TITUS LIVIUS A RÓMAI NÉP TÖRTÉNETE A VÁROS ALAPÍTÁSÁTÓL FORDÍTOTTA ÉS A JEGYZETANYAGOT ÖSSZEÁLLÍTOTTA MURAKÖZY GYULA ÖTÖDIK KÖNYV HATODIK KÖNYV HETEDIK KÖNYV NYOLCADIK KÖNYV KILENCEDIK KÖNYV TIZEDIK KÖNYV NÉVMUTATÓ MÁSODIK KÖTET 2 ÖTÖDIK KÖNYV 1. Mindenütt béke volt már megint, csak a rómaiak és a veiibeliek álltak harcra készen, olyan indulattal és gyűlölettel eltelve, hogy a legyőzöttre nyilvánvaló pusztulás várt. A két nép választási gyűlései nagyon eltérő módon zajlottak le. A rómaiak a consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusok számát - most először - nyolcra emelték, és a következőket választották meg: M. Aemilius Mamercust (másodszor), L. Valerius Potitust (harmadszor), Ap. Claudius Crassust, M. Quinctilius Varust, L. Iulius Iulust, M. Postumiust, M. Furius Camillust és M. Postumius Albinust. A veiibeliek viszont, megelégelve az évenként megújuló s nemegyszer viszálykodást okozó választási küzdelmet, királyt választottak. Ez sértette Etruria népeit, amelyek egyaránt gyűlölték a királyságot és személy szerint a királyt is, aki hatalmaskodásával és gőgjével már korábban is terhére volt a lakosságnak. Az ünnepi játé- kokat ugyanis, amelyeknek megzavarása szentségtörésszámba ment, durván félbeszakította, mert a tizenkét nép mást választott meg helyette főpapnak. S feldühödve a mellőzésen, mikor már javában folytak a játékok, váratlanul visszarendelte a szereplőket, akik nagyrészt az ő rabszolgái voltak. Ezért a népek, amelyek mindennél jobban tisztelték a vallási szertartásokat, minthogy ezek ápolásában tűntek ki leginkább, elhatározták, hogy a veiibeliektől, míg király uralkodik felettük, megtagadják a segítséget. Ε határozatról, félve a királytól, Veiiben nem mertek beszélni, hiszen ő mindenkiről, aki ilyesmit terjeszt, azt tartotta volna, hogy lázadást szervez, nem pedig üres híreszteléseket ad tovább. Így a rómaiak, noha Etruriából nem jelez- tek harci cselekményeket, mégis, minthogy - értesüléseik szerint - ezt az ügyet ott minden népgyűlésen előhozták, kettős erődítményrendszert emeltek: egyik oldalával a város felé, az esetleges kitörések elvágására, másikkal Etruria felé, az onnan várt segélycsapatok feltartá- sára. 2. A római vezérek több reményt fűztek az ostromhoz, mint a rohammal való bevételhez, ezért katonáik teljesen új dolgot, téli tábort kezdtek építeni, azzal a szándékkal, hogy télen is folytatják a háborút. Amikor ez a hír eljutott Rómába, a néptribunusok, akik már jó ideje nem találtak ürügyet arra, hogy nyugtalanságot szítsanak, rohantak a népgyűlésbe, s harsogva korbácsolták fel a tömeg indulatait: Lám, ezért kellett elrendelni, hogy a katonák zsoldot kapjanak! Helyesen látták ők, hogy olyan ajándék lesz ez, amelyet az ellenség méreggel itatott át. Ebek harmincadján a nép szabadsága! Egyszer s mindenkorra eltávolították az ifjúságot a Városból, kizárták a közügyek intézéséből, s még télen, vagy egyetlen más évszakban sem teheti le a fegyvert, hogy otthonáról, megélhetéséről gondoskodjék. Mit gondol a nép, miért vezették be a megszakítás nélküli katonai szolgálatot? Nyilván mindenki rá fog jönni, mi volt az igazi cél: megakadályozni a fiatal nemzedéket, a nép igazi erejét, hogy bármit is cseleked- hessen