szent zálogát? Úgy vagyok meggy őződve, hogy az a’ nép’ kezében, melly csak elnyomás ellen védi magát, nagyobb bátorságban 162 van, mint a’ patríciusokéban, kiket az uralkodás’ vágya kezdet óta mindig jobban csiklandott. A’lovagrend, születés, gazdagság, hivatalnál fogva örökké hatalmas fog maradni, a’ nép ellenben törvényes jogoknál fogva mindig őrszemekkel fog vigyázni az ország’ nagyaira, kik netalán elnyomásra törekednek, és törvényszéke’ szigorúságát borzasztó int ő jel űl fogja szemök’ elébe tartani. Öszvegy űlt atyák! Ti a’ királyi hatalmat eltöröltétek, jól tudván, hogy egyes személy’ hatalma nem szokott és nem tud korlatokat tartani, ’s nem elégedvén-meg azzal, hogy a’ hatalmat két polgártársaitok’ kezébe csak egyetlenegy évnyi id őre adátok, oldalok mellé három száz tanácsbelit rendeltetek, kik reájok sz űn nélk űl ügyelvén, tisztök’ teljesítésében nekik irányt mutassanak. De ezen mind a’ királyoknak, mind a’ consuloknak rémít ő tekintet ű tanács ellen a’ respublica semmi ellen őri hatalommal nem bir. Jól tudom, hogy e’ tiszteletes tanács mind eddig csak mérsékletnek adá példáit, de ezen mérsékletet, az én látásom szerint, csak háborúknak, csak küls ő ellenségt őli rettegésnek lehet köszönni. Ki kezeskedik azonban, hogy utódink hosszas béke alatt hatalomra jutván, a’ respublica’ szabadságát nem fogják megdönteni? Ki kezeskedik, hogy magában az ország’ szivében nem támad egy hatalmas párt, mellynek feje magát Roma’ zsarnokává teendi? Kell tehát, hogy a’ tanácson kiv űl emberek legyenek, kik az illy nem ű törekedést a’ népgyülésnek bevádolván, még sarjadékában elfojthassák. Kérdheti valaki, ha nem lehet e a’ nép’ részér ől is hasonlótól rettegni, ’s ha akadályozhatni e, hogy a’ pórseregből is egykor egy pártfej támadjon, ki a’ nép’ javának ür űgye alatt mind a’ népet, mind a’ tanácsot függetlenségét ől megfosztandja. De ti tudjátok, hogy illy nem ű veszélynek legkisebb jelekor a’ consuloknak hatalmok van dictatort 163 nevezni, dictator pedig a’ ti körötökb ől nevezhet ő, ’s ő élet ’s halál felett határtalan hatalommal birván, elég er ős minden népi törekedéseket semmivé tenni. Hogy pedig a’ dictator hatalmával vissza ne éljen, azon bölcs rendelést tevétek, hogy hívatala csak hat hónapig tarthasson. Ekként minden részr ől viszonyos vigyázat álland-fel. A’ tanács ügyelni fog consulaira, a’ nép a’ tanácsra, a’ népre a’ dictator ’stb. Minél féltékenyebb lesz egyik rész a’ másikra, annál hasznosabb a’ szabadság’ fennmaradására, ’s annál tökéletesb ∗ leszen respublicánk’ alkotmánya.” ) Valerius’ beszéde a’ tanács’ többségét meghódítá. Sokan voltak, kik még szólottak, de többnyire csak Valeriust ismételve. A’ szabadság’ fenntartására, úgy mondának, semmi sem leszen olly jó foganatú, mintha minden polgárnak jog engedtetik a’ törvényszeg őket a’ népgyülésnek bevádolni. Ez a’ hatalmasbakat korlátok közt tartandja, a’ népnek pedig törvényes elégtételt nyujtand elnyomói ellen, ’s nem fog kísértetbe j őni, hogy lázadáshoz folyamodjék. E’ szerint a’ szavazat’ többsége eldönté, hogy Coriolán’ ügye a’ nép’ itélete alá bocsátassék. A’ tanács el őtt ugyan tudva volt, hogy ártatlant enged által ellenségi szenvedélynek: de jobbnak látta ez úttal, Valerius’ okaira hajolva, minden személyes nézeteit elmell őzni. Coriolán, látva hogy a’ tanácstól elhagyatott, mielőtt a’ végzés aláiratnék, még egy beszédet tarta. „Ti tudjátok, öszvegy űlt atyák, millyen vala mind eddig viseletem köztetek; tudnotok kell azt is, hogy minden id őkben ’s változásokon bizonyított h űségem a’ tanácshoz lázítá-fel ellenem a’ nép’ haragját. Nem akarok szólni a’ háláról, mellyet tetteimért mai napon tőletek nyerek. A’ következés, emlékezzetek-meg, be fogja bizonyítani, hogy gyarló, s őt talán rosz czélú is vala azoknak tanácsa, kiknek véleményét most ügyemben követni jónak

162 biztonságban. 163 teljhatalmú irányítót. ∗ ) Dionysius. találtátok. Azonban, miután Valerius’ véleményéhez állátok, szabad legyen legalább tudnom, ∗ mit vétettem, ’s milly föltételek alatt adtok-ki engem ellenségeim’ dühének?” ) E’ beszéddel Coriolán azt akará kivizsgálni, ha a’ tanácsban mondott beszéde a’ tribunusoktól kérdésbe fog e vétetni? A’ tribunusok, bár mint haragvának e’ beszédért Coriolánra, nehogy a’ tanácsot magok ellen ingereljék, azt mondák, hogy vádjok csak Coriolán’ tyranni hatalomra törekedését fogja tárgyazni. „Ha így van,” felelt Coriolán, ,,’s csak ez alaptalan rágalom ellen kell magamat védenem, minden haladék nélk űl megjelenendek a’ nép el őtt, ’s ha vétkesnek találtatom, semmi büntetés alól magamat kivonni nem fogom. De aztán, bizonyára ezen vádat hozzátok-fel ellenem, ’s a’ tanács’ végzése ki ne játszassék.” A’ tribunusok megigérték, ’s Coriolánnak huszonhét nap adatott, mellynek lefolyta után a’ gyülés el őtt meg kellett jelennie. Ezen végzés a’ tribunusok által kihirdettetett a’ népnek, ’s egyszersmind parancs bocsáttatott mind a’ városiak, mind a’ künn lakókhoz, hogy huszon hét nap mulva a’ gyülésben megjelenjenek Coriolán’ ügyében szavazni. Mindenek nyugtalansággal várták a’ napot, mellyen Coriolánon boszújokat éreztethetik, mert a’ tribunusok annyira felingerlék ellene a’ sziveket, hogy sokan azt hinnék, ezen ember’ megdöntését ől függ a’ respublica’ boldogsága, kit azonban nem régiben még bálványozának. Megjelent az elhatározott nap. Teméntelen sokaságú nép tódult öszve a’ piaczon. A’ tribunusok, miel őtt a’ tanácsbeliek megjelennének, a’ népet tribusokra oszták. Servius Tullius’ uralkodása óta mindig centuriák 164 szerint ment a’ szavazás, most a’ tribunusok ezt ∗ megváltoztaták, a’ mi Coriolán’ ügyére elhatározó befolyású lépés vala. ) Megjelenvén a’ consulok, kivánták, hogy a’ régi szokás tartassék-meg; de a’ tribunusok egész bátorsággal kimondák, hogy ők más nem ű szavazást népi ügyben megengedni nem fognak. Hosszabb szóverseny után csakugyan a’ tribunusok’ akaratja állott-meg, részint, mert makacsabban víttak véleményük mellett, részint, mert a’ tanács Coriolán’ ügyét nem akará saját ügyévé tenni. Minucius consul felszólala Coriolán mellett, kérte a’ népet, tekintsék e’ nagy ember’ érdemeit, ’s ne adjanak okot róla azt mondhatni, hogy törvényszék’ elébe állítatott, mint alacsony gonosztév ő. Sicinius azt felelte, hogy illy tekintetek mellett, szabad országban, senki bátorságban nem élhetne, ’s minden nagy embernek büntetlen űl lehetne vétkeznie. Monarchiákban, úgymond, hol személy uralkodik, kegyelmezhetnek a’ fejedelmek: de republicanus országban törvénynek kell uralkodnia, melly egyképen jutalmaz és büntet minden rend ű polgárt. Ekkor elolvastaték a’ tanácsvégzet, melly szerint Coriolánt semmi mással vádolni nem vala megengedve, mint a’ zsarnoki hatalomra vágyódással. Ez vala minden védelem, mit Coriolán’ ügyében a’ tanács teve. Most Sicinius szólala-fel, ’s el őadá, miként törekszik Coriolán, a’ romai hajdani királyok’ ivadéka, régóta királyi hatalomra. Hogy születése, h ősi tehetségei, párthíveinek nagy száma, kiket valódi jobágyai gyanánt lehet tekinteni, gyanút igen is nagyot támasztanak ellene. Soha eléggé nem vigyázhatni, hogy ez a’ patriciusoktól örök magasztalásokkal elhalmozott h ős, hazája’ szabadságát veszélybe ne döntse. Már csupán az is, hogy ő polgártársai’ szemében gyanút gerjeszte maga iránt, Roma’ törvényei szerint büntetésre méltó. Coriolán megjelent a’ nép el őtt, szilárd tekintettel, melly bámulatra ragadá nézőit. A’ tribunusok’ hamis vádai ellen semmit sem monda, hanem a’ helyett elbeszélé mit teve eddig ’s mint szolgált hazájának. El őszámlálta az ütközeteket, hol jelen volt, hét esztend ő’ leforgása alatt; említé sebeit, felhordá vezéreit ől nyert jutalmait ’s mint lépett nyomról nyomra felebb a’

∗ ) Plutarch. 164 katonai századok. ∗ ) A’ centuriák szerinti szavazásban a’ patriciusok voltak hatalmasbak, a’ curiák [nemzetségek] szerintiben a’ pór. Innen a’ tribunusok’ harcza ez utósó mellett. hadi pályán. Megmutogatá a’ népnek bajnoki koszorúit, mellyeket itt és amott nyerni szerencsés volt, megnevez ő polgártársait, kiknek életét megmentette, felhíván mindenikét bizonyságúl. Egy sereg, nagyobb részint a’ pórrendből, azonnal el őlépett, ’s megvallá, hogy Coriolánnak köszönheti életét. ,,Mi számtalanszor láttuk, mondának ők, mint rohant-be az ellenség’ legs űrűbb rendei közé, hogy polgártársa’ életét saját vérén megmentse, ’s most íme igazságtalanul vádoltatik azért, hogy mi őt szeretjük mint éltünk’ szabadítóját, hogy rajta csiiggiink mint védenczei. ’S lehet e ez az ő vétke vagy a’ miénk? Tehetünk e mi másként hálátlanság’ mocska nélk űl? Ha pénzre akarjátok őt ítélni, ke'szek vagyunk érette mindenünket váltságúl adni; ha szám űzitek, vele fogunk menni; ha életet kívánjátok, vegyétek inkább miénket, melly úgy is övé, mellyet nélküle nem birnánk, ’s így legalább lefizethetjük neki tartozott adónkat, ’s a’ hazának egy jeles polgárt megszabadíthatunk.” Könyekre fakadtak e’ jósziv ű emberek beszédeik alatt, ’s gyermekileg zokogának. Ekkor Coriolán elszakasztá köntösét ’s megmutatá csatákban nyert sebeit. ,,E’ derék polgárok’ életéért nyertem e’ sebeket, úgymond, értök tevém véremet ezerszer koczkára. Egyeztessék-meg a’ tribunusok az illy tetteket azon váddal, mellyeket ellenem koholtak. Hihetni e, hogy az, ki vérét a’ népért áldozza, a’ népnek ellensége legyen? Ki őket megszabadítani annyiszor küzdött, őket éhhel hálásra kárhoztassa?” E’ beszéd, nemes méltósággal, a’ mi Coriolánnak olly nagy mértékben tulajdona vala, elmondva ’s azon önérzéssel és bátorsággal, melly az ártatlanságnak h ű kisér ője szokott lenni, nem volt foganat nélk űl. A’ nép szégyenleni kezdé neheztelését. A’ jámborabbak azonnal felkiáltozának, hogy illy nagy embert ’s hasznos polgárt fel kell minden vád alól menteni. A’ tribunusok meg valának lepetve ’s rettegve látták a’ nem várt jelenést. Azonban Decius, mint mondánk, a’ legügyesebb ’s egyszersmind fortélyosabb szónok közöttök, azonnal felszólala, hogy Coriolán ellen még egyéb vád is van, mellynek megczáfolására hasztalan lesz sebek’ mutogatása és tettek’ kérkedékeny emlegetése. „Tudjátok, úgymond, polgárai Romának! hogy törvényeink szerint az ellenségt ől elszedett zsákmány az egész romai nép’ sajátja, hogy fel őle sem vezérnek, sem katonának intézeteket tenni nem szabad, hogy az érettök bejött pénz a’ quaestor 165 által166 a’ köz kincstárba tétetik, ’s íme, még is Coriolán, ezen törvények’ ellenére, mellyek egykorúak Romával, miután Antiumban nevezetes zsákmánylást tett volna, az elfoglalt martalékot 167 barátjai közt osztotta-el, ’s ekként a’ nép’ tulajdonát czimboráinak ajándékozá, hihet őleg zsarnoki czélja’ zálogáúl. Felszólítalak téged ezennel, Coriolán; hogy e’ ∗ vádat czáfold-meg.” ) E’ vádnak megitélésére szükség említenem, hogy azon korban, mid őn az élelmi szükség miatt a’ nép és patriciusok között viták folytának, az antiumiak, használván az alkalmat, beütöttek Roma’ határaiba és pusztítottak, rablának egész a’ városi kapukig, a’ nélk űl, hogy Romában a’ népet fegyverfogásra lehetne birni. Coriolán nem t űrheté e’ gyalázatot. Engedelmet kért a’ consuloktól ellenök fegyvert foghatni; öszve szedé hiveit ’s megigérte a’ pórrendi katonáknak, hogy ha zászlójához állandanak, zsákmánnyal megrakodva fogja őket haza vezetni. A’ katonák ismerve Coriolán’ hadvezéri tehetségeit, ’s ezen fel űl éhségt ől űzetve, zsákmány’ reményét ől kecsegtetve, csoportosan sereglettek Coriolán’ zászlójához. Coriolán kivezeté őket a’ városból, megrohaná a’ szerte kóborló ellenséget ’s több izben megverve, be űzé Antium’ falai közé, hol, míg azok rettegve a’ Coriolán névt ől, magokat zárva tartanák, ő, kölcsönért kölcsönt fizetve, megengedé katonáinak a’ rablást, kik végig kalandozván a’ sík földet, teméntelen zsákmánnyal tértek vissza. Coriolán, igérete szerint, általengedé mindeniknek, a’ mit szerzett, részint sinl ődő168 háznépe’ táplálékára,

165 kincstárnok. 166 áltál 167 zsákmányt. ∗ ) Dionys. Plutarch. 168 szenved ő, sínyl ődő. részint hogy példát adjon nekik élelemszerzésre az ellenség’ telkeir ől. Ez volt tehát a’ vétek, mellyet most Decius ellene felhozott: de az nem volt való, hogy ő a’ zsákmányt barátinak adta vagy épen felosztotta volna, mert mindeniké az volt, lett legyen patricius vagy pór, a’ mit saját erejével szerzett. Coriolán’ veszedelme az vala, hogy a’ zsákmánnyal terhelten visszatér őket azok, kik a’ városban maradtak, irigy szemmel nézték, a’ mit Decius megsejtvén, még azon id őben eltökélé egykor Coriolán ellen használni. „Királya vagy e te Romának, Coriolán, mond e’ fondor tribunus, hogy sajátjairól kényed szerint intézeteket téssz?” Meglepve e’ vád által, mellyre épen nem vala elkész űlve, Coriolán nem tuda egyebet felelni, mint hogy a’ dolgot el őadta miként történt vala. Kik azon csatában jelen voltanak, azonnal el őállottak bizonyságot mondani a’ dolog’ valósága felől, azonban a’ másik felekezet nagyobb számmal volt, ’s most felzudúla. Látván a’ tribunusok e’ kedvéz ő pillantatot, minél hirtelenebb űl szavazatra bocsáták az ügyet, ’s Coriolán a’ többség ∗ által örök számkivetésre itélteték. ) A’ patriciusok’ nagyobb része magát is szám űzve érzette e’ nagy emberrel, ki mindenkor támasza és véde vala a’ patriciusi rendnek. Eleinten köz rémülés támadt bennök: de csak hamar boszú és elkeseredés foglalta-el a’ sziveket. N émellyek Valerius ellen keltek- ki, hogy síma beszédével a’ tanácsot elcsábítá, mások ön magokat vádlák szerfeletti engedéllyel, mindnyája keser űen bánta, hogy végeszközökhöz nem nyúlt inkább, mint illy nemes lelk ű, nagy polgárt ellenségei’ negédének 169 engedé. A’ nép ellenben örvendett fényes diadalmának: ’s a’ két rendet most nem ruházatról ’s egyéb jelekr ől, hanem vidám, vagy sajnálatos arczáról lehetett megismerni. Változás egyedül Coriolán’ külsején nem volt látható. Járása, arcza, mozdulati nyúgalmasak valának, ’s mind azok közt, kiket e’ történet érdeklett, csupán az ő lelkén nem voltak elcsüggedés’ jelei. De e’ nyúgalom csak külsején mutatkozott, belseje, mint látni fogjuk, volkán vala, hol harag és elkeseredés’ lángjai égtek. A’ gyülés után mindenek el őtt haza tért, hol anyját és n őjét könyekben elázva találta. Inté őket hideg, kevés szavakban, a’ sorsnak e’ csínyát 170 állhatatosan t űrni; megölelé őket, apró gyermekeit gondjaikba ajánlá, ’s elhagyá a’ várost, a’ nélk űl hogy egykét védenczein kiv űl valakit magával menni engedne. A’ város’ végéig nagy sereg tanácsbeli és patricius kísérte. Haraggal lévén eltelve gyávaságokért, ∗ egyikhez sem szólott; némán halada el őttök, némán vált-el t őlök. ) A’ pórnép’ lelkét mind eddig nem tapasztalt öröm foglalá-el a’ gy őzödelmen, mellyet a’ patriciusok’ hatalmán v őn. Nem ok nélk űl, mert Coriolán’ megitéltetésével a’ respublica’ eddigi alkotmánya a’ maga alapjaiban vala megrendítve. A’ nép, melly ekkorig a’ patriciusok’ hatalmától függött, most ezeknek biráivá tette magát, ’s végzéseket hozott az ország’ legnevezetesebb dolgairól. A’ f ő hatalom most a’ tanácstól a’ nép’, vagy inkább a’ tribunusok’ kezébe látszott szállani, kik népvéd ői czímök alatt Roma’ kormányzóivá emelték- fel magokat. Csupán a’ consulok, mint fő igazgatói az országnak, voltanak el őttök még némileg félelmesek; azért, hogy ezek’ hatalmát is megtörjék, olly patriciusokat ügyekeztenek consulokká választatni, kik hozzájok szítanak, vagy szellemi tehetségök gyengébb, hogysem tőlök félni lehetne. Mint védei ’s pártfogói iránt vak bizodalommal lévén a’ nép’ nagy serege, mellyet szenvedély szokott mozgatni, ész ritkán, magokat vezet őjévé tették a’ közvéleménynek, gondolkodásnak. Jó ihadvezér, úgy mondának, ritkán jó az ország’ kormányán; a’ h ős megszokván háború’ idején a’ korlátlan parancsolást, gy őzödelmes fegyvereivel bizonyos büszkeséget hoz magával haza, és fels őségi érzést, mellyt ől szabad országban mindenkor félni lehet. Miután a’ consulok, elég igazságtalanúl, csak patriciusok köz űl választatnak, azon kell ügyekezni, hogy e’ nagy hatalmat szelíd, jámbor emberek

∗ ) Dionys, Plut. Liv. 169 gőgösségének, fondorlatának. 170 fricskáját, csínytevését. ∗ ) Plutarch. nyerjék-meg. Az igen kitünő elmék, gy őzelmekhez szokott hadvezérek, ’s általában a’ dicsvágyó lelkek veszedelmesek szabad országban. E’ gondolatok, mellyekben olly sok való is vagyon vegyülve, a’ szabadságféltés’ színe alatt könnyen hitelt nyertek, ’s irányúl szolgáltanak a’ választásnál. Ehhez járult még az is, hogy Coriolán’ ügyében, mint láttuk, a’ tribunusok er őszakosan kivitték a’ curiák szerinti szavazást, a’ mi a’ népnek rendkivüli hatalmat ada, mit ől jövend őben a’ tribunusok semmi nagyobb tekintet ű tárgynál el nem állottak. Így történt, hogy a’ T. Sulpitius és Sept. Largius consulok alatt tartott választásnál a’ nép megtagadá szavát Róma’ nagyobb elméit ől, ’s consulokká Cajus Julius Julust és Pub. Pinarius Rufust 171 választá, két igen gyenge embert, kiknek sem harcz’ sem béke’ idején nem lehete tekintetök172 , ’s consulok azért lettek, mert rá semmi érdemök nem volt. Így mene Roma’ alkotmánya a’ demokratia felé hatalmas léptekkel, a’ nélk űl hogy haladását az aristokraták gátolni képesek lehettek volna. Coriolán szám űzetése’ els ő napjait mezei jószágainak 173 egyikén töltötte. Itt kezde tünődni balesetén ’s itt gondola azt végig egész nagyságában. Föltámadának lelkében a’ boszúvágy’ szörnyei hálátlan polgártársai ellen, ’s a’ nagy ember odáig hagyta magát indulatitól ragadtatni, hogy hazája’ feldulását eltökélné lelkében. Azonban miként volna az eszközölhet ő? Mellyik szomszéd nép eléggé er ős Romával háborút viselni? Végig hordá elméjét a’ népeken, mellyek hazájával ellenséges viszonyban állottak: sabinok és tusciusok, aequusok és volscok ’s herniciabeliek. Elméje a’ volscokon, a’ régi Latium’ 174 egyik népén állapodék-meg. Őket találta Róma’ legnagyobb ellenségeinek ’s egyszersmind leghatalmasbaknak fegyvert emelhetni. E’ nép több apró városokból állott, mellyek szövetségben lévén egymás közt, követeik által kormányzák magokat. Ezen Roma’ növekedését mindig irigy szemmel néz ő ország sokszor harczolt a’ romaiakkal véres csatákat, bátran és elszántan, de kevés szerencsével. Sok birtokait veszté-el, ’s utósó háborújakor két évi fegyverszünetet kellett kérnie, hogy meggyeng űlt erejét helyre állíthassa. De a’ balszerencse nem csüggeszté, nevelte inkább rómaiak ellen forralt haragját a’ szilárd tökélet ű népnek. Olaszország’ nemzeteit nem sz űnt-meg Roma ellen bujtogatni minden alkalommal. E’ nemzeti gy űlöleten építé Coriolán a’ maga nagy reményeit hazáján boszút állhatni. Azonban szándékát kivihetni minden másnak könnyebb volt volna mint neki, ki a’ volscoknak egy és más alkalommal több károkat okozott mint minden romai. Ő nem egyszer tette semmivé seregeiket, nem egyszer pusztítá tartományaikat, bevette és feldúlá városaikat, ’s neve behatván minden volscusi megyébe, egyképen vala mind gy űlölt, mind rettegett. Mind ezeknél még egy nagyobb akadálya is volt Coriolánnak. Antiumban tudniillik ∗ egy férfiú lakott – neve Tullus Attius ) – ki származás, gazdagság és bajnoki tehetségek miatt a’ volscoknál királyi tekintetben állott. Coriolán ezen embert ől leginkább gyülöltetett, mert a’ vitézségben egymásnak versenytársai valának, ’s a’ mi még bajosabb, Tullusnak gyakran kellett tapasztalni, hogy e’ romai h őssel nehéz mérk őznie. Coriolán’ seregei gyakran megverték Tulluséit, ’s a’ két bajnok nem egyszer kelt egymással viadalra, honnan többnyire Coriolán tért vissza gy őztesen , ’s így közöttök a’ nemzeti gy űlölségen túl még személyes is vala. Gondolhatni ezek szerint, hogy Coriolán Tullusnak kedves vendége nem fogott lenni, ’s még is ellent nem állván ennyi ok, e’ vakmer ő romai eltökél ő nem csak a’ volscokhoz, hanem magához Tullushoz menni. E’ vonás nevezetes bizonysága annak, hogy ő mélyebben tuda az emberi lélekbe is tekinteni ’s hogy Tullushoz menetele nem roszúl vala kiszámítva. Felöltözék olly ruházatba, melly őt Antiumban ismeretlenné tevé, ’s napszállat után bemenvén a’ városba, észrevétlen űl Tullus’ házába lopakodék. Itt elburkolá arczát köntösébe, és leült a’

171 Caius Iulius Iullus és Publius Pinarius Mamercinus Rufus, consulok Kr. e. 489-ben. 172 tekintélyük. 173 birtokainak. 174 Közép-Itália ősi nyugati tartománya. ∗ ) Liv. Dionys. – Plutarchnál Tullus Amphidiusnak neveztetik. [Attius Tullius Kr. e. 5. sz., a volszkok királya.] ∗ ház’ t űzhelyén. ) E’ különös megjelenés a’ házi cselédek közt figyelmet és csodálkozást gerjeszte: de senki eligazítani őt nem meré, mert külsején valami mutatkozott, mi iránta némi tartózkodást és tiszteletet gerjeszte. A’ szolgák bejelenték uroknak e’ különös ember’ megjelenését. Tullus azonnal kijöve, kérdé , kicsoda és mit kiván? – Coriolán fölfedvén ábrázatát, Tullusra függeszté szemeit. ,,Ha nem ismersz, úgymond, magam leszek magamnak árulója. Én Cajus Marcius vagyok; ki neked és hazádnak annyi kárt szerzettem. Tetteimet tagadni nem engedi a’ Coriolán név, mellyet viselek emléké űl hazád iránti haragomnak, egyed űl való jutalmáúl érdemeimnek ’s a’ Romáért kiállott veszélyeknek. A’ romai nép’ negéde ’s az áruló és gyarló tanács, mindent elveve t őlem, sajátom egyed űl e’ név maradt. Szám űzve hazámból, t űzhelyeden kerestem állapodást, nem hogy éltemet mentsem, – mert ha haláltól félnék, nem jöttem volna ide – hanem hogy üldöz őimet megboszúljam, ’s íme már is boszúmat állom avval, hogy téged, ellenségemet, személyem’ urává teszlek. Ha van bátorságod Roma ellen fegyvert fogni, fordítsd hasznodra balsorsomat, ’s tedd szerencsétlenségemet néped’ szerencséjévé. Én ügyesebben fogok tudni Roma ellen harczolni, mint valaha ellenetek, mert jobban ismerem az ellenség’ állapotját, mint a’ tiéteket. Ha pedig nincs merészséged Romával föltenni, vedd éltemet, régi ellenséged’ életét, ki egykor ∗ talán neked és népednek még ártalmas lehetne.” ) Elbámulva e’ bátorságon és beszéden, Tullus kezet nyújta a’ számüzöttnek. „Ne rettegj, úgymond, Coriolán! e’ bizodalom, mellyet hozzám mutatsz, legyen záloga annak, hogy nálam bátorságban 175 vagy. Te magadat adod nekünk ’s ez elég kárpótlás, s őt nagyobb annál, mit elvevél. Szolgálatidat, mellyekre ajánlkozol, igérem, mi jobban fogjuk jutalmazni mint polgártársaid. Remélj minden jót a’ volscoktól.” Bevezeté őt’ szobáiba, megvendéglé ’s a’ következ ő napot tanácskozásban tölték-el a’ kezdend ő háború iránt. A’ romaiak ’s volscok közt, mint mondám, fegyverszünet vala, arról kelle tehát gondolkodni, mint lehetne ezt jó ürügy alatt megtörni. Alkalom önkényt ajánlkozék. A’ romaiak nyilványos ünnepeket készültének tartani, mellyek nálok egy részét tevék az istentiszteletnek. Az olasz népek seregenként jöttek Romába ez ünnepekre, ’s olly nagy számmal, hogy nem férhetvén házakba, szabad ég alatt kellett sátorokban tanyázniok. E’ népsokaság aggodalomba ejté a’ consulokat, a’ mit hogy még inkább neveljen Tullus, fogadott embere által azon hírt szóratta-el a’ városban, hogy a’ volscok Romát felgyujtani szándékoznak. A’ consulok rögtön tudtára adák ezt a’ tanácsnak, melly ismervén a’ volscok’ gy űlöletét Roma iránt, hive a’ hírnek, ’s végzést hozott, ’s egész városban kihirdetteté, hogy napszállatig minden volscus eltakarodjék Roma’ falai köz űl, s őt kijeleltetett a’ kapu is, mellyen kimenniök kelle. A’ parancs szigorúan hajtatott végre ’s egy volscus sem marada Romában. Boszúval és nehezteléssel tértenek haza, ’s annak vágyával, hogy e’ gyalázatot megtorolhassák. Tullus mintha történetesen 176 jőne elejökbe, álnokúl kérdé haza tértök’ okát. Mid őn elmondanák, még inkább bujtá lángjokat. Lehet ő e, úgymond, hogy istenek ’s emberek’ gyülekezetéb ől mint őrülteket, szentetleneket 177 kiüzének? ’s kiüzének minden egyebek között csupán titeket? Bevárjátok e, hogy gyalázóitok, minden fegyverszünet’ ∗ daczára, rajtatok ütvén, telkeiteket újonan feldúlják? ) E’ szavak felingerlék őket, elannyira, hogy csakhamar gyülés tartatván Antiumban, szavazat’ többsége által elhatároztatnék a’ háború. Miel őtt azonban szándékok’ kiviteléhez

∗ ) A’ ház’ t űzhelye Vestának, mint védistennének vala szentelve ’s asylum [azilum: oltalmat jelent ő védett hely] gyanánt tekintetett, hol az üldözöttet megsérteni tilalmas volt. ∗ ) Plutarch. Pionys. Livius. 175 biztonságban. 176 véletlenül. 177 szentségtör őket. ∗ ) Plutarch. – Dionys. L. VIII. azt mondja, hogy Tullus maga vala Romában ’s maga terjeszté ez álhírt. Liviusnál láthatni Tullus’ beszédét. nyúlnának , Tullus, az egész dolog’ vezet ője, elmondá nekik, hogy Coriolán közöttök van, ’s kérte, hívnák őt gyülésökbe. ,,E ’ hadvezér, úgymond, ki annyiszor bizonyítá-be ügyességét, most még inkább fel van gerjedve a’ romaiak ellen, mint min magunk, ’s úgy látszik a’ sors hozta őt közénk dolgaink’ jóvá tételére. Ő bizonyosan helyes tanácsot fog nekünk adni, ’s annak veszélyeit megosztandja velünk.” Coriolán meghívatott. Azon elszánt és bátor tekintet, mellyel elejökbe lépett, minden szemeket e’ nagy hír ű emberre függeszté, ki maga egykor nagyobb rettegést gerjeszte lelkeikbe, mint egész Roma. Szavait azon tisztelettel és részvéttel hallgaták, melly az üldözött érdemnek mindig elmaradhatatlan követ ője. Beszéde bátor, ésszel és meggondolással teljes, ’s szenvedélyeket lázasztó vala, ’s bel őle látni volt, hogy Coriolán mind hadvezér mind szónok egyképen nagy. Tanácsa az volt: Küldessenek Romába követek ’s kivántassanak vissza az elfoglalt birtokok; ha pedig megtagadtatnának, jelentessék háború. – Ajánlá szolgálatát a’ volscoknak, mint hadvezér, vagy közvitéz. Beszéde felgyujtá hallgatóit; a’ háború elvégezteték; Coriolán Tullussal egyetemben hadvezérekké neveztettek, ’s egy alkalommal a’ ∗ romai szám űzött polgári joggal ajándékoztatott-meg. ) A’ követek elmentenek Romába, a’ volscok’ üzenetét el őadandók. Roma nem tudá, mit teszen fenyegetést ől rettegni, ’s országlási elveinek egyike vala, nem engedni, még gy őzelmes ellenségnek se. A’ követeknek azon válasz adatott, hogy a’ romai népnek nem szokása félelemb ől vissza engedni azt, mit gy őzödelmes fegyverrel magáévá t őn, ’s ha a’ volscok els ők nyúlandanak fegyverhez, a’ romaiak utósók lesznek, kik azt leteendik. A’ ∗ háború tehát el vala kezdve. ) Tullus és Coriolán, a’ romaiak’ válaszát el őre sejtve, készen tarták seregeiket, ’s úgy egyeztenek-meg, hogy Tullus a’ tartalékcsapatokkal honn marad véd űl, Coriolán pedig a’ romaiak’ és frigyeseik’ 178 birtokának pusztítására megyen. Coriolán fölkerekedék táborával, megtámadá Circaeát ’s ki űzte bel őle a’ nem régiben megtelepedett romai gyarmatot. Utána elfoglalta Satricumot, Longulát, Poluscát és Coriolit, mellyeket a’ romaiak csak az imént foglaltak a’ volscoktól. Elvévé továbbá Corbia, Vitellia, Trebia, Labicum és Pedum városait. Voles ellent állván ostrommal foglaltatott-el, ’s lakosainak tapasztalniok kelle egy gy őzödelmes és boszús 179 ellenség’ dühét. Coriolán megparancsolá katonáinak, hogy végig kóborolván a’ romai telkeket, mindent dúljanak, pusztítsanak, de kiméljék a’ patriciusok’ birtokait. Ezt vagy azért, hogy patriciusok iránti hajlandóságát 180 mutassa, vagy, a’ mi hihet őbb , hogy a’ patriciusokat a’ pór el őtt gyanúba hozza, mintha velök titkos egyetértésben állna, ’s a’ két rend között meghasonlást támasszon. A’ mit, ha csakugyan czélja vala, el is ért, mert a’ nép azonnal fölemelé szavát a’ tanács ellen, hogy Coriolánnal szövetségben áll, ’s ő eszközlé, hogy most ellenséges fegyverrel j ő, hihet őleg a’ tribunusi hatalmat eltörleni. A’ patriciusok ellenben szemrehányásokat t őnek a’ népnek, hogy olly jeles polgárt és hadvezért elkeserítettek hazája ellen fegyvert ragadni. Bizodalmatlanság, gyanakodás, gy űlölet támadt bennök egymás iránt, ’s a’ köz rendetlenségben nagyobb iparral dolgoztak egymás’ rongálásán, hogysem az ellenségén. A’ consulok a’ város’ falai közé huzódtak, rettegve olly daliával 181 mérközni mint Coriolán. A’ nép ’s tribunusai, kik máskor olly bátrak valának Coriolán ellen zajt támasztani, most nem igen mutattak kedvet vele szembeszállani. Mindenfel ől határozatlanság, zavar és félelem. Romából senki kimenni nem akara, részint mert vezéreiben nem bizott, részint mert Roma’ szövetségesei egymás után kezdének a’ gy őzőhöz pártolni.

∗ ) Dionys. L. VIII. ∗ ) Plutarch. 178 szövetségeseik. 179 bosszúéhes. 180 részrehajlását. 181 vitézi h őssel. Romának rémít ője, Coriolán, nem találván sehol akadályra, elfoglalta Lavinumot, ’s egyenesen a’ város felé tartván , tábort üte a’ cluili sánczoknál 40 stadiumra 182 (öt német mérföldre) Romától. Gy őzelmeinek híre minden fel ől öszve tódítá a’ volscokat, annyira, hogy még Tullust is elhagynák katonái Roma’ felzsákmányoltatása’ reményében, ’s nyilván 183 kimondák, hogy ők csak a’ romai vezér’ zászlói alatt akarnak harczolni. Ez újabb gy őzödelme volt Coriolánnak versenytársán Tulluson, de egyszersmind szerencsétlensége is, mert a’ dicsszomjú volscus’ lelkében újra fölébredett a’ boszú Coriolán ellen. Egész Olaszország Coriolánra függeszté szemeit és a’ romaiakra, kiknek most szomorúan kellett látniok, mennyire függ a’ hadi szerencse gyakran egyetlenegy elmét ől. Úgy látszott, mintha Coriolán’ szám űzetésével az er ős Romából egyszerre a’ h ősi lélek is elszállott volna. A’ rémülés rendkívüli v olt; a’ n ép , melly a’ város’ falairól nézte mint pusztítatnak telkei, heves zajjal békealkut kivánt; az ítéletet, melly Coriolánt száműzte, kegyetlennek mondá és elrontani 184 javalá; szóval, az ingatag csoport, melly el őbb nagy dühhel kegyetlenkedett az ártatlanon, most szint olly hévvel ohajtá , hogy az ne történt legyen. Egészen másként a’ patriciusok. Ők, el őbb véd ői Coriolánnak, most ellenszegültek a’ nép’ kivánatinak, részint mert Coriolán most már, mint hazája’ ellensége inkább büntetésre, hogysem bocsánatra vala méltó, részint, hogy újabb példáját adja annak, a’ mit többször mutatott: hogy legnagyobb szerencsétlenség’ idején legmakacsabb a’ békekötésben. Ekkor mondatott-ki a’ tanács által azon kevély szó, hogy Roma nem ereszkedik alkuba lázadóval meddig fegyverét le nem teszi, mellyt ől későbben gyalázattal kellett elállania. Értésére jutván Coriolánnak e’ büszke válasz, felkele táborával ’s egyenesen a’ városnak indult, mintha azt ostromlani akarná. Ez elszánt és vakmer ő lépés lelohasztá a’ kevély romaiak’ dagályát ’s büszkeség helyett rettegés fogá-el szíveiket. Elvégezteték egyenl ő akaratával a’ két rendnek, hogy Coriolánhoz követek küldessenek béke-szerzend ők. Öt consularis férfiú neveztetett-ki, mind ollyan, ki egykor Coriolán iránt hajlandóságát bizonyítá. Coriolán eltökélé, hogy megalázza e’ makacs kevély népet. Katonáit két rendbe állttá fegyveresen, ’s közöttök kellett elmenniök Roma’ követeinek. Ő maga, kör űlvéve tábora’ nagyaitól, tábornoki székén űlve fogadta őket büszkén, mint olly ellenség , ki karddal készül törvényeket szabni. A’ követek egész alázattal járultak elébe, érzékeny és szerény szavakba önték kérelmöket, adjon békét a’ két háborgó népnek, ’s ne örüljön a’ volscok’ hasznával hazájának ártani. Coriolán kevélyen válaszolt: ,,Ha, úgymond, visszaadatnak az elfoglalt birtokok, ha a’ volscoknak szinte mint a’ latinoknak romai polgárjog engedtetik, ha visszahivatnak az elfoglalt földekr ől a’ romai telepföldmivel ők, akkor alkuba fog velök ereszkedni, különben nem.” Miután a’ volscok’ ügyében kevélyen szólott, szelidült ábrázattal fordult hozzájok, nyájasan szóla velök , szívesen emlékezett iránta mutatott hajlandóságokról, megköszöné nekik, hogy pártfogolák nejét és gyermekeit, ’s harmincz napot engedvén ∗ gondolkodásra a’ békekötés’ pontjai fel ől, elbocsátá őket. ) Ez id ő’ elfolyta alatt elfoglalá a’ latínoknak több városaikat, ’s a’ határnap’ eltölte után újra visszatért táborával ’s megszállott Roma’ kapui el őtt. Roma a’ harmincz napot tanácskozás között töltötte-el, de a’ kevély republicanus nép újra is csak azt határozá, hogy semmi törvényt nem fogad-el, meddig az ellenség fegyverét le nem teszi. Követek jövének, kérve Coriolánt, ne kívánjon t őlök olly békekötést, melly gyalázatokra szolgáland, mert semmi illyenben megegyezhetni nem fognak. A’ természeténél fogva is már szigorú Coriolán hidegen felelt nekik, hogy egyéb választások nincs, mint az elfoglaltak’ visszatérítése vagy háború. Még há rom napot enged, úgymond, mellynek elfolyta után többé ne merészeljenek hozzá j őni.

182 stádium: ókori hosszmérték (kb. 190 m). 183 nyilvánosan. 184 érvényteleníteni. ∗ ) Dionys. L. VIII. Plut. A’ követek’ visszatérte nevelte a’ rémülést. Mindenki fegyverhez nyúlt; némellyek a’ falakra, mások a’ kapukra állani őrül, nehogy Coriolán titkos szövetségesei által, mint hitték, elárultassanak; sokan házaikat elsánczolni, mintha az ellenség már benn volna. Rend ’s hadfenyíték sehol; a’ consulok tehetetlen űl, mintha hivatalaikról lemondottak volna; a’ tribunusok’ hollétér ől semmi hír. Ezek nem voltak többé a’ hajdani bátor romaiak, kikt ől reszketett Olaszország. Úgy látszott egész nemzet’ lelke Coriolán’ lelkébe szállott, megboszúlni a’ hálátlanságot. Gyülekeztek és oszlának, tanácsot tanácsra halmoztak, mellyeknek egyike sem volt a’ romai névre méltó. Végtére a’ vallás’ szolgáit küldék Coriolán’ megengesztelésére. Papok, jóslók, áldozat’ szolgái, ünnepélyes és szertartási öltözetökben mentenek, mint bucsújárásra, Coriolánhoz. Tisztes méltósággal léptek végig a’ táboron, ’s szónokjok istenekre és mindenre a’ mi szent, kéré Coriolánt, kimélné hazáját: de ő el vala tökélve velök haragját éreztetni, ’s azt felelte mozdíthatatlanúl mit el őbb: ,, A’ mit kivánnak, magoktól függ. A’ volscok békére lépnek, mihelyt vissza lesznek adva az elfoglalt tartományok. Ne bizakodjanak, úgymond, a’ romaiak azon költeménybe, mellyel régi királyaik ámíták, hogy Roma istenekt ől van világ’ urává rendelve; ő bizonyossá teszi őket, mihelyt akarni fogja, hatalmába ejtendi a’ várost.” Megesküvék istenek’ színe el őtt, hogy ő ártatlan leszen minden csepjét ől a’ kiontandó vérnek, ’s a’ mi balszerencse Romát éri, saját makacsságának köszönje ’s azon vak átalkodásnak, mellyel rablása’ gyümölcseit meg akarja tartani. E’ szavak után ∗ egész tisztelettel haza bocsátá őket, a’ nélkül hogy föltételeib ől legkisebbet engedne. ) Roma elveszve látá magát. Templomai tömvék vének, gyermekek, asszonyokkal, kik oltárok el őtt könyörgöttenek istenekhez hazájok’ megtartásáért. Ekkor történt, hogy Valeria, testvére ama híres Publicolának, mintha istent ől sugaltatnék, több f őrend ű asszonyokat vevén magához a’ Capitoliumból, hová imádkozni ment vala honáért, kijövén, Veturiához, Coriolán’ anyjához mene. Együtt lelték őt Volumniával, Coriolán’ n őjével, siratva hazájok’ veszélyét. Valeria mélyen illet ődött szívb ől szóla hozzájok: ,,Roma’ leányai j őnek, úgymond, hozzátok, Roma’ leányaihoz, közönséges hazánk’ 185 ügyében. Ne engedjétek, nemes sziv ű hölgyek, Romát volscok’ martalékává lenni, ne azt, hogy szabadságunkat az ellenség eltiporhassa. Jertek Coriolán’ táborába, könyörögjünk neki hazánk’ kiméléseért. Én nagy reményeket helyezek nemes lelkébe, ’s mindent várok anyja és n ője iránti szeretetét ől. Boruljunk lábaihoz, kérjük, kényszerítsük őt; olly magas sziv ű férfi nem fog ellentállhatni könnyeinknek. Meglássátok, istenek meg fognak indulni igazságos esdekléseinken ’s megmentendik e’ várost, melly emberi segedelemt ől elhagyva látszik.” Szavai elhaltanak ∗ zokogás és könnyek közt, a’ derék romai hölgynek. ) ,,Valeria, Romának méltó leánya,” mond a’ sebhedt sziv ű Veturia, ,,te gyámoltalanságban keressz segédet, mid őn hozzánk fájdalomtól elnyomattakhoz folyamodol. Mióta a’ nép kimondá itéletét Coriolánra, elalutt szivében minden tisztelet anyja, ’s minden hajdani szerelem n ője iránt. Anyám! n őm! úgymond ő elkeseredve, mid őn akkor a’ népgyülésb ől megtért, fiatoknak vége! Coriolán számüzetik hálátlan polgártársaitól, számüzetik örökre a’ hazából, mellyért olly hévvel lángola. Ajánlom nektek gyermekeimet, az apátlan árvákat. Én örömest távozom-el e’ megromlott városból, hol férfiúi tökélyek nem becsültetnek többé. Éljetek boldogúl ’s viseljétek e’ csapást romai hölgyekhez ill ő lélekkel. E’ szavakkal elsietett. Én id ősb gyermekét vezetvén, Volumnia karján vivén a’ kisebbet, sírva kisértük; de ő csak hamar felénk fordula: Ne j őjetek, úgymond, tovább, és hagyjatok-fel haszontalan könnyeitekkel. Neked nincs többbé fiad anyám, és te legjobbika a’ n őknek, férjed rád nézve örökre oda van. Kivánom találj magadnak egy más hozzád méltó férjet,

∗ ) Livius, L. II . cap. 39. kételkedni látszik, hogy Coriolán maga elébe bocsátotta volna a’ papokat, sőt a’ második követség’ elfogadtatását sem hiszi: de Plutarch és Dionysius világosan említik. 185 mindannyiunk hazája. ∗ ) Plut. Dionys. szerencsésbet nálamnál. – Volumnia elfásulva rogyott öszve szívmetsz ő szavaira, ’s mi alatt én segédére mentem, elhagyott bennünket vad érzéketlenséggel, a’ nélk űl, hogy végölelésünket elfogadná, vagy kimondhatatlan fájdalmunkban részvételt mutatna. Elmene Romából pénz és szolgái nélk űl, senkinek nem mondva, hova, melly világrész felé. Azóta nem tud fel őlünk semmit ’s nem tudata magáról velünk, mintha gyűlölségébe minden iránt a’ mi romai, minket véreit is befoglalna. Mi reményetek lehet e’ szerint illy hajthatatlan embernél? Mit tehetnek ott gyenge asszonyok, hol Roma’ papjai, tanácsbeli őszei végbe semmit nem vihettek? ’S mit is kivánhassak, én anyja, t őle becsülettel? Hogy hálátlan polgártársainak megbocsásson? hogy könyörüljön egy dühös népen, melly rajta ártatlanon nem könyörült? Hogy egy nemzetnek árulója legyen, melly őt magaslelk űleg vezérévé tette? Kivánhat romai anya és n ő dolgokat, mellyeket a’ becsülettel megegyeztetni nem lehet? Nyúgodjatok-meg, Roma’ lelkes hölgyei, közönséges sorsunkon, mellyet megváltoztatni ∗ nincs ember’ hatalmában.” ) Valeria ’s a’ többi asszonyok még inkább elkeseredének e’ tagadó válaszon. Némellyek leborultak Veturiához, megölelték térdeit, mások Volumniának könyörgöttek egyesítse vel ők kérelmét Coriolán’ anyjánál. Veturia, nem állhatván ellent könnyeiknek, megigérte végtére a’ táborba menni, ha a’ tanács tettét jóvá hagyandja. Valeria azonnal hirül adá ezt a’ consuloknak, kik gyülést tartának. Versengés és szóviták támadának a’ tanácsban; némellyek aggodalomban voltanak, hogy Coriolán a’ táborban tartandja n őiket ’s ez által fogja szüléiket ’s férjeiket kényszeríteni, hogy a’ várost fegyverzörrenet nélk űl általadják, mások ismét egyebeket hozának el ő, de végre megegyeztek Veturia’ szándékában, mert bíztak Coriolán’ erkölcsében, kir ől tudták, hogy büszke, szilárd és hajthatatlan, de alacsonyságra vetemedni nem képes. Következ ő napon Roma’ els ő rend ű hölgyei Veturiánál összegy űlvén, a’ consulok által rendelt kocsikba ültek, ’s minden fedez ő kiséret nélk űl a’ volscok’ táborába mentek. Látván a’ volscok e’ közelget ő kocsik’ hosszú sorát, azonnal hirül vivék Coriolánnak, hogy n ője és anyja jőnek. Coriolán eleinte csodálá, hogy romai asszonyok, kik gyenge korok óta elvonultan és szigorúságban neveltetnek, eltökélheték magokat, minden véd nélk űl, ellenséges táborba j őni, hol, mint tudva van, n őtisztelet és fegytelenség nem nagy tekintetben állanak. A’ követségnek ez új neméb ől azonnal kitalálta, hogy a’ romaiak felette szorult állapotban vannak, ’s eltökélék, vég eszközökhöz nyulva, őt a’ várostól elmozdítani. Elhatározá magában Roma’ n őit tisztelettel fogadni, de szándékától el nem állani. Azonban itt olly állhatatosságra számolt, mellyre minden keménysége mellett sem vala elég er ős: mert alig pillantá-meg anyját és n őjét, azonnal karjaikba röpült. Mindkét részr ől érzékeny örömben fejezé-ki magát a’ viszonlátás’ boldogsága. Mid őn a’ szív’ mozdulatai lecsillapodtak, Veturia azonnal a’ dologra tért. Coriolán, nehogy gyanússá tegye magát, tábora’ nagyait azonnal öszvegy űjté, hogy tanúk legyenek. „Ezen romai hölgyek, kiket imitt látsz – mond Veturia a’ volscok’ jelenlétében – engem és n ődet távollétedben vigasztalának, most pedig rettegve egy véres ostrom’ következéseit ől, hozzád j őnek, velem együtt kérni, adj hazájoknak békét. Kényszerítlek téged, fiam, mindenekre a’ mi el őtted szent, fordítsd gy őzödelmes fegyvereidet másfelé.” Coriolán azt felelé, hogy e’ kivánat igazságtalan, ’s ha teljesítené, megbántaná az isteneket, kiket bizonyságul hívott, mid őn a’ volscoknak h űséget esküvék. Ő nem fogja elárulni a’ derék népet, melly tanácsába vette és seregeit hadvezéri hatalmába, kormánya alá bízta. Ő Antiumban több tiszteletet, szívességet talált, mint háládatlan polgártársai között. A’ volscok hangos tetszéssel jelenték, mint meg vannak Coriolán’ válaszával elégedve. – Veturia azt mondá, hogy nem szándéka valami ollyanra bírni őt, mi becstelen volna, csupán azt kivánja, hogy a’ két nemzet közt békét kössön, melly mindkét részr ől

