tginal scientific paper Penavin Olga VUK STEFANOVIC KARADZIC ÉS KORA Az idő, melyben élt és alkotott, vitázott és levelezett: a XVIII. század második fele és a XIX. század kétharmida. A felvilágosodás, majd a felvilágosodásból a romantikába hajló kor és a romantika kora. Mária Terézia és fia, a kalapos király, II. József ideje. A központ: Bécs. A mű­ velődés, a tudomány központja. Mint Bárczi Géza mondja A magyar nyelv életrajza c. kitűnő összefoglalásában: „Bécs az a kapu, melyen át a ma­ gyarság a nyugati műveltséggel érintkezik. ... Bécs vált művelődési góc­ cá, amelyben az európai kultúrával érintkeztek, a társas élet nyugati for­ máit elsajátították, az európai divathoz igazodtak. Bécsben ismerkednek meg a nyugati életformákkal, eszmeáramlatokkal és jutnak érintkezésbe a felvilágosodás mind erőteljesebben jelentkező hullámaival a XVIII. század idején." Vuk Stefanovic Karadzic számára is Bécs volt nemcsak család­ jának tartózkodási helye, hanem tanulóiskolája, barátjának, ösztönzőjének és tanítómesterének, Jernej Kopitarnak, a cenzornak és nagy tudósnak szolgálati helye, ahol, amelyen keresztül sokat, nagyon sokat kapott, s ahol egy egész életre szóló feladatra kötelezte el magát, arra, hogy a nemzet felemelésének eszközét, a nyelvet pallérozza, a közízlést kiművelje, a természetes, egészséges népi nyelv alapjaiból kiindult irodalmi nyelvet, az önállóság kivívásának eszközét megteremtse. Az irodalmi nyelv, az írott nyelv minőségi változása pedig magával hozta az egységes helyesírás szükségét. Márpedig „Az egységes helyesírás a nyelv egységének legfontosabb egyengetője, biztosítéka." (Bárczi) A nyelv ugyanakkor nemcsak az iro­ dalom megújításának eszköze, hanem ebben a korban politikum is. Hogy az irodalmi nyelvet a megfelelő szintre emelhessék, a költők, írók, sok­ színűvé, hajlékonnyá, stilisztikailag is a kifejezendő tartalomhoz idomítsák, a népi költészetből mint az új művészet tiszta forrásából kell meríteniük, össze kell tehát gyűjteni a népköltészeti termékeket, hogy meríthessenek „a múltnak kútjából". Kölcsey ezt az 1826-ban megjelent Nemzeti hagyo- mányok-ban így fogalmazza meg: „A való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznapi dalokban kell nyomozni." Keresik ugyanakkor az ősi múltat is. A horvátok pl. megtalálják az illír elődöket. A XIX. század elején egyre szaporodnak az őstörténeti munkák. A Herder-i jóslat foglalkoztatja a népek kulturális vezetőit. Egymást érik mindenütt a délibábos nyelvészeti munkák. A nyelvteremtéshez a helyes nyelvhasználatot megfogalmazó nyelvtanra, szótárra van szükség. Európa-szerte írják is az egyes nyelvek tudósai a nyelvet használók számára a nyelvtanokat, szótárakat. A német és fran­ cia példákat, tapasztalatokat, vitákat tanulmányozzák, majd alkalmazzák a magyar, a cseh és a többi nyelv művelői. A szerb nyelv zseniális meg- újítója, Vuk Stefanovic Karadzic is ezt teszi. S mint a magyar Kazinczy, ő is kiterjedt levelezéssel, személyes kapcsolatokkal izgat, harcol a nyelvi reformért, a nemzettéválásért, az orosz nyelvi hatás ellen, az elmaradott­ ság ellen, mert mindenütt vannak ellenségei, ellenzői a reformoknak, min­ denütt parázs szellemi harc, éleshangú, nemegyszer személyeskedő viták