Gonda Rudolf Búvárkönyv 2020 A könyv szabadon terjeszthető, olvasható. További információk, támogatási lehetőség: 213bar.hu 2 Köszönet az oktatóknak, barátoknak, akiktől tanultam, akikkel együtt merültem, akikkel sok éjszakát átdumáltam. Ez a könyv nem csak nekik szól, hanem róluk is. 3 Régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy írjak a búvárkodásról. Ezúttal kicsit személyesebben, a saját élményeimet feldolgozva. Le kell szögezzem, nem azért született meg ez a könyv, mert bárkinél felkészültebbnek gondolom magam. Sőt, számos képzettebb, tapasztaltabb, ügyesebb búvárt ismerek magamnál. Sokat tanultam, tanulok tőlük, és biztosan van olyan a könyvben szereplő dolgok közül, amit mástól lestem el. Ha tudom, hogy van, aki nálam ezt jobban vagy régebben csinálja, akkor felmerülhet a kérdés, miért nem ők írnak? Meglehet, hogy a búvárkodás területén bőven van mit tanulnom még, a billentyűket viszont én verem többet. Nem tudnám megszámolni, hány cikkem és bejegyzésem született a témában az elmúlt években. Írtam regényt, fordítottam szakszöveget. Rengeteget olvastam, sok filmet láttam, alapvetően minden érdekel, aminek van valami köze a búvárkodáshoz. Elméletben elég jól megy a merülés, és mivel viszonylag sok helyen megfordultam már, sokfélét megéltem, úgy érzem, van mit mesélnem. Bizonyára akad, aki pár megállapításommal nem fog egyetérteni. Ám meg kell jegyezzem, azoknak a fent említett, nálam rutinosabb és felkészültebb búvároknak jelentős része egymással sem ért egyet mindenben. Ezen nincs mit meglepődni. Amikor általánosságban búvárkodásról beszélünk, ennek a tevékenységnek csak egy-egy szeletére gondolunk. De a víz alatt lehet dolgozni merülésvezetőként vagy ipari búvárként, lehet szenvedélyesen kutatni, és lehet egyszerűen csak kikapcsolódni, hobbiként űzni a merülést. A búvárkodást tehát mindenki a saját szemszögéből nézi, így aztán lehet, hogy az ellentétes vélemények mindegyike igaz – adott területen. Ezért vettem a bátorságot, hogy az én élményeimet és tapasztalataimat foglaljam írásba. Nekem is van egy sajátos felfogásom, ami nyilván tükröződni fog majd. A könyv célja nem az, hogy mást meggyőzzek arról, hogy mindenben nekem van igazam. Sokkal inkább azt szeretném, ha mindenki rájönne, a saját útját kell követnie, és akkor fogja megkapni a búvárkodástól azt, amit igazán elvár. Azt hiszem, én az elmúlt két évtized alatt már rájöttem, miért megyek a víz alá. Ha te még nem vagy ebben biztos, légy nyitott és érdeklődő, és így olvasd a könyvet. Ha már bőven előttem jársz, akkor pedig remélhetően találsz benne pár érdekes vagy szórakoztató dolgot. Nem célom kikerülni az összes megosztó témát és elhallgatni a rázós helyzeteket. Az elmúlt évek alatt volt időm pár dolgon elgondolkozni, és folytathatjuk a gondolkodást együtt. Egyszer valaki azt mondta, addig aligha nevezheted magad igazi búvárnak, amíg nem betonoztál a víz alatt a Dunában január közepén. Ez a könyv azoknak szól, akik ilyen szempontból nem igazi búvárok, de az én szememben nagyon is. Vagy akár azoknak, akik 4 még csak ki se próbálták a merülést, és tele vannak kérdésekkel. Megnyugtathatom őket: a könyv végére még több kérdésük lesz. Végeredményben természetesen az a fontos, hogy tényleg merülhessünk, ne az, hogy beszéljünk meg olvassunk róla. Talán kapsz ötleteket, talán kedvet csinálok ahhoz hogy újra bevizezd a búvárcuccaidat. Esetleg a saját élményeidet idézed majd fel baráti társaságban, netán elmeséld, mi miért butaság ebben a könyvben, egyébként is az nem ott, nem akkor és nem úgy volt. Ha így lesz, már megérte belevágni az írásba. Ráadásul 2020 van. Miért is kellene bármit megindokolni, megmagyarázni pont ebben az évben? Volt sok unalmas estém, volt kedvem, megírtam. Fogadjátok szeretettel. 5 Néhány szó a cápákról Rögvest az elején megválaszolnám az egyik legfontosabb kérdést, és ha csak erre vagy kíváncsi a búvárkodás kapcsán, talán a könyv további részének elolvasását meg is spóroltam neked. Milyen érzés az életedért küzdve egy hatalmas cápával birkózni, miközben egyetlen fegyvered egy arasznyi pengéjű, életlen kés? A válasz egyszerű: fogalmam sincs. Az életben nem történt velem ilyen vagy hasonló se, még csak esélye sem volt neki, és nem láttam senki mást sem, akinek így kellett volna harcolnia a víz alatt egy rárontó cápával. Ez nem azt jelenti, hogy ne találkoztam volna olyan élőlénnyel a tengerben, amivel én is óvatosabb voltam. Ám mivel sokkal gyakrabban látunk olyan filmcímeket, hogy Cápa, Cápavihar, Szörnycápa, Szellemcápa, Vérengző cápák serege olyanok helyett hogy A lapító kőhal szúrása, Véreskezű Jack, a rémpolip vagy Az a fránya, csípős medúzacsáp, ha a mélység veszélyeire gondolunk, a cápák sokkal előbb ugranak be. Nyilvánvaló tény, hogy a cápák tényleg lehetnek veszélyesek. Minden évben több ember sérül meg a harapásuk következtében, néha tragédiák is előfordulnak. Pusztán a számok alapján viszont ezernyi veszélyesebb dolog van a világon, például az autózás, a szúnyogcsípés, az ételmérgezés, az esti híradó és még sorolhatnám. Mindannyian tudjuk, mikor és hogy indult a modernkori cápamánia. 