∗ ) Dionys. – Plut. itt eltér. hasznosabb leend a’ vérontásnál. ,,’S képes vagy e te e’ kérésemet megtagadni, úgymond? Inkább fogsz e boszúd’ sugalmának, mint anyád’ kérelmeinek engedni? Gondold-meg, fiam, hogy válaszodtól függend anyád’ dics ősége vagy örök gyalázata, következ őleg élete. Ha megkérlelni nem foglak, tudd-meg, ön kezeimmel ontom-ki lábaid el őtt véremet, és seregeid nem el őbb mint anyád’ holttestén fognak Roma’ ostromára menni. A’ romai asszony tud és kész meghalni, mid őn becsület kivánja. Sem azt, hogy Roma fiamon, sem hogy fiam Román diadalmaskodjék, nem akarom megérni.” Mid őn látná Coriolán’ arczvonásiból, hogy beszéde megindítá, tovább folytatá szavait. Kérte őt istenekre, ősei’ árnyékára, seregeit Roma el ől ∗ elvinni. ) Coriolán’ érzései nagy küzdésekben látszottak lenni, ’s a’ máskor erős tökélet ű ember határozatlanúl álla anyja el őtt. Veturia el ővevé az érzés’ minden fegyvereit, mellyekkel anya gyermekére hatni képes. „Miért nem felelsz nekem, fiam? Nem ismersz e engem anyádnak többé? Elfelejtetted e mi szorgalommal ápoltak ezen kai’ok gyenge korod óta? Megtagadhatod e els ő és egyetlen kérését annak, ki feletted szül ői hatalommal birt? Íme, ha mind ezekre meg nem lágyulsz, lásd anyádat előtted porba hajlani.” Letérdele, és általkulcsolá fia’ lábait, ’s letérdelnek vele Volumnia is és a’ többi asszonyok. Coriolán egészen megzavarodva ’s mintegy magán kiv űl kiálta-fel végtére: „Óh anyám, anyám, mivé téssz te engemet!” ’s ezzel fölemelé őt magához: „Te, úgymond, Romát megmentetted, de fiadat örökre elvesztéd.” Sejté tudniillik a’ sorsüldözte ember, hogy tettét a’ volscok megbocsátani nem fogják. Félre híván anyját és n őjét, bizonyosokká tevé őket: Tábora’ f őbbjeit reá fogja birni, hogy béke köttessék ’s a’ seregek elvitessenek Roma alól; ha pedig szándéka nem siker űl, leteendi hadvezéri tisztét ’s megvonja magát valamelly idegen nép’ városában. Ezzel érzékeny búcsút véve, elbocsátá őket. Következ ő napon, miután tanácsot tartott volna, hol reá birta a’ volscokat szándékára, fölkeletkezvén táborával, elhagyá a’ várost. A’ volscok között kétféle vélemény támadt, némellyek nem elégedtek-meg Coriolán’ tettével, má sok ismét, kiket Veturia’ érdekl ő186 beszéde szinte meghatott, javalák a’ lépést. Azonban mind a’ két fél ellenmondás nélkül követte őt, tiszteletb ől inkább mint félelemb ől. De Tullus, ki már a’ táborozás’ eleje óta irígy szemmel látta ön dics őségét általa homályba borulni, eltökélé megdöntését. E’ czélra, miel őtt Coriolán még meg érkeznék, azon hírt terjeszté, hogy a’ volscok’ ügyét elárulta, ’s méltó, hogy a’ gy űlés által feleletre vonassék. Coriolán megjelenvén, menteni akará magát ’s kérte az öszvegy űlt volscokat , hallgatnák-meg mentségét. Azonban Tullus valamint hadvezéri, úgy ∗ szónoki tehetségeit ől is rettegvén, ) czimboráival zajt támaszta, hogy ne engedtessék szó az árulónak. A’ tolongás és zaj közt, néhány e’ czélra fölfegyverzettek közelebb vonulának ∗ ∗∗ Coriolánhoz, ’s reá rohanván, gyilkaikkal ), miel őtt valaki segédére mehetett volna, ) megöldökölték őt. A’ volscusi jámbor nép, ki tisztelé és szerette Coriolánt, ki többször látá magát megdics őitve általa, felette elkedvetlenedett e’ vérengzésen; méltatlannak ’s igazságtalannak találta azt. Temetésére minden volscusi városokból jött a’ számos nép, ’s eltakarítaték a’ h ős fényes pompával, és sírját a’ szánakozók fegyverekkel ékesíték-föl, mellyeket diadalmai alatt

∗ ) Livius egy boszúval teljes beszédet ád Veturia’ szájába; Plutarch emez általam közlött szelídet, kérlel őt, így Dionys. is. 186 esdekl ő. ∗ ) Cicero Brutus’ 10. fejezetében [Marcus Tullius Cicero, Kr. e. 106–43, római politikus, író, szónok, Brutus c. párbeszédes m űve római retorikatörténeti munka] Coriolánt a’ jeles szónokok közé számítja, és Themistoklessel [Themisztoklész, Kr. e. 525?–460?, athéni államférfi] teszi hasonlatba. ∗ ) Dionysius szerint kövekkel veretett agyon. ∗∗ ) Plutarch. – Livius szerint, ki Fabius Pictor régi iróra (munkái nem jutottak-el hozzánk) hivatkozik, azt mondja, hogy Coriolán nem öletett-meg, hanem még sok id őt élt azután a’ volscoknál. E z nem hihet ő, mert róla többé semmi sem találtatik feljegyezve. ∗∗∗ nyertek. ) Ez vala vége a’ gyarlóságai mellett is nagy és nevezetes Coriolánnak, ki jobb sorsra volt méltó, mint a’ mellyet mind Romában, mind Antiumban tapasztalt. Roma, Dionysius szerint, egyet sem mutathata el őtte, ki olly bátor, el őre látó ’s egyszersmind szerencsés hadvezér volt volna. Tehetségei több hasznot tehettek vala hazájának, mint minden el őtte élt romai jeleseké. Szerencsétlen viszályok által Roma megfosztá magát t őle, a’ mit akkor bánt-meg, mid őn haragjától rezketnie kellett. Veturia’ tettének emlékezetére , azon helyen, hol fiát megkérlelé, templom építeték és ∗ szobor, mellyen e’ felirás állott: AZ ASSZONYI SZERENCSÉNEK . ) A’ templom’ els ő papnéja Valeria l őn, kinek elméjében először támada a’ szerencsés következés ű terv. Coriolán’ halálának híre Romában sem örömet, sem fájdalmat nem gerjesztett, mert benne a’ világ nagy jelesség ű embert vesztett ugyan, de Roma egy félelmes ellenségét ől is szabadult-meg. Megengedteték azonban a’ tanácstól a’ romai asszonyoknak Coriolánt tíz hónapig gyászolni; a’leghosszabb gyászid ő, mellyet még Numa király 187 rendelt. – A’ volscok csak hamar keservesen megbánták Coriolán’ vesztét, mert a’ romaiakkal ujdon harczba keveredvén, több ütközeteket veszítettek, ’s ezeknek egyikében Tullus is elesett, ’s végre békekötésre kellett állaniok, mellynél fogva Roma urokká lön. A’ Coriolánon vett gy őzödelem Romában a’ tribunusokat igen közel vitte azon hatalomhoz, mellyre törekedtek. E’ ponttól fogva lépcs őnként emelkedett erejök. A’ consulok’ választására f ő befolyást nyertek, s őt kieszközlék, hogy consulok a’ porrend ű polgárokból is választatnának; szóval, megállapítaték id ők’ folytával a’ demokratia ’s bizonyos tekintetben a’ népfelség, melly, ha er ősebb alapokon, tisztábbra fejlett elveken ép űlt vala, a’ szabad Romát hosszú id őkig fenntarthatta volna. Azonban ezeket tovább fejtegetni annak volna tiszte, ki a’ respublica’ történeteit írná.

BAJZA .

______

N É P D A L O K .

I.

Kis gyöngypatak, mondd-meg nekem, Benned fürdik e kedvesem? Vagy te mosod, gyönge harmat, Hófehérre galambomat?

Bársony mez ő, mondd-meg nekem, Rajtad pihent e kedvesem? Vagy piheg ő hókebele Rózsaillatot lehel e?

∗∗∗ ) Temetése leírását lásd Dionysiusnál. ∗ ) Dionys. L. VIII. Valerius Maxim. L. I. cap. 8. 187 Numa Pompilius (Kr. e. 753–672), az ókori Róma második mitikus királya Kr. e. 715-től. Sötét erd ő, mondd-meg nekem Benned napol e 188 kedvesem? Vagy a’ heves dél’ sugára Kimélve süt téjarczára 189 ?

Víg madarkák a’ ligeten, Titeket hall e kedvesem? Vagy mélyéb ől kebelének Száll ajkira vidám ének?

Fülemile, bús énekl ő, Hej csak téged ne halljon ő, Mert veled is versenyt nyögne ’S érz ő szíve megrepedne[.]

______

II.

Forráskútnál juhászbojtár, Arcza piros, szeme bogár 190 ; A’ forrásra nap’ alkonyán Dalolva jön három leány.

Egyik így zeng: Én istenem! Vajha itt volna kedvesem, Ki énnekem vizet merne, Szédülést ől megmentene.

Másik így zeng: Gyönge vagyok, Vízcsöbreim pedig nagyok; Hej ha galambom itt lenne, Be örömmel segítene!

’S a’ harmadik, kinek hajnal Orczája, zeng bús ajakkal: Egek’ ura, szent teremt őm! Mért nincs nekem is szeret őm?

A’ lyánykák illy énekléssel A’ forráshoz érte nek-el, A’ szép bojtár mindent halla ’S nekik viszont ő így dalla:

Kinek szédelg ős a’ feje, Szemeit, ha mer, hunyja-be, Ki egyszerre nem bir sokat,

188 tölti-e a napot. 189 tejszín ű arcára. 190 bogárfekete. Kétszer tegye-meg az útat;

’S kinek nincsen szeret ője, Adjon neki teremt ője, Ím reá nyílt karokkal vár, Ha tetszik, a’ juhászbojtár.

III.

Édes szülém, mi bánt Engem szegény leányt? Nyögök, sohajtozom; De miért, nem tudom. Szememben t űz lobog, Szívem is úgy dobog, Dolgomat felejtem, Vagy viszásan ejtem. Ha ablakom alatt Esténként elhalad Egy valaki ’s megáll, A’ vérem is eláll; Szemem be nem zárom, De ezer az álmom, Hev űlök, lankadok, Beteg még sem vagyok. Istenem, istenem! Ugyan mi lelt engem? Szólj, édes jó anyám, Te tudhatod talán.

______

IV.

Holdvilágos szép este van, Egy mécs sem ég a’ faluban; Kamrám el őtt alá és fel Olly csendesen ki lépdegel?

Ki nézek a’ kis ablakon, Hej de nem az én galambom! Mert nem lobog gyolcs 191 ruhája, Nincsen peng ő karikája.

Holdvilágos éjszaka van, Mély csendesség a’ faluban! Kamrám el őtt alá és fel Jár valaki és köhécsel.

191 fehér vászon.

Isten legyen kegyes neki, ’S rosz kehéb ől192 gyógyítsa-ki; Hej nem kehöl az én P istám! Mint az élet ép ő ’s vidám.

Bujkál a’ hold, sötétedik, ’S csendes szell ő emelkedik, Kamrám el őtt olly lágy hangon Ki furulyál a’ kis padon?

Ah ez Pistám’ furulyája, Szívreható a’ nótája, Olly szívreható nótája, Hogy ki kell mennem reája.

______

V.

Bokorban eprész ő kis leány űl, Csendes a’ zöld pagony kiv űl bel űl, Még is egy madarka zeng az ágon, ’S aranyos lepke csügg a’ virágon.

Gyönyör űm, csicserg ő kis madarkám, Szálj alá, szálj alá ’s rep űlj hozzám, Aranyom szép szárnyu hímes 193 lepkém, Ne távozz’ ne távozz’, j őj j őj felém.

Ah! a’ ki megfogná a’ madárkát, Od’ adnám neki e’ tölt kosárkát, És a’ ki megfogná mind a’ kett őt, Beh tudnám szívemb ől szeretni őt.

’S a’ mint a’ leányka így sohajtoz, Megzörren a’ bokor és ingadoz, A’ madárka suhan messze ágra, ’S a’ lepke ellebeg más virágra,

Féreg egye, rosz fa, gyökeredet, ’S ragya 194 pusztítsa-el leveledet: El a’ kis madárkát ’s tarka lepkét El őlem, óh gonosz! mért rezzentéd?

’S míg a’ kis leány így ül epedve,

192 kehességéb ől, köhög ő betegségéb ől. 193 mintás. 194 forró id őben nagy es ő után bekövetkez ő égési folt a levélen. Egy szép ifjú vadász lép elejbe: Oh ne sohajts, anyád’ sz űz zsengéje, ’S gyönge erd őm’ legszebb csemetéje.

A’ madárka híved úgy sem lenne, ’S ha szerét tehetné elreppenne, A’ lepke csapodár és változik, Aranyos szárnyihól kivetkezik;

Ám ha kis madár kell ’s arany lepke, Fogok majd neked én, szép kedveske, ’S akkor, a’ mit mondál, megtennéd e, A’ vadászt szivedb ől szeretnéd e?

Fogj, oh fogj madarkát ’s hímes lepkét, De szerethetlek e, nem tudom még; Légy még is, szép vadász, ott a’ tanyán, Megkérdem elébb, mit mond rá anyám. 195

CZUCZOR .

______

SZÉCHENYI. 196

Szóla Hunyad 197 : „Seregem ha lehordod torkolatodhoz, Ősz Duna, Mahmudnak 198 népeit eltapodom.” „„Vaskapum 199 összesodor, vakbuzgó, hogy ha merészlesz!”” És a’ nympha 200 -harag visszaijeszti a’ hőst. Széchenyi szól: „Népeknek hozok ’s viszek áridon áldást, Nyisd gátló kapudat, vagy leveg őbe röp űl!” ’S a’ Duna nyit sima rést a’ békevitéznek ijedten, ’S ő megy ’s horgonyt vet Ásia’ 201 partjainál.

SZÉKÁCS .

______

195 anyám, 196 Széchenyi istván (1791–1860), gróf, politikus, író. 197 Vajdahunyadvár (Hunyadi János 1407k.–1456, kormányzó, a középkori Magyar Királyság egyik legkiemelked őbb hadvezére; Mátyás király apja). 198 II. Mehmed (1432–1481), oszmán szultán. 199 Vaskapu-szoros: folyami szurdokvölgy a Dunán, ez a Kárpát-medence legnagyobb részének egyetlen kifolyása a tenger irányába. 200 nimfák: a szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló er őinek n ői megtestesít ői. 201 Ázsia. A’ BAJNOK N ŐJE.

Hős fiad ha él e? Hol van, merre tért? Anyja kedvesemnek! Tőlem ah ne kérd. Mondanom ha k ell, hogy Halva gyermeked, Anyja kedvesemnek! E’ sziv megreped.

Nézz kör űl a’ rónán 202 , Megtalálhatod, Domb alá temetve Nyúgszik magzatod; Váró h ű nejéhez, Száguldó lován, Nem jött a’ sereggel Vissza harcz után.

Öszve jártam érte Völgyet, tért, mez őt, ’S holtak közt a’ téren Halva leltem őt; Bajtársak könyeztek A’ h ű társ felett, Kit korán a’ hadvész Sírba fektetett.

Lakja most rideg domb, Rajta h ősjelek: Szablya, dárda, zászló, Búsan intenek. A’ bajnok’ jutalma Vérsebek, halál, És hideg dics őség Sírmárványinál.

Oh mért szülte anyja, Mért a’ mostohát, A’ ki feltalálta A’ fegyvert, csatát? Most nem volna halva Ifju kedvesem, Gyászban nem borongna Sírig életem!

BAJZA .

202 síkságon.

______

SZINVÁLASZTÁS.

Annyi szín van, annyi színb ől Mondod: mellyik kellene? Van piros, van kék, vagyon zöld, Van fehér, van fekete. Mondod Emma: van szivünkben Titkos édes érezet, Melly a’ színb ől, mint a’ szívb ől Legkivált e g y e t szeret.

Ah! nem int örömre engem A’ pirosló támadat, Búban úszva, bút sohajtva Hágy a’ bíbor alkonyat. Mondd-meg, Emma! mondd szerelmem, A’ p i r o s hogy tetszenék? Titkos, édes gerjedelmet Érte, mondd, hogy érzenék?

Kék az égnek boltozatja, Ha szelíd, ha nevet ő; Jaj de hozzám kegytelen volt, Jaj kemény volt mindig ő! Mondd-meg, Emma! mondd szerelmem, A’ k é k s z í n hogy tetszenék? Titkos, édes gerjedelmet Érte, mondd, hogy érzenék?

Szép a’ zöld, mert a’ reményé, Melly a’ szívet élteti; Jaj de nékem nincs reményem, Emma szívem neveti! Mondd-meg, Emma! mondd szerelmem A’ z ö l d s z í n hogy tetszenék? Titkos, édes gerjedelm et Érte, mondd, hogy érzenék?

A’ fehér csak annak kedves, A’ ki víg, a’ ki szabad; Jaj de nékem nincs vigalmam! Bús szememb ől köny fakad. Mondd-meg, Emma! mondd szerelmem, A ’ f e h é r hogy tetszenék? Titkos, édes gerjedelmet Érte, mondd, hogy érzenék?

A’ mi nékem tetszik, Emma! Az – sötét és fekete; Mert az fürtöd, az ruhád is, Az szemednek éjjele; Mert sötét a’ bánat, a’ bú, Mert sötét ez érezet; Ah! mert engem, engem Emma! Engem Emma – nem szeret.

GARAY .

______

A’ LEÁNYKA, KEDVESÉHEZ.

GÖRÖGB ŐL.

Ha Zevs még ugyan az, ki a’ szép Ganymédet elorzá 203 , Hogy nektár-tölt ő lenne az isten’ egén: Mélyen rejtelek-el téged keblembe, Müiskos 204 , Érezzem, ha reád szárnyakat öltene Zevs.

SZÉKÁCS . ______

H Ó D O L Á S .

Szem, óh szem, Mennyei kék szem! Sz őke pompájú hajak, Rózsafán termett ajak, Arczvirágok, mellyeket A’ szerelem ültetett, Bércz’ havából fútt kebel, Telve égi érzetekkel, Melly ég, még sem olvad-el! És ti bájoló hatalmak Elme! szív! Játszi egyik és enyelg ő205 ,

203 Ganümédész, a Trója nevét adó Trósz király szépséges fiúgyermeke az Ida hegyen legeltette nyáját, amikor Zeusz megpillantotta és beleszeretett; sas képében felvitte magával az Olümposzra, a fiú pedig az istenek pohárnoka lett. 204 Müiszkosz örökzöld faágként is szerepel a görög lírában. Enyhe a’ más, tiszta, hív; Ostromolni sz űnjetek, Megvallom gy őzelmetek, Többé nem harczolhatok – Itt áll örök rabotok!

BAJZA .

______

A’ JÓ SZÍV IS BAJJAL JÁR.

______

Reménylem hireddel van, barátom, hogy a’ kellemes Erkey Tercsivel jegyben járok. Fáma 206 , mid őn házasságot hirdet, nem abrakolatlan paripán nyargal; innen azt is fogod már tudni, hogy jegyesemmel bájoló szép alakot kaptam, de ki, ama görög bölcsként, szép személyében hozandja mindenét házamhoz. Nemzetsége azonban avas ’s még ma is fényes; ’s ki tagadhatja, hogy ez is valami? Szólj barátom, nem édes gyönyör űség, nem éleszt ő vígasztalás e: a’ sovány tálázalék mellett emlegethetni, hogy eleink ezüst tálakról, tányérokról ettek? ’s mid őn izzadva gyaloglunk a’ bennünket majd elgázoló délczeg lovú hintó után ezt mondhatni: atyánkfia ám az a’ ki benn ül? De épen nem akarom ezzel megkötni a’ világ’ itéletét, azt a’ minden házasságkötésnél szokásba vett bájos mulatságot: jegyzéseket tehetni, suttoghatni, szánakozhatni, vállat voníthatni, jelent őleg mosolyoghatni; mikkel kivált az otthon maradt hajadonkák, ’s anyáik, nagy anyáik, nagy nénjeik, bennünket új házasokat megtisztelni szoktak. Csak azt mondom, hogy én boldognak érzem magamat, olly boldognak, mint azt vállvonítóim, szánakozóim, suttogóim, s őt mindnyájan, kik v őlegények nem voltak, nem is képzelhetik. Óh miért vagyunk olly ritkán, olly kurtán életünkben v őlegények! miért sietünk olly mohon lefedni a’ tündéres fátyolt, valósítni az édes álmot, feloldozni bájlón boldogító varázsoltatásunkat? A’ múlt héten jöttem meg Pestr ől, kiházasítási vásárlásaimból. Tercsi ezeket Kassán tette. Néhány ezernek szépen nyakára hágtam; ’s vételeim közt legszükségesebb költségnek látom azt az egypár podrecsáni 207 pipát, mellyre igazán szükségem vala. Be másként házasodtak üstökös apáink, édes Ferim! Az izmos v őlegény felöltötte a’ skárlát 208 posztójú nadrágot, az ángol szövet ű, rókatorokkal prémezett, ’s tetemes ezüst gombokkal terhelt zöld mentét, felvonta a’ sárga vagy karmazsinszín 209 sarukat, miket mind őseit ől örökölt ’s gondosan kimélt a’ vendégségekben, hogy unokáira hagyhassa; felkötötte bogláros 210 szijú görbe kardját, felszökött büszke ménjére 211 , hogy az szinte meggörnyedt a’ vel ős ül ő alatt, ’s oldalt lovagolva kísérte be jegyesét lakó várába, mellyben legfelebb itt-ott igazított új

205 udvarló. 206 Fama: a hír istenn ője a római mitológiában. 207 Podrecsány: felvidéki község. 208 tűzvörös, skarlát. 209 sötétvörös. 210 gombdíszes. 211 cs ődör lovára. vakolások és sürg ő várcseléd mutattak kedves vendég-várásra; mert minden bútor, tán a’ menyasszonyi új rokkát kivéve, szintúgy ősi szent hagyomány 212 benne. A’ papi stola 213 ’s cseléd-ajándékozások voltak egyedüles költségei; mert a’ vendégség’ fogyasztásait a’ szeretett édes haza’ b ő földje termette. Nem így most, jó Ferim! A’ fáradt v őlegény – De minek sóhajtva keresni a’ magyart? majd megj ő! – Engedd addig elbeszélnem neked egy bohóságomat, mellyet csak barát’ orrára köthetek. Óhajtnálak meglesni, mint kaczagsz az érzékeny bohón, ki már nem egyszer leve hajlékony szíve’ bolondja ’s a’ világé. Nem tehetek róla, édes Ferim! születünk és termünk. Magam sem tartozván az er ős lelkek közé, házasításom végett majd minden tagján kis gazdaságomnak eret vágtam, ’s a’ lehet őségig vérét vettem. Tömött bankó-tokkal 214 rándultam át jegyesemhez, megkérdezni: nem volnának e hagyásai Pestre? Illyet fel is tenni egy tizenhét esztend ős lyányka ’s még e’ felett menyasszony fel ől! Hosszú sort számlált el őmbe a’ kedves: bécsi czip őt, párisi keszty űt, brüsseli csipkét, ’s más külföldiségeket; mert, barátom, hazai mívkészületek, ha csak nem à l’ incognito 215 , nem elfogadhatók úri kiházasításokban. – De még egy nagy, igen nagy kérésem volna, édes Janim! hízelge az én Tercsim, ’s patyolat-kezecskéivel arczomat simogatá ; úgy e megteszi értem? Hajló valék neheztelni ezen kérdéséért, mert mit nem tenne meg v őlegény szeretett mátkájáért? De hagyásom ollyas valami lesz ám, folytatá Tercsi csapodáron 216 szavait, mit férfiak nem örömest vállalnak. – Fel én, angyalkám! felelék hévvel, ha a’ holdvilágot kellene is meghoznom. Mi édesébb, mint a’ távolban is lelkünk’ tárgya kör űl foglalatoskodnunk? Mi lesz hagyása Tercsikém? Egy florenczi kalapra 217 lenne elkerülhetetlen szükségem. Flo – florenczi kalapra? kérdém ütközten; mert egészen mást vártam, ’s egyszerre végig futott eszemen, hogy én ehhez nem értek, hogy nagyot vagy kicsit vehetek, hogy a’ legújabb divatot nem ismerem, hogy az kényesebb fuvarom lesz egy bödön tojásnál, mellyet tör ődöttség nélkül olly messze földr ől haza hozhatni is b űvösséggel határos dolog leend egy szeles ifjúra nézve. De adott szavam ’s lánggal csapkodó szerelmem keresztűl vágtak kétkedéseimen, ’s szívem’ tiszta tüzének örök állandóságára esküvém Tercsinek – azon vőlegényeknek, kik gazdag lyánykával vannak jegyben, nem javaslom az efféle eskeket – hogy hagyásában híven eljárok, ’s a’ legszebb florenczi kalapra tarthat számot, melly valaha a’ Medicik’ 218 városából szent Gellértünk’ 219 tájáig eljuthatott. Reám pillantott ezen töké- letemre a’ kedves lyányka, egy olly pillantattal, mellyel borult eget ki birt volna deríteni, ’s csókocskát nyerek t őle völegényi ajkaimra, egy cseppet, édes Ferim, azon bájos kehelyb ől, mellyb ől, hihet ő, az égiek hallhatatlanságot hörpölgetnek. Epedezés közt váltam meg Tercsit ől, ’s váltott lovakon felértem Pestre, az óriási léptekkel haladó városba, mellynek szokott porfellegeit, most egypár napos es őzés kellemesen enyhíti vala. Barátunkhoz Gesztey fiscalishoz 220 szálltam, ’s hogy id őt nyerjek, melly a’nyugtalan v őlegénynek vesztegleni látszik, azonnal dolgaimhoz láttam. Megvásárlottam; de legfontosabb vásárlásomat, az én Tercsim’ florenczi kalapját, mint illik, koronául utoljára hagytam.

212 hagyaték, örökség. 213 stóla-díj: az egyházi szertartás költsége. 214 pénztárcával. 215 álcázva, titokban, inkognítóban. 216 csalfán, huncutul. 217 firenzei (Florence) szalmakalap. 218 Mediciek: a Medici firenzei bankár-, majd hercegi család, az ottani reneszánsz m űvészet pártfogója. 219 Szent Gellért (980–1046), olasz származású magyar püspök. 220 fiskális: (lat.) ügyvéd. Felette legelébb is asszonyi consiliumot 221 tartottam azok közt, kik Gesztey barátom’ ismeretségéhez tartoztak. Az ülés nem vala kurta, sem épen vita és zsibaj nélkül való. Mustrára eresztettek minden kalap-formák, felkészülések, kalap- és divat-árúsnék; ’s ennek végzése után elmentem a’ pesti legnevezetesebb divatárusnéhoz Khernnéhez, felhánytam vetettem egész kalap-bőséget, és sok válogatás, tanakodás, tusakodás után, mellyek közt izzadság’ öreg cseppjei keltek homlokomra, kiválasztottam a’ két legszebbet; de már e’ két kalaptestvér közt hatá rozást tenni, tehetségemen fel űl vala. Édes kisasszonykám! így szólíték-meg egy asztalka mellett kalapot t űzöget ő sz őke lyánykát, kérem, méltóztassék felpróbálgatni ezen kalapokat; állásaikról tán inkább választhatok. Szívesen! felele ezüst hangon a’ lyányka, ’s egymás után felillegeté szép fejére kalapjaimat. Ah! még nehezebb vala most a’ választás! A’ szép sárgás buja fürtös főn igézve állott mind a’ kett ő, ’s a’ szem akaratlan lesimúlt a’ kalapról a’ piros arczokra ’s a’ kellemes kék szemek’ tükrére. Ezer szerencse, hogy v őlegény, még pedig menyasszonyomnál hagyott sziv ű v őlegény voltam, ’s hogy jegyesem nem volt rútabbacska a’ kalappróbálónénál! Hát még Tercsimnek gesztenyeszín fürtjein mint fog állani! képzelém magamnak, ’s örülék el őre gyönyörködésemnek. Épen ez veszélyünk nekünk férfiaknak, hogy olly szépen áll a’ kalap a’ nőnemnek! Szép kalap ez is, amaz is! mondám hizelgv e; de nem tudom, nem a’ felpróbálóné ad e nekik kecset? Már én csak a’ kisasszonykára bízom a’ választást; mellyiket javasolja? Pirulva mentegeté izlését az én leánykám, de unszolásomra még is ide nyujtá az egyik kalapot. – Talán testvére’ számára méltóztatik ezt venni az úr? kérdé nyájasan. Igen is, a’ testvéremnek veszem, felelék felhangon, ’s kifizetém a’ kalap’ árát 222 , pontban száz peng ő forintot. Egy pár marok szalmáért száz forintot, édes Ferim! számold ki csak, kérlek , a’ bodvai szérümön 223 fekv ő tizenöt öles zsupasztagomból 224 mintegy hány száz forint jöhetne ki? Óh magyarom! – Kend őbe könnyeden kötve, kezembe adá az árusné a’ kalapot, ’s én az édes terhet gondosan vevém jobb kezembe, sietvén vele szállásom felé, melly a’ külvárosban fekvék. A’ sátán, a’ melly szívhez nem férhet, aprilt járat225 azzal. Egy német, sovány görnyedt lovával, ’s felesleg rakott szekerével, egy pocsolya’ közepén – mert Pest’ el ővárosai még ezekt ől nem általában mentek – elakadt, ’s szokás szerint, a’ helyett, hogy terhéb ől szedett volna le, ereje-hagyott lovát ütötte; azon er őt, mellyel lován könnyíthetett volna, ütései’ súlyosítására fordítván. Hideg bámészkodással állta a’ jelenést egy csoport ácsorgó nép k őrűl, ’s részint kaczagta, részint gúnyolta a’ szekeres’ gyáva szitkait, mellyekkel ártatlan lova’ tehetetlenségét illette. Orczámba szökött e’ méltatlanságra a’ vér: Ember! kiálték eltüzesedve a’ hóhérlónak, meg ne üsd lovadat többé, mert visszamérem hátadra minden ütésedet! – Reám mereszté szemét a’ fuvaros, ’s látván kezemben a’ kalapot, minthogy inasnál nehezen nézhete többnek, csípőire szegzé kezeit: Tessék hát azúrnak kivonni a’ szekeremet, felele nyers durvasággal; a’ ló az enyém, érti az úr? ’s erre olly mérges egypár ütést zúza a’ szegény párára, hogy az nyögve roskada a’ szekér el őtt térdre. Martin 226 , te nemes sziv ű angol! hiszem, metempsychosist 227 óhajtál az illy állat- kinzóra; hadd szállna id ővel lelke a’ kinzottba, hogy duplán kapná ett ől a’ mértéket vissza, mellyel ő mére annak!

221 tanácskozást. 222 árrát 223 szér ű: mez őgazdasági terület. 224 szalmakévémb ől. 225 áprilisi tréfát űz, a bolondját járatja. 226 William Charles Linnaeus Martin (1798–1864), angol természettudós. 227 metempszichózis: (gör.) lélekvándorlás. Látám, hogy gorombasággal, mellyben a’ fuvaros mesterem lehete, nem boldogulok, ’s más útat vevék. Sógor! kiáltám a’ dühösköd őnek, adja el kend nekem azt a’ lovat. Mit adjak érte? Igaz tapasztalás, hogy pénz és nyereség-remény, próbált ellenmérge a’ gorombaságnak. Egyszerre lesimulának az én emberemnek dult vonásai arczán. El biz én, uram, ha megadja az árát! felele, ’s ezt ő , látván őszinteségemet, jó fenn szabá, inkább kénye mint a’ ló’ becse után. Egy nyugalmazott f őhadnagy’ nemes segítségével még is megtettem az alkut, hevenyén 228 kifizettem a’ pénzt, és siettem kifogatni az istenadta állatot, nehogy új méltatlanságok érjék. De, uram! elébb kivonatom ám a’ terhemet, mondá eszmélve a’ szekeres. Nem azt, sógor! kiáltám eltökélve; kezedben a’ pénz, enyém a’ ló. Látván a’ fuvaros csillogó szememet, a’ f őhadnagy’ emelt botját, minthogy a’ tolódott nép is, mint szokott, ha akad, ki példát mutasson neki, részemre zajgott, nem épen dörmögés nélkül kifogta a’ lovat ’s egy kopott köt őféken kezembe adta azt. Itt van, uram! így szóla fauni 229 kaczajjal; akár sáfránnyal 230 tartsa ezentúl az úr. Felejtém tüzemben, hogy borravalóért vezetheté valamellyik az ácsorgottak közz űl a’ lovat, ’s magam indultam meg vele. Már utamban tértem azon eszméletre , hogy Pest’ útczáin, csoport nép’ bámultára, egy csontvázzá éheztetett kinoztatott görcsöt vezetek. Mit árt? gondolám magamban, messze lakol Pestt ől, nyolcz éve hogy kiker űltél bel őle, így ismer őst ől ne tarts! – Illy önbiztatás alatt telhet őén haladtam sovány pegazommal 231 , gyanúsan tekingetve azonban mindenfelé: nem látnak e ismer ős szemek vele? Milly gyenge az ember! édes Ferim, pedig nem méltóbb joggal leheték e kevély utánam kullogott görcsömre, mint sok hintós urak, az el őttök csillogó hízott tátosokra 232 ? Rám bámészkodtak a’ ház’ lakosai, kik épen házbútorokat mosogattak, tisztogattak, szobákat fejérítettek, a’ kies 233 tavaszi nap’ ingerére az udvaron, a’ mint lovamat a’ kapun bevezettem. Zavarba jövék szemmeresztéseikre, ’s egykett őnek köztök kétes mosolygására; mert hogy’ adjam el ő egy pár szóval történetemet? Zavairodásomban meg találám rántani a’ köt őfék’ szárát, a’ nem igen er ős alapzatú ló nagyobbat lépe el őre, ’s id őóta kovácsot nem ismert körmét olly nyomosan tevé lábom’ fejére, hogy eljajdulék belé, ’s nem vélék mást, minthogy lábom ketté szakadt. Sántítva menék az ól felé, hová a’ fejérnép’ kaczagása kísért. Gesztey nem vala otthon. Bekötöttem orczám’ lángolása közt a’ lovat az ólba, mellyben egy mangorlón 234 kiv űl semmi sem állott, ’s azonnal siettem megfejteni történetemet, ha csak nagyából is, a’ háznép el őtt; mert alig lehet nyommasztóbb képzelet annál, hogy együgy űknek tartatunk. Csak eszünket ne hozd kétségbe, szivünkre nem vagyunk olly kényesek. Kiléptem az ólból, ’s mentségemet akartam kezdeni, a’ mint a’ ház’ asszonya, egy paprikaorrú ’s egész kocsi’ hátuljára hízott németné – ki, mint Gesztey mondá, nagyon jó asszonyod, ha nem goromba veled – gyalulatlan kaczaijal kérdé: Mi lelte a’ ruhámat? Megfordulok ’s látom, hogy új kaputomat 235 hátul az utánam czammogott paripa úgy befercsegtette sárral, hogy színére is alig lehete ismerni. Ijedten kapok a’ kalaphoz, ’s még ki sem bontom egészen a’ kend őből, a’ mint iszonyú rémülésemre látom, hogy diónyi pecsétek tarkítják ezen féltett kincsemet. Majd els űlyedék a’ boszú, harag és szégyen közt, mellyek

228 gyorsan. 229 itt: ördögi, állati. 230 sáfrány: értékes f űszernövény. 231 Pegazus: szárnyas ló a görög mitológiában. 232 táltos paripákra. 233 kellemes. 234 mángorló: kézi hajtású gép a textiláruk hagyományos mosásánál a mosás során szerzett gy űrődések kisimítására. 235 köpenyemet. kárvallásomra környékezének. Nem gondolék az utánam harsogott kaczajokkal, sáros köntösömmel, sánta lábommal, szaladék dísze-vesztett kalapommal szinte Khernné’ boltjáig. Asszonyom! mondám sebten, mit mond ezen kalapra? ASSZONY , (öszve csapván kezét) Mi a’ patvar? Uram, ennek vége! mit csinált vele az úr? ÉN. Egy kocsi nyargalt el szelesen mellettem, ’s az hányt öszve. – Pirulás- és id ő- kimélésböl így fanyarodtam, édes Ferim, egy kis pártütésre az igazság ellen, mit, tudod, tréfából sem szenvedhetek. ASSZ . Ezen, kedves úr, segíthetni ugyan, de ollyan, millyen volt, soha sem leend többé. Mit teheték hát egyebet annál, hogy párjára cserét tevék, szerencsésnek tartván magamat, hogy azt negyven peng ő forint toldással megkaphatám. Visszasiettem szállásomra vele. Gondos voltam most kikerülésében mindennek, mi kedves Tercsim’ szép fejecskéje’ egykori 236 diszének árthatott volna. Kapuk alá vonultam, hacsak siet ő ember jöve is velem szemközt, lónak, kocsinak pedig épen más útczákra tértem ki. Azonban, még néhány lépésre valék szállásomtól, a’ mint bel őle éles zaj és asszonyi perlés zajlék el őmbe. Kiváncsin kettőztetém lépteimet, berohanék a’ kapun – ’s ím iszonyodva látám, hogy b őrömre foly a’ per’ zaja. Ingerlett pókaként torzonkodott a’ házi asszony ’s lakónéi reám. Siket űlést ől kelle fülemet féltenem, hadazó kezekt ől óvnom szememet, ’s id ő telt bele, míg megérthetém, mivel vádoltatom. Gondold el, édes Ferim, míg én kalapot cserélni járok, az én gyász csillagzatú lovam leoldja magát ügyetlen kötésér ől, kibolyong az ólból, ’s a’ fal mellé támasztott mosott ablakokból kett őt ledönt ’s öszvetör; ezen fel űl, a’ mint a’ méregre fortyant fejérnép meszel őkkel kergeti, szilajodtában els ő lábával egy findsákkal 237 rakott kosárba tapod ’s néhányat cserépre zúz. Már ekkor szétdúla minden gátot az asszony- sereg’ dühe, könnyen fogollyá tevé a’ sz űk udvaron a’ kártev őt, ’s lakoltatá sovány b őrét az ártatlan bünhödésért. Urat illet az illyen görcs? pöföge a’ széles németné; veszett volna az úrral együtt országába! Asszonyom! kiáltám dörg ő gordonomon 238 , ’s parancsos állásba meresztém magamat, egy szót se többé hozzám! se ütést lovamra! azt megmondom. Számolja öszve kárát, én fizetem. Megtevém ezt ’s elöltem a’ zajt. Újra bekötém lovamat az ólba, köt őfékét jó[l] ráhurkolám, ’s kalapomat, minthogy Gesztey barátom, kinek csak délfelé ígérem hazaérkeztemet, még nem vala otthon, sem szobája nyitva, letevém a’ mángorlóra. A’ házi asszony’ szolgálója utánam lopódzott, mint sejtém, kilesni: mint fogom lakoltatni kárt okozott lovamat; de ugyan tehetém e ezt? Ártatlanabb e nála az alvó ember? ő éhezett, ’s eledelt kutatva eszméletlen űl kárt tett. Látjuk milly dúlást nem tesz nálunk okos állatoknál az éhezés, még pedig nem csak a’ táplálékok’ kerülhetetlen, hanem az aranynak kerülhet ő éhezése is. – Nem! ártatlan éhez ő állat! kiáltám, nem teszek úgy veled, mint mi szoktunk egymással tenni; nem büntetlek a’ helyett, hogy enned kellett volna adnom, ’s továbbra is kényszerítselek újabb kártételekre! Eszembe ötlött, hogy fogadó van közel. Bezártam hát az ólat, nehogy odajárásom alatt a’ háznépen új csínyt tegyen átkozott lovam,’s minthogy legényem, kit ipam’ 239 hagyásából Budára kelle Csikary tanácsoshoz küldenem, még sem tére vissza, magam siettem, abban bizakodván, hogy ismeretlen vagyok, szénáért a’ fogadóba.

236 majdani. 237 csészékkel. 238 gordon: mélyheged ű (mély hangon). 239 apósom. Vendégei lévén a’ fogadósnak, várnom kelle a’ kivánt egy pár kötéske szénáért. Mintha pelengéren240 álltam volna addig; mert némellyek vizsga szemmel kezdének czirkálgatni241 , kétkedésökben és találgatásokban: úr vagyok e én, vagy inas? ’s ha az els ő, mire besározott köntösöm mutatni látszott, hogy jövök a’ széna-kéréshez? Azonban sokára megkapám a’ szénát, ’s két kezembe fogva azt, sieték ki a’ kapun, a’ mint – gondold el döbbenésemet? – Császláry f ő szolgabiró, feleségest ől, szemközt velem jő be a’ kapun. Méreget ő szemmel tekint mind kett ő reám pirulóra, és széna-portiómra. Mi a’ gutát keres itt öcsém uram a’ szénával? kérdé Császláry. Itt vagyok a’ szomszédban szállva, felelék kínos zavarodással; az inasom – Aha, most tudom én a’ dolgot! Egerész ember most öcsém uram, a’ mint hallám; úgy e lovakat vásárolt, azoknak viszi a’ szénát? Igen is, édes bácsim, az inasomat – No látnom kell a’ lovakat, majd megitélem én: jól vásárlott e, öcsém uram? Miska te! hozd csak utánunk ezt a’ szénát! Adja kezébe öcsém uram. A’ h őség vert, édes Ferim; de a’ nyugtalan ’s lóban kedvteléses Császláry karon fogott ’s vitt. Az út kurta volt magyarázatokra, az udvaron künn motozott a’ háznép, ’s így, míg nyilatkozhattam volna, kirántotta a’ f ő bíró az ól’ ajtaját. Ki szép kedvesével reménylt öszvejövetelt, ’s ennek nagy anyját találta a’ jelelt helyen, épen olly formán bökken, bámul és mereszt szemet, mint Császláry mereszté bámultában szemét reám, rólam a’ lovamra, ’s err ől ismét vissza. A’ követ ő hajdú kaczagott, én szólni akartam, de zavaromban szókra nem akadtam; mígnem Császláry egy lelkes hahotával ’s kisuhant szitokkal lélek-lyukat vágott iszonyú zavarodá-somnak. Mi a’ mennyk ő asszúság ez, szép öcsém? Fogatot akarsz hozzá állítani? v őlegényi fogatot? Nagy lelke lesz a’ menyasszonynak , ha reá ül. Édes bátyám! felelék szemlesütve, ez a’ boldogtalan ló aligha nem őszi aequinoctiumkor 242 , melly leggyászosabb része az esztend őnek, született, mert ez már annyi zavart okozott nekem, mióta bele bonyolódtam, hogy tán egész éltemben sem lesz több bajom lóval, ’s a’ mi több, már két hazugságra is birt, mit eddig fizetésért sem tettem volna. Elejét ől fogva elbeszélém neki történetemet. Kaczagott a’ f ő bíró, de kezemet szívesen szorította: öcsém uram jó ember, mint édes atyja volt, mondá; de a’ szokott kerékvágáson járó nagy világ gyakran megkinálná itt Pesten a’ csörg ő sapkával. Vissza ment szállására a’ szolgabíró, én pedig átoklepte lovamnak vetettem szénát, ’s csodálva vettem észre, hogy az ismét szabadon van; hanem ezúttal nem oldozta le magát, hanem az avult köt őféket szakította ketté. Mint tapasztalám, nagyon ki kellett éhezve lennie a’ jámbornak. Mohón esett most az istenadta a’ szénának, ’s csaknem könnyez ő jótéti örömmel szemléltem faló étvágyát. Most Gesztey lépett be az ólba, ’s félbe szakította gyönyörködésemet anak szemléltében: mint harsoghatja éhes lovam a’ szénát. Szíves mosolygására újra el kellett beszélnem történetemet. De már most mit csinálsz lovaddal, jó fiú? mondá beszédem’ végeztével Gesztey; haza tán csak nem viszed v őlegényi ajándéknak? Eladom holnap bár mi ócsón, de ollyannak, ki jó gondját fogja viselni; mert holnap után indulnom kell. Ezzel, dicsekedni kívánván a’ kalapommal Gesztey barátomnak, a’ mángorló felé fordultam; de egek! mint nem rémültem vissza, látván, hogy florencziai kalapomnak a’ kend őből ki állott részét, elszabadúlt lovam drága eledel űl használván, jó darabon kiharapta.

240 szégyenpadon, pellengéren. 241 kerülgetni. 242 napéjegyenl őségkor. Fájdalom, méreg, boszú dúltak ezen felfedezésre bennem. Az illy napokat, mint a’ mai, nevezték, édes Ferim, a’ régiek átkos napnak, ’s valóban megy is néha rajtunk olly nap kereszt űl, mellyen a’ sátán mintegy ingerkedik velünk; fonákúl öltjük ruháinkat, minden törik szakad kezünkben, nem leljük a’ mit keresünk, várt barátunk helyett hitelez őnk toppan be hozzánk , ’s a’ tb. Most már kitör ő boszúlángomat nem tarthatom többé, kikapám Gesztey barátom’ botját kezéb ől, mérgesen emelém a’ lehet őségig felembe, hogy annál súlyosabban mérhessem azt a’ kártev őnek hátához, a’ mint ez, szegény pára, nem sejtve a’ felette lebeg ő veszélyt, egy csomó szénával munkás szájában, ártatlanúl felém fordul’s a’legnyájasabb, s őt mondhatnám, hálásabb képpel a’ világon, reám tekint. Nem, Ferim! lehetetlen volt csontvázzal határos oldalaira eresztenem botomat, leesett kezem vele. Nem bántlak szegény állat, mondám, egyszer kóstolál drágább eledelt magadnál, de hányszor nem koplalál a’ legsilányabb eledel’ hiányában! Hogy minden bajnak, balesetnek lehet jó következése is, most magamon tapasztalám. Tevék egy olly felfedezést, melly a’ világ’ florenczi kalapjával felér, ’s mellyet én, apának joga lévén nevet adni fiának, h a r a g h á r í t ó n a k nevezek. Boldogult Franklint az egész világ tiszteli, ’s méltán, hogy mennyk őhárítót talála fel; mit nem várhatok én az igazságos maradéktól sokkal fontosabb felfedezésemért ? Mennyivel kártev őbb a’ mindennapos harag a’ nyári mennyk őnél, mennyivel borzasztóbbak egy dühösnek vérben forgó szemei, boszút liheg ő ajkai az égi sötét borúnál, melly felett jóltev ő lélek járdal pompás szekerében, égi tüzek’ felséges csatázá sainál, mellyek egy természet’ titkaival biztos bölcsnek emelik inkább szivét, mint nyommasztják! Együgy ű találmányomra, mellyb ől nem akarok titkot csinálni, igy bukkantam: már forrt a’ boszú bennem, azt hát többé magamba veszély nélk űl nem fojthattam, azonban azt méltatlanság nélk űl a’ szegény lovon sem önthetém ki – mit tevék hát? – Olly tárgyat keresék hirtelenében magamnak, mellyen mérgem’ tölthetném, a’ nélk űl hogy valakinek ártanék vele. Annálfogva legelébb is a’ kötélgyártót vevém szitok alá, ki olly rosz kenderb ől foná köt őfékemet; majd azt kárhoztatám torkom’ teljességéb ől, ki legelébb gondola szalmából kalapot készíteni, ’s dörg ő szavaim közbe olly tüzesen hadazék a’ bottal kör űlem, hogy Gesztey barátom magát féltve hátrált ki az ajtón. Ez jó gondolat, barátom, mondá kaczagva Gesztey, hogy ollyanokon töltöd ki mérgedet, kiknek távollétök vagy tán már sirban senyvedésök miatt nem árthatsz; de a’ szegény kalapcsinálót bizony méltatlanúl szidod. Mi könnyebb a’ szalmánál? ez épen nem nyomja a’ szép asszony-főt. De gyakran annál inkább a’ férj-főt, felelék még ki nem h űlve. Hidd el, barátom, sovány Bucephalom 243 vitézebb tettet követett ma el, mint sok ezer férj hazánkban, ki remegne csorbát ejteni szép n ője’ kalapján. Délután új kalapot vásárlottam, de már nem Khernnénél, mert gúnytól féltemben, ha ingyen adja is a’ harmadikat, még sem mentem volna boltjába többé. Egy csínos, fél francz 244 , fél német, b ő beszéd ű sovány asszonyka volt árúsném , ’s minekutána sok üggyel-bajjal ismét kiválasztottam egyet, becsületére és reputatiójára utasitgatva 245 er ősítette, hogy Pesten olly szép, helyes állású, felkészülés ű, tartós, jó mív ű kalap nincs több, ’s egyedül csak azért tisztel meg vele engem, még pedig olly olcsón, hogy becsületet vívjon ki nálam, mellynél fogva máskor is megkeressem. Szólj, ki ne vett volna t őle? Kifizetém a’ kalap’ árát, ’s mint igaz magyar káromon okván 246 , azt azonnal tokba pakoltatám, hogy többé még csak leveg ő se érje hazáig.

