A MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR KIADVÁNYAI II. FORRÁSKIADVÁNYOK 45. REGESTA DUCUM, DUCISSARUM STIRPIS ARPADIANAE NECNON REGINARUM HUNGARIAE CRITICO-DIPLOMATICA AZ ÁRPÁD-HÁZI HERCEGEK, HERCEGNÕK ÉS A KIRÁLYNÉK OKLEVELEINEK KRITIKAI JEGYZÉKE A MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR KIADVÁNYAI II. FORRÁSKIADVÁNYOK 45. Regesta ducum, ducissarum stirpis Arpadianae necnon reginarum Hungariae critico-diplomatica MANUSCRIPTIS EMERICI SZENTPÉTERY ADHIBITIS ET COMPLETIS CRITICE DIGESSIT ATTILA ZSOLDOS A MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR KIADVÁNYAI II. FORRÁSKIADVÁNYOK 45. Az Árpád-házi hercegek, hercegnõk és a királynék okleveleinek kritikai jegyzéke SZENTPÉTERY IMRE KÉZIRATÁNAK FELHASZNÁLÁSÁVAL SZERKESZTETTE ZSOLDOS ATTILA MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR MTA TÖRTÉNETTUDOMÁNYI INTÉZETE BUDAPEST 2008 Készült az Országos Tudományos Kutatási Alap és a támogatásával. © Zsoldos Attila, 2008 ISBN 978 963 631 156 8 ISSN 1787 1816 ELÕSZÓ Királynõmnek (ki másnak?) Szentpétery Imre „Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke” munkálata- ival párhuzamosan belekezdett a korszak hercegi, hercegnõi és királynéi okleveleinek összegyûjtésébe, azoknak a királyiakhoz hasonló jellegû számbavétele és feldolgozása érdekében. A kézirat el is készült, de meg nem jelent. Magam 1998-ban kezdtem hozzá, hogy kiegészítsem és kiadásra elõkészítsem a kéziratot. A kutatás során megtörtént a teljes anyag összegyûjtése, a regeszták, valamint a levéltári és könyvészeti adatokat rögzítõ apparátus elkészítése, továbbá az esetleges forráskritikai megjegyzések kidol- gozása, valamint sor került a mutató elkészítésére. Ezekkel a munkálatokkal párhuza- mosan levéltári kutatásokat folytattam a Magyar Országos Levéltárban (Budapest), valamint más hazai és külföldi levéltárakban (Esztergomban, Veszprémben, Zágráb- ban, Pozsonyban, Lõcsén stb.) az eredetiben fennmaradt oklevelek ellenõrzése érdeké- ben. Az elkészült kézirat véglegesítése azonban — más elfoglaltságaim miatt — hosszú évekig váratott magára. A késedelem nem vált a munka kárára, mivel az elmúlt évek során számos oklevéllel sikerült kiegészíteni a korábban gyûjtött anyagot, illetve né- hány idõközben megjelent forráspublikáció beépítésével a kritikai apparátus megújí- tására is sor kerülhetett. Szentpétery Imre kézirata négy herceg (a késõbbi II. és III. András királyok herceg- ként kiadott, valamint Kálmán és Béla hercegek) és hat királyné (Jolánta, Mária, Erzsé- bet, Izabella, Fenenna, Ágnes) okleveleit vette számba, s ezt az anyagot kiegészítette még Anna, Erzsébet és Thomasina hercegnõk okleveleivel. Az anyaggyûjtésnek ezt a körét magam helyesebbnek véltem átalakítani, mégpedig az alábbi megfontolásokból. A kirá- lyi oklevelek kritikai jegyzékének elkészítésekor Szentpétery IV. Béla és V. István kirá- lyok hercegként kiadott okleveleit is felvette a feldolgozandók közé, vélhetõen abból a megfontolásból, hogy õk ketten már hercegként is használták a „király” (rex), illetve az „ifjabb király” (rex iunior) címet. (A királyi címmel élõ harmadik herceg, Kálmán, aki „[Halics] király[á]”-nak címeztette magát, velük ellentétben soha nem lépett a magyar trónra.) Ez a megoldás, megítélésem