Pákovics Miklós Afortunadas - Szerencsés szigetek © Pákovics Miklós, 1998. Győri Városi Könyvtár, 1998. Köszönet Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata Oktatási Kulturális és Sportbizottságának, amely a kiadást az Alkotók Győrért Alapból támogatta, valamint köszönet Réger Frigyesnek, a Rába Rt.-nek és a Rába Cinema Kft.-nek TARTALOM Előszó Regény motívumok nélkül Menni, menni, menni Felicidades Az elfelejtett költő Borzalmas jókívánság Karácsony Las Palmasban Színvonal vagy takarékosság Jancsi Antoñete visszatér Perez Galdós A kis herceg España feliz Fesztivál után és előtt Federico Tető, egy tál étel és egy fórum Emilio menüje Téli futball Nekrológ gitárra Két cantautor Fesztivál a Kanári szigeteken A vámpírok órája Tegnap Mert andaluzok vagyunk Hajóstop Estefánia Otello féltékeny volt Naponta egy meccs, de jobb a kettő Mit ér az élet... Don Giovanni - Néstor tervei alapján Szigeti közérzet Lolita Pluma Spanyolok és turisták A szardínia elföldelése Graciliano Afonso utca Pigeon Drop A szendvicsevés ártalmai A nagy zabálás Murga a kifulladásig Lucrezia Borgia Egy, kettő, három Kraus meséi Kötéltánc A nagy parádé „A szimpatikus külföldi ellenség” Nem a gólya... Az öreg halász és a fotómasina Az unoka Espiritu Ha egyszer a bicikli elindul... A dezertőr nagy napja Ne bántsd a Montmartre-ot! Mexikó - Spanyolországból Egy este a Folies-ban Neked mondja Camarón Nélkülözhetetlen fölöslegesség Egy évforduló évfordulója Fehér kendőket lobogtatnak A madridi ügynök Nestor gyermekei Napló és szomorúság Büntető Puskásnak A szederfa Lorca - egy költő halála Kutya és kanári Spanyolizálódás Manrique szigete Vezényel: Placido Domingo A lanzarotei tevehajcsár Dráma Álom a pampákról Cugat megmondta Marquezi gyilkosság La Graciosa A matador és a világirodalom Egy órával kevesebb Többet néznek mint olvasnak Sevilla ürügyén „A végletekig küzdünk” A rémhír, amely igaznak bizonyult Vissza a félszigetre A civilizáció pilótái „Paco, te csak fogd be a szád!” Lucia: Sumi Jo A leghosszabb nászút El Cordobés Királyi tanerő Alfredo és Julia Tenderete Gyerünk délre A Karibi világ üzenete Arrabal és a punkok A tenger mindig vár Fiú vagy lány - ez itt a kérdés A Költők sétánya Elfújta a szél Alwin Nikolais szalagjai Mennyezeti fürdőkád Ballet de Toscana Madárkezű Joe Cocker Szegénylegények A király olvas Joyce Trisler Danscompany Vásári lakoma Balszélső a hatodikon Nyúl az arénában La California Ricasso Mister Ray Charles Magyar gól spanyol felirattal A hetedik nap Újra forró a bádogtető Irány a Barbados! Pedro Ruiz száz arca Bugenvilla A vesztes te lehetsz Az ötmilliomodik A jövő tárlata Színház Nicaraguában Titkok 2 Feleségemnek, Juditnak 3 Előszó 1985 decemberében Las Palmasba, a Kanári-szigetek fővárosába utaztunk feleségemmel, aki muzsikusként évekre az Orquesta Filarmonica de Gran Canaria-hoz szerződött. Szeren- csésnek mondhattuk magunkat az Afortunadas, vagyis Szerencsés szigetcsoporton, ahogy több névadási legenda szerint az egyikben jelölik - spanyolul szólva - Canariast. Hazatérve onnan lehetett volna az első dolog, hogy a kint szerzett élmények, tapasztalatok legalább töredéke könyv formájában lásson napvilágot. Az idehaza és a nagyvilágban bekövetkező