243 Bukephalosz Nagy Sándor (Kr. e. 336–323) világhódító Makedón király harci lova. 244 francia. 245 hírnevére, tekintélyére hivatkozva. 246 okulván (tanulva). Másnap az vala els ő gondom, hogy lovamon túl adjak. Árát 247 csekélységre szabván, legényem csak hamar kerített árost, egy kertészt, ki a’ lovat, heti vásáronként, zöldség- befuvarozásra akará használni. Szivesen és könnyen alkuvám meg vele, vélvén, hogy szegény gyötrelmes lovam arany napokat lát nála, nem súlyos terhe’ hulladékiból jól lakhatik naponként, ’s egyszer valahára tán még kimúlása el őtt is megpihenhet. Elvitte a’ lovat, én pedig még némely apróbb dolgaimat végzettem. – Azonban épen vacsoránál űlénk, a’ mint a’ kertész bekopogtat ’s köszönése után jelenti, hogy a’ lovat visszahozta, mert kórságos; ezen súlyos bels ő bajról pedig mindenkor az eladó felel. Kirohantam Gesztey barátommal, ’s kihallgatván egypár hozott tanú ját a’ kertésznek, láttam, hogy teljes igaza van. Vissza adtam pénzét, de közel voltam új kifakadáshoz 248 , hogy ismét nyakamon a’ ló, ’s most már jó lélekkel el sem adhatom. Mit tegyek vele? agyon veressem, én pártfogója? Sem szívem nem engedte volna ezt, sem helyem, sem id őm, de emberem sem volna hozzá. Ezt már csak valami parasztnak ajándékozza a’ tens úr249 , mondá legényem. Igazad van Jancsi, felelék; ’s más nap a’ legels ő parasztnak ajándékozám, megmondván neki a’ ló’ nyavalyáját; ’s hogy jobb kedve legyen hozzá, borravalót is adék mellé. Egy mázsa esett le szívemr ől, a’ mint áldás közt kivitte a’ kapun a’ paraszt. Másnap reggel felkészülve állott az útra szekerem, a’ forspontos 250 befogta lovait, én búcsúztam Gesztey szíves barátomtól, ’s hálálkodás közt léptem ki az udvarra – a’ mint rettenve látom, hogy gyászos lovamat újra hozzák be a’kapun el őmbe. Rosz lelkek kísértnek e? kiáltám lángba borúlva a’ kalapemel ő parasztnak. Mi baj van? Uram! felel a’ paraszt, ez a’ kocsmáros, kivel a’ keresztúri csárdában találkoztam, azt állítja, hogy övé a’ ló; ezel őtt két esztend ővel lopatott el t őle a’ helység’ legel őjér ől. Én váltig mentekeztem, hogy uraságtól kaptam, de nem adtak szavamnak hitelt; mert mit keresne, úgymond, uraságnál illyen ló? ’s a’ vármegyére akartak czipelni. Szerencse, hogy még itt kaptam az urat. ’S valóban úgy volt a’ dolog. A’ kocsmáros, helysége’ bizonyság-levelével bebizonyítá tulajdonosságát, ’s egy pár tanú is volt vele; de a’ ló ellopattatásakor nem volt kórságos, állíták ezek. És így az úrnál romlott el, hanyakodék 251 a’ kocsmáros; ez nem az én károm. Barátom! én csak tegnapel őtt vettem a’ lovat. Van e róla passusa 252 az úrnak? A’kárt, s őt lopást is, azon keresik, kinél a’ jószág megtaláltatik. Mit szólhattam erre, édes Ferim? Tudtam, hogy passus nélk űl lovat venni nem szabad; de az én helyemben kinek jutott volna ez eszébe? Forspontosom nyugtalanúl várt felülésemre, magam is égtem hamar haza juthatni, a’ kocsmá ros nem igen látszott hajlónak arra, hogy hasznát elszalassza, a’ dolog még sok bajba keverhetett ’s tán még egypár nappal útamat is hátráltathatta volna – e’ szerint mit tehettem mást, mint nem nézni néhány forintra, a’ kocsmárosnak, alku után, kárpótlást fizetni, ’s dünnyögö szitokkal ülni kocsimra fel. A’ lovat ne lássam többé! kiáltám még egyszer ki a’ kocsiból, különben lóhalál és emberverés követi a’ dolgot! Hajtaték hazafelé, ’s szinte könnyebb űlt lélekzetem, a’ mint a’ zárt városból a’ szabadra kiértem. Be rab a’ gyepi 253 ember a’ városban! édes Ferim. Örök ostrom alatt áll úgy maga mint erszénye.

247 árrát 248 kifadáshoz 249 tekintetes úr (nemesi megszólítás). 250 fogatos jobbágy, aki kötelez ő érvénnyel szállít. 251 perlekedik, hányakodik. 252 irata. 253 mezei. Tercsim’ kalapját, félt ő gondossággal egész úton térdemen tartám, édesen foglalatoskodtatván az egyszersmind képzeletemet a’ kedves lyányka kör űl. Szerettem volna szemébe nézni annak a’ szerencsétlenségnek, melly kedves terhemhez férhet vala; még kocsi- dűlés’ esetére is készen álla fejemben a’ szabadító terv. Illy hív őrzésem alatt el is juta velem szerencsésen a’ kalap Kérbe, ’s Tercsim’ kapuján dics őségesen behajtaték. Az els ő csók után, mint vélhetni, a’ kalap iránt esék az els ő tudakozódás. Hoztam angyalkám, felelék, nem büszkeség nélk űl, ’s fogadom – a’ divat-árúsné’ lekötött becsületébe bizakodva mondám ezt – hogy egész Pesten nem volt olly szép, olly helyes állású, felkészülés ű, tartós és jó mív ű kalap, mint ez. Ragyogó szemekkel nyitám fel a’ tokot, még ragyogóbbakkal lesé Tercsi foglalatját, ’s kiemelém vásárlásomat. Kezébe fogá azt az én szép mátkám, de a’ ragyogó szemek látomást borulának, míg nem búsan kezdének azok függni a’ kalapon és rajtam. Jó kalap, szép kalap, mondá végre lassú hangon Tercsi, ’s egy hosszú sohajtás kele szavaival melléb ől – de nem florenczi, hanem csak velenczei! Velenczei? kiáltám, ’s rá merede a’ kalapra pillantatom; b űn-bánói képpel állék a’ bús lyányka mellett, ’s nem merék feltekinteni reá. De semmi! szóla vidulva Tercsi; ez jó lesz a’ szobaleányomnak, én majd veszek magamnak mást; de nem bízom ám férfira többé. E’ szókra pajzánon simogató orczámat. Tehát ezért futottam, fáradtam, t űrtem, én jámbor, annyit, hogy végtére is szobalyány pompázzék kalapomban? Nevelte bánatomat az is, hogy el őmutatván a’ ló csorbította kalapot, az minden n ő- személyt ől egy szájjal igaz florenczinek ösmerteték, ’s elbeszélvén a’ két kalappal esett történetemet, még ráadásúl bánatomra kinevettetém. Nem hozék kalapot mátkámnak, pajtás Feri! csak még enyémet ne vegye el pótlékúl a’ kis álnok. Szeme szája ugyan igen reá áll. Isten neki! nem leszek sem els ő, sem utolsó, kit e’ sors ér. Isten hozzád.

FÁY ANDRÁS .

F O H Á S Z .

Hő szív, árva lant csekély sajátom. A’ szerencse ezzel álda-meg; Van hazám, van érzeményvilágom, De felette gyász ború lebeg, Égi fény kevés mosolyg-le rája, Hogy derülne zordon éjszakája.

Hő szivemben él a’ nagy kivánat Boldogulva látni Hunniát 254 , ’S tudni, hogy miatta [l]assu bánat Nem zavarja senki nyúgatát, Tudni, hogy fölébredt szenderéb ől, És kigyógyult százados sebéb ől.

254 Hunnia: a hunok szállásterületeinek összessége, őshaza a honfoglalás el őtt. Árva lantom’ árva hangzatában Érzelem ’s dics őbb kor’ álma zeng, ’S honfi t űzzel ihletett dalában Végfohászul ajkam így eseng: Szállj, oh elmefény’ örök sugára! Boldogítva a’ magyarhazára.

BÚSTAVI .

______

AZ ÚTAS SZERET Ő.

Szombat-este van ma, Megyek a’ faluba, Azt igérte rózsám Elvár a’ kapuba’.

Apró pogácsákkal Lesz tele köt ője, Piros cseresnyével Tele kis kend ője.

Szedtem szép mezei Virágot ideki Én is; csókjaimmal Által adom neki

Csillog már a’ kék ég, Jól bealkonyodott, Ügess , ügess fakóm! Hamar hadd legyek ott.

Selyem széna vár rád ’S jó abrak, elhidd azt, Szép lyányka törölget, Ha gazdád megizzaszt.

Kútjából fris vízzel Ő kínál-meg maga, Csak haladj, míg fénylik Szerelem’ csillaga.

Szerelem’ csillaga! Érted te szívemet, Hű az én galambom, Nem felejt engemet. 255

ZÖLDY .

______

ABLAKOK KÖZTI HÍD.

Ablakom a’ rózsás ablakba irányosan átnéz, ’S köztem ’s közte hidat, szép szerelem, te verél! Nénike meglátá, ’s szaporán őrtálla hidunkra, – ’S ah! most, gondolatom, csak maga az mehet át.

GARAY .

______

IRMA GYULÁHOZ.

Tiltsa bár az ész’ szava, Tiltsa végzetem, Érted lángol, érted él Minden érzetem.

Lassanként megölnek a’ Hosszas bánatok, ’S mint a’ hévütött 256 virág Földre hervadok.

Állj-meg, majd ha nem leszek, Csendes alkonyon, Mellybe gyötrelem temet, Néma síromon.

’S halld, mid őn a’ domb alól Felsohajt neved, Mint az ősznek bús szele Tar mező felett.

255 engemet, 256 tűző naptól kókadozó.

És ha kétled, hogy talán Túl siron is él, Lángol ’s olthatatlan e’ Földi szenvedély,

Szólj és hívj! – Tanújel űl Lelkem megjelen Hold’ tün ő csillámaként Néma éjjelen.

BAJZA .

______

TILTOTT SZERELEM.

Fennragyogott a’ hold, a’ hárssorozatban 257 ülék én, Keblemen a’ deli 258 lány’ szíve dobogva hevült; Üdvömön eltelvén kebelét kebelemre szorítám, ’S ajkamról heven a’ csók ajakára repült. Lábdobaj ébreszt-föl: „Jaj anyám!” susog a’ megijedt lány, És futok és az anya’ szitka nyomomba velem.

GARAY .

______

TENGERI RABLÓK’ ÉNEKE.

259 LORD BYRON UTÁN .

Vidor260 habú sötétkék tengeren Lelkünk szakad, miként az ’s végtelen, ’S a’ merre szél visz, ’s hullám útat ád, Ott birtokot találunk és hazát. Biralmunknak határi nincsenek, Zászlónk királyi bot mindenkinek; Tett ’s nyúgalom közt foly vad életünk, ’S e’ változásban kéjözönt lelünk. Ki érzi ezt? – Ti nem kényes rabok, Kiket borzasztanak duzzadt habok!

257 hársfasorban. 258 szépséges. 259 George Gordon Noel Byron (1788–1824), angol költ ő. 260 vidám. Te sem, kit a’ gyönyör ’s kincs elborít, Álom nem nyugtat, a’ kedv nem derít! Az érzi csak, ki a’ víz’ téreit Lejt őzve járta, szökkenéseit A’ szívnek ’s a’ t űzlélek’ mámorát, Melly gyujtja nyomtalan út’ vándorát. Közel harcz’ ingerét ez érezi, Mi soknak rémveszély, öröm neki. Vadássza azt, mit a’ félénk ker űl, ’S hol a’ gyöngébb alélna, ott hev űl; És a’ kebelnek bels ő rejtekén Gyulong a’ lélek, ébred a’ remény. Halálban csendesb nyúgalmat lelünk, Ha vélünk eggyütt hal-meg ellenünk 261 . Most éljük életünk’ ’s ha vége j ő Mi gond, nyavalygó e vagy küzköd ő? – Fekvén sinl ődjék által éveket, Sür űn pihegve, ’s a’ zsibbadt fejet Ingatva az, ki lassan veszni vágy, Miénk fris gyep, nem a’ hagymázos 262 ágy. Míg lelke azt köhönként 263 hagyja-el, Miénk e g y kínnal h irtelen szökell. Kérkedjék pompás sírral a’ halott ’S ékítse az, kit élte úntatott: Értünk, ha sírba a’ tenger fogad, Csak egypár, de őszinte köny fakad. Lakmákon 264 is nevünk’ emléke él, Vereskupák’ harsány csengésinél, ’S halotti vers, mid őn vész’ napjain, Osztozva gy őzelem’ jutalmain, Társunk kiált, borongván lángszeme: ,,Most a’ kid őlt derék örvendene!”

LUKÁCS MÓRICZ .

______

261 ellenfelünk, ellenségünk. 262 lázálmokkal terhes. 263 köhögésenként. 264 lakomákon.

VAJKOONTALA. 265

______

Ollyan szép volt! ’s a’ mulandóság még sem kímélte meg; ollyan jó volt! ’s a’ természet’ vastörvényei kivételt nem szenvedtek iránta; ollyan okos volt! ’s a’ méltatlan atyai átok még is megrendíté. Indiának heves ege érlelé-meg őt ’s balitéletek’ áldozatává tette. Ah, miért nem élhetett boldogabb ég alatt! hogy körében örömek keltek volna, b őven, mint Gangesz’ 266 partjain az ibolyák. Indiának heve nem t űr középszer űséget; mind az erény, mind a’vétek magasabb fokra hágott, mint a’ mi hidegebb honunkban; félkötött az elme nem tud lenni, vagy szabadon szállongja az igazság’ országát kereszt űl, vagy egészen bilincselve van alaptalan véleményekhez. A’ szerelem is gy űlöli a’ mindennapi pályát. Félig szeret ő nincsen ott, a’ kebel vagy hideg, mint Dhavalagiri’ 267 hava, vagy forró, mint a’ tengerszéli homok. Nálunk a’ megholt kedvest köny űk kísérik sírba, ott a’ n ő adja magát kisér őül a’ testet emészt ő lángok közé, ’s elröppen Visnu’ 268 regényes országába. Mi türödelmes türödelmetlenek vagyunk, India’ népei türödelmetlen türödelmesek. De Vajkoontala nem volt türödelmetlen. A’ Himalája’ egyik völgyében n őtt föl, ’s kebele nyílt lön, mint az anyatermészeté. Egy hatalmas bramín’ 269 leánya volt ő, bráma’ 270 papjáé, ki Dehlian’ szent forrásinál lakott. Ezen forrást maga bráma is megizlelé, igen jónak találta ’s különös áldásával áldá meg. Azóta ezerek és száz ezerek tódulnak oda, a’ forrás’ nedvét ivandók, a’ közelebb fekv ő tóban megfürdend ők, hogy bráma’ kegyelme b őven áradozzon rájok. Ezen búcsúünnepnek három ízben volt már Vajkoontala f ő dísze. Ő találtaték legszebbnek Hindostán’ 271 lánykoszorújában, neki kellett bráma’ fejére a’ virágkoronát föltenni, ő énekelte el bráma’ hatalmának dicséretét. Hindostán’ ifjainak szeme reá nézett, ezeren ohajták őt n őül, ’s Vajkoontalának, azaz Éden’ leányának, nevezék. De Vajkoontala még nem szeretett. Jöttek a’ legszebb bramin-ifjak, a’virágkoszorús brámának bemutaták áldozatukat ’s a’ leány’ énekét ismételék. Vajkoontala velök hallatá hymnus-dalát 272 , de keble csak az istenség’ elébe dobogott. A’ harczoló ksetriák’ 273 küldöttei is megérkeztek, áldozatukat bemutatták a’ virágkoszorús bramának, ’s a’ leány’ éneket ismételék. A’ küldöttek között pedig hatalmas királyfiak, bátor harczosok voltak, de Vajkoontala velök nem hallatá hymnus-dalát ’s kebele csak az istenség’ elébe dobogott. A’ harmadik, a’ vaisiák’ 274 osztálya is külde ajándékot. Nyulánk barna ifjak hozák azt föl, a’ risb ől és válogatott gyümölcsb ől állót, de szemök, bráma helyett, az ékes leányon felejtkezett. A’ hála-hymnust elénekelék brámának, de a’ leány velök nem énekelt ’s kebele csak az istenség’ elébe dobogott.

265 éden leánya. 266 India legjelent ősebb folyója. 267 8181 méteres közép-himalájai hegység. 268 Visnu: a hindu vallásban az isteni hármasság egyik alakja, fenntartó isten. 269 az indiai kasztrendszer legfels ő kasztjának tagja, hindu pap. 270 Brahma: a hindu vallásban az isteni hármasság egyik alakja, teremt ő isten. 271 Hindusztán: a hinduk országa (India). 272 himnikus énekét. 273 ksatriják: a harcos nemesek kasztja. 274 vaisják: földm űvesek, kézm űvesek, keresked ők kasztja. A’ negyedik osztály, a’ sudráké 275 , leghátul jött ’s egy aranyos köntöst hoza brámának ajándékul, szépet, becseset, mellyen húszféle mivész remekelt. A’ köntöst pedig huszonnégy ifjú hozta, de bráma helyett mindnyájának szeme a’ leányra fordult, ’s imádsága helyett elégedetlenkedett az istennel, miért nem tevé remekét az ő osztályokba? A’ leány’ énekét ismétlék, de Vajkoontala vel ők nem énekelt’s kebele csak az istenség’ elébe dobogott. És mid őn a’ negyedik osztály is elment, a’ leány körülnéze ’s várá, hoznak e a’ pariák 276 is áldozatot. A’ pariák pedig nem jelentek meg. Nem szabad ő nekik még brámához is járulni, nem szabad áldozatot hozniok az erd ő’ vadgyümölcseib ől, a’ vadhúsból és gyökerekb ől, mellyekkel teng ődnek. Az ő ajkokon nem zendült meg a’ leány’ éneke, Vajkoontala velök nem énekelt, de kebele nyugtalanúűl dobogott bráma felé. „Szerelem’ atyja!” – így fohászkodott föl a’ leány, térdére hajolva, ’s rózsa-ajkain a’világ’ idvessége látszék mozogni; – „kinek agyában szerelemt ől fogantaték a’ világ ’s szerelem által fejleszteték ki, honnét lehetsz némellyek iránt olly kevés irgalommal? Szerelmed ékesíté föl tarka színökkel a’ virágokat, szép hímezettel a’ pillangókat, erd őkkel a’ hegyet, f űvel, folyókkal a’ völgyeket; némelly emberekt ől pedig mindent megvonsz, ’s alacsonyabbakká teszed őket a’ por’ férgeinél! Szerelematya! légy jó mindenek ’s a’ pariák iránt is!” Így imádkozék akkor az ünnep’ királynéja, bráma’ szerelmetlenségének tulajdonítva azt, a’ mit honosainak igazságtalansága szült és táplált. Most imádság nélk űl szúnyadoz egy alacsony kunyhóban, távol minden emberi lakhelyt ől, nem bízva brámában, nem az emberekben. Az id ő’ viszontagságai meghányták, kivetkezteték testét az er őből, de lelkét gyöngévé tenni nem tudák. Kevés nap van még életéb ől hátra, ’s ki palotában fényes pagóda 277 mellett születék, alacsony kunyhóban húnyand el erd ők’ sivatagain. Szomorúan, némán űl mellette a’ férj, ki neki mindene ’s kinek ő kedvesebb az életnél. Az élet’ jeleit lesi arczán ’s a’ csak alig emelked ő mellen. Szemeiben köny ű rezeg. Akkor is köny ű rezgett az ifjú’ szemeiben, mid őn el őször pillantá meg őt Dehlián’ forrásánál, a’ szent erd ő’ csendében, hova pariának menni nem szabad. Megölve találta atyját a’ kunyhó el őtt, mert a’ pariát akárkinek is szabad megölni; átadá őt a’ lángoknak ’s bujdosni kelt, hegyen, halmokon. Himalája’ ágai között bujdosott, föl-fölmeresztve szemeit a’ havas ormok felé, hol Hindostán’ istenei tanyáznak, ’s honnan a’ boldog hajdan’ 278 bajnokai a’ hanyatlott jelenkort vizsgálják. És szemeit hiában mereszté föl, segedelem onnan nem szálla le hozzá; hiában fohászkodott föl brámához, az ő segedelmének kora elmúlt; hiában zokogott, szava hallatlanúl enyészett el a’ völgyek’ távol éjjelében. ,,De miért is sírsz, id űlt 279 gyermek,” így szóla gyakorta magában; „nem pariának fia vagy e, ki el őtt ég’ ’s föld’ kegye zárva? Merészlél a’ dhavalagiriakhoz folyamodni, sikeretlen űl; ők csak a’ boldogokat hallgatják meg; a’ földiekben pedig ne bízzál, atyádat ők ölék el. A’ rengetegek’ rejteke a’ te brámád, ez véd a’ szemekt ől és véd a’ haláltól; az éjfél’ sötétsége a’ te nappalod, mert a’ paria a’ legéjfélibb bagoly, kinek még az est’ szürkületét ’s a’ hajnal’ hasadtát is bújnia kell. Nincs neked barát szánva, mert a’ paria segítésre nem született, sem maga’ sem más’ számára, neki csak türnie kell ’s egy lakot tartani a’ medvékkel ’s tigrisekkel.” Így okoskodott, de hiába törekedék szivét okoskodással megcsalni, egyre szív maradt az, érzékeny köny űket csaló a’ szemekbe. Majd férfiasabb gondolatok lepék meg agyát, ’s ki akará magát emelni a’ sors’ vak nyomása alól. „Csak Hindostán fölé süt e a’ nap?” kérdé; „nincsenek e virágzó völgyek a’ Gangeszt ől messze, hova bráma’ hatalma nem terjed ki, hol

275 sudrák: a szolgák kasztja. 276 pariják: a megbélyegzett b űnöz ők utódainak kasztja. 277 pagoda: díszesebb emeletes laképítmény. 278 régmúlt. 279 id ősöd ő, korosodó. pariának senki nem születik ? Azon havasokon túl talán szebb haza van, oda megyek el; ha Himalája’ jegét át hágtam, talán keblem’ jege is fölolvadand.” És Indiának szép ege alól messzebb akart bujdosni. Születése’ földér ől hazába vágyott, durva eszével kitalálva, hogy a’ jogtalannak nincs hazája, hogy ott dereng a’ honi nap, hol az ember sérthetetlen. Útját éjszaknak irányzá, merre hamvas tet őiket egekbe mereszték Himalája’ hegylánczai, ’s némelly folyamot átúszva, némelly veszedelmes ugrást téve, a’ havasok’ aljába ért. Gy őzhetetlen akadályok látszának elébe gördülni, megmászhatatlan falakként emelkedtek a’ hegyek, rohanva zúgtak le rólok folyamok, átgázolhatatlan s űrűk lettek az erd ők. Egy egész nap kémlel ődött nyilás után, de hasztalanul; estve egy márvánnyal kirakott tóhoz juta, mellynek partjai konyúló füzekkel voltak beültetve, távolabb pedig s űrű koszorút képzettek kör űle az erd ő’ fái. Egy márványlapot is láta, mellyen ezen írást olvasá: A’ 280 TISZTÁKNAK TISZTULÁSRA . Megrezzenve ügetett erre tovább, ő, a’ tisztátalan paria; száz ösvények köz űl egyiken, egy forráshoz jutott, melly szikla’ derekából csorgott el ő, habbá tör ődve hullott alá ’s márvány medenczébe gy űlt. Szomját akará oltani bel őle, de a’ medenezére ez volt vésve: IDVESSÉGITALA A ’ TISZTÁKNAK . ’s neki tiltva lön az ivás. Elszomorodva ment tovább, átkot nem mondva szivében az emberekre, kik olly irgalmatlanok voltak iránta. De szemében fájdalomköny ű remegett, siker nélk űl hullandó a’ virágos anyaföldre. Az esti nap’ utolsó sugárai arczára lövell ődtek ’s pirosan törettek meg a’ szemcseppekben. Rózsadomb el őtt álla, a’ domb’ tetején pedig egy leány volt, kezében öntöz ő, tele virágápoló vízzel. Es a’ leány meglátá az ifjat, olvasá arczán a’ bánatot, csillogni szemlélé köny űjét ’s szive megesett rajta. Hamar alant terme a’ halomról ’s a’ megdöbbent 281 ifjúnak kezét fogá. „Ismerem szerencsétlen sorsotokat” mond a’ leány; ,,én mindenben b őséggel áldattam meg; ment őd leszek.” „Miként lehetne az, vajkoontának angyala!” felelt az ifjú, és szabadulni törekvék; „nem tudod , hogy megfert őztetve az, ki a’ tisztátalan pariát illeti?” „A’ jót-tev ő nem lehet tisztátalan” mondá igen meghatározott hangon a’ leány. ,,E’ szent erd ő’ csendét csak ünnep’ alkalmával háborítják meg búcsujárók’ csapatai, különben ember alig vet ődik bele; te itt háborítatlanúl élhetsz, továbbira pedig gondoskodom rólad.” És egy titkos barlangba vezeté, hová ösvény nem járult, ’s szell őn és madáron kiv űl más alig juta el. És az ifjú tanyát üte a’ barlangban, a’ leánytól gyakorta meglátogattaték, ’s minden szükségeseknek birtokában l őn. De a’ természet’ fiának a’ gyümölcsös, forrásos, tavas erd őben kevésre volt szüksége; a’ legnagyobbat megnyerte: egy részvev ő282 szívet. Der űlni kezdett élete, mint es ős évszak után az ég, és az éggel egész természet. Vidámon folytak le napjai, gondtalan álom éleszté éjjeleit; a’ környék’ szikláival megösmerkedék, sasokat és zergéket űze rajtok. De f ő örömére a’ leány szolgált. Birtokába adá ez titkon tudományát, ösmereteit, barlangját megraká könyvekkel a’ pagoda’ ’s apja’ könyvtárából. Az ifjú’ tüzes lelke pedig hamar fölfogott mindent, ’s az együgy ű pariából lassanként kimivelt bramín l őn, vagy inkább ál-bramín, mert Indiában az osztályok áthághatatlanok. ’S a’ mint a’paria’lelke fejl ődék, egyre kedvesebbnek találta a’ leányt; mikor pedig három év’ lefolytával legbölcsebbnek mondathaték Hindostánban, egész szerelemmel csüggött rajta. Ekkor a’ leány már háromszor koszorúzta meg brámát, születése’ ünnepének alkalmával, ’s köz itélet szerint V a j k o o n t a l á n a k nevezteték. Az utolsó ünnep’ estéjén pedig a’ dsaganatai főpapnak fia megkéré őt hitves űl, kinek oda is igérteték, hogy három év

280 a pariják tisztátalannak min ősülnek a hindu kasztrendszerben. 281 meggöbbent 282 részvétteljes, együttérz ő. mulva j őjön és vigye el. Az ifjú pedig szép és okos volt; levoná gyür űjét ujáról, és Vajkoontaláéval fölcserélte. A’ leány megrettent, remegett, sápadt l őn mint a’ halál. Az ünnep után három nap tartott az eljegyzés’ mulatsága; negyedik napon elszéledtek a’ vendégek, ’s az erd ő viszont csendes l őn. Szomorúan ballagott Vajkoontala a’ barlang felé, hol a’ paria nagy várakozással várá, ’s a’ meglátott’ elé örömlobogva szaladt. De a’ találkozás az el őbbi nyíltság hiával volt; mert a’ leány hátrált a’ paria’ ölelése el ől ’s a’ szokott ajakcsókot nem fogadá el. Megdöbbenve ’s gondolkozólag állott az ifjú egy ideig, nem merve a’ lesütött szem ű leányra nézni. Utóbb megszólamlott: „Legyen bár még olly nemes a’ lélek, földhöz, földi testhez van kötve; legyen bár még olly nemes a’ szív, világban él, mellyt ől nem szakaszthatja el magát. Ismerlek, Vajkoontala, te bennem nem az ember, nem a’ paria iránt vagy hideg, hanem a’ melly sors engem pariává tett, az téged egy kedvezettebb’ birtokába visz. Menj! a’ pariának nincs egyebe, mint szive, ’s a’ ki az ő szivét birja, az a’ világot elvesztette. Te mindenem valál, te megbékéltetél a’ világgal, az élettel, a’ sorssal; te megmutatád a’ mennyet nekem, mellynek birtokába vágynom vakmer őség. Ah! ’s a’ pariának nincs egyebe az életnél, mellyel neked köszönetet tehetne. Te méltó vagy boldoggá lenni a’ világban, kövesd a’ szerencse’ angyalának intését, pariád csak köny űkre születék.” És elindult, hogy többé Vajkoontalát ne láthassa. Útját könyei áztatták. A’ leány pedig remegve állott egyre ’s er ős lélekzetének sz űk volt a’ zajgó kebel. Látá az elmen ő ifjat ’s vele let űnni látszék élete. Utána rohant, eléré ’s viszont szótalanúl hallgatott el őtte. Szemei vadúl tűzben forogtak. Az ifjú pedig újra szólt: ,,Nincs fájdalom, mellyet az id ő ne enyhítene, nincs keser űség, melly ízét örökre megtartaná; mulandók ezek, mint az élet maga. Nyugodjál meg sorsodon, leány; a’ világ önnézetei szerint méri a’ boldogságot, ’s tartósat csak önnézetei szerint ad. A’ paria mellett pillantatnyi örömek nyílnak, nyomokon annál súlyosabb keservet hordozók, minél nagyobbak voltak.” De a’ leány nem tudott megnyugodni, s őt elhatalmazott tüzét az eloltására szánt szél még inkább éleszté. „A’ halálé vagy tiéd!” mondá, ’s el őtört köny űit az ifjú’ kebelén rejté el. Az ifjú pedig kebelén hagyá őt könyezni ’s boldogságok’ nedvei öszve csordultak. De hol van tartós öröm a’ világon ? A’ melly nap előttünk az áldások’ sugárait hinti, az hátul életöl ő villámokat készít a’ felh őkben. A’ bramín-apa napról napra nagyobb változást vön lányában észre, utána kémlel ődék ’s a’ rettenetes titoknak birtokába jutott. Kitört haragját nem tudá mérsékelni; a’ pariának nyomban kellett volna meghalni, de fegyver nem volt nála egyéb, mint a’ léleköldökl ő. Ezzel támadá meg a’ két szerelmest, ’s leányára a’ szent könyvb ől elmondd a’ legiszonyúbb átkot, melly a’ bramínt is szinte páriává teszi. ’S mid őn a’ haragos apa’ hangjai elcsend űltek az erd őben, Vajkoontala apátlan lett ’s a’ világon semmit nem biró, mint életét és a’ pariát. Az apa kérlelhetetlen maradt. Hasztalanúl szóltak szivéhez virágzó leányának bocsánatért esdekl ő köny űi, siker nélk űl ostromlá agyát az ész’ megdönthetetlen okaival a’ paria, ő hajthatlan l őn, ’s az ifjaknak életdíj mellett hagyniok kellett a’ szent erd őt. ’S már három esztendeje, hogy madárszabadon bolyongtak a’ világban, társúl ösmerve a’ leskel ődő hiúzt, a’ rohanó tigrist, a’ sírtolvaj hiénát. És életöknek mind ezen vadak kegyelmeztek : de nem a’ kebel’ férge. Észrevétlen űl rongált ez, a’ boldogság’ ölelései alatt sem nyúgodva. Az apai átkot nem tudá a’ gyönge leányszív elhordozni; az id ő’ komor viszontagságinak nem volt képes ellenállani a’ neki nem kemény űlt test. A’ hajdani ünnepkirályné bágyadtan szúnyadoz az alacsony kunyhóban, távol minden emberi lakhelyt ől, nem bízva brámában, nem az emberekben. Kevés nap van még életéb ől hátra, ’s ki palotában fényes pagóda mellett születék, alacsony kunyhóban húnyand el, az erd ők’ sivatagain. Az estre hajlott nap szelíden lövelli be sugárait a’ kunyhóba, fák’ zöld lombjai köz űl enyelegve játszadozik a’ szell ő az egyre szép n ő’ hollófürtein. A’ n ő’ arczán pedig égi mosolygás ter űl el, soká tartó ’s olly hosszú mennyei éldelet’ jelel ője. „Édes álmok lebegék kör űl elmémet” így szóla, szemébe mosolyogva a’ kedves pariának; ,,a’ jövend ő’ titkaiba pillantottam be, ’s most már nyugodtabban válom meg t őletek. Hosszú ideig nem láttuk egymást, míg végre egy távol vidéken találkozánk. A’ te hajaid már fehérek voltak, a’ gyermek pedig virágzó ifjuvá lett ’s te kevély örömmel örvendezél erejének. Szomorúság nem ült homlokodon, mert nem valátok pariák, hanem idegen jó emberek között emberi becsetök’ 283 egész használatában áltatok. – Ölelésed’ örömében ébredtem föl.” Így szólt a’ n ő, de a’ pariának feleletre nem volt szava. A’ fájdalom’ legnagyobb csatáját küzdé, a’ megválásét, életének legnagyobb kincsét ől. A’ n ő pedig er ősebbnek érzé magát ’s fölvezettetni kívánt a’ kunyhó melletti halomra, honnan gyermeksége’ vidékét még egyszer meglássa. És érzékeny búcsút vön a’ vidékt ől, hol a’ távol’ kékjében azon págóda’ tornyai ’s kúpja látszának ki az erd őből, melly gyermeksége’ els ő fohászait hallá, az ismertnek gyanított brámához men őket. Búcsut vön kegytelen apjától, halavány ajkain áldást bocsátva feléje, az ősz felé, kinn hajdanában olly gyöngéd érzelemmel csüggött. De a’ pariától még nem vett búcsút, hanem lelkének egész jóságában enyelgett vele, ’s tovább izlelteté azon mennyet, mellynek már néhány éven által tette birtokába. A’ búcsuzó nap’ végsugárai inték őket alámenetelre. A’ nap’ lemente után pedig a’ tel ő hold emelkedett föl, és szelíd sugárral nézett a’ paria’ keser űen boldog kunyhójára. Némaság ütötte itt föl tanyáját, de annál nagyobb élet mozgott Dehlián’ forrása kör űl. Bráma’ születésének el őestéje volt, mid őn a’ szent erd őben már pezsgenek a’ búcsúsok 284 , a’ forrás’ vizét szörbölik, a’ szent tó’ habjaiban elméjök’ szennyét lemossák, azután pedig homályt keresve, a’ legtarkább csoportozatokban elszúnyadnak. De a’ buzgólkodók nem eresztenek szemeikre álmot. Némellyek ezek köz űl jobblábokon bajlódják át az éjt, mások a’ balon; harmadikak csalánba henterednek, negyedikek tövisbokrokat választanak ki tanyául, ötödikek láboknál fogva köttetik fákra magokat, hatodikak korbáccsal, hetedikek vessz ővel verik testöket, nyolczadikak hajokat tépik ki, kilenczedikek ruhájokat szaggatják el, míg a’ kevésbbé kegyes rész inkább örömet hajhász. Illy különbféle munkák alatt kel föl a’ reggel, és az indus-világ’ nagy részét vérben fürödve, kékre vert testtel látja. Bráma pedig, véleményük szerint, gyönyörködik benne, ’s a’ nap’ els ő sugárával ő is letekint Hindostánra, megáldandó a’ hazát, ha a’ nép érdemeket gy űjte magának. Most a’ nap egészen tisztában kelt föl ’s több mint természetes fénnyel ragyogott Dehlián fölé, mert a’ tör ődöttek’ száma végtelen nagy volt. A’ bramínok örvendeztek ezen, és számba vevék a’ bünhödteket. Sokan találtattak pedig, kik bráma’ kegyelméb ől meghaltak. Ötvenkilencz a’ pukkanásig ivott a’ forrásból; kétszázhuszonhét a’ tóba fúlasztá magát; hetvenhárom a’ szent szikláról ugorva tört agyon; huszonöt késsel metszé föl hasát ’s épen haldoklóban volt. A’ nyomorúlttá letteket lehetetlen volt megszámlálni. A’ megelégedett bramínok örömáldozatot tartottak, mellynek lángjai a’ megholtakat is megemésztették. Mid őn pedig a’ hasametszett haldoklók azoknak szerencséjét hallanák, igen megirígylék azt ’s ők is a’ lángokba kivánkoztak. Vágyok elégtételt nyere, ’s kürt, trombita, tárogató ’s czimbalmok’ riadásai alatt áldozatként égtek föl brámának. A’ t űz elalvóban volt már, mid őn a’ szájtátó ’s a’ tapsolásban nem fösvény nép között egy gyönyör ű özvegy el őre tört. Haját megszaggatá, arczát, karjait késsel megvagdalta ’s igazi kínamazon 285 módján álla a’ sokaság között. Majd föl-emelé szavát, hangjai kellemetesek voltak ’s illy jelentés űek: ,,Én Madrasból vagyok, hol az idegenek, azon hívatlan keresked ő vendégek, idegen szokásokat hoznak be, Hindostán’ dics őségét meghomályosítják,

283 becsetek, értéketek. 284 búesúsok 285 amazon: harcias, férfias n ő. ösmeretlen istenekr ől szólanak, brámát, visnut, sívént 286 nem hiszik, ’s lelkünkön er őszakot tesznek. Férjem megholt, ’s én iránta volt szeretetemet a’ lángokban akarám, anyáink’ szent szokásaként, bebizonyítani, de a’ hatalmaskodó idegenek eltílták. A’ Gangeszbe rohantam, hogy a’ szent folyam át vegye lelkemet ’s elvigye az örömek’ kertébe kedvesemhez, és egy embertelen azon idegenek köz űl utánam ugrott, fürteimet megfogá ’s a’ gyül őltem napvilágra kihozott. Gyilokra bízám idvességemet, mellem szúrva l őn ’s boldog önfeledésbe estem; de a’ gonoszság itt sem nyughaték, életre hoztak az idegenek, sebemet bebalsamozák ’s férjem’ látásától megfosztottak. Ide jöttem most, hogy a’ szent hajdan’ lelki gyémántjainak bányájában munkás lehessek, hogy hírem napfényüvé váljon a’ hiv ők’ számában, hogy a’ lángokban áldozás’ dics őségét megnyerjem.” Szavaira taps és helybenhagyó bömbölés következett, ’s a’ zajtól megrend űlni látszának Himalája’ bérczei. Mikor pedig a’ harsogás lecsillapodott, és száz kéz mozdult száraz fahasábok után, többen el őállottak az özvegyek köz űl, kiket az angolok nem hagytak megégni, ’s mindnyája a’ megégetés’ dics őségében részes űlni kivánt. Közös l őn erre viszont a’ zajos öröm, a’ hangakarok játszani kezdének, a’ farakások meggyújtattak, ’s az özvegyek ordítva fúltak meg a’ lángok között. Végtelen el őjelei voltak ezek a’ szerencsének, ’s a’ bramínok bráma’ kedvtelését hírdeték magas szóval. A’ f őbramín pedig gondolkozólag állt, elméje hev űléssel volt tele, leánya forgott eszében, ’s végetlen űl sajnálá, hogy őt brámának föl nem áldozhatja. Jött pedig a’ dsaganatai bramínfi, Vajkoontala’ gyürűjét hozá, ’s a’ leányt ohajtá ünnepkirálynénak. A’ föbramín pedig szomorúan felelé, hogy Vajkoontala nincs többé. „Hol nyugosznak tehát csontai” kérdé a’ bramínfi; „hogy menjek és megcsókoljam őket.” „Azt bráma sem tudja” felelt a’ bramínapa; ,,’s az ő csontjait hivőnek megcsókolni nem szabad, mert tisztátalanok.” „És mi tehette a’ föld’ legszebb angyalának csontjait tisztátalanokká?” kérdé a’ bramínfi ’s komoly szemekkel kémlelé az apát. „Mert pariát szeretett.” lön a’ rövid felelet. „Hová lön tehát ő?” „Arról kérdezd a’ szeleket” mondá az apa; „én azt tevém, a’ mit könyvünk rendel. Ő többé nem leányom.” „Nem leányod többé?” szólt komolyan a’ bramínfi. „És ki tudta azt tenni, hogy ő ne legyen leányod? Végrehajthatod e, őszfej, hogy a’ ki a’ napot látta, azt ne látta legyen, hogy a’ nappal éj-természetet öltsön magára, hogy a’ villám tüzet oltson? És ha ezeket végre hajtád, akkor teheted meg, hogy Vajkoontala ne legyen leányod. – Ah Vajkoontala! te édeni angyal a’ gyávaság’ földén! merre küzdesz méltatlan sorsoddal? Elméd szelíd volt mint a’ reggeli napfény, tested gyöngéd mint a’ nyári harmat a’ virágok’ levelein, miként állhaták ki ezek a’ zivatarokat? Könyekben fúlt el talán életed, szivedet a’ keservek emészték meg. Vagy az erd ők’ vadai marczongoltak föl, téged, ki nekem mennyemmé szánattál. És embereknek mondják azok magokat, kik illy kegyetlenek tudnak lenni. A’ tigris vérével is védi kölkeit, a’ hiúz ki nem kél ön faja ellen, az ember szivét, eszét meg tudja tagadni? Hová tevéd atyai érzésedet, mid őn a’ leányra kimondád az átkot? hová lön agyadból az ész, mikor azt véléd, hogy a’ szerelem valahogy tisztátalaníthat? Mivel vagyunk mi különbek a’ pariáknál? Azzal, ha okosabbak, miveltebbek, erkölcsösebbek vagyunk. Vagy talám a’ születés a’ világ’ erénye, ’s a’ dics őséget csak apáinktól kapjuk? Gyávák mi, kik tulajdon erényhez jutni nem tudunk, kiknek agyveleje els őtől utolsóig fölfordítva van. Nálunk ki okosnak születik, okos, ki er ősnek, er ős, ki tisztának, tiszta, ki ügyesnek, ügyes; és látjuk általában, milly okosak, erősek, tiszták, ügyesek vagyunk! Okosságunk mellett bár ott volnánk, hol ezel őtt négyezer

286 Síva: a hindu vallásban az isteni hármasság egyik alakja, az üdvözít ő isten. évvel voltunk, tudósabbak mint most, türödelmesebbek mint most, emelked ők, mikor most egyre szállunk. Er őnk annyira vitt, hogy száz hatvan millió mieinket ötven ezer fegyveres idegen tartja rendben, minekutána persák, mogolok 287 , tatárok meghódítottak. Tisztaságunk olly igen nemesíti szivünket, hogy az apa átkot tud mondani leányára; ügyességünk pedig azt teszi, hogy a’ legkedvez őbb ég alatt, a’ legtermékenyebb földön, nyomorultak vagyunk másokhoz képest, és osztályainkba szorulkozva tespedünk, míg más népek szabad vitorlákkal lepik el a’ tengereket, ’s az észnek és munkásságnak teljes pályát nyitnak.” „De ha bráma úgy rendelte?” szólt kifogólag a’ bramín. „Mikor és ki által rendelte azt bráma?” viszonozá a’ bramínfi. „Látták e őt valaha halandó szemek, a’ láthatatlant? hallotta e szavát valaha halandó, a’ halhatatlannak? Öreg gyermekek mi, dajkáink’ regéin történeti igazság gyanánt csügg ők! Vallási regéink nem azon kornak szüleményei e, mikor a’ szerepeket a’ ruhák játszották, az alattok rejtezked ő tekintetbe sem jött? Ma már bráma elhallgatott; azon különbféle idomok, mellyek reá adattak, ködbe enyésztek el, ’s ő a’ természet’ közereje gyanánt áll csak fön. De mi még az idomkoholás’ emberei vagyunk, mert nem adaték az embereknek éjfélb ől egyszerre délbe menni, a’ délben is bekötött szem űnél pedig vigyázni kell a’ föloldással, mert a’ szokatlan szemeket megvakítja a’ sok fény. Azért én is elhallgatok, csak azon sajnálkozásomat jelentve ki, hogy miért nincs több agyok azoknak, kik bráma’ fejéből eredteknek hiszik magokat.” Igen nagy részvételt 288 nyere ezen beszéd. Voltak kik ez utolsóval tartottak, Vajkoontalának kedvel ői, emlékez ők annak szépségére, ’s méltatlan sorsán sajnálkozók. De a’ nagyobb rész megdöbbenve állott, ’s ha az indusoknál a’ boszúállás’ neme igen különös nem volna, a’ bramínfi félthetné életét. Hanem a’ szelíd indus minden egyéb vért ől irtózik, csak a’ pariáétól és magáétól nem. Mikor boszúságra ingereltetik, boszút nem a’ megsért őn áll, hanem magán. Most is a’ bramínfi’ fejrázó beszédén néhányan sziklához verék fejöket, mások nyelvöket szaggaták ki, egyebek szemeiket vakarák gödréb ől el ő, néhányan pedig késsel metszék föl hasokat; a’ melly boszú igen közönséges289 a’ hindúknál. És a’jajgatás közönséges l őn, félbe alig szakadandó, ha a’ bajadérok’ 290 tánczoló csoportjai el ő nem j őnek. Ezek bráma’ tiszteletére teszik remek ugrásaikat, gyönyörködtetik a’ népet, ’s a’ mythosz’ 291 némelly történeteit szinjátéki alakban láttatják. Most bráma’ születését mutaták, olly fogásokkal, mellyek’ látásán csak a’ hinduk nem pirulnak el. Az áldozatra jött a’ sor ’s ünnepkirálynét kelle választani, ki a’ minden jók’ apját meg- koszorúzza. A’ dsaganatai párt egy ékes sz űzet választa, Vajkoontalához igen hasonlót, fekete szem űt, rózsa-arczút, ’s nyulánkat mint a’ bérczek’ czedrusai 292 . A’ másik fél pedig egy kínamazont kerese ki, tépett ruhájút, szaggatott hajút, metélt test űt, szóval a’ hindudühnek leginkább megfelel őt. Az elhatározás a’ f ő bramínon volt, ’s ez az els őt fogadá el. Egész kellemében lépett elő az új Vajkoontala ’s arczán az idvesség látszott mosolyogni. Koszorút k őte el őször is, és hozzá els őben rózsát v őn, a’ szerelem’ példázóját, majd szegf űt, violát, narancsvirágot és többeket, az India’ földén bujálkodva növ őkb ől. Mindnyáját örökzölddel és borostyánnal foglalá öszve. Mikor pedig a’ koszorút elkészítette, föllépett márványlépcs őkön a’ forrás fölött álló brámához, ’s kezében magasra tartá a’ koszorút ’s csendességet inte a’ hinduvilágnak. A’ csendesség nem soká tartott, mert a’ bramínkar öröméneket kezde ’s az egész nép’ tömege utánozá. Messze fölzend űlt bráma felé az ének ’s mérföldnyire harsogtak körülbel ől az erd ők. Mid őn az ének elhangzott, a’ leány föltevé koszorúját bráma’ fejére ’s dicséret-hymnusát elzengé. Ég és föld öszve látszék

287 perzsák, mongolok. 288 szimpátiát, hatást. 289 általános, elterjedt. 290 táncosn ők. 291 mítosz. 292 cédrusfái. olvadni a hymnus’ folyamában; a’ szivek mennyei éldelettel teltek be. A’ bramínapa pedig leányát gyanítá látni, vélé hallani, ’s elébe olvadott szive. Áldozatát mind a’ négy osztály bemutatta, megannyiszor ismételve a’ dicsérethymnust. A’ bramínapa pedig nem gy őzé eléggé nézni a’ koszorúzó leányt, ’s visszavarázsolá magát azon id őbe, mid őn Vajkoontala az övé volt, öröme’ dics ősége volt, kör űle lengett híves estéken, ’s virágokkal koszorúzá föl szobáját hajnal hasadtában. A’ lány berekeszt ő hymnusát kezdé, de nem a’ közönségeset. Új vala ez, emberszeret ő f őből teremve. ,,Bráma a’ szeretet maga, és a’ szeretet bráma-isten. A’ szeretetben él ő brámában él, bráma’ kedvel ői szeret ő sziv űek.” „Mi az embert emberhez vonja, mi virágot, f űvet, fát szaporít, mi az égen csillagokat jártat, az a’ természet’ közép 293 ereje.” „És a’ természet’ középerejét szerelemnek mondjuk az embereknél, s z aporodás nak a’ füveknél, fáknál, brá m ának ott fön a’ csillagokon.” „Boldog ki a’ szerelmet érezi, brámában él az, a’ mindenség’ eggyétartójában, övé a’ vajkoonta 294 egész lételében.” Ezt énekelte a’ leány, a’ bramínapának tárgyat adva295 a’ gondolkozásra. Alig végezé pedig dalát, mid őn lábainál egy fáradt tompa nyil esett le, kör űl tekert levelet hordozva közepén. A’ levél a’ f ő bramínnak szólott, ki azt általvevé ’s olvasá. Tartalma ez volt: ,,Béke és áldás fejedre, atyám! – Bocsáss meg leányodnak, hogy még egyszer megháborít téged, kit soha sem sz űnt meg a’ leggyöngébb szerelemmel szeretni. Ezen háborítása úgy is utolsó. Az eltünend ő lélek’ búcsurebegése fertéztet ő nem lehet. Messze bolyongtam a’ világon, mélyen érezve azon méltatlanságot, mellyel az úgy nevezett tiszták a’ lealázott páriák iránt viseltetnek , ’s érezve a’ szerelem’ minden örömét, mellyet az a’ földön teremhet. De egyikét sem érezhetém soká: testem meghódolt a’ viszontagságoknak. Vissza kivánkoztam születésem’ tájára ’s te feléd, hogy holtom el őtt egy leveg őt szíhassak veled. A’ szent erd ő’ közeletére juték, mellybe tiltva van bemennem. De tegyen leveg ői útat hozzád ezen levél, köszöntve t őlem a’ mindig szeretett atyát, ’s meghíva őt utolsó beszédre leányával, a’ zergeszirt fölé, alacsony kunyhójába, mellyet pagódai lakával cserélt föl. ,,Ha pedig a’ gyermek most is siker nélk űl esedeznék, vegyed az utolsó búcsúmat t őle. A’ haldokló szív megbocsát érzéketlenségedért, ’s áldást végtelent ohajt fejedre. Vajkoontala.” Könnyek gördültek az ősz apa’ szemeibe ’s nagy csatát víva lelke, mitev ő legyen. Mert ő bár milly kemény volt is leánya iránt, szeretni őt soha sem sz űnt meg, ’s fájdalma’ nedvei gyakorta el őtörtek magános óráiban. De ő f őbramín volt, kire milliók’ szemei néztek. És brámának méltó papja kivánt lenni. Ez okból önakaratát levetkezé ’s helyébe a’ szent könyvet nyomá. Így élt ő férfi-korán kereszt űl, ’s, a’ mint vélé, egész becsülettel őszültek meg hajfürtei. Erénye’ legnagyobb kisértetének pedig leánya’ esetét tartá, a’ bráma’ ügyének föláldozottét, ki tisztátalanokat nem szenved ivadékai között. Most pedig egyszerre kett ős csatát éreze magában, fejéét a’ szívvel, ’s fejéét magával a’ fejjel. Mid őn a’ bramínfi hosszú habozását látná, elébe lépett, ’s ,,Mit késel, ősz apa!’ szólt; ,,a’ hol a’ perczek drágák, ott órákig nem illik vesztegleni. J őj, vígasztald meg leányodat, a’ három évig napfény után epekedett virágszált.” Erre az ősz apa sírva felelt: ,,Miként szennyezzem én be, egész Hindostán szeme’ láttára , hótisztán lefolyt életemet; miként legyek hívtelen életem’ utolján azon tanításokhoz, mellyek ajkaimról folytak le? Nem, én a’ paria’ n őjét nem látandom.”