az ő érdekükben. Különben is: a mieink sokkal többet szenvednek és sanyarognak, mint a veiibeliek. Azok ugyanis a telet a városukban vészelik át, amelyet a kitűnő fal és természetes fekvése is védelmez, saját házaikban élnek, de a római katonának kínlódva, küszködve, hótól, dértől belepve, sátrakban kell kitartania; fegyvereit még tél idején sem teheti le, amikor egyébként mindenféle, szárazon vagy vizen dúló háború szünetelni szokott. Sem a királyok, sem a tribunusi hatalom bevezetése előtt hatalmaskodó consulok, sem a szomorú emlékezetű dictatorok vagy az erőszakoskodó decemvirek nem döntötték őket ilyen szolgaságba, azok sem vezették be az állandó katonai szolgálatot, amellyel most a katonai tribunusok zsarnoksága sanyargatja a népet. Mire vetemednének ezek, ha consulok vagy dictatorok lennének, ha a proconsuli hatalomnak még az árnyéka is így megvadította és nekiszilajította őket? 3 De Róma meg is érdemli, hogy így történjék: még a nyolc katonai tribunus között sem akadt hely egyetlen plebejus számára! Régen a patríciusok három helyet is csak a legnagyobb erőlködéssel tudtak betölteni, most pedig nyolcasfogaton robognak a hatalom megragadása felé. S ilyen népes testületben még hírmondónak sem maradt egyetlen plebeius, hogy ha egyebet nem is, legalább figyelmeztetné tiszttársait: a katonai szolgálatot nem rabszolgák teljesítik, hanem szabad emberek, polgártársaik, akiket legalább télen haza kellene engedni, hogy egy évben egyszer láthassák szüleiket, gyermekeiket, feleségüket, élhessenek szabadság adta jogaikkal, s tisztviselőket választhassanak. Ilyesmit és hasonlókat harsogtak, de méltó ellenfélre akadtak Ap. Claudius személyében, akit tiszttársai azért hagytak a városban, hogy megfékezze a tribunusok lázító tevékenységét. Ő már fiatal kora óta nagy gyakorlatra tett szert a plebeiusokkal való csatározásban, néhány éve - mint említettem - ő javasolta, hogy a tribunusok hatalmát saját tiszttársaik óvásával kell megbénítani. 3. Ez, a most már nemcsak vállalkozó szellemű, hanem alapos tapasztalattal is rendelkező férfi a következő beszédet tartotta: „Ha valaha is vitás lehetett, polgárok, vajon a néptribunu- sok a ti, vagy a maguk érdekében szítanak-e egyre-másra lázongásokat, akkor, meggyőző- désem szerint, ebben az évben minden kétségünk megszűnt. Örvendek, hogy hosszú ideje táplált tévhitetek végre-valahára szertefoszlott, de főként azért kívánok szerencsét nektek és timiattatok az államnak, hogy ezzel a tévedéssel éppen most, számotokra ily kedvező hely- zetben számoltatok le. Vagy talán bárki is kételkednék abban, hogy a néptribunusokat soha egyetlen, benneteket sújtó jogtalanság - ha egyáltalán előfordult ilyesmi - nem sértette és bőszítette fel annyira, mint az atyáknak az a jótéteménye a nép számára, hogy a katonai szolgálatot teljesítők zsoldot kapnak? Mit gondoltok, mitől rettegtek akkor, s mit akarnak megzavarni most? A rendek egyetértését, hiszen szerintük ennek a megszüntetése a tribunusi hatalom legfőbb feladata. Istenemre, ahogy a kontár mesteremberek lázasan keresik maguk- nak a munkát, ők is azt szeretnék, ha az államban mindig akadna valami baj, hogy ti ezeknek az orvoslása végett rájuk szoruljatok. Vajon ti, tribunusok, oltalmazzátok-e