Zsidó epigráfiai kultúra a késő-római korban Zsinagógafeliratok Tartalom 1. Az ókori Róma mint „epigrafikus civilizáció” 1.1. A felirat mint történeti forrás 1.2. Zsidó feliratkultúra 1.3. Epigráfiai koiné a késő-római Közel-Keleten? 2. Epigráfiai kultúra a Tenakhban, a rabbinikus és a diaszpóra-irodalomban 3. Zsinagóga-feliratok: forráskiadás és -feldolgozás 4. A zsinagóga-feliratok tipológiája 4.1. Építészeti és díszítőelemeken található feliratok 4.2. A tóraszekrény és a béma feliratai 4.3. Az elválasztókorlát 4.4. „Mózes széke” 4.5. Szent edények és használati eszközök 4.6. Mágikus edények, amulettek 5. A zsinagóga-feliratok jellegzetességei 5.1. Írott szó a „szent térben” 5.1.1. Bibliai idézetek 5.1.2. Halákhikus feliratok / liturgikus kontextus 5.1.3. A papi és lévita családok jegyzékei 5.1.4. Zodiákusok és kalendáriumok 5.1.5. Gyógyulások a zsinagógában 5.1.6. Rabszolgafelszabadítási okmányok 5.2. A zsinagógai feliratok megkülönböztető jegyei 5.2.1. Az Istennevet invokáló dedikációk hiánya 5.2.2. Feliratos oltárok, szobrok és szoborbázisok hiánya 5.2.3. Visszafogott hangvételű császárdedikációk 5.2.4. Egyéb megkülönböztető jegyek (sírok és oltárok hiánya) 5.3. Adományozók feliratai 5.3.1. Adományozók feliratai Palesztinában 5.3.1.1. Közösségi adományozók feliratai 5.3.1.2. Egyéni adományozók feliratai 5.3.2. Adományozók feliratai a diaszpórában 5.3.2.1. Esettanulmány: a szardiszi zsinagóga feliratai 5.3.2.2. Esettanulmány: az aphrodisziaszi donátor-felirat 5.3.3. Mesteremberek feliratai 5.4. Az euergetizmus zsidó stratégiái 6. Nyelvhasználat 6.1. Héber és arám 6.2. Görög 6.3. Latin 7. Dátumozás a zsinagóga-feliratokon 8. Összefoglalás: a zsinagóga mint „emlékezethely” 8.1. Zsinagóga és szimbolizmus 8.2. Esettanulmány: a szepphóriszi zsinagóga mozaikja 8.3. Eszkhatologikus jelentés Rövidítések Bibliográfia Mellékletek (I−XXIII. tábla) 2 Köszönetnyilvánítás Ez a disszertáció nem születhetett volna meg az Andrew W. Mellon alapítvány három hónapos izraeli ösztöndíja nélkül, melynek támogatásával 2002. decembere és 2003. februárja között a jeruzsálemi Albright Institute of Archaeologyban kutathattam. Az Albright Intézet kapcsolatai révén sikerült személyesen is megismerkednem és konzultálnom a szakterület olyan kiváló kutatóival, mint Yakov Sussmann, Gideon Foerster, és Hanswulf Bloedhorn. Hálás vagyok az Albright Intézet igazgatójának, Seymour Gitinnek sokoldalú támogatásáért, valamint Benjamin és Laura Saidelnek baráti biztatásukért. Legnagyobb szerencsémre a Héber Egyetemen éppen ebben a két szemeszterben zajlott a “From Alexander the Great to Muhammad: a Civilization of Epigraphy” című szeminárium-sorozat, amelyen a közel-keleti epigráfia doyenjei és fiatal kutatói adtak elő egy-egy aktuális témáról. Előadásaikból és az azt követő beszélgetésekből is rengeteget tanultam. Itt is sok kiváló kutatót ismerhettem meg, mindenekelőtt a Héber Egyetem Ókortörténeti Tanszékének vezetőjét, Hannah M. Cottont, és közvetlen munkatársait: Leah Di Segnit, Jonathan J. Price-t és David Wassersteint. Leah Di Segni kezdettől fogva támogatta a zsinagógafeliratokról szóló disszertációmat, és éles szemű megfigyeléseivel sok tévedéstől óvott meg. Köszönetemet