293 középponti. 294 éden. 295 tárgyatadva ,,Kihez a’szív hasztalanul szól, annál az elme többnyire elhallgathat” mondá a’ bramínfi. ,,Keser űek a’ te erényeid, öreg; én édesebbek után megyek, vígasztalást adni Vajkoontalának.” És ment, ’s Vajkoontalát mohágyán találta, bágyadtan, csendesen, nyugodt elmével. A’ n ő még megismeré őt, ’s hajdanra emlékezése mosolygást csala homlokára. Gyönge szóval köszönté őt, ki hajdan fülemilénél édesebben hangoztatá a’ hymnust. De a’ bramínfi kezét fogá meg , és szívéhez és ajkaihoz vezette ’s életét szereté vala annak idegein át szállítani szive’hajdani leányába. A’ paria’ neje pedig lelkében földer űlt ’s örömének köny űi el őcsillámlottak szemeiben. „Tehát még egy el őítéletlen lélek van” szólott ő, „és egy érzékeny szív, ki Vajkoontala’ sorsában részt vesz? Köszönöm szeretetedet, bramínfi; bár csak az atyámat tudtad volna még megszerezni szivemnek.” „Ő megszerezhetetlen” felelt az ifjú. „Tehát hasztalan reményltem!” mondá fölsohajtva a’ n ő; és megfordult ágyában és többet nem szólt. Lélekzése nehéz és szapora l őn, majd egyre lassúdott, míg végre elálla. Dehliánban pedig a’ vígasság’ zajai egyre zajogtak. A’ bajadérok gyakran ismételék tánczaikat; a’ bramínok vígasztalák a’ megkeseredett erényes apát. A’ lakozásnál vidámon forogtak az arany poharak, gyémántokkal vetekedve csillogott a’ bor. Így folyt le a’ nap, így jött fel az éj, ’s a’ hold tisztán világíta a’ kék égen. De az ősz apának szinlett derültség vala homlokán, szivét keservek marczangolák. Magán lenni ohajtott, hogy szabad folyamot engedjen bánatának, de nem lehetett. A’ pagódai lak csak reggel felé ürült ki. Ekkor pedig fáradt vala ’s le űlt a’ k őpadra, hol hajdanában Vajkoontala legtöbbet enyelgett 296 vele. Ingerlett képzeletében a’ múlt’ képei hatalmasan keltek föl ’s megrázó ellentételbe jöttek a’ jelennel. Tudta nélk űl kelt föl az öreg’s az erd őben el őre botorkált. Feljött a’nap ’s ő nem vévé észre; kijött a’szent erd őből, ’s tudta nélk űl; a’ zergeszirtnél állott, álmodozva. Mikor a’ kunyhót meglátá, magához jött, és siete, leányát vigasztalandó. A’ kunyhó el őtt egy kisdedet talált, apró kezeivel játszót a’ virágos f űben. „Ez az ő gyermeke!” szólott,’s remeg ő karjaira vevé, megcsókolá. Távolabb egy czedrus’ árnyékában a’páriát látja ásóval dolgozni. „Mit mivelsz , fiam?” szólítja őt. – „Sírt ások, apám!” lön szomorúan a’ felelet. „Ah, ez az ő sírja!” sóhajtott az öreg, ’s a’ gyermeket letéve berohant az alacsony ajtón. De kés őn rohant be; Vajkoontala többé nem szorult vígasztalására. Vajkoontala’ sírján hamar illatozni kezdtek a’ virágok; leányát nem sokára követé az ősz apa; a’ két paria pedig Dsaganatába ment, egyik barátja, másik nevendéke a’ bramínfinak.

VAJDA .

______

296 enyeleg: kedvesen mulattat, udvarolva tréfálkozik, csacsog.

ISTEN HOZZÁD !

Bérczr ől visszanéz a’ vándor, Vígan int kies 297 hazája, Ott mosolyg a’ róna táj: De a’ messze távozónak Szíve gyászol, szíve fáj; Zeng felé a’ búcsuszó: „Isten hozzád, bujdosó!”

Bércz298 alatt áll völgyek’ árnyán, Csak felh őket lát honából, Elmerült a’ róna táj: Ám de búja nem maradt-el, Szíve gyászol, szíve fáj; Zeng felé a’ távol-szó: ,,Isten hozzád, bujdosó!”

Bércz és völgy is elmaradtak, Felh őt sem lát már honából, Ábrándkép a’ róna táj: Búja mint az ég kiséri, Szíve vérzik, szíve fáj; Mély keservvel zeng szava: ,,Isten hozzád, szép haza!”

Múlnak évek, fürte ősz már, Elfeledte rég hazája; Ám a’ kedves róna táj Sírig képben él el őtte, Szíve gyászol, szíve fáj; ’S a’ halónak végszava: „Isten hozzád, szép haza!”

BAJZA .

______

297 szépséges. 298 hegy, magaslat. ÚRI IGAZSÁG.

Mért a’ csonka torony’ köveit, melly bérczi lakából Ősimnek maradott, szolga, lehordni mered? „Házamat óhajtnám építeni, melly a’ tüz óta – Már a’ tél közeleg – még hamujába’ hever.” Míg felhordták vért izzadtak hajdan apáid, ’S te, ha lehordod, apáid’ pórivadéka, fizess!

SZÉKÁCS .

______

MELANCHOLIA.299

Keblem’ kiholt kertében Végetlen pusztaság, ’S ha van virág is itt-ott: Búsf űz az, ’s könyvirág.

Búsf űz és könyvirág közt Az árva szív maga, Kertész is és sirásó, Örök tanyát raka.

Ha legparányibb bút lát, Hiven kertészkedik, ’S a’ búnövény olly rögtön, Olly jól nevelkedik!

De lásson legparányibb Kedvet, kitépi azt, Megássa barna sírját, ’S fölötte ott viraszt.

Keblem’ kiholt kertében Végetlen pusztaság, ’S ha látsz virágot itt-ott: Búsf űz az, ’s könyvirág.

GARAY .

299 melankólia: (lat.) búskomorság. MENIPPE. 300

GÖRÖGB ŐL.

Fájlalván korahúnyt eggyét jó anyja Menippe, Könnyel özönlé-el gyermeke’ síri jelét. Nem zokogott hosszan, sérvéb ől301 könnyen üd űle 302 ; Könnyei’ szüntével megszüne élete is.

SZÉKÁCS .

______

LOTTIHOZ.

Míg nekem lángolt szerelmed, Míg enyémnek mondtalak, Gazdag kincstár volt ezen szív, ’S gyöngy te benne, szép alak!

Hozzám elh űlt már szerelmed, Elfeledtél, elhagyál; ’S gyöngyöm most köny’ harmatában, Gazdagságom búban áll.

BAJZA .

______

VÁMHIDON.

Félve alig lépel, titok űlt szemeidbe, gyanús vagy, Monddsza, botorkáló éjjeli pille 303 , ki vagy? „Gondolat, eltiltott szeret ők’ postája vagyok, hajh! Hívséget viszek át ’s jelszavam a’ szerelem.

GARAY .

______

300 Orpheus édesanyja. 301 sebéb ől. 302 felépül. 303 lepke. SZENT ILONA’ 304 SZIGETÉN.

Immermann 305 után.

S Z E L L E M . Ki nyög, ki háborítja csendemet? VÁNDOR . Ember, ki vakmer ő volt végbevinni Emberfelettit ’s most varázskörödben Remegve érzi lénye’ sz űk határit. S Z E L L E M . Nyugodj’-meg! V Á N D O R . Hangod, mint harang, Szelíden zeng át. Megnyugodjam e, Megnyughatom e, hol a’ természetet Magát elhagyta minden nyúgodalma? S Z E L L E M . Nyugodj’-meg. Nincsen és nem volt soha Sajátkép emberekkel dolgom. Istenek- ’S végzettel volt mindenkor. Mért jövél, ’S kihez? V Á N D O R . Tehozzád. S Z E L L E M . Hozzám és mi végre? V Á N D O R . Szaváért a’ talánynak. Oh, er ős! Korunk’ talányát fejtsd te meg nekem. S Z E L L E M . A’ kor’ talányát? Mért talányos a’ kor Tinektek? És ki tudja a’ talányszót, Megmondhatom e én? Vagy viszont ki tudja, Megmondván, fogsz e érte adni hálát? Miként vagytok? hogyan foly éltetek? V Á N D O R . Ma jól, holnap roszúl, megint jól Túl holnapon. Viszály van semmiért, És béke áll-be újra semmiért. Valódilag nem tudja senki, mit Kiván emez, mit az, mint ön maga. A’ nyelv sebes, lassú, ügyetlen a’ kar; Uralkodás az asszonyé, ’s az mondatik: Korunk jeles. S Z E L L E M . ’S a’ láng, melly engemet Emészte egykor el?

304 SZENTILONA’ A bukott Bonaparte Napoleon (1769–1821) szám űzetésének színhelye Afrika partjainál. 305 Karl Lebrecht Immermann (1796–1840), német író. V Á N D O R . Szétlobbana, Rég elfeledtük. Most fel őle szólni Veszélyes. Vannak ollyanok , kiket Pirít, hogy keblök egykor h ő vala. S Z E L L E M . Van e szó még fel őlem köztetek? V Á N D O R . Több most mint életedben, nagy neved, Mint Caesaré 306 , kiterjedett egész Világon, és legy őzte ellenid; Tudják, hogy őket nem becsülted Félannyinak sem, mint azon saru’ Szegét, mellyet leghitványabbika Viselt népednek: ám de őket az Nem bántja többé. Balszerencse, hogy Megdönte sorsod, mondja mindenik, És újra vissza óhajt tégedet. S Z E L L E M . Ez az, mir ől őket megismerem! Ez festi őket embereknek. És te, Ki ezt tudod mind, és, te balgatag! Éjfélkor j ősz a’ sírtól kérdeni A’ szót, melly mint imént verett 307 pénz, Tenyéreden olly tisztán tündököl? Urat nélk űlez a’ világ. Gonoszt Vagy jót, mindegy. S őt jónál jobb gonosz. Minden szükségitek felett tinektek A’ zsarnok az, mi legszükségesebb. Jármos tinónak308 béres’ ostora Világosít-fel mindent legsebesben. Értsd immár e’ szerint korod’ talányát.

SZÉPLAKI ERNESZT .

______

306 Gaius Julius Caesar (Kr. e. 100–44), római hadvezér és politikus. 307 veretett. 308 igába fogott fiatal bika. EGY ANYA’ KESERVE.

Alszol csendes árny alatt, Kisded gyermekem! ’S nincs e’ földnek hajnala, Melly felkölt nekem.

Téged egy rövid tavasz’ Leble 309 ringatott, Látál csak kies 310 nyarat, Őszi bájnapot;

Míg a’ tél elhozhatá Gyász fuvalmait, Sír’ ölében álmodod Égi álmaid’.

Vissza hasztalan sohajt Dúló bánatom, Hasztalan kiáltja szóm Kelj-fel magzatom!

Halmodon húllat szemem Záporkönnyeket, ’S könny és síralom nem ad Néked életet. –

Ah nem ismer olly anya Mély szívbánatot, A’ ki még nem sírata Megholt magzatot;

A’ kinek virágait Sors nem tépte-le, Szép jövend őt, szép reményt Táplál kebele.

Nékem nincs vigasztalás A’ nagy ég alatt, Messze túl az életen Egy remény maradt:

Hogy viradni mennybe’ fog, Melly felkölt nekem, Üdvez űlet’ hajnala, Drága gyermekem!

309 lebel: (nyelvúj.) szell őcske. 310 kellemes, üde. BAJZA .

______

A’ FÁTYOL’ TITKAI.

VIGJÁTÉK . ÖT FELVONÁSBAN .

______

SZEMÉLYEK.

LIGETI , gazdag földes úr. VILMA , húga. HANGAI . KACZOR , GUTA , RIGÓ , vidékr ől jött ifjak. KATICZA , agg sz űz. CSÍSZÁR PÉTER , csizmatisztogató. LIDI , Vilma’ komornája. Egy falusi pór 311 , inasok ’s nép.

A ’ történet’ helye Pest és környéke.

E L S Ő FELVONÁS.

______

VÁRASLIGETI HALOM. HANGAI (olvasva j ő). ,, Ki látta, hogy pók ön hálóival Magát kötötte volna meg? de a’ Szegény bogár, melly drága selymet ad, Sirt sz ő magának ’s halni elbuvik, Eléjövend ő hernyóként; ’s utóbb is Csak pille 312 lesz bel őle! hogy megint

311 paraszt. 312 lepke. M eghaljon, – annyiszor egy kis életért! Illyen szegény bogár az ember is, Mid őn szerelmes. Oh a’ szerelem Édes, de bódít; ront szivet, fejet És részegít őbb mint a’ bor’ hatalma. Azért, ki józan ’s boldog lenni vágy, Az álmadozzék inkább, mint szeressen; Mert a’ mi szépet álmodott, magáé, De a’ szerelmen kett ő osztozik.” Bölcsen, dics őn! oh könyv én tégedet, Aranyba kötlek jó tanácsodért. Alunni inkább, mint szeretve élni, Ez a’ titok, mellyet most felfödék. És mintha már is b űvét érzeném, Pillámon ónként súlyos szender űl. Mindenható álom veszen kör űl. Fogadjatok be lombok’ árnyai, Virító pázsit vesd meg ágyamat, ’S jó éjszakát bohóság – szerelem! (el)

V I L M A , LIDI . (j őnek violát szedegetve)

VILMA . Hogy tetszik az neked, Lidi, hogy mi, mint valami falusi leánykák, itt ennek a’híres neves Pest’ városának erdejében violát szedegetünk? LIDI . Hogy tetszik? Az nekem igen is jól tetszik, addig legalább nem teszünk egyebet; nem halljuk az öreg bácsi’ oktatásait; nem a’ jó Katicza’ rágalmazó szavát. VILMA . Nem valami pásztori élet-e ez? LIDI (nevetve) . Pásztori? N ode mivel a’ kisaszszonynak úgy tetszik, legyen pásztori; hanem az bizonyos, ha valami finom úr meglátna bennünket, azt mondaná: kegyetlenek vagyunk, mert testvéreinket tépjük. VILMA . Oh oh! LIDI . Talán nem? Hiszen mi épen olly gyengék ’s ártatlanok vagyunk, mint ez a’ kis ibolya, melly ide a’ bokor megé bújt ’s mellyet én tüstént leszakasztok. VILMA . Ugy hát inkább n e is szakaszd le, Lidi. LIDI . Miért ne szakasztanám? Ihol ni, melly szép, milly gyönyör űn csillog benne a’ harmat, mint egy kis drág a gyöngy. VILMA . Lásd, lásd, most egy ártatlanságot téptél el, ’s a’ mit te elég együgy ű valál harmatnak mondani, az nem egyéb köny űnél 313 , mellyel romlását siratja. Valóban, Lidi, ez nekünk szomorú dicséret. Gyenge és ártatlan, igen gyarló társak. Ekként csak addig tarthat ártatlanságunk, míg gyengeségünk védelmezheti, vagy is míg azt valaki nem méltóztatik leszakasztani, hogy azután mint id őig óráig virító bokréta, ablakán, vagy ha igen nagy a’ szerencse, kebelén hervadjunk. ’S épen a’ viola! még tövise sincs, hogy a’ durva-mohón közelít őt illend őségre szoktassa. Nem nem, Lidi! ha már virágról van szó, hasonlítsunk inkább a’ kevély tövises rózsához, annak illataihoz legalább fegyverei vannak. De ime! megszedtük a’ sok szép virágot, Lidi, ’s most nincs kinek adjuk. – A’ láthatár igen szomorú, csak egy férfi alak sem mutatkozik rajta. LIDI . Istenem! már a’ nagy szerencsétlenség.

313 könnycseppnél. VILMA . A ’ mi büszke hódítóinkat ma valamelly szigorú foglalatosság tartja honn, hogy csak egyet sem látni köz űlök. LIDI . Ah! oda vagyunk! VILMA . Mi lelt, Lidi? LIDI . Hát nem látja a’ kisasszony, hogy amonnan a’ tó fel ől egy ifjú jön – VILMA . Az már rettenetes volna. LIDI . Hogy innen jobbról is bukkanik ki egy. VILMA . Mit mondasz! LIDI . Igazán! mi egy kicsit ok nélkül is panaszolkodtunk a’ férfiak’ távolléte ellen. Most már annyi lesz, mint a’ f űszál. Még szerencse, ha menekedhetünk. 314 VILMA . Jer, Lidi, jer, rejtezzünk a’ bokrok közé; szemközt jön egy deli úr ’s már ez a’ harmadik. ’S mintha összebeszéltek volna, mindnyájan e’ kis dombhoz tartanak. Jer, lessük ki őket, ’s a’ legérdemesbik jutalmat nyer t őlünk. LIDI . Édes uraim, ne gondolják aztán, hogy ezt kiváncsiságból tesszük, épen nem; csak egy kicsínt hallgatózni akarunk. VILMA . Jer, jer, ne csevegj; mert itt érnek. (el)

G U T A , R I G Ó , KACZOR . (j őnek egymás után)

RIGÓ (felkiáltva). Kit látnak szemeim? GUTA . Rigó barátom! háromszáz hatvan öt napja, hogy nem láttalak. KACZOR (j ő ’s megáll). Fergeteg és zápor! 315 RIGÓ . Servus , Kaczor. 316 GUTA . Milliom! hisz ez Kaczor. RIGÓ . Kaczor, isten hozott! KACZOR . De titeket hozott isten. GUTA . Ohó! hiszen csak te sem ördög’ lábán jöttél. KACZOR . Mikor azt mondom, titeket hozott isten, azt akarom mondani, hogy én már két hét óta pesti lakos vagyok. GUTA . A’ mennyk őbe is ! hisz’ én már több mint három hete vagyok Pesten. RIGÓ . ’S én csaknem egy hónapja. KACZOR . Csodálatos! annyi id ő óta most találkozunk el őször,’s épen, mintha fergeteget jőnénk támasztani, itt e’ puszta dombon. GUTA . Haha! te most is csak a’ régi vagy, Kaczor, furcsa és jó kedv ű; de, Rigó pajtás, téged egy kicsint megsz űrt az id ő, talán a’ szent házasság’ sajtójában 317 izzadsz? RIGÓ . Mi jut eszedbe! ’s aztán, olly hájfej ű csak nem lehetek mint te. GUTA . Oh, barátim, azt a’ jó leveg ő teszi; semmi egyéb mint a’ jó leveg ő. Nekünk a’ felföldön, tudjátok, excellens 318 leveg őnk van, de semmi egyebünk. Hanem a’ mi els ő és f ő dolog, meddig mulattok 319 Pesten? RIGÓ . Én vagy egy hónapot kénytelen vagyok itt tölteni. GUTA . Én itt múlatok míg a’ lóverseny tart. KACZOR . És az állatmutatás – GUTA . Reménylem, téged is ott talállak?

314 daliás, elegáns. 315 a ’Servus humilimus!’ (lat: Alázatos szolgája!) köszöntés rövidített, él őnyelvi alakváltozata. 316 a ’Milliom kartács és ágyúgolyó!’ felkiáltómondat rövidített alakváltozata. 317 sajtolójában. 318 kit űnő. 319 töltitek az id őt. KACZOR . Igen, hogy lássalak. Hanem halljátok-e, ez nagyon fölségesen van; mert én is itt mulatok vagy egy hónapig, ’s mivel mint Macbeth’ boszorkányai 320 , itt e’ puszta dombon olly véletlenül találkozánk, nem volna-e méltó tervr ől gondolkodni, mellyel találkozásunkat örökre nevezetessé tegyük? GUTA . Mennyei gondolat! RIGÓ . Hát mi tev ők legyünk? KACZOR . Legel őször is nevezzük ezen halmot szerencse-dombnak, mivel merényeink’ 321 terve itt született, ’s itt is fog, ha javaljátok, kifejleni. GUTA . Az nem volna rosz ötlet. RIGÓ . Tovább, tovább! KACZOR . Tovább? Hisz a’ többiben bölcseségtek után reménylenék. Gondoljatok ki valamit, mi a’ mondott czélnak megfelel. GUTA . Én még eddig mit sem gondolék, ’s általában a’ mennyire lehet őrizkedem a’ gondolkodástól; mert fejfájást okoz. Hanem végezzetek, ’s én nem mondok ellent. RIGÓ . Nem, nem! úgy nem szabad; te csak a’ könnyebb végét fognád. Ha jól értem Kaczor barátunkat, azt akarja, hogy mindenikünk mondjon egy tervet, ’s a’ három köz űl azt kövessük, melly legczélravezet őbb. KACZOR . Minden esetre. ’S hogy a’ dolognak módját ’s alakját is megadjuk, legel őbb is Rigó barátom állj fel erre a’ törzsökre 322 ’s onnan szavald el érzeményidet. GUTA . Igen, igen, Rigó! te valaha hangosan mondtad el leczkédet; hágj fel és halljuk! RIGÓ (vonakodva). Ne bohózzatok. GUTA és KACZOR (megfogják ’s felemelik) Meg kell lenni! RIGÓ . Már mivel illyen szépen kértek, isten neki! (félre) Várjatok, majd lelketekre szólok. KACZOR . Valóságos útmutató! Csak ujját kellene kinyujtani. GUTA . ’S hogy mosolyog, mint felfordult szekerénél a’ fazekas. KACZOR . Gondolkodik. GUTA . Szinte elfeket űl bele. KACZOR . Bizonyosan igen fekete gondolatokkal küzködik. RIGÓ . No’s hallotok? KACZOR . Nyilt fülek vagyunk. RIGÓ . Vastag füleknek szólok és azért Jó vastagon. Ha tervet kérdetek, Hogyan lehessen jobban élnetek, ’S hiressé tenni e’ találkozást, Jobbuljatok meg. Nemcsak a’ pohár’ ’S leányszáj’ csókja, mellyben vétni szoktok, Nem a’ zabálás, ’s koczka ’s kártya mellett Átvirrogatva töltött drága éj Csupán hibátok; ez türhet ő: Ti b űnösek valátok, már mikor Apátok el őször iskolába küldött: Kószák, henyék ’s azért tudatlanok Mind e’ napig ’s haszonvehetlenek; Miért is tervem: újra kezdnetek A’ rosszúl végzett iskolák’ sorát.

320 Macbeth (1005–1057) Skócia királya, akir ől William Shakespeare azonos cím ű drámája (1605k.) szól; a három boszorkány motívuma Shakespeare szüleménye. 321 merész vállalkozásaink. 322 fatörzsre. Én mint a’ vessz ő hátul kullogok majd, ’Sütlek, javítlak, míg csak bennetek tart. Hogy tetszik ? Mondjon jobbat a’ ki tud. KACZOR . Ki hitte volna, hogy sovány pók illy vastag szálat ereszt? GUTA . Ha nyakába keríten ők, bizonyosan megfúlna rajta. No ez nekünk szépen befizetett. KACZOR . Halljuk, halljuk! RIGÓ . De tréfa, a’ mi tréfa! terv ha kell: Szép halni a’ hazáért ’s én hadi Életre állanunk tanácslanám. Víg a’ vitéznek vándor élete, ’S a’ harczi szellemet, melly t űnni kezd, Magyarhoz illik vissza szerzeni, Különben bírni nem méltó hazáját. – GUTA . Elég, elég! 323 KACZOR . Le onnan, Rigó! Az a’ te setét pathosod egészen elfanyarít bennünket. Mi jut eszedbe? most katonává lenni! holott a’ világ azon töri fejét, hogyan lehessen el katona nélkül. GUTA . Szegény fiú , egészen kihevült belé! RIGÓ (leszáll). Óha! ne igen csúfolódjatok. Most rajtatok a’ sor. KACZOR . Fel, Guta, fel! RIGÓ . Fel veled apróság! GUTA (fellép) . RIGÓ . Felszállott a’ páva vármegye’ házára. GUTA . Szeretném, ha figyelmeznétek. RIGÓ . Szeretn ők, ha ollyat mondanál, mi figyelemre méltó. GUTA . Majd, majd! csak egy kis t űrödelmet. – Szép halni a’ hazáért? élni jobb, És szinte szép, ha úgy intézzük el. Azért is én nem a’ h ős életet Nem a’ halállal frígyes 324 hadmez őt Ajánlom választandó pályaúl; Különben is most bék’ van mindenütt, És a’ magyarnak ellensége nincs, Magán kivül. Magával küzdeni, Megvíni benne, a’ mi rosz ’s kivetni, Ez a’ magas czél, mellyre törni kell. Azért is – – RIGÓ . Hagyd el, hagyd el! KACZOR . Ne verd ki sorából. RIGÓ . De csak hadd essék ki, úgy is rosz sorban van. 325 KACZOR . Igazad van, Rigó, ez is szörny ű melancholicus dolgokat beszél. Ki fogja most azon törni fejét, hogy még a’ hazának is szolgáljon? örüljön, ha magának élhet. GUTA . No ha nem akartok hallgatni, lássátok. Én azt a’ tanácsot kivántam adni, legyünk magyar írókká, ’s csak egy id őre is váltsuk fel azon buzgó hazánkfiait, kik a’ literatura’ sovány asztala mellett régóta éheznek és szomjuhoznak, ’s részesüljünk a’ magas

323 pátoszod, érzelg ős emelkedettséged. 324 szövetséges. 325 búskomor, melankólikus. dics őségben, mellyet legújabban Ignácz úr 326 magáévá tett, a’ nélkül, hogy akár eszét, akár itél ő tehetségét legkisebbé is megeröltette, s őt a’ nélkül, hogy az irói pályára csak valamennyire is elkészült volna. De ha nem tetszik – – KACZOR . Bizvást leszállhatsz Guta pajtás; terved még szerencsétlenebb mint amaz, ’s épen t őled könyv- ’s olvasás-gy űlöl őtől a’ legváratlanabb. Mit gondolsz? Magyar iróvá, nyelv’ katonájává lenni könny ű dolog ugyan kezdetnek, de igen kétes kimenetel ű. Ha már egész vel őapadásig olvastál és írtál, ’s jó híred’ illatja, mint a’ kakukvirágé, kör űled elterjedt, mi könnyen akadhat valami dühös recensensed 327 , ki ezen jó illatú légkört halálos leheletével megrontja, ’s téged, minden irói dics őségeddel semmivé tesz, vagy, mint a’ Jelenkor 328 szereti mondani, tönkre silányít. GUTA . Mi a’ manó! hát te azért lovaltál fel, hogy rajtunk nyargalóztasd elménczségedet? Fel veled a’ polczra 329 ! ott halljuk mit tudsz. RIGÓ . Fel, Kaczor, fel! lássuk, hány zsákkal telik. KACZOR . Megálljatok! Ti azon a’ tudós emeleten olly magosan álltatok, hogy az élet alant homályba t űnt szemeitek el őtt, ’s mi csoda, hogy javaslattok felette bölcs ugyan, de épen azért haszonvehetlen. Azért nehogy végzetlen űl menjünk tova, engedjétek meg, hogy mint föld’ fia az anyaföldön maradjak ’s bukásaim után ismét er őre jöhessek. Legel őször is tehát azt kérdem t őletek: házasok vagytok-e? RIGÓ . Mit tartozik ez a’ dologhoz? 330 GUTA . Haha! átkozott Kaczorja, bizony eltalálta a’ bibét . Én n őtelen vagyok, ’s Rigó már megvallotta, hogy még szabad ember. KACZOR . Így tehát én minden hosszú tanakodás helyett azt mondom: Házasodjunk! RIGÓ . Ha valót akarok szólni, elmém régen vajudik illyféle gondolattal. KACZOR . Ha vajudik, hozd el neki az akarás’ bábáját ’s azonnal meg is fog születni. GUTA . A’ mi engem illet, épen semmi vonzódásom sincs a’ házas élethez; de barátságból ’s kedvetekért, isten neki! én is megházasodom. KACZOR . Ez iránt tehát semmi ellenvetés – GUTA . Csak az, hogy a’ házasság, gondolatom szerint, igen mindennapi ’s alrend ű dolog, ’s az által találkozásunkat nevezetessé aligha tehetjük. KACZOR . Igen! ha mi is úgy házasodnánk, mint köz lélek szokott; de a’ mi házasodásunknak bizonyos rend ’s határnapok szerint kell véghez menni ’s ha javaljátok, írott szerz ődés mellett. GUTA . Halljuk. KACZOR . Ma alkalmasint sok nép fog j őni a’ váras’ erdejébe, ’s azért is tegyük meg az els ő lépést, az az, álljunk el, mindenik külön, bizonyos helyekre lány nézni. GUTA . Ezt különben is tettük volna; ez helyes. KACZOR . Felteszem, hogy, fogadott munka lévén, mindenik fog még ma szeret őt választani. Egy hét elég, hogy utána járjon, megismerkedjék, kedvét keresse, ’s így mához egy hétre azt fogjuk egymásnak jelenteni tartozni, hogy választottunk’ kegyeiben némi el őmenetelt tettünk. GUTA . Jó. RIGÓ . Az id ő egy kissé rövid; de isten neki. KACZOR . A’ választott leányt egy hét alatt reá kell vennünk, hogy jegyet váltson, ’s igy mához két hétre hármas eljegyzés lesz. RIGÓ . Ez magában igen szép dolog; d e kivihetetlennek látszik.

326 utalás Mészáros Ignác (1721–1800) Kártigám c. népszer ű regényére (1772). 327 bírálód. 328 1832 és 1848 között Pesten megjelen ő politikai lap Helmeczy Mihály (1788–1852) szerkesztésében. 329 talapzatra, piedesztálra. 330 lényeget, a dolog közepét. KACZOR . Oh gyávaság! hát én tanítsalak-e meg, hogy kell az asszonyok’ szívét ostrommal bevenni? De halljatok tovább. Más két hetet nászkészületekre fordíthatunk, ’s mához négy hétre úgy kell intéznünk a’ dolgot, hogy a’ hármas menyekz őt együtt tánczolhassuk el. RIGÓ . Igen! de hátha a ’ két els ő hétben el-jegyzett szép a’ másik két hét alatt el talál pártolni? GUTA . Ez nem megvetend ő észrevétel. KACZOR . Kicsiny hit űek! akkor hirtelenében másikat fogtok választani. 331 GUTA . Kaczor! te felséges fiú vagy. Dictum factum! most nincs egyéb hátra, mint hogy mind ezeket irásba foglald, aztán aláírjuk; most pedig egyenesen leánylesre menjünk. De egy kérdésem van: az csak nem fog kivántatni, hogy leend ő hitvesünkbe szerelmesek is legyünk? RIGÓ . Mentsen isten! KACZOR . Az örök gyalázat volna! GUTA . No már ezt szeretem, így már lesz bel őlünk valami; de ezt is írásba kell foglalni. KACZOR . Igen! felírom, hogy a’ szerz ődők kö telezik magokat, a’ szerelmet, hogy az annál tovább tarthasson, törvényes idejére, az az a’ házasság’ kezdetére halasztani. Továbbá, hogy tanácskozni ezen szerencse-dombra gy űlünk össze. RIGÓ . Az jó. kaczor. ’S hogy egymást kölcsönösen segíteni fogjuk. guta. Mindent, mindent! de most szót se többet. Én a’ lánczhídhoz állok, ’s minden szépség, melly rajta át és vissza megy, vámot fog adni szemeimnek. (el) kaczor. Én a’ fogadó’ csarnokába ülök ’s egy pohár ártatlan tej mellett szerz ődésünket írásba foglalom ’s leányokat nézek. (el) rigó. Én pedig oda megyek, a’ hol ti nem lesztek. (el)

V I L M A ’s L I D I el őjőnek.

VILMA . Lidi! ez iszonyú megbántás. Hallottad-e valaha, hogy asszonyt illy olcsón áruljanak? Ezek a’ férfiak, ha lovat, de csak egy együgy ű birkát akarnak is vásárlani, mi nagy készülettel, ’s mi hosszás tanácskozással fognak hozzá, mennyire kutatják eredetét, nemzetsége’ faját, ’s uram’ fia! feleséget hármával is négy hét alatt akarnak szerezni. LIDI . Jaj! lássa kisasszony, ollyan lesz ám a’ feleség is, a’ mint utána járnak. VILMA . Hallgass. LIDI . Ah! azt csak nem fogja kívánni, hogy nemem’ dolgában elhallgassak? VILMA . Hát úgy szólj, mint nemedhez illik. LIDI . Azok a’ csunya, fertelmes emberek! VILMA . Igazad van, Lidi. Ha még is valami különös, válogatott ifjak lettek volna. LIDI . Az egyiknek ollyan fekete szeme volt, mint a’ bogár. VILMA . Mond inkább, mint a’ bor. LIDI . Hát bizony bor! mert mi is vihette volna a’ bornál egyéb illy vakmer őségre. – ’S a’ másiknak olly karcsú termete volt. VILMA . Karcsú, de vékony minden arány nélk űl. LIDI . Gyertyaszál! Nem kár volna karácson’ b őjtén dió mellett elégetni. – ’S mit mond a’ kisasszony a’ harmadikhoz, kinek olly szép, vagy akarom mondani, nem szép sz őke fürtei voltak? VILMA . ’S fürtöknek mondod te azokat?

331 kimondva, megtéve (lat.). LIDI . No bizony! lehetne is lenszöszb ől fürtöket csinálni. Szerettem volna hajából madzagot sodorni ’s egypár seregélyt akasztani reá. – (félre) Ah istenem! csak az enyém volna, megsimogatnám azt a’ sz őke haját, ’s azt mondanám, selymet illettem meg. VILMA . ’S aztán ha a’ világ’ szépségei volnának is, Lidi, nekünk haragudnunk illik. LIDI . Ah! biz’ azt kellene ám; de tudja kisasszony, hogy a’ harag a’ szépségnek árt. VILMA . Mit hallok? Rosz, h űségtelen leány! hát te is ellenem esküdtél? LIDI . Mentsen isten! Hisz’ én haragszom, úgy haragszom hogy – (félre) nem szánnám őket sorra csókolni; mert van-e a’ földön szeretetve méltóbb férfi, mint a’ ki házasodni akar? VILMA . Lidi, én egészen el vagyok keserítve, gondolj ki valamit, a’ mi felvidítson. LIDI . Válasszon a’ kisasszony a ’ három köz űl egyet, ’s kett ő büntetve lesz. VILMA . Balgatag! LIDI . Igen! mert mind a ’ hármat csak nem választhatjuk. VILMA (neheztelve). Lidi! 332 LIDI . Tudja mit, kisasszony? Azt mondják a’ boszú édes, ’s mi fehér népek űl szeretjük az édest: álljon rajtok boszút. VILMA . Igen, Lidi, én boszút fogok, boszút akarok állani. Vigyázni fogok minden leánykára , ki útjokba esik, ’s megmondom nekik, micsoda pártütést 333 esküttek gyenge nemünk ellen, ’s ezennel indulok, hogy őket szemmel tarthassam. LIDI . Ah! kedves kisasszony, félek, hogy gyenge nemünkből igen sokan a’ pártüt ők’ részére állanak. ’S ha én a’ gazdag, a’ szép Ligeti Vilma kisasszony volnék, mást gondoltam volna. VILMA . Te ma felette bölcs ’s olly hízelked ő vagy, mintha férfi volnál. No’s mit gondoltál volna? LIDI . Nem épen roszat; de azt könnyebb gondolni mint mondani. Ha én a’ kisasszonynak volnék , azon ügyekezném, hogy mind a’ hárman belém szeressenek. VILMA . Lidi, Lidi! szerencse hogy csak ketten vagyunk. Ha tükreimmel még eddig szép frigyben állok is, de ennyi hiúságot egy hajszállal sem tartok kisebb b űnnek, mint épen azon vakmer ő elbizottságot, melly imént megbántott. LIDI . ’S ez lesz épen az igazi mérték, mellyel vissza mérni kell. Hallja csak kisasszony, ma borús id ő van, úgy látszik kevés nép lesz. A’ kisasszony mindenik h ős’ leshelyénél elmegy, ’s ha szemök ’s izlésök van, ’s csekély személyem’ 334 sejditései meg nem csalnak, a’ kisasszony lesz szivök’ királynéja. VILMA . Félek, igen magasra rovod bájaimat. 335 LIDI . Hagyja rám a’ kisasszony. Én mindenütt nyomába fogok járni, ’s ha szükség lesz reá, el is maradozok, hogy a’ kérdésekre, mellyeket bizonyosan tenni fognak, annak rende ’s módja szerint, kényesen és rátartósan, s őt vonakodva – de tudni való, hogy szíves örömest – feleletet adjak. En leszek a’ czimer, vagy a’ felírás az aranymíves’ boltja felett ’s a’ kisasszony – VILMA (nevetve) . Természetesen maga az aranymív. – Már ez igen is sok szívesség tőled, Lidi, ’s rút hálátlanság volna illy szép tanácsodat nem követnem. De ha végre is nem úgy üt ki, mint reménylettük? LIDI . Ki látta azt, ütközet el őtt a’ diadal fel ől kétségbe esni? Menjünk, mert eljár az id ő. – Ah! 336 VILMA . Mi az Lidi, tán kígyóra hágtál ? LIDI . Nem, itt egy nyitott könyv hever a’ f űben.

332 fehérnép: asszonyi nem. 333 összeesküvést. 334 semélyem’ 335 En 336 léptél. VILMA . Valóban, ’s amott h űs árnyékban fekszik a’ szegény b űnös, ki olvasása mellett elaludott. Ezt a’ szerz ő ugyan szépen megköszönné. LIDI . No már ez szép t űz fiatal emberben. Itt egész világ’ láttára fényes nappal alunni; hagyjuk itt ez álom-fészket, hisz ’ úgy meg alszik, mint a’ juhászbunda. VILMA . Mint a’ tej, Lidi. Nézd csak, milly jól illenek setét fürtei fehér arczához. LIDI (félre) . Bizony még belé szeret. – Kisaszszony, ha nem sietünk, egész plánumunk 337 oda lesz. VILMA . Szeretném tudni, mit olvasott. Hozd ide a’ könyvet, Lidi. LIDI . Igen ám; de ha felébred. VILMA (felveszi a’ könyvet ’s olvas) . Szent isten! újabb árulás. LIDI (félre) . No már látom itt veszünk. Pedig nekem az a’ sz őke jobban tetszett volna. VILMA . Halld csak, Lidi, mi szívbántó könyv ez, ’s minden sora kétszer aláhúzva. (olvas) „Azért, ki józan ’s boldog lenni vágy, Az álmadozzék inkább mint szeressen.” Leány maradjak, ha ennél valaki halálosabb árulást követett el. Szinte szeretném, ha felébredne. Add ide a’ virágokat, Lidi. LIDI . Kisasszony! egészen elfeledi tervünket. VILMA . Ne beszélj. LIDI (félre) . Különös. El őbb az nem tetszett a’ kisasszonynak, hogy amazok házasodni akarnak; most meg az nem tetszik, hogy ez még csak szeretni sem akar. (szünet után) Kisasszonykám! megyünk? VILMA . Itt fognak elszórva heverni virágaink. Mit nem képzel majd, ha szemébe tűnnek? De ezt a’ könyvet szeretném megégetni. Nem úgy! egy ötletem van. Add ide Himfy’ szerelmeit 338 , Lidi ! (átveszi a’ könyvet) Külsejökre hasonlítanak egymáshoz. Ezt találja itt a’ magáé helyett. Oh ez felséges dolog lesz, ha komoly, szívfagyasztó oktatások helyett egyszerre szerelmi ábrándozások’ tengerét találja. LIDI (félre). Már látom , csínt kell tennem, különben itt veszünk (egyszerre elsikoltja magát) . Ah! átkozom tüskéje! jaj lábam! (Hangai fölébred, Vilma ’s Lidi ijedve távoznak) . HANGAI . Melly lágy sikoltás ébreszt álmaimból? Ugy tetszik egy pityerg ő asszonyé, Kinek parányi lábát tüske szúrja? Mért hág belé. – De isten! milly zavar! (fölveszi a’ könyvet) A’ drága könyv, e’ villám-elszed ője Minden szerelmes égi háborúnak, Ez a’ szerelmi koppantó, imez Bölcs mesteremt ől rám maradt örök, A’ földre sujtva mint hitvány papucs, A’ gaz között hevert. (körül tekint) Jól látok-e? Fektem kör űl virágok hulltak el, Tán gyenge kézb ől, érz ő szív meg ől, Hogy ébredésem nyájasabb legyen? Mit! gyenge kéz? igen; de párka 339 -kéz, Melly elszakasztja éltünk’ fonalát; Érz ő kebel, hol fúriák 340 dühödnek;

337 tervünk. 338 A Himfy' szerelmei c. dalciklus (1801) Kisfaludy Sándor (1772–1844) nagy sikert arató m űve. 339 párka: sorsistenn ő a római mitológiában. Szelid virág, mellyben kigyó sziszeg. Óh! könyvem azt rég megmondá nekem! Isten’ kezéb ől tisztán jött ki Éva, ’S már csalfa volt. A’ tenger’ árjai Azóta olly keser űk sok köny miatt, És a’ világnak minden czukrai Nem édesítik vissza a’ fanyar kínt, Mellyet nemünkbe asszony-bűn kevert. El, el! tovább itt nem mulathatok 341 . Inkább alunni, mint szeretve élni, Ez a’ tudás, a’ bölcsek’ titka ez!

(Vilma ’s Lidi sietve átmennek a’ szín’ egyik felén, ’s az induló Hangaival találkoznak, Hangai viszsza döbben. Vilma ’s Lidi el).

HANGAI (egyedül). Szent bölcseség! ha illyen asszony is van! De mit beszélek? Nem nézett-e rám, Mint a’ ki gúnynyal hí fel bajvivásra, Hogy megbüntessen asszonygy űlöl őt? Nevetség! engem megbüntetni ’s ő! És még is, a’ szem nem volt bájtalan. Nem, mint akárhol látni milliót. Egy kis világ volt abban, egy kis ég, Hol a’ dics őség tartja ünnepét. De mért lebegdél olly negédesen? És még is termetében nincs hiba. Ugy nyúlik az fel, mint szelíd imádság, Melly ég felé megy tisztán ’s egyenest. De mire juték! most könyvem el ne hagyj! Add vissza ismét csendes véremet, ’S elmémnek békés andalgásait. Csak most ne hagyj ! ’s aranyba mártalak. (felnyitja a’ könyvet ’s olvas) Téged látlak az egeknek Magas tiszta kékjében, Téged látlak a’ vizeknek Folydogáló tükrében. Téged! de kit? mi képtelen beszéd ez? Úgy tetszik e’ részt még nem olvasám; Pedig különben mindenik szavát, Minden bet űjét ismerem. (tovább olvas) A’ szerelem’ indulatját Minden érzi ’s táplálja, Tevegeti áldozatját ’S gyönyörködve szolgálja. Szent érzeketlenség! milly árulás! Vagy melly varázs váltotta könyvemet? Visszásak minden oktatásai,

340 fúria: bosszúistenn ő a római mitológiában. 341 maradhatok. ’S nem várt tanácsa kétkedésbe sujt. (össze vissza forgatja a’ könyvet ’s ismét olvas) Megláttam őt ’s kebelemben Egy t űzforrás fakadott, És testemben és lelkemben Zenebona támadott. Nem jártam így életemben – Az már való! így nem jártam soha! (tovább olvas) Minden ér megdagadott; És testem ben és lelkemben Zenebona támadott. Elvesztem, úgy van! könyvem pártot üt, És a’ helyett, hogy csillapítana, Szerelmet gyújt ’s lángjával elborít. Utána! a’ szép tolvajon boszút Kell állnom: adja vissza könyvemet, Vagy adjon vissza engemet magamnak. (el)

VÁRASLIGETI TÉR.

HANGAI (gondolkodva). Nem, már tovább utána nem megyek. Kétszer találkozám ’s oh gyávaság! Nem volt csak annyi szívem is, vele Szót váltanom, vagy hogy köszöntsem őt. Pedig mi kéj, beszélve látni őt! Mosolyra nyíló rózsák ajkai, ’S beszéde zeng ő illat’ árjai, A’ szívnek tenger, és örvény az észnek, Mellyb ől szabadulni többé nem lehet. Hallottam őt, azt mondta: fájdalom! ’S a’ szó’ fulánkját méz váltotta fel. ’S mi édes e’ szó „fájdalom” nekem, Mert ő sohajtá, ő lehelte ki. De nem, nem! én még gy őzve nem vagyok, Még rajtam áll többé nem látnom őt, ’S a’ sorshatározó kérdés csak ez: Őt látni vagy nem látni, ’s ez legyen Elmélkedésem’ tárgya e’ helyen. LIDI (j ő). Már látom, jobban megy dolgunk, mint hittem volna. Urfiaink olly mozgásbajöttek , mint nagy szélkor az érett gabona; egyiknek sem áll helyén feje. Még evvel a’ gondolkodó úrral kellene valamit szólanom, de nem férhetek hozzá, mert az a’ három úr is szüntelen sarkamon van, pedig nem akarnám, hogy körülöttem találkozzanak. Ah! ismét j ő valaki! RIGÓ (j ő). Szép hugocskám, megálljon egy kicsint. LIDI . Bocsásson, én nem vagyok magának huga. RIGÓ . Igen, de bánnám is, ha az volna. LIDI . Mennem kell. RIGÓ . A’ többek közt: ki az a’ szép kisasszony? LIDI . A’ többek közt azt nem szabad tudni, ’s asszonyom is a’ többek közt is igen gyönyör ű kisasszony. (elszalad) RIGÓ . Lássa meg az ember, még elméskedik, és nem felel. (Hangaihoz) Bocsánatot Uram! ki az a’ szép kisasszony, kit el őbb kisérni méltóztatott? HANGAI . Én? RIGÓ. Igen, imént. HANGAI. Imént? RIGÓ . Szerencsétlen ember! (elsiet. Lidi mis fel ől visszaj ő) LIDI . No most talán beszélhetek vele. – Ihol la! megint egy a’ jó madarak köz űl. (megy. G uta j ő) GUTA (Lidi után siet). Megállj, te kis fecske! beszédem van veled. LIDI . Repülnöm kell. (el) 342 GUTA . Átkozott hamis jószág ez a’ leányféle; utól nem érhetni ha csak lépre nem száll. De talán ez a’ savanyú úr mondhatna valamit. (Hangaihoz) Uram! HANGAI . No’s? GUTA (félre). Mondom, evvel gyalog nem lehet beszélni. Már csak utána megyek annak a’ b őregérnek. (Hangaihoz) Jó egészséget, Uram! [(]el) HANGAI. A’ mennyi kell, hogy megfúlhass belé. Már látom, itt sem nyughatom miattok. KACZOR (j ő). Nem akarnám egyenesen megrohanni, ’s megvallom, noha fogadott munkára indulok, még sem örömest tennék valami bal lépést. Csak az a’ lepke lábú szobaleány állana szót, hogy megtudhatnám kicsoda, hol lakik. Á! ihol jön. LIDI (j ő). Ismét hiába jövök. Micsoda mohóság! KACZOR (utána). Angyalom! LIDI . Nem hallok. (el) KACZOR . Hát legalább várjon meg. – Oda van, mint a’ jó gondolat, mellyet le nem írnak. De hát ez micsoda bankócsináló itt? Úgy áll, mintha az utolsó bet űnél rajta kapták volna. Az ifjú különben csínos; de képtelenül komor. ’S úgy látszik, mintha messzir ől szépem után láttam volna kullogni. Ha valami jó szerrel kivehetném bel őle a’ titkot. HANGAI (magában). Mi kémlel ődő ’s untató had ez! KACZOR . Várasi úr, valami finomúl kellene megszólítani. Kegyed-e vagy Ön? mert mivelt magyarnak így illik szólnia; vagy épen Önkegyed? de ez már felette sok volna. Igaz, hogy most kegyére igen nagy szükségem van; de az Ön függetlenebb, szabad emberhez ill ő ’s férfiasabb. HANGAI (félre). Már látom itt kell hagynom a’ kamaszt. KACZOR (Hangaihoz). Ön nem lenne szives megmondani, ki az a’ gyönyör ű kisasszony, ki (óráját kihúzza) mintegy 8–10 minutum el őtt erre átal ment. Tudja Ön, az a’ setétkék szem ű, az a’ szép? – HANGAI (félre). Oh! szép vagy angyal! szép a’ rútnak is, ’S rád jónak rosznak kívánsága gyúl. kaczor (félre). Én kérdezem, és a’ fának felel. Csak már el ne vesztettem volna szemem el ől; de az a’ lator komorna egészen kizavart utamból. (Hangaihoz) Ön jobban láthatta; úgy tetszik erre ment? HANGAI . Nem, amarra. KACZOR . Mennyk őbe is! a’ víznek, a’tó’ közepébe? (félre) Már csak magamnak kell végére járnom. (Hangaihoz) Uram kalapja ferdén áll; igazítsa meg! (el) HANGAI. ’S illyen majomhad űzi, hajtja őt! Fűszált ’s virágot, mellyet lába ért, ’S melly büszke lön, hogy őt emelheté,

342 ragacsos madárcsapda. Ezen gorombák’ 343 ólom lábai Tipornak el; melly léget ajka szí, ’S mellyt ől pihegnek keble’ halmai, Ugyan avval él e’ csélcsap 344 fajzat is, Azt szíja vulkán melle’ hámorába 345 , Hogy rosz dohány füst – ’s még roszabb szavakkal Megvesztegetve adja vissza majd. ’S tán végre őt még bírni is reménylik? Oh! kár a’ rózsa vad tövis bokornak, Hitvány csehk őnek 346 drága foglalat, Gyöngy vak csibének, vércsének galamb, Hitlennek egyház, b űnösöknek üdv, Szarvas bohóknak angyal arczu lány. Kell látnom őt! ez véghatárzatom. (el)

V I L M A utóbb L I D I .

