Holl Imre és H. Gyürky Katalin könyvtárából m a g y a r m ű e m l é k e k ‘ ' ■ ... 1 • ' A Balaton és környéke a XIX. sz. első felében első sz. XIX. a környéke és Balaton A JLVXX ENTZ GÉZA — GERŐ LÁSZLÓ A BALATON KÖRNYÉK MŰEMLÉKEI KÉPZŐMŰVÉSZETI ALAP KIADÓVÁLLALATA BUDAPEST 1958 A címlapot Szűcs Pál tervezte Fotók : Bakonyi Béla, Borsos Imre, Czeizing Lajos, Dollinger Erhardt, Galambos Ferenc, Gerő László, Gink Károly, Horváth Zoltán, Karáth József, ifj. dr. Kotsls Iván, Krasznai István, Mező Sándor, dr. Mosonyi Tibor, Petrás István, Schmidt Nándor, Susits László, Vadas Ernő, dr. Vajkai Aurél A Balaton környék műemléki térképét id. dr. Gerő László rajzolta » A Balaton és környéke önálló, sajátosan vonzó tájegység. Az északi partot a legváltozatosabb hegyalakulatok szegélyezik, melyek hol összefüggő láncolatban haladnak, hol egymástól elszigetelten sorakoznak. Széles hátukon erdők, mezők, szőlők váltogatják egymást, vonulásukat messze felnyúló völgyek szakítják meg. Nyugat felé egyszerre fellazulnak a gerincek: meg­ kezdődik a festői vulkáni kúpok sorozata, melyeknek jellegzetes formái egyre újabb meglepetéssel szolgálnak. Azután ismét kényelmesen elterpesz­ kedő, lankás vonulat zárja le a képet. A déli part szelíd, alig hullámzó domb­ vidék. Belőle egy-egy ponton kicsi, meredek hegycsoportok nőnek ki, mintha körültekintenének a világban, majd vonaluk ismét bele vész a lágyan tova­ terjedő környezetbe. Mindkét part felületét sok-sok épület borítja, melyek egyszer falvakká, telepekké, városokká tömörülnek, másszor gyöngyszemek módjára szétszóródnak, fák, fasorok, erdők, rétek, szőlők között, sziklák alatt és felett bukkannak elő vidáman integető hófehér testükkel, piros tetejükkel. A csodaszép természetben szinte mindenütt, de egyszersmind a legyáltozatosabban jelenlevő emberi kultúra valami egészen különleges varázsú hangulatot áraszt. Ezt éppúgy, mint a partokat, egységbe foglalja a tó opálosan csillogó, napsugaras, eget és földet szelíden visszaverő tükre. A beszédes habokat fehér hajók szelik, a víz tükrében magas árbocú vitorlások nézegetik magukat. Fenn a kék égen pedig felhők dagadoznak, szélükön sziporkázva törik meg a napsugár. A Balaton vidéke minden mástól különbözik, a közvetlen környéktől határozottan él válik. A somogyi és zalai domb világ, a vadregényes Bakony, a dúsan termő Fejér megyei síkság külsőleg szinte alig észrevehetően megy át a balatoni tájba, s mégis, ha ide megérkeztünk, új világ tárul fel előttünk és bennünk, derűs nyugalom fon körül mindent. De nemcsak a táj, annak története is egységes. Sajátos színt jelent a Dunántúlnak, sőt az országnak múltjában. E víztől és égtől átjárt hegyek, halmok, völgyek nemcsak a mai ember életének sűrű nyomát viselik magukon. Bennük és rajtuk hajdani évezredek emlékei őrződnek, melyek hírt adnak arról, hogy e vidéket az őskőkortól kezdve lakják. A régész ásója az egymásra rakódott rétegekből fejti ki a régmúlt életét, melynek e leletek egyedüli biztos forrásai. A római kortól kezdve a régész mellé a történész és művészettörténész is szegődhetik, hiszen írott adatok már egyre bővebben állnak rendelkezésre és a művészet ugyancsak határozottan bontakozik ki. A honfoglalás óta pedig egészen közelről érint minket a táj történeti fejlődése, hiszen saját népünk fog új élethez itt, letűnt népek és embercsoportok hajdani telephelyein. Ása­ tások, régi írások és művészi alkotások tesznek tanúságot e korról. Tudósításuk 5 nyomán rajzolható meg leghitelesebben az a történeti fejlődés, mely kezdetben rendkívül hézagosan, utóbb mind teljesebb képpé formálódva a homályos múltból a mához vezet. A magyarok honfoglalása előtti sok-sok évezred történetéről a római korig csupán régészeti leletek adnak hírt. A föld kedvező esetben híven megőrizte mindazokat a változtatásokat, melyeket az emberi élet rajta művelt és meg­ tartotta az ember által használt eszközöket is. A lakás, munka- és telephely, temetkezés azok a megnyilvánulások, melyekből következtetni lehet a törté­ nelem előtti ember életére. A kezdetlegesen megmunkált csont- és kőeszközök használata idején, az őskőlcorban találjuk a Balaton környékén az ember első nyomait, mégpedig érdekes módon mindkét jelenlegi parton. Lovas határában, 1951—52-ben rendkívül jelentős és a maga nemében egyedülálló leletet tártak fel. Dolomit-murva termelése közben nagymennyiségű és igen változatos formájú csonteszköz került elő, melyet hajdan vörös festék bányászására használtak fel. A megmunkált csontok a vörös festéket adó földfészkekben feküdtek. A vörös festék nem valami luxuscikk volt az őskőkori ember számára, hanem — miként a természeti népeknél ma is megfigyelhető — e festék vallásos célt szolgált, vagyis szervesen beletartozott az akkori ember hitvilágába, tehát életébe. Meg lehetett állapítani, hogy a bányát aránylag rövid ideig, de