1 / 90 2 / 90 Portfólió dr. habil Vas Bence 3 / 90 2014 FRANZ SCHUBERT (1797 - 1828) VAS BENCE (1971 -) G-dúr Szonáta – Sonata in G major D. 894 gitár – guitar 1. Molto Moderato e Cantabile 20’16 2. Andante 8’57 3. Menuetto: Allegro Moderato – Trio 5’34 4. Allegretto 12’19 Asaf Records 2014 ©& AS-02VB FRANZ SCHUBERT - VAS BENCE Made in EU G-dúr Szonáta – Sonata in G major D. 894 gitár – guitar Schubert 1826-ban komponált, Otto Erich Deutsch műjegyzékében 894-es számmal szereplő G-dúr szonátája nemcsak a zeneszerző, hanem akár a korai romantika világába is lényegi betekintést enged. A később Schubert nagyságának elismeréséért oly sokat tett ifjabb zeneszerző kolléga, Robert Schumann lelkesen méltatta e mű koncepcióját, tökéletességét. Bár Schubert Bécsben a már akkor zeneszerző- óriásnak tekintett Beethoven hírnevének árnyékában élte életét, zongoraszonátáinak köre oly eredeti és sokrétű, költészetük oly lebilincselő, hogy az igazán nagy pianisták mindig is fontos kihívásnak érezték titkaik megfejtését. Igen, titkok! A korai romantika a töredékek, a fél- behagyott kijelentések, a finom utalásokkal átszőtt költészet világa — Schubertnél: egy-egy intenzív pillanatot megragadó miniatűrök, sokféle különös okból és módon befejezetlenül maradt alkotás, a terjedelmes művekben meg az impulzív fantáziaszerűség és az intellek- tuális bravúrok lenyűgöző keveréke. A G-dúr szonáta korábbi, ma már elvetett feltevés sze-rint nem is szonáta, hanem fantázia, vagy akár négy önálló zongoramű. Az első kiadásban valóban önálló darabokként láttak napvilágot, az első tétel a kiadói önkényben épp a Fantasia megjelölést kapta. Az analízisben is járatos zeneértő előtt azonban feltárul a tételek erős koherenciája (például a h-moll/H-dúr hangnem ismétlődő felbukkanásai révén), s miközben a hallgató jó okkal engedi át magát a finomabbnál finomabb hangszínek, harmónia- és hangnemváltások álomszerűen kiszámíthatatlan áttűnéseinek, a háttérben a mű tökéletesen világos elrendezése tárul fel, Schubert zse- nialitását tükrözve. A látszólagos irracionalitás – bármikor bármi megtörténhet – valójában önmagunkkal és a sorssal szembesít, ahogy az minden nagy zene feladata. A nyitótétel kezdetén végtelenséget sugalló, ringató pillanat alatt nosztalgikus keringővé változik (mellék- téma), a békés, éneklő karakterek hirtelen drámai kitörésekbe fordulnak (kidolgozás), a hagyomány szerint legelsőnek leírt háromszoros forte szükségszerűen életre hívja a pár ütemmel később ugyancsak újdonságként leírt háromszoros pianót... A további tételek is éles kon- trasztok hordozói, miközben alaptempójukban szokatlanul közel állnak egymáshoz. A meditatív nyitótétel után nem igazi lassú, hanem bensőséges, éneklő andante következik, igaz, a benne kétféleképp is elhangzó közjáték drámai szélsőségek felé hajlik. A harmadik tétel már csak címében menüett: annál sokkal gyorsabb, férfiasan energikus főszakasza lendületes keringőként hat, hogy aztán a középső for- maegységet (trio) szinte éteri tündér-zeneként érzékeljük. A záró Allegretto ismét nem a más Schubert-ciklusokból ismert vágta, hanem a menüettből ismert zakatoló akkord-repetálást megszelídítve tovább éltető, áttetsző és játékos zene; csak a formai