GROTIUS Erd ődy Gábor A belga külpolitika 1848-ban A belga külpolitikai apparátus és diplomáciai testület 1848-ban Az 1831-ben létrehozott belga alkotmányos rendszer megszilárdítása szempontjából valóságos életkérdésnek bizonyult az új államalakulat nemzetközi elfogadtatása. A külpolitika a nemzeti függetlenség els őrend ű megalapozójává és legf őbb garanciájává, a diplomácia igazi nemzetstratégiai tényez ővé lépett el ő. A konszolidációs folyamatban kulcsfontosságú feladatot jelentett az üt őképes külügyi apparátus megszervezése és a megfelel ő szakemberekb ől álló diplomáciai testület m űködtetése, amely pozitív alakító szerephez jutott a kontinens stabilitásának fenntartásában is. A semleges és független Belgium hamarosan az európai béke meg őrzésének megkerülhetetlen faktoraként m űködött. 1 1830/31-ben a független Belgium létérdekének számított a hatékony diplomáciai szolgálat gyors létrehozása, megfelel ő követek kiküldésével külföldi képviseleti rendszerének kialakítása, hiszen a miel őbbi nemzetközi elismertetés érdekében stratégiai feladatként jelentkezett a pontos tájékozódás és tájékoztatás, az érdekek világos megfogalmazása és hatékony artikulálása. Ennek jegyében nyitottak már 1832-ben képviseletet Angliában, Ausztriában, Porosz- és Spanyolországban, Portugáliában, az Amerikai Egyesül Államokban és a Vatikánban, miközben Franciaországban Firmin Rogier már 1831 elején megkezdte misszióját. 1838-ban O’Sullivan de Grass megkötötte a diplomáciai kapcsolatokat Törökországgal, 1840-ben, Frankfurtban pedig Joseph Lebeau kezdte meg m űködését. A külföldi belga diplomáciai hálózat gyors megszervezésével párhuzamosan megtörtént a bels ő hierarchia kiépítése is. A nemzetközi gyakorlatot követve létrehozták az 1. és 2. osztályú titkári, a tanácsosi, az ügyviv ői, a rendkívüli követ és meghatalmazott miniszteri statust. Rendkívüli precizitással szabályozták a hivatali rendet és az el őmenetel folyamatát. A munkatársak kiválasztásában igen komoly feltételeket rögzítettek, különös hangsúlyt fektetve a jelölt morális feddhetetlenségére, szakmai képességeire, a vele szemben fennálló bizalom meglétére, társadalmi beágyazottságára. Magától értet ődő elvárásként fogalmazódott meg a patrióta öntudat és a nemzeti elkötelezettség, a magas intelligencia és a jelent ős politikai tapasztalat, lehet őség szerint a megfelel ő anyagi háttér, azaz az új nemzetállam min őségi képviseletéhez nélkülözhetetlen képességek birtoklása. Kifejezetten el őnynek számított a jogi vagy a filozófiai diploma megléte, és nélkülözhetetlen el őfeltételnek a magas szint ű nyelvismeret: a kötelez ő francia mellett általában két további szabadon választott nyelv (különösen a német, vagy az angol) használatának képessége. 2 A körültekint ő és következetes kiválasztás eredményeként a belga diplomáciai testület rövid id ő alatt valódi, a közös elhivatottság alapján szervez ődő társadalmi csapattá formálódott. Els ő garnitúrája a nemzeti függetlenségi küzdelemb ől n őtt ki. A „forradalmi forrást” jelent ő, az ideiglenes kormány felügyelete alatt m űköd ő „comité des relations extérieurs” tagja volt többek között Van de Weyer, Le Hon, d’Arschot, Nothomb, Wallez, Félix de Merode, Van der Linden. Nagy jelent őséggel bírt, hogy Lipótnak sikerült tekintélyes oranzsista családokat is megnyernie az 1 Thonissen, Jean-Joseph: La neutralité belge dans le système européen. In. Patria Belgica II. Bruxelles, 1973. (a továbbiakban Thonissen 1873.) 380., Van Weyer, Sylvain de: Histoire des relations extérieures depuis 1830. In. Patria Belgica II. Bruxelles, 1873. (a továbbiakban Van Weyer 1873.) 343., Lannoy, Florent de: Histoire diplomatique de l’Indépendance belge 1830-1839. Bruxelles, 1948. (a továbbiakban Lannoy 1948.) 3.,vö. Diószegi, István: A hatalmi politika másfél évszázada. Budapest, 1994. (a továbbiakban Diószegi 1994.) 78-80. 2 Delsemme, Martine: Quelques aspects sociaux de la carrière diplomatique. Etude relative aux agents entrés dans les services extérieurs de la Belgique entre 1831 et 1850. In. Carcan-Chanel, Nicol – Delsemme, Martine: Agents diplomatiques belges et étrangers au XIXe et XXe siècles. Deux études économico- sociales. Bruxelles, 1968. (a továbbiakban Delsemme 1968) 9-10., 17-18., 24. 1 GROTIUS ügynek, ami jelent ős mértékben er ősítette a belga diplomácia nemzetközi súlyát. Így lett többek között 1839-ben Emile d’Oultremont rendkívüli kiküldött Rómában. 