KEVIN HEARNE üldöztetve A VASDRUIDA KRÓNIKÁI 1. Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, 2013 • 3 • „Ide nézz, anya, mit csináltam! Feltehetjük a hűtőre?” • 5 • Ír kiejtési útmutató Hadd szögezzem le rögtön az elején, hogy a szavakat a kedves olva- só úgy ejti ki, ahogy kedve tartja! Igazán jó mulatság, és távol álljon tőlem, hogy bárki szórakozását elrontsam azzal, hogy felhívom rá a figyelmét: „rosszul mondja”. Ám azon olvasók számára, akik az akkurátus pontosság hívei, készítettem egy kis útmutatót azokhoz a nevekhez és szavakhoz, melyek esetleg nehézséget jelenthetnek, ugyanis az ír szavakat nem egészen úgy ejtjük, mint az angolokat. Érdemes megjegyezni, hogy a magánhangzók fölött lévő mellékje- lek nem feltétlenül a magánhangzó hangsúlyosságát jelölik, hanem egy bizonyos hangot. Nevek Aenghus Óg: Ángusz Óg Airmid: Ermit Bres: Bressz Brighid: Brijit (vagy még inkább Bríjit) a régi ír nyelvben. A modern ír nyelvben ez a név Brídre változott. A magánhangzó hosszabb lett, a g pedig eltűnt, mert az angol nyelvű beszélők elkezdték a g-t egy dzs hanggal ejteni. Az angol Bridget tehát az eredeti ír név anglicizált verziója. Cairbre: Karbre, méghozzá megpörgetett r-rel. Conaire: Konuhra Cúchulainn: Kuhulin. A ch az ír nyelvben torokhangú h-nak ejtendő, mint a spanyol j, soha nem k-nak vagy cs-nek. Dian Cecht: Díenkéj Fianna: Fiahna Finn Mac Cumhaill: Fin Mek Kúvil • 7 • Flidais: Flídis Fragarach: Fragarah Granuaile: Granyavél Lugh Lámhfhada: Lú Lávahdöh Manannan Mac Lir: Mahnahnon Mek Lír Miach: Miah Mogh Nuadhat: Moh Nuahdah Moralltach: Morultah Ó Suileabháin: Oh Szulluhvan (ugyanúgy kell kiejteni, mint az O’Sullivan-t, ez az ír írásmódja). Siodhachan: Sijahan (ne felejtsük el, hogy torokhangú h-t kell ejteni az ír ch esetében, és nem k-t). Tuatha Dé Danann: Tuahha Déj Danan Helyek Mag Mell: Mah Mel Mag Léna: Moj Léjna Gabhra: Górah Tír na nÓg: Tír na nóg Igék Coinnigh: konní (tartani, fogni) Dóigh: doj (égetni) Dún: dún (becsukni, összezárni) Oscail: oszkill (kinyitni) Fák Fearn: fern Idho: íjo Ngetal: nyetul Tinne: csinne Ura: ura (vigyázz, nehogy hurrá legyen belőle, mindkét szótag nagyon rövid, az r egészen kicsit pereg). • 8 • Elso fejezet zámos előnye van annak, ha az ember huszonegy évszáza- dot eltölt a földön, de mind közül a legnagyobb, hogy a zse- Snik ritka születésének lehet szemtanúja. Ez mindig egyfor- ma forgatókönyv szerint zajlik: az illető lerázza magáról a kulturális hagyományok terhét, nem törődik a ferde szemmel néző hatalma- sokkal, és valami olyasmit művel, amit földijei komplett őrültség- nek tartanak. Galilei volt a személyes kedvencem. Na, meg Van Gogh, de ő tényleg őrült volt. Az istennőnek hála, nem látszik rajtam, hogy találkoztam Gali- leivel, sem az, hogy ott voltam Shakespeare darabjainak ősbemuta- tóján, vagy hogy Dzsingisz kán hordájával lovagoltam. Ha az em- berek a koromat tudakolják, azt felelem: huszonegy. Az már az ő bajuk, ha években és nem évtizedekben, vagy még inkább évszáza- dokban értik, nem igaz? És lankadatlanul érdekel a női nem, ami – kérdezzétek meg bármelyik élemedett korú polgártársunkat! – elis- merésre méltó teljesítmény. Fiatal ír kölyök kinézetem a boltomban, ahol a tudós látszatát