SZABÓ PÉTER ADALÉKOK A MAGYAR KIRÁLYI HONVÉDSÉG MEGSZÁLLÓ ALAKULATAINAK TEVÉKENYSÉGÉRŐL A KELETI HADMŰVELETI TERÜLETEN (Rejmentarovka, 1941. december 21.) A magyar királyi honvédség alakulatai tevékenységük jelentős részét a második vi- lágháború alatt irreguláris csapatok ellen folytatták. 1941 novemberétől egészen a hábo- rú végéig az arcvonalmögötti ukrán, belorusz, lengyel, majd szlovák területeken közle- kedési útvonalak biztosítását látták el, vagyis igyekeztek ezeket védelmezni a keleti hadműveleti terület kisebb-nagyobb partizáncsoportjainak váratlan támadásaitól. 1943 nyarán már kilenc magyar könnyű hadosztály látott el megszálló feladatokat javarészt a brjanszki erdőséghez közeli fontosabb szállítási útvonalak mentén. Ezen kontingensben egy-két gyalogzászlóaljjal, gyalogezred-parancsnoksággal, ezredközvetlen csapattestek- kel és tüzér ütegekkel a honvédség valamennyi hadteste képviseltette magát. A német és a magyar politikai és katonai vezetés 1941. szeptember 7. és 10. közötti tárgyalásai, majd Szombathelyi Ferenc1 altábornagynak, a Honvéd Vezérkar főnökének október végén Németországban folytatott megbeszélései következményeképpen az uk- rajnai hadműveletekben részt vett, s igen leharcolt gyorshadtest hazahozatala ellentétele- ként október végétől négy, majd további két (ebből csak egy került ki) gyalogdandárt kellett megszálló feladatok ellátásra ukrán területre kiküldeni. A gyorshadtest megfo- gyatkozott alakulatai még a Donyec felé tartottak, amikor a Honvéd Vezérkar főnöke szeptember 24-én kiadta legelső parancsát, miszerint az eddig területbiztosítást végző Kárpát-csoportot a „Magyar megszálló csoport” fogja felváltani. A magyar hadvezetésnek rövid idő állt rendelkezésére, hogy e csökkentett harcértékű alakulatokat felállítsa. Hadrendjük kialakításakor arra törekedtek, hogy szervezésük egyenletesen érintse valamennyi hadtestet, de az otthonmaradó seregtestek ne veszítse- nek lényegesen ütőképességükből. A dandárok (1942. február 17-étől könnyű hadosz- tályok) ennélfogva az ország különböző területeiről származó ezredekből és zászlóaljak- ból szerveződtek. Személyi állományuk a sorállományon kívül nagyobb részben idősebb korosztálybeli, ún. póttartalékosokból, a visszatért területek magyarajkú átképzett hadkö- teleseiből, illetve hiányosan kiképzett nemzetiségi (ruszin, román) legénységből állt. Hadrendjüket várható feladataik tekintetbevételével alakították ki. Ezen feladatok ellátá- sához nem feltétlenül szükséges fegyvernemeket – mint például a tüzérséget – kezdetben be sem állítottak kötelékeikbe. A magyar megszálló alakulatok elsődleges feladata a 1 Szombathelyi Ferenc (Győr, 1887. május 17. – Újvidék, 1946. november 4.) altábornagy, 1941. novem- ber 1-jétől vezérezredes. 1941. szeptember 6-tól 1944. április 19-ig a Honvéd Vezérkar főnöke. Azon katona- politika képviselője volt, amely a bizonytalan kimenetelű háború végére az ország területi épségének és belső rendjének megóvása érdekében a honvédség minél intaktabb megőrzését tűzte ki célul. A Budapesti Népbíró- ság 1946. március 30-án 10 évre, majd május 22-én életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. Magyarországi el- ítélése ellenére kiadták Jugoszláviának, ahol az újvidéki eseményeknél betöltött szerepe miatt, mint háborús bűnöst halálra ítélték és kivégezték. A Legfelsőbb Bíróság – perújrafelvételét követően – 1993-ban a magyar ítéletet hatályon kívül helyezte és az ellene emelt vádak alól felmentette. Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés 1938–1945. Budapest 2003. 331–332. o. — 481 — szállítási útvonalak, vasutak, hidak, objektumok biztosítása és a katonai közigazgatási feladatok ellátása volt. A német parancsnokságok azonban, ha a hadműveletekben törés keletkezett, harcoló, réstömő alakulatokként is gátlástalanul bevetették ezen csapatokat. Miután Olgyay Károly2 vezérőrnagy, mint a Magyar megszálló csoport parancsnoka október 7-én átvette a parancsnokságot a Kárpát-csoport parancsnokságától, megindult az addig megszálló feladatokat ellátó magyar alakulatok felváltása. A keleti hadszíntér katasztrofális vasúti szállítási helyzetére való tekintettel 1941. október közepén egyelőre csak a 121. és a 124. gyalogdandár került ki a németek által megszállt Lengyel Főkor- mányzóság és az elfoglalt ukrán területekre, és váltotta fel az 1. hegyi és a 8. határvadász dandárt. A német hadsereg előrenyomulása, illetve utánpótlási körzetének keleti irányú további kiterjedése miatt azonban rövidesen szükségessé vált a 105. és a 108. gyalogdan- dár kiszállítása is. Az ezeket követő 102. és a 111. gyalogdandárok közül – a nagyarányú német csapatszállítások miatt zsúfolt kevés vasúti közlekedési útvonalakra való tekintettel – csak az előbbi seregtest került ki december folyamán a keleti hadműveleti területre.3 A partizánháború sajátosságai