151 KITAIBELIA IX. évf. 1. szám pp.: 151-164. Debrecen 2004 Adatok a Bükkalja flórájához PIFKÓ Dániel – B ARINA Zoltán Magyar Természettudományi Múzeum Növénytára, 1476 Budapest, Pf. 222, e-mail: [email protected], [email protected] Bevezetés A közelmúltban jelent meg Vojtkó András szerkesztésében A Bükk hegység flórája (V OJTKÓ 2001), mely összesíti a hegység flórakutatásában eddig elért eredményeket. A flóram űből kiderül, hogy a Bükk peremterületeir ől jóval kevesebb információval rendelkezünk, mint a hegység központi részér ől. Jelen munkában arra vállalkozunk, hogy rövid jellemzését adjuk a Bükkalja növényzetének, emellett a flóram űben szerepl ő adatainkat pontosítjuk, és új adatokkal egészítjük ki. A Bükk jól feltárt központi részeivel szemben a Bükkalját, melyet az ember évszázadok óta m űvel, kevés botanikus látogatta. Kitaibel Pál Eger és Miskolc környékén gy űjtött. Időben utána Láng Adolf Ferencet kell megemlíteni, aki Eger környékén botanizált (vö. V OJTKÓ 2001). A Bükkaljára vonatkozó ismereteink jórészt a XIX. század, illetve a XX. század elejér ől származnak. Ekkor Vrabélyi Márton (vö. K ERNER 1875, S OÓ 1937), Borbás Vince (vö. S OÓ 1937), Pax Ferdinánd (vö. V OJTKÓ 2001), BUDAI József (1913, 1914) és PRODAN Gyula (1906, 1909) gy űjtött számottev ő adatot. Az 1920-as években Jávorka Sándor és Boros Ádám is megfordult itt (vö. V OJTKÓ 2001). Az elmúlt két évtizedben itt is megélénkült kutatásoknak köszönhet ően Vojtkó András, Schmotzer András, Less Nándor, Marschall Zoltán, Virágh Klára számos publikációja foglalkozik a terület növényzetével (V OJTKÓ 1989, 1993, 1994, 1997, 1997b, VOJTKÓ et al. 1991, VOJTKÓ – FARKAS 1999, SCHMOTZER –VOJTKÓ 1997, SCHMOTZER 1997, MARSCHALL 1992, VIRÁGH 1982). Ezek mellett külön említést érdemel a kerecsendi erd ő, amely a Bükkalja déli peremén van, és az ötvenes évekt ől számos publikáció foglalkozott vele (ZÓLYOMI 1957, 1967, SZUJKÓ -LACZA 1984). Anyag és módszer A vizsgált terület a Bükkalja, amelyet M AROSI –SOMOGYI (1990) három kistájra bont fel (Egri-Bükkalja, Miskolci-Bükkalja, Tárkányi-medence). 1996–2001 között több mint száz napot töltöttünk ezen a területen. Ezalatt els ősorban az erd őssztyep elemekre fordítva nagy figyelmet, florisztikai adatgy űjtést végeztünk azzal a céllal, hogy rekonstruáljuk a bükkaljai növényzet egykori képét. A legalaposabban az Egert ől K–DK felé es ő terület növényzetét vizsgáltuk. A Miskolci-Bükkalja legalább egyszeri bejárása már megtörtént, de itt még további terepbejárásokat tervezünk. Emellett az Eger–Kerecsend úttól K-re es ő területekr ől és Miskolc közvetlen környékér ől alig van adatunk. Ennek ellenére adataink mennyisége és a bükki flóram ű megjelenése indokolttá teszi, hogy eddigi eredményeinket összefoglaljuk és közreadjuk. A vizsgált terület természetföldrajzi bemutatása A Bükkalja a Déli-Bükköt dél fel ől öleli, az Alföldnek pedig északi peremével határos. Legmagasabb pontja 480 méteren, a legalacsonyabb 126 méteren van. A Bükkalján „középs ő riolittufaként“ ismert kárpáti- korabádeni összesült riolit- és dacittufák a legjellemz őbbek. Ezenkívül a kistáj 30 százalékát oligocén slir, márga és homok fedi. A vízi szállítású lejt őüledékek nagy