tetőpontként megszólaló Esz-dúr/c-moll szakaszban enged teret a drámai szélsőségeknek. Jellemzi a szonátát, hogy a nagy távlatokat bejáró dinamikai építkezés végén mind a négy tétel elcsendesedve ér véget, a bombasztikus megoldásokat Schubert széles ívben kerüli. Ez a hang-varázslat szerencsénkre ma már meghallgatható akár Schubert korának Graf zongoráján is, melynek igencsak kevés köze van napjaink hangversenytermi zongora-kolosszusaihoz (nem véletlen, hogy a nagy Schubert-előadók általában kerülik a Steinway-modelle- ket). Ezt a hangzásképet megismerve már egyáltalán nem hat extrémitásnak a gitár-átirat. Bár hangszer-technikai értelemben óriási kihívás a dús zongoraletét életre keltése, de megéri (nekünk, hallgatóknak föltétlen): a belső utak e szuggesztív költészetének és a gitár sajátos hangzásvilágának találkozása igazán termékeny. Rámutat, hogy Schubert minden mozzanata a csendből fogant; csak akkor rezonálhatunk rá, ha van helye lelkünkben is a csendnek. Gönczy László 2014-ben jelent meg Franz Schubert G-dúr Szonáta D. 894 gitárátiratának felvétele CD-n. 4 / 90 Ahogy a kiadásban, úgy a CD megjelenésében is érvényesíteni szerettem volna azt a hosszú és rendkívüli kapcsolatot, ami köztem és a mű között kialakult, átlépve azt a tényt, hogy a CD mint hanghordozó mára csaknem teljesen elveszítette jelentőségét. Ezért kértem fel Palotás József Munkácsy-díjas szobrászművészt egy plakett-sorozat készítésére és Gerendy Jenő Munkácsy-díjas grafikusművészt a CD tartó arculatának megtervezésére. Ismerve művészetüket, úgy gondoltam, hogy a két művész a schuberti interpretációra érzékeny, izgalmas és adekvát módon reflektál. Így a kézzelfogható megvalósulás is műalkotás lett minden porcikájában, amely a művészi kifejezésen kívül semmi mást nem vett figyelembe. Vas Bence A plakettek mindegyike 5 db számozott példányban készült. 5 / 90 FRANZ SCHUBERT - VAS BENCE G-dúr Szonáta - Sonata in G major D. 894 gitár - guitar FRANZ SCHUBERT - VAS BENCE A G-dúr Szonáta - Sonata in G major D. 894 gitár - guitar ASAF RECORDS 2014 © & . Made in EU. All rights of the producer and of the owner of the work reproduced reserved. Unauthorized copying, hiring, lending, public performance and broadcasting of this record prohibited. Szerzői kiadás 6 / 90 PANTONE 718 U PANTONE COOL GRAY 5 7 / 90 Vas Bence CD-világpremierje Vas Bence pécsi gitáros CD-világpremierje: Franz Schubert (1797-1828) – Vas Bence (1971-): G-dúr szonáta D.894 cd ajánló (magyar) Pécsi Tudásközpont Egy újabb zenetörténeti értéket jelentő Franz Schubert (1797-1828) átirattal gazdagította az egyetemes zenetörténetet a pécsi zenei élet, amikor A halál és a lányka című vonósnégyes Vass András (1979-) által készített szimfonikus nagyzenekari átirata után – mellyel szinte egy új Schubert szimfóniát hozott létre a Pannon Filharmonikusok állandó karmestere – Vas Bence (1971-) gitárművész, a PTE MK Zeneművészeti Intézetének igazgatója, vállalkozott nem kisebb feladatra, minthogy az egyik kései Schubert szonátát, az első tételéről „Fantázia-szonátának” is nevezett G-dúr szonátát (Op.78; D.894) ültesse át zongoráról gitárra, mégpedig azzal a jól hallhatóan felvállalt céllal, hogy az átirat hű és méltó legyen a kompozíció