AZ ARANYOSI CSÁRDA BÉKÉSINÉ CSÁKI CSILLA és BÉKÉSI GÁBOR BÜKKARANYOS 2016 ADATOK AZ ARANYOSI CSÁRDA TÖRTÉNETÉHEZ Az Aranyos (1904-től Bükkaranyos) község nyugati határában álló csárdaépület méltatlanul elfeledett műemléke a falunak, ugyanakkor e kis közösség múltjának érdekes és izgalmas mementója. Meglepően kevés adatot ismertetnek vele kapcsolatban a falu történetével foglalkozó amatőr szakmunkák1, aminek elsődleges oka a forráshiány: az idők során elpusztult vagy lappangó, csak hosszas kutatómunkával feltárható dokumentumok is alig-alig emlékeznek meg a csárdáról. Szinte csak információmorzsákat szórnak el róla, amit a jelen kor történésze bajosan tud kerek egész történetté összeállítani. Nem meglepő ez a forráshiány, hiszen általában a falu története sem bővelkedik írásos emlékekben – s az is inkább csak a birtokló családok (Perényi, Balassa, Gagyi, Vendéghy, Rákóczi, Fáy, Erdődy stb.) és intézmények (diósgyőri vár, egri káptalan, diósgyőri koronauradalom stb.) történetével azonos. Jelenlegi ismereteink szerint a 18. század végétől mintegy száz éven át működött csárdaként, közvetlenül a pest–kassai országút mentén: a földszintjén vendégfogadó, az emeleten szálláshelyek szolgálták az utazókat, és esetenként a bükki betyárokat. Tulajdonosa, a diósgyőri koronauradalom haszonbérletben működtette: mindig a legmagasabb licitet ígérő csárdabérlő vehette árendába, többnyire 3 évre. A körülmények megváltozásával funkciótlanná vált épületbe a 19. század végén az erdészet (későbbi nevén a Borsod Megyei Erdő- és Fagazdaság) költözött. 1983-ban a megyei munkásőrparancsnokság kapta meg a környező területtel és lőtérrel, hogy kiképző bázist létesíthessen ott. A rendszerváltozással a fegyveres testület megszűnt, a csárda a Magyar Államkincstár jóvoltából előbb önkormányzati, majd magántulajdonba került. Jóval bizonytalanabb a 18. századi története: a hagyomány szerint szerzeteseké volt, de kilétükre csak az újabb levéltári kutatások kezdenek fényt deríteni. Az épület É–D-i tájolású, egyszerű téglalap alaprajzú, amit csupán az udvar felé nyíló főbejáratához csatlakozó, négyzet alakú kis kilépőterasz tör meg. Felmenő falai rendkívül vaskosak (kb. 70 cm), anyaguk – sajnos – könnyen málló, közelben bányászott tufakő. A ház teljes hosszában alápincézett, aminek két végét a 20. század során elfalazták – ez a tény azóta legendák szárnyra kelésének adott alapot. Legjellegzetesebb dísze a barokkos hatású kettős manzárdtető, amit az 1980-as években átépítettek: a jelenlegi csupán nagy vonalakban emlékeztet az eredeti, fazsindelyes, de az idők során tönkrement elődjére. Ekkor cserélték nagyobb teherbírású vasbetonra a régi fa födémgerendákat, amelyek egyikébe állítólag Patkó Bandi is bevéste a nevét. Ablakai kicsik, zömökek, jellegzetesek eredetinek tűnő belső boltozatai. A legnagyobb földszinti helyiségben, az ivóban viszonylag épségben megőrződött egy legalább százéves zöld mázas cserépkályha, a csárdaépületek tipikus fűtőberendezése. Az emeleten – ahová az északi falon nyíló külön bejáraton keresztül is el lehet jutni – kisebb szobák, alvóhelyiségek kaptak helyet, ezek egy részét az említett átalakítás során összenyitották. Sokáig az egyetlen, valamennyire