vagy támadjátok a népet? Vajon a katonáskodók ellenségei vagytok-e, vagy az ő ügyüket képviselitek? Erre legfeljebb ennyit tudtok mondani: „Mi az atyák minden cselekedetét - ártson vagy használjon az a népnek - helytelenítjük!” Olyan urakhoz vagytok hasonlók, akik szolgáikat teljesen eltiltják a másokkal való érintkezéstől, s azt tartják törvényesnek, ha idegenektől sem jó, sem rossz nem háramlik rájuk. Így akadályozzátok meg ti is az atyák és a nép közeledését, mert féltek, hogy a mi nyájasságunk és nagylelkűségünk megnyeri a népet, s az készséggel hallgat a szavunkra. Hiszen ha bennetek egy szemernyi - nem is mondom, hogy polgári, de legalább emberi - jóérzés volna, nem inkább segítségül kellett volna jönnötök, s tőletek tel- hetően egyengetni az atyák nyájas közeledésének s a nép engedékenységének az útját? Ki ne kezeskednék róla, hogy ha szövetségünk állandósul, hatalmunk a jövőben a szomszéd népek között is rendkívüli mértékben megnövekedik? 4. Később kifejtem, mennyire hasznos, egyben szükséges is volt tiszttársaimnak az a terve, hogy a sereget nem vonják vissza dolgavégezetlenül Veii alól, de most csak a katonáskodók helyzetéről szeretnék nyilatkozni. Meg vagyok győződve, ha ezt a beszédemet nemcsak itt, hanem a táborban is hallanák, maga a sereg is úgy döntene, hogy igazam van. S ha beszéd közben nem jutna eszembe, mit mondjak, nyugodtan felhasználhatnám ellenfeleim szónok- latát. Ők az előbb tiltakoztak az ellen, hogy a katonák zsoldot kapjanak, mivel eddig még sose kaptak. De milyen jogon méltatlankodhatnak most azért, hogy azoktól, akiknek helyzetét megjavítottuk, ennek arányában újabb teljesítményt is követelünk? Hiszen sose volt még 4 szolgálat fizetség nélkül, s aligha akad fizetség, amelyért ne kellene megszolgálni. A munka és az öröm természete nagyon elütő, mégis van köztük bizonyos természetes összefüggés. Régebben a katonáskodó nem szívesen szolgálta saját költségén az államot, de megvolt az az öröme, hogy az év egy részében művelhette földjét, s előteremthette azt, amire neki magának és övéinek otthon és a táborban szüksége volt. Most pedig az az öröme van meg, hogy az állam látja el, s ő vígan veszi fel a zsoldot. És nyugodt lélekkel tud kissé hosszabb ideig is távol lenni otthonától és jószágától, hiszen emiatt nem éri anyagi veszteség. S az állam, ha számadást készítene vele, nem mondhatná-e neki teljes joggal: „Egész évre kapod a zsoldot, egész évig szolgálj érte! Vagy méltányosnak tartod, hogy féléves szolgálatért teljes zsoldot kapj?” Nem szívesen időzöm, polgárok, beszédem e részénél, hiszen zsoldos katonákkal szokás ilyen hangon tárgyalni; mi azonban veletek mint polgártársainkkal szeretnénk szót érteni, s azt tartjuk méltányosnak, ha ti is úgy tárgyaltok velünk, mint a haza képviselőivel. Vagy nem kellett volna belevágnunk ebbe a háborúba, vagy a római nép méltósága érdekében folytassuk és mihamarabb fejezzük be. Márpedig akkor fogjuk befejezni, ha az ellenséget ostromgyűrűvel szorongatjuk, s csakis akkor vonulunk el, ha Veiit elfoglalva reményeinket valóra váltottuk. Istenemre, még ha semmi más okunk sem volna rá, akkor is ki kellene tartanunk a minket ért méltánytalanság miatt! Valamikor az egyesült Görögország