dúlnak. Gondoljunk csak a Mondolatra és a Felelet a Mondolatra! Vuk- nak is hosszú és kemény harcot kellett megvívnia a kultúrforradalmat el­ lenzőkkel. Ennek a harcnak azonban meg volt a haszna, az, hogy a nyelv kérdése a közérdeklődés központjába került. A küzdelem elméleti és gya­ korlati szinten folyt, de az eredmény mindenütt ugyanaz, a csata a nyelv­ újítók javára dőlt el. Fontos esemény a tudományos akadémiák megala­ pítása is. Az Akadémia, a Tudós Társaság, az irodalmi társaság feladata a nyelvújítás támogatása, a helyesírási szabályzatok rögzítése, a népköl­ tési termékek gyűjtésének megszervezése, az idegen szavakhoz való viszo­ nyulás megfogalmazása. A XVIII. század végén megindul és a XIX. század első felében kitere­ bélyesedik a népdal, a mese, egyáltalában a népi termékek gyűjtése. Gon­ doljunk csak Révai Miklós felhívására a Magyar Hírmondóban 1782-ben. Ráth Mátyás szerkesztő ír a felhíváshoz bevezetőt külföldi, angol, fran­ cia, olasz, német példákra hivatkozva. Meg is indult a gyűjtés. Emlékez­ tessünk a következőkre: Erdélyi János: Népdalok és mondák (1846—48), Magyar közmondások könyve (1851), Magyar népmesék (1855), Kriza Já­ nos: Vadrózsák (1863), vagy emlékezzünk a népdalgyűjtő Jan Kollár te­ vékenységére, aki a népköltészetet az etnológusok, mitológiával foglalko­ zók, archeológusok, történészek, költők, nyelvtudósok, sőt a botanikusok számára is fontosnak tartotta, mert tudományos megállapításokat tehetnek a népköltészet alapján. A szerb népdalok európai hírre tettek szert, Goethe, Grimm a legnagyobb megbecsüléssel emlegetik őket. (Az akkor Bécsben élő Jacob Grimm kritikája 1816. március 8-án jelent meg a Wiener All- gemeine Literatur Zeitung-ban, Goethe viszont Über Kunst und Altertum c. folyóiratában 1823-tól tanulmányokban magasztalja a szerb népi poé- zist. Az ő nyomdokain haladva jelennek meg Európa-szerte szerb nép­ költészeti válogatások.) A szerb hősi dalok gyűjtése rendkívül fontos, hisz történeti becsűek, bennük a nemzeti történelem eseményeit, tragédiáit kö­ vethetjük nyomon. Gondoljunk csak a rigómezei csata egy epizódját fel- elvenítő hősi dalra, a Jugovicok anyjának halála címűre, mely a délszláv népköltészet egyik gyöngyszeme, vagy említsük meg például a Marko ki­ rályfiról vagy a Mátyás királyról, a Sibinjanin-ról, Hunyadi Jánosról szó­ lókat. A kor jellemzése A XVIII. században kidolgozzák a szövegek filológiai vizsgálatának me­ todológiáját, és felhasználják az irodalomtörténetben, a népszokások vizs­ gálatában. A filozófiai elméletek közvetlenül hatnak a nyelvi vizsgálatokra. Az enciklopédisták (1751—1777) azt vallják, hogy a nyelvi tényeket logi­ kusan kell vizsgálni, és szorgalmazni kell a grammatika univerzalizáció- ját. Az angliai nyelvtanírókat a beszélt nyelv érdekli, ami teljesen új dolog a nyelvészetben, és ami a XVII. századi angol filozófusok hatását mutatja. A XVIII. századot intenzíven érdekli a nyelv keletkezése. Ezzel foglalkozott például Herder is (1744—1803). Szerinte — kora felfogásá­ hoz képest haladó módon és nagy hatással viszonyult a nyelv kérdéseihez — a nyelv nem az isten teremtése, a nyelvet az ember a saját belső szük­ ségletéből fejleszti. Ekkor kezd elterjedni az a felismerés is, hogy