159417519.Pdf
Total Page：16
File Type：pdf, Size：1020Kb
GEBEI SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE Ünnepelünk! Egy olyan embert, aki ugyan nem előzmények nélkül, de meglett férfikorában vált a későközépkori magyar történetírás neves kutató- jává, aki másfél évtized alatt vidéki középiskolai történelemtanárból a ma- gyarországi történetírás ismert és elismert alakja lett. Gebei Sándorról van szó, aki 1947. január 23-án született Debrecenben. Gyermekkora úgy telt, mint bármely munkásgyereké: tanult, dolgozott, spor- tolt, s a gimnázium utolsó éveiben érdeklődése egyre inkább a nyelvek és a történelem felé fordult. Érettségi után így nyert felvételt a Kossuth Lajos Tudományegyetem orosz–történelem szakára 1965-ben. A debreceni egyetem történelem tanszékein igen színvonalas tanári gár- da oktatott ezekben az években. Itt tanított Niederhauser Emil, Ránki György, Rácz István, Orosz István, Sarkady János és még sokan mások, akik nem csak tanítottak, hanem a történettudomány mélyebb rétegeibe is beve- zették a hallgatókat. Gebei Sándorra részben Niederhauser Emil, de különö- sen Rácz István volt igen nagy hatással. Nem véletlen, hogy közel négy évti- zed távlatából is őt tartja mesterének. Az orosz nyelv tökéletesítése szem- pontjából volt jelentős az 1968/69-ben Leningrádban eltöltött tanév, és itt találta meg azt a lányt is, akivel egy életre összekötötte sorsát. Aztán 1970 őszén megkezdődött a régen várt tanári munka, s ezzel együtt az egzisztenciateremtés, családalapítás, s a szűkös tanári fizetést ki- egészítő mellékjövedelmek megszerzése. Ez az az időszak, amikor számos fiatal tanár feladja korábbi terveit, belesimul a mindennapok szürkeségébe. Gebei Sándor azonban olyan tantestületekbe került, ahol a tanárok igényesek voltak saját munkájukkal szemben is, s a jó képességű fiatal kolléga tudomá- nyos ambícióit támogatták. Így történt meg, hogy már 1977-ben bölcsészdok- tori címet szerzett a debreceni egyetemen, megjelentek első publikációi, majd 1982-ben levelező aspirantúrára nyert felvételt. Ez bármennyire megtisztelő volt is, hihetetlen megterhelést jelentett az egész családra. Rendszeresen tanul- ni, vizsgázni, s több éven át hónapokat tölteni kijevi levéltárakban olyan idő- ben, amikor mások a nyár örömeit élvezik. Az áldozatnak azonban megvolt az eredménye. A II. Rákóczi György keleti politikáját feldolgozó kandidátusi értekezését 1986-ban maximális pontszámmal fogadták el. A véletlenek néha sokat jelentenek az ember életében. Az egri történe- lemtudományi tanszéken az 1990-es évek elején megoldatlan volt a közép- kori magyar történelem oktatása. Olyan kiváló oktatók tanították ugyan a korszakot, mint Für Lajos vagy Barta János, ők azonban más egyetemeken voltak főállásban. Véletlenül jutott tudomásunkra, hogy van Debrecenben egy középiskolai tanár, aki kandidátus, és a magyar középkorral foglalkozik. Az viszont már nem volt véletlen, hogy Rácz István egyetemi tanár teljes felelősséggel támogatta a kolléga alkalmazását az egri főiskolán. Így kezdő- dött el Gebei Sándor pályafutása Egerben. 1992-ben óraadóként, 1993-ban kinevezett docensként, 1994-ben főis- kolai tanárként dolgozott, majd 1995-ben átvette a Középkori Magyar Törté- neti Tanszék irányítását. Az időközben öt tanszékre szétváló és intézetté alakult közösség ezek- ben az években indította el küzdelmét az egyetemi szintű középiskolai tanár- képzés elnyeréséért. Az idekerült új tanszékvezetőnek erőteljesen részt kel- lett venni ebben a több éves munkában, míg 2001-ben ez az új képzési forma is megindulhatott. A főiskola vezetése ebben az átalakuló helyzetben – külö- nösen vezető oktatóknál – megkövetelte az újabb és újabb kutatási eredmé- nyeket. Ezekhez azonban a feltételeket is igyekezett biztosítani. Gebei Sán- dor szinte minden évben eltöltött egy hónapot orosz, osztrák, lengyel könyv- tárakban, levéltárakban. E kutatások eredményeként évenként több tanulmá- nya jelent meg hazai és nemzetközi szakmai folyóiratokban. Szinte felsorol- hatatlan azoknak a konferenciáknak a száma, ahol előadásokkal szerepelt. Gebei Sándornak a neve pár év alatt ismert és elismert lett a korszakkal fog- lalkozó országos történész közvélemény előtt. 