fejezem ki Joseph Geigernek, a Héber Egyetem magyarországi születésű professor emeritusának hasznos tanácsaiért. Ugyancsak hálás vagyok Turán Tamásnak bölcs észrevételeiért, s hogy nemcsak könyvtára legféltettebb kincseit, hanem talmudikus jártasságát és kiváló héber tudását is önzetlenül megosztotta velem. Végül, de nem utolsó sorban köszönetemet fejezem ki a Szent Pál Akadémia főigazgatójának, Németh S. Juditnak, igazgatótanácsának, valamint főtitkárának, Horváth Andrásnak, hogy a tanítás mellett kezdettől fogva lehetővé tették számomra a kutatómunkát, amelyhez pótolhatatlan erkölcsi és anyagi támogatást is nyújtottak. Budapest, 2003. november 17. / 5764. Chesván 22. Grüll Tibor, Ph.D. 3 1. Az ókori Róma mint „epigrafikus civilizáció” A görög−római civilizáció egyik legsajátságosabb produktumai a kőbe, bronzba, cserépbe, fába vésett feliratok voltak, amelyekhez hasonló médiumokat a „nyomtatott papír alapú” modern kultúra alig ismer. Ókori epigráfiai emlékek oly nagy mennyiségben kerültek elő eddig, hogy a klasszikus antikvitást méltán nevezhetjük Louis Robert szavával élve „epigrafikus civilizációnak”.1 Az oikumené legtávolabbi pontján is megtalálható görög és latin feliratok földrajzi szórása önmagában is megdöbbentő tény. A klasszikus epigráfia emlékeit olyan peremvidékeken is megtalálhatjuk, mint a mai Afganisztán és Tadzsikisztán határán fekvő Aï Khanoumban, amely minden bizonnyal a Nagy Sándor-alapította Alexandria Óxitanéval azonos. Ezen felül a Fekete-tengert északról határoló sztyeppékről, a Perzsa-öböl menti városokból, Mezopotámiából, Jemenből, szinte egész Európából a Rajna és a Duna vonaláig, sőt azon túl is, valamint Észak-Afrikából az Atlanti partoktól Egyiptom és Núbia határáig előbukkannak görög vagy latin nyelvű feliratok. A görög−római epigráfia a helyi kultúrákba is mélyen behatolt. Számos görög felirat került elő kifejezetten egyiptomi rítusú kultuszhelyekről és emlékművekről, s a Iudaea/Palaestinából származó zsidó feliratokon is erős interakció mutatkozik a héber, arám és görög szövegekben („the texts are closely intermingled”, Millar 1983:84). Az észak-afrikai feliratokon a neopún nyelv és írás egészen a 2. század végéig felbukkan, és a palmürai szír, valamint a különféle arab nyelvek is gazdag epigráfiával rendelkeznek a Közel-Keleten (Harris 1989:189−190). Ugyanakkor a kis- ázsiai fríg, lükiai, vagy a franciaországi kelta feliratos szövegek jó részét is görög vagy latin ábécével transzliterálták (Millar 1983:85). Az utóbbi nyelvnek valószínűleg nem is létezett saját ábécéje. Nyugat- és Közép-Európában a keltán kívül más törzsi nyelveknek nemcsak saját írásbeliségük nem volt, de saját latin vagy görög betűs feliratanyagot sem hagytak maguk után. Ők mindjárt „rómaiul” szólaltak meg kőbe vésett emlékműveiken. 