1975-ben került a mozikba a Cápa (Jaws) című film, a többi pedig már legenda: özönlöttek a nézők, hogy rettegjenek egy jót az öldöklő tengeri ragadozótól. A film Peter Benchley 1974-ben megjelent regényén alapult, ám az is tanulságos, ahogy a mozivászonig eljutott a projekt. A producerek már a könyv megjelenése előtt lecsaptak a sztorira, jó érzékkel jöttek rá, hogy ebből lehet egy nagy nyári blockbuster. A regény sikere aztán vissza is igazolta, hogy az emberek vevők a témára. Szintén a producerek érzékét dicséri, hogy némi válogatás, hezitálás után végül a szemtelenül fiatal, 26 éves Steven Spielberget választották rendezőként. Szidhatja bárki a cápáról kialakított képet, a film igazi mestermunka. Technikailag sem rossz, hiszen előtte nem volt divatos ilyen filmeket forgatni a nyílt tengeren, a korszak színvonalához képest remek a robotcápa, jó a vágás, kiváló a szereposztás, a John Williams szerezte zene pedig ikonikussá vált. Mondhatnánk, ez mind szép, ám a cápáknak nem tett jót a film miatti hisztéria. Hollywood viszont már csak így működik: lecsap egy témára, és ha nagy a siker, az egy egész generációra hatással van. Előrángathatom a Star Wars-sagát, a Psychót, a Mátrixot hogy igazoljam, néha egy film túlmutat önmagán. Igen, a cápákat sokan ebből a filmből "ismerték meg", pláne az olyan, tengerparttal nem rendelkező országokban lakók, mint a magyarok. 6 Az viszont mese, hogy Spielberg és Benchley hibája lenne, amiért manapság is milliószámra ölik a cápákat. Sokkal több köze van ahhoz, hogy Ázsiában mennyire lelkesednek az ízetlen cápauszony-levesért. Ők jóval a film előtt is ettek ilyet, és most sem azért eszik, mert még jobban megutálták a cápákat a filmben látottak miatt. Maga az, hogy rettegnek az emberek a mitikus tengeri lényektől, egyáltalán nem újdonság. Bőven lehetne citálni olyan tengerészlegendákat, több száz éves leírásokat, amelyek emberevő szörnyekről szólnak. A hatalmas vitorlásokat mélybe rántó krakeneket senki sem látta, ám például a mára már közismerten veszélytelen cetcápáktól, mantarájáktól is sokan rettegtek. Amikor az első búvár kutatók, például Hans Hass a vízbe ugrottak hogy lefilmezzék őket, mindenki azt hitte, őrült öngyilkosjelöltek. Mára pedig az ilyen állatokkal való úszásért sok-sok pénzt adnak a turisták. Évezredekig félték az emberek a tenger mélyét, ám rövid idő alatt óriásit fordult a világ: ma tiszteljük, szeretjük és persze óvni próbáljuk az élővilágát. Talán ha nem cápáról készül a horror hanem krokodilról vagy kardszárnyú delfinről, akkor utóbbiaktól rettegett volna a fél világ. ("Szerencsére" a filmipar bepótolta a hiányosságot, és később tényleg mindenféle tengeri lényről forgott rémfilm.) Erre bizonyíték, hogy van ellentétes példa: a Flipper sorozatnak köszönhetően a delfinek váltak mindenki kedvenceivé. Ma viszont már ezernyi jó ismeretterjesztő film és könyv létezik, tehát szörnyfilmek ide vagy oda, aki akar, reális képet kaphat a tengerről úgy is, hogy a víznek közelébe sem megy. Hiszem azt, hogy a szemlélet sokat formálódott. Az, hogy a lelkünk mélyén azért még ott motoszkálnak a cápával kapcsolatos félelmek, természetes. Aki búvár, az előbb-utóbb úgyis kap kérdést róluk – erre utalt a fejezet eleje. Ám aki merül, az esetleg magának is bevallhatja, hogy cápával búvárkodni mindig kicsit más. Ha kicsi, ha nagy az a cápa, egészen különleges érzés szemtől szemben látni. Van, aki imádja őket, gyönyörködik bennük, mások pedig óvatosabbá válnak. Utóbbi is teljesen indokolt, hiszen a vízben a cápák vannak otthon, felesleges velük kötekedni. Aki például cápák járta helyen vadászik, az kihívja maga ellen a sorsot. A köröző, agresszív cápákról készült amatőr videók igen jelentős részében tűnik fel a szigonypuska, vagy a vérző, vergődő, kilőtt hal. A magam részéről annyit tudok mondani, még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy cápák agresszívak lettek volna – ettől még történt ijesztő dolog velem cápás merülésen, de erről majd később. Szirtcápát több helyen láttam már, például kicsiket a Vörös-tengeren, fekete és fehér uszonyvégűt Balin. No ők azok, akiktől azért ritkán kap a szívéhez az ember. Csinosak, csak éppen elég gyorsan eliszkolnak a búvárok elől. Fotózni azokat lehet, amelyek helyben maradnak, például a fehéruszonyúak egy koralltömb alatt. Ott van persze a másik véglet, a tenger óriásai. Cetcápához is volt szerencsém már, méghozzá a Fülöp-szigeteken. Az ottani élmények viszont megérnek egy bővebb misét, mert különleges programról volt szó. Cebu szigetén, egy Tan-Awan nevű falu közelében komplett cetcápás iparág