347 VILMA . Itt végre bátorságban vagyok. Lidi, Lidi! hála isten, hogy jösz. Hát hogy vagy, hol jártál, mit végeztél? LIDI (pihegve j ő). Ah! kisasszony, alig piheghetek! VILMA . Mi bajod? LIDI . Bajom? oh az elég volt. Azt gondolja kisasszony, olly könny ű a’ férfiakat rászedni? Dejszen! azoknak is van ám eszök. VILMA . Ki millyen, Lidi. Némellyikét t űhegyen be lehetne adni egy fiatal szúnyognak ’s könnyen elszállana vele. LIDI . Igaz. Ezeknél az ész nem nagy b őségben van; de mesterség volt úgy szólnom velök, hogy egymást észre ne vegyék. Látott volna csak kisasszony, ollyan voltam, mint a’ horogra t űzött légy, mellyet minden fel ől halfiak rángatnak. Egyik egy bokornál fogott el, másik csaknem a ’ vízbe gázolt utánam, mikor a ’ szigetben jártam, a’ harmadik meg is akart csókolni; lélek, angyal, fecske, kincs, gyöngy, arany, gyémánt, minden voltam egy negyed óra alatt, ’s legalább is hat jókora fülemnek kellett volna lenni, hogy mind meghalljam, a’ mit mondanak, ’s 12 szapora nyelvemnek, hogy arra választ is adhassak. VILMA . ’S mi volt sikere nagy vesz ődésidnek? lidi. A ’ legjobb a ’ mi csak gondolható. Nem akarnék hizelkedni; de mindnyájan el vannak ragadtatva. VILMA . Bohóságoktól. LIDI . Fülig szerelmesek a’ kisasszonyba. VILMA . Az nem jó volna, Lidi. A’ fül nem ritkán ostobaságot jelent, ’s nekem nem nagy dicséret, ha csak fülökig, az az ostobaságokig szeretnének belém. Miért nem inkább fejtet őig? LIDI . S őt azon is túl. A’ szerelem’ lángja össze csapott fejeik fölött ’s ők egészen el vannak mer űlve. VILMA . Az már veszedelem! De még is mit kérdeztek mindent t őled? LIDI . Hát, hogy hol lakik a’ kisasszony, kicsoda, hogy’ híják, mi neve? VILMA . Hisz a’ két végs ő egyet jelent.

343 rögök. 344 csalfa. 345 kovácsm űhelyébe. 346 hamis drágak ő. 347 biztonságban. LIDI . Igen bizony! én is azt hittem; de ők máskép tudják ám azt. Hogy’ híják? annyit tesz nálok: polgár-e, nemes-e , gróf-e, vagy báró? Mi neve? no tudja a’ kisasszony az annyit tesz, tulajdonképen mi neve, az az hogy Ligeti Vilma. VILMA . Ez fínom különböztetés, Lidi; de nem gondolnám, hogy nagy okosságodban mind ezeket megfejtetted nekik? LIDI . Mentsen isten! Azt is kérdezték: él-é még atyja a’ kisasszonynak? VILMA . ’S vannak-e férfi testvéreim; osztozom-e velök, nemde? LIDI . Oh igen! illyet is kérdeztek. VILMA . ’S még is olly mód nélkül szerelmesek belém! igazán mód nélk űl! De minek e’ fanyar tépel ődés? Megmaradok els ő gondolatomnál. Sokat adnék érette boldogságomból, ha csak valamennyire is tudnám éreztetni velök, mit tesz a’ gyengébb nemmel megvet őleg bánni. – Lakásomat megmondtad nekik? LIDI . Meg. VILMA . Azt talán nem kellett volna. LIDI . Jaj! hiszen nem is úgy mondtam ám meg, a’ mint van, hanem úgy mint nincs. VILMA . Az az, fillentettél. LIDI . Félig meddig. Tudja kisasszony, mi a’ bal szegleten lakunk, ’s én a’ jobb szegletet mondtam nekik. VILMA . Az öreg Katicza kisasszonyét? Ha nem volna b űn másnak baján örülni, szinte szeretném furcsa ötletedet. Bohó Lidi, hogy jöttél erre a lator gondolatra? LIDI . Csak úgy, hogy valamit kellett mondanom, ’s mivel Katicza kisasszony úgy is mindig könyvekb ől beszél szerelemr ől, halálról és házasságról; szereti a’ furcsa históriákat, ’s azon kiv űl egész nap egyebet nem tesz, hanem sohajt, embereket szól, a’ férfiakat dicséri, az asszonyok’ öltözetét rágalmazza: gondoltam, jó lesz neki egy kis mulatságot szerezni. VILMA . Isten neki! már most meg kell rendelésiden nyugonnom. De minden id őn szemmel tartsuk őket; a’ többir ől majd otthon tanácskozzunk. Nincs egyéb újságod? LIDI (hamisan). Nincs. VILMA . Épen semmi? LIDI (eszmélést tétetve). Volna; de elfeledtem. VILMA (félre). Szeretném tudni mit csinál könyvemmel az a’ barna ifjú. LIDI (félre). Csak azt várom, hogy arról az alvó ifjúról kérdez ősködjék. VILMA (félre). Ha Lidit megszólítom iránta, azt fogja hinni, hogy belé szerettem. LIDI (félre). A’ világért nem mondok egy szót is, míg el ő nem hozza. VILMA . Lidi! LIDI . Kisasszony! VILMA (kedvetlen űl). Menjünk, Lidi. LIDI (félre). Ez már még is sok! Hallgatnék; de kifúrja az oldalamat! Már csak megszánom. VILMA . Igaz, te Lidi. LIDI . Igen ő – VILMA . Az a’ – LIDI . Barna ifjú. VILMA . Láttad őt? LIDI . Igen, de mellyiket gondolja a’ kisasszony? VILMA . Oktalan! – (félre) Azt sugja valami, hogy még látni fogom. – Jer utánam! (el) LIDI . Oktalan? dejszen! tudómén mit teszek. Kisasszonyom – még ugyan nem merem bizonyosan állítani – de aligha mélyen nem pillantott a’ barna ifjú’ szemeibe. Én pedig úgy viseltem magamat mint illik. Neki nem a’ jobb sarkot mondtam ám; megmondtam a’ hogy’ van; mert olly szomorún, de olly igen szomorún állt magában a’ fa alatt, mintha csak a’ szélvész törte volna le onnan gyümölcsös ág’ képében. De most Vilma kisasszony után sietek, ’s hogy megengeszteljem, egész úton a’ barna ifjúról beszélgetek neki. (el)

H A L O M .

RIGÓ (gondolkodva j ő). A’ választás megvolna; csak az a’ baj, hogy kett őn áll a’ vásár, ’s nekem, köztünk maradjon, nem igen nagy reménységem van. A’ leány szép, igen szép, és csalogató, de valami van magaviseletében, a’ mi a’ legszelidebb reménységet is visszadöbbenti, ’s minth a homlokára oriás bet űkkel az volna írva: Nem! Átkozott dolog! diák korom óta irtózom a’ leczkét ől ’s kiszabott munkától ’s ime mire juték! Ezen fölül, a’ mint hamarjában megeshetett, egy kicsit belé is szerettem, ’s már most ollyan vagyok mint varjú a’ száraz ágon: énekem is magam is szomorú, ’s ha észreveszik rajtam, ments isten! a’ világból is kicsúfolnak. Mi mennykőt tegyek már most! de ím j őnek. Nem fog ártani, ha egy kissé megvígyázom őket. Legalább lesz mihez tartanom magamat. (elrejtezik) GUTA (j ő ’s kör űl néz). Senki sincs! szinte szeretem; mert egy kicsit rendbe kell szednem magamat. Én azt hittem, hogy a’ házasságnak elébb utóbb meg kellvén lenni, mint a’ halálnak, majd társaság’ kedvéért a’legnagyobb kéjelemmel, minden szívháborító szenvedély nélk űl által esem az egész tréfán, ’s im a’ dolog egészen máskép üt ki. Ha most tizedszer nem volnék halálosan szerelmes, azt kellene hinnem, hogy elveszek belé. De jó reménynyel Guta! Róma sem épült fel egy nap, ’s még minden jól mehet. Lakását már tudjuk, a’ többi következik. Azonban ért ődik, hogy társaim el őtt jó arczot kell mutatnom, valami ollyfélét, mint ki játékban ezeret veszt, de kilencz ezer még zsebében maradt: tehát a’ tépel ődésnek, gondnak, szerelemnek ’s a’ tb. mindössze úgy kell állani a’ jó kedvhez, mint egy áll a’ kilenczhez. Hah! Kaczor! jó hogy el őbb jöttem, kikémlem, mennyire tartja meg egykedv űségét. Nevetném, ha úgy járt volna mint én. (el) RIGÓ (kitekintve). Ez is meg van l őve. kaczor (j ő). Felséges, isteni! ’s merre asszony él, Nincs a’ nagy földön hozzá fogható. Szent gondolat, hogy házasodni kell! ’S oh! boldog én , hogy feltaláltam őt, Kivel dics őség volna lenni a’ Homok pusztán ’s a’ fagynak halmain. GUTA (kitekintve). Uram isten! még bizony poetává is lesz. Pedig ez előtt csak annyit értett a’ költéshez, mint az, ki venni akar, és sem pénze nincs, sem hitele hozzá. Deák korában tollkésével a’ padszélen metélt be magának mértéket, hogy ahhoz szabja verseit, hosszabbat vagy rövidebbet a’ mint kivántatott, ’s gondolatjai ollyanok voltak mint a’ medvebocs, mellyet anyja még ki nem nyalogatott; de ideje, hogy csúffá tegyem elpuhulásáért. Nem! még szólni akar. Oh Múzsák! (visszavonul) RIGÓ (félre). Még ő csúfolódik! KACZOR . Mi szép az angyal! ’s milly kéj, milly öröm Olvasni szép szeméb ől biztatást, Melly azt jelenti, hogy Kaczor Dezs őnek Hét vármegyében legszebb hölgye lesz. Bizonynyal ő szeret, ’s engem szeret, Csak engem a’ legboldogabb Dezs őt! ’S ki lépteit felém igazgatá, Jó gondolat, vagy isten lehetett. 348 GUTA (el őlép). Talán háborgatom édes andalgásaiban a’ boldog, a’ legboldogabb Dezs őt? KACZOR . Á! Guta. GUTA . Igen! a’ férfias, a’ meg nem tántorodott Guta, a’ ki eszének most is sértetlen birtokában van, ’s a’ ki felette szégyenli – – RIGÓ (kilép). Hogy maga is épen olly árulást követett el, millyet most elég vakmer őn társá nak szemére akart vetni. GUTA . Mi a’ villám! 4 KACZOR . No ez bennünket szépen rajta kapott. RIGÓ . Oh! ti igen becses fiák vagytok; állhatatosak mint a’ nádszál, kemény sziv űek mint a’ csirkeöl ő asszony. KACZOR . Elég, Rigó, elég! már megesett. ’S ez nem is tartozik a’ f ő feltételek közé. GUTA . De ha oda tartozott is, magában csekély hiba, ’s azért kár volna a’ dolgot abban hagynunk. RIGÓ . Érdemes is veletek valamihez fogni! Tudjátok meg én most egyenesen Jelenkorhoz megyek, ’s vasárnap aztán elolvashatjátok az ujságot. (indul) GUTA KACZOR egymásra néznek. GUTA . Már most mit csináljunk? KACZOR . Ez az ember egészen neki b őszült. De mintha valami maradványt látnék itt a’ fő közt. – Napló könyve 349 ! (fölveszi) „26. April. A’ város’ erdejében dél után 4 óra 9 minutumkor 350 er ősen megszerettem egy fekete, vagy setét-kék szem ű leányt.” GUTA . Haha! No ez már szép érzéketlenség! KACZOR (utána megy). Hé Rigó! RIGÓ (vissza j ő). No mi kell? KACZOR . Már mivel épen útban vagy a’ Jelenkorhoz, igen szép volna t őled, ha egy fáradsággal ezt is belé iktatnád; vasárnap aztán majd elolvasnék a’ mi benne lesz. RIGÓ (megijedve tapogatja zsebeit). Mennydörg ő! hisz az én naplóm! GUTA . Mit mondasz? Ebb ől egy igen érdekes elbeszélés fog kerekedni. KACZOR . Kétségkiv űl, és gyönyörködtet ő. GUTA . És furcsa. KACZOR . Nem kevésbbé mulatságos mint nevetséges. GUTA . ’S épen oily különös mint meglep őleg új. KACZOR . Igen! és váratlan. RIGÓ (zavarban, félre). Átkozom! erre épen nem voltam elkészülve. Már nem szabadulhatok. Telök kell czimborálnom, vagy akarok, vagy nem. (Kaczor, Guta nevetnek). GUTA . Szó a’ mi szó, Rigó pajtás, mi sem vagyunk derekabb emberek, mint te; de ne vedd rosz néven, ha a’ fegyverrel, mellyel megtámadtál, egy kicsint visszasújtogatunk. De a’ dologhoz most. Annyi bizonyos, hogy mindenikünk választott magának, ’s így az els ő lépés téve van. Hogy reménységen kiv űl már egy kissé szerelmesek is vagyunk, az fogadásunk ellen látszik ugyan lenni; de mivel a’ dolog’ természetével még sem egészen ellenkezik, megbocsátható; s őt, szabad volna mondanom, örvendetes. KACZOR . Ebben igazad van, Guta. Szerz ődésünk’ ezen czikkelyét hirtelenkedés alkotta; mert nemde, a’ ki csak dohányzik is, szeretni kell neki a’ dohányt, hogy jó íz űt dohányozhassék? A’ ki tormás húst akar enni, szeretnie kell azt, hogy jó íz űn ehesse; még a’ sírásónak is néminém űképen szeretnie kell a’ sírt, hogy jó kedvvel ássa meg. ’S ezeknél fogva a’ ki házasodni akar – –

348 képzelgéseiben, álmodozásaiban. 349 naplója. 350 perckor. GUTA . Szeretnie kell a’ leányt, kit el akar venni, hogy benne gyönyörködhessék. Rigó barátom, úgy van-e? RIGÓ . Kétség kivül. Ti most egy olly mélyen rejtett valóságot hoztatok napvilágra, mellyen mind e’ mai napig senki sem kételkedett. KACZOR . Oh! barátom, azt nem lehet mondani. Azonban mi ketten vagyunk ’s így ezen pontnak a’ szerz ődésb ől ki kell maradni. RIGÓ . Miattam bízvást kimaradhat. GUTA . Olvasd fel, Kaczor. KACZOR (irást vesz el ő ’s olvas). ,,Minthogy minden dolog ’s így a’ szerelem is, csak bizonyos szabott id őig tarthat, ’s e’ szerint azon szerelem, mellyet az ifjú leend ő n ője iránt a’ házasság el őtt érez, valóságos vesztegetés, jónak találták a’ szerz ődők határozni, hogy nem szerelemb ől, nem szívb ől, hanem egyenesen a’ világos és nyugott ész’ tanácsa után fognak házasodni, a’ szerelmi indulatok’ kifejt ődését pedig azon id őre halasztani, mellyre az a’ gazdálkodás’ helyes szabályai szerint tartozik, tudniillik a’ szent házasság’ idejére.” GUTA . Szinte kár ezekért az épületes sorokért; de mivel az ezredes tapasztalást egy másik tapasztalás legújabban megszégyenítette, ki kell törölni. RIGÓ . Töröltessék ki. KACZOR . E’ szerint már ismét jó renden volnánk. Szerelmesek is lehetünk; házasodhatunk is, a’ nélk űl hogy hitet szegjünk. Mi engem illet, érzem, hogy a’ legboldogabb halandó leszek. Kedvesem java és szépe mind annak, a’ mi aszszony néven ismeretes. GUTA . Tagadom. Az a’ dicsekedés inkább hozzám illenék; de én nem dicsekszem. KACZOR . Oh! barátom az én szépemnek olly gyönyör ű kék szemei vannak; de olly gyönyör ű! GUTA . Kérem, az enyiméi még kékebbek. RIGÓ (félre). Ha enyémnek mondhatnám, minden szem csak pislogó mécs az övéhez képest; de jobb ha hallgatok. KACZOR . ’S az a’ selyem haj! Oh! guta. Kender, kender, Kaczor! ha az enyémet láthatnád. De ideje, hogy oszoljunk. Ne feledjétek, mához egy hétre itt gy űlünk össze. (indul meg vissza j ő). Még egy szót hozzád, Kaczor. Te diák korodban nagy mestere voltál az esti zenéknek, minden a’ ki szívet akart megindítani kegyetlen imádottjában, hozzád folyamodott, légy olly szives, ma este tíz órára szeretném szépemet meglepni; különben is a’ szerz ődés szerint tartozol segíteni. kaczor. Szent gondolat, mi hódítóbb a’ jól szerkeztetett esti muzsikánál? Az éj’ csende önként hallgatásra híja fel a’ lelket, akkor megzendülnek az isteni hangok, annak idejében elé áll a’ h ős, ’s érz ő szívre talál. – Hanem mi a’ tartozást illeti, tudod, legel őször magamnak tartozom; a’ szívességet ? azt légy olly szives most egyszer nem kivánni. Kiki magáért! Guta pajtás; mához egy hétre bizonyosan látjuk egymást. (el). guta. Ez mennydörg ős mohón neki vágtat! De igaza van; legel őbb is magunknak tartozunk. Hanem a’ többek közt, Rigó pajtás, neked, mint afféle mereng ő embernek, jó gondolataid vannak; igen leköteleznél, ha néhányat bel őlök valami szívrehatóképen versekbe foglalnál számomra. rigó. Sajnálom; gondolataimra most magamnak is szükségem van; a’ mi a’ verseket illeti, azokat valaha igen sokat írtam, ha egyszer otthon meglátogatnál – guta. Mennyk őt? azt akarnád, hogy hó után szánkázzam? Érdemes is rosz versedért annyira fáradni! rigó. Már nem tehetek róla, az úgy van. guta. Semmi! még azért megélünk. Isten veled Rigó! jó szerencsét a’ gondolatokhoz. rigó. Köszönjük. guta (mentiben). Illyen a’barátság! addig tart, míg szükségünk nincs reá. Se’ baj Guta! audaces fortuna juvat 351 ! (el). rigó. Az esti zene nem rosz gondolat. Utána kell látnom, míg az id őben tart. (tárczáját kiveszi ’s ír) „Ma tíz órakor muzsikával fogok tisztelkedni Nro 352 … a’ jobb sarkon. NB.353 a’ muzsika szívreható legyen!” (el) .

MÁSODIK FELVONÁS.

______

LIGETI’ HÁZA.

V I L M A , KATICZA , LIDI .

KATICZA (fölkel). Ajánlom magamat, édes szép kis barátném. LIDI . Irgalom! még csak most kezdi a’ bucsúzást. KATICZA (megfordulva). Jó éjszakát. Ne fáraszsza magát, angyalom. VILMA . Szívesen teszem. KATICZA (megáll). Ah! hisz azt tudom, hogy szívesen teszi, maga kis angyal. De hiszen mi mindig jó szomszédok voltunk. VILMA . Soha sem bántottuk egymást. – Lidi! itt maradj. LIDI (szomorúan). Istenem! KATICZA . Soha sem gy űlölködtünk, mint szomszédok szoktak. VILMA . Még csak nem is szóltuk meg egymást. KATICZA . Megszólni? ah lelkem! ki szólhatna magáról egyebet jónál és kedvesnél? Pedig (súgva) lássa, angyalom , az az ármányos rosz világ, azt tartja, hogy emberszóló vagyok, hogy reggelt ől estig folyvást rágalmazok, hogy éjtszaka, mikor más jámbor csendesen aluszik, én álmomban a’ holdvilágot is kiperlem szobámból, hogy még az id ő sincs békében miattam, hogy az ellen is szüntelen kifogásom van. Ah édesem! pedig én ollyan vagyok mint a’ bárány. VILMA . Arról csak a’ gonosz kételkedhetik. KATICZA . No lássa, édesem, min ő méltatlanság! Múlt héten, csak képzeljék, egész ártatlanságomban megyek a’ váczi útczán 354 , ’s ki jön szemköztt? az a’ nagy debella 355 , Tormádiné, az a’ felemás szem ű; mert tudja, gyöngyöm, egyik szeme egészen fekete, a’ másik barna. VILMA . Kinek az a’ derék kapitány férje van? KATICZA . Volt, angyalom, volt! Szörny űség! Magok azt sem tudják? Pedig már harmad napja, hogy el is temették. Ah édesem! ha tudnák, a’ mit én tudok: az a’ derék úr szomorúságában halt meg. Szegény ember azt hitte, hogy kedvese , a’ híres Czenczi kisasszonyka csak 18 esztend ős, azonban a’ keresztlevélben 28 volt. 356 VILMA . Ah! hiszen igen fiatalnak látszott. KATICZA . Huszon nyolcz, ollyan igaz, mint hogy itt állok. VILMA . Lidi!

351 Bátraké a szerencse! (lat.) 352 Numero: (ház)szám. 353 Nota bene!: (lat.) Jól jegyezd meg! 354 Váci utca: belvárosi sétálóutca Pesten. 355 nagyszájú, termetes n ő. 356 VLIMA LIDI (ki az alatt el akart távozni). Hiszen itt vagyok. KATICZA . ’S a’ mi nevezetes, mikor legel őször megcsókolták egymást, a’ kedves asszonyság egyik fogát férje’ szájában hagyta. VILMA . Hogy lehetne az! KATICZA . Hát ezüstb ől volt. Az ezüst drága jószág ugyan; de már fognak még is csak jobb a’ csont. Lássák, édesim, senki sem hinné, nekem meg minden fogaim megvannak. VILMA . Az nagy szerencse. KATICZA . Igaz, hogy még korán is volna; de a’ dicsekedés nem illik. Hát jó éjszakát édesem, magának is Lidi. Hanem még egyet; azt akarom mondani, hogy mikor az a’ szerencsétlen szép úr megtudta, hogy felesége 28 esztend ős, mindjárt őszülni kezdett; mikor pedig az ezüst fog szájában veszett, azt mondják egészen elhalt ’s azóta szavát sem igen vehették. Azt beszélik, hogy megbolondult volna; de azt már nem hiszem, nem hihetem. Ah lelkem, az az úr engem igen tisztelt, mindig cziczájának nevezett. De hogy el ne feledjem, hát képzelje édes barátném, a’ temetés után más napon találkozom evvel a’ drága asszonysággal; olly kevélyen járt, de olly kevélyen, hogy húsz lépésnyire semmit sem látott maga el őtt. Történetb ől357 egy taliga volt útjában, ’s abban azokkal a’ hosszú póklábaival megbotlott. Én megsajnálom, minden ösmer őseimnél elpanaszlom, hogy Tormádiné a’ váczi útczában elesett; (mert, lelkem, bizonyosan elesett volna, ha a’ taligás meg nem fogja) ’s uramfia, hogy meghallotta, mindenfelé azt beszélte rólam, hogy rágalmazó vagyok. De semmi. Az isten megbünteti értte. Jól alugyék édesem, ajánlom magamat. VILMA . Köszönjük a’ látogatást. KATICZA . Ah lelkem, higye meg többször j őnék, de lehetetlen. Jó éjszakát angyalkám. Aztán el ne feledje, lelkem, elolvasni az új könyveket. Mind régi historia 358 van bennök. Ah! akkor volt a’ világ. Egymást ölték a’ férfiak az asszonyokért; leányokat ragadtak el, tengeren utaztak, vízbe fúltak, meg kiszabadultak. Meglátja , hogy ollyat életében nem hallott. VILMA . Még ma hozzá fogok az olvasáshoz. KATICZA . Tegye meg, lelkem, tudom nem bánja meg. Mondom – – VILMA (Lidihez titkon). Lidi segíts. LIDI . Katicza kisasszony! kocsi áll a’ ház el őtt. KATICZA . Jaj! mennem kell. Alig lép ki az ember a’ házból, már keresik. Nem sokára látjuk egymást. VILMA . Csendes jó éjszak át kivánok. KATICZA . Szolgálója édes szép barátném. (el) VILMA (vissza j ő). Hát téged mi lelt ma, hogy illyen álmos vagy. LIDI . Ah édes kisasszony, inkább két álló hétig kenyér és víz mellett tollat fosztanék. VILMA . Nézze meg az ember! Hát te jobb vagy mint asszonyod? LIDI . Valóban a’ kisasszony’ t űrödelme, ha nem országokat, legalább is egy igen jó férjet érdemel. VILMA . Szép jutalom. A’ melly férjhez t űrödelem kell, az igen jó nem lehet. De már sötétedik, ideje hogy esti sétánkhoz készüljünk. Úgy mondád, hogy éjjeli muzsikával akarnak megtisztelni. LIDI. Okvetetlen űl. VILMA . Ezen nevezetes látományt érdemes lesz közelebbről megtekinteni. Mi le fogunk menni, Lidi, készíts valami olly öltözetet, hogy ránk ne ismerjenek. LIDI Ezer örömmel. Oh ez királyi mulatság lesz. (indúl, meg vissza j ő) Igen, kisasszony; de hát ha az a’ könyves úr is elj ő ’s nem leszünk itthon? VILMA . Ne legyen rá gondod.

357 véletlenül, történetesen. 358 történet. LIDI (félre). Ne legyen rá gondod! ez azt jelenti, hogy egy valakinek annál nagyobb gondja lesz reá. (el) VILMA . Szeretném tudni, ki írta ezt a’ könyvet. Szerencse, hogy még nyomtatva nincs, könnyen bepókhálózhatná a’ világot ’s légy helyett emberszívet fogna. De a’ veszedelem talán nem is olly nagy. H ősöm, úgy látszik, az els ő ostromot már igen érzékenyen vette, ’s hála Himfy’ lelkes irójának! 359 hajlandó pogányból kereszténynyé lenni. Azonban furcsa lenne, ha végre a’ térít ő térítetnék meg! Nem, nem! még annak ideje van. A’ leány’ szabadsága különben is csak egy két évb ől áll, ’s a’ férfiak’ bálványa, a’ függetlenség, gyenge nemünknek kis id őre ’s csak azért adatik, hogy az alatt megtanuljuk mint lehessen a’ ránk jövend ő rabság’ óráit t űrhet ővé vagy kedvessé tenni. Azonban a’ könyvcserét valahogy jóvá kell tennem; de most le a’ szerencsevitézekhez.

Ú T C Z A .

G U T A , K A C Z O R , és R I G Ó három fel ől egy id őben közelítenek muzsikusokkal.

KACZOR . Csitt! hadd oszoljon szét e’ csürhe nép. Várjuk be, míg az éjnek ünnepe Felváltja a’ dologtev ő napot, ’S a’ szenderít ő csend és tiszta bék 360 Beállanak, hogy meglepessenek Szelíd zenének múló hangitól. Vonuljunk félre, még korán jövünk. (elvonúl) RIGÓ . Vásár van itt, hogy ennyi nép tolong? Hátrább barátim, várjunk jobb id őt, Utálom a’ sok bámuló tanút. (el) 361 GUTA . Oh Pontius ! melly háborgó vidék; Mit vár ez a’ sok két lábú teremtés, Ez a’ gizgazból összefoltozott had? Tán csak nem itt a’ földnek közepe? De vissza, társak! el ne vesztegessük Paraszt-fülekre a’ szép zengeményt. Lesz még id ő: hadd menjenek tova. (elvonul. Kaczor j ő) KACZOR . Hiába! várni nem hagy ösztönöm. ’S bár várjuk, nem tagúl a’ gyülevész! Zendíts fiú! a’ jó remény’ nevében. RIGÓ (j ő). Már hasztalan, hozzá kell kezdenünk. Elé! elé! a’ kisded ablak ott, Kit hangotoknak üdvözölni kell. GUTA (j ő). Pendítsetek! nem várhatok tovább, ’S ha majd az ablak’ táját éritek, Megállapodjunk; mert ott van, kiért E’ hódolásnak áldozatja kél. (Egyszerre megzend űl a’ háromféle muzsikai kar. Kaczor, Guta, Rigó haraggal a’ közre rohannak).

359 Kisfaludy Sándor (1772–1844). 360 béke. 361 Pontius Pilátus 26–36 között római császári helytartó Júdea provinciában; ő ítéli halálra Jézus Krisztust (itt helyzetmondat). KACZOR . Ezer villám! ki csúfolódik itt? RIGÓ . Alább a’ húrt! Én kérdem azt, Uram, Ki az, ki engem háborítni mer? GUTA . Ki kezdte itt e’ hitvány czinczogást? RIGÓ . Menjen tovább, kinek más dolga van; Ne rontsa itt a’ tiszta leveg őt. Itt én tisztelkedem. GUTA. Meg én. KACZOR . Meg én. Én e’ helyet nem olcsón engedem. GUTA . Menjen tovább, ki békeszeret ő! Én durvaságot t űrni nem szokom. RIGÓ . ’S ez durvaság, uram. GUTA . ’S ez bántalom, Mellyért ön egykor véres számot ád. KACZOR . ’S még véresebbet mindketten nekem. Csufságokat csak vas törölhet el. KATICZA (kinyitja ablakát). Szent Isten! oh a’ drága férfivér Ne folyjon itt e’ boldog ház el őtt. Ah! lelkeim, ne küzdjetek miattam. Ezer szivem ha volna, ’s mind arany, Nem tartanék csak egyet is magamnak, Felosztanám mind hármatok között Olly szent egyenl őn, mint a’ mérleg oszt, Mid őn középen csillapatban áll. De ah! ez egy szív vérzik hallani, Hogy évek által megkimélt erényét Egyszerre három kér ő ostromolja. Béküljenek! mi szép a’ békeség! Ah én elájulok, ha küzdenek. (szilaj kaczagás alant). GUTA . Huh! melly Sibilla! KACZOR . Mennyb ől hulltam-e, Vagy a’ nehéz föld szállt alább velem? Angyalt kerestem, és banyát lelek. RIGÓ . Mi átkozottúl bal történet ez! KATICZA . Ah édesim! szünjék e’ háború. Én rendkiv űl elf űltem, olvadok. Sorsozzanak! ’s a’ nyertesé vagyok. (ismét kaczaj. Lidi egy lámpával átmegy a’ színen ’s azt az egymáshoz közel álló vágytársak’ szeméhe tartja). GUTA . Kaczor! KACZOR . Te vagy, Guta? RIGÓ . ’S ti mit kerestek itt? GUTA . Haha! Rigó! hisz ez már románnak is sok. Mi a’ magas villám hozott ide benneteket? KACZOR . De téged is, Guta! hisz itt az én választottam lakik. RIGÓ . Ne dévajkodjatok. Tán tréfa volt, De annak már elég, vagy tán sok is. Itt én vagyok honn. GUTA . Nem különben én. Ím itt a’ gyémánt, mellyet én, ha élek, Gyürümbe foglalandok. RIGÓ . Itt az ág, Mellynek virága csak nekem virít. KACZOR . És itt a’ tündér, melly leányra vált, Hogy boldogítson minden más fölött. De melly nyögés az ott az ablakon? KATICZA . Nem hallanak, hajh a’ kegyetlenek. Folyvást szilaj per hangzik fel fülemhez. Nincs nyugtom, míg közöttük nem leszek; Különben a’ vér tengermódra foly. (behúzódik) GUTA . Hallátok őt? a’ sárkány mit beszél. Oh milly soká él n őben a’ kivánság! 362 KACZOR . Oh vén Saturnus , a’ te lányod ez, Fiúk helyett mért el nem nyelted őt? RIGÓ . Jerünk, jerünk. A’ nép körül veszen. Mi vagy csalattunk, vagy megtévedénk. De most el innen! nincs tanácsra hely. KACZOR . Menjünk! 363 GUTA . Sibilla néném! szép jó éjszakát. (el)

VILMA , LIDI (nevetve j őnek).

LIDI . Ah! kisasszony, nem angyali mulatság volt-e ez? VILMA . Igen jól megy, Lidi; hála érte a’ sorsnak és furfangos eszednek. De még nincs vége, ’s mivel illy jól kezd ődik, kedvem jön végig játszani. A’ szerencsétlenek csaknem egymás hajába kaptak, ’s muzsikájok épen olly zavart volt, mint fejök, melly azt kigondolta. LIDI . Nem hallotta kisasszony Katicza’ sóhajtásait? VILMA . Azt nem hallani! szélmalmot lehetett volna velök hajtani. De, Lidi, tudod mit? neked velök találkoznod kell. LIDI . Kétségkiv űl. VILMA . ’S megmondanod igazi szállásomat. Szeretném őket közelebbr ől látni. LIDI . Félek hogy veszedelmesek találnak lenni; mert a’ férfi közelr ől mindig veszedelmesebb. A’ szemek’ csábító forgásai, a’ még csábítóbb szavak, a’ szivreható esdeklés, hizelg ő mondások – VILMA . ’S hozzá az üres, elbízott szív. Nem, Lidi, ezektől nem tartok. Szavaik’ méze keser ű mint a’ vad méheké, mellyek mérges füvekb ől szedik élelmöket. De mintha j őnének. LIDI . Katicza kisasszony. VILMA . Szegény! darvait keresi, mellyek álmából felverték. Menjünk utjából; mert most halálra beszélne.

KATICZA (j ő).

Megálljatok; jövök, már itt vagyok. Ah! senki sincs. Vagy álom volt-e ez? Nem, a’ világért! nem. Mer ő valóság, Mind a’ mit láttam, hallék és tudok.

362 ősi stenség, aki lenyeli utódait, mert egy jóslat szerint saját gyermeke fogja letaszítani a trónról. 363 szibülla: titokzatos jósn ő. Oh szerelem, melly indulat lehetsz te, Hogy három ifjat felversz ágyaikból, ’S tészsz bujdosóvá éjnek éjszakáján, Haragra egymás ellen ingerelsz, ’S kiért? ah érttem, boldogért! Oh csillagok! ne nézzetek reám, Én egy szemérmes félénk lány vagyok. Vajh! kik lehetnek ők, az édesek? Az érttem ég ők, érttem küzköd ők? Ha tudnák szenvedésimet! De fel! gonosz ’S rágalmazó az ember. Jaj nekem, Ha itt találnak, hírem oda lesz. Fel, álmodozni édes álmokat, Kir ől ’s mir ől? ne tudja senki is. Jó éjszakát ti éj, ti csillagok. (el)

V I L M A , LIDI (j őnek).

VILMA . Elment. Most már szabadon lélekzhetünk. Szent isten ! mi nagy mester az a’ hiúság! letörli az évszámokat az emlékezet’ asztaláról ’s helyettök az ifjú kor’ bohó képeit rajzolja rá. – De mi ez ? nem ablakom alatt zengnek e’ szelíd esti hangok? LIDI (félre). Sőt igen, mert azt úgy rendeltük. VILMA . Lidi! ha ezt a’ te árulásod sz űlte. LIDI . Mentsen isten! Hát oda mindjárt árulás kell, ha valaki szerelmes lesz a’ kisasszonyba, ’s lakására talál? VILMA (félre). Ő az! közelebb megyek, hogy kihallgassam őt. (Vilma, Lidi a’ szín’ belsejébe vonulnak). HANGAI guitárral, énekel.

Ébren van-e, vagy lenyúgott Az én kedvesem? ’S szép álmokba elmer űlve Szúnyad édesem?

Ah! helyette virrogatva Ébren vagyok én, Bolygva, lángban és bilincsen , Új szerelmemén.

Hajh az elveszett id ő! mig Nem dúlt szerelem; Hajh keserves nap! mióta Lángol kebelem.

Az fagy, ez láng; az halál volt ’S néma dermedés. Ez sohajból, gyötrelemb ől Forró szenvedés.

Szebb, mint érz ő! ah ki békén Alszod álmomat, Párnáidba eltemetve Boldogságomat;

Ébredj, add meg életemnek, Mellyet már adál, A’ reményt is, díjt vehetnem Sz űd’ 364 irgalminál.

Hiába! zárt az ablak és siket ’S kietlen űl setét. Csak egy sugár, Csak egy kis nesz sem adja hírem űl, Hogy hódolásom elfogadtatik. Kegyetlen ablak! és te jéghideg, Forró homokból olvadott üveg, Mi b űnért vagytok ellenségeim, Hogy jelt nem adtok esdekl ő szavamra? De innen többé nem távozhatom: Lekötve tart őrgondu szerelem. – Mi édes itt az éjet tölteni, Hol ő vagyon; mi édes lenni itt, Hol ő alig túl egy két öl’ határán, Dics őségében minden bájinak, Ártatlan álmok’ karján szendereg! Nem távozom, mig hajnal itt nem ér, Le űlök e’ padon, kit jótev ő kéz Épite, sejtve tán, hogy eljövend Az éji vándor rajta megpihenni Az édes kínnak fáradalmitól. (le űl)

V I L M A ’s L I D I jőnek.

VILMA . Lidi te! ki lehet az a’ nyájas ifjú, ki ablakom alatt énekelt, ’s most ott a’ padon olly szomorún űl? LIDI . Ah a’ szerencsétlen! Azt inkább a’ kisasszony szívének kellett volna megjelenteni. VILMA . ’S mi jogod van neked arra , hogy szívem’ kötelességeit fejtegesd el őttem, vagy általában hogy szivemr ől csak beszélj is? 365 LIDI . Hát nem vagyok-e én a’ kisasszony’ titoknoka, ’s bels ő dolgainak ministere ? 366 VILMA . Semmi titoknok ’s ministerségr ől nem akarok hallani. LIDI . De az istenért! hiszen szíve csak van a’ kisasszonynak. VILMA . Ahhoz neked semmi közöd. Hanem halld, egy tréfa jut eszembe. Mi el fogunk menni azon pad el őtt. LIDI . Hol amaz úrfi szomorkodik? VILMA . ’S beszélni fogunk Ligeti Vilmáról. LIDI . Az a’ kisasszony maga volna. VILMA. Mentsen isten! úgy fogunk beszélni, mintha nem én volnék. LIDI . Ah értem! Felette sok szépet és jó t fogunk magunkról elmondani, a’ nélk űl, hogy dicseked ők volnánk. VILMA . Mi haszontalan csevegés ez megint!

364 szíved. 365 miniszter: egy-egy hatáskör vezet ője a kormányzatban. 366 személyi titkár. LIDI . Istenem! hát roszat beszéljünk? VILMA . Épen azt. Szivetlen, érzéketlen, rögzött keménységemr ől fogunk beszélni. LIDI . Ah kisasszony! hisz az nem igaz. VILMA . Vakmer ő! LIDI . ’S aztán az a’ szép úrfi kétségbe fog esni. VILMA . Hallgass. Úgy akarom. LIDI . Oh ha méltóztatik parancsolni, én olly kegyetlen dolgokat mondok a’ kisasszonyról, hogy magunk is elijedünk t őlök. VILMA . Reménylem azonban, hogy okosan választod szavaidat, mert a’ tréfa is csak úgy érdekes, ha némi komolysággal vitetik. LIDI . Minden er őmmel rajta leszek, hogy olly szépen hazudjak, a’ mint csak lehet. HANGAI (fölkel). Mi vándor nép közelg? ah asszonyok! Ezekt ől nincs mit tartanom. VILMA (mintha beszédet folytatna). Valóban Ha a’ derék ifjú, ki érzetit Imént olly meghatólag zengte el, Kinek vonásin, még az éjen át is, Felírva látszik bágyadt szerelem, Ha sejtené, milly szikla szívre lelt ’S kérlelhetetlen, megbántó negédre 367 , Ha csak gyanítaná, milly czéltalan Minden tör ődés ’s fáradalmi gond, Lebontogatná felvont húrjait, ’S a’ vájt fa’ keblét, melly olly édesen Zeng ő panasznak adta hangjait, Ezer darabra zúzná, vagy legott a’ Mindent emészt ő t űzbe hajtaná, Hogy égjen össze mind azon nyomorral, Melly a’ nem kedvelt szeret őre vár. LIDI . Igazán, az a’ Ligeti Vilma kisasszony olly kegyetlen, hogy a’ cselédek sem állják. Minden héten más szobalányt fogad. Most egy Lidi nevezet ű van nála, serény, tisztességes jó leány; de alig hiszem hogy egy hétig megmaradhasson. VILMA (Lidihez, halkan). Hallgas, bohó! ne ollyakat beszélj. Nézd j ő-e? Lidi. Óh igen! mozgásban van, mint az úrnapi harang. HANGAI (utánok indulva). Mit hallok, Vilma, Vilma hát neve? Oh angyali Vilma, mind a’ többiek A’ b űnös Éva’ lányitól születtek; De téged isten úján alkotott, Hogy lennél szebb, dics őbb, mint minden, a’ mit Nőnéven ismer ’s tisztel a’ világ. De kik lehetnek ők? Vagy ismer ősei, Vagy tán kajánok 368 és rágalmazók? Utánok! lelkem szomju hallani A’ rosszat is, csak róla szóljanak. VILMA . Sajnálom őt. Úgy látszik nem hasonlít A’ többi férfiakhoz. Csapodár 369

367 fölényeskedésre. 368 irigyek. És állhatatlan mind a’ férfi-had, ’S az oldalt, mellyb ől a’ n ő véve van, Még most is úgy tekinti mint jogot Uralkodásra h ű nemünk felett. De ő szelíd ’s szerelme érzemény, Nem álombolygás ’s forró véri láz. Oh bár tudná, hogy mind ez indulattal Búnak vet ágyat, ’s hosszu gyötrelemnek, Mellyekben ifjusága elmulik, ’S nem fogja tudni, mit tesz a’ gyönyör. HANGAI (magában). Oh hála! tiszta lélek! szántódért, Mert én valóban szánandó vagyok. LIDI . Ah istenem! igazán sajnálatra méltó! Bezzeg nem ollyan Vilma kisasszony. Haragos, durczás , mérges; az id ő nem változóbb mint szeszélyei. Képzelje csak, kisasszony, tegnap egy kedves kanári madarának mérgében eltörte jobb lábát, mert ruhájával a’ szabó elkésett. VILMA (Lidihez bosszúsan). Hazudsz! LIDI (halkan). Az istenért! el ne felejtse kisaszszony, hogy most nem Ligeti Vilmáék vagyunk. VILMA . Igen! de hogy tudsz szólni olly vadat, Olly képtelent. Nézz vissza, j ő-e még? LIDI . Úgy látszik, szólni akarna a’ kisasszonnyal. VILMA . Maradj el egy kevéssé. (el) HANGAI . Nem hagyhatom! Beszélnem kell vele, A’ jégsziv űhöz ő legyen vezérem; ’S hogy lesz, reményt nyujt érzékeny beszéde. (el) LIDI (félre). Jön, itt van. Egy kissé hátra kell maradnom; de értődik csak annyira, hogy mindent kihallgathassak. Mentsen isten! hogy valami tudtom nélk űl essék, az égbe kiáltana. – De íme Péter j ő. Mit keres ez itt? Valljon észre vesz-e? CSÍSZÁR (j ő). Uraim ide parancsoltak, hogy a’ muzsika kör űl holmi szolgálatokat tegyek; ’s mivel mind a’ háromnak nem szolgálhatok, legjobb lesz, ha egyiknek sem fogadom szavát. Hogyan is? mindenik azt kivánja, hogy sarkában legyek. De íme az én tücsköm, az én cicádám 370 ! Hol mászkál ez itt? épen jó! Utomban legalább egy csókot kérek t őle, különben is tartozik a’ titkokért, mellyeket t őlem megtudott. – Kegyed itt, szép Lidi? LIDI (mintha megrezzenne). Ah Péter! majd elijesztettél! CSÍSZÁR . Ne! meg ne ijedjen, kegyed. Én vagyok Péter, a’ kegyed’ ’s minden jó szívek’ Pétere, a’ ki különösen örvend, hogy kegyedet nem annyira színr ől színre láthatja, mint inkább a’ kegyed puha kis kacsóit tapinthatja; mert lássa kegyed, a’ setétben inkább tapint az ember mint lát. Hát hogy van kegyed, angyalkám? Mi járatban van kegyed itt a’ szabad ég alatt, ha szabad kérdenem kegyedet? LIDI . Oh te majom! hol tanultad már megint ezeket a’ bohó beszédeket? Ha nem akarod, hogy itt hagyjalak, szólj isten’ igazában. CSÍSZÁR . Mit hallok? hát te nem akarsz „kegyed” lenni? Lelked rajta! Aztán, angyalkám, én azt nagy emberekt ől tanultam ám. Egyik uramhoz egy selyem szavú fiatal ember, meg’ egy tetemes 371 úr jár látogatóba; öröm hallani mi finomúl beszélnek egymással. (utánozva) „Ah kegyed, ollyan mint a’ makk! kegyed kimondhatatlanúl hízik!” Igaz, hogy néha azután ők is szint’ úgy össze vesznek, mint más becsületes ember; de a ’ kegyed azért

369 csalfa, megbízhatatlan. 370 cicuskám. 371 testes. pontosan kijár, mint a’ fizetés. „Kegyed igen goromba!” mondá egyszer a’ selyemszavú; „kegyed barom!” felele a’ tetemes; „ha valamit nem néznék – monda viszont a’ selyemszavú – kihengeríteném innen kegyedet, mint egy gömböczöt!” Látod, Lidikém, így van ám az, mikor a’ világ finomodik. LIDI . No nekem elmaradhatsz illyen finomságokkal. Kiv űl kiáltás: Péter! CSÍSZÁR . Hallom; de nem megyek. LIDI . Hallod? hínak. Mondd el hamar, mi dolgod velem; mert én is sietek. CSÍSZÁR . Hát Lidikém! én bizony csak egy kis csókért esedezném. Kiv űl: Péter! 372 CSÍSZÁR . Mordózom ! már nem maradhatok. No’s Lidikém, kapok? LIDI (mintha nem hallaná). Holnap látogass meg, beszédem lesz veled. CSÍSZÁR . Igen, lelkem , de én csókolhatnálak ám! LIDI (mint fölebb). Aztán, te Péter, el ne árulj uraidnak, hogy ismersz bennünket; mert úgy barátságunknak örökre vége lesz. CSÍSZÁR . Én árulnálak el? mit gondolsz! De már most nem állhatom hogy meg ne csókoljalak. Kiv űl közel kiáltás hallik: Péter! CSÍSZÁR . Üvölts, üvölts! hogy megfakadj belé! Már menni kell. Lidikém, holnapig isten veled. (el) LIDI . Jó éjszakát. – Szegény Péter, ennek is meggy űlt a’ baja. De épen jól hozta a’ sors, hogy ő szolgál mind a’ három úrnál; t őle kitudom minden mozgásaikat. De most kisasszonyom után kell sietnem. (menni akar)

K AC Z O R , G U T A , R I G Ó (j őnek).

KACZOR . Megállj, ha azt a’ csirke-életedet szereted, megállj. (Lidi futni akar ’s Rigóval találkozik) RIGÓ . Megállj! (Lidi másfelé akar szabadnlni ’s Guta áll elébe). GUTA . Megállj! ne moczczanj. LIDI . Ah az úrfiak! bizony majd megijedtem. KACZOR . Hát, pipiske! így kellett bennünket rá szedned? LIDI . Én rá szedni! GUTA . Így kellett bennünket ahhoz a’ süvölt ő vén sárkányhoz bolondítanod? LIDI . Én bolondítani! RIGÓ . Felelj meg értte, hogy mertél bennünket jégre vinni? LIDI . Én jégre vinni! KACZOR . Úgy úgy! adj számot, ne tátogasd azt a’ harcsa-szádat. LIDI (boszonkodva). Harcsa-számat! Kövesse meg magát az úrfi. Nekem csak épen akkora szám van, a’ mekkora kell, tudja? sem kisebb sem nagyobb. Még harcsa-számat! ha az úrfi szebbet nem tanult az iskolában, evvel jobb el sem kezdette volna. Lássa meg az ember. (sírni kezd) Harcsa-száj! Nekem azt férfi még soha sem mondotta. (menni akar) GUTA . Hohó! nem oda Buda. Itt marad a’ leányasszony. Adjon nekünk számot, mért tett bennünket lóvá. LIDI (sírva). Hát mért lettek lóvá? én tündér nem vagyok, ’s aztán nekem nincs harcsa- szám! RIGÓ . Nem arról van a’ szó. LIDI . De arról van.