1.1. A felirat mint történeti forrás Pürrhón, az éliszi szkeptikus filozófus (kb. 376–270) a hagyomány szerint előbb egészen Indiáig elkísérte Nagy Sándort, később szülővárosában iskolát alapított, de soha egyetlen sort nem vetett papiruszra. Meggyőződése szerint a dolgok nem ismerhetők meg (akatalépszia), ezért az embernek tartózkodnia kell mindennemű ítélet kimondásától. Pürrhón legalább következetes volt, amit a legkevésbé sem mondhatunk el kései követőiről, az „új pürrhonisták”- ról, akik könyvek tucatjait írták tele azt bizonygatva, hogy a világ és annak története nem megismerhető, legalábbis a régmúlt korokból ránk maradt szöveges forrásokból nem. E kijelentés súlyosságát akkor mérhetjük fel igazán, ha tudjuk, hogy a(z ókori) történelem kizárólagos forrásainak a 18. század közepéig az antik auctorok középkorban és a reneszánsz idején áthagyományozott textusai számítottak. A herculaneumi (1736), majd a pompeji (1748) ásatások megindulása után azonban a tudósok és iskolamesterek a csontig lerágott auctorszövegek helyett egyre odaadóbban kezdték kutatni az érmek, szobrok, vázák és feliratok világát, s a collatio és emendatio helyett inkább utazgatással és múzeumi rajzolgatással töltötték idejüket. A 18. század második felétől már élesen megkülönböztették egymástól az irodalmi és nem- irodalmi forrásokat: az utóbbiakat tekintve egyértelműen hiteleseknek. A „történelmi hitelesség” (fides historica) egyedüli letéteményeseinek tartott auctorokkal szemben a 1 Ld. L. Robert: s.v. Épigraphie, in: Ch. Samaran (ed.): L’histoire et ses méthodes. Encyclopédie de la Pléiade XI. Paris: Gallimard, 1961. 453−497. Német fordítását ld. H. Engelmann: Die Epigraphik der Klassischen Welt. Bonn: Habelt, 1970. Robert jegyzeteivel; vö. „a major cultural phenomenon”, Millar 1983:80. 4 „történelmi pürrhonizmus” (pyrrhonismus historicus) jogosultságát hirdette Voltaire − ellene érvelt viszont Michael de Montaigne (1533−1592),2 valamint Joachim Perizonius (1651−1715) és H. St. John Bolingbroke (1678−1751). Ezechiel Spanheim (1629−1710), a modern numizmatika megalapítója, már 1671-ben emlékeztette olvasóit Quintilianus obiter dictumára: „Egyik történetíró különbözik a másiktól”.3 Véleménye szerint a múltról való tudás igazi forrásait a régészeti leletek jelentik: „Nem származik számunkra máshonnan biztosabb segítség, mint a pénzekből vagy az ókori márványokból. Itt bizonyára sem az ész/gondolat (ratio), sem a kimenetel/esemény (eventus) nem csal meg bennünket. Mert amíg a többi segédeszköz mindig magában hordja a másolt példányok kétséges hitelességét, egyes egyedül ezek viselik magukon a elsőszülött autográfok méltóságát”.4 Spanheim lelkesültségét jellemzi, hogy még a történetírók romlott szöveghelyeit is feliratok segítségével remélte emendálni: „A történeti művek és az annalesek szerzői gyűlöletből, szeretetből vagy gondatlanságból sok mindent hibásan hagyományoztak át, amiket korunkban nem lehetséges másként kijavítani vagy visszanyerni, mint bizonyos nyilvános feliratok (publicis tabulis) segítségével”.5 A pénzek és márványtáblák feliratai tehát sohasem tévednek, mivel közvetítésükben nem játszott szerepet a másolói tévedés. Ezt a naiv feltevést erősítgette Francesco Bianchini (1662−1729) is La istoria universale provata con monumenti e figurata con simboli degli antichi címen kiadott művében (Róma, 1697). A szerző által „szimbolikus történelemnek” (storia per simboli) nevezett antikvarizáló szemlélet szerinte biztosabb történeti alapot jelent az irodalmi művekből levonható tanulságoknál. A régészeti adat nem más, mint „szimbóluma és bizonyítéka annak, ami történt” (le figure