A madarak palaeontologiájának története és irodalma. Irta : DR. Lambrecht Kálmán. Minden ismeret történetének eredete többé-kevésbbé homályba vész. Az els úttörk még maguk is csak tapogatóznak; leírásaik — a kezdet nehézségeivel küzdve — nem szabatosak, több bennük a sej- dít, mint a positiv elem. Fokozottan áll ez a palaeontologiára, amely- nek gyakran bizony igen hiányos anyaga gazdag recens összehasonlító anyagot és alapos morphologiai ismereteket igényel. A palaeontologia legismertebb történetíróinak, MARSH-nak^ és ZiTTEL-nek2 chronologiai beosztásait figyelmen kívül hagyva, ehelyütt Abel3 szellemes beosztását fogadjuk el és megkülönböztetünk a madár- palaeontologia történetében 1. phantasticus, 2. descriptiv és 3. morpho- logiai és phylogenetikai periódust. Nagyon természetes, hogy a fossilis madarak ismerete karöltve haladt a recens madarak osteologiájának megismerésével, 4 mert a palaeon- tologus csakis recens comparativ anyag és vizsgálatok alapján foghat munkához. De viszont igaz az is, hogy a morphologus sem mozdulhat meg az si alakok vázrendszerének ismerete nélkül, nem is szólva arról, hogy a gyakran nagyon töredékes fossilis maradványok mennyi érdekes morphologiai megfigyelésre vezették már a búvárokat. A phantasticus periódus. Ez a periódus, amely — összehasonlítás hiján — túlnyomóan speculativ alapon mvelte a tudományt, a XVIll. századdal, vagyis CuviER felléptével végzdik. Eltekintve Albertus MAGNUS-nak (1193—1280, Marsh szerint 1 Marsh, 0. C, Geschichte und Methode der paläoiitologischen Entdeckungen. — Kosmos VI. 1879. 339-352, 425-445. 2 ZiTTEL, K. A., Geschichte der Geologie und Paläontologie bis Ende des XIX. Jahrhunderts. — München, Leipzig, 1899. 3 Abel, O., Grundzüge der Palaeobiologie der Wirbeltiere. — Stuttgart, 1912. * A madárosteologia történetét 1. Newton, E. : Dictionary of Birds. — London 1893. Introduction. — A MADARAK PALAEONTOLOGIÁJÁNAK TÖRTÉNETE ÉS IRODALMA 197 1205— 1280) egy kövesült faágról, rajta madárfészekrl és benne mada- rakról hírt adó feljegyzésétl, az els tényleg fossilis madárnyomot ScHEUCHZER JÁNOS Jakab (1672— 1733), a «Homo diliivii tristis testis» hires leírója említi «Piscium querelae et vindiciis» cim mvében (1708). Mindössze egy madártoll lenyomata ez az oeningeni márgából, amelyet Fortis (1741 — 1803) késbb Serturalia-nak nézett, amelynek madárvoltát azonban Meyer Hermann is fenntartotta. Meyer H. írta le késbb (1845) az oeningeni márga fossilis madárcsontjait is, amelyekrl eltte Blumenbach (1752—1840), Razoumowsky (1789), Karg (1805) és is LaVATER J. K. (1808) megemlékeztek. A legrégibb fossilis madárleletekrl ma már bajos, de voltaképen fölösleges is részletesen szólani; bajos, mert a leletek jó része elkalló- dott; fölösleges, mert Meyer Hermann (Palaeologica, 1832) és Giebel (Die Vögel und Amphibien der Vorwelt, 1847) részletesen beszámoltak nemcsak a leletekrl, de irodalmukról is. Az európai fossilis madarak alapvet tanulmányait Franciaország palaeontologusainak, illetve a geologiailag és palaeontologiailag oly érdekes és gazdag párisi medencének köszönhetjük. Az els ilyen publi- catio Lamanon dolgozata : «Sur les Ornitholithes de Montmartre» (1782 1783); innen fakadtak Cuvier úttör