hiteles, bár nem teljesen szakszerű ábrázolásaként az a vázlatrajz élt a köztudatban, amely a Borsod-Miskolci Múzeum egykori muzeológusa, Megay Géza (1904–1963) tollából származik. A muzeológus szakember 1956 áprilisában kiszállt az épülethez és egy viszonylag rövid, egyedisége ellenére azonban jelentős hiányérzetet keltő leírást adott róla: gyakorlatilag hiányzik belőle a beltér részletes leírása, fénykép-dokumentáció helyett pedig csak a külső homlokzatok vázlatrajzára szorítkozik, de ez utóbbi is hiányos2, sőt 1 SZÉKELY Viktor: Bükkaranyos története, gépirat, 1975.; RÉTI Gabriella: Bükkaranyos 700 éves története, Istvánffy Gyula Honismereti Gyűjtőpályázat, 1993.; MUNKÁCSI Szilvia: Múltunk emlékei I–XV. = Aranyosi Hírmondó (Bükkaranyos lapja), 2004–2007. 2 A keleti homlokzathoz toldott alacsonyabb épületrésznek három nézetből kellene látszania, de csak kettőből látszik, a kémény pedig rossz oldalra került az északi homlokzat felől nézve (2. rajz). még az égtájakat sem tüntette fel rajta.3 A rajz tájolása azért lett volna fontos, mivel az épületet szerkezetileg is átalakították a későbbi tulajdonosai, így az általa rögzített állapottól ma már jelentős mértékben eltérő épülethomlokzatok alig ismerhetők fel. Sajnos mi már azt az állapotát sem ismerhetjük, ami Megay számára még dokumentálható lett volna. Csak találgathatunk, milyen motiváció szülte nála az érdeklődést az egykori aranyosi csárda, az akkori erdészház iránt4, és miért csak egy sietős, nem túl szakszerű leírást készített róla. Leírását kiegészítő történeti adatait a nagy monográfiákból, a „Szendreyből”, a „Borovszkyból” illetve a „Csíkváriból” szemezgeti, de megkérdez helybéli lakosokat is, noha közléseik információtartalma meglehetősen bizonytalan. Az épületet leíró rész Megay Géza jelentésében tehát a következő: Az aranyosi csárda (korcsma) falán márvány emléktábla őrzi emlékét az aranyosi (harsányi) 1848–1849-es csatának. Maga az épület kettes „Mansard”-tetős épület, melynek derékszögben épülettoldása van a bejárati részénél, s egy kisebb, alacsonyabb későbbi keletű toldaléka is van. Az emeleti rész XVIII–XIX. szd.-beli lehet, a földszinti része ellenben sokkal régibb, ezt bizonyítják a rendkívüli vastagságú falak, a primitív, vastag és alacsony boltozatú pincéje, a homlokzaton elhelyezett kisméretű ablakok. Tüzetesebb vizsgálat bizonyára többet derítene ki műemléki szempontból. Jelenleg Borsod-Abaúj-Zemplén megyében ez az egyedüli teljesen épségben megmaradt régi csárdaépület. A hagyomány szerint ez az épület még a szerzeteseké volt, később csárda lett, majd 1893-ban (Kadocsa Oszkár ny. pedagógus szerint kinek apja ebben az épületben erdész volt) erdészlak lett belőle, ebben az időben az épülettel szemben az országút másik oldalán nagy állás (átutazó kocsik pihenője), egy gémeskút és egy nagyobb épület maradványai voltak láthatóak. 55 évvel ezelőtt a tetőzet két végén vasbádogból készült elég nagy kettős apostoli kereszt volt, melynek maradványai még pár ével ezelőtt megvoltak. A fentiekből következtetve az épület földszinti része valószínűleg XVII. szd.-i esetleg korábbi is lehet. Tekintettel arra, hogy a XV. szd.-ban Diósgyőr tartozékaként említik a levéltári adatok, nem lehetetlen, hogy az épület, mely a községtől cca. egy km.