A magyar nagyhatalom IRTA HÓMAN BÁLINT A magyar renaissance • Mohács IRTA SZEKFŰ GYULA HÓMAN–SZEKFŰ MAGYAR TÖRTÉNET Világuralmi tervek. A Karolingok isteni elhivatása és Európa fran- cia dinasztiái. Nagy Lajos szellemi öröksége, nevelése, eszményei, egyénisége. A magyar külpolitikai koncepció. Európa politikai képe Lajos trónraléptekor: szerb birodalom, havas- elvi oláh vajdaság, Litvánia és Lengyelország, Németország és a Luxemburgok emelkedése, francia imperializmus. Nagy Lajos első hadjá- ratai: Macsó és Havaselve hódoltatása, litván és cseh-lengyel hadjárat, tatárbetörés, dalmáci- ai kudarc. Endre herceg trónöröklése és az anyakirályné nápolyi útja, Johanna trónfogla- lása és Endre meggyilkolása, VI. Kelemen pá- pa és Nagy Lajos jegyzékváltása. Külpolitikai irányváltozás: a nápolyi-magyar-legyel-unió imperiális terve, német-angol-olasz szövetség Johanna és a franciák ellen, a nápolyi hadjárat diplomáciai és katonai előkészítése. A gyilkossági per és Johanna készülődései. Nagy Lajos király első nápolyi útja, hadi és politikai sikerei, Károly Durazzói herceg kivégeztetése és a nápolyi trón elfoglalása. A fekete halál. Johanna és Tarantói Lajos harca a magyar megszálló sereggel, Nápoly visszafoglalása. Lackfi István hadjárata. Lajos király diplomá- ciai tárgyalásai Velencével, fegyverszünet; Ist- ván herceg nápolyi trónörökösségének terve, az avignoni pápa halogató taktikája. Nagy La- jos második nápolyi hadjárata 1350-ben: kato- nai sikerek és diplomáciai kudarcok. Lajos megsebesülése és visszavonulása, Nápoly újra Johannáé. A nápolyi vállalkozás mérlege. A középkor államjogi felfogása szerint az iste- ni eredetű fejedelmi hatalom törvényes gya- korlásának előfeltétele az egyház elismerése volt s ehhez képest a törvényesség jelvényeivel – koronával, karddal, kenettel – a római pápa, Krisztus földi helytartója ruházta fel az uralko- dókat. A pápák ezt a császár- és királyavató jo- gukat az egyház egyetemes érdekeinek figye- lembevételével gyakorolták s az isteni elhiva- tás, más szóval: a törvényesség kérdését nem a törvényes öröklés, a származás (legitimitás), hanem az alkalmatosság (idoneitás)szempont- jából bírálták el. Az alkalmatosságnak ez a ké- sei császárkor Rómájának hagyományaira visszavezethető elve azonban nem tudott meg- birkózni a vérségi szervezeten felépült közép- kori társadalomnak a nemzetségi jogszokásban gyökerező felfogásával. Ez a társadalom to- vábbra is megkövetelte uralkodóitól a rangbeli származás és törvényes öröklés bizonyítékait s az alkalmatosság szempontjának érvényesíté- sét csak a legitim dinasztia keretén belül tartot- ta jogosultnak. Ez a társadalom nem a személy, hanem a család isteni elhivatásában hitt s az el- ső Karolingokban sem az uralomra alkalmas kiváló egyéniségeket tisztelte, hanem az ura- lomra hivatott régi dinasztia oldalági leszárma- zóit, Meroving Clodió leányának uralomrater- mett ivadékait. Nagy Károlynak az egész ke- resztény világ élén elfoglalt császári méltó- ságát ehhez képest családjában öröklődőnek, ivadékait ez isteni jogon és elhivatáson alapuló méltóság és a velejáró hatalom egyedül jogos örököseinek tekintette. Az „alkalmatosság” címén császárrá avatott Nagy Károlytól származó Karoling-ház legiti- mitásának társadalmi elismerése szükségszerű- en hozta létre más uralkodó családokban azt a törekvést, hogy a keresztény világ vezetőhatal- mául az Anyaszentegyház feje által elismert és Isten nevében megkoronázott első császár csa- ládjával rokonságba kerüljenek. A pogány Ró- mában egykor az első Divus Augustustól való leszármazás, a Juliusokra és Juliákra visszave- zethető családfa szerezte meg az istenség híré- vel együtt az uralom jogcímét a császári trónért versengőknek. A második császár halá- la után részeire töredezett Frankbirodalom tar- tományurai az „Isten-koronázta” első császár- tól való leszármazásban találták meg hatalmuk isteni eredetének, törvényességének bizonyíté- kát. Az egykori Frankbirodalom területén – Franciaországban, Burgundiában, Németor- szágban és Itáliában – a IX. és X. században királyi avagy hercegi méltóságra csak Karo- ling ősanyától, vagy Karoling-asszony fitest- vérétől származó személyek emelkedhettek s az általuk alapított új dinasztiák tagjai rendsze- rint hasonló születésűekkel házasodtak össze. A szakrális színezetű császári méltóságot vise- lő Karoling és Karoling-származású dinaszti- ákkal való rokonság hamarosan az előkelőség, rangbeliség legfontosabb kritériumává lett s lassanként a birodalom határain túl is nagy megbecsülésben részesült. A maguk nemzeti önkormányzatát és függetlenségét egyébként féltékenyen őrző s a Frankbirodalom utódállamainak hatalmi törekvéseit mindig mereven visszautasító szomszédos népek di- nasztiái rokoni kapcsolatba léptek, a Karoling- házzal és annak francia, német, olasz leszár- mazóival. A