változások azonban hosszú időre másfelé terelték a figyelmemet, noha nem volt hiány ambícióban, jó szán- dékú biztatásban. Az a tény, hogy a hivatkozott változások következtében ma már majdnem hétköznapi dologgá vált a szigetekre utazni, érdekes módon csak növelik az indokoltságát, hogy a szerző letegye könyvét az olvasó elé. A Kanári-szigetekről felröppentett elkövetkező híradásokban, ellenőrizhető mesékben helyenként Nyugat-Németországról, Szovjetunióról, s ma már csak az emlékekben élő egyéb dolgokról olvasni. A nyolcvanas években, amikor a szerző időnként eredményesen igyekezett felfogni, hova vetette esztendőkre a kivételes szeren- cse, nevezett képződmények még léteztek. Mint ahogy nem léteztek például a Kanári-szigetek, s ezt tipikusan magyar példabeszéddel igazolni is fogom. Egy hajdani szép napon megcsörrent a telefon egy magyarországi iskolai kollégiumban. Lajos bácsi a portás annak rendje és módja szerint felvette. A vonal másik végén a kollégium egy lakóját kérték, ám mielőtt Lajos bácsi a nebulót hívhatta volna, a telefonáló így szólt: „Meg- kérem, legyen szíves sietni, mert a Kanári-szigetekről telefonálok.” „Szórakozzon az öreg- anyjával!” - dördült Lajos bácsi a vonalba, majd lecsapta a kagylót. Nos, ugye nem léteznek a Kanári-szigetek?! Az igaz történet gyakran megfordult a fejemben, mikor naponta lejtettem Las Palmasban a General más de Gaminden, a Bravo Murillon, vagy a Santa Catalina park leghívogatóbb bárjában a barrán, a pultnál a legkényelmesebb helyet, a legjobb cortadot (kis kávé kevés tejjel) kerestem, hozzá a La Provincia legérdekesebb híreit, vagy éppen a sehol máshol nem hallható sztorit, amellyel a beszédes camarero szolgált. Másik közvetett bizonyí- tékom a szigetek nemlétére talán az a honi fejekre abroncsként feszülő közöny lehetne, amellyel a kézivezérelt országos sajtó akkor a felkínált írások hosszabb távra szóló rendszeres közlésétől lényegében elzárkózott. Természetes módon a kisemberre, a dolgozóra történő demagóg hivatkozással, akit nem volna célszerű elérhetetlen álmokkal idegesíteni. A sziget- csoport, az archipielago akkoriban az elérhetetlen álom megtestesítője volt. Jómagam a mai napig nem tudtam napirendre térni az ott töltött esztendők elképzelhetetlenül tömény élményhalmaza fölött. Nézem a fotókat, azokon a ciudad jardin afrikai vörös akácait, a téli hónapokban pazarul virágzó lila bugenvillákat, a rejtélyesen emberi hasonlatosságú sárkánypálmákat, az Atlanti óceán alázatra ösztökélő, földöntúli erőkre utaló hullámóriásait, a playák selymes, aranysárga homokját. Nézem a berber őslakókat idéző, fotózáskor szemér- mes guanchok napsütötte arcát és hallani vélem a minden lágyat tovább lágyító canárió dia- lektust, a szóvégi elharapásokat, amelyek a karib-tengeri népekkel rokonítják a canáriókat. Miközben az ibériai félszigettől csaknem kétezer kilométerre, az afrikai partoktól Fuerteven- tura szigete felől pedig mindössze ötven kilométeres távolságra lévő, keletkezéstörténetére nézve több alternatívát is kínáló szigetcsoportról van szó, az Atlanti óceánban. Afrika, Atlanti óceán, Spanyolország, Latin-Amerikával rokonító vonások... Ne csodálkozzon az olvasó, hogy a könyvben az átlagosnál több a napfény, a