SZAKDOLGOZAT Koczka Tamás 2017 Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézet A bariton szerep formálódása Verdi Rigolettójának tükrében konzulens tanár készítette Bukáné Kaskötő Marietta Koczka Tamás főiskolai tanársegéd klasszikus énekes Miskolc 2017 Tartalomjegyzék 1. Bevezető .................................................................................................................... 1 2. A bariton, mint hangfaj ............................................................................................. 2 2.1. Történeti áttekintés ............................................................................................. 2 2.2. Válfajai .............................................................................................................. 4 3. Szerepek és énekesek – Híres Rigoletto-alakítások áttekintése ................................. 7 3.1 A 19. század jelentős bariton énekesei ................................................................ 7 3.2. A 20. század jelentős bariton énekesei ............................................................... 10 3.3. Korunk kiemelkedő bariton énekesei. ................................................................ 13 3.4. Egy interjú tanulságai – Miller Lajos Rigoletto szerepében ............................... 15 4. Verdi Rigoletto-karaktere – A címszereplő zenei jellemrajzának formálódása ......... 16 5. Összegzés .................................................................................................................. 24 6. Bibliográfia ................................................................................................................ 25 7. Függelék .................................................................................................................... 27 1 1. Bevezető Szakdolgozatom témájának megválasztása során nem volt kérdés számomra, hogy egy, a bariton hangfajhoz köthető szerepkörről szeretnék írni, mivel jómagam is ebbe a hangfajba tartozom. Célom volt, hogy munkámmal saját magam és énekes társaim fejlődését segítsem. Az operairodalom széles repertoárt biztosít a bariton énekesek számára, azonban minden karakter más és más felkészültséget igényel énektechnikailag és művészileg egyaránt. A szakdolgozatírást megelőzően, felidézve ismereteimet, jutottam el arra az elhatározásra, hogy a romantikus operavilág egyik legkomplexebb bariton karakterét, Verdi Rigolettóját állítom a dolgozat középpontjába. Rigoletto operaszínpadi megformálása az egyik legnagyobb kihívás egy bariton énekes számára, ugyanis rendkívül szélsőséges érzelmeket kell megtestesíteni színészileg és hangilag egyaránt. Egyszerre kell bensőséges lírai, illetve dühöngő, bosszúvágyó apai érzésekkel átfűtött hangon énekelni. Dolgozatomban e szerepbeli jellemváltozásokat kottapéldákkal illusztrált, részletesebb elemzésen keresztül kívánom bemutatni. A dolgozatírást megelőzően folytatott kutatómunkámnak köszönhetően átfogó ismeretekre tettem szert a bariton hang fejlődésének útjáról és ennek kapcsán arról a tényről, hogy a kor előrehaladtával az énekeseknek folyamatosan fejleszteni kellett dramaturgiai és énektechnikai képességeiket, hiszen Verdi műveiben igen magasra tette a mércét. E folyamat történeti hátterét láttatva a bariton hangfaj kialakulásáról, valamint a különböző korok énekeseiről is szó esik írásom első fejezetében. 2 2. A bariton, mint hangfaj 2.1. Történeti áttekintés A nyugati zenében a késő 15. században használták először a bariton kifejezést egy bizonyos hangfaj meghatározásaként. Ugyancsak a terminus megjelenésének korai időszakához köthető annak 17. századi itáliai megjelenése, ahol ekkoriban a kórusok mély szólamainak megjelöléseként alkalmazták a bariton szót. Az első, mai értelmezéshez közelálló formában Monteverdi egyik 1627-es levelében jelent meg e kifejezés, ahol a zeneszerző egy énekes hangfajának meghatározása során tett különbséget basszus és bariton szólam között.1 Johann Gottfried Walther 1732-es Zenei lexikonjában2 már úgy definiálta e hangfaj énekesét, hogy az a tenor magas hangtartományában, valamint bizonyos mértékig a basszusregiszterben is otthonosan mozog. Noha már a 18. századtól kezdődően egyre több bariton hangfajt igénylő szerepet találhatunk a zenés színpadi alkotásokban, az operai szóhasználatban még a 19. században sem jelent meg túl gyakran ez a kifejezés. A hangfaj korabeli képviselőinek ambitus- és karakterbeli rugalmasságát bizonyítja, hogy például Händel és Mozart buffo basszus szerepeit3 is gyakran énekelték baritonok. Az olasz baritono szó francia megfelelőjeként ismert basse-taille kifejezést Sébastien de Brossard így definiálta: „egy hang, mely magasra és mélyre megy”.4 Itáliai kollégáikhoz hasonlóan azok az énekesek, akik Mozart operáinak bariton szerepeit énekelték, szükség esetén