szeretném kelteni, inkább hátrányomra van (okkult könyveket áru- ló boltot vezetek, aminek egyik sarkába egy gyógynövényes pultot is beszorítottam). De van egy hatalmas előnye is: ha elugrom az élelmiszerboltba, és az emberek meglátják göndör, vörös hajamat, • 9 • fehér bőrömet és hosszú kecskeszakállamat, azt gondolják, hogy biztos focizom, és mellé Guinnesst vedelek. Ha ujjatlan pólóban lépek ki az utcára, és észreveszik a jobb karomat borító tetováláso- kat, egyből azt hiszik, egy rockbandában játszom, és szétfüvezem az agyam. De az még véletlenül sem vetődne fel bennük, hogy egy ősi druida vagyok – és ez az oka, hogy úgy nézek ki, ahogy. Mert ha fehér szakállt növesztenék, hegyes süveget nyomnék a fejembe, és áradna belőlem a méltóság meg a bölcsesség, és a szentség glóri- ája fogna körül, akkor az emberek talán rosszra, vagy pontosabban – jóra gondolnának. Néha megfeledkezem magamról, és arámi nyelven pásztordalok éneklésébe kezdek, miközben a Starbucksban sorban állok. De az urbánus amerikai létben az a jó, hogy az emberek vagy levegőnek nézik a csodabogarakat, vagy a kertvárosba menekülnek előlük. A múltban ez máshogy volt. Akkor a csodabogarak vagy mág- lyára kerültek, vagy agyonkövezték őket. Jó, azért napjainkban is megvannak a másság hátrányai, ezért is akar az ember annyira be- illeszkedni; de ma már csak becsmérlő szavakban és kirekesztésben részesülhet az illető, ami hatalmas előrelépés ahhoz képest, hogy korábban piaci látványosságként kivégezték volna. De ekkora előrelépésből a modern kor keveset tartogat. A leg- több ősi lélek szerint, akiket ismerni van szerencsém, a modern- ség vonzereje néhány okos ötletben rejlik – mint például a víz- vezeték vagy a napszemüveg. De számomra a modern Amerika legnagyobb vonzereje, hogy gyakorlatilag istentelen. Fiatalabb koromban, amikor a rómaiakkal bajlódtam, egyetlen kilométert sem tehettem meg Európában anélkül, hogy ne botlottam volna egy kőbe, ami ne lett volna egy istennek vagy másnak szentel- ve. De itt, Arizonában, csak Prérifarkasba ütközöm néha, de őt voltaképpen még kedvelem is. (Egyáltalán nem hasonlít Thorra, ezért is jövünk ki egymással. Thort a helyi egyetemisták szimp- lán csak Mega Seggfejnek titulálnák, ha összehozná vele a rossz sorsuk.) • 10 • Arizona alacsony istensűrűségénél csak egy jobb dolog van: a tündérek majdnem tökéletes hiánya. És itt most nem azokra a cu- korfalat lényekre gondolok, amiket a Disney tündéreknek nevez. Hanem a fae-kre, a sidhe-kre, vagyis Tuatha Dé Danann leszárma- zottaira, akik az örök fiatalság mezején születtek, a Tír na nÓgban, és megölelés helyett inkább megölnek. Mivel engem valamiért nem kedvelnek, megpróbálok minél messzebb letelepedni tőlük. A Régi Világban még számtalan átjárójuk nyílt e földre. De az Új Világban tölgyre, kőrisfára vagy csipkebokorra van szükségük az átlépéshez, és Arizonában ezek a fák meglehetősen ritkák. Találtam olyan he- lyet, ahol nőnek, például a White Mountains Új-Mexikóhoz közel eső részén, vagy egy folyóparti szakaszon, Tucsonban. De ezek több mint kétszáz kilométerre vannak az én jól kikövezett városrészem- től, mely a tempei egyetem közelében található. Szerény vélemé- nyem szerint annak a valószínűsége, hogy az