változatosságot mutatnak a területen. A tet őket és a lejt őket 1–4 méter vastag pleisztocén üledék fedi. Az északi részeken jellemz ő a vörös agyag, de dél felé haladva egyre inkább n ő az üledékben a lösz és a homok frakció aránya. Jellemz ő a Bükkalján a változatos szemcseméret és a lerakott anyag eltér ő vastagsága. Típusos lösz mellett lösszer ű üledékek is el őfordulnak. Riolittufán az üledékek szemcsemérete a homok és az apró szem ű kavics között váltakozik sok helyen. A kistáj talajtanilag is tarka, f őként harmadid őszaki vagy lösszel kevert üledékeken helyenként andezit- és riolittufán kialakult barnaföldek a leggyakoribbak. Emellett a nyirokszer ű tarka agyagon képz ődött csernozjom barna erd őtalajok kiterjedése is jelent ős. A Bükkalja hegylábfelszíne a pleisztocén során alakult ki. Ekkor a folyóvízi eróziós völgymélyít ő tevékenység volt jelent ős, így keletkeztek a széles völgytalpú sokszor teraszos eróziós völgyek. Ekkor vált intenzívvé az oldalvölgyek be-, illetve hátravágódása. A s űrű völgyhálózat kialakulását tektonikai események is el ősegítették. ; 152 KITAIBELIA 9 (1) : 151-164. 2004. 1. ábra. A Bükkalja települései. Az éghajlat mérsékelten meleg, mérsékelten száraz. Az évi középh őmérséklet 9,5–9,8 Celsius-fok között van. Az évi csapadék sok év átlagában 630 mm (MAROSI –SOMOGYI 1990, PINCZÉS et al. 1993). A növényzet bemutatása A Bükkalja vegetációját az ember középkor el őttre visszanyúló tájhasználata mára jórészt átalakította. Az őshonos társulások fragmentálódtak, változó mértékben degradálódtak, illetve a m űvelésb ől kivont területeken különböz ő visszaalakulási stádiumban vannak. A Bükkalját ma is intenzíven m űvelik, a jobb term őképesség ű helyeket sz őlők, szántók, legel ők és gyümölcsösök foglalják el. A m űvelés különböz ő okok miatt sok helyen abbamaradt. A Bükkalján gyakori felhagyott sz őlők helyét a Calamagrostis epigeios (L.) Roth foglalja el, amely mint Baráth Zoltán kimutatta, évtizedekig domináns lehet (BARÁTH 1963). A tájidegen fafajok is jelent ős területet borítanak. E fafajok közül az erdeifenyő és feketefeny ő állományai érik el a legnagyobb kiterjedést. Emellett terjed őben van az akác, és telepített nyárasokat is találunk. A Bükkalját nagyjából É–D irányban futó völgyek, oldalvölgyek és az ezek között lév ő völgy közötti hátak jellemzik. A f ő- és mellékvölgyekben folyó patakok mellett különböz ő vízparti társulások alakultak ki. A füzesek és nedves rétek jellemz ő fajaival találkozhatunk, mint a Sonchus palustris L. , Stachys palustris L. vagy a Geranium pratense L., Galium rubioides L. vagy a Scutellaria hastifolia L. Mára a vizes él őhelyek jó része degradálódott a vizsgált területen, nagy részüket szántók és nyárasok foglalják el. A Miskolci-Bükkalján a patak menti növényzet valamivel jobb állapotban maradt meg. Legjelent ősebb a Harsánytól északra lév ő halastó melletti rét, de említést érdemel a borsodgeszti Alsó-rét és Fels ő-rét, illetve a Bükkaranyoson keresztül folyó Kulcsár-völgyi patak mente is. A Bükkalja zonális társulása az Aceri tatarico-Quercetum lehetett. Ennek nyomai a m űvelés hatására igen sokféle módon jelentkeznek a területen. Az alábbiakban ezt szeretnénk bemutatni