a nyelvi struktúrák különbözők. A XVIII. század vége előtt a Pallas-féle szótárban körülbelül kétszáz nyelvről tudtak, a XIX. század elején Adelung szótárában, melyet Vuk Karadzic is ismer, már 500 nyelvből vett adatokat találunk. (Mithridates oder Allgemeine Sprachenkunde, mit dem Vater unser als Sprachprobe in beinabe fünfhundert Sprachen und Mundarten, Berlin, I: 1806, II: 1809, III: 1812—1816, IV: 1817.) Adelung a helyesírás és kiejtés azonosságát vallva hatott Kopitarra, aki ezt az elvet nem tudta elfogadtatni a szlovén nyelvben, de hatott vele Vukra, aki a szerb helyesírás megreformálásában alkalmazta. Felfedezik a népköltészetet. Rousseau, Herder, Percy, a Grimm test­ vérek neve érdemes többek között említésre. Elismerik a népdalok dalla­ mának szépségét, a táncok üdeséget, a népviselet pompáját, a néphit ba­ bonás, hátborzongató erejét, a népi bölcsesség szólásokba sűrűsödő igaz­ ságát, de az elvi-eszmei, esztétikai értékek említésére csak a XIX. század második felében kerül sor, miután az irodalmi népiesség már győzött. A XIX. század elején kezdődött és az egész században jellemző a nyel­ vészetre a konkrét nyelvi factum iránti érdeklődés. Ezzel megszűnt a XVIII. században virágzó, a nyelvi vizsgálódást okkupáló univerzális vo­ nások és a nyelv logikai struktúrái utáni nyomozás. A hetvenes, nyolcvanas évekig a történetiség az uralkodó a nyelvtu­ dományban, az ősnyelv kikövetkeztetése a feladat. Az újgrammatikusok nagy elméleti tudósa, Hermann Paul szerint történetiség nélkül nincs nyelvtudomány. Az újgrammatikusok új módszert hoztak az indoeurópai nyelvek történetének megismerésében, az összehasonlító-történeti módszert. ök érdeklődtek először az élő nyelvjárások iránt, mert ezek fontos nyelv­ történeti adatokat őriztek meg a nyelv fejlődését illetően. A szanszkrit nyelv felfedezése új problémákat vetett fel, új szemléletet hozott, új tudományág kialakítását tette lehetővé, az összehasonlító nyelvészet kialakulását. A nyelvtudósokat a nyelvek rokonsága foglalkoztatta, először főleg az indo­ európai nyelvek rokonsága, csak a század végén került sor a többi nyelv­ család problémáira. Amíg a XVIII. században a nyelv jelenségeit logikai viszonyukban vizsgálják, addig a XIX. század egy új kritériumot vesz igénybe: a lélek­ tanit. Steinthal 1855-ben megjelent grammatikájában a grammatikai je­ lenségek leírásában a lélektani szempontot alkalmazza a pszichológus, pe­ dagógus Herbart nyomán és Humboldt koncepciója szerint. Humboldtot nem a nyelv története érdekli, hanem a nyelv állapota a vizsgálat idején, a nyelv és a gondolkodás kapcsolata. Központi témája volt a nyelv struk­ túrájának viszonya a beszélő nép mentalitásához. Azt vallotta, hogy a belső forma külső kifejezése elárulja a beszélő nép meghatározott világ­ nézetét. (Weltanschaungsteorie) Azt vallotta tovább, hogy mivel a nyel­ vek fejlettsége függ a beszélők mentalitásától, kultúrájától, az pedig kü­ lönböző az egyes népeknél, ezért nem értik meg egymást teljesen az em­ berek. A nyelv fejlődésével kapcsolatban kifejtette, hogy nyelvi változás az emberi szellem fejlődésével van kapcsolatban. Steinthal nyomán, az ő lélektani kritériumai szerint próbálják az ismert nyelveket osztályozni.