Henryk Sienkiewicz A kislovag Regény Fordította: Mészáros István BEVEZETÉS A magyar háború után megtörtént Andrzej Kmicic uram esküvője Aleksandra Billewiczówna leányasszonnyal, s ugyanakkor készült házasságra lépni a Köztársaság egy másik hírneves és érdemes gavallérja, Jerzy Michal Wolodyjowski uram, a laudai zászlóalj ezredeskapitánya, Anna Borzobohata-Krasienska kisasszonnyal. Ámde elháríthatatlan akadályok merültek fel, amelyek az esküvőt késleltették, halogatták. Borzobohata leányasszony Jeremi Wisniowiecki herceg özvegyének, Gryzelda herceg- asszonynak a neveltje volt, s így a hercegasszony engedelme nélkül nem akart az oltár elé járulni. Michal uram tehát, a nyugtalan idők miatt, kénytelen volt menyasszonyát Wodoktyban hagyni, hogy aztán ő maga menjen el Zamoscba a hercegasszony hozzájárulását és áldását kikérni. Csakhogy nem járt szerencsével. A hercegasszonyt nem találta Zamoscban, mert a fia neveltetése végett Bécsbe utazott, a császári udvarhoz. A kitartó lovag oda is utánament, ámbár ez igen sok idejét elvette. Ott aztán szerencsésen végére járt a dolgainak, s jó reménységgel tért vissza hazájába. Odahaza azonban nyugtalan állapotok várták, a vitézek konföderációkba tömörültek, Ukrajná- ban még most is tartottak a lázadások, a keleti határ felől sem aludt még ki a tűzvész, új hadakat állítottak hát talpra, hogy legalább némiképpen fedezzék a határokat. Mielőtt tehát Michal uram, hazafelé menet, Varsót elérte volna, már várt rá a rutén vajda utasítására nevére kiállított toborzóparancs. Mivel pedig úgy vélekedett, hogy a haza dolga mindenkor előbbre való a privátánál, a gyors menyegző tervét tehát elejtette, s nyomban elindult Ukrajnába. Ott hadakozott néhány esztendeig, alig jutván annyi alkalmatos időhöz, hogy itt-ott egy-egy levelet menesszen szerelmetes kisasszonyának, hiszen folytonos tűzben, kibeszélhetetlen fáradalmak és munka közepette teltek napjai. Később követségben járt a Krímben, majd kitört ama szerencsétlen Lubomirski-féle bel- háború, melyben a király oldalán vitézkedett a gyalázatos áruló ellen, végül pedig Sobieski uram pálcája alatt újra Ukrajnába indult. Növekedett is a lovag híre-neve, úgyhogy országszerte a Köztársaság első vitézének tartották, ámde esztendei súlyos gondok, sóhajtozás és epekedés közepette teltek. Végre eljött az 1668-ik esztendő, mikor is kastellán uram parancsára szabadságra bocsáttat- ván, a nyár elején elment szíve leánykájáért, s véle együtt Wodoktyból Krakkóba igyekezett. Gryzelda hercegasszony ugyanis a császári birodalomból már hazaérkezett, s Krakkóba invitálta őket lakodalomra, megígérvén, hogy ő maga vállalja az örömanya tisztét. Kmicicék egyedül maradtak Wodoktyban, nem is remélve, hogy hamarosan hírt halljanak Wolodyjowskiról, különben is teljesen lefoglalta őket a Wodoktyba ígérkező kicsiny vendég. A Gondviselés ugyanis eddigelé megtagadta tőlük a gyermekáldást, s csak most jött a változás, amelyre terjes szívükből vágytak. Rendkívül termékeny volt ez az esztendő. A gabona oly bő termést hozott, hogy a csűrökbe be sem fért, s az országot széltében-hosszában szinte elborították az asztagok. A háború pusztította vidékeken a fiatal fenyőerdők egy éjszaka többet növekedtek, mint máskor két év alatt. Az erdőkben elszaporodott a vad, bőven termett a gomba, a folyókban nyüzsgött a hal, mintha a föld termékenysége átterjedt volna a rajta élő mindenféle teremtményre. Wolodyjowski barátai mindezt kedvező előjelnek vélték házasságára nézve, ámde a sors másképpen határozott. 