basszus szólamra írott karaktereket is alakítottak. Lully több fontos szerepet írt bariton szólamra, így például Cadmus (Cadmus et Hermione), Alcides (Alceste) és Aegeus (Thésée) alakjaihoz rendelte hozzá e hangfajt. A felsorolt karakterek vokális textúrájának5 ambitusa azonban a G és e’ közötti tartományt nem lépi túl.6 A basse-taille szólók anyaga még a 18. században sem törekedett kifejezetten a magas lágé felé, bár Rameau zenés színpadi művei között már megtalálhatók olyan baritonszerepek, amelyek ambitusa az F vagy a G hangoktól f’-ig, illetve fisz’-ig terjed: erre példa Teucer és Ismenor karaktere a Dardanusban, valamint Pollux alakja a Castor et Polluxban. Rameau korának leginkább figyelemre méltó basse-taille 1 „he is a baritone, not a bass”. In: Grove Music Online: http://www.oxfordmusiconline.com/subscriber/article/grove/music/O008400?q=baritone&search=quick&source =omo_gmo&pos=1&_start=1#firsthit (Elérés: 2016.12.21). 2 Johann Gottfried Walther: Musicalisches Lexicon. Lipcse: [s.a.], 1732. 3 Így például Almaviva gróf, Don Giovanni, Papageno, Figaro, Leporello, Guglielmo szerepei. 4 I.m. (1. lábjegyzet) 5 Ezek mindegyike az F hangot a harmadik vonalra helyező bariton-kulcsban került lejegyzésre. 6 Fontos megjegyezni, hogy a korabeli hangolás napjainkéhoz képest egy egész hanggal volt lejjebb, így a felsorolt bariton szerepek feltehetően akkoriban a mai A és f’ közé eső hangtartományban szólalhattak meg. 3 hangfajú előadóművésze Claude Louis Dominique Chassé (1720-1756) volt, aki gyakran megformált a korabeli szóhasználat szerint haute-taille, azaz tenor szerepeket is a színpadon bariton énekes létére. Ez utóbbi típus olyan játékszerep volt, amely során a vokális textúrával szemben – kevesebb énekelnivaló, valamint tenorális magasságú hangok mellőzése – az énekes színészi adottságai kerültek a középpontba, ami által könnyedén megformálhatóak voltak az e szereptípusba eső karakterek a bariton hangfajjal rendelkező előadó számára is. 4 2.2. Válfajai E rövid történeti áttekintés után, melynek bővebb kifejtését jelen dolgozat keretei nem teszik lehetővé, lássuk, hogy a zenetörténet formálódása során a bariton szólam mely válfajai alakultak ki. Amíg a női hangfajok esetében a mezzo-szoprán tekinthető általánosnak, addig a férfi szólamok tekintetében a bariton kapcsán jelenthető ki ugyanez az állítás. E hangfaj gyakoriságának és közkedveltségének lenyomata a különböző korok opera-repertoárjában is kirajzolódik. Ezt igazolják például Mozart operáinak férfi szerepei: egy basszus hangfajú énekes számára esetlegesen kényelmetlen, B-től f'-ig terjedő hangtartománnyal bíró szólam megszólaltatása egy nagyobb mélységgel rendelkező bariton számára kevesebb kihívással járt, amint erről több korabeli feljegyzés is tanúskodik. A romantika korában sem volt ez másként, amit több Wagner által komponált férfi szólam korabeli előadói gyakorlata is igazolt: így például a Tännhauserből Wolfram, a Trisztán és Izoldából Kurwenal, illetve a Götterdämmerungban Gunther karakterét jobbára basszbariton énekesek szólaltatták meg. A basszbariton egy magasan fekvő basszus, vagy egy mélyebben fekvő normál bariton hang. A basszbaritone kifejezés a 19. század végén merült fel először. Az e típusba eső énekes hangja birtokolja a természetes bariton magasságot, és rendszerint egy bővebb, zengőbb mélységgel is rendelkezik. Ez a középfekvésű, éneklés szempontjából kényelmesnek mondható tartomány azonban már nem elegendő például a Verdi által komponált bariton szerepekhez: egy úgynevezett Verdi-baritonnak ugyanis egyformán otthonosan kell tudni mozogni mind a magas hangok, mind a mély hangok világában.7 Másrészt érdemes megfigyelni a bariton hangfajra komponált karakterek az egyes operák szereposztásán belül betöltött helyének alakulását. Míg az olasz operákban általában szoprán, illetve tenor hangfajú énekesek alakítják a főszerepeket, addig Verdi operáiban – Nabucco, Rigoletto, Simon Boccanegra, Falstaff – a bariton szólam is rendszeresen főszerephez jut. E karaktereken keresztül a zeneszerző a baritonénekest a cselekmény középpontjába helyezi, ezáltal zeneileg és színészileg egyaránt komoly kihívások elé állítva. Rigoletto szerepére különös igaz ez utóbbi állítás. E karakter megformálásának egyik fő nehézségét a vokális textúra magas hangjainak megszólaltatása, illetve annak a passaggio 7 Verdi: Álarcosbál – Renato: A-g’; Rigoletto – Rigoletto: C-g’; Ernani – Don Carlo: C-asz’; Don Carlos – Rodrigo: C-f#’; Falstaff – Sir John Falstaff: G#-g’. 5 pont8 körüli gyakori mozgása9 adja. Ez azért fontos, mert a váltóhang feletti lágét, az úgynevezett fedés alkalmazásával éneklik. Míg egy basszus hangú énekes a d'-t már egy kevert, félig fedett módon énekli, addig a baritonok az e'-f' hangnál kezdik alkalmazni ezt a technikát, a felette lévő hangok pedig