szerint, túlságosan is formális szempontot követ. Mivel ugyanakkor megkezdõdött a királyi oklevelek kritikai jegyzékéhez idõközben szükségessé vált kiegészítések elkészítése, úgy döntöttem, hogy a késõbbi II. és III. And- rás királyok által hercegként kibocsátott oklevelek feldolgozására helyesebb lesz ott sort keríteni, s ezért ezeket az okleveleket kihagytam a munkából. (Hasonló megfontolásból hiányzik jelen kötetbõl a késõbbi III. Béla Bizáncban kiadott oklevele is.) Másfelõl bõvíte- ni is kellett az anyaggyûjtést, mivel Szentpétery figyelmét elkerülte Gizella királyné két oklevele, valamint az, hogy Kunigunda hercegnõ (IV. Béla leánya) is adott ki olyan okle- veleket, amelyek a középkori Magyarország területén fekvõ birtok adományozását fog- 6 Elõszó lalják írásba. (A külföldön élõ Árpád-házi hercegnõk magyar történeti vonatkozásokat nélkülözõ okleveleinek feldolgozását Szentpétery eleve nem tekintette feladatának, s nem láttam magam sem okot arra, hogy ettõl eltérjek.) Az összegyûjtött anyag feldolgozása a királyi oklevelek kritikai jegyzékében Szentpétery Imre által kidolgozott, majd Borsa Iván által továbbfejlesztett módszert kö- veti. Ennek megfelelõen a közlési forma megválasztásakor az a gyakorlat érvényesül, mely szerint a teljes szövegében már publikált oklevelekrõl részletes magyar nyelvû regeszta készül, míg a kiadatlan oklevelek, egy rövidebb regeszta mellett, teljes szöve- gükben szerepelnek. Ettõl az elvtõl csak abban az esetben tértem el, ha az oklevél kiadása súlyos, értelemzavaró hibákkal volt terhes, vagy ha a kiadás nem az oklevél eredetije, il- letve az ahhoz legközelebb álló átírás alapján készült. Az ilyen esetekben az oklevél teljes szövegét közli jelen kötet. Mindkét közléstípushoz teljességre törekvõ levéltári és — ha van — könyvészeti adatokat tartalmazó apparátus csatlakozik, amelyek közül az elõbbi segítségével az oklevél szövegének hagyományozódása követhetõ nyomon, míg az utóbbi a szöveg fellelhetõ kiadásairól tájékoztat. Az már a munka megkezdése elõtt is nyilvánvaló volt, hogy Szentpétery Imre kéz- iratát a maga eredeti formájában ma már célszerûtlen lenne kiadni, annak bizonyos átdolgozása elkerülhetetlen. Ennek során kiegészítettem az anyagot azokkal az okleve- lekkel, amelyeket — a levéltári anyag feltártságának a mainál jóval alacsonyabb szintje miatt — Szentpétery még nem ismerhetett, illetve azokkal, amelyeket ismerhetett volna, ám mégis elkerülték a figyelmét. A már Szentpétery által is figyelembe vett oklevéladók körében ily módon sikerült 78 — eredetiben vagy átírásban fennmaradt, illetve említés- bõl ismert — oklevéllel bõvíteni az anyagot. Jelentõs mértékben át kellett fogalmazni a Szentpétery által készített regesztákat is, mivel az utóbbi évtizedekben a regesztázási gyakorlat jelentõs fejlõdésen ment keresztül, nem kis mértékben éppen a királyi okleve- lek kritikai jegyzékét befejezõ Borsa Iván elméleti és gyakorlati munkásságának köszön- hetõen. A levéltári és a könyvészeti adatokat szintén el kellett látni a mai állapotoknak megfelelõ kiegészítésekkel, s — Szentpétery értékes forráskritikai megjegyzéseinek megtartása mellett — az újabb szakirodalom vonatkozó eredményeit is be kellett építeni a kéziratba. A regeszták megfogalmazásakor