2 I. FEJEZET Egy verőfényes őszi napon árnyékos lugasában ült Andrzej Kmicic uram, ebéd utáni mézborát iszogatva. A vadkomlóval befutott rácson át feleségét nézegette, amint a lugas előtt sétált a szép tisztára söpört úton. Rendkívül szép asszony volt, a haja szőke, arca derűs és szinte angyalian bájos. Lassan, óvatosan lépkedett, s szinte sugárzott róla az áldott állapotához illő komolyság. Andrzej Kmicic uram csak nézte, nézte, s tekintetéből túláradó szerelem sugárzott. Minden mozdulatát olyan hűséges ragaszkodással követte, akár a kutya gazdája lépteit. Olykor-olykor el is mosolyodott, s meg-megpödörte bajuszát nagy gyönyörűségében. Ilyenkor arca afféle duhaj kifejezést öltött. Látszott rajta, hogy született katona, s nagy tréfacsináló lévén, legénykorában sok csínyt követhetett el. A kert csendjét csak a lehulló érett gyümölcs huppanása és a rovarok zümmögése zavarta meg. A derűs idő tartóssá vált. Szeptember eleje volt. A nap már nem perzselt valami erősen, de azért még bőven ontotta arany sugarait, megcsillantak a vörös almák a sárguló falevelek között, oly sűrűn töltve meg az ágakat, hogy szinte teljesen elborították a fákat. A szilvafák ágai hajladoztak a hamvas gyümölcs súlya alatt. A vénasszonyok nyarának előhírnökei, az ökörnyál foszlányai, az ágakhoz tapadva lágyan lengedeztek a szellő rezdülésére, mely olyan könnyed és gyengéd volt, hogy még a faleveleket sem zizegtette meg. Talán ez a verőfényes idő is hozzájárult, hogy Kmicic ábrázata egyre derültebb lett. Végül egyet hörpintett a mézborból, s így szólt feleségéhez: - Jöszte ide, Olenkám! Mondanék valamit. - Csak olyat ne, amit nem szívesen hallgatnék. - Istenemre, nem! Addsza a füledet! Azzal átölelte az asszony derekát, bajuszát a hajához érintve súgta a fülébe: - Ha fiú lesz, hadd legyen Michal. Az asszony elfordította kissé piruló arcát, s súgva felelte: - Azt ígérted, nem leszel ellene, hogy Heraklius legyen a neve. - Mert látod... Wolodyjowski kedvéért... - Nem előbbrevaló-é a nagyapa emléke? - Ki nekem jótevőm is... Hm! Ebbiz igaz... De a második Michal lesz. Nem lehet másképpen! Olenka felkelt, s szabadulni szeretett volna Andrzej uram karjaiból, de az még erősebben magához ölelte, s csókolgatni kezdte a száját, a szemét, egyre csak azt hajtogatva: - Ó, én egyetlen kincsem, én édes szerelmem! Beszélgetésüket a szolgalegény zavarta meg, aki most tűnt fel a kerti út végén, s gyors léptekkel közeledett a lugashoz. - Mit akarsz? - kérdezte Kmicic, feleségét elengedve. 