-re fekszik a diósgyőri pálosoké esetleg az Egri Káptalané volt, vagy más egyházi célokra használhatták, mielőtt csárda lett belőle. Az épület vázlatos rajza a következő: 3 A Herman Ottó Múzeum Történeti Tára, ltsz.: HTD. 69.147.5. 4 Egy 1947. október 27-én kelt jelentése (HTD. 73.484.17.) szerint Megay Borsod megye járási főjegyzősége megkeresésére a múzeum megbízásából szállt ki „az aranyosi csárdánál lévő állítólagos 48-as orosz tábornok síremléke ügyében”. Valószínűleg az 1848-as forradalom és szabadságharc 100 éves évfordulójának közelgő megünneplésére készülve a megye felmérette a területén lévő ’48-as emlékeket – Megay így kerülhetett kapcsolatba először az aranyosi csárdával, de nem ismert, 1956 tavaszán miért kell jelentést tennie róla. (1932- ben a református templom régi edényeit, ón- és cserépkupáit fotózta: HTD. 88.294.5.) Miskolc, 1956. ápr. 25. Megay Géza muzeológus Különös szerencse, hogy a Herman Ottó Múzeum Történeti Tárának helytörténeti dokumentáció-gyűjteménye (HTD.) megőrzött számunkra három fényképfelvételt a csárdáról!5 Bekerülési körülményükről annyit tud csupán a korabeli leltárkönyv – a leltári szám ilyenkor nem irányadó –, hogy Saád Andor (Miskolc, Győri kapu 82.) adományozta azokat a múzeumnak, készítésük ideje pedig 1962/63-ra tehető. A fotók valószínűleg részét képezték annak a hagyatékának, amit Saád 1973-ban adott át a múzeum régészeti adattárának. Nem kétséges, hogy a képeket maga Saád Andor (orvos, régész, 1904–1977) készítette: erről árulkodik, hogy a csárdával együtt lefotózta az aranyosi földvárat is mint régészeti lelőhelyet. 5 HOM HTD. 74.1.15.1.; 74.1.15.2.; 74.1.15.10. Az ábrázolt állapotból – a harsányi út még rendezetlen, burkolatlan, poros kocsiút – ítélve valóban az 1960-as évek elején keletkezhettek a képek, valamikor a Megay halála körüli időszakban. A harmadik kép hátoldalán a következő gépelt szöveg szerepel: „Aranyosi csárda. Pálosoké volt. majd csárda lett, most erdészlak.” Feltűnő, hogy a magyarázó szöveg szerzője (Saád?) átveszi Megay Géza korábbi megállapítását: tudomása van róla, hogy szerzetesi célokat szolgáló épület volt, de azt a pálosokhoz köti. A képek jól érzékeltetik, hogy a helyenként már javításra szoruló épület valamikor szebb napokat látott: észrevehető a fazsindelyek sérülése, hiányossága, illetve a tetőablakok rossz állapota. A legérdekesebb részlet azonban az, hogy a Megay által lerajzolt „kisebb, alacsonyabb toldalék” teljes egészében hiányzik a keleti homlokzatról, ehelyett a földvár felé eső oldalon – a három kép egyértelműen segít a tájolásban –, a jelenlegi bejárat helyén a maihoz nagyon hasonló esőbeálló, kis terasz van csupán mellétoldva. A sokkal nagyobb és díszesebb – ez idáig ismeretlen funkciójú – toldást tehát valamikor 1956 és 1962 között már elbontották. Mint ahogy azoknak a melléképületeknek sincs jelenleg semmi nyoma, amelyek a fényképeken még felfedezhetőek: félig kontyolt nyeregtető és kémény látszik, tehát nem istálló vagy kocsiszín, hanem valamilyen fűthető, állandó emberi tartózkodásra szánt épület lehetett. Amíg a fotográfust inkább a szomszédos régészeti lelőhely érdekli inkább, s a csárdára legfeljebb