1995-ben tagjai közé válasz- totta a Magyar–Orosz Történész Vegyesbizottság, 1997-ben pedig habilitált, és ezzel elnyerte az egyetemi tanári címet. Ilyen előzmények után érlelődött meg benne az akadémiai doktori foko- zat elérésének a terve. A téma tulajdonképpen adva volt, hiszen nemcsak II. Rákóczi Györgynek voltak lengyelországi törekvései, hanem szinte minden 17. századi erdélyi fejedelemnek. Az 1990-es évek kutatásai is már erre irá- nyultak. Ráadásul 1945 utáni történetírásunk nem foglalkozott elég alaposan Erdély történetével, különösen nem az erdélyi fejedelmek politikai és diplo- máciai törekvéseivel. A 17. századi erdélyi fejedelmeknek a lengyel királyi trón iránti aspirációit történetírásunk legfeljebb csak a Habsburg- és az Osz- mán Birodalom szempontjából vizsgálta, figyelmen kívül hagyva a lengyel kül- és belpolitikai kérdéseket. A probléma megoldása tehát egy eddig kellő- en nem vizsgált kérdésre is választ adhatott. Megkezdődött tehát egy újabb, évekig tartó anyaggyűjtő és feldolgozó munka, amelynek eredményeként megszületett „Az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások” című értekezése, melynek alapján 2006 áprilisában az MTA Doktori Tanácsa Ge- bei Sándornak a történelemtudományok doktora fokozatot adományozta. Kedves Sándor! Tulajdonképpen napjainkhoz értünk, s nincs más hátra, mint az, hogy barátaid, kollégáid, tisztelőid nevében jó erőt, egészséget és még sok eredményes évet kívánjunk! Eger, 2007. január 23. Nagy József Acta Acad. Paed. Agriensis, Sectio Historiae XXXVI (2007) 7–21 KERTÉSZ ISTVÁN A MAKEDÓN KIRÁLYI HÁZ ÉS OLYMPIA KAPCSOLATAI (I. ALEXANDROSTÓL II. PHILIPPOSIG) Amikor a Kr. u. 2. századi ékesszóló görög szónok, Aelius Aristeides „Róma magasztalása” című beszédében Nagy Sándort, a makedónok világ- hódító királyát „a királyságért folytatott küzdelem kiemelkedő agónistésé- nek” (bajnokának) nevezte,1 az agónistés kifejezés alkalmazásával valószí- nűleg tudatosan utalt arra a tényre, hogy a legkiemelkedőbb makedón ural- kodók egyben kiváló sportemberek is voltak. A sportpályán való helytállás mindig politikai eszköz is volt ahhoz, hogy a félig barbárnak tekintett make- dónok2 sikeresen integrálódjanak az „igazi” görögök közé. A makedón kirá- lyi család élen járt abban, hogy népe felzárkózását a klasszikus görögséghez egyebek mellett az Olympiával való kapcsolat erősítése révén segítse elő. Persze ez a törekvés nem volt egyoldalú. A Kr. e. 5. század elején kezdték magukat helléneknek nevezni azok a görögök, akik készen álltak arra, hogy városállamaikat és tartományaikat megvédjék a fenyegető perzsa támadással szemben.3 Tehát a hellén elnevezést megszorító értelemben is alkalmazták, amennyiben bizonyos körülmények között csak a honvédő háború résztvevő- it nevezték így. Érdekes módon az ilyen hellének döntő többsége azok közül a görögök közül került ki, akik rendszeresen versenyeztek Olympiában. Kö- vetkezésképp a Kr. e. 5. század elején hellénnek lenni és olympiai verseny- zőként fellépni sok esetben ugyanazt jelentette. Így amikor a történettudo- mányban hagyományos felfogás szerint Kr. e. 500 körül a makedón királyi dinasztia tagja, Alexandros megjelent Olympiában, hogy részt vegyen a sta- dionfutók versenyén, ő ezzel nemzetsége görög mivoltát igyekezett demons- trálni.4 Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a játékok szervezői pedig azért en- gedélyezték indulását a versenyen, mert ők meg a hellének számát akarták növelni a veszélyes politikai helyzetben. A történelmi helyzet jobb megértéséhez tudni kell, hogy Kr. e. 5. század első harmadában, amikor a hódító perzsák elleni görög koalíció szervező- dött, és a perzsa ellenes görögök magukat helléneknek kezdték nevezni, ak- kor ennek azzal is jelét adták, hogy az olympiai versenybírákat utóbb hellanodikai, vagyis „hellénbírák” elnevezéssel illették.5 Ez nyelvileg tá- masztja alá azt a tényt, hogy harcolni a perzsák ellen és versenyezni Olympiában egymással összefüggő dolgok voltak. Csakhogy a katonai po- tenciál és főként a lovasság tekintetében igen erős Makedónia hajlott arra, 8 Kertész István hogy a perzsák szövetségese legyen, Thesszália és a szicíliai Szürakuszai pedig arra, hogy harc nélkül behódoljon. Ezeket a peremgörögöket az olympiai játékok szervezői Olympiába akarták csalogatni, hogy előbb az olympiai mozgalomba, majd a perzsák ellen formálódó koalícióba integrál- ják őket. Alexandros szereplése Olympiában tehát mind a jelentkező, mind a fo- gadó fél érdekének megfelelt. Hérodotos történetíró számol be arról, hogy – mivel csak szabad görög polgárok vehettek részt a játékokon, és a makedó- nok görög mivoltát még eddig nem ismerték el – Alexandrosnak meg kellett győznie a versenybírákat görög származásáról. Ennek érdekében előadta, hogy ősei Héraklés ükunokájától, Témenostól származnak, így végső soron Héraklésen keresztül maga a főisten, Zeus tekinthető ősatyjuknak. Ezt az igazolást a versenybírák örömmel elfogadták. A stadionfutók versenyén azután Alexandros, mint Hérodotos írja: „a győztessel azonos eredménnyel ért célba”, vagyis szoros második lett – de ez az értelmezés vitatott.6 Ettől kezdve már senki sem vonta kétségbe azt, hogy a makedónok királyai is görögök. A görög–perzsa háború európai harcai során Alexandros sokáig a per- zsákat segítette, de 479-ben átpártolt a perzsa ellenes koalícióhoz, és emiatt is kiérdemelte az ókori utókortól a philhellén7 elnevezést. A később, Nagy Sándor és utódai idején a Közel- és Közép-Keletet hellénizáló, vagyis a gö- rög és keleti civilizációs értékeket egymással vegyítő