3 - Charlamp úr van itt, s odabent vár a belsőházban - felelte a legény. - Ímhol jön ő maga is! - kiáltott fel Kmicic, a lugas felé közeledő férfiú láttára. - Istenem, mennyire megőszült a bajusza! Isten hozott, barátom uram, kedves öreg cimborám! Azzal már ki is ugrott a lugasból, s tárt karokkal, futva igyekezett Charlamp uram elé. Charlamp azonban előbb mélyen meghajolt Olenka előtt, akit hajdanában gyakran látott a vilnai hercegvajda kiejdanyi udvarában, azután az asszony kezét rengeteg bajuszához szorította, s csak ezek után vetette magát Kmicic karjaiba, s a lovag vállára borulva, keserves zokogásra fakadt. - Az isten szerelmére, mi lelte kegyelmedet? - kérdezte a házigazda álmélkodva. - Az Úr az egyiknek nagy boldogságot ád, a másiktól pedig megtagadja - hüppögte Charlamp. - Bánatomnak okát azonban csak kegyelmednek mondhatom meg. Itt Olenkára pillantott, aki megértvén, hogy a lovag őelőtte nem akar beszélni, így szólt férjeurához: - Küldök ki mézbort, most pedig magukra hagyom kegyelmeteket... Kmicic maga után vonta Charlampot a lugasba, a padra ültette, s megkérdezte: - Mi történt? Segítségre van szükséged? Reám úgy számíthatsz, akár Zawiszára!1 - Velem semmi - mentegetőzött a vén harcos -, segítségre sincs szükségem, amíg ez a kéz forgatni tudja a kardot; de közös barátunkat, e Köztársaság legjelesebb lovagját kegyetlen bánat érte, s nem tudom, ha egyáltalán van-e még benne lélek. - Krisztus sebeire! Wolodyjowskival történt valami? - Vele! - nyögte ki Charlamp, s ismét megindult könnyeinek árja. - Tudja hát meg kegyelmed, hogy Anna Borzobohata leányasszony itthagyta e siralomvölgyet. - Meghalt! - kiáltotta Kmicic, mindkét kezével rémülten fejéhez kapva. - Akár a madárka, akit a nyíl eltalált. Pillanatnyi csend állt be, csak a lehulló almák huppantak nagyokat a földön, és Charlamp szuszogott egyre hangosabban, könnyeit fékezve. Kmicic pedig kezeit tördelve és fejét csóválva hajtogatta: - Irgalmas Isten! Irgalmas Isten! Irgalmas Isten! - Ne csodálkozzék kegyelmed könnyeimen - szólalt meg végre Charlamp -, mert ha a kegyel- med szívét a szomorú hír puszta hallatára elviselhetetlen dolor2 szorongatja, mit mondjak én, aki láttam halódását és barátunk minden emberi mértéket meghaladó szenvedését. Jött a szolgalegény, kancsót és másik serleget hozva a tálcán, nyomában pedig Andrzejowa asszony, mert semmiképpen nem bírta legyőzni kíváncsiságát. 1 Zawisza Czarny legendás hírű XIV-XV. századi lengyel lovag. A lovagi erények példaképe. A galambóci csatában Zsigmond magyar király szolgálatában török fogságba került, ahol 1428-ban meggyilkolták. 2 Fájdalom. 4 Látva férjeura arcát, s rajta a mély fájdalmat, mindjárt megkérdezte: - Minémű híreket hozott kegyelmed? Ki ne küldjetek innen, majd vigasztalom kegyelmeteket, vagy együtt sírok veletek, de netán valamelyes tanáccsal is szolgálhatok... - Erre már a te fejedtől sem telik jó tanács - vélte Andrzej uram. - Ámde attól félek, hogy a nagy fájdalomnak netán az egészséged vallja kárát. - Sokat elbír az én egészségem - ellenkezett Olenka. - Rosszabb bizonytalanságban élni... - Anusia meghalt! - mondta meg Kmicic. Olenka kissé elsápadt, s nehézkesen ereszkedett le a padra. Kmicic azt hitte, elájul, de a fáj- dalom erősebb volt, mint a váratlan hír hatása, úgyhogy sírva fakadt, mire a két lovag is követte példáját. - Olenka - szólalt meg végre Kmicic, hogy felesége gondolatait más irányba terelje -, nem hiszed-é, hogy ő a mennyországban van? - Nem az ő sorsát siratom én, hanem elvesztésén sírok, meg Michal uram nagy árvaságán. Mert ami az ő örökkévaló boldogságát illeti, szeretném, ha a magam megváltására lehetne annyi