eredeti megjelenési formájához, így tán az sem véletlen, hogy nemcsak az előadója, de a felvétel készítője és hangmérnöke is maga volt. Az Asaf Recordsnál 2014-ben megjelent lemez tanúsága szerint megérte a fáradságot, mert Vas Bence több mint egy évtizedes munkája eredményeként egy nagyszerű, s nemcsak az eredeti mű szelleméhez, zeneiségéhez, de hangszeres kvalitá- saihoz is maximálisan illő, ugyanakkor a gitár adottságait tökéletesen kiaknázó, mégsem öncélúan magamutogató, s így akár nagyon sok klasszikus gitáros által is jól játszható, s nekik bátran ajánlható Schubert-átiratot – ahogy mondani szokták – „tett le az asztalra”. Az előzmények között kutatva az első magyar nappali képzésben doktorátust szerző Vas Bence az elmúlt 15 év során 16. századi lant tabulatúráktól, Händel orgonaversenyektől, Haydn szonátáktól, Schubert és Szkrjabin zongoraművekig terjedő átiratokat készített gitárra. S bár ez a skála egyesek szemében akár szerénynek is tűnhet – ami szerintem részükről vall sz- erénytelenségre – mondván azért a japán Kazuhito Yamashita (1961-) amellett, hogy a „gitár Mozartjaként” számon tartott Fernando Sor (1778-1839) műveit 16 CD-re felvette, Bach szonátáit és partitáit, Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zon- goraciklusát, Dvořák Újvilág szimfóniáját, Rimszkij-Korszakov Seherezádéját és Sztravinszkij Tűzmadár-szvitjét is átültette gitárra, miként két utóbbit a kiváló amerikai dzsessz gitáros, Larry Coryell (1943-) is, de a Petruskát és a Tavaszi áldozatot, s egy sajátosan rövidített formában Ravel Boleróját is, kettejük közös, 1984-es lemezén pedig Vivalditól A négy évszakot hallhatjuk, mégis azt kell, hogy mondjam Vas Bence eddigi átültetéseinek skálája és mostani Schubert lemezének színvonala méltó világhírű kollégáiéhoz. Még abban is, hogy „állja a versenyt” az eredeti művel való összevetésben is, mert ez legalább olyan fontos, mint a hangszeres virtuozitás felmutatása, mert az lehet túlzó, vagy (netán épp ezért) túl kevés is. Pedig az eredeti 4 tételes zongoramű előadása is feladja a leckét előadónak és hallgatónak egyaránt. Magam – akinek lemezgyűjteményében sajnos nincs meg ez az érzékeny lelkületű, korai romantikus remekmű – mintegy tucatnyi, többnyire világklasszis, világhírű zongoraművész előadásában meghallgatva a művet, azt kell mondjam, tempó- és karakterfelfogásban kevés ennyire végletesen eltérő előadást hallottam egy azon zeneműből az elmúlt évtizedekben. Csak néhány példa: a nyitó Fantáziát Wilhelm Kempff 11 perc alatt „elintézi”, Szvjatoszlav Richter több felvételén ez megközelíti a 25 percet(!!!), de Al- fred Brendel is megáll 13 percen belül, míg Claudio Arrau és Arkagyij Volodosz 18-19 perc között. A második, Andante tétel viszont Richternél nincs 8 perc, míg Brendelnél több mint 10, Arraunál pedig 12 perc. Az összesített idő „bajnoka” Wilhelm Kempff a maga alig több, mint 30 percével, a leglassúbb tempójú Arrau és Richter a maguk 45 percével, bár Richter egyszer csaknem 50 percig is „elmegy”. (Volodosz 58 perce csak a link felrakójának hosszú percekig „hallható” csendjét dicséri.) A nagy átlag általában úgy 35-40 perc között van, ide tartozik Brendel, Radu Lupu, Paul Badura Skoda, Grigorij Szokolov és