két ponton tértem el lényeges mértékben a királyi oklevelek kritikai jegyzékében alkalmazott megoldásoktól. A helyneveket standardizált alakban közlöm a magyar nyelvû regesztákban, míg a forrásban szereplõ névalakot ezt követõen, zárójelben tüntettem fel. (A helynév standard változatának azt az alakot tekin- tettem, amely Györffy György, illetve Csánki Dezsõ történeti földrajzában az adott tele- pülésre vonatkozó címszóként szerepel.) Ezt a megoldást azért gondolom az eddig követett gyakorlatnál jobbnak, mert leegyszerûsíti a kötet használatát — egy szokatlan névalak esetében ugyanis így nem egy, a névmutatóban szereplõ utaláson keresztül, ha- nem közvetlenül jutunk el a standard alakhoz, hogy kideríthessük, vannak-e más adatok is az anyagban arra a településre vonatkozóan —, miközben információ sem vész el, hi- szen a nyelvészeti szempontból elsõdleges fontosságú névalak ott szerepel a regeszta szövegében, illetve utalószóként a mutatóban. Azon helynevek ugyanakkor, amelyek esetében az azonosítására tett kísérlet nem járt eredménnyel, a regeszta szövegében a forrásban olvasható alakban, dõlt betûvel szerepelnek. A másik változtatás eredményeként a magyar regesztaszövegben zárójelben köz- löm a forrás azon részleteit, amelyekrõl az gondolható, hogy már az oklevél teljes szöve- gének megtekintése elõtt is érdekelheti a regeszta olvasóját az a megfogalmazás, amelyet a forrás használ. Ezek részint terminus technicusként használt, részint pedig szokatlan Elõszó 7 kifejezések, illetve olyan részletek, amelyek valamelyik történeti részdiszciplína számá- ra nyújtanak adatokat. Ez a megoldás nem elõzmények nélkül való a magyar forrás- kiadási gyakorlatban, hiszen javarészt olyan kifejezéseket és szövegrészleteket érint, amelyek például a Zsigmondkori Oklevéltár köteteinek regesztáiban is a forrás eredeti megfogalmazásában szerepelnek. Nyilvánvaló, hogy ez az eljárás némileg vitatható, ám igyekeztem következetes maradni az ily módon kiemelt részek kiválasztásakor, miköz- ben, úgy vélem, alkalmazásával több elõny jár együtt, mint hátrány. A regesztákat kísérõ könyvészeti adatok közlésekor egyetlen kisebb változtatást tartottam szükségesnek alkalmazni: az egyes kiadásoknál megjelöltem — ahol ez megál- lapítható volt —, hogy a kérdéses kiadás az oklevél szövegének melyik változata (az ere- deti, valamelyik átírás, másolat vagy korábbi kiadás) alapján készült, mert így jelen kötet felhasználója a rendelkezésre álló kiadások közül az oklevél eredeti szövegéhez legköze- lebb álló kiadáshoz fáradságos összehasonlító vizsgálatok nélkül is eljuthat. A kutatás eredményeként elkészült kézirat 291 oklevél regesztáját tartalmazza, me- lyek közül 72-nek közli a ma elérhetõ legteljesebb szövegét. (Ez utóbbiak közé számítva természetesen azokat az eseteket is, ha egy mára már elveszett oklevél csak — eddig publikálatlan — tartalmi átírásból vagy említésbõl ismert.) Az így kialakított anyagot ki- bõvítettem még 47 regesztával, melyek azokról a hercegi és királynéi intézkedésekrõl adnak tájékoztatást, amelyek esetében forrásaink nem utalnak egyértelmûen arra, hogy az intézkedést oklevélbe foglalták volna. (Az ötletet adó Solymosi Lászlónak ezúton is kifejezem köszönetemet.) Ezeknek a regesztáknak a megformálásakor