IMPRIMATURA VEGLEGES 9/13/10 9:41 AM Page 1
Total Page：16
File Type：pdf, Size：1020Kb
IMPRIMATURA VEGLEGES 9/13/10 9:41 AM Page 1 GÁL PÉTER Jézus Krisztus a mi megszabadítónk a személyes gonosz hatalmától Lehet – e beszélni a megváltás mûvén belül olyan szabadításáról, amely a gonosz hata- lomtól váltotta meg az embert?1 Egy krisztusközpontú megváltástanban természetes, hogy Jézus Krisztusból indu- lunk ki. Ha elfogadjuk, hogy „…magától Istentôl indul ki minden üdvözítô kezdeményezés”,2 és azt állítjuk, hogy keresnünk kell Krisztusnak mindent fölülmúló „fönséges ismere- tét”(Fil 3, 8), mert ô a kinyilatkoztatás teljessége, ô az „üdvösség Közvetítôje” és a „min- denség célja”,3 akkor az ô tekintélye a legfontosabb. Ha az Újszövetség által ábrázolt Jé- zust Isten megtestesült Fiának és feltámadott Megváltónak tartjuk (mely nélkül nem lehet keresztény hitrôl szó), akkor találnunk kell olyan pontot az Újszövetség által köz- vetített életében, személyiségében, amely biztos pontnak számít, és megfelel az elôbbi megnevezéseknek, azaz hiteles alapként vehetô. De akkor erre a pontra építhetünk is, és azt a továbbiakban nem vonhatjuk kétségbe. Így jutunk el, mivel szükséges, nemcsak a húsvéti hitben értelmezô ôsegyház Krisztusához, hanem a feltámadás elôtti Krisztus – je- lenség figyelembevételéhez is. B. Sesboüé Jézus húsvét elôtti öntudatát elemezve elvezet minket a következtetéshez, hogy vannak elfogadott mozzanatok a feltámadás elôtti Jézus – képen belül, amelyekben különleges öntudatáról árulkodó hiteles, sajátjának tekinthe- tô szavak, megnyilvánulások szerepelnek.4 Ezek közé tartozik a pusztai megkísértés – történetek alapját képezô anyag: olyan irányultságai, összefüggései vannak, amelyeket nem lehetett a húsvét utáni közösségnek kitalálni. A leglényegesebb szempontot a témá- ban Puskás Attila így foglalja össze: „…a megkísértés-történet alapproblémája és mondanivaló- ja, a dicsôséges Messiás kérdése, nem az apostolok és az ôsegyház hallgatóságának problémája, akik a feltámadt Úr Jézus dicsôséges eljövetelére várnak, hanem Jézus hallgatóié (nép vezetôi, ta- nítványok, nép) húsvét elôtt. Nagy valószínûséggel állíthatjuk tehát, hogy a megkísértés története lényegi magját tekintve Jézus sátánnal vívott küzdelmének tapasztalatára és elbeszélésére megy vissza.”5 Ide tartoznak a Beelzebul-vád körül rögzített jézusi megnyilatkozások. Ebben 1 Ez a kérdés összefüggésben áll azzal a bonyolult kérdéskörrel, amely a gonoszságnak, a rossznak a létével és minô- ségével foglalkozik. Most azonban nem térünk ki e széles problematikára, hanem kitûzzük a mindenféle gonosz- sággal kapcsolatos válasz alapvetô kiindulópontjául a Názáreti Jézus megváltói mûvének egyfajta szemléletét. 2 RAHNER, K., A hit alapjai, SZIT, Budapest 1983, 303. 3 A Szentírás és a krisztológia,A NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG Dokumentuma, SZIT, Budapest 1998, 48–49. 4 Vö. SESBOÜÉ, B., Krisztus pedagógiája, Az alapvetô krisztológia elemei, Vigilia, Budapest 1997, 163–166. 