nagy mértékben használták. A leletek elég pontos időmeghatározást tettek lehetővé. A bánya termelése azelőtt kb. 80 000 évvel történhetett. A felsőpaleolit ember lovasi festékbányája a legrégibb, viszonylag jól keltezhető őskőkori bánya, mely ezáltal világviszonylatban is különleges jelentőséget nyer. A másik őskő­ kori lelőhely Siófoktól délre, Ságváron található. Jóval fiatalabb, mint a lovasi bánya. Kora mintegy 15 000 évre tehető. A tűzhelyeket és a körülöttük szétszórt állatcsontokat, megszenesedett fadarabokat, pattintott kőeszközöket és megmunkált csontokat a lösz őrizte meg. A tűzhelyek két rétegben jöttek felszínre, melyet vastag löszrárakódás választott el egymástól. Ez annyit jelent, hogy a két réteg között hosszú idő telt el, a leletek mégis mindkettőben azonos jellegűek, világos bizonyítékaként annak, hogy az őskőkorban a fejlődés igen lassú lehetett. E tény a lovasi és ságvári leletek óriási korkülönbsége által még erősebb hangsúlyt nyer. Az átmeneti kőkorszak emlékei hazánkban igen szórványosan kerültek elő dunántúli tőzeges területeken. A Balaton környékén eddig a mezolitikumból lelet nem ismeretes. Mivel azonban az ezt követő újabb kőkorszak lakótelepei éppen a tőzegvidékek szélén állapíthatók meg, feltehető, hogy a további kutatás e tekintetben eredményt fog hozni. Az újabb kőkorban a Balaton környékének lakossága megnő é% főként a déli parton sűrűsödik. Ekkor a kőeszközöket már csiszolják, a baltafejeket átfúrják és úgy erősítik nyélbe. Nagy jelentőségű az agyagedények gyártá­ sának megindulása. Az edényeket vonalas dísz borítja. Rajtuk a háton való hordozást elősegítő bütykök is megjelennek. Ilyen kerámia jellemzi a délnyugati vidék lelőhelyeit (Kéthely, Vörs, Sármellék, Keszthely). A kőrézkor idejéből a dunántúli nagyszámú lelőhelyek ellenére a Balaton mellékén aránylag igen kevés adatunk maradt (balatonendrédi telep). A réz az első fém, melyet az ember használni kezd. Értékes volta és ritkasága követ­ keztében a réz eleinte inkább ékszerként szerepel. Később térnek át a hasz­ nálati eszközöknek termésrézből való készítésére. A rézkor folyamán délről az úgynevezett bádeni, illetve a magyar szak- irodalomban pécelinek nevezett kultúra népcsoportja szivárog be Dunán- 6 túlra. A Balaton déli partvidékén találjuk meg nyomát ennek a kapás föld­ műveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó, békés népnek (Vörs, Balaton- endréd, Fonyód-Bézsenypuszta, Ságvár, Szólád, Balatonboglár), sőt emlékei az északi parton is felbukkannak (Ábrahámhegy, Köveskál, Szentkirály- szabadja). A hajdani lakosság nem pusztult ki, de a régebbi és újabb népcso­ port a temetkezési szokások által elválik egymástól. A korábbi csontvázas temetkezéssel szemben a péceli kultúra népcsoportja a hamvasztásos temet­ kezést terjesztette el. A halottak hamvait nagyobb edényekbe tették, vagy a földre helyezve edényeket raktak köréje. A rézkori ember földbevájt göd­ rökben lakott. E lakógödrökben tűzhelyeket is megfigyeltek. A keszthelyi Apátdombon talált, kiterjedt őskori telepen a nagy, méhkasalakú, veremnek * használt gödrökben kiégetett agyagtapasztást is találtak, mely megőrizte a vesszőfonás nyomait. Az előkerült orsógombok és szövőszéknehezékek, a rézkori lakóhelyek e jellemző darabjai a szövés-fonás mesterségének és a ruház­ kodás magasabb fokának beszédes tanúi. A hosszú ideig használt és meglehető­ sen nagy telepek dombokon figyelhetők meg. A hely kiválasztásánál a védelmi és ivóvíz beszerzési lehetőségeket tartják szem előtt. A rézkor folyamán terjed el az agyagedények díszítésében a mészbetét alkalmazása, mikoris az edények felületén mélyen bevágott díszeket mésszel töltik ki. A bronzkor a Dunántúlon a II. évezred idejére esik. Ez időben a fémek szerepe egyre növekszik. A réz antimónnal vagy ónnal ötvözve adja a bron­ zot, mely már sokkal alkalmasabb megmunkálásra, mint a puha réz. Az egyre nagyobb arányúvá váló bányászat és az anyag különleges tudást követelő feldolgozása az ipart és kereskedelmet az előző koroknál jóval nagyobb mértékben kiszélesítette. A munkamegosztás tökéletesedése következtében az ősközösség bomlásnak indul. A felesleg termelése, az értékes fémanyag és a belőle készült eszközök nemcsak a cserekereskedelmet, hanem a magán- tulajdon fokozatos kialakulását is elősegítették. így a gazdagabb és erősebb népcsoportok a szegényebbeket, gyengébbeket uralmuk alá hajthatták. A hódításra való törekvést, illetve ennek lehetőségét a bronzból készült fegyver mind szélesebbkörű megjelenése világosan bizonyítja. Bár a rendszeres bronz­ kori kutatás a Balaton vidékén még jobbára hiányzik, a lelőhelyek számának növekedése, az emlékek változatossága mutatja, hogy a bronzkor folyamán a tó környéke élénk emberi tevékenységek színhelye lehetett. Az északi part ebben már tekintélyes részt kér magának. Nem véletlenül,