és Milne-Edwards Alphonse klasszikus palaeo-ornithologiai tanulmányai is. A descriptiv periódus. A palaeontologia és általában a morphologiai zoologia renes- sainceja a genialis Cuvier Georges nevéhez fzdik, aki elsül ismerte föl és mondotta ki, hogy a fossilis csontleleteket a recens fauna osteo- logia! ismerete nélkül nem lehet értelmezni. Alighogy 1795-ben mint az Ecole Centrale tanára Parisban megtelepedett, már megkezdte a Mont- martre fossilis állatmaradványainak feldolgozását comparativ recens csont- gyüjtemény alapján. Amikor Mertrud halála után, 1802-ben a Jardin des Plantes-hoz került, még fokozottabban folytatta vizsgálatait és ezekrl szóló eladásait, amelyeket 1812-ben adott ki «Recherches sur les osse- ment fossiles etc.» cím alatt. Mvében a fossilis madarakat is figyelembe vette, a leleteket azon- ban nem névvel, hanem számmal jelölte meg a rokon alakokra való utalással. A leleteket modern szellemben Gervais és Milne-Edwards A. írták késbb le. Cuvier széleskör érdekldésére jellemz, hogy a tör- téneti idk folyamán (a XVII. században) kihalt dodo (Didus ineptus) is foglalkoztatta. 1 ^ V. ö. Flourens : Éloge historique de G. Cuvier. — Mem. Acad. Sci. Paris XIV. Hist. 1834. pp. 67. 198 DR. LAMBRECHT KÁLMÁN CuviER-nek, a descriptiv periódus alapvet úttörjének hatása alatt készü't alkalmasint de la Méthiere (1800) és Faujas de Saint Fond (1803) dolgozata is a Montmartre, illetve a Monte Bolca madárlenyoma- tairól. Ebben a szellemben dolgozták föl Cuvier iskolájának neves mve- li: Croizet és Jobert a Puy-de-Dôme département (1824), Risso, Mar- cell de Serres (1838) és munkatársai: Jean Jean és Dubreuil, valamint Pittore Délfranciaország negyedkori és régebbi faunáinak madármarad- ványait. Bár az egészséges kezdeményezés szellemes úttörit a palaeo-orni- thologia kétségtelenül Franciaország tudósainak köszönheti, már a kez- det kezdetén megjelentek az angol és német irodalomban is az alapvet mvek, úttör tanulmányok. Anglia fossilis, jobbára diluvialis barlangi madármaradványairól elsül Buckland William (1784 — 1856) i adott hírt «Reliquiae Diluvianae» cim hires mvében (1823). Nem tudom, mennyiben csatolható Langguth- nak 1803-ban megjelent doctori értekezése «De mumiis Avium in laby- rintho apud Saccaram repertis» (Wittebergae) tárgykörünkhöz, az azon- ban kétségtelen, hogy a XIX. század els évtizedeiben már Németország- ban is többen foglalkoztak a fossilis madármaradványok tanulmányozá- sával, így LaVATER egy oeningeni «ornitholith»-ot Scolopax gallinago- nak nézett (1808), amelyrl azonban Meyer Hermann késbb (1845) kimutatta, hogy voltaképen békamaradvány (Latlionia Seyfridi). Az oenin- geni molassmárga leletei különben több más szerzt is foglalkoztattak (Blumenbach, Meyer H., Razoumowskv, Schluchzer). Ha még meg- emlékezünk KOENIG E. «Icônes fossilium sectiles» cim, 1825-ben meg- jelent mvérl, valamint Karg (1805) és Keferstein (1820) mködésérl rá is térhetünk Meyer Hermann (1801 — 1869) korszakos jelentség eredményeinek tárgyalására.2 Meyer, aki tulajdonképen nem is volt hivatásos természetvizsgáló, hanem a német Bundeskassenverwaltung ellenre, illetleg pénztárosa, az Amphibiák, Reptiliák, madarak és emlsök palaeontologiájának