5 PUSKÁS, A., A teremtés teológiája, SZIT, Budapest 2006, 79. TEOLÓGIA 2010/1–2 • XLIV (2010) 1–14 1 IMPRIMATURA VEGLEGES 9/13/10 9:41 AM Page 2 GÁL PÉTER ■ Jézus Krisztus a mi megszabadítónk a személyes gonosz hatalmától az összefüggésben rögzült az egyik jézusi öntudat – mondás (Mt 12, 28; Lk 11, 20), amely sokatmondó a húsvét elôtti messiási tudattal, és egy valóságos, sikeres ördögûzési küldetéssel kapcsolatban. Ahhoz, hogy ezeket a jézusi megnyilvánulásokat O. Spinetoli- val együtt abból a kiindulásból értékeljük, mely szerint a világ Sátánnak alávetettsége „in- kább a zsidó bibliai vallásosság adata, és nem isteni üzenet, vagy meghirdetés”6, fel kell tételez- nünk az egyébként megváltó isteni személynek tartott Jézus Krisztusról, hogy oly gyakran csupán egy szerepet játszott, és egy objektív és lényegi igazság kedvéért inkább alkalmazkodott kora babonás – mitikus (tehát pogány, Közel – keleti, kánaáni összefüg- gésû) felfogásához. Ezzel szemben az újszövetségi összképbôl, amely Jézus Krisztusra vo- natkozik, olyan fajta alkalmazkodás nem deríthetô ki, amely fontosabb hitbeli tévedésnek engedett volna. Nyilvánvaló, hogy Jézus magatartása és tanítása, ha nem is részletesen, de kritizálja mind a zelóták mozgalmát, mind a farizeizmust, s az esszénusokról pedig szinte tudni sem akar. Jézus csak az Atya akaratához „alkalmazkodik”, az emberekhez al- kalmazkodása lehajlás a szenvedôk világához, amely feléje várakozással fordult valami- lyen nyomorúság miatt; környezete megértést, bátorítást, gyógyító támogatást kapott tôle, de az üdvösséget is érintô tévedéshez, hazugsághoz, bûnhöz, valótlanságokhoz, és járulékos dolgokhoz nem alkalmazkodott. Sôt, arra törekedett, meglehetôsen radikáli- san, hogy megtisztítsa a hétköznapi hitet is az automatizmusoktól, a tiszta – tisztátalan rendszernek a megkötözô fölöslegétôl, a vallásgyakorlás álságosságától, sôt, félre tudott tenni olyan társadalmilag begyökerezett szokáskövetelményeket, mint a nôkkel, vagy a vámosokkal találkozás tilalma. Errôl az életmódról vall ô maga a Mt 5,38-ben, és mondja róla Pál apostol nagyon kifejezôen: „…nem volt »igen« is, meg »nem« is, hanem az »igen« valósult meg benne.” (2Kor 1,19) Feltételezett szélesebb alkalmazkodása közben bôven meríthetett volna a korabeli apokaliptikus mûfaj, ezen belül akár Qumrán sátánról kiala- kított gazdag nézeteibôl, ám ez nem állítható, viszont tény, hogy az apokaliptikával el- lentétesen Jézus beszélt az ördögnek már a végidôk elôtti, ôáltala történt legyôzésérôl (Lk 10,18).7 A missziós parancsokban ugyanaz a struktúra látható, mint Jézus húsvét elôtti életében, bennük a gonosz hatalomtól való szabadítás feladata domináns, s ez ismét eredeti vonás.8 Figyelemre méltó tény, hogy a korábban megfogalmazott küldetési pa- rancsok szövegeiben a bûnök megbocsátásához viszonyítva többször jelenik meg fel- adatként az ördögûzés feladata (Mk 3,13; Mk 6,7; 6,23; Mt 10,1). Lukács és János evan- géliumában már növekszik a bûnbocsánat jelentôsége az apostoli küldetésben (Lk 24,46; Jn 20,22–23). E nyomon haladva többen a modern teológiából is lehetôséget adnak az evangéliumokban ábrázolt jézusi ördögûzések realitásának, sôt, a pusztai megkísértés történetének alapját képezô jézusi élmények valóságának. Ezért írja K. Kertelge is: „Két- ségtelen, hogy Jézus, az ô tanítványai és az újszövetségi írások szerzôi számoltak az ördög és a démonok létezésével.”9 Így folytatja: „A vázolt körülmények következtében Jézust ördögûzônek tekinthetjük, amilyenek az ô korában még rajta kívül is tevékenykedtek, és amelyekrôl az újszö- vetségi hagyomány is tud.”10 Van azonban ezzel az általánosan túlhangsúlyozott vélemény- nyel szemben másfajta kutatási álláspont is: „Schlatter egészen mást mutat ki: »A kora- beli palesztinai judaizmusban nem voltak csodatevôk, nem voltak olyanok, akiket így tiszteltek 16 SPINETOLI, O., Lukács, a szegények evangéliuma, Agapé, Szeged 2001, 401. 