említett helyeken át- jöjjön egy tündér, aztán nekivágjon a fátlan sivatagnak egy elfajzott druidát keresve, meglehetősen csekély. Szóval, amikor a kilencve- nes évek végén ráakadtam erre a városkára, úgy döntöttem, itt ma- radok, amíg a helyiek gyanakodni nem kezdenek. Nagy döntés volt, és már vagy egy évtized is eltelt, mióta meghoztam. Új személyazo- nosságot vettem fel, kibéreltem egy helyet a könyvesboltnak, és ki- akasztottam egy táblát: HARMADIK SZEM KÖNYVESBOLT ÉS GYÓGYNÖVÉNYSZAKÜZLET (azért utaltam a védikus és buddhista hagyományokra, mert kelta névvel magamra vonhattam volna az üldözőim figyelmét). Aztán vettem egy házat, ahonnan biciklivel nem volt messze a boltom. Kristályokat és tarot kártyát árultam az egyetemistáknak, hogy megbotránkoztathassák velük protestáns szüleiket, nevetséges köteteket állítólagos „ráolvasások- kal” turbékoló wiccáknak. Még terjedelmes druidavarázslatokról szóló könyveket is árultam, amelyek mind a druidák viktoriánus kori újrafelfedezésén alapultak, és egytől egyig sületlenségek voltak – annál nagyobb szórakozást jelentett nekem, ha rásóztam valakire az egyiket. Havonta egyszer komoly varázsló vásárlóim is akadtak, • 11 • akik igazi varázskönyvet kerestek, olyanokat, amikkel nem szabad szórakozni, és jobb, ha a létezésükről sem tudsz, amíg nem vagy teljesen képzett. Könyvritkaságaim legnagyobb részét az interne- ten keresztül értékesítettem – ami a modern kor egyik újabb hatal- mas vívmánya. Csak aztán jutott eszembe, hogy az internet segítségével köny- nyebben rám akadhatnak az üldözőim, miután új személyazonos- ságot vettem fel, és megnyitottam az üzletem. Voltaképpen fel sem merült bennem, hogy valaki a Régiek közül az interneten nyomoz- na utánam – inkább az üveggömbre voksoltam, vagy más varázs- praktikára, de hogy az interneten?! Száz szónak is egy a vége, a névválasztással lehettem volna óvatosabb. Hívhattam volna ma- gam John Smithnek, vagy találhattam volna magamnak valami ha- sonlóan unalmas és szürke nevet, de büszkeségem nem engedte, hogy keresztény nevet használjak. Ezért az O’Sullivan, vagyis ere- deti vezetéknevem angol változata mellett maradtam. Keresztnév- ként pedig a határozottan görögül csengő Atticus mellett döntöt- tem. Mindazonáltal egy huszonegy éves, O’Sullivan nevezetű, ok- kult könyveket áruló boltos létezése, aki olyan könyvritkaságokkal is foglalkozik, amelyekről tudnia sem illene, elég kiindulópontul szolgált ahhoz, hogy a tündérek rám találjanak. Három héttel samhain előtt, egy pénteki napon rám támadtak az ajtó előtt, amikor az üzletből kilépve éppen ebédelni indultam. Kard csapott a sípcsontom felé, mielőtt azt mondták volna, „nesze!”. Amikor átugrottam a pengén, a csapás lendülete kibillentette táma- dómat. Amíg megpróbált kiegyenesedni, bal könyökömmel arcon vágtam. De ez csak egy tündér volt az ötből. Hála a paranoiáért az alvilági isteneknek! Jómagam inkább túl- élőképességként gondoltam rá, mint pszichés problémaként. Para- noiám finom pengéhez hasonlított, amit az elmúlt évszázadok alatt az engem megölni akaró emberek köszörűkövén csiszoltam élesre. Ezért lógott hidegvas amulett a nyakamban, és ezért védtem az üz- letemet nemcsak rácsokkal, hanem olyan bűbájokkal is, amelyek