3 A külügyi apparátus tagjainak többsége nemesi származású volt (169 f őből 120), ezen belül igen magas volt az arisztokraták aránya, miközben másik irányban éppen a diplomáciai testülethez való tartozás szolgált belép őként a nemesi társadalomba. (Le Hon 1836-ban, Goblet 1838-ban lesz gróf, Nothomb, Solvyns, Willmar és többen pedig bárók.) Az egyenruha presztízsének tudható be, hogy a belga hadsereg 15 tisztje lépett külügyi szolgálatban. Többen idegen hadseregb ől érkeztek, mint például a francia tiszti múlttal rendelkez ő Camille de Briey, avagy a holland huszárezredben a régi királyság idején hét évet szolgált Hippolyte Vilain XIIII. De csatlakoztak parlamenti képvisel ők is, akik „kett ős karrier”-jükkel nem ritkán bels ő ellentmondásokkal terhelték meg a testületet. Ezen anomáliák felszámolását szolgálta az 1848. május 28-én elfogadott összeférhetetlenségi törvény. Összességében a diplomáciai karrier a gazdagság és az arisztokrácia osztályrészének, hozományának számított. A polgárosodás és a demokratizálódás jelei csupán a titkári sávban mutatkoztak. 4 Az 1848. február végén meginduló európai forradalmi hullám professzionálisan szervezett, összehangoltan cselekv ő, fegyelmezett és elkötelezett csapatként m űköd ő, a fontos állomáshelyeken nagyformátumú követeket felvonultató belga diplomáciai testülettel találkozott. A külpolitika élén a miniszterelnök Rogier állt, aki meghatározó szerepet vállalt a doktrína kidolgozásában. Meghatározó tényez őnek bizonyult ugyanakkor a külpolitika formálásában Lipót rendkívüli aktivitása. A szövetségi rendszerben gondolkodó, Belgiumot a nyugat-európai liberális világ szerves részeként definiáló uralkodó nagy határozottsággal tartotta kézben a szálakat: utasított, tájékoztatott, kezdeményezett. Különösen bizalmas kapcsolatot ápolt Van de Weyerrel, de Ligne- nel, és O’Sullivan de Grassal. A Lipót-i külpolitika megvalósításában a király régi bizalmasa és „házminisztere” („ministre de la maison”), a követekkel napi kapcsolatban álló Jules Van Praet játszott meghatározó szerepet. A valóságos párhuzamos diplomáciai központként m űköd ő királyi kabinet azonban nem kívánt ellenalternatívát, konkurrenciát felmutatni, s a két intézmény működésében csupán néhány részletkérdésben jelentkeztek olykor hangsúlykülönbségek (lásd például a Frankfurttal való hivatalos kapcsolatfelvétel kérdése). 5 A kormány, a király és a parlament összehangolt tevékenysége eredményeként meghatározott külpolitika gyakorlati kivitelezésében a külügyminiszter Constant d’Hoffschmidt töltötte be a karmester szerepét. A miniszterelnökével és uralkodójával szorosan együttm űköd ő, a nemzeti elkötelezettség s a pragmatikus gondolkodás követelményeit egyaránt megvalósító politikus energikusan tartotta kezében és kötötte össze a rendkívül aktív belga diplomácia szálait, miközben ügyesen és taktikusan tárgyalt külföldi partnereivel a londoni semlegességi szerz ődés bázisán. Folyamatosan tájékoztatta, és dinamikusan mozgatta követeit, gyorsan és pontosan gy űjtötte be, illetve közvetítette az információkat. Szürke eminenciásként is összecsiszolt csapatmunkát alakítva ki harmonizálta az eljárásokat, ösztönözte a közös gondolkodást. Olyan gépezetet m űködtetett, amelyben a fogaskerekek pontosan illeszkedtek egymáshoz, folyamatosan feler ősítetve a többiek és az egész mechanizmus hatékonyságát. D’Hoffschmidt rendkívüli formátumú követek munkája irányítójaként határtalan szorgalommal, a szükséges öntudattal, de egyben a valóságos helyét pontosan ismerő fegyelmezett köztisztvisel ő mentalitásával viselkedett. Nem játszotta öncélúan a főnök szerepét, és nagy önállóságot engedett meg beosztottjaiknak a közös külpolitika megvalósításában. Nemzetet szolgáló alázattal beérte az akciók koordinálásával, s a realizálás 3 Delsemme 1968. 25-27. 4 Delsemme 1968. 31-33., 62. 5 Juste, Théodor: Léopold Ier. Bruxelles, 1868. (a továbbiakban 1868/b) 247., Ligne, Albert de: Le Prince Eugène de Ligne 1804-1880. Bruxelles, 1940. (a továbbiakban Ligne 1940.) 107 2 GROTIUS részleteinek kimunkálását rábízta a helyi sajátosságokat jobban ismer ő és óriási szuverenitással működ ő vezet ő diplomatákra. 6 A belga követi kar legjelent ősebb tagja az 1802-ben, Leuvenben született és 1874-ben, Londonban elhunyt Jean-Sylvain Van de Weyer volt. A pragmatikus liberális gondolkodású, az unionizmus mellett elkötelezett politikus, a brabanti forradalomban részt vett kapitány fia, 1823-ban szerezte meg jogi doktorátusát. 1827-től filozófiatörténetet oktatott a brüsszeli egyetemen, majd de Potter véd őjeként tett szert országos ismeretségre. A forradalom gy őzelmét követ ően 1830. szeptember 20-án meghívták a nyolctagú ideiglenes kormányba, amely az id őközben a Nemzeti Kongresszusba beválasztott politikust kinevezte a „külügyi bizottság” elnökének. 1831. január elsejét ől a Londoni Konferencia melletti állandó belga küldöttként, február 27-ét ől az els ő régensi kormány külügyminisztereként m űködött, majd július 24-én rendkívüli londoni követnek és meghatalmazott miniszternek nevezték ki. Miután hatalmas érdemeket szerzett a XXIV cikkelyes szerz ődés létrejöttében, 1839. június 8-án aláírta a londoni konvenciót. Az immár hatalmas nemzetközi