17 Vö. PUSKÁS A., A teremtés teológiája, SZIT, Budapest 2006, 80. 18 Uo. 81. 19 KERTELGE, K., Teufel, Dämonen, Exorzismen in biblischer Sicht, in KASPER, W.–LEHMANN, K., Teufel – Dämonen – Bessessenheit, zur Wirklichkeit des Bösen, Matthias-Grünewald-Verlag, Mainz 1978, 9. 10 Uo. 31. 2 TEOLÓGIA 2010/1–2 IMPRIMATURA VEGLEGES 9/13/10 9:41 AM Page 3 Jézus Krisztus a mi megszabadítónk a személyes gonosz hatalmától ■ GÁL PÉTER volna«.”11 A nagyon is hiányos korabeli vallástörténeti adatok elégtelenek ahhoz, hogy a fenti módon a Názáreti Jézust oly természetes „tudományos” könnyedséggel besoroljuk egy (kellôen meg nem alapozott) vallástörténeti kategóriába, s ezzel azt sugalljuk, hogy ördögûzô tevékenysége visszavezethetô ezekre az adott pogány-zsidó formákra. Jézus gyógyító és szabadító tettei nem emelhetôk ki és nem különíthetôk el az örömhír hirde- tésétôl; a szinoptikusok által bemutatott jézusi tevékenységek együtt, egyszerre irányul- nak Isten uralma már bekövetkezett gyôzelmességének felmutatására, és majdani végér- vényességére. Ilyen összefüggéssel és komplexitással, amelyben minden szó és cselekmény összefüggôen az egész emberiséget érintô messiási kor változásainak bemutatását szolgál- ja, a hébe-hóba fellépô pogány, vagy zsidó ördögûzôk nem rendelkeztek.12 Jézus öntudatának megnyilatkozásai, például amelyekkel önmagát az Isten országá- val szorosan összekapcsolja (Mt 12,28, párh.),13 elegendô súlyt adhatnak ahhoz, hogy ki- induljunk a gonosszal megküzdô és fölötte gyôzelmet felmutató Názáreti Jézus húsvét elôtti evangéliumi alakjából.14 Ha a húsvét elôtti Jézus – jelenségnek csak egyetlen sza- badító, azaz ördögûzô csodáját történeti valóságnak elfogadjuk, akkor azt úgy kell elfo- gadnunk, ahogyan az evangélisták bemutatták, ti. hogy Jézus szerint az ô tettei Isten uralmának eszkatológikus jelei.15 Így pedig már lehet beszélni egy viszonylag biztos kiin- dulópontról; és így az Isten uralmának ellenségével, a gonoszlelkekkel konfrontálódó és azokat elûzô szinoptikus jézusi személy adva van.16 K. Kertelge azt mondja: „Az ördögre és a démonokra vonatkozó bibliai kijelentések teológiai magyarázata számára különös jelentôség- gel bír Jézus kinyilatkoztatása és magatartása.”17 Egy ilyen megállapítás éppen azért fontos, mert egyáltalán nem az ördögre vonatkozó bibliai tanítás a lényeges számunkra. El szo- kás mondani azt is, hogy ha van is a kinyilatkoztatásnak reális és számottevô anyaga a go- nosz hatalomra vonatkozóan, akkor az soha nem központi jelentôségû, és vázlatos, ki- dolgozatlan, bizonytalan, s ezért a kutatás általánosan nyitva hagyja a reá vonatkozó legtöbb kérdést.18 Ha viszont Jézust valóban mint kiindulásunkat, alapunkat, mint „kez- detet és véget” (Jel 22,13) szemléljük, és nem fog érdekelni más, mint „a megfeszített” (1Kor 2,2), akkor