372 kb. bosszankodom. KACZOR . No nem arról van szó. Én pontyot akartam mondani, annak elég kis szája van. Hanem most az a’ kérdés, miért igazítottál bennünket ide a’ jobb sarokhoz, hol ez a’ vén Sybilla lakik? LIDI . Hát én a’ jobb sarokhoz igazítottam magokat? GUTA és RIGÓ . Igen! igen! LIDI . Aztán igazán a’ jobb sarkot mondtam volna? MINDNYÁJAN . Minden bizonynyal. LIDI . No úgy véghetetlen nagyot hibáztam, vagy az úrfiak értettek roszúl. Hiszen a’ bal sarokra kellett volna menni. RIGÓ . Úgy rémlik, mintha csakugyan a’ balsarkot mondta volna. GUTA (gondolkodva). Harczháború! aligha nem a’ bal sarkot mondta ám. KACZOR . Már bizonyos! a’ bal sarkot mondta. Oh én birka! RIGÓ . Oh én ló! GUTA . Oh én szamár! LIDI . No lássák! (sírva) Aztán még is nekem van harcsa-szám, úgy-e? Ez a’ köszönet, hogy az ember igazat beszél. KACZOR . No no! hiszen mondtam már, hogy az n e m úgy volt gondolva. Hiszen te olly csínos egy darab vászoncseléd vagy, a’ millyen csak lehet; hanem azok a’ szemeid átkozott hamisak. Azért is miel őtt megválnánk , igen szeretnék meggy őződni őszinteségedr ől. El őször is tehát, hogy híják kisasszonyodat? LIDI (durczásan). Ligeti Vilma. GUTA . Gyönyör ű név! RIGÓ . Szegr ől végr ől tán atyafiság. KACZOR . A’ név olly szép mint asszonya. Hanem mint gy őződhetünk meg arról, hogy itt a’ bal sarkon lakik? hé! LIDI . Hát csak úgy, hogy kérdezzék meg a’ házmestert. Épen most nyit kaput valakinek. KACZOR . Jól van; megkérdezem, de addig el ne bocsássátok. (el) GUTA , RIGÓ . Megfogjuk. (két felöl karon fogják). RIGÓ (súgva). Hát magát hogy híják, angyalom. LIDI . L idi, szolgálatjára. GUTA (súgva). Mi neved, babám? LIDI . Lidi! RIGÓ (pénzt nyom markába , súgva). Aztán, lelkecském, segítségemre legyen. LIDI . Minden bizonynyal. (a’ pénzt megtekintve) Ez fösvény úr; csak egypár rosz czip őre való. GUTA (szinte úgy). Ha híven szolgálsz, ezután is jó barátok leszünk. LIDI . Lekötelezett szolgálója. – Ez már szebben hangzik. KACZOR (j ő). Minden úgy van! Hanem leány – LIDI . Ah bocsássanak! hisz már mennem kell. A’ kisasszonynak orvosságot viszek. RIGÓ . Mit mondasz! GUTA . Hát beteg? KACZOR . Orvosságot! RIGÓ . Oh hogy én az a’ betegség lehetnék! GUTA . Oh hogy én az a’ gyógyszer lehetnék! KACZOR . ’S hogy én mind kett őtöket pokolba verhetnélek! 373 GUTA , RIGÓ . Hóh frater ! ez nem a’ szerz ődés szerint volna.

373 kb. barátocskám. KACZOR . Sőt inkább! Csak nem kivánjátok, hogy örökké beteg legyen ’s orvosságot igyék? LIDI (magában). Most tán szabadulhatok. KACZOR . De megállj! mi baja asszonyodnak? LIDI . Ah azt nehéz megmondani! A’ k őszív űség ellen akar bevenni. MINDNYÁJAN . K őszív űség ellen! LIDI . Igen! de ha nem bocsátanak, úgy soha meg nem gyógyúl. GUTA . Hát mért nem szóltál mindjárt? LIDI . Megijedtem! KACZOR . Szegény liba te! Hanem, leány, mikor beszélhetünk veled? Mondd meg, különben nem szabadúlsz. RIGÓ , GUTA . Nem! addig nem szabadulsz. LIDI . Mikor? hadd lássuk, holnap a’ város’ erdejében. KACZOR . Délután? LIDI . Igen. KACZOR . Jó, felséges, mink is ott leszünk. LIDI . Ajánlom magamat az úrfiaknak. GUTA . Aztán el ne maradj! KACZOR . Ne ám! (titkon) ’S ha részemre dolgozol, én jó urad leszek. LIDI . Arany! – kész szolgálója. – Ez hamis egy úr! (el) RIGÓ (Gutához). Az átkozott, meg akarja vesztegetni. GUTA . Valósággal! az nem igazság. RIGÓ . Épen nem! KACZOR . No’s? úgy tetszik, tisztában volnánk. GUTA . Átkozott tisztában! Mindhárman egyet szeretünk. RIGÓ . ’S mi több, egyik sem reménylhet! KACZOR . Oh az még ezután válik el. Hanem mitev ők legyünk most? GUTA . Azt senki voltaképen meg nem mondhatja. 374 KACZOR . Valóságos öregbirói felelet. RIGÓ . Nem szinte; mert ez annyit tesz, hogy a’ dolog igen nyomos, ’s mivel az, azt itt el nem végezhetjük, hanem a’ szerencsedombra vele ’s holnap ott vítassuk meg. GUTA . Bölcsen. A’ szerencsedombra! KACZOR . Abban maradjunk hát! holnap délután a’ szerencsedombra gyülekezünk. ’S te addig, alvóm ! szépet álmadozzál! Kaczor’ szerelme olthatatlan ég! RIGÓ . Jó éjszakát, szelíd felvirradást. Oh vajha álmod képemet mutassa, ’S szoktassa hozzá kegyre szívedet. GUTA . Jó éjszakát ’s jó álmokat neked. Ah ágyamon holtként fekvendem én, Mert lelkem ott űl lágy párnáidon, ’S szép lábaidnál tölti éjjelét. (el)

HANGAI , V I L M A (j őnek).

HANGAI . Ne mondja, oh csak azt ne mondja ön! Ha már kegyes volt szánni szenved őt, ’S részvéttel szóra bátorítani,

374 itt: bölcs. Ne tégye pártütővé ellene Az egy reményt, mellyt ől még élte függ, Melly földeríti a’ setét jövend őt. VILMA . Sajnálom önt. E’ forró szenvedély, A’ h ű ragaszkodás, melly nem szokott Betegség férfiaknál, szebb jutalmat, Szelídebb gyógyszert érdemelne, mint Én nyujthatok. ’S bár els őbb szavaim Nem voltak mondva önt busítani, Sőt nem, hogy azokat még csak hallja is; De már megesve, mit nem óhaték, Tudtára jutva, hogy reménye füst, Melly égnek indult, ’s végre is csak a’ Nehéz ’s kietlen föld’ szinén enyészik, Mind ezt kimondva egyszer, mint valót, Bocsásson meg, ha vissza nem vonom, Nem vonhatom. HANGAI. ’S én még sem csüggedek. Bocsássa meg nagyon h ű érzetimnek, Hogy kétkedem, ’s természet-ellenit Fel őle még most hinni nem tudok. Mert hátha mind ez tévedt puszta hír, Melly a’ világot csalni költetett? ’S tán a’ hidegség csak küls ő palást, De melly alatt jó ’s érz ő szív dobog? Ijeszt őn lám ha zajg a’ tenger is, De csendes mélyén drága gyöngy terem. VILMA . Hiú remény! Hisz’ én ismérem őt, Az érzéketlent. Egykorú velem. Együtt aluttuk pólyánk’ 375 éveit, Együtt a’ bölcs ő’ biztos szenderét 376 ; Együtt szivók az éltet ő tejet; Együtt játsztunk, együtt tanulgatánk. Úgy ismerem, mint szinte magamat. Nekem legels ő gondolatjai, Legtitkosb érzeménye nem titok. Lelkében mint tükörben olvasok; De ott remény nincs, nincsen szenvedély, A’ férfigy űlölést kivéve, melly Márványszivébe véste fel magát, Hogy vissza intsen minden hódolót. HANGAI . Oh mért oroz hát annyi bájt magára! De meg ne sértse őtet semmi szóm. Még szíve most érzéktelen lehet, De mind ez nagy szerencse tán nekem. Még nem szeret, ’s így hátra van szeretnie, Szeretni engem tán, hív hódolót. Oh semmi nincs, mit meg nem gy őz id ő.

375 itt: csecsem őkorunk. 376 itt: álmát. Lassan de folyvást folydogál az ér 377 , ’S végtére messze tengerekbe jut. Lassan de folyvást lenge szél ha fú, Nehéz hajókat új világba hajt. Lassan de folyvást csep ha hull alá, Kivájja még a’ rögzött szirtet is. Magát az égnek ajtaját kinyitják, Ha tartós buzgalommal zörgetünk. Illy díjat várok én h űségemért. Legyen negéde jég, haragja t őr, A’ jég felolvad t űz’ sugárinál, ’S t őr állandóság’ pajzsán megtörik, ’S kiszenvedett én gy őzök végre is, ’S hosszas de édes kínu szomj után Az égi kéjnek kelyhéb ől iszom. Ön kétli azt? óh szóljon, mit tanácsol? VILMA . Ha álom boldogítja, álmodozzék. HANGAI . ’S ez mind csak álom volna hát? VILMA . Mer ő És puszta álom, pusztább semminél ’S ártalmasabb; mert vért, vel őt apaszt; Viharban kétség’ tengerén vitorláz, És őrülés a’ rév, a’ hol kiköt. HANGAI . Mit hallok? már is fél őrült vagyok. Oh angyal, a’ ki részvev ő kegyelmét Mint ismeretlen árasztotta rám, Szánjon meg, mondja, szóljon mit tegyek. VILMA (félre) . Ha nem szeretném, szánnom kellene, De oh a’ férfi csalfa, míg mozog, Álljon tüzet, ha szíve színarany. (Hangaihoz) Mondjon le róla! HANGAI. Én lemondani? Jól értem önt? én és lemondani ’S ő róla? oh e’ három gondolat Megsemmisíti még a’ létet is. Hideg lemondás! tégedet heted nap A’ nagy teremtés’ ellensége gondolt, Miattad agg és romlik a’ világ, ’S ha végre összehamvadand, lemondás A’ rettent ő szó, melly a’ puszta ürben Végetlen végig mennydörögni fog. Ön, szép kisasszony, volt-e már szerelmes? VILMA . ’S ha voltam és ha volnék? HANGAI . Ah nem úgy! Bocsánatot, fejem, keblem zavart. Azt kérdezém, nem szenvedett-e már Balúl viszonzott szerelem miatt? VILMA . Nem látom a’ czélt, mellyre ön vadász.

377 pataknál keskenyebb folyóvíz. HANGAI . Csak az, hogy a’ ki képzelhet lemondást, Az a’ szerelmet még nem ismeré. VILMA . Jobb, illetetlen hagynók ezt a’ húrt, Mert rezzenése fájdalomra peng. De már ha ennyit mondék, hulljon el Érzelmeimr ől a’ titoklepel. Én is szerettem ’s boldog nem valék. HANGAI (magában). Hát ő is szenved! oh szelíd kebel, Mi kéj benézni fájó titkaidba. VILMA . Szerelmem, mint vadonnak csermelye, Köny és panasznak néma árja, folyt, Nem látva és nem szánva senkit ől, Míg a’ keservek’ tengerébe fúlt. HANGAI . Oh angyal! áldva légy e’ vallomásért, Melly bár busító, t űrni megtanít. Oh mert az ádáz, a’ ki kellemeivel Lekötve tart, nem illy nemes sziv ű. Oh mért alakját rád nem adhatom, Dús lelkedet fel nem ruházhatom A’ tündér bájjal, mellynek rabja lettem, Hogy bírhatnálak százszor boldog én, Mint lelki ’s testi díszek’ összeségét! VILMA . Uram, feledi, hogy én is n ő vagyok. ’S ki mondta azt, hogy nálam Vilma szebb, Hogy a’ cserére rá is állanék? Ez gúny, uram, ’s nem vártam volna önt ől, Kinek lesujtott lelkén szánakoztam, Hogy kellemeimben kételkedni mer. De tudja meg, Vilmája, bár min ő is, Ha szép , csak olly szép millyen én vagyok. HANGAI . Bocsánat, ah bocsánat, szép kisasszony, Ha szenvedélyem bántót mondatott, Az nem szivemb ől, nem jött érzetemb ől, Melly háladatnál nem tud egyebet. Ki kétlené, hogy a’ kit ennyi jóság ’S léleknemesség’ kincse gazdagít, Az testi kellemekben szinte dús 378 ? Ki kétlené vonzónak a’ szemet ’S kedvesnek a’ virító arczokat, Mellyekben ifju ’s nyájas lélek űl? Ön, bátor arczát fátyol ’s éj födi, Hitem szerint a’ n ők’ dics őbbike. De ah! nekem nincs több szép, mint csak ő, Csak az becses, mi ő hozzá hasonlít; A’ kellemek’ mértékét róla vettem, És avval mérek, ahhoz illetem Mind azt, mi kell ő, drága és imádott. Ah! hozzá nincs hasonló, párja nincs;

378 szintúgy dúskál. Sok volna kett ő olly magas remekb ől: Az a’ világot ketté osztaná, És pártharagban ölné el faját. VILMA (félre). Irígyleném, ha másnak mondaná. De lelkem! állj őrt, ellenséged űz, Hatalmasabb, mint hittem, hogy lehet. (Hangaihoz) E’ hév, uram, bár bántó is lehetne, Becs űletére ’s mentségére van. Én megbocsátok a’ dicséretért, Bár azt csapongó túlságnak hiszem, (Ennél kevesbet asszony nem tehet, Mid őn előtte más szépet dicsérnek) De már ha szenvedélye illy konok És változatlan, számoljon reám. A’ mit barátság, régi ismeretség Foghatnak Vilmán, szívb ől megteszem. ’S bár nincs reményem meglágyítni őt, El nem mulasztom tenni, mit fogadtam. És most – HANGAI . Ne még, ne hagyjon engem el; Most kezdek élni, most születtem újra; Oh hagyja zengni még e’ szózatot, Mellynek hitemmé váltak hangjai. VILMA . Nem késhetem. Társakkal indulék ’S már eddig várakoznak; menni kell. HANGAI . Ah hagyja hát csak azt az egy reményt, Hogy egykor még ez arczot láthatom, Ezt a’ legtisztább lélek’ t űkörét, Mellyet kajánul most az éj fed el. VILMA . Csekély dolog, de meg nem adhatom. Mit szólna Vilma hozzá? ’s kell-e az, Hogy testiképen lássuk jótev őnket, Kit lelke’ m űvén már megismerénk? Jaj annak, a’ ki lelki szép után Indúlva, testi bájra nem talált. Az kincset veszt el, lelke’ jobb hitét. ’S aztán, uram, mi már megalkuvánk, Azt mondta ön, hogy Vilma pártalan, Hogy olly remek szép nincs több a’ világon, ’S másodszor ezt nem illik hallanom. HANGAI . Oh hát nevét, csak azt a’ szép nevet, Hogy h ű szivembe zárjam, mondja meg, Hogy annyi közt egy kedves szóm legyen, Mellyhez remény és hálám kötve van, A’ melly kimondva némává teend Minden nehéz és bús tartalmu szót. VILMA . Ismét csekélység ’s meg nem adhatom. Tanácsom az: kémlelje Vilma’ szívét, Ismerje meg, ’s ha lassanként szelid űl, Ha engedékeny hódolásinak, ’S ha végre tán, mir ől én kétkedem, Kivánt czéljához jutna, tudja meg, Hogy mind azokban munkás én valék; Megemlékezzék akkor rólam is, ’S ez minden a’ mit elfogadhatok. De most, ha kérnem biztosan szabad, Hagyjon magamra, ’s kérdezetlen űl. De még egyet. Ha ön véletlen űl Vilmával összej őni vágyna, holnap Együtt fogunk sétálni délután, A’ váras’ erdejében. Én leszek Ismertet őjök. ’S ott kivánatát Tán teljesítem. Isten áldja önt. (el) HANGAI . Oh tiszta lélek, áldott n ői szív! De hol vagyok? melly útra tévedék? Hát Vilma elmell őzve volna már? Nem Vilma volt-e els ő csillagom, Melly puszta látkörömbe felbukott? Nem Vilma tört-e át e’ szív’ jegén? ’S Vilmát felejtem ismeretlenért, Ki csak szemébe nézni sem hagyott? Oh Vilma szép, ’s azóta tudhatom csak, Mi szép, ’s mi a’ szépség, mióta őt Szerencse látnom engedé; azóta Érzek, vagyok ’s e’ létnek isteni Szikrája bennem csak láttára gy űlt. De ah! ez ismeretlen hölgy iránt Egy mondhatatlan vágynak láncza húz. Milly szívnemesség, jóság, mennyi kegy, ’S szerényen elmés józanság deriti Minden beszédét, minden gondolatját. Mi szép világ az, melly a’ képzeletnek, Szelíden zeng ő ajkiról nyilik meg! ’S e’ pártüt ő szív most kétségben áll, Két szép között, határozatlanúl. Ott áll amaz, bálványúl a’ világnak, Gyönyörre jegyzett, csábító alakban, De lelke’ képét fátyol leplezi; Itt áll e’ másik, lelke tündökölve, Mint a’ dics ő nap, ah de földi szemnek Fátyol borítja küls ő díszeit. ’S én balgatag, ki nem tanultam át Szerelmek’ iskoláját, most bolyongva, Csüggedve járok tömkelegjein. De nem! tanácsa légyen a’ vezér. Legels ő gondom Vilmához bejutni, ’S kikémlenem, szép külsejébe milly Lélek szorúlt; a’ második, kitudni E’ fátyolok’ titkának bájszöv őjét ’S látnom, mi testet vön szép lelke fel Er ő ne hagyj el, légy kalauz remény!

______

HARMADIK FELVONÁS.

______

H A L O M .

K AC Z O R , G U T A , R I G Ó (gondolkodva járnak fel ’s alá).

RIGÓ . Hüm! GUTA . Biz úgy! RIGÓ . Az nem volna rosz gondolat. GUTA . Kitaláltam! Abban maradok. (Guta és Rigó merengésök közben összeütköznek ’s egymás’ kalapját leverik). GUTA . Hohó, mennyk őbe is! a’ kalapom. RIGÓ (höhölve). Milliom! ez rosz jel. A’ kalap az enyém. GUTA . Igen! de hol van hát? (mid őn mindketten kör űl bámulnak, Kaczor j ő a’ két kalappal). KACZOR . No ti szépen elméláztatok. Leverik uram’fia egymás’ kalapját ’s lábam elébe görd űl mind a’ kett ő; mi azt jelenti, szerencsétek az enyémnek meghajol. GUTA . Igaz! ez egy kis ügyetlenség volt; de te kalapjainkat fölemelted. RIGÓ . ’S ez szolgálatot jelent. KACZOR . Oh az még nem olly bizonyos! De vegyétek, vagy tököt ültetek belé. GUTA[.] Haneha fejedbe tennéd. Ide vele. (fölteszi) Huh beh ferde jószág! ez tudós fejre való. RIGÓ (felteszi a’ másikat, mellybe feje elmer űl). Segítség! (nagy nehezen kihúzza fejéb ől) Átkozott czinke-fogója 379 ! GUTA . Non! csak nem lehet mindennek ollyan cseresnyemag feje, mint neked! Add ide! (elcserélik a’ kalapot) . RIGÓ . Soha! embernek akkora fej! 380 KACZOR . Ne köt ődjetek . Az id ő eljár, a’ hét muldogál, ’s még úgy szólván mire sem mentünk. GUTA . Sőt kevesebbre a’ semminél. RIGÓ . Jól mondod ! ha azt a’ fatális szépsé get meg nem látjuk, sokkal jobban állnának dolgaink. KACZOR . Se baj ! minek ide a’ sopánkodás! Nem kezdhetjük-e az egész dolgot újra? GUTA és RIGÓ . Miért ne? 381 KACZOR (bizodalmasan). Különben is, köztünk maradjon, az a’ mi Dianánk nem valami ritka madár. RIGÓ (hamisan). Épen nem. GUTA . Csakhogy épen leány. Mindennapi jószág.

379 csirkefogója. 380 veszekedjetek, kötekedjetek egymással. 381 Diana: a vadászat istene, a szüzesség jelképe a római mitológiában. KACZOR . ’S úgy vettem észre festi magát. (félre) Vajha elhinnék, hogy őket nyakamról lerázhatnám. RIGÓ . Az könnyen meglehet. De mi több, egyik válla magasabb , mint a’ másik. (félre) Oh bár elhinnék! GUTA . Mit mondasz? (magában) Oh a’ szamarak! ha tyúkszemeikkel néznének, nem lehetne rosszabbúl látniok. Festi magát! válla emeltebb! De jól van, egy húrt kell velök pendítenem. – (fenn 382 ) Szó a’ mi szó, barátim, én is vettem hibáját észre; bal szeme, úgy látszik, tetemesen 383 kisebb a’ másiknál. KACZOR . Tudod mit, Guta pajtás ! te e’ szerint lemondhatnál róla ’s mást kereshetnél. RIGÓ . Igen, igen! mondj le róla Guta. GUTA . Én?! oh úgy nem játszunk. KACZOR . Igen! de egyik szeme kisebb mint a’ másik. GUTA . Oh az nem baj! s őt épen úgy kell lennie. Nagyobb szemével szép tulajdonaimat fogja látni, a’ kissebbel gyengeségeimet, ’s így erényeim és hibáim mindenkor kedvez ő arányban fognak el őtte állani. De mivel úgy sürgetsz, nem látom át, miért te le nem mondasz róla, Kaczor? RIGÓ . Igazság! Kaczor, ill ő, hogy te mondj le róla. GUTA . Mondj le ’s kett őnknek könnyebbé teszed az alkut. KACZOR . Én? RIGÓ . Igen, igen! hiszen mondád, festi magát. KACZOR . Oh, halljátok: a’ festés magában a’ nemesb m űvészetekhez tartozik; különben pedig asszonyoknál sem rosz találmány a’ festék. Ha király volnék, mind krétával íratnám be arczaikat, hogy a’ férj az idegen száj’ csókját rajtok megismerné. 384 RIGÓ (félre) . Ez szilaj bolond . GUTA (félre). Valóságos őrült! RIGÓ . De lásd, Kaczor! ha a ’ barátság szent volna el őtted – KACZOR . Nem akarok barátságról hallani. ’S ha merem kérdeni a’ barátság’ ügyvédét, miért te le nem mondasz kedvünkért. Mi ketten a’ dolgot könnyen tisztába hoznók. GUTA . Úgy van, Rigó! ha igazi bajtárs vagy, le kell róla mondanod. Különben is egyik válla magasabb, mint észrevevéd. 385 RIGÓ . Csekélység! az alacsonyabb vállat banknótákkal fel lehet csaptatni. KACZOR . Tehát csak nem mondasz le róla? RIGÓ . Semmi esetre! KACZOR (Gutához). ’S te sem? GUTA . Eszemben sincs. KACZOR . ’S én természetes hogy nem. Ki is mondhatna le a’ dics ő – (félre) de nem árulom el magamat. GUTA . Oh a’ kis tündér! Dehogy hagynám őt el akárki’ barátságáért, nem egy monostorbarátért 386 ! RIGÓ . En őt soha, de soha el nem hagyom. KACZOR . E’ szerint tanácskozásunk nem igen messze haladt. GUTA . Sőt igen! nyilvánosságra jött, hogy – RIGÓ . Mind hárman szerelmesek vagyunk belé, következ őleg – KACZOR . Hogy mind a’ hármunké lesz. GUTA . Úgy van! – Vagy a’ tatárba is! nem úgy van.

382 hangosan, fennszóval. 383 itt: lényegesen. 384 vadbolond, er ősen bolond. 385 bankjegyekkel, papírpénzzel. 386 szerzetesért. RIGÓ . Ohó! annak ellene mondanék. KACZOR . No én hát nem értelek, vagy roszúl tanultam a’ logikát. Hát ha egyik sem akar róla lemondani? GUTA . Akkor – KACZOR . No’s? RIGÓ . Tehát? GUTA . Tehát azé legyen, a’ ki a’ leánynak leginkább megtetszik. Ostromoljuk mind hárman ’s a’ ki szerencsésebb, azé a’ diadal. KACZOR . Ez mind igen szépen és okosan van mondva; de a’ szerz ődés? GUTA . Már szerz ődés ide, szerz ődés amoda! én nem látok más menekedést. (félre) Hiszen ezek köz űl csak nem fog választani, ha szeme van! RIGÓ (félre). Hát ha én tetszem meg neki? KACZOR (félre). A’ leány bizonyosan engem választ. (fenn) Tudjátok mit? Által látom, hogy egyéb kigázolás nincs, mintha a’ dolgot szerencsére hagyjuk; a’ mi a’ szerz ődést illeti, már egyik pontjában módosítást szenvedett, miért ne a’ többiben is? RIGÓ , GUTA . Igazság! ide vele! KACZOR . Itt van. 4. pont. négy hét mulva hármas menyekz ő lesz. Ez tehát újabb végzésünk szerint kimarad. RIGÓ . Töröld ki. GUTA . Ki kell törölni. KACZOR . A’ törlés megvolna. De egy aggodalom bánt. Minél tovább haladunk az id őben, szerz ődésünk mind inkább fogy és vékonyodik. Tartok t őle hogy utóbb úgy összezsugorodik, mint a’ szalonna b őrke a’ t űzön. GUTA . Igaz! az kurucz dolog. Lelkemre mondom, épen nem tudom, mit kellene ezen veszedelmes zsugorodás ellen elkövetni. RIGÓ . Azon könny ű segíteni. Tegyünk helyébe egy új czikkelyt, tudniillik ezt: a’ három menyekz ő helyett, úgy hozván magával a’ sors, egy fog tartatni. KACZOR . Ért ődvén, hogy kinek a’ szerencse kedvezend, azt a’ más kett ő szóval és tettel segíteni köteles. GUTA . Jó. Föl kell jegyezni. KACZOR . E’ szerint a ’ mai gy űlésnek vége. Tudniillik kiki lásson dolgához. GUTA . Vígan barátim! Ha mindnyájan feleséget nem viszünk is haza; de egy lakodalmat ollyat ütünk, hogy hét ország látta mását. RIGÓ (félre). É n jót reménylek, mert igaz szivem Jót érdemel; szerencse el ne hagyj! GUTA (félre). E’ két bivalt én rászedem bizonynyal, ’S aztán busúljon a’ ki rá szorúlt. KACZOR (félre). Csak rajta! majd az epret én szedem ’S koplalni fogtok vendégségimen. (el) VILMA és LIDI jőnek. LIDI . Már elmentek. Bizvást kijöhet kisasszony. VILMA . Elmentek? Hála isten! ha tovább maradnak, végtére egy porczikám sem maradt volna ép. Még hajam’ szálai is görbébbek lennének mint egyéb leányokéi. LIDI . Igazán! ezek goromba úrfiak. Már én is kezdek haragunni rájok. VILMA . Csak most? Azt el őbb illik vala kezdened. De tréfa nélk űl, Lidi, nézz meg engem jól. LIDI . Mi jut eszébe a’ kisasszonynak? VILMA . No csak te nézz. LIDI . Istenem! hisz én már annyiszor megnéztem a’ kisasszonyt. VILMA . De nem úgy! most neked birói szemmel kell rám tekintened. (megfordul el őtte) ’S hogy találsz? Hát egyik vállam csakugyan magosabb volna? LIDI . Ah! hogy ügyelhet ollyanra. Csúfság férfinak ollyat kigondolni. VILMA . ’S egyik szemem kisebb? LIDI . Azért boszút kell állani. VILMA . ’S festem magamat! LIDI . Igen! de saját ’s olly becsületes vérével, millyen nekik egész nemzetségökben sincs. VILMA . Hagyján! Lidi. Minthogy szépségem ellen voltak vakmer ők pártot ütni, ’s e’ szerint asszonyfelség-bántás’ b űnébe estek, úgy hiszem, van jogom elégtételt venni. ’S azt venni fogok. LIDI . Vegyünk is! Már ez kiállhatatlan. Az én kisasszonyomat így meggyalázni! VILMA . Szándékok, mint hallók, házunkkal ismeretségbe j őni. ’S ezt nekik könyítenünk kell. Gondolj ki valamit, Lidi. LIDI . Igen! de hát mindig csak én gondoljak a’ kisasszony helyett? 387 VILMA . Hát miért volnál komorna ? De most egyszer csak bölcs ítéletedet kérem ki; mert plánumom félig meddig kész. – Bátyám örökké szemrehányásokat tesz, hogy magamat a’ férfiak iránt igen rá tartom, hogy nem csak kér ő, de még csak vendég sem mer házunkhoz közelíteni. Mit szólsz hozzá, ha most e’ három szilaj úrfit egyszerre nyakára cs ődíteném? LIDI . A’ gondolat, csekély komornai véleményem szerint, igen jó; de módját még nem igen látom. VILMA . Meg fogod hallani, csakhogy itt már igen sok ügyességedt ől függ. LIDI . Nagy becsület! Számoljon reám a’ kisasszony. VILMA . A’ milly merészeknek látszanak a’ mi szép uraink, meglehet, hogy az ismeretséghez nem igen tekeryényes útat fognak választani; ha mind e’ mellett a’ városban nem lennének olly bátrak mint a’ mez őn, nehogy a’ tréfa kés őre haladjon, mindeniknek külön egy bátyámhoz szóló levelet kellene kezébe játszanod. LIDI . Értem; igen helyes! ’s abban a’ levélben csintalan dolgok fognának lenni. VILMA . Kétség kivül. De tartalmokat még ezután kellene kif őznünk ’s egy biztos hallgató férfiú által leíratnunk. – Hiszen, Lidi, neked szép ismeretségeid vannak. LIDI . Lesz szerencsém egy olly férfiúról gondoskodni. VILMA . Másodszor – LIDI . Ah! az az alvó úrfi jön. VILMA (fátyolát lebocsátja). Mit gondolsz, meg fog-e így fátyolon által ismerni? LIDI . Nem hinném. Azonban hogy annál biztosabban legyen a’ kisasszony, engedje fürteit egykissé más alakba szednem. (fürteit igazítván) így ni! Ez eped ő bánatot, igen igen nagy szomorúságot fog jelenteni. VILMA . Most vonulj el Lidi; én itt e’ padon fogom őt várni eped ő bánattal; mert hajmüvészi számolataidat csak nem akarnám szégyenben hagyni. (Lidi el)

HANGAI (j ő).

Itt láttam őt! itt lettem általa Rögzött pogányból ájtatos keresztény. De ah! mi haszna változott hitemnek, Csak szenvedést ad üdvösség helyett. Kegyetlen ő! és megvet ő kevély, Minden szavával egy reményt öl el. De ím ki űl befátyolozva ott,

387 szobalány. Gondolkodólag ’s ollyan egyed űl? Nem ő, az édes ismeretlen az? Ah! fátyolának titka báj er ővel Hódít magához, ’s mintha egy világot, Sőt a’ világok’ mennyét rejtené, Nem hágy nyugonnom, míg fel nem födöm. (Vilmához) Bocsánatot, ha tán csalatkozám – VILMA . Ah engedelmet! el valék merülve. De jó hogy eljött, régen várom önt, Azt bánva csak, hogy kedvesb társaságot Nem hozhaték; mert Vilma nem jön el. HANGAI . Tudom, gyanítám. – ’S még is kedvesebb Alig lehetne társaság akárhol, Mint mellyben most vagyok. VILMA . ’S még is lehetne hát? HANGAI . Nem, istenemre mondom, nem lehetne. Imént csak elmém’ lomhasága szólt. VILMA . Miért e’ túlság? Avval én elégszem, Ha Vilma mellett engem t űrni fog. De most az egyszer tartozás hozott. Igértem, és barátném e’ fölött Egy bízománynyal tisztelt meg. Talán Ismerni fogja e’ kis könyvet ön? (egy kis könyvet mutat el ő). HANGAI . Oh fájdalom! nagyon jól. Vajha míg enyém volt, Hűbben követtem volna oktatásait! Kés ő tanácsa most már nem segít. VILMA . Barátném, mint mondá, véletlen űl Cserélte azt fel Himfy’ bús dalaival 388 , ’S im vissza küldi és bocsánatot kér. HANGAI . Bocsánatot, mid őn már ég a’ ház! VILMA . És vissza kéri értte Himfyét. HANGAI . Oh szívesen! hisz a’ mit Himfy érzett, Azt én is érzem, én is szenvedem, Csakhogy dühösben ’s gyógyulhatlanúl. Szeretni, hajh! már könyv nélkül tudok. VILMA . Barátném tartozásnak vélte mind ezt Személy szerint át adni, ’s tette volna, De hirtelen roszúl lett. HANGAI (gúnynyal). ’S lóra űlt! VILMA . Uram, csalódik – HANGAI . Nyargalózni ment! ’S egypár csapongó vágtatott vele! VILMA . Kímélni vágytam önt, de mint gyanítom, Már nincs okom titkolni– HANGAI . Oh miért is! Hisz én annál még többet is tudok. Társnéja, jó kisasszony, nagy kaczér.

388 Kisfaludy Sándor (Himfy): A keserg ő szerelem c. (1801). VILMA . Ez már igazán több, mint mit én tudok. Ön látta őt? és hogy fogadtatott? HANGAI. Nem szinte rosszúl. Egy kevély mosolygás ’S szép illedelmes f őhajtás után, Vén únodalmas bátyjával hagyott. VILMA (félre). Bátyám uramnak szép hizelkedés! (Hangaihoz) ’S eltávozott? HANGAI (kesernyésen). Mondom , hogy lóra űlt ’S kószálni ment két nyargaló vitézzel. VILMA (félre). Féltékeny! ’S oh ez nem csekély hiba, De mellyet minden asszony megbocsát. Csakhogy nevelni, jónak, nem szabad. (Hangaihoz) Szeszély, uram! ’s ha Vilmát kedveli, Ez egy hibáját nagyba nem veendi. HANGAI . Ez egy hibáját! már csak a’ mit ön Tisztelt barátném, (hagyja hinnem ezt) Csak a’ mit ön beszélt el, mennyi az, ’S mennyit fogok még látni ezután. VILMA (félre). Ez szép kilátás! (Hangaihoz) Sajnálom nagyon, Hogy illyen tévedésbe vittem önt. Mit én beszéltem Vilmáról, az inkább Intés gyanánt volt mondva, és neki Jobban disz űl mint szégyenére válik. Én őt keménynek mondám. HANGAI . És kevély! VILMA . Nem mindenekhez hajló. HANGAI . ’S még is tetszeni vágy. VILMA (hamisan meghajtja magát). Az Éva anyánkról szállt ránk örök űl. HANGAI . Oh ön nem ollyan! Illy n ő mint kegyed, Díjúl lehetne mennylakónak is. VILMA (félre). Sok tisztelet! HANGAI . De Vilma – VILMA . Őt bizonynyal Most már pokolra kárhoztatja? nem? HANGAI . Ne értse félre szenvedélyemet. Ő, meglehet, jó, csakhogy csapodár 389 , Hiú ’s kevély: a’ férfi báb neki, Úgy vettem észre. Szíve szép üvegház, De mellyben jégvirágok termenek: Nincs benne élet ’s éltet ő meleg. VILMA . Nem! már ez több mint elhallgató, Bocsásson meg, de egy látás után, Nincs önnek így itélni még joga. Én Vilmát jobban ismerem, ’s ha ő Még nem szeretne, arról ki tehet? De azt tudom, ha egykor majd szeret, Szerelme mint az éjszakmutató, Rend űlni nem fog t űz és vész között, Az egyhez híven, kit szivébe v őn.

389 hűtlen. HANGAI (félre). Nemes, nemes szív! Oh a’ lelki dísz Mi százszorozva több a’ testinél! Ki más’ szerelmét így lefestheti, Az tud szeretni, oh az boldogít. (Vilmához) Ön, jó, szelíd egy orvos ’s gyógyszere Már jótev őn hat. Tilma nem hibás, Sőt jó és h ű lehet, de boldog is, Mert illy barátnét bírni nagy szerencse. De én Vilmától már kigyógyulék. VILMA (félre). Azt nem szeretném! (Hangaihoz) Hogy lehetne az? Hát ebb ől állna minden szerelem: Ma szikra t űz, és holnap jég? Uram, Ezt ön fel ől feltennem olly nehéz, Hogy szinte fáj; mert mellyik férfi h ű, Ha még egy illy is, mint ön, ingadoz? HANGAI . ’S van bízodalma hozzám? – Oh igen, Oh higyje, én hű ’s állandó vagyok, De ahhoz csak, ki engem is szeret. VILMA . Azt érdemelni kell; mint tartozást Egyszerre elfoglalni nem lehet. Keresse kedvét: tán megnyerheti. HANGAI . Nem, értte többé lépést sem teszek. VILMA (félre). Már csak dicsérnem kell szépségemet, Különben pártot indít ellene. (Hangaihoz) Pedig barátném csinos egy leány. HANGAI . Óh szép, igen szép, nem tagadhatom. VILMA (félre). Kifogytam; mit tegyek most. – Ah igen! Egy hódolóm volt, a’ ki egykoron Tet őtől talpig versbe foglalá Szépségimet. Most majd hasznát veszem. (Hangaihoz) Hajának fürti holló feketék. HANGAI . Mit ér a’ haj hívságos agy felett, ’S azonkiv űl a’ holló rosz madár. VILMA . Mint déli nap tündöklik két szeme, ’S csodálatos hogy bennök ég nyilik. HANGAI . Egy jó, nemes szív annál többet ér. VILMA . Szép ajki rózsák. HANGAI . Hervadók igen, Mert csak ledérség’ 390 hangját rezgetik. VILMA . ’S mint a’ sugár, felnyúlik termete. HANGAI . De lelke nem sugár. – Oh hagyjuk el! Léleknemesség nélk űl testi báj Oltár, minél a’ hívságok’ fia Csalfény ű bálványoknak áldozik. VILMA . ’S ezek szerint ön nem szerette Vilmát? HANGAI . Szeretni véltem őt, de most tudom, Hogy az csak vad láng ’s bolygó t űz vala. De nem! nagyon, nagyon szerettem őt,

390 léhaság, erkölcstelenség. Szeretni tudtam volna, mint soha Szeretve asszony nem volt férfitól; De hála, hogy szeretni megtanított. Fogok szeretni, s őt ha illenék Illy hirtelen változni férfinak, Megvallanám, hogy már is szeretek; De szenvedélyem’ tárgya nemesebb, Dics őbb; ’s azon lesz minden fáradásom, Hogy, mint ohajtok szívkegyébe jutni, Úgy birtokára méltó is legyek. VILMA . ’S Vilmát ön többé nem kivánja látni? HANGAI . Oh s őt fogom! Bátyáink ismerik Egymást igen rég, iskolás id őkb ől, ’S ezek kif őzték, hogy családaink Egy régi híres köz t őből szakadtak. Rokon vagyunk, ’s már bátya ’s húg. Jogom Van látni őt, ’s az el nem lesz mulatva: De abból semmi sincs, hogy olly fanyar ’S ábrándos képpel álljak ellenében. Vigan leszünk, s őt lóra is kelünk. Versent futandunk tüskön bokron át. ’S ha majd kifárad és panaszkodik, A’ nem szerelmes bátya jót kaczag. VILMA (félre) Szép változás! Oh ő is férfi-szív, Míg kér, szerény ’s jó; büszke lesz, ha nyert. De mit tegyünk? Ha isten elvevé Baloldaloknak legjobb csontdarabját: Érjük be avval, a’ mi megmaradt. HANGAI . Ön elmerült? vagy nem javalja tán, Hogy Vilma mellett olly sokat mulassak? VILMA (meglepetve). Nem – én – vagy úgy!– igen… HANGAI . Nem és igen! (félre) jól értem! Oh igen, A’ jó , nemes szív érez és szeret. És én – de nem! még szólni nem szabad, Míg érzelmimmel számot nem vetek. (Vilmához) Tehát ne lássam Vilmát ne soha? VILMA (tettetve). Ollyat kivánni önt ől nincs jogom. HANGAI . ’S ha volna még is, s őt mondom, ha van, Kivánja hogy többé ne lássam őt? VILMA . Igen! (mintha megbánná, hogy elfeledé magát) De nem, nem, én azt nem kívánhatom: (töredezve) Menjen hozzá és boldogítsa őt. HANGAI (félre). Oh szerelem! a’ te vallomásod ez. ’S én boldog illy nemes szivet nyerék. (Vilmához) Kedves kisasszony! most ohajtanék csak Dús lenni minden jóban és erényben, Most érezem csak, milly szegény vagyok; Még is ha volna bennem annyi becs, Hogy avval boldogítsak valakit, Az Vilma nem lesz. ’S most engedje meg, Hogy egy kegyelmét kérjem, szép kisasszony. Irántam már is sok jót tüntetett ki, Adósa még, már is bátor vagyok Ujonta kérni, olly remény’ fejében, Hogy egykoron tán megszolgálhatom. VILMA (félre). Itt a’ kelepcze! már nincs menedék. HANGAI . Ha mint vagyok, csekély portéka bár, De a’ minek látszom, valóban az, Ha bennem ön , sok gyengéim között, Talált becsesb és jobb tulajdonokra, ’S ollyanra, mellyb ől egy szeretni képes, Szelíd, nemes hölgy még erényt csinálhat, Engedje meg, hogy egyszer biztosabban Szólhassak önnek. Rendeljen napot ’S helyet, hogy a’ mit meggondolt ügyemb ől Itéletére bízni szándokom, Elmondjam akkor. Teljesítse ezt, Ez egy ’s utósó kértemet. VILMA (félre). Oh hála isten! szinte megszorult Lélekzetem; hát még szabad vagyok. Leányszabadság nem tarthat soká. (Hangaihoz) Kérése nem nagy ’s még is félni kell, Ha teljesítem, megszól a’ világ. Azonban a’ világ ne tudja azt. Én május’ elsején korán jövök ki Egy társasággal, és ha akkor ön E’ domb kör űl vár, egy pillantatig Megszökhetem tán. HANGAI . Oh hála, köszönet! Dics ő leányka, e’ jóságodért. – ’S most lássa Vilma, hogy vidéki bátyja Más arczot is mutathat mint szerelmest. (el) VILMA (fátyolát félre hajtván). Ő még sem ollyan, mint a’ többiek! Nem, nem; legalább ezt hinni akarom, Míg ellen nem mond a’ tapasztalás. – De mint rokon, mint bátya eljövend Vilmának megmutatni, millyen ő, Ha nem szerelmes? Oh az nem megyen Olly könnyen mint hivé; mert Vilma is Őrt áll magáért! – Bájoló leszek, ’S tündérkedem, hogy vissza csaljam őt. ’S ha végre Vilma nyer ’s a’ fátyolos lány Ismét feledve? Az sem veszteség, Akkor megint csak birtokomba j ő. De nem! ha Vilmához tér újolag, ’S két él ő nyelve szenvedélyt hazud ’S állandóságot, melly csak puszta hang, A’ fátyol akkor megbántott hevében Olly titkokat fog felfödözni, hogy A’ bátya is megrettenik belé. Azonban várjuk el; ha ezt kiállja, Én boldog akkor és övé vagyok. LIDI (j ő, félre). Meg kell adni kisasszonyomnak, hogy amúgy finomul rá tudja a’ férfiakat szedni. Ez a’ tanácskozás egy kissé húzamosan 391 tartott. Végére köll járnom; mert az csak szégyen, gyalázat volna, ha közbenjárásom nélk űl találna férhez 392 menni. VILMA . Szegény Lidi! meguntad magadat. LIDI . Épen nem. Én a’ kisasszony boldogságáért imádkoztam. VILMA . Boldogságomért? Hogy érted azt? LIDI (félre). Bizony nem akarja elérteni. (fenn) Hát tudja kisasszony, csak úgy imádkoztam, mivel semmi dolgom nem volt. VILMA . Azt jól tetted, legalább addig nem estél kísértetbe. Hanem, Lidi, gondolkoztál- e a’ levelek’ kézhez juttatása fel ől? LIDI . Igen; de micsoda jutalmat szánt értté a’ kisasszony? VILMA. Hogy te olly haszonles ő vagy! De ne búsulj, a’ jutalom nem marad el. Ha minden jól megy, Pétereddel kiházasítalak. LIDI . Péteremmel? Annyi mint az; Péter magában nem rosz legény; de a’ házasság – VILMA . Ahhoz talán nem volna kedved? LIDI . Nem olly igen nagy, kivált ha a’ kisasszony hajadon maradna; mert mi így hajadonokúl igen mulatságos életet élünk; de mivel hihet őleg a’ kisasszony el fog pártolni – VILMA (er őltetett nehezteléssel). Lidi! te ma igen találmányos vagy. LIDI . Hiszen valamikor csak férhez fog menni a’ kisasszony. VILMA . Az nem épen lehetetlen. LIDI . No lássa kisasszony! Mit csinálnék már én akkor a’ hajadon világban egyed űl? Azért köszönettel elfogadom az igéretet, ’s részemről mi a’ három vitéz házasulandókat illeti, eligazításokat jövend ő kiházasításom’ fejében magamra vállalom. VILMA . ’S én erre neked teljes hatalmat adok; de valamit még is szeretnék hallani terved’ f őbb vonásairól. LIDI . Legel őször is a’ leveleket, mellyeket a’ kisasszony saját bölcs belátása szerint szerkeztetni fog, leíratom, ’s gondom lesz rá, hogy külön mindeniknek kezéhez jusson. VILMA . ’S azután? LIDI . ’S azután, hogy vesz ődéseinknek vége szakadjon, mindeniknek más és más tanácsot fogok adni. Egyik mint egy poros tudós, másik czip ősen és harisnyásan, pápaszemmel, a’ harmadik épen mint valami falusi agarász úrfi fog j őni pipásan és tűzszerszámosan. VILMA . Mind olly túlságok, mellyeket bátyám ki nem állhat. LIDI . Epen azért, legalább nem fogja a’ kisasszonyt unszolni, hogy irántok barátságos legyen. VILMA . Mind igen jó; de elfogadják-e bohókás tanácsodat? LIDI . Oh az az én gondom! mindeniknek azt fogom mondani, hogy a’ más kett őt megcsaltam, ’s ez elég óvószer lesz, hogy a’ csalást észre ne vegyék. VILMA . Felségesen Lidi! de szegény Péter nem tudom hogy jár, ha felesége ollyan ravasz ’s elmés lesz a’ házasságban is, mint a’ pártában volt. LIDI . Péter úgy jár, a’ mint megérdemli. De ne méltóztassék elfelejteni, hogy ezt mind a’ kisasszonyért teszem. VILMA . Igen, igen; de ég alatti tanácskozásainknak már véget vethetünk. Honn is elég tenni való van.

391 huzamos ideig, sok ideig. 392 férjhez. LIDI . Ehhez a ’ negyedik úrhoz nincs valami üzenete a’ kisasszonynak? VILMA (félre). Ez a’ leány bizonyosan gyanít valamit. Valóban ezek a’ komornák a’ mi hévmérőink, mindent elárulnak. (Lidihez) Semmi sincs. LIDI (félre). Értem, azt maga végezte el. (Vilmához) Mondhatom, hogy az az úr nekem igen tetszik. VILMA . Tréfaság! nekem épen nem tetszik. LIDI (félre). De Lidi azt el nem hiszi ám! VILMA . Egyébiránt pedig, reménylem, lesz annyi eszed, hogy hallgatni fogsz. LIDI . Mint a’ hal. VILMA (félre). Vigyázni kell magamra; mert különben Id ő el őtt elárúl, ’s vége lesz Játékomnak, melly hasznosan mulat. (el) LIDI . Vigyáznom kell, különben hírem, tudtom ’s közbenjárásom nélk űl belé szeret valakibe. Ez pedig komornának iszonyú gyalázat. (el).

KACZOR ’ SZÁLLÁSA .

KACZOR . Csak gonosz egy leány az a’ komorna; annyira tudja a’ szerelmeskedés’ minden tekervényeit, hogy akár setétben elvezessen rajtok. Igen szeretem, hogy zsoldomba vettem. Azok az én együgy ű társaim alkalmasint fukarúl viselték magokat; mert a’ ház’ titkait egészen kitárta előttem, a’ nélk űl, hogy nekik valamit szólt volna. Tehát egy öreg atyabátya van a’ háznál, kir ől a’ különben is gazdag leányra örökség néz, ’s ez az öreg bátya er ősen magyar ember, szereti az úgy nevezett magyart; értem, valami ollyan Mokány félét, ollyan jó pipagyújtogató, agarász, szántóvet ő nemes embert. No ez nem is csoda, az ember öreg ’s az ízlés sokféle. Én ugyan a’ betyárságot nem igen szeretem, ’s ha annyi jó példányait nem láttam volna, alig hiszem, hogy utánazni tudnám, azonban egyszer nem a’ világ. Társaim nevetni fognak, ha észre veszik, de én őket vissza nevetem, ’s természetes hogy arra igen nagy okaim lesznek. EGY PARASZT nagy dörömböléssel bebotlik az ajtón. 393 PARASZT . Szerencsés jó reggelt kívánok a’ Tekintetes Úrnak , az isten sok testi lelki jókkal áldja meg, kívánom – KACZOR . Elég elég. Mit akar, honnan jön kend? 394 PARASZT . Én bizony túl a’ dunáról gyüvök, bárányokat hoztam eladni. KACZOR . Kár volt; birka itt is elég van. ’S aztán – én semmit sem veszek. PARASZT . Megkövetem, hiszen nem is azért jöttem; hanem lássa Tekintetes Uram, hogy onnan hazúl elindultam, keresztapám uram, a’ bíró ő kigyelme, épen akkor ment haza a’ csárdából. KACZOR . No nektek szép bírótok van. PARASZT . Megkövetem, nem! Este 8 órakor ment a’ csárdába, hogy onnan a’ részegesked őket haza parancsolja. KACZOR . ’S maga részegedett le helyettök. PARASZT . Megkövetem, már akkor ki is alutta. KACZOR . Igen, de hát mi közöm nekem a’ te keresztapád urad biró ő kegyelméhez. PARASZT . Úgy bizony. Csak ostoba ez a ’ falusi ember. Hát hallja a’ Tekintetes Úr; a’ bárányok bégtek már a’ kocsin, lovaim be voltak fogva, én ültem, ’s épen az ostorhoz fogék – mert lássa Tens Uram 395 , lovaim egy kissé hajtósak – keresztapám uram épen akkor ért oda ’s egyik lábát a’ kerékagyra tette, a’ másik kezével pedig botjára támaszkodott.