a keleti hadműveleti területen A téli védőállásaikba visszahúzódott német hadseregek elleni szovjet támadó hadmű- veletek megindításával egyidejűleg megszűnt a viszonylagos nyugalom a megszállt terü- leteken. A partizánmozgalom elsősorban azokon a vidékeken lángolt fel, amelyek a tá- madó szovjet haderővel szemben álló német és szövetséges seregtestek hátában feküdtek. A második világháború idején aktivizálódott szovjet partizánszervezet részben a megszállt terület ellenséges birtokbavétele előtt épült ki. A német hadsereg nagyarányú területfoglalását követően súlya és szerepe megnövekedett, egyrészt az 1941 nyarán szétvert, de meg nem semmisített szovjet alakulatok állományát, másrészt a polgári la- kosságot is alkalmi partizánszolgálatra vették igénybe, illetve kényszerítették az e célra kijelölt és kiképzett vezetők. A partizáncsoportok ereje és összetétele a feladat, a terep és az egyéni lehetőségek szerint változó volt. Miután a legnagyobb mozgási lehetőségük a kisebb csoportoknak volt, ezért leginkább több 70-100 fős egységek alakultak. A szovjet partizánok egyéni fegyvere általában az ismétlő puska volt, járőreik viszont golyószóró- val, gránátvetővel, géppisztollyal, kézigránáttal és egyéb gyújtó-robbanó anyagokkal is rendelkeztek. A nagyobb csoportjaikat a fentieken kívül géppuskával, aknavetővel és tü- zérségi lövegekkel is megerősítették, s távbeszélő berendezéssel, rádióval és világító pisztollyal is ellátták. Mivel nem egységes eredetű fegyverzettel rendelkeztek, a lőszer- utánpótlás tekintetében gyakran küzdöttek nehézségekkel. Tagjaik általában polgári öl- tözéket viseltek, de gyakran használták a saját vagy az ellenséges hadsereg ruházatát is. Ellátásukat általában helyi beszerzéssel oldották meg, fegyver- és lőszerutánpótlásuk pe- dig rejtett raktáraikból, illetve légi úton, ejtőernyős szállítással a hátországból történt. Az 2 Olgyay Károly (Alsókomána, 1887. december 17. – Cleveland, 1956. május 20.) vezérőrnagy, 1942. ápri- lis 1-jétől altábornagy. 1941. október 2. és 1942. február 10. között a Magyar Megszálló Csoport, ezt követően május 26-ig a magyar Keleti Megszálló Csoport parancsnoka volt a megszállt ukrán területen. Szakály: i. m. 259–260. o. 3 Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban: HL) M. kir. Megszálló Csoport. 2. doboz. (Magyar megszálló csapatok a partizánok ellen. /1941. X. 30. – 1942. IV. 30.) — 482 — egyes csoportok zsákmányolt és harácsolt lovakkal és fogatolt járművekkel, kerékpárok- kal, esetenként gépjárművekkel, télen sílécekkel, hótalpakkal és szánokkal tették magu- kat mozgékonnyá. A kisebb-nagyobb partizáncsoportok feladatait és azok végrehajtását általában az egyes csoportok vezetői határozták meg, a legfelsőbb szovjet katonai vezetés csupán ál- talános utasításokat adott számukra. Legfőbb harcmódjukat, a rajtaütést leginkább kisebb osztagok, szállító oszlopok, pihenőhelyek, parancsnokságok, repülőterek, illetve lőszer és élelmezési raktárak ellen alkalmazták. Feladataik sorába tartozott a vasútvonalak, köz- lekedési berendezések, távbeszélő vezetéket és építmények, illetve közüzemek rombolá- sa, a mezőgazdasági és ipari termelőmunka megindulásának vagy folytonosságának za- varása és késleltetése, az ellenséges csapatokra és hadmozdulatokra vonatkozó hírek és adatok szerzése, valamint a helyi lakosság erkölcsi és szellemi befolyásolása is. A harcot többnyire olyan erdős és mocsaras területeken vették fel, melyeket jól ismertek. Harcuk lényegét a meglepés, a rövid közelharc, majd a gyors eltűnés jellemezte. Nélkülözhetet- len tényezője volt a fentieken kívül a jó megfigyelés és felderítés, a gyors elhatározás és az ellenség tevékenységének, szokásának megfelelő feltérképezése, ismerete is.4 A partizánok állandó tartózkodási helyeikként mindig a legnehezebben járható, mo- csaras, kiterjedt erdőségekkel borított és folyóvizektől átszegdelt területeket választották. Ezekről a helyekről indultak ki egyes osztagaik és csoportjaik, hogy feladataikat végre- hajtsák. A községekben csupán kisebb-nagyobb csoportjaik törzsei települtek, amennyi- ben megszálló csapatok nem voltak közelükben, illetve nem kellett tartaniuk a helyi la- kosság árulásától. A csoportok – biztonságuk érdekében – általában több táborhelyet alakítottak ki. Ezeken a táborhelyeken földkunyhókat építettek, melyeket álcázták, be- rendezték, illetve lőszerrel és élelemmel látták el. A táborozási területet tábori őrsök gyű- rűje vette körül, melyeket folyóvizek vagy mocsaras helyek átjáróinál helyeztek el. Az el- lenőrzésük alatt álló erdőségekben jól rejtett ösvényeket, télen sí- és szánutakat alakítottak ki, amelyeken gyors és tűzerős osztagaikkal hamar bekeríthették és oldalba vagy hátba tá- madhatták az erdőbe benyomuló és nagy fáradtsággal előrehaladó megszálló csapatokat.5 A keleti hadműveleti területre kikerült