Karolingokénál régebbi és előke- lőbb gót királyi leszármazással dicsekvő spa- nyol uralkodók kivételével, így szerezték meg előkelőségüknek, elhivatásuknak és hatalmuk törvényességének bizonyítékát. A latin keresz- ténységhez tartozó valamennyi uralkodóház- nak rokoni összeköttetései nyomán egy nagy európai uralkodóház, vagy inkább egy nemzetfeletti uralkodóosztály alakult ki, melynek tagjai származásuk tisztaságának biztosítása végett egymásközt házasodtak s mintegy arisztokráciáját alkották az egyházi univerzalizmus szellemében zárt egységül te- kintett nyugati keresztény társadalomnak. A Karoling-származás fontosságának tudata időnként elhalványodott, hogy utóbb újra fel- éledjen, de a Karoling-törzsről sarjadt dinaszti- ák társadalmi és vérségi összetartozásának és rangbeliségének tudata állandóan erősbödött. A régi császári birodalom határain kívül élő nemzetek dinasztiái mindsűrűbben keresik az összeköttetést a nagy nyugati családokkal, ezek viszont isteni elhivatásukba vetett erős hittel igyekeznek ily kapcsolatok útján idegen nemzetek trónjára is igényt szerezni. E kölcsönös törekvés eredményeként a XII–XIV. században – a három skandináv ország kivételével, hol a nemzeti dinasztiáknak csak később szakadt magva – leányági leszármazás alapján valamennyi római hitű keresztény ország trónjára a francia uralkodóháznak, a Karoling-ős Heristalli Pipin egyik fiától levezetett Capet-háznak fi- és nőági ivadékai kerültek. Egy dinasztiáé, mely történetének első századaiban valósággal melegágya volt az uralomratermett és uralomranevelt egyéniségeknek. Minden nemzet legkiválóbb dinasztiaalapító és államszervező fejedelmeinek vérét és képességeit egyesítő okos házasságpolitika és céltudatos fejedelmi nevelés eredményeként e nagy nemzetség fáján sok jeles hajtás fakadt s ennek a kitűnő – mondhatnók: tudatosan kitermelt fejedelemtípusnak volt egyik legkimagaslóbb képviselője a Capet-ház nápolyi Anjou-ágából sarjadt Nagy Lajos magyar király, kinek egyenes ősei közt egész sorával találkozunk az európai történetben kiváló szerephez jutott, nagy egyéniségeknek.1 Nagy Lajos király (1342–1382) ősfája a leg- kedvezőbb átöröklési lehetőségek perspektívá- ját tárja elénk s alig támadhat kétségünk afelől, hogy nagy emberi kiválóságai és jeles képessé- gei a kiváló ősök örökségeképen szálltak reá. Ezek teljes kifejlődése mégis környezetének és gondos nevelésének volt köszönhető. A fogékony gyermeki lélek első benyomásait Lajos – szinte kivétel nélkül korai árvaságra, avagy félárvaságra jutott többi királyainkkal ellentétben – derűs családi kör hangulatából merítette. Születésekor már negyvenedik éve felé közeledő, lehiggadt, komoly, de mégis vidámkedélyű apjának és a visegrádi merénylet óta vallásos buzgólkodásra hajló, de gyakorlatias észjárású s a nagypolitika útvesztőiben is járatos, melegérzésű édesanyjának harmónikus házasélete, az udvar vallásos, de komorság helyett a lovagkori társadalom derűjét sugárzó levegője jótékonyan hatott jellemére és érzéseire. Kicsiny korában IV. Bélához hasonlóan ő is keresztülesett egy döbbenetes, nagy lelki megrázkódtatáson, ő is szemtanuja lett a szülei életét kioltással fenyegető gyilkos merényletnek. De míg Bélából a tett sikere, édesanyjának szemeláttára történt felkoncolása s a tettesek könnyű menekülése a tehetetlen fájdalom és elkeseredés érzését, komor gondolatok sorát váltotta ki, Lajos igazságkereső, derűs lelkében a merénylet kudarca nyomán a hála érzése vert gyökeret a szüleit és őt magát megmentő isteni Gondviselés s a szánalomé a családfő meggondolatlan tettéért ártatlanul bünhődő nemzetség iránt. Gyermekkorának kedélynemesítő és jellemne- velő családi köréből Lajos herceg korán átlépett a visegrádi várban apja által előva- rázsolt, franciás modorú és lovagi szellemű udvari életbe s ott test- és elmefejlesztő, nemes szórakozások közt, jeles lovagok, előkelő ud- vari hölgyek, tudós papok társaságában ért if- júvá. Világi nevelői, Poháros Péter, Gyula fia Miklós és Druget Miklós – kinek már elődei is a nevelő tisztét töltötték be apja és nagyapja mellett – nagy gonddal vezették be a fegyver- forgatás, vadászat, lovagi párviadal, komoly harc titkaiba, a lovagi és udvari élet szertartá- saiba, buzgón oktatták a fejedelem és lovag kötelességeire. A tudományokban Károly ki- rály sziléziai származású udvari papja, Nesz- mélyi Miklós és Lackfi Dénes ferencrendi szerzetes oktatták az ifjú herceget, ki a fejedelemtől megkívánt jogi, politikai és történelmi ismeretek mellett a teológiában, csillagászatban és más stúdiumokban is szép előhaladást tett. A magyaron kívül, minek ismeretét Károly nemcsak fiaitól, hanem leendő menyétől is megkövetelte, már a szülői házban megtanulta őseinek ezidőtájt már az előkelők nemzetközi érintkezési eszközévé lett francia nyelvét, megtanult latinul