393 nemesek korabeli megszólítása. 394 a Dunántúlról. 395 Tekintetes Uram: nemesi megszólító formula. KACZOR . Az valóságos négykézláb ember lehet. No’s mit szólt? PARASZT . Úgy van, szólt és azt mondta: Hallod-e Jankó öcsém, ha Pestre mégy, nézz kör űl a’Sebestyén’ piaczán 396 , majd ott egy k őszentet látsz. Hát én kör űlnéztem, Tekintetes Uram, ’s a’ k őszentet meg is láttam. Azután azt is mondá keresztapám uram, hogy ha megláttam a’ k őszentet, vessem neki a’ hátamat, ’s ne nézzek se jobbra se balra, hanem menjek egyenesen magam el őtt. Hát én meg is vetettem hátamat a’ k őszentnél, nem néztem sem jobbra sem balra, hanem mentem egyenest magam előtt. KACZOR . ’S utánad kimaradt? PARASZT . Hát ki maradt volna más mint az árnyékom? (félre) Most ugyan megfeleltem magamért! (fenn) Azt is mondta aztán keresztapám uram, hogy menjek valami húsz lépést, azután forduljak jobbra ’s addig menjek, míg valami ajtón be nem botlom. Hát én mentem is húsz lépésnyire, azután jobbra fordultam ’s utoljára csak bebotlottam itt az ajtón, Tens uram’ engedelmével. KACZOR . Azt vettem észre. PARASZT . Mámost pedig isten’ kegyelmébe ajánlom a’ Tekintetes Urat. KACZOR . Hát, akasztófára való, te engem bolonddá akarsz tartani? (botot vesz) Valld meg, mit akartál itt! PARASZT . Ne bántson a’ Tekintetes Úr. Ismerjük mi már azt a’ botfélét a’ falun, aztán nem is igen nagyon tartunk t őle: megszoktuk. Keresztapám, a’ bíró, azt is mondta, hogy ha az ajtón bebotlottam ’s ott talán megpüfölnek, föl se vegyem, hanem mikor már elvégezték, vegyem el ő a’ tarisznyám’ fenekér ől a’ levelet ’s kérdezzem meg, merre lakik az az úr, a’ ki a’ levélen föl van írva? KACZOR . Levél? Minden esetre jó lesz megnézni. Add ide. PARASZT . Megkövetem, itt van. KACZOR . Ligeti Sándor! Diadal, diadal! ezt magam fogom általadni. – No földi elmehet kend isten’ hírével. PARASZT . Igen, de megkövetem – KACZOR . Kell bot? – De most lehetetlen haragunnom, mid őn szerencsém illy kedvez őn szolgál. Tudod mit, jó barátom? én a’ levelet majd magam adom át (pénzt ád neki). PARASZT . Értem, Tekintetes Uram. (félre) A’ levélhordásért itt jól megfizetnek, pedig ezt ’s még más kett őt csak itt Pesten kaptam; keresztapám uramé most is a’ tarisznya fenekén van; de hiszen annak is emberére akadok én, már most tudom hogy kell a’ leveleket általadni. Kereszt apám uram’ szava egész egy szálig beteljesedett, csakhogy a’ hátamat meg nem csiklandozták. Nojszen!397 az még mind meglehet. – Mást nem üzen a’ Tekintetes Úr? KACZOR . Köszöntöm a’ bíró gazdát. PARASZT . Köszönöm igen szépen. Isten áldja meg a’ Tekintetes Urat. (el) KACZOR . Isten’ hirével járj. – Már szerencsésebb napra nem is virradhattam volna. Ki tudja, a’ levél min ő fontos lehet? ’s én annyira ki fogom t űntetni elveszhetését, hogy ez a’ magában csekély szolgálat igen nagy érdem űl fog tekintetni. (Olvas) ,,T. Ns. Nemz. és Vit. Ligeti Sándor Úr több T. N. Várm. el őkel ő” – még pedig El őkel ő és Több; hohó! ez nem csekélység! – „el őkel ő Táblabírájának; nagy, nagyobb, legnagyobb sietséggel.” Már nincs benne kétség, ’s én a’ levéllel tüstént, de tüstént útra kelek. (kopognak) Szabad is nem is. Ki mennyk ő háborgat? Ah! Guta pajtás, Rigó barátom. Hozott isten; de megengedjetek, soká nem mulathatok 398 . GUTA . Ne legyen aggodalmad, mi is mindjárt megyünk. Itt a’ sarkon találkozván Rigóval, egy pillanatra bejöttünk hozzád, meglátni élsz-e még, mert sehol sem mutatod magad’.

396 Sebestyén-piac. 397 No hiszen! 398 maradhatok. 399 KACZOR . Dolgaim voltak. – Többek közt hogy tetszik neked ez a’ tajték ? (Guta nézi) RIGÓ (félre). Ett ől legjobban tartottam, mert mindig a’ legújabb divat szerint öltözött, hanem mint látom, most egészen magyar formába önti magát. GUTA . Szép! 400 KACZOR . ’S ez a’ kostök ? GUTA . Hatalmas; de, Kaczor öcsém, te ma igen különösnek tetszel; feszes nadrág, rojtos bakancs. 401 KACZOR . Juratus koromra emlékeztet, a’ mi, úgy hiszem, mindnyájunknak kedves emlékezet. ’S én eddig is magyar ember voltam. GUTA . Az, az! hiszen mindnyájan az vagyunk; de ez még is különös. RIGÓ (félre). Szegény! alkalmasint nem tudja, hogy az öreg nagybátya, ki sokat a’ külföldön ’s nagy társaságokban élt, a’ czip őt és harisnyát kedveli. Igaz hogy nekem ez soha sem volt mesterségem, mert gyermek koromban hallottam, hogy a’ czip ő és harisnya egyszer már igen roszúl járt Magyarországon; de mit meg nem tesz az ember jó remény’ fejében? KACZOR (öntetszéssel mosolyogva). Hát csak csodálkoztok ezen magyaros öltözetemen? RIGÓ . Biz az furcsa. GUTA . Igen feltünő. KACZOR (félre). A’ boldogtalanok semmit sem tudnak, nem tudják, mi varázsereje van ennek a’ magyar öltözetnek már csak magában, hát meg ha az öreg bátya’ ízlését oda gondolom – Oh felséges! Nem szánnám azt a’ hamis kis szobalányt össze vissza csókolni, hogy semmit sem szólt nekik. – De mit látok? Rigó te igen csinos kezdesz lenni. GUTA . Egészen az új divat szerint öltözik. RIGÓ . Csodálkozom rajtatok. Hát a’ falusi embernek nem az utolsó divat szerint kell a’ városban felöltözni? GUTA (félre). Szegény feje! Én majd csak egy poros tudós kabátot veszek a’ zsibárosnál ’s őket minden divatjaikkal ’s rojtos magyarságokkal semmivé teszem. Oh az a’ Lidi angyali teremtés! – No hiszen, Rigó barátom, az igen szép, hogy te divat szerint öltözöl, hehehe! KACZOR . Igaz, úgy illik, hehehe! RIGÓ (hasonló jelentéssel). Hehehe! (félre) Egy szikrát sem tudnak a’ dologról. Hát ha még azt tudnák, hogy itt zsebemben egy levél van, cito, citius, citissime 402 ! De arról a’ világért sem szólok. GUTA . Hát hogy álltok a’ Ligeti házzal? KACZOR . Nekem már egy távol ismer ősöm megigérte hogy bevezet; holnap teszem ismerkedésemet – (félre) Még ma, most, mindjárt elmegyek. RIGÓ . Én tán holnap után kezdem látogatásomat. (félre) Egyszeribe futok, csak felöltözöm. GUTA (félre). Holnap, holnap után! rákmenetel. Nekem egy kis papirosom van, mellyet a’ világ levélnek nevez, ’s avval én még ma, de minél el őbb bekopogtatok. (fenn) Én nem sietek, még némelly dolgaimat végzem; de jó ajánlásaim vannak. Hanem az id ő eljár. Isten áldjon Kaczor. (el) RIGÓ . Megállj, én is megyek. Kaczor, viszontlátásig! (el) KACZOR . Isten veletek. Jó szerencsét a’ halászathoz. Csakhogy elmentek! Szegény árva ficzkók. De ki tehet róla, hogy a’ szerencse engem mindig különösen kedvelt? Most még csak széles lobogó szalagú kalapot veszek,’s fölteszem új öltözetemnek mintegy koronáját; azután Ligeti Vilma kisasszony’ t ős gyökeres magyar bátyjának udvarlására megyek. (el)

399 tajtékpipa. 400 dohánytartó erszény. 401 jurátus: (lat.) joghallgató. 402 a hamar, gyorsan névszó alap-, közép- és fels őfoka. ______

NEGYEDIK FELVONÁS.

______

LIGETI ’ H Á Z A .

V I L M A , LIDI .

LIDI . Jelentem, hogy a’ levelek szerencsésen kézhez vannak adva. VILMA . De bizonyos is vagy benne? LIDI . Mint Péterem’ h űségében. Épen egy levélviv ő parasztra botlottam, a’ ki sokkal ügyetlenebb, hogysem gyanút ébreszszen. Azonkiv űl rábeszéltem, úgy adja által mint a’ hazunnan hozottat, melly, mint mondá, tarisznyája’ fenekén volt. Egy kis borravaló bátorrá ’s elevenné tette. A’ mint az els őtől kijött, meglestem ’s át adattam vele a’ másodikat, ’s ezután a’ harmadikat is. ’S képzelje kisasszony, a’ szerencsétlen ember még csak rám sem ismert. El őször ifiasszonynak, azután leányasszonynak, végre pedig hugának nevezett. A’ harmadiktól kijöttében mindjárt egy csapszékbe 403 láttam menni, mib ől azt gyanítom, hogy úrfiaink örömeikbe jól megajándékozták. VILMA . ’S ennek hihet őleg szapora látogatás lesz a’ vége. El őre mulat, mint fognak elbámulni levelök’ tartalmán; de meg is érdemlik. A’ ki örökös frigy’ kötéséhez illy hideg szívvel járúl, az nem méltó semmi kíméletre. De a’ tréfát mi csak innen a’mellékszobából fogjuk meghallgatni: únom a’ rosszúl peng ő ízetlen hizelgéseket, mellyekkel hihet őleg ostromlanának. Azonban siessünk el, bátyám épen reggeli újságait j ő ide olvasni. Boszús lesz, ha háborgatni fogják, különben is, mint beszéli, roszúl áll a’ világ’ dolga. El velünk Lidi. (el)

LIGETI (j ő olvasva).

Ismét új g őzer őmű, hajó és kocsi egyszersmind, melly szárazon vízen egyiránt sebesen jár. Felséges találmány, melly népet néppel, országot országgal, ’s világrészt világrészszel összeköt, (keser űn) ’s nekünk rósz útaink, nyomorú lovaink, féktelen 404 , hídatlan Dunánk. Vajha minden ártalmas párát és g őzt, melly nálunk egész vidéket dögleletessé, melly sok ember fejét kevélységt ől és butaságtól kába-tompává tesz, vajha mind e’ g őzöket illyféle er őművek’ hajtására kényszerithetn ők; akkor – de nem ! bocsáss meg nagy hazafi lélek, ki napszámosává szeg ődél hazádnak, bocsáss meg a’ megrögzött panaszkodónak! gyors hajóid, mint jobb jöv őnek hirdet ői, már szegdelik Dunánkat, ’s a’ korán elkiáltott hajnal tán már hasadni fog. (kopognak) Szabad! KACZOR (betyárosan öltözve belép ’s kör űl néz, félre) Uram ne hagyj el! hisz’ ez igen is tisztes öreg úr. De m ár csak szerepemben kell maradnom. LIGETI (magában). Ez is egy példány azon eredetinek vélt magyarokból, kik nyakok’ hajthatatlanságában tartanak minden dics őséget, noha még ez a’ legártatlanabb faj, mert elég ép, hogy bel őle faragni lehessen. KACZOR (közelítve, ügyetlen bókolással). Alázatos szolgája. LIGETI . Szolgája az Úrnak.

403 kiskocsmába. 404 szabályozatlan. 405 KACZOR . Ott künn azt mondották, hogy Ligeti Sándor Táblabíró Úr itt lakik. LIGETI . Ligeti Sándor én vagyok. KACZOR . Több Vármegyék’ Táblabírája? LIGETI (félre). Szegény fiú. (Kaczorhoz) Igen, igen. KACZOR . No úgy hát igen örvendek, hogy Táblabíró úrhoz szerencsém van. 406 LIGETI . Minden hímezés nélk űl uram, mivel szolgálhatok? KACZOR . Oh kérem! én illy tisztes férfiúnak, mint Táblabíró úr, csak engedelmeskedni akarok. LIGETI (félre). No ez legalább nem rosz szívre mutat, (fenn) De még is valami dolga van uraságodnak velem. KACZOR . Kétségkiv űl, különben nem háborgatnám Táblabíró Urat. – Hanem ne vegye rosz néven Táblabíró úr, én ha fáradt vagyok le szoktam űlni. LIGETI . Tessék, tessék! (rejtett gúnynyal) Én szeretem a’ nyíltszív űséget. KACZOR (félre). Jó helyen vagyok. (Ligetihez) Ezek az átkozott hegyes pesti kövek egészen megrontják az ember’lábát, de azt is csak a’ becsületest, mert ez a’ sok sohonnai úgy meg megy rajtok, mint a’ hangya, majd elsodorják az embert. LIGETI . Igaz, kövezetünk nem mindenütt jó. KACZOR . Oh uram! falura, mez őre kell j őni, hogy az ember jó íz űt sétálhasson. A’ k ő kemény, de az az isten adta gyep csakúgy emeli az embert, ha rajta megy. LIGETI (félre). Mit tegyek? még utóbb a’ falusi élet’ gyönyör űségeir ől fog leczkét tartani. KACZOR . De majd el is felejtem (fölkel) Én Kaczor Dezs ő vagyok, szolgálatjára. LIGETI . Ör űlök. KACZOR . Táblabíró ugyan még nem, de lehettem volna. LIGETI . Hisz’ uraságod még fiatal ember. KACZOR . De kérem, még kölyök koromban meg akartak egy fels ő vármegyében tenni, hanem az esküvést ől megijedtem ’s elillanék. LIGETI (félre). Kár hogy kötélen nem vitték vissza. KACZOR (félre). Átkozott szótalan ember ez. Már ketté kell vágnom a’ csomót; mert leczkémnek szinte végén vagyok. Rút volna, ha hangomból ki találnék esni. – Táblabíró úrnak én egy levelet hoztam. LIGETI (félre). Úgy! ez a’ többi hát csak bevezetés vólt. (Kaczorhoz) Szabad kérnem. 407 KACZOR . Nem! hallja meg el őbb a’ historiáját . LIGETI (félre). Kiváncsivá akar tenni. Ez minden esetre eredeti egy ember. – ’S hát a’ história, uram? KACZOR . Igen! milliom a’ lelke! hát ahogy járok a’ küls ő városban, nagy verekedés volt egy kurta-csapszék el őtt. Én az illyen verekedéseket nézni halálban szeretem. LIGETI . Szép mulatság. KACZOR . Hallja csak Táblabíró úr, mindjárt vége lesz. Két ember czibálta egymást elébb tovább, végre az egyik tarisznyájához fogott, úgy vágta azt a’ másiknak fejéhez, hogy az mindjárt orra bukott; de bezzeg a’ tarisznyából hullott a’ holmi: szalonna, kenyér, kulacs, apró pénz, a’ mit a’ kör űlálló gyülevész hamar fölkapdosott, én ehhez a’ levélhez jutottam, ’s mivel a’ paraszt részeg is volt, jobbnak gondoltam, ha magam ballagok el vele, ’s ím itt kezéhez adom Táblabíró úrnak. LIGETI . Igen le vagyok kötelezve. (félre) No ez még sem egészen vadja az embereknek. – Sajnálom ha miattam valami bajba is keveredett uraságod.

405 vármegyei szint ű bíró. 406 köntörfalazás, szépelgés. 407 történetét. KACZOR . Csekélység! tyúkszememet ugyan apróra tiporták; de majd kiheverem, ha haza jutok. (félre) Arcza derülni kezd; de leányt nem látok. LIGETI . Uram, a’ levél siet ősnek látszik, engedelmével. KACZOR . Oh kérem! Táblabíró úr itthon van. Hanem viszont engedelmével én rágyújtanék; mert még ma pipa sem volt számban. LIGETI (félre). Már nem gátolhatom. – Tessék, tessék, mindjárt tüzet parancsolok. KACZOR . Köszönöm, az magamtól is kitelik. Rosz pipás az, a’ ki t űzszerszámot nem hordoz magával (kiüt és rágyújt). LIGETI (félre). Hallatlan ügyetlenség! Már mit csináljak vele? — Ezen levélben uraságod igen meg van dícsérve. KACZOR (félre). Mit hallok? – Ez már valóban váratlan szerencse. LIGETI . Senkit sem bánt. KACZOR . Ha engem nem bántanak. LIGETI . Jó gazda. KACZOR (félre). Hogy tudhatja azt? – Nem vagyok adós, de más sem adós nekem; én az egész világgal békességben élek. LIGETI . ’S hogy uraságod igen jó, becsületes magyar ficzkó. KACZOR (félre). Mi ez? – Mi tagadás benne, magam is azt hiszem. 408 LIGETI . ’S nekem hinnem illik; mert igen hiteles kútf őből tudom. KACZOR . ’S az volna? LIGETI (olvas). Alázatos szolgája Kaczor Dezs ő. KACZOR (félre). Átkozott! ebben csalás fekszik. Tisztúlnom kell. – Táblabiró úr! LIGETI . Kérem, még a’ levél egyébr ől is szól. (kopogás) Szabad! KACZOR (félre). Oh hogy a’ sárkány el nem rep űlt avval az átkozott levéllel! Mit látok? Rigó! Még csak ez hibázott. Hová legyek! már csak végét várom. (Rigó nagy szelesen, hajlongások közt bej ő, majd h űledezve eláll). RIGÓ (félre). Mennydörg ő dolog! szinte kett őzik a’ szemem ez alatt a’ veszett üveg alatt, már most azt sem tudom a’ kett ő köz űl mellyik micsoda, fiú-e vagy leány? 409 LIGETI (félre). Hát ez micsoda pille már megint? RIGÓ (Kaczorhoz közeledve). Ligeti Táblabiró úrhoz van szerencsém. KACZOR . Kérem, amoda tessék. (félre) No ez is furcsa bogárrá lett. RIGÓ (félre). Oda vagyok. Ez Kaczor’szava. (leveszi pápaszemét). ’S mint látom egész kéjelmében van. Még rá mer gyújtani. Veszedelmes találkozás; már most kivett minden készületimb ől, mozdulni sem merek miatta, mert kinevet. Legjobb lesz, ha átadom a’ levelet ’s máskor jövök. – Ligeti Táblabíró úr? LIGETI . Én vagyok. KACZOR (félre). Mit akarhat ez avval a’ pilleöltözettel? RIGÓ . Bocsánatot, ha tán zavarom. LIGETI . Épen nem. RIGÓ . Nekem egypár pillantatra különös beszédem volna Táblabíró úrral. KACZOR . Én tehát távozom. LIGETI . Kérem, tessék maradni. KACZOR (félre). Meg nem szabadulhatok! LIGETI (Rigóhoz). Nekem ezen úr el őtt nincsenek titkaim. KACZOR . Nagy tisztelet. (félre) Még csúfolódik is. RIGÓ (félre). Mit hallok? Hát már ennyire vannak? Titka sincs előtte. Oh én nyomorú! LIGETI (félre). Bizonyos vagyok benne, hogy ez is valami szélkerget ő.

408 forrásból. 409 bogárféle, csodabogár. RIGÓ (félre). Már nincs hova lennem. (Ligetihez) Egy levelet hoztam Táblabíró úrnak. Hozzá jutásom igen különös, de abból csak annyit akarok mondani, hogy veszend őben volt annál, kit ől által vettem. KACZOR (félre). Mennyk őt! úgy beszél, mintha csak én tanítottam volna rá. RIGÓ . Ezen véletlenség nekem alkalomúl szolgál azon szerencséhez, hogy érdemes házával ismeretségbe juthassak. (átadja a’ levelet) . LIGETI . Igen lekötelez uraságod. Tessék helyet fogni. RIGÓ (félre). Csak ez az irgalmatlan Kaczor ne volna nyakamon; egy, de csak egyetlenegy szó sem jut eszembe azokból, mellyekre otthonn elkész űltem. KACZOR (félre). Hogy a’ tatá rba jutott ez ahhoz a’ levélhez! LIGETI (félre). Ez különös! Bolondot járnak ezek, vagy engem akarnak avvá tenni? (olvas). RIGÓ (Kaczorhoz haragosan). Hát téged mi a’veszedelem hozott ide, ’s épen most? KACZOR . De téged mi hozott ide? Nem látod, hogy én már régebben itt vagyok. (félre) Bár mehetnék! LIGETI . Tehát Rigó Jónás úrhoz van szerencsém? RIGÓ (megütközve). Mi ez? (Ligetihez) Részemr ől a’ szerencse. – De, engedelemmel, honnan méltóztatik nevemet tudni? LIGETI . Saját leveléb ől: „legalázatosabb szolgája Rigó Jónás.” RIGÓ (félre). Ez árulás! LIGETI . Uraságod engem tudósít ezen levelében, mellynek minden esetre kár lett volna elveszni, hogy uraságod sok országot világot látott. RIGÓ . Igen, én sokat láttam. (félre) Oh hogy a’ szél el nem hordta azt a’ levelet! LIGETI . ’S hogy uraságod igen finom úr. RIGÓ (félre). Ki nem állhatom. KACZOR (súgva Rigóhoz). Kicsinség! már én ezen régen által estem. RIGÓ . Engedelmet! nekem egy pillantatra távoznom kell. LIGETI . Kérem, tessék le űlni. Nekünk még végzeni valónk van. RIGÓ (félre). Kínpadon ülök. KACZOR (félre). Már én csak kaczagom az egész dolgot! (Kopogás. GUTA bej ő. Kaczor és Rigó ijedve felszöknek, félre fordulnak. Guta egyenesen Ligetinek megy). GUTA . Ligeti Sándor urat, a’ tudományok’ buvárát, tudósok’ barátját, és a’ tudatlanok’ megvet őjét, kinek híre, mint az olajfák’ virágainak illatjok, minden könyvszag-ismer ő orrnak czimpáját olly kellemesen illeti, üdvözli a’ Muzsáknak legkisebb szolgája, törvények’ doctora ’s a’ bölcselkedés’ és szépmüvészetek baka… (meglátván Kaczort ’s Rigót, meghökkenve) laurusa 410 . – (csökkent hangon) Mi a’ villám! LIGETI (félre). Már ez még is sok egy napra. Alig hiszem hogy valamellyik bolondház nem rebellált 411 , különben ezek hogy lehetnének itt? GUTA (bámulva, félre). Hisz’ az Rigó és Kaczor, még pedig mi vad öltözetekben. Már végem van, vége minden tudósságomnak. – Mi a’ lánczos gutát kerestek ti itt? KACZOR (félre). Haha! Guta. – No te szépen felöltöztél. GUTA . Táguljatok legalább, nekem dolgom van itt. 412 RIGÓ . ’S ebben az ágról szedett kantusban ? GUTA . Nekem evvel czéljaim vannak. De menjetek hát. KACZOR (Gutához). Hiszen mi mennénk, szegény ember.

410 baccalaureus: alsó szint ű egyetemi fokozat (babérkoszorús); itt szójáték: baka (közlegény) – laurus (babérlevél). 411 lázadt fel. 412 kórusban, kántusban. LIGETI . Uram, én várom beszéde’ folytatását. GUTA . Ezerszer bocsánatot. – Ezen urak bucsúzni akarnának. LIGETI . Még dolgaink vannak. GUTA . Igen de nekem titkos beszédem van. LIGETI . Mind férfiak vagyunk. ’S ezen barátim... GUTA (félre). Oh hát úgy vagyunk! LIGETI . ...Nem ollyanok, hogy a’ házból híreket hordjanak ki. Nemde? RIGÓ (félre). Átkozott ember! (fenn) Oh épen nem. KACZOR . Oh azt nem! (félre) Csak magam szabadulhatnék becsülettel! GUTA (félre). Már csak átadom a’ levelet, aztán tágulok; mert ez a’ két majom tudom hogy kinevet, ha tudóskodni akarok. (Ligetihez) Én igen szívesen gyönyörködném a’ Táblabíró Úr’ tudós társaságában, de azon szerencsémet máskorra tartom. – Hanem (kör űlnéz, halkan) Ezen levél nem uraságodhoz szól? LIGETI . De igen! ’S hogy jutott kezeibe önnek? GUTA . Igen különösen, (félre) de nem szólhatok ezekt ől a’ vad emberekt ől. (Ligeti olvas, az alatt Guta társaihoz megy ’s titkon perel velök, mintha őket ki akarná hajtani). LIGETI (félre). Szakasztott mása a’ két előbbinek, csak aláírása más. Itt valami titok lappang. (Gutához) Guta úr tehát igen tudós úri ember. KACZOR (félre). Mi rútúl meg vagyunk csalva. RIGÓ (félre). El vagyunk árulva. – Hogy bámúl a’ mi szövetséges társunk! KACZOR . Most jön a’ hadd el hadd. LIGETI . Mondok, Guta úr igen tudós egy férfiú. GUTA (félre). Ördög és halál! LIGETI . Most tizenkettedikszer olvassa a’ Bibliát. (Kaczor es Rigó majd nevetkeznek, majd boszonkodni látszanak). GUTA . Mit hallok? 413 LIGETI . Tiszta papirost nem szenved maga előtt. Parizpápait könyv nélk űl tudja. GUTA (félre). Csúffá lettem! LIGETI . ’S huszonöt lábú rímes verseket ír. GUTA (félre). Megpukkadok. (Rigóhoz és Kaczorhoz) Megöllek, ha kinevettek. LIGETI . Rejtett-szavakat küldöz a’ Hasznos Mulatságokba. Nemde? GUTA . Igen, igen! (félre) Csak ezek ne hallanák! (fenn) De, ha szabad kérdenem, honnan méltóztatik mind ezen szép dolgokat tudni? LIGETI . Igen hiteles embert ől, Guta Pongrácz úrtól. GUTA (félre). Ez árulás. (Ligetihez) Én nem vagyok Guta. LIGETI . Az különös volna. A’ levél így szól: „Tudós szerénységem miatt, melly szólani tílt, magam vagyok bátor levelemet általadni, tisztel ő szolgája Guta Pongrácz.” 414 GUTA (félre). Megfoghatatlan! (fenn) Uram, engem a’ guta kerülget, távoznom kell: különben még meg is üthet. LIGETI . Ej! maga magát csak meg nem üti az úr. Azután a’ levél szerint nekünk még egy igen nagy dolgunk van. – Tessék leülni, üljenek le uraságtok is. (le űlnek egymást bámulva) Mi, úgy hiszem, ezentúl is jó barátok leszünk. (bekiált) Vilma, Vilma! (mindnyájan ijedve felszöknek üléseikb ől) . 415 KACZOR (félre). Oh Jupiter ! GUTA (félre). Még csak ez kellett! RIGÓ (félre). Oda vagyunk! (Lidi j ő)

413 Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) tanár, a filozófia és orvoslás doktora; latin–magyar, magyar–latin szótára el őször 1708-ban jelenik meg, majd pedig több újabb kiadásban is (1762, 1767, 1782, 1801). 414 agyvérzés. 415 az istenek ura a római mitológiában. LIGETI (Lidihez). Küldd ide Vilma kisasszonyt. – Hugomat fogom bemutatni az uraknak. A’ dolog különben is őt illeti, ő határozzon. KACZOR (félre). Most merevenség ne hagyj el bennünket! (Ligeti fel ’s alá elmer űlten jár, ’s az alatt ajtó nyílik ’s Katicza belép, de meglepetve némán megállapodik ’s meghajtja magát). LIGETI (mintha Vilmához szólna). Édes húgom, a’ te szerencséd hármával is jár. Ezen érdemes urak, kiket itt el őtted látsz, hozzám egy levelet írtak, (Katicza örömbámulással hajtogatja magát) ’s hogy az legbiztosabban kézhez is jusson, magok adták által. GUTA , RIGÓ , KACZOR (magokban). Ördög és halál! LIGETI . Ezen leveleikben Kaczor úr (rámutat) , Rigó úr, ’s Guta úr, szép kezedet kérik (a’ vélt Vilmához fordulva, mid őn Katiczát látja, visszahökken) Ah Katicza kisasszony! (félre) Mi a’ veszedelem hozza most ezt ide? GUTA , RIGÓ , KACZOR . Oh szégyen! KATICZA . Ah! maga hamis szomszéd úr, millyen kisértetbe hozza a’ jámbor szívet. Alázatos szolgálója, kedves szomszéd úr, alázatos szolgálójok. Én Vilma barátnémat keresem. LIGETI (félre). Hogy ezt is most hozza a’ sárkány! (Katiczához) Tessék leülni, Vilmát mindjárt ide hozom. (félre) Bizony még zavarba hoznak; de hol is marad az a’ leány olly soká! (el) KACZOR . Ez hallatlan árulás, err ől beszélnünk kell. RIGÓ . És boszút állanunk. GUTA . Hallatlan boszút kell állanom. KATICZA (magában). Gyönyör ű társaság. Ah istenem! tán ezek voltak szívem’ háborgatói. De milly szomorúk a’ lelkeim, nem is mernek rám nézni, bátortalanok. (Guta, Rigó, Kaczor kisuhannak). Már csak meg kell őket szólítanom. (fenn) Különös szerencsémnek tartom – – Uram segíts! hát hova lettek olly hamar? hova mentek? mért mentek el? Ah, egy id ő óta csak úgy enyésznek el őlem a’ férfiak!

LIGETI ’s V I L M A jőnek.

LIGETI . De csak te j őj el ő, látnod kell őket. – Mi a’ halál! kisasszony, hova tette vendégeimet? KATICZA . Én hova tettem? – Ah, tehettem volna csak őket a’ hova szeretném! Virágcserépbe ültettem volna, hogy ott nekem örökre, de örökre virágozzanak. VILMA . Hiszen, édes bácsi, itt senki sincs. LIGETI (félre). Ez még is különös. Sz őrén szálán oda vannak, ez meg itt ábrándoz szegényke. (Katiczához) De szomszédasszony itt volt, csak tudhatja hova lettek? KATICZA . Lelkemre mondom, nem tudom. – Jó reggelt magának, édesem. – Hát hallja csak szomszéd úr, mikor engem azon három ifjúval itt hagyott, természetes, hogy rájok sem mertem nézni szégyenletemben. LIGETI (félre). Azt még eddig nem vettem észre. KATICZA . De mivel láttam, hogy ők is mód nélk űl szemérmesek, utóbb csak er őt vettem magamon, hogy rájok pillantsak , ’s uram ne hagyj! mit kelle látnom! LIGETI ’s VILMA . Ugyan mit? KATICZA . ’S hát semmit, lelkeim. Már akkor nem volt mit látni, mert a’ három tündér ifju elt űnt, elenyészett, oda volt. VILMA . Ej, édes bácsim, maga engem kizavar dolgaimból, hogy kér őimnek bemutasson,’s most üres helyöket találom. LIGETI . Szép kérők, nem merik bevárni a’ menyasszonyt. De ne búsúlj húgom, épen nem vesztesz, hogy nem látod őket; olly ferdére csigázott három majmot ritkán láthatni együtt. KATICZA (félre). Min ő rágalmazás! VILMA . Már édes bácsi megbocsásson, de azt nekem illenék megítélnem. Bácsi mindig avval gyötör, hogy a’ kér őket elijesztem a’ háztól, ’s most maga idegeníti el őket szigorúságával. Pedig ki tudja, milly szerencsémt ől fosztott meg ez által? Jövend őre kikérem, hogy kér őimmel legalább magam is beszélhessek. LIGETI . Leány, leány, te aligha nem hamiskodol? De hiszen majd végére járok dolgaitoknak. Azonban kér őid’ leveleit általadom, mulasd magad velök. ’S most isten veletek! nekem szórakozásra van szükségem; mert ez a’ bohó társaság egészen megzavart. Még egyszer mondom, illyen kér ők ne j őjenek többé; mert klastromba 416 viszlek. (el) KATICZA . Édes kis szomszédném, én is ajánlom magamat. VILMA. Hát illy hamar? KATICZA . Ah kincsem! tudja, hogy én szívesen mulatok magánál; de – (félre) meg kell néznem merre mentek – most már nem maradhatok. VILMA . Igen sajnálom, beszédem lett volna. KATICZA . Beszéde? mib ől áll, angyalom? ah hiszen tudja, hogy örömest hallgatok. (félre) De nem maradhatok, hát ha hozzám mentek, ide csak tévedésb ől417 jöhettek; mert különben mért futottak volna el Vilma el ől? (fenn) Tüstént jövök, angyalom, de tüstént; csak egy pillantatra haza tekintek. Ajánlom magamat. VILMA. Elvárom önt. KATICZA . Várjon is, mert azonnal itt termek. De, kedvesem, vigyázzon magára, ezen ifjak nem úgy mentek el, mint más ember szokott. Az illyek el is szokták ragadni a’ fehérszemélyt, ha máskép nem férhetnek hozzá. Ah gyöngyöm! ne hagyja magát elragadni; de ha aztán még is elragadják, ájuljon el, mert ez a’ könyvekben is így van. Ah! ha engem ragadnának el, én karjaik között ájulnék el. Pá angyalom, mindjárt vissza jövök. (el) VILMA . Szegény Katicza! mivé lett a’ könyvek’ olvasása által! Egy gondolatom ötlik, mellyel tán magamon is segítenék, őt is kigyógyítanám veszedelmes képzelgéseib ől. Ha őt általok el tudnám ragadtatni! (Lidi j ő) Hah Lidi! láttad őket? LIDI . Soha olly iszonyú dühben, mint most. Szegény házmesterné, most is a’ kapu alatt jajgat; lerohantokban agyon gázolták szerecsendiós kappanát 418 . Én hogy úgy ne járjak, mint a’ szegény megboldogult kappan, a’ kapu megé vontam magamat, ’s ugyan hallottam ám, a’ mit nem kivántam volna. Boszút, háromszoros boszút esküttek a’ kisasszony’ fejére, nyilvánosan meg akarják szégyeníteni; mert, köztünk maradjon, a’ csalást aligha észre nem vették. 419 VILMA . Vak, a’ ki azt észre nem veszi, de hogy nyilván megbántani merjenek, nem hiszem. Csapodároknak hiszem őket, de olly alávalóknak nem. Azonban híred még is nyugtalanít, szinte jobb lett volna a’ játékba nem elegyednünk. LIDI . Igen! de ha belénk szerettek, az az a’ kisasszonyba, ki tehet arról? VILMA . Igazad van, ’s nemünk ellen árulást koholtak. De én már únom ezen dévajkodásokat. Egy csapással szeretném végét vetni. LIDI . Az igen bajos lesz. Én tudnék egy hathatós módot. VILMA . ’S az? LIDI . Ha a’ kisasszony most hamarjában férjhez menne, úgy vége szakadna minden bajainak. VILMA . No ez már igazán hathatós mód, Lidi; épen ollyan, mintha az, a’ ki didereg, tűzbe ölné magát. LIDI . Hogy a’ kisasszony annyira irtózik a’ házasságtól!

416 apácazárdába. 417 tévedésh ől 418 kappan: ivartalanított kakas. 419 nyilvánosan. VILMA . Hagyjuk azt abban, Lidi. Nekem egy más gondolatom van. Katicza kisasszony ismét a’ leányrablásról sohajtozott el őttem. LIDI . Abból lehetne valami. VILMA . Bizonyosan. Én egy hamis levelet írnék szeret őmhöz. LIDI . Ah hisz a ’ kisasszonynak nincsen szeret ője! VILMA . Az nem is szükséges; vedd úgy, mintha volna. LIDI (félre). Hogy titkát semmi módon ki nem csalhatom. VILMA . Én ezen vélt szeret őhöz azt írnám, hogy végre rá szántam magamat, bátyám’ szigorúsága miatt, a’ szökésre, ’s id őt, helyet szabnék, hol az a’ kocsival várhasson. LIDI . ’S ezt a’ levelet ismét nekem kellene ezen urak’ valamellyikének kezébe játszanom? VILMA . Kétségkívül. LIDI. Köszönöm szépen. Utóbb az egész veszedelem nyakamba szakad. ’S aztán ők már félni fognak a’ levélt ől. VILMA . Az csak a’ módtól függ, mellyel kezökbe játszatik. Oh! boszúból bizonyosan ügyekezni fognak titkaimhoz férni; a’ levelet hihetőleg elolvassák, ’s tartalma szerint vagy méltatlannak tartanak további keresésökre, vagy ők jelennek meg a’ kirendelt helyen. 420 LIDI . A’ hova azután jól bebongyolva Katicza kisasszonyt fogjuk állítani. VILMA . Az nem sok gondunkba ker űl. De most lássunk a’ dologhoz Lidi; mert ha ez a’ kalandozás tovább tart, kénytelenek leszünk egy id őre Pestet elhagyni. (el) LIDI . Attól az isten mentsen meg. Inkább mindent elkövetek. Én ezt a’ szép tarka várost , a’ sok czifra boltot, csínos népet, meg Pétert, meg mindent, itt hagyjam; nem, nem, abból semmi sem lesz; inkább mind megcsalom, valamennyi férfi ’s leánykér ő van a’ világon. (el)

GUTA’ SZÁLLÁSA. KA C Z O R , G U T A , R I G Ó .

KACZOR . Az még is különös. Hisz’ én épen úgy jutottam a’ levélhez. Egy pimasz pór bebotlott hozzám, összehadart egy sereg bohóságot, ’s mid őn már épen ki akartam botozni, akkor mondta hogy tarisznyája’ fenekén egy levele van. RIGÓ . Átkozom! velem épen úgy bánt. GUTA . Velem nem különben. ’S én fajankó, még jól megajándékoztam! KACZOR ’S RIGÓ . Hisz’ én is. GUTA . Feltennék akármit, hogy meg volt fogadva. RIGÓ . Úgy kell lenni, mi rútúl ki vagyunk játszva. GUTA . Megcsúfolva! ’S mi több én még a’szobaleányt is megvesztegettem, csakhogy nekem szolgáljon igazán. RIGÓ , KACZOR . Te? GUTA . Én, én! mi csodálni való van abban? RIGÓ. Ne beszélj, hisz’ én adtam neki tán három ízben is egy egy peng őt. GUTA . Tőlem három tallért kapott. KACZOR . Szegénység! T őlem három aranyat. RIGÓ . Hahaha! ’s ő egyenként rá szedett bennünket. KACZOR . Rendkiv űli költségekbe vert. RIGÓ . Én tudós! KACZOR . Én betyár! RIGÓ . ’S én harisnyás majom! GUTA . ’S ő a’ kulcslikon nézgélt bennünket.

420 bebugyolálva, felismerhetetlenné téve. KACZOR . ’S a’ gyermekek utánunk hajigáltak az útczán. RIGÓ . A’ kutyák megugattak. KACZOR . Ezt meg kell torlani. GUTA . Országos boszút fogok rajta állani. RIGÓ . Én irgalmatlan leszek, mint tatár. CSÍSZÁR (j ő). Engedelmet kérek, a’ Tens Úr nincs itthon? GUTA . Szamár! hát nem látsz? Mi bajod? CSÍSZÁR . Ejnye! majd meg nem ismertem volna a’ Tens urakat ebben a’ liberiájokban 421 . – Hát a’ csizmákat hoztam el. GUTA . Tedd le, aztán lódulj. CSISZÁR (Kaczorhoz). A’ Tens Úrnál is most voltam. Épen a’ szabó kereste. KACZOR . Ki bízta rád? CSÍSZÁR . Hiszen csak mondom. KACZOR . Neked azt mondanod sem szükség. Takarodj’. CSÍSZÁR (Rigóhoz). A’ Tens úrnál is most tettem be a’ csizmákat. Egy német varga is volt ott, a’ ki a’ czip őket csinálta. ’S talán egy kis hibát is követtem el. Nem akartam hinni, hogy Tens Uram harisnyát ’s czip őt is visel; csaknem összeverekedtünk. RIGÓ . Bár megverted volna. Elmehetsz. (Rigó és Kaczor félre titkon beszélnek egymással). CSÍSZÁR (félre). Itt furcsán megy a’ dolog. (fenn) Mást nem parancsolnak a’ Tens Urak? GUTA . Mi haszontalan fecsegések ezek? Takarodj’ ha mondjuk. CSÍSZÁR. Hiszen megyek; (majd visszatér, Gulát kefélni kezdi) . GUTA (ellöki) . Ezer villám! CSÍSZÁR . Hiszen poros a’ ruhája. GUTA . Nyelvednek ura légy; mert kitekerem. CSÍSZÁR . Igen is Tens Uram. (félre) Hogy ezek a’ falusi urak ollyan parancsolók! ’S egyátalában nem válogatják a’ szót. (a’ csizmákat lerakja, ’s a’ mint lehajol, kebeléb ől egy levél hull ki). GUTA . Micsoda levél az ott megint? CSÍSZÁR . Kérem, azt nem szabad mutatnom. GUTA . Ide vele! CSÍSZÁR . Uram, nem lehet. Meg van tiltva, hogy valakinek mutassam. GUTA . Ne ingerelj, látni akarom. RIGÓ , KACZOR . Mi baj, mi baj? CSÍSZÁR . De ha nem szabad. GUTA . Már most csak azért is kell látnom. E’ pillantatban elkergetlek, ha ide nem adod. CSÍSZÁR . Már megengedjen a’ Tens Úr, itt városban nem szokták elkergetni az embert. De ha elkerget is, én oda nem adom. KACZOR . Hah pártüt ő gazember! ide a ’ levelet. (elragadja). CSÍSZÁR (félre) Hálá istennek! csakhogy elvették. (fenn) Ez nem szép, nem úrhoz ill ő cselekedet. Most én régi szolgálatomból kimaradok, az urak csak egy hónapra vettek föl, aztán itt maradhatok a’ faképnél 422 . RIGÓ (Kaczorhoz). Te, ez asszonyírás! KACZOR . Kétségkiv űl. Ollyan tántorgók bet űi, mint az ő h űségök. GUTA . Vizéri Lajos urnak. Ki az a’ Vizéri? (Csíszár vállat vonít) . KACZOR . Ki irta a’ levelet? (Csíszár vállat vonít). RIGÓ . Kit ől hozod a’ levelet? (Csíszár vállat vonít).

421 libéria: személyzeti formaruha. 422 kapufélfánál. GUTA . Szólj, ha jót akarsz, ne vonogasd vállaidat, mert úgy megrakom őket, hogy leroskad belé. CSÍSZÁR . Én ha agyon ütnek sem szólok. KACZOR (félre). Evvel a’ csökönyös lóval sz őr’ mentében kell bánni. (pénzt ád neki) Tudod, Csíszár, mi nem kívánjuk károdat, el nem árulunk. El őttünk bízvást szólhatsz. Te bejáratos vagy Ligetiékhez? CSÍSZÁR . Ott szolgáltam három esztendeig. KACZOR . Ezt a’ levelet nem a’ kisasszony írta? No’s? CSÍSZÁR (gyanúsan mosolyogva) Nem tudom. GUTA (pénzt ád) Szólj igazat. RIGÓ (pénzt ád) Semmit el ne titkolj. CSÍSZÁR (kör űlnéz) Ha meg nem hallanák. – Hát biz azt a’ kisasszony írta saját szépséges kezeivel. KACZOR . ’S kinek? CSÍSZÁR . Hiszen az rajta van. GUTA . Igen; de ki az a’ Vizéri? CSÍSZÁR (hamisan óvakozva). Az a’ – szeret ője. GUTA , RIGÓ , KACZOR . Hah! CSÍSZÁR (félre). Már nyelik a’ legyet, pedig horgostúl. KACZOR . Tehát szeret ője van! GUTA . De hogy is lehetne leány szeret ő nélk űl? RIGÓ . Kezünkben a’ boszú’ eszköze, ebb ől olly ellenjátékot készíthetünk, hogy megemlegeti. KACZOR (félre). A’ levelet okvetetlen meg kell tartanunk. CSÍSZÁR . Már most kérem a’ Tens. urakat, adják ide a’ levelet; mert igen siet ős. GUTA . Abból semmi sincs. A’ levél nálunk marad. CSÍSZÁR (ijedve). Hisz’ én akkor tönkre vagyok téve, megbukott nyomorék ember vagyok. A’ Tens urak nem tudják, hogy én attól a’ háztól egész jövend ő boldogságomat várom. KACZOR . Ne szaporíts szót. A’ mit ott igértek, mi is megadjuk. A’ levél itt marad, te pedig takarodj’ isten’ hirével dolgod után, ’s hallgass mint a’ ponty, különben jaj életednek. CSÍSZÁR . Igen, de – GUTA , RIGÓ . Ki vele! ki vele! CSÍSZÁR . Az istenért! hát el ne áruljanak. KACZOR . Szót se többet. GUTA , RIGÓ (kitolják). Takarodj’ és hallgass. KACZOR . Most tehát lássuk ezen épületes oklevelet. (olvas) „Édes Sándorom!” GUTA . A’ kezdet nem rosz. RIGÓ . Igen bizodalmas. De csak halljuk tovább. KACZOR (olvas) , ,,Ha látnád, milly rettegéssel és pironsággal írom e’ soraimat, bizonyosan szánnál, ’s más útat keresnél szabadításomra. Igen; Sándor, el tagyok tökélve, ha holnap reggel 6 óra el őtt a’ barátok’ piaczán 423 léssz kocsiddal, ’s ha gyötr ődésem addig meg nem betegít, elmegyek veled, hogy félt ő unszolásaidnak engedjek, hajthatatlan bátyám’ vas igája alól –” GUTA , RIGÓ . Ah hát így vagyunk! KACZOR . „Vas igája alól kimenekedjem. Isten látja, milly erős küzdésembe került ez áldozat; de bízom charakteredben 424 , hogy hibás lépésemmel, mellyre magad késztél, visszaélni nem fogsz, ’s hogy nem csak fogadásból, hanem igazán szeret ője maradsz örökké

423 a ferencesek terén (ma Ferenciek tere, Pest, Belváros). 424 jellemedben. hű Vilmádnak.” – U. I. 425 „Hogy pironságomat, melly a’ világnak elárulna, eltakarjam, s űrű piros fátyollal fogok megjelenni, ’s ne itélj meg, ha szavamat nem hallod, míg túl nem leszünk minden veszedelmen. A’ jelszó: ah és oh!” Ez tehát az a’ ritka madár, mellyért mi olly dühösen futostunk! RIGÓ . Mi ugyan ember űl megjártuk volna. 426 GUTA . Átkozott kakuk-házasság kerekedett volna bel őle. KACZOR . Mind e’ mellett is a’ leány büntetésre méltó, nem ugyan azért hogy bennünket nem szeret, mert az szabadságában áll; hanem… GUTA . Azért, mert mást szeret. RIGÓ . Igen! ott van a’ bökken ő! KACZOR . Különösebben pedig azért is büntetésre méltó, mert mind ezeket szelídebben is tudtunkra adhatá. GUTA . Igaz. RIGÓ . Úgy van! KACZOR . Azért is tehát halljátok tervemet. Az id ő’ rövidsége nem engedvén, hogy a’ szerencsedombra kimenjünk; de azért is, mert az már ránk nézve inkább bal mint jó szerencse’ dombja, itt fogjuk dolgainkat röviden elintézni. ’S legel őször olvassátok a’ szerz ődést (általadja Gutának). GUTA . Oh barátom! itt nem igen sok olvasni való van. KACZOR . Olvasd a’ mi van. RIGÓ . Halljuk. GUTA (olvas). ,,A’ három menyekz ő helyett, úgy hozván magával a’ sors, egy fog tartatni, ’s a’ kinek a’ szerencse kedvezend – KACZOR . Elég, elég! ezt ki kell törölni. GUTA. Igen, de akkor egy szó sem marad az egész szerz ődésb ől. RIGÓ . Ki kell törölni, gyalázatunkra az meg nem maradhat ott. GUTA (töröl). Itt van; nem tiszta papiros ugyan, de bizonyosan nem hazud. Ollyan mint a’ pénzváltónak megürült asztala, mellyen a’ világigazgató ércznek csak szennye maradott fenn. KACZOR . Nem úgy, barátom! A’ kitörlött helyébe újat fogunk írni; vagy nem akartok-e a’ bántalmakért boszút állani? RIGÓ . Sőt igen! GUTA . Azt akarunk, épen az kell nekünk. KACZOR . Ha tehát boszú kell, fogjunk arra is kezet, ’s emlékezet űl maradjon fenn szerz ődéslevelünkben, hogy illy fiúkkal, mint mi, akármelly g őgös szép is torlatlan nem jatszhatik. GUTA . Félek, hogy majd ezt is ki kell törölnünk. Azonban ha kivánjátok. RIGÓ . Igen! ha már eddig mentünk, jegyezd fel, hogy tervünk a’ választottunk’ kaczérkodása miatt dugába d őlvén, azon, több rendbeli ámításáért ill ő boszút állani magunkat kötelezzük. GUTA . De hogy’ intézzük el a’ dolgot? KACZOR . Az már csaknem el van intézve. A’ kirendelt helyen kész kocsival meg fogunk annak ideiében jelenni; mert az a’ Sándor úr, a’ kinek játékát minden esetre meg kell zavarnunk, levelet nem vevén, az egész dologról mit sem fog tudni ’s úgy meg nem jelenhetik. Mi tehát ott leszünk, ’s egyikünk, ki arczát szorgalmatosan eltakarni fogja, az asszonykát zárt kocsiba veszi. GUTA . Az én leszek. RIGÓ . Kérem! te tüzes vagy, elárulod magad.

425 utóirat. 426 rendhagyó, h űtlenséggel járó. GUTA . Kövesd meg magadat. Ha én egyszer valamire ajánltam magamat, azt becsülettel el tudom végezni. RIGÓ . Nem, én azt nem engedem. KACZOR . Csillapodjatok. Úgy hiszem a’ leányról mindnyájan lemondunk, ’s így igen mindegy, akármellyik ül hozzá a’ zárt kocsiba, csak tartsa meg, mint a’ levél is kívánja, a’ hallgatást; de ha ez nem tetszik, sorsozhatunk reá 427 . RIGÓ . Igen! GUTA . Sorsozni fogunk. KACZOR . A’ más kett ő ugyan akkor egy más kocsira űl, ’s mindnyájan a’ dombnak tartunk , hol legel őször találkozánk. A’ többi önként következik. Ha szabadra érünk, minden illend őséggel ki fogjuk fejteni fátyolából, szemére vetjük csíneit. Hozzá vetjük végre hamis szánakozással, hogy kedves Sándorával most az egyszer össze nem jöhetett ’s hogy abból ezentúl is alig lehet valami; mert, köztünk maradjon, bátyjának , indulásunkkor Péter által egy levelet kell kezébe juttatnunk, melly az egész szökési tervet felfödözze. GUTA . Remek űl, igen jól. El őre örvendek azon édes keser ű szavaknak, mellyeket tőlem kell lenyelnie. RIGÓ . Még egyet. Nem jobb volna-e ha Péter vezetné a’ leányt a’ zárt kocsiba? Úgy kevesebbé fog ránk ismerhetni. KACZOR . Ez minden esetre elfogadható. Rajta barátim! ha merényeink fonákul estek is ki, de legalább az a’ vígasztalásunk lesz, hogy az utolsót mi nevetjük el. (el)

______

ÖTÖDIK FELVONÁS.