tenger, a tánc, a zene, a vidámság, a futball, az élet, a fiesta, sőt a bolondság. Kerülöm a szigetekre vonatkozó, szigorúan lexikális ismeretek közreadását. Arra gondoltam ugyanis, hogy könnyebb az élethez leemelni a könyvespolcról a lexikont, mintsem lexikális dolgokat közölni, s azokhoz hasztalan keresni az életet. Közben eltelt több mint egy évtized. Távozott az élők sorából Camarón de la Isla, a legendás flamenco 4 énekes, nem Michel és Butragueño rúgják a gólokat a Real Madridban, s talán rólunk magya- rokról is többet tudnak már odakint, mert akkor a semminél is kevesebbet tudtak. Majdnem olyan minimálisat mint minden ellenkező híreszteléssel szemben a röghöz kötött magyarok tudtak a canáriókról, a spanyolokról, a vasfüggönyön túli, távolabbi, exotikus világról. Azt hiszem, illúzióink ma sem lehetnek. Győr, 1998. március 21-én Pákovics Miklós 5 Menni, menni, menni Már Móricz Zsigmond megmondta, hogy gyalogolni jó. És engem mindenki járműre akar ültetni: Metróra, autóbuszra, taxiba, repülőre, vonatra, űrhajóra. Vasárnap hajnalban érkeztem Párizsba. Ezerötszáz kilométert utaztam az Orient expresszen és hátra van újabb ezerötszáz kilométer Madridig a Puerta del Sol expresszen és még Madridból kétezer kilométer vagy több repülővel Las Palmasba, a Kanári szigetek fővárosába. III. Richard egy országot kínált egy lóért. Én egy lovat adnék egy kis gyaloglásért. Majd. Egyelőre még nem lehetséges. A nyakamon vannak a bőröndök. A Gare de L’ Est-ről el szeretnék jutni a Gare d’ Austerlitzre, persze metróval a kékkel jelzett ötös vonalon. A gyaloglásért meg kell küzdeni. A metróhoz jegy kell, a jegyhez pénz, a pénzhez pedig váltanom kell. Vasárnap reggel hét óra. A Gare de L’ Est-n a pénzváltó fél nyolckor nyit. A kisasszony - innentől kezdve mindenki kisasszony és mindenki úr - elsimítja az éjszakát a szeme alatt, a párizsi éjszakát. Keresi a kulcsokat, a púdert, a fiókot, a pénzt, a „nyitva” táblát, és azt hiszem, önmagát keresi. Vasárnap hajnalban dolgozni, ki látott ilyent. Vágyakozva gondolok egy korty kávéra. Még messze lesz. Dél körül engedélyeztem magamnak, vagy még később. A kisasszony most a rúzst simítja el és mosolyog. Ez már jó jel. A társa már dobálja a pénzt. Ő most fordul a másik oldalára. Itt vagyok kisasszony! Már Móricz Zsigmond megmondta... Jó. ...hogy jó. Maurice? Nagyon kedves. Az irodalom nem hozhat össze bennünket, látom. Csak ez a kis egyszerű ügylet, ami nekem metrójegyet és egy jó kávét eredményez. Neki az égvilágon semmit. Végre munkába lendül. Majdnem átlendül a munka túlsó oldalára. Beváltja a pénzemet és biztatóan mosolyog. Kell a biztatás, mert a bőröndök nehezek. Egy angol lány segíteni akar. Mylady. Már Móricz Zsig... Nem hagyom magam. A metró is álmosan döcög. Olvasom a megállók neveit. Austerlitz pályaudvar. Megérkeztem. Egy nő segít kinyitni az ajtót. Meglep, mennyire udvariasak a nők Párizsban vasárnap hajnal- ban. Végre megszabadulok a bőröndöktől. Csekély huszonhat frank. Négy kávé ára. De sza- bad vagyok! Szabad és gyalogolhatok a kedvemre. A Boulevard de l’Hopital sarkán mondom ki először Móricz Zsigmond nevét. Egy úr megkérdezi (mindenki monsieur), mi a problé- mám. Azt mondom, gyalogolni szeretnék, ám ön úgyis metróra