részletesebben. Az erd őssztyepet egyrészt mint fiziognómiai fogalmat értjük, olyan társuláskomplexet, ahol a gyep és az erd ő egyszerre van jelen. Ez létrejöhet m űvelés hatására is, például legeltetett cseres-tölgyesek helyén; a talaj lepusztulása által támogatva a kaptárkövek környékén; illetve feltételezhetünk egy zonális társuláskomplexet, melynek eredeti struktúrájában az erd ő-gyep mozaikosság klimatológiai okokkal magyarázható. A vizsgált területen megtalálható erd ő-gyep mozaikos növényzeti foltok mindegyikér ől elmondható, hogy valaha művelés alatt állt, jelenleg visszaalakulás vagy újra kialakulás stádiumában van. Az erd őssztyep másik jellemz ője egy meghatározott fajkészlet. Ezen fajok egy része Magyarországon els ősorban az alföldi és a dombvidéki régióra jellemz ő, ilyen a Silene longiflora Ehrh., Phlomis tuberosa L., Clematis integrifolia L. vagy a Veronica spuria L., Melica altissima L. Vannak a középhegységi xeroterm tölgyesekkel közös fajok, mint a Stipa tirsa Stev., Cerasus fruticosa Pall. vagy a Rosa gallica L., Echium PIFKÓ D. – BARINA Z.: Adatok a Bükkalja flórájához 153 russicum J. F. Gmel., Lathyrus pannonicus (Jacq.) Garcke ssp. collinus (Ortman) Soó. Vannak sajátosan a kollin régióra jellemz ő fajok, mint az Inula germanica L., Amygdalus nana L. Arra, hogy hol lehetett erd őssztyep jelleg ű vegetáció, e fajok nagyszámú jelenléte szolgáltathat választ. A völgyoldalakon, ahol pár évtizede még legeltettek, fás vegetáció jelenhet meg (Ostoros-völgy, Bogács- kőbánya, Szekrényes-völgy, Csátés-völgy). Ezeket a löszfajokban gazdag erd őfoltokat, akárcsak a kerecsendi erd őt, az Aceri tatarico-Quercetum -ok közé sorolhatjuk. Ilyen erd ők boríthatták a Bükkalja alacsonyabb területeit, a déli völgyhátakat és völgyoldalakat (Csátés-völgy), illetve a szélesebb völgytalpú völgyek oldalát a magasabb völgyhátak között is (Eger-patak, Ostoros-patak, Hór-patak), így az erd őssztyep növényzet a patakvölgyek mentén a magasabb területek közé keszty űujjszer űen betüremkedhetett. Az erd őssztyep megjelenése a területen némi változatosságot mutat. Ez abból adódik, hogy típusos vastag lösz csak igen kis területen fordul el ő, és a lösszer ű üledékek is csak lepelszer űen borítják a völgyoldalakat, így a növényzet löszfajokban néhol szegényes. A Pajados-hegy és Mész-hegy között találunk molyhos- tölgyes ligetes erd őfoltokat, melyek sztyepfoltjait Stipa tirsa Stev. és Stipa dasyphylla (Czern. ex Lindem.) Trautv. alkotja, emellett erd őssztyep elemekben gazdag (pl.: Chamaecytisus albus (Hacq.) Rothm.), de löszjelz ő fajokban (pl.: Phlomis tuberosa L.) szegény. A cserjeszintben a Cerasus fruticosa Pall. és a Rosa gallica L. uralkodik, az Amygdalus nana L. nem fordul el ő benne. Nyílt riolittufa foltokon el őfordul a Genista pilosa L. és a Potentilla arenaria Borkh. is. Az erd őssztyep erd őt kísér ő cserjés legjellegzetesebb fajai az Amygdalus nana L., Cerasus fruticosa Pall., Rosa gallica L. Az Amygdalus nana L. el őfordulásait egyrészt a m űvelésnek köszönheti (PRODAN 1905), de igen valószín ű, hogy csak ott maradt meg m űvelésben, ahol különben is élt. Ezt bizonyítja, hogy a felhagyott sz őlők mezsgyéir ől terjed őben van. A törpe mandulás legszebb