______

LIGETI ’ H Á Z A .

V I L M A egyed űl ül ’s rajzolaton látszik dolgozni, kés őbb HANGAI .

HANGAI . Az én szép húgom illyen egyed űl? VILMA (felugrik). Ah! Hangai bácsi! nemde? HANGAI . Sok szerencse, Hogy még is végkép nem felejte el. Igen! én vagyok, kit múltkor itt hagyott. VILMA . Ne szemrehányást, azt nem szeretem. Oh lássa, én olly szeles leány vagyok, Szeles, de semmi más és jó sziv ű. És tudja, bácsi! maga tetszik nekem. HANGAI . Oh én hasonlót mondhatok magáról. VILMA . Üres beszéd! ’S én azt nem is hiszem; Mert mondva van csak, megmutatva nincs. HANGAI . Egy bátyai csókkal megmutathatom. VILMA . Szabad, ha kell; de az nem ér sokat, És nincs is arra szükség: hagyjuk azt Akkorra majd, ha unalom kerülget.

427 sorsot húzhatunk rá. Most hallja inkább, mért tetszik nekem. HANGAI . Valóban, azt kivánnám érteni. VILMA . No hallja hát! – de már nem is tudom, Valóban elfeledtem. HANGAI . Szép dolog! Nem tudja, mért tetszem meg, és talán már Csekélységem meg is sz űnt tetszeni? Ej! ej! hugom te álnokocska vagy. VILMA. Az istenért! ne értsen balra mindent, Megmondom inkább, mért tetszik nekem. Többek között azért is; mert okosb A’ többi férfiaknál; gy űlöli A’ n őnemet, ’s ez már nagy ritkaság, ’S a’ ritkaságok kedvel ője én Ezért becs űlni kéntelen vagyok. És higyje meg, nem is nagyon sokat Érünk mi asszonyfélék. Lássa , engem Neveltek is, két híres bécsiné 428 Kifáradt rajtam ; jó bátyám naponként Oktat, pirongat, mint illik; magam, A’ mint csak asszonykézt ől telhetik, Iparkodom kitépni a’ gyomot Természetemb ől, ’s mit nyerek? mi lett Bel őlem ennyi fáradás után? Asszonyka szinte, mint a’ többiek; Mert asszonyok közt nem nagy a’ különbség: Egyik hiúbb a’ másiknál: hamis, Szeszélyes, csalfa és könnyelmü nép. Valóban! én a’ nagy természetet Vádolni tudnám ’s mérges keser űn, Hogy minket illy gyarlónak alkotott. HANGAI . De már ez több a’ soknál; Vilma húgom Olly t űzzel ostromolja szép nemét, ’S olly rábeszél ő szépek ajkai, Hogy szinte hinnem kell, a’ mit beszélt. De még is egyben az én csinos hugom Különböz ő a’ többi asszonyoktól: Őszinte, nyílt beszéd ű, nyílt sziv ű, ’S ezért, bocsásson meg, ha vádait Legalább magáról el nem hihetem. VILMA . Oh higyje, kérem, higyje kedvemért, ’S köztünk maradjon , én a’ férfiakról Sem tartok annyit, mint tán kellene. Már férfi ’s férfi köztt ugyan Több a’ különség, mint n ő ’s n ő között; Mert pályatérök sokkal tágasabb, ’S félistenekké válnak jobbjaik; De mennyi van mellettük közlegény!

428 Bécsb ől származó nevel őnő. ’S mi gyengeség! még ők szeretnek is, ’S bálványok asszony, gyáva gyenge asszony! De hagyjuk ezt; én még szabad vagyok, És bácsi szinte asszonygy űlöl ő. Valóban, bácsikám , én olly sokat, Olly sok jelest hallottam már magáról, Hogy várva vártam, ’s úgy hiszem, mi ketten Sok szép napot fogunk majd tölteni, Sok édes órát. HANGAI. Azt én is hiszem; Mert illy valólag édes társaságban, Hol a’ vidáman elmés Vilma szól, ’S szépsége rám sugárol mint a’ nap, Nem is lehet más, mint hogy édesen Múljék az óra. ’S még is, szép hugom, Nem állhatom meg, hogy melly vádakat Rólam ’s a’ n őnem ellen felhozott, Megczáfolatlan hagyjam – VILMA . Istenért! Csak azt ne most, ne semmi czáfolást. Az ellenmondást én nem t űrhetem, Bár mint afféle asszony, én magam Ellenmondásra mindig kész vagyok. És, bácsikám, ha kérnem még szabad, Ne is dicsérjen engem; lássa, az Olly únodalmas, olly minden napi, Ha szép leánykát férfiak dicsérnek , Hogy szinte szédülök, ha rám jön a’ sor. ’S aztán beszél ő sokkal jobb vagyok, Mint hallgatója más beszédinek. De, bácsikám, mivel már itt vagyunk, ’S nincs semmi dolgunk, légyen olly szives, Üljön meg itt nekem; de csendesen! ’S nézzen felém, amúgy szerelmesen. HANGAI (félre). Mi furcsa olvadék ez a’ leány Jóból ’s gonoszból? szól és szólni nem hagy, Parancsol és ő semmiben nem enged; Kényes, makacs, bár szíve jó lehet. Kár ennyi kellemért! (le űl) Ím itt ülök, Te csintalan kis jószág; mert ezentúl Már tézni 429 foglak, mint rokonhoz illik. VILMA (asztalhoz űl). Oh kérem , híjon úgy, azt szeretem. HANGAI . Nos? mit kivánsz hát? csendesen vagyok. Rosz képemet tán csak le nem veszed? VILMA . Sőt épen azt teszem; de bácsikám, Szerelmesebben nézzen egy kicsint. HANGAI . Bohó leány! hogy nézzen az szerelmesen, Ki nem szerelmes? VILMA . Nézzen hát szemembe.

429 tegezni. HANGAI . Vagy úgy? valóban az nem tréfaság; Már úgy szerelmesebben nézhetek. Te dévaj csalfa lány! No’s jól lesz így? (közelebb vonúl ’s Vilma’ szemébe néz). VILMA (rajzol). Felséges! oh igen jól, így csak így! Nem szánnám megcsókolni bácsikát. HANGAI . És én akár meg is csókoljalak. VILMA . Oh kérem, csak maradjon ülve még. HANGAI . De lásd , hisz’ egy csók nem mind a’ világ. ’S ha már beszélünk csókról, adni is kell. ’S aztán ha megcsókolnál szép hugom, Mindjárt szerelmesb arczot is mutatnék. VILMA . Ha azt bizonnyal tudnám? Annyi mint az! De aztán veszteg üljön ’s vissza nem szabad Csókolni, tudja? HANGAI . Nem, nem; csak jere. VILMA (hirtelen megcsókolja). Nem! föl ne keljen; mert én elfutok. HANGAI (fölkelve). De már hugocskám illyen csók után Ül őhelyemben nem maradhatok. Ez a’ te csókod ollyan éget ő, Hogy okvetetlen el kell oltanom. (Vilmát kerülgetve) Nem, nem, hugom, már itt nem engedek. VILMA (távozva). Nem, bácsi, az nem illik férfihoz, Illy szószeg őnek lenni! üljön ott, Vagy én ez ajtón tüstént megszököm. HANGAI . Gonosz, makacs leány! Ő csókolódik ’S csókolni nem hágy. – Jőj, nem bántalak hát; De azt igérd meg, hogy mit elmulaszték, Azt másszor megnyerem. VILMA . Ha szót fogad, ’S ha dolgainknak vége lesz. HANGAI . Kezet rá! VILMA . Itt a’ kezem. De üljön csendesen. HANGAI (le űl). Ha nem soká tart; mert már únni kezdem. VILMA . Az volna még szép! Hát azt olly csekély Dolognak tartja, hogy leányi kéz Rajzolja képét? hallja bácsikám, Nem köz szerencse ám az férfinak. HANGAI . Már az valóság, a’ szerencse nagy, Elösmerem ’s ím csendesen vagyok. VILMA . Nem sok hibázik, mindjárt oldva lesz, És tudja bácsi, mit jelent ez a’ kép? Vagy úgy! ne szóljon, elmondom magam. (szünet után) Napokban, a’ mint künn sétálni voltam, Egypár szerelmes szívre bukkanék, Kik lomb alatt, egy kis halom kör űl, Beszélgetének bizodalmasan. Beszédök’ tárgya vonzó lehetett, Mert észre sem vevének, annyira El volt mer űlve mindenik. HANGAI (magában). Mi ez ? Tán csak kileste titkos útamat? (Vilmához) Nem gondolom, hogy ezt rajzolja most? VILMA (folyvást rajzolatával foglalkozva). Sőt épen ezt. Mi érdekes tekintet Ifjút ’s leányt meglepni árny alatt, Mid őn szivöknek álmait regélik, ’S csak ketten, kedvesen. HANGAI (nyughatatlanúl). ’S hogy tartozom Én e’ meséhez? VILMA . Csendesen! minek E’ lázadás? a’ párhoz férfi kell, ’S én bácsikámat rajzolám ide. HANGAI . Mi joggal engem? Mért nem azt magát, Kit a’ szerelmi csíneken kapott? VILMA . Nem láthatám jól, messze’s árnyban állt. HANGAI . Ah értem, értem! én tehát csak úgy Pótlék gyanánt, csak szükségb ől vagyok Szerelmes, és az is rajzolva csak! És erre kellett a’ szerelmes arcz? No ez derék, már ez nagyon mulat. VILMA . Oh engem is. Nevessünk bácsikám! De nézze immár, kész vagyok vele. (átadja a’ képet)

Hogy tetszik a’ kép? HANGAI (félre). Átkozott eset! Hisz ez szakasztott én vagyok ’s velem A’ fátyolos hölgy. Honnan tudja ezt? De nem, talán még nem tud semmit is. VILMA . No’s bácsikám? egészen elmer űlt. Hogy tetszik a’ kép? HANGAI . Oh igen nagyon! (félre) Megfoghatatlan! VILMA . Nemde jól talált kép? HANGAI . Tökéletes. (félre) Nem szánnám összetépni. Id ő el őtt feltárja titkomat. VILMA . Ej, Hangai bácsi, hát nem is dicsér? HANGAI . Hiszen dicsérem. (magában) Mennydörg ő dolog! (Vilmához) A’ kép igen jó. VILMA . És a’ gondolat? HANGAI . A’ gondolat? – mit szóljak? – gondolatnak Nem volna rosz; de mért a’ fátyol itt, Miért födözve a’ tán kedves arcz? VILMA . Kiváncsiság nem illik férfihoz. És lássa bácsi, én úgy rajzolám, A’ mint találtam. HANGAI . Mi? vagy úgy! (magában) Világos, Nyilván való, hogy engem láta meg. (Vilmához) Még is, ki itt e’ fátyol fedte hölgy? VILMA . Arról feleljen a’ fátyol maga. HANGAI . Igen ! de ím a’ fátyol nem felel. VILMA . Úgy én sem. HANGAI . És ez, ez tán ismer ősebb? Ki ő? VILMA . Ez ifjú? Megmondjam ki ez? HANGAI (félre). Már benn’ vagyok, már csak fejemre vall! VILMA (folytatva). Ez, drága kedves bácsikám, maga, ’S a’ fátyolos hölgy leghivebb barátném. HANGAI (magában boszúsan). Mondom! de mindent, mindent megtudott! VILMA (fedd őleg). Szép tettetés! a’ leghivebb barátné ’S egy nem szerelmes bátya múlatoznak, Mig én busongva járom a’ mez őt. HANGAI . És Vilma tréfál illy komoly dolognál? VILMA. Nem tréfa hát? és bácsikám valóban Szerelmes volna? HANGAI . Oh igen! szerelmes, A’ legvalódibb értelemben az! De Vilma, kedves édes jó hugom, Ő nemde a’ leglelkesebb teremtés, ’S méltó, hogy férfi bálványozza őt? VILMA . Mit hallok, milly példátlan árulás! Mind illyen hát az asszonygy űlöl ő? (neheztelést szinlelve) És bácsikám, ha majd megint egy új Rokont talál ’s illy ifjút, szabadot, Mint íme szegr ől végr ől jó magam, Úgy tartom, ill ő lesz, kérdezze meg, Nem hajlandó-e szívet váltani? Hogy már ha végképen szeretni kell, Ne menjünk messze, ’s hogy költ őileg Szólván , míg távol ábrándoz szemünk, Vigyáztalan lábbal ne dúljuk el A’ tán el őttünk nyílt virágokat. HANGAI . Ah! Vilma ollyan könnyelm űn cseveg, ’S nem tudja, hogy szavának t őre van. VILMA . Hogy? nem valók tán, a’ miket beszélek? Nem vált-e volna csinos pár bel őlünk? Én már el őre éltem a’ dics őség’ Azon hitében, hogy nekem jutand A’ szép szerencse, megtéríteni Egy asszonygy űlöl őt – és bácsikám Az egész játékot semmivé teszi. HANGAI . Igen! de Vilma – átkozott zavar! VILMA . Menjen! haragszom. Hát én nem vagyok Elég takaros, hogy n ő váljék bel őlem? Nézzen meg bizvást! hol talál magának Épebb menyasszonyt, s őt tán szebbet is? HANGAI . Nem, Vilma, már ezt nem hallgathatom. Tudjon meg mindent: a’ szerelmet én Nem ismerém, nem vágytam érzeni, Mig e’ ledér 430 , e’ csábító szemek Meg nem nyitották elzárt lelkemet. Igen, te dévaj 431 , kedves, furcsa lány, Te vagy, ki békerontó képedet Legels ő sz őtted álmaim közé. De sziklamellt ől irgalmat ki vár? Mit várjak a’ szép Vilmától, kinek Minden van adva, tán fölösleg is, Csak, a’ mi f ő, a’ szív’ kegyelme nincs. VILMA . Szép dolgokat kell hallanom. ’S kit ől Vevé e’ hírt, ha kérdenem szabad? HANGAI . A’ leghivebb barátné’ ajkiról. VILMA (hirtelen). Az árulás volt. HANGAI. Vilma! VILMA . Árulás, Mondom; de semmi, ő derek leány. HANGAI . Ha engem megcsalt, akkor ő is egy A’ leghitetlenb asszonyok köz űl. VILMA . Nem úgy, nem úgy! ez ismét túl csapongás. Hogy Hangait megcsalták, az való. De annyit meg kell vallanom, hogy attól, Ki engem választ, és bizik hideg Nyugalmamat részvétre váltani, Sokat kivánok, tudniillik azt, Hogy más leányszív’ birtokát ne kérje, Főkép pedig, hogy minden fátyolos Barátkozással felhagyjon. ’S azért is, Hogy frígyesek 432 maradjunk, bácsikám, Ker űlni kell a’ fátyolt, és jel űl, Hogy még szabad, hogy semmi ösmeretség Nem tartja kötve, j őjön holnap el: Együtt töltendjük majus’ reggelét. ’S aztán siessen, én korán kelek. HANGAI (félre). Ez kell még csak! már most mit tegyek? (Vilmához) Az nem lehet. VILMA . Hogyan? Talán megint Egy új találkozás? Az nem szabad, Vagy a’ szövetség közttünk bontva van. HANGAI . Oh Vilma! ’s ő is megcsalt volna engem? Ő csalfa volna? és az or-kigyó, Rágalmazás, lakná-e kebelét? VILMA . Ne, szót se róla többé; én vagy ő! Ámbár barátném, nem kimélhetem: Szerelmi ügyben nincs barátra gond.

430 könnyelm ű, szabados erkölcs ű. 431 pajkos, vidám. 432 itt: szövetségesek, cinkosok. HANGAI . Csak holnapot, csak azt engedje el. VILMA . Pillantatot sem; én határozott Választ kivánok; vagy jön, vagy mi többé Nem látjuk egymást, érti? nem soha! Tán kétli ezt? ím én hát esküszöm. HANGAI . De, Vilma, mit beszél, az istenért? VILMA . No’s j ő, vagy nem j ő? (szívesen) jőjön Hangai, De j őjön el bizonynyal. És ha nem j ő, Ha nem jöhetne, kérem, hagyjon el Végképen ’s többé meg ne látogasson: Látása engem csak busítana. – De bácsi eljön, és én víg leszek. Viszonlátásra! jókor j őjön el. (elsiet) HANGAI (utána). Csak egy szót Vilma, Vilma! – elsuhant. Ledér, hamis; de kedves egy leány, ’S ah szép! min őt még nem látott szemem, És még is holnap el nem jöhetek: Föl kell derítnem a’ fátyol’ homályát, Szemébe néznem a’ vonzó titoknak. ’S ha ő is, a’ kinek szivében én Olly szép erények’ országát találtam, ’S kinek nemes, szelíd, dús szelleme Megnyílt el őttem mint egy túlvilág, Az üdvöz űlők’ boldogságival; Ha az olly dics őnek látszó némber is Csak látszanék úgy, és nem volna az, Mit érhet akkor Vilma is nekem? Mit a’ világnak minden asszonya? Játékra méltók, tiszteletre nem. (el)

LIGETI ’ HÁZA.

KATICZ A (csendesen kémlel ődve j ő).

Bucsúzni jöttem; búcsuzatlanúl El nem mehetnék. ’S még is menni kell, Mert ah! alusznak, a’ kik olly szelíden Fogadták 433 el h ű szomszédnéjokat. Alusznak? ah ébren csak az lehet, Kit messze út vár, mint most engemet. (egyik oldalajtó felé fordulva) Jó Vilma, éljen boldogúl barátném, Ki mindig olly békével hallgatott! Kinél a’ váras’ minden titkait, És minden hírt olly biztosan leraktam. ’S hamis komorna, a’ ki annyiszor Tréfáival megcsalt, ’s te kis madár, Te kis boszontó, a’ ki énekeddel Beszédimet gyakorta megszegéd;

433 Fogadtak (a’ másik oldalajtóhoz fordulva) És nyájas szomszéd, a’ ki érdekes Közléseimnél olly jól szúnydikált, Mindnyájan, ah mindnyájan éljenek , ’S megemlegessék a’ h ű Katiczát! – De ah mi vég vár engem? melly világ’ Részébe hí el sorsa kedvesemnek? ’S ki ő, kit én, bár tudtomon kiv űl, Olly lázadásig h ő érzésre bírtam? Ifjú-e? szép-e? jó-e? ’s olly-e, hogy Ártatlanságom benne bízhatik? (óraütés hallik , mellyre megrezzen) Az óra üt, hah! menni kell: futok! (elsiet) V I L M A (kij ő). Szegény Katicza! milly örömmel rohan a’ legszomorúbb csalódás’ elébe; de tán tanulni fog bel őle, noha éveiben már a’ tanulás is keser ű gyümölcsöket terem. De nem játszom-e én is veszedelmes játékot? Szerencse, hogy a’ fonál’ vége kezemben ’s nem máséban van. – ’S valljon eljön-e ő? de nem okoskodom; jót roszat csak id ő hozhat, ’s elhozza azt, ha nem sürgetjük is. (beszól) Lidi, j őj, ha készen vagy. (el) L I D I (bel ől). Tüstént megyek. (kij ő) Akármi legyek, ha kisasszonyom jóban töri fejét. Az a’ bizonyos Hangai nagyon sok bajt okoz neki. De ha ő, mit ől isten soha meg ne mentse, férjhez talál menni, én egy pillantatig sem maradok hajadon. Péter szép legény: vagy ha nem szép is, derék; és ha nem fölötte derék is, de jó; ha pedig nem mód nélkül jó is, legalább férfi, ’s én hamis leányból még hamisabb asszony leszek ’s meggyötröm azt a’ Pétert, de úgy , hogy ha én'találok el őbb meghalni , soha életében több feleséget nem vesz. Meg kell gyötrenem, miért csábított el; de ért ődik, hogy azt csupa szerelemb ől teszem. CSISZÁR (j ő szaporán). Lidi lelkem, itt vagyok. A’ leveleket át adtam, az úrfiakat megcsaltam, a’ kocsik elindultak, Kaficza úton van, ’s ha mind ezért uraim megdöngetnek, legel őbb is a’ te nyakadat tekerem ki; most pedig megcsókollak. (hirtelen megcsókolja, Lidi perelni akar, Péter befogja száját ’s kifelé tolja) Siess, te lúd, te kácsa, Vilma kisasszony várakozik reád. (elszalad) LIDI . Nézze el az ember! ha most rá érnék, szivemb ől boszankodhatnám. – No hiszen várj! (el) LIGETI (j ő). Szép majusi 434 reggel! ritkaság a’ mostani években, holott sem hideg, sem meleg nem tartja meg sorát, mintha még az id ő is kifordult volna sarkaiból. (kör űl hallgatózik) Cselédeim még alusznak; fel kell őket zavarnom. Szokás tartja az els ő majus’ reggelét megünnepelni, ’s ebb ől nem szabad kimaradniok. (Szolga levelet hoz ’s távozik) Levél illyen korán! Annyira kitanultam a’ babonákból ’s minden jósoláshól, hogy azt sem tudom mit jelent, ha az ember korán reggel levelet kap. De lássuk a’ levelet, az legbizonyosabban kimondja, a’ mit jelenteni akar. (olvas) „Uram! nem érdemli ugyan t őlünk, hogy kíméletlen bánásmódja általunk jótéttel viszonoztassék; de megteszszük azt magunkért inkább és a’ becsületért, mellynek hívei vagyunk.” – Mi lesz ebb ől? – „Jelentjük tehát, hogy az olly makacsnak ’s ártatlannak vélt Vilma kisasszony ma reggel hat órakor szeret őjével a’ váras’ ligete felé megszökött.” – Megszökött? Hol az a’ rágalmazó, ki ezt meri mondani? (olvas) „jó akarói Kaczor, Guta, Rigó.” Ah! Vilma’ szerencsétlen kér ői boszút akarnak állani egy megbántó levéllel. Te semmi! ez ügyetlen és alacson boszú, az illyen fegyverek nem bántanak. Vilma hihet őleg még jó íz űn szendereg ’s tán épen idomtalan kér őit neveti álmában. Lássuk, mi a’ vége. (olvas) „Mi

434 májusi. most egyszer megmentjük hugát a’ bal lépést ől” – köszönöm szépen! – „annak akarásától csak a’ jobb nevelés menthette volna meg, mellyet neki uraságod, úgy látszik, adni elmulatott.” Ez engem illet. Semmi! róka gazdának is éretlen volt a’ sz őlő, mert nem érte el. Hejh Vilma, Lidi, keljetek fel! De itt utóírat is van (olvas) „Hogy szegény Vilma kisasszony ne legyen kénytelen reggeli kalandjából gyalog és egyed űl haza sétálni, jó lesz, ha uraságod őt a’ várasligeti tó kör űl fölkeresi.” (Összehajtja a’ levelet) Ej! Ez már még is lator dolog volna. Vilma, Lidi, jertek csak el ő! (benyit az egyik oldalszobába). Mi ez? a’ szoba üres. Hova mehettek egyedül ’s illy korán? Ha azoknak a’ ficzkóknak még is igazok volna. (csenget). Átkozott gondolat! de lassan, a’ cselédnek illyes mit nem szabad gyanítani. ( I N A S jő) Hol a’ kisasszony ? INAS . Sétálni van Lidivel. LIGETI . Mellyik kocsis vitte? INAS . Gyalog mentek. LIGETI. Gyalog? kocsisom tüstént fogjon. – (inas el). Ha még is igazok volna! Nem bántam-e én atyailag vele? tiltottam-e a’ társalkodást, hogy azt titokban legyen kénytelen keresni? De az lehetetlen! Olly okos, olly szelíd leány, mint Vilma ’s elszökni, az nem lehet, az gúny volna ész, erény ’s természet ellen. INAS (j ő). A ’ kocsis el őjárt. (el) LIGETI . Megyek. – Utána kell mennem; mert akármi, de van a’ dologban. Átkozott ficzkók, hogy ezek miatt nekem nyugtom nem lehet. (el)

VÁRASLIGETI TÉR.

K AC Z O R , G U T A , R I G Ó , és K ATICZ A fátyolosan. KACZOR . Szépséges kisasszony! GUTA . Drágalátos gyöngy! RIGÓ . Imádandó hölgy! (Katicza minden megszólításra mélyen meghajtja magát). KACZOR . Minthogy magát irántunk olly rendkiv űl keményszivűnek mutatta. GUTA . Sőt bennünket a’ legkimagyarázhatlanabb kegyetlenséggel üldözött. RIGÓ . Holott mások iránt annál szelidebb ’s illendőségen túl is engedékeny volt. (Katicza mozdulataival folyvást bámulásának jeleit adja). KACZOR . ’S minthogy minden tettetés csak bizonyos határig mehet – GUTA . ’S az aranyborjú’ istensége végre kétségbe hozatik – RIGÓ . ’S az imádott drága bálványnak cserép lábai összetöretnek. KATICZA (magában). Isten áldja meg jó kedvöket! milly szépen tréfálnak a’ lelkeim! KACZOR . Azért is mindenek el őtt veszem magamnak a’ szabadságot, hogy ezen megátalkodott szépségnek szemébe tekintsek. (a’ gyengén vonakodó Katiczának fátyola alá tekint). Irgalom ! mit láttam. No mi ismét megjártuk. Legjobb lesz szép csendesen elillanni. (elvonul) GUTA (közelítve). Engedelemmel, irigy fátyol, ezen ritkaságot nekem is meg kell pillantanom. (a’ fátyol alá pillant ’s félre fordul) Oh Ábrahám! hisz ez a ’ te Sárád! (Rigóhoz) Rigó barátom, tied legyen a’ dics őség, hogy ezen ritka érzéketlenség ű kellemeket a’ világnak megmutasd. (félre). Én pedig iszonyodom ’s futok! (el. Rigó Katicza felé közelít ’s az felveti fátyolát). KATICZA . Itt vagyok lelkeim. RIGÓ (vissza ijed). Huh! mi rengeteg óság! Uram ne hagyj. (el) KATICZA . De hát hova futnak, hova rohannak? Maradjanak! Hah! én meg vagyok csalva, elárulva, megcsúfolva! Segítség! tolvaj, rabló, gyilkos, t űz van! Segítség! Ah én elájulok (ájuldoz) . De nem! most nem ájulok el! utánok megyek ’s kiásom hitetlen szemeiket. Hah! hogy az egész férfinemnek csak egy szeme volna, hogy azt egyszerre elolthatnám, mint a’ mécset, hogy soha többé az asszonyok’ éveit szemmel ne láthatnák, hogy vakon lennének szeretni kénytelenek, vakon! vakon! vakon! Nem, el nem ájulok, most nem! Segítség! meg kell fogni, fogd meg! tolvaj! rabló! gyilkos! t űz van! Segítség! (a’ kiáltásra nép j ő ásóval, kapával). EGY A ’ NÉP KÖZ ŰL. Mi baj, néném asszony? Hol a’ gyilkos? KATICZA . Még néném asszony! oda vagyok! De jól van fiaim, én anyátok akarok lenni. Engem megcsaltak, megloptak, kiraboltak minden földi boldogságomból. J őjetek utánam, fogjátok meg, vagdaljátok össze! Ah szivem! – utánam, fiaim! (el a’ néppel).

VÁRASLIGETI HALOM.

HANGAI (egyed űl). Háromszor a’ szép Vilma’ ajtajához Hódolni vittek pártos lábaim, Háromszor visszarántott szellemem, Mellyet lekötve ismeretlen arcz ’S a’ rejteményes fátyol’ titka tart. Most itt vagyok szerelmet vallani, De úgy hogy vissza vonjam azt, mihelyt Viszonti vallást ád a’ felfedett szép; Szivét, szerelmét esdeklem ki t őle, Hogy vissza vessem azt olly pénz gyanánt, Mellynek hamis pengés ű érczeit Világcsalásra ál kéz verte volt. Nem mondhatom, mint fáj megtennem ezt, És még is kell! csak így tanúlhatom ki Minden red őit tündér szellemének, Melly kétes fényben áll elmém el őtt. Mért kelle Vilmát meggyaláznia, Mért bélyegezni szívtelen negéddel ’S rút megvetéssel a’ világ iránt, Holott Vilmában érz ő szív dobog. De ím közelget. VILM A (félre). Itt van ’s jó korán. Alig tudom mit kelljen érzenem: A’ fátyolatlan Vilma e’ ragadmányt A’ fátyolosnak megbocsássa-e? Aggódni kezdek vég játékomon; De végzenem kell, mert már kezdve van. HANGAI . Ismét fedezve arcza, mint szive, Mellyet csalódva már ismerni véltem; Azon leszek most, hogy belé tekintsek. VILMA (Hangaihoz). Kivánta ön, hogy még egyszer beszéljünk. Eljöttem és ohajtom érteni, Mi az, minek meghallására engem Méltónak ítélt? HANGAI (félre). Milly szerény beszéd! De hajh! alatta ármány rejtezik. (Vilmához) Hálám, kisaszzony, e’ kegyelmeért, Melly rám talán már vesztegetve is van. ’S még is miel őtt kimondanám a’ szót, Melly mind a’ kett őnk’ sorsát illeti, Engedje kérdenem: miért van az, Hogy fátyol őrzi t őlem arczait, ’S jogával élni tiltja kellemét? Mit véthetett a’ szánandó világ, Hogy csillagát e’ szem megvonja t őle? Vagy én vagyok csak a’ kizárt? nekem Mért kell titokként fedve látnom önt? VILMA . Ezen hizelgve ostromló szavakra Hallgatnom illenék; de ön nekem Olly sok figyelmet áldozott, hogy értte Őszinteséggel tartozom. Rövid Történetem nem vig természet ű, Azért temetni inkább, mint ragyogni Hozom ki azt most néma rejtekéb ől, Hol eddig halva volt. – Gyermek valék, Alig tizennégy évü még, ’s egy ifjú Közelge hozzám ’s mondá, hogy szemem’ Hatalma őt eloldhatatlanúl Lekötte hozzám. Tetszett a’ beszéd; Mert új ’s legels ő volt, ’s a’ megdicsért Szemek jutalmúl arczán vesztenek. Sokszor valánk együtt ’s ő halni kész űlt, Ha megvetem ’s nem mondanék igent. Mint hagyhatám őt halni? szánakoztam ’S kimondva l őn a’ forrón kért igen. E’ vallomásra ő magánkiv űl ’s én Ör űlve őt illy boldoggá tehetni, Egy szép napot töltöttünk, egy napot csak, Mert más nap úgy találta szeret őm, Hogy szép szemeimnek lelkem nem felel meg. És hogy – de mit beszéljem? elhagyott. HANGAI (t űzzel). Az h űtelenség! az rút árulás volt. VILMA . Akkor legels őbb a’ dicsért szemek Örömsugárból könypatakra válva Megöntözék az elhalt arczokat. HANGAI (félre). Ez még is több mint tettetés; akármi Egyéb, de tettetés ez nem lehet, ’S úgy tetszik mintha sírna is. De hisz’ Az asszony sírni és nevetni tud. Nem, nem hiszek még; hátha csak regélt? VILMA . Ép ifjuságom ezt a’ terhes álmot Eloszlatá, és én kigyógyulék; De felfogadtam megbántott szemeimre, Hogy jobbomat csak ollyan férfi bírja, Ki fátyolomnak esküszik hitet, ’S a’ fátyol addig bontatlan marad, Míg a’ hiteskü végig mondva nincs. 435 HANGAI (félre). Hogyan jutok ki most e’ tömkelegb ől ? Hitet fogadjak, míg nem látom őt? Oh ez ravaszság, itt vigyázni kell. (Vilmához) ’S hogy volna az, ha én megváltanám Eskümmel e’ letiltott bájakat, Ha a’ világnak ismét vissza adnék Egypár mosolygó ajkat és szemet? Jutalmam nem leend-e megvetés? VILMA . Én önt becs űlöm és – HANGAI . Oh mondja ki, Oh mondja, hogy szeret. VILMA . Ne kényszerítsen: Az érz ő szív hallgat – HANGAI . És szeret. (magában) Ő hallgat és szeret! De nem, nem indulok Szavakra, mellyek már megcsaltanak. Avagy csak egyszer említé-e Vilmát? Czélhoz jutottnak véli már magát, ’S a’ h ű barátné elfeledve van. De jól van, én megesküszöm neki, Megesküszöm ’s majd megkisértem őt. VILMA (félre). Soká tün ődik; mit jelenthet ez? HANGAI (letérdepel). Itt lábaidnál, bájos ismeretlen Hűséget és szerelmet esküszöm, Szerelmet még nem látott bájaidnak, Erényeidnek h űséget, magadnak Ez összeségért állandó hitet, Hitet, szerelmet, h űséget, min őt Még férfitól nem váltott n ő soha. A’ szívnek édes földi kéjire, ’S a’ lélek’ halhatatlan életére, Az üdvre esküszöm, hogy esküvésem (fölkeltében) Csak tréfa volt! VILMA (az alatt fátyolát félre veti). Csak tréfa volt? HANGAI . Hah Vilma! – oh én balgatag teremtmény! (Vilmához hidegen) ’S szép Vilma játszik illyen ügyesen? Jó, szép, igen szép, rendkiv űl jeles! (Vilmától elvonulva) Oh szégyen! oh én képtelen vakandok 436 ! LIGETI (j ő ’s megáll). Mit kell találnom! ő és Hangai Egy meghasonlott párként állanak, Ez itt, az ott! ’s hogy j őnek ők ide? VILMA (magában). Mi ez? magamra hágy és ollyan arczczal, Mint a’ ki visszatérni nem kiván. A’ férfig őgöt bántám meg! szivemre Gyujtám a’ házat, mellyben ünnepet várt, ’S most azt könyemmel olthatom csak el.

435 szövevényes, bonyolult ügyb ől, útveszt őből. 436 vakond (vak állat). Tapasztalás, te ritka drága gyöngy, A’ szenvedésnek kínszülötte vagy. De úgy is a’ szív szenvedésre van. HANGAI . Hogy azt a’ hangot, melly őrszó gyanánt Fülembe rezgett, meg nem ismerém! Hogy bábja lettem kémjátékinak! Oh szégyen! Eltávozom, hol asszony nem terem! El még ma, most! De mért ez a’ sietség? Hozzá megyek ’s enyelgve437 mondom el, Hogy minden a’ mi történt, tréfa volt, Még egyszer azt mondom, hogy tréfa volt, Úgy van, csupán és puszta tréfa volt. (közelít) De Vilma sír? – Oh Vilma mért e’ köny, E’ fájdalom’ harmatja, szép szemében? VILMA (feleszmélve). Én sírtam volna? ’s jött szemembe köny? Haszontalan víz! Hallja Hangai, Úgy tetszik a’ sors’ zsarnokos szeszélye Nem akarja, hogy mi egymásé legyünk. HANGAI . Valóban a’ sors úgy látszott akarni; De a’ barátság még is szent marad. LIGETI . Megfoghatatlan! Mit mesélnek ők Egymásnak? Ez bohó dolog lehet. VILMA . Remélhetem hát annál bíztosabban, Hogy megteendi vég kérelmemet. A’ mit beszéltem én történetimb ől, Minthogy valóság – HANGAI . Mit kell hallanom! VILMA . Fő része az, ’s azért is kérem önt, Igérje, hogy fel őle hallgatand; ’S mind a’ fel ől, mit tán id ő el őtt Vigyáztalan valék kimondani, Felejtse el. Felejtsen engem is, ’S ne lássuk egymást többé. HANGAI (meglepetve). Oh igen! A’ mint kivánja ön. – De még sem, az, Az nem lehet! Hogy hallgató leszek Igérem és megtartom. A’ mi illeti Az elfelejtést, abból semmi sem lesz. Mert bárha szívünk nem találkozott is Az érzemények’ legbels őbb körén, Azért haragnak köztünk nincs helye. Hát nem vagyunk-e mink rokon ’s barát? (növeked ő t űzzel) Oh a’ rokonság szent kötél: atyáink A’ hír 438 szerint, két testvérlányfiak Együtt vezettek népet a’ törökre, Az ősz Hunyad’nak 439 fényes harczain.

437 itt: könnyedén, tréfálkozva. 438 híresztelések. LIGETI (magában). Hisz’ az való; de már régecske volt. HANGAI . Családaink azóta, mint patak, Melly egy magas kútf őből származott, Elágazának idegen messzeségre, De a’ rokonság még is fenn maradt. Igen! mi most is vérrokon vagyunk, És a’ barátság illetetlen áll. ’S én mint rokon, legitt 440 lecsókolom E’ kis köny űt, melly vétkemért fakadt, ’S mint h ű barát e’ jobbot felfogom, ’S baráti csókjaimmal illetem; (Vilma’ kezét folyvást tüzesen csókolja) De csak baráti tiszta csókjaimmal, ’S úgy összecsókolom, hogy végre asszonyától Hozzám szeg ődik és enyém marad. – Oh Vilma, Vilma! én boldog vagyok; Mert legnagyobb üdv tégedet szeretni. VILMA (tartózkodva). ’S ha esküvése még is tréfa volt? HANGAI . Igen! csak tréfa volt; mert én csupán A’ fátyolatlan Vilmát szeretem, Téged te kedves, tündér, csalfa lány, ’S nem adlak a’ királyok’ székiért, Nem mindenért a’ végtelen világon. ’S hogy ez való, e’ csókkal esküszöm. VILMA . ’S e’ csókkal én viszontag esküszöm, Hogy a’ mit tettem, szív’ sugalma volt. (egymást hosszasan ölelik, azalatt K AC Z O R , G U T A , R I G Ó fellépnek ’s bámulva elállanak). LIGETI . Ez már eléggé értelmes beszéd. De várjatok, mert még itt vége nincs, Adózni fogtok bujkálástokért. KACZOR (társaihoz). Barátim mi eleget láttunk. (Kaczor, Guta, Rigó távozni akarnak, az alatt Katicza j ő a’ néppel, melly Gyilkos! Zsivány! kiáltások közt a’ dombnak rohan; de a’ jelenlév őkt ől vissza ijed. – Hangai és Vilma fölrettenve távoznak egymástól). KATICZA . Fogjátok meg! kötözzétek meg! (Vilmát ’s Hangait meglátva, egy közel álló pór’ 441 karjába rogy) Ah, oda vagyok! PÓR . Nagyságos asszonyom! hiszen elesik. LIGETI (el őlép). Katicza kisasszony! mi lelte, az istenért! szóljon. VILMA (félre). Ah istenem! mint bánom tettemet. ’S hogy én tevém, még meg nem vallhatom. LIGETI . Vezessétek a’ kisasszonyt kocsimhoz, jó emberek, itt áll az árnyékban. (Katicza elvezettetik). Hanem, Vilma hugom asszony, nekünk komoly beszédünk lesz egymással. És Hangai öcsém, nekem öreg jó bátyád azt írta, hogy az asszonyokat nem szivelheted, ’s örökké könyvek’ olvasásában buvárkodol. HANGAI . Ezentúl Vilma’ szemei lesznek a’ könyv, mellyb ől boldogságomat fogom kiolvasni.

439 Hunyadi János (1407 k. – 1456), kormányzó, a középkori Magyar Királyság egyik legkiemelked őbb hadvezére; Mátyás király apja. 440 azon nyomban, itt és most. 441 paraszt. VILMA (Ligeti kezét megcsókolva). Édes bácsi, nem haragszik reám, ha megjobbítom magamat? LIGETI . Eredj, hamis vagy. VILMA . De ha minden léptimr ől a’ legutolsó mozdulatomig számot tudok adni? LIGETI . Oh azt el is várom. VILMA . Számot adok még gondolatimról is. Én a’ világon senki ellen sem vétettem, mint ezen urak ellen , kiknek titkos szerz ődésöket kihallgatám; ’s az indíta fel, hogy velök vakmer ő játékomat űzzem. KACZOR . Kedves kisasszony, ha titkos szerz ődésünket hallotta, az magában olly gonosz árulást foglal a’ n őnem ellen, hogy mi minden viszontagságainkat feledve, boldognak tartandjuk magunkat, ha azon megnyugtatással távozhatunk, hogy a’ kisasszony nekünk megbocsátott. GUTA . Örökké jó emlékezettel leszünk ezen kegyelemért. RIGÓ . ’S a’ mennyire gyönge er őnkt ől telik, megjobbítjuk magunkat. LIGETI . Uraim, gyanítani kezdem, hogy eddigi találkozásink nem a’ magok rendén történtek, azért is meghívom uraságtokat házamhoz, hogy azon törvényszéknek birái legyenek, mellyet ezen két b űnös felett tartani akarok. – Elfogadják baráti jobbomat? KACZOR , GUTA , RIGÓ . Ezer örömmel. HANGAI. És az enyémet? ismeretlenét ugyan, de a’ ki törekedni fog, hogy barátságokat ’s bocsánatokat megérdemeljem. KACZOR . Barátságunkat igen örömest, de bocsánatunkat nem igérhetjük; mert olly kincset ragadott el t őlünk, melly pótolhatatlan. Azonban engesztel ődésünk’ jelé űl íme semmivé teszszük azon sorsintéző irományt, melly annyi bajt ’s fárasztó csalódást okozott. (szét tépi a’ szerz ődést, az alatt a’ kárpit 442 legörd űl). VÖRÖSMARTY .

______

K Ö N N Y E K .

Gunyolsz kihamvadott kebel, Kaczagsz fagyölte ész, Ha arczomon köny árad-el, Mid őn napom kivész; Ha zengek édes álmakat, Keservet és siralmakat?

Köny űket ont az árva ég, Ha napja elmegyen, Ha hold, ha csillagösszeség Lehúnyni kénytelen; Köny űket ont az árva ég, Epeszti őt a’ veszteség.

442 függöny.

’S köny űje harmatozva ad Szelíd enyh űletet, Nyomán ezer virág fakad, Ujúl nyugot, kelet; ’S a’ térmez ő, a’ rengeteg Bebalsamozva 443 szendereg.

Köny űm nem illy varázser ő, Uj életet nem szül; Lehulltakor a’ szenved ő Örömre nem der űl; De gyöngyein a’ szívbeteg Elandalodva 444 kéjeleg. 445

BÚSTAVI .

______

EGY LEÁNYKÁNAK.

Szíveket hódítani Könnyebb, mint megtartani; Hogy te megtartsd, szép leányka, A’ hódított szíveket, Ne mulandó kellemidre, Rényre építsd érdemed.

BAJZA .

______

443 bebalzsamozva: illatos kenetekkel tartósítva. 444 andalgó: (nyelvúj.) álmodozó, gyönyörköd ő, magáról elfeledkez ő. 445 kéjeleg, A’ TOLVAJOK.

Kis kertben rózsa közt Három leányka volt, Szépek mint rózsaszál, Nyájaskák mint a’ hold.

Ketteje barna volt, Szemök bogár vala, A’ harmadik szemén Emlényke 446 lángola.

Közükbe szöktem én, Közükbe lábhegyen, Mint a’ sólyommadár Gilik közé megyen.

Gilik nagy ölyv el őtt Szétröppennek legott 447 , De rögtön engem a’ Lányság kör űlfogott.

,,Fosszuk-meg” így kiált Egy barna, ,,a ’ gonoszt!” ’S kezemb ől elszedé A’ zenge 448 kis kobozt 449 .

Gonoszka társa meg’ A ’ koszorút vevé, Melly laurus-ágokkal 450 Fejem’ környékezé.

Most jött a’ sz őke is Kökény szemeivel, ’S keblembe nyult heven, ’S szivem’ ragadta-el.

Megfosztva állok itt, Mint réten puszta sír; Szemem a’ kis koboz, A’ koszorúért sír.

Ah! de kobozt, füzért, Mindent felejtenék, Csak bús szivem helyett

446 emlény: (nyelvúj.) nefelejcs. 447 nyomban. 448 zeng ő. 449 koboz: ősi penget ős hangszer. 450 babérkoszorúval. Más szívet nyerhetnék.

GARAY .

______

EGY HAZÁÉRT!

Honfiaink egy honért haltak ’s még halni akarnak. Chronika 451 ! volt, leszen e, és mikor e’ haza e g y ’ 452

SZÉKÁCS .

______

LENKE’ DALA.

Faluvégen erd ő, Erd őben magány, A’ magányba’ sírdomb Hársak’ alkonyán.

Domb kör űl csörögve Omlik a’ patak, Hársakon madár zeng, Szell ők inganak.

Telve illatokkal A ’ kies 453 vidék, Mert a’ dombra rózsát, Szegf űt ülteték.

Bérczeken kel a’ nap, Bérczeken leszáll, ’S engem lát bolyongni A’ domb’ fáinál.

451 krónika (itt: történelem). 452 egységes. 453 szépséges. Szell őkben keservim, Búm sohajtanak, A’ patak’ vizében Könnyim omlanak.

Más nem, én tudom csak, Hogy kit elfedett E’ sír’ dombja, egykor Engem szeretett.

Kis patak! ne zúgj a’ Sziklán olly nagyon; Bájos völgyi zeng ő! Hallgass bokrodon.

Lengjetek, fuvalmak, A’ fán csendesen! Hadd nyugodjék békén Megholt kedvesem.

BAJZA .

______

S Í R V E R S .

E’ violát, ez elárvultat nézd síromon oh lány! ’S e’ szomorú füzet, e’ mint magam hervatagot. Érted vesztem-el így, de ne légy átkozva poromtól! Élve te gy űlöltél, halva megengedek én.

GARAY .

______

A’ VEZÉR’ BUCSÚJA.

Száz csatán, ezer veszély közt Víttam éretted, hazám! Ágyúvillámok dörögtek, Szablya-zápor omla rám: Hol a’ harcz’ lángvésze állt, Ott kerestem a’ halált.

Dárdaélek közt rohantam Elfoglalt zászlóidért , Arczom izzadt, húlla vérem, Inség, baj csoporttal ért, Éltem gyakran perczen állt, De nem leltem a’ halált.

Nyertem zsákmányt és szereztem Fényes gy őzödelmeket; Ám nem irthatám-ki végkép Régi ellenségedet. Rongált, dúlt az, szép hazám, ’S sorsod búsan átkozám.

Átkozám, mert balszerencséd Kebledben tenyész vala, Tartományod elbagyá az Egyetértés’ angyala, Pártviszály ki űzte őt, A’ rend ’s békehirdet őt.

Rajtad vérözönbe’ folyt-el Esztend ők’ hosszú sora, Bünhödél, néped’ bünéért Vert az égnek ostora; ’S még feletted dörgenek Vészterhelte fellegek.

Itt állok most ősz hajakkal, Fegyvert nem bir már karom, Elhunyt lelkem’ lángja ’s lettem Néptelen ház, puszta rom. Tűnik, hamvad életem – Isten hozzád nemzetem!

Isten hozzád, ifju h ősfi, Nagyra indult sarjadék! Kit nemzettem a’ hazának, Gondsúlyok közt ápolék, Bajnoknemzetség’ 454 faja,

454 Bajnokuemzetség’ Szép remények’ bimbaja!

Kösd e’ kardot oldaladra, Vedd e’ zászlót, gyermekem, Sokszor látták diadalmam Ellenséges ezreken; Hőst ől vedd emlékjel űl, És apádtól örökül.

Gy őztem én: de diadalmim Végczélt még nem értenek; Menj te bátran, küzdj el őre, Áldjanak-meg istenek! Kit veszély nem retteget, Az nyer gy őzödelmeket.

A ’ szabadság’ szép virági – Úgy akarták végzetek! – Ész’ mindenható tüzében ’S vérmez őkön termenek; Int a’ pálya 455 , ifjú h ős, Karddal, ésszel légy er ős!

BAJZA .

______

455 életút, sors. F O G L A L A T .

ACZÉLMETSZETEK…3

BAJZA. EMLÉKEZÉS …84 SAJKADAL …87 ÉJFÉLKOR …92 CORIOLÁN ’S A’ HÁBORGÓ RÓMA …95 A’ BAJNOK ’ NŐJE …177 HÓDOLÁS …182 IRMA GYULÁHOZ …211 ISTEN HOZZÁD …243 LOTTIHOZ …247 EGY ANYA ’ KESERVE …251 EGY LEÁNYKÁNAK …418 LENKE’ DALA …421 A’ VEZÉR BUCSÚJA …423

BÚSTAVI. A’ TÁVOZÓ …89 FOHÁSZ …208 KÖNNYEK …417

CZUCZOR. NÉPDALOK I–V…171 FÁY ANDRÁS. A’ JÓ SZÍV IS BAJJAL JÁR…185

GARAY. A’ KÉT HOLLÓ …85 SZÉP , SZEBB , LEGSZEBB …91 SZÍNVÁLASZTÁS …179 ABLAKOK KÖZTI HÍD …210 TILTOTT SZERELEM …212 MELANCHOLIA…245 VÁMHIDON …247 A’ TOLVAJOK …419 SÍRVERS …422

KOVÁCS PÁL. MENNYI HÁZ , ANNYI SZOKÁS …15

LUKÁCS MÓRICZ. TENGERI RABLÓK ’ ÉNEKE . LORD BYRON UTÁN …213

SZÉKÁCS. SZÉCHENYI …176 A’ LEÁNYKA , KEDVESÉHEZ . GÖRÖGB ŐL…181 ÚRI IGAZSÁG …244 MENIPPE …246 EGY HAZÁÉRT …420

SZÉPLAKI ERNESZT. SZENTILONA ’ SZIGETÉN . IMMERMANN UTÁN …248

VAJDA. VAJKOONTALA …217

VÖRÖSMARTY. A’ FÁTYOL ’ TITKAI . VÍGJÁTÉK 5 FELVON …255

ZÖLDY. AZ ÚTAS SZERET Ő…209

______

B U D Á N ,

456 A’ MAGYAR KIR . EGYETEM ’ BET ŰIVEL .

______

456 királyi.