Német- országban alapvet úttörjeként tette nevét feledhetetlenné. Ami palaeo- ornithologiai mködését illeti, «Palaeologica»-jában (1832) összefoglalta többek között az addig ismert összes fossilis madármaradványokat is, feldolgozta az oeningeni molassmárgának, a svájci halpalának (Protor- 1 V. ö. Gordon: The Life and Correspondence of William Buckland, D. D., F. R. S., sometime Dean of Westminster, twice President of the Geol. Soc, First Presi- dent of the Brit. Assoc. - by his daughter. — London, 1894. pp. XVH 288. 2 — V. Ö. ZiTTEL, K. : Denkschrift auf Christ Erich Hermann von Meyer. München, 1870. Akad. d. Wiss. A MADARAK PALAEONTOLOGIÁJÁNAK TÖRTÉNETE ÉS IRODALMA 199 nis glaronensis) és a horvátországi Radoboynak madárkövületeit. Leg- nevezetesebb, a palaeontologiában és általában a késbbi származástan- ban korszakos jelentség felfedezése : a legrégibb eddig ismert i madár- nak, az Archaeopteiyx lithogmpliica-mk felismerése és publikálása, ami- ben osztoznia kellet OwEN-nal. Az Archaeopteryx tollának lenyomatát tartalmazó els, solenhofeni jurakori paladarabot 1861-ben találták meg és Meyer H. írta le a «Jahr- buch für Mineralogie»-ban (1861. 561, 678) Archaeopteiyx lithograpliica néven, mint a legrégibb eddig ismert madármaradványt. Alig néhány érdekesebb leletet muta- hétre rá Wagner J. A. (1797—1861) egy még tott be a müncheni Akadémia 1861 november 9-iki ülésén, egy jó meg- tartású csontvázlenyomatot, Grypliosaums problematicus néven és a következ címen: «Ein neues, angeblich mit Vogelfedern versehenes Reptil». A két felfedezés, különösen azonban a második, rövid id alatt világszerte óriási feltnést keltett a tudományos körökben, a British Museum 14.000 márkáért sietett meg is vásárolni az utóbbit. A búvárok túlnyomó része azonnal felismerte a lelet fontosságát; a nevesebbek közül egyedül Giebel minsítette eleinte falsumnak («Der lithographierte lithographische Vogelsaurier», Zeitschr. ges. Naturw. XXL, 1863, 526), de csakhamar is elismerte Meyer és Owen igazát. Angliában elsül maga Owen vizsgálta meg a csontváz lenyomatát (1862, 1863), aki Archaeopteiyx macrura névvel jelölte meg, azután Parker W. K. (1823— 1890), Darwin és Wallace tanának az ornitholo- giában els hirdetje, majd Voqt Károly (1879), Dollo L. (1881) és mások. A németek önérzetét nagyon sértette, hogy a palaeontologiának ez a sokat ünnepelt lelete kikerült hazájukból, szerencséjükre azonban az els lelet lelhelyének közvetlen közelében, Eichstätt mellett, Blumen- bergen még egy a londoninál jobb megtartású lenyomatot találtak, amelyet Dames W. Archaeopteryx Siemenst néven írt le (1884), Siemens tiszteletére, aki a második, 20.000 márka értékre becsült leletet a berlini palaeontologiai museumnak biztosította. Az Archaeopteryx morphologiai viszonyait az említett búvárokon kívül Gerstäcker (1887), legújabban Abel (1911), Heilmann (1915) és Stellwaag (1916) fejtegették behatóan; szárnykörmeinek az Opísthocomus eristatus fiókáira emlékeztet, st azzal megegyez voltára Headley, Pycraft és Lucas mutattak rá (1890—1895). 1 1902-ben Vidal L. hírt adott még egy jurakori (Kimmeridge emelet) madár- maradványról